Nem
kellett elutaznom ahhoz sem az NDK-ba, sem az NSZK-ba, hogy 1979 Szilveszterén
e kétfelé szakított ország szilveszteri hangulatát megtapasztaljam. Ifjú korom
nagy, családi örökségként megélt szenvedélye volt a vendéglátás. Az európai
politikából kiszorított őseim ezt a hivatást választották, s űzték évszázadokon keresztül,
mindaddig, amíg a rabló kommunista csürhe, ki nem vette a kezünkből saját vendéglőinket,
szállodáinkat, birtokainkat és mindent, ami tulajdonunk volt. Én maradtam – nem
lévén más –, a szocialista vendéglátás berkeiben, ahol akkor még ugyanazokkal a
nagy nevekkel ismerkedhettem meg, amely nagy neveket a szovjet megszállás előtt
is ismert a nagyérdemű vendéglőjáró közönség: Erős János, Seres István, Korniss
László, Pesznecker Károly és nagyapám: Mikula Ágoston neve Budán meghatározó volt a vendéglátás
terén.
Summa
summarum: – nem foglalkozva azzal, hogy Lengyel Mária, Benedek Elek unokája
(osztályfőnököm és magyar tanárnőm a Marczibányi téren) már hetedikes koromban
„figyelmeztetett” arra, egy órai dolgozatomat elolvasva, hogy írónak kell
lennem, a vendéglátást választottam, s abban képeztem magam. Így kerültem
1979-ben, a festői környezetben lévő hangulatos Fenyőgyöngye Vendéglőbe…
Mint az akkor szokás volt, a
régi pártkáderek és bukott katonatisztek megkaptak egy-egy étterem-vezetői
állást, de kellett melléjük a szakember, aki legalább konyít a szakmához. Ez
lettem volna én, hiszen a „központban” mindenki tudta, hogy családi hátterem
alapján feltételezhető a szükséges tudás. Én magam nem is foglalkoztam ennek a
jelentőségével, csak tettem a dolgomat. Számomra természetes volt…
És eljött a Szilveszter. Akkoriban
szokás volt, hogy csoportokat szerveztek a vendéglőkbe erre az éjszakára. Most
is, itt is így történt. A diszpozíción csak annyi volt, hogy két német csoport
28-28 fővel. (Külön teríteni!) – volt a zárójeles kiegészítés. Ez utóbbi kicsit
problémás volt, hiszen a Fenyőgyöngye egyetlen teremből állt. Ezt még
megoldottam. Megrendeltük a malacokat, a káposztát és minden egyéb kelléket a
központi raktárból, berendeltük a konyhás néni kisegítőjét is, és december
30-án megkezdődött az előkészület a másnapi két csoport és a Szilveszteri
nyitva tartás zökkenőmentes lebonyolítására. Még az odarendelt zongorista is
feljött 30-án, hogy megismerje azt a pianínót, amelyen másnap játszania
kellett. A legfontosabb kérdésére is jó választ adtunk… ő is kap vacsorát és
minden „jatt” az övé, amit a zenélésért kap, és a „kamu piát” is kifizetjük neki…
Erre azonban másnap nem került sor, mert „élesben” fogyasztotta el a rengeteg
nedűt, amit egy darabig valóban gyönyörű játéka fejében fizettek a németek… de
erről később…
30-án
elkészült a párolt káposzta, előfőzték a krumplit, pácba került a két malac is.
S megnyugodva mentünk haza késő este, készülve a másnapra. Bukott katonatiszt
főnököm egész nap az irodájában üldögélt, s amikor onnan kijött, csak annyit
mondott, hogy: – Na, így! Ahogy mondtam! – és már vissza is vonult, mint a vert
sereg. Ezt körülbelül háromszor ismételte meg a nap folyamán, mert negyedszer már nem tudott felállni az íróasztalától. Nem is erőltette. Inkább bealudt az "előkészületbe"… amit a
teljes személyzet belefoglalt az év végi hálaadásba.
Másnap,
31-én reggel, hat körül már felvonult a teljes csapat. Két öregasszony a
konyhára, a „vitéz úr” és én, aki a pultos, a pincér és a ruhatáros szerepét
töltöttem be egy személyben. Élveztem a helyzetet, mert voltaképpen 21 évesen üzletvezetőnek
képzelhettem magam. De facto, az is voltam, lettem ebben a helyzetben.
Komótosan
beállítottam az asztalokat, beterítettem, felkészítettem az italokat, amit
kellett behűtöttem, ellenőriztem a konyhát, megkóstoltam az ételeket, és
megnéztem, hogyan pirul almával a pofájában a két malac… Megérkezett a
zongorista is, aki ez alkalommal a kiváló cigányprímás, Jónás Mátyás édesanyját
helyettesítette, aki idős kora és látássérültsége miatt nem vállalhatta el a
Szilveszter éjszakai zongorázást. Közben a családom is jelezte, hogy
feljönnének a Fenyőbe szilveszterezni, így számukra is helyet kellett
csinálnom. Megoldottam. Igaz, közel a bejárathoz, amolyan szeparéféleséget
alakítottam ki.
És este hat körül minden beindult… Nem kis
meglepetésemre. Megérkezett ugyanis az első német csoport. Zord arcú ember
lépett be először, a többiek kint vártak, szinte iskoláscsoportként, az ajtó
előtt. Egy pillanatig nem értettem a dolgot, de amikor a zord külsejű
pártaktivista megszólított, azonnal leesett… ők az NDK-s grupp voltak. „Genosse
Schef” lettem hirtelen, s csúnyán nézett, amikor Herr-re javítottam saját
megszólításomat… és Grüß Gott-al feleltem a köszönésére. Valami papírt nyomott
a kezembe névsorral, nagy piros pecséttel az alján. Finom célzásként
megkérdeztem tőle, hogy szilveszterezni jöttek, vagy párttaggyűlés lesz. Ezzel
viszont teljesen megmérgeztem virágzónak nem mondható kapcsolatunkat. Úgy
zártam az egyre kellemetlenebbé váló beszélgetést, mintha internálótáborban
lennének: Bejönni! Leülni! – és otthagytam a Genosse Spitzel-t.
Ők
a jobboldali asztalnál foglaltak helyet. Halálos csendben várták az „aperó”
felszolgálását, amit pillanatok alatt eléjük raktam. A sörök és a borok nyitva
álltak az asztalon, mint a SZOT üdülők ismerkedési estjén… két főnek egy sör, vagy
négy főnek egy hét decis rizling. Szomorú látvány volt, mert a másik német
csoportnál ilyen előírás nem volt. A zongorista is elég kellemetlenül érezte magát,
mert nem tudta mit játszhat és mit nem a z NDK-s vendégeknek.
Alig
telt el pár perc, hahotázó, jókedvű, viccelődő csapat lépett a vendéglőbe. Az
NSZK-sok. Grüß Gott-ok repkedtek a levegőben, amelyeket harsány Glüchesneujahr-ok követtek… A csapatból
néhányan énekszóval léptek be… Az NDK-s csoport már-már összehúzva magát
üldögélt továbbra is halálos csendben. A Genosse Spitzel szeme úgy járt körbe,
mint a biliárdgolyó…
Az
NSZK-s csapat hamar elfoglalta a helyét, és megtudván, hogy a másik csoport is
német, nagy hátba veregetéssel próbáltak közelebbi kapcsolatot teremteni velük,
amit a Genosse Spitzel jelenléte, mint egy szögesdrót-kerítés akadályozott meg.
„Jeder bitte mit eigener Firma!” Így az NSZK-s csoport maradt a saját
társaságánál. Hamar az asztalra került az étel és az ital, amihez volt
kollégáim közül – a közeli Újlaki Étteremből – segítségemre sietett Kéry Andrea
és Andrási Pali. Közben a Genossét kezelésbe vettem, igyekezvén a
megérkezésükkor történt kisebb nézetletérést kikovácsolni, és alaposan
leitatni, hogy a „rábízott” NDK-s polgárok legalább itt, nálunk érezzék
szabadnak magukat. Főnököm, az egykori
dicső, szocialista katonatiszt már merev részegen feküdt az irodájában lévő
kereveten, így vele nem volt problémánk. A Genossét a konyhába vittem és
beletöltöttem egy üveg vodkát, sörrel kísérve, amelyben két szem nyugtató is
volt a biztonság kedvéért. Amikor visszament az asztaltársaságához, már nem
tudott magáról, aminek azzal adott látható nyomatékot, hogy a falra erősített ruhaakasztók
alá esett. Hogy megbizonyosodjam állapota valósságáról, odahajoltam hozzá és a
fülébe súgtam: – Heil Hitler! – A Genosse Spitzel kicsit megemelve jobb kezét,
egy hosszan elnyújtott „Heil”-lel válaszolt, majd, mint Arany János családi
körében a kisgyermek, félrebillent fejjel belealudt a szilveszteri éjszaka
ölébe. Senki nem akarta felemelni és székre ültetni. Ehelyett hálás mosoly volt
a jutalmam…
Közeledett az éjfél… a két német
csapat még mindig külön-külön mulatott, már ha az NDK-s halk beszélgetést annak
lehetett nevezni. Viszont a zongorista a nyugati németek háláját mind leengedte
a torkán, így ő, akárcsak a Genosse, lefordult a zongoraszékről, és a pálmafa
hatalmas fa-virágtartójának dőlve szunyókált.
Éjfél
előtt néhány másodperccel, a megbeszéltek szerint kijött az egyik öregasszony a
konyhából egy nagy piros fazékkal és egy fakanállal a kezében és elkezdte
másodpercenként verni a fazék alját. Én a zongoristát próbáltam ébresztgetni,
de sikertelenül. Teljes csőd! Éjfélkor se zongora, se himnusz... Nem volt más
választásom, mint csekély, a budai ferenceseknél még gyermekkoromban elsajátított
billentyűstudásomat mélyről előkotorva odaültem a pianínó elé és a magyar Himnuszt
éjfélkor eljátszottam. Amikor befejeztem, láttam, hogy a németek állva maradtak
és kérdően néztek rám. Kapcsoltam. S mivel csak a német Himnuszt ismertem, és
az NDK-st nem, így visszaülve a billentyűk elé, belecsaptam a Haydn által írott
Kaiser szonáta ismert motívumába (Gott erhalte), s, hogy kedvezzek a vendégeknek,
elkezdtem énekelni is "Deuschland, Deutschland über alles" szöveggel,
amit 1979-ben még Magyarországon is büntettek - volna. Az „über alles”-re már
az NDK-sok is álltak, mi több, énekeltek is. A Német Himnusz végén a két német csoport
összeölelkezve, sírva kívánt egymásnak boldog Újévet. Majd összetolták az
asztalokat és együtt mulattak hajnalig. Mert mint sokszor elmondták egymásnak
azon az éjjelen: "Deutschland ist eins und unzertrennlich”…
Reggel
öt óra felé szedelődzködött mindkét német társaság. A Genossét – aki minden bizonnyal
csak Honecker elvtársnak tetsző jelentést tudott írni, mert ami Szilveszter
éjjelén a Fenyőgyöngyében történt, arról két Tardylnak, és némi alkoholnak köszönhetően semmit sem
tudott – is feltették a buszra.
Miután
a zongorista is felébredt a pálmafa „árnyékában”, összecsomagoltuk neki a beígért
vacsorát, aminek nagyon örült, ám, az első pillanatokban még nem tudta hol van.
Elmondtam neki. Mindössze annyit kérdezett, hogy jól játszott-e az éjjel. Megnyugtattuk:
– Remekül! Kicsit sajnáltuk is, mert amíg a buszt várta, egészen biztosan
ráfagyott az alsónadrágja. Gatyával azonban nem szolgálhattunk… hisz azt korábban
meg sem ígértük. Csak a biztos szilveszteri vacsoráról volt szó a kontraktusban.
Persze, arról is, hogy muzsikál… de így is jó volt.
Főnökömre
viszont rázártuk a vendéglőt (volt kulcsa), mert teljesen reménytelen vállalkozásnak
tűnt a felébresztésére tett összes kísérlet. A személyzet, velem együtt, reggel
hétkor békésen és elégedetten távozott a Fenyőgyöngyéből…
A
két német csoport tagjaival hosszú évekig tartottam a kapcsolatot, karácsonyi
és húsvéti üdvözletek, valamint egy-egy visszalátogatásuk alkalmával. Feledhetetlen
volt az 1979-ről, 1980-ra virradó Szilveszter éjszaka mindannyiunk számára… Senki
nem gondolta még akkor, hogy valóban lesz egy egységes Németország, amelyet egy
NDK-s Frau Genosse radíroz majd le véglegesen Európa térképéről…
Stoffán
György