Adventi gondolataim - 2024.

 

Fotó: Szilveszter barát blogja (Esztelnek)

A karácsonyi hangulatteremtés a kereskedelemben meglehetősen korán, már október közepén elkezdődik. Különböző webshopok ajánlják gagyi termékeiket, és nem felejtik az ajánlat mellé megemlíteni a karácsonyt. Pedig hát… még jó messze van, de miért ne?

A kirakatok, az utazási ajánlatok és a net is az ajándékokra, az ünnepi programokra, a szállásfoglalásokra fekteti a hangsúlyt, de az ünnep igazi jelentőségéről sehol egy árva szó sem hangzik el. Legfeljebb a kegytárgyakat árusító oldalakon, amelyek az év minden napján kínálják a betlehemet, a pásztorokat és a birkákat, remek kivitelben, méreg drágán. Tehát, az adventi és karácsonyi ünnepkör valójában a mai világot jellemzi. A pénz, a jólét és a dúskálás, a pénzszerzés, a kapzsiság ünnepévé vált a legszebb ünnep, amelynek csupán álságosan csak a fényeit, a csillogását igyekeznek fenntartani a kereskedők és a bankok, amelyek remek feltételekkel kölcsönöket ajánlanak azoknak, akiknek nincs miből ajándékot vásárolniuk. Persze, a méregkeverők nem hagyják ki a varázsszót: a szeretet ünnepét. Ennek a varázsszónak mindenki bedől, mert alapvetően mindenki szeretetre vágynék, és azt gondolja a kizsigerelt társadalom, hogy a szeretet legjobb ismérve a sok, csillogó ajándék.

Pedig, a karácsony a valóságos szeretet ünnepe. Az advent, az erre való lelki felkészülésé, az önmagunkba nézésé, az önvizsgálaté.

A keresztény ember ilyenkor arra a csodára készül fel, amelyről Isten biztosít, és amelyet adott a számunkra. Hiszen, az isteni gyermek születése, az isteni szeretet megnyilvánulása az, amelyre várunk, és amire felkészülünk az Advent ideje alatt. Ehhez nem kellenek ajándékok, nem kell pénzt költenünk. Az Advent, a bennünk lévő szeretet újjáéledésének, újragondolásának, megújításának az ideje. Mit tehetünk a jászolhoz szenteste? Mit adhatunk mi a Gyermeknek, akit elküldött az Atya? Megéljük azt az örömteli pillanatot, amikor együtt a család, és együtt ünnepelhetjük Jézus születését. A családi gyertyagyújtásban, a születés történetének felolvasásában és a közös családi imádságban és éneklésben valósul meg az öröm, a béke és az a szeretet, amelyet Istentől kaptunk.

A kiüresedett, hit és szeretet nélküli karácsonyi ajándékozás csak egy évről évre ismétlődő álarc, magamutogatás, értéktelenség. Mert az ünnepre való igazi felkészülés a lélekben zajlik. A bennünk, teremtésünk óta meglévő, Isten iránti igényben, a szeretet kisugárzásában, a megbocsájtásban, és a születés örömében, a hajnali roráték hangulatában, az ünnepi istentisztelet előtti bűnbánati hétben éljük meg. Jézus vár ránk, mi pedig várjuk az Adventben az áldott születésnapot. Jézustól mindennap kapunk ajándékot. Készítsünk most mi is ajándékot Jézusnak. Önmagunkból, hitünk által azzal, hogy lemondással, böjttel, örömmel és parancsait megtartva készülünk a betlehemi Kisded fogadására. És bizonyára elegendő, ha az ünnepi családi gyertyagyújtás után a fa alatt egy tábla csokival, egy üveg borral, egy szeretetteljes öleléssel áldjuk meg az estét és egymást – Jézus nevében, Neki ajándékozva az adventi idő, általa elért lelki eredményeit.

Stoffán György          

A gazdag városi és a tehénlepény (mai népmese)

 A gazdag városi polgár falura költözött. Mindennap megcsodálta új környezetét. A szomszéd tehenét, a tyúkokat, az esti kutyaugatást, és a hajnali kakasszót… Igaz, amikor a disznóólat takarították a falusiak, akkor elkeseredetten mesélte barátainak, hogy itt az ablakot sem lehet kinyitni a bűztől… és az egykor városi polgár attól kezdve, hogy először megérezte a disznóganyé szúrós szagát, elkezdte keresgélni azokat a dolgokat, amelyek nem tetszettek neki a faluban. Megvette hát az összes disznót, kakast, tyúkot, pulykát és mindet kiköltöztette a mezőre. Azt is megszervezte, hogy néhány suhanc őrizze, etesse az állatokat.

Vasárnap megszólalt a két templom harangja is, ami felháborította, hiszen hajnali fél tízkor már felébresztette a misére szólító kongatás és mire visszaaludt volna, az istentisztelere is harangozni kezdtek. Ettől kezdve a gazdag városi személyes ellenségének tartotta a papot és a lelkészt, a híveket, a presbitériumot és mindent, ami a faluban nem az ő elképzelése szerint történt. Megvette hát a harangot is, hogy az többé ne ébressze föl hajnali fél tízkor. Kérésére még a harangozót és a sekrestyést is kirúgta a plébános, a református lelkészt pedig, ő maga zavarta el, mert az továbbra is harangozott és hallani sem akart a harang eladásáról. Így a presbiterek is egymásnak estek, pedig a lelkészük nem akart rosszat. A gazdagnak meggyőződése volt, hogy csak az a jó, amit ő gondol és ebben nem tűrt ellentmondást.   

Egy napon, amikor a két házzal arrébb lévő kisboltba gyalog volt kénytelen elmenni, elé került egy meglehetősen nagy tehénlepény, amelyet az utolsó pillanatban sikerült ugyan átlépnie, de megcsúszott és beletenyerelt. Ettől olyan haragra gerjedt, hogy ellenségének kiáltotta ki a tehénlepényt, és még veszekedni sem volt rest, a szegény, otthagyott lepénnyel. Mindennek elmondta ott helyben, majd a boltocskában is arról mesélt, hogy akár bele is léphetett volna, s az a tehénlepény voltaképpen az életére tört és személyesen ennek okán esett ki a tehén seggéből. Aki élt és mozgott, annak reggeltől-estig a tehénlepényről beszélt ő is és az egész családja. Egy velük azonos szinten lévő ellenséget emlegettek, amiért, ha a tehénlepény értette volna, nagyon büszkének kellett volna lennie. Ám, a tehénlepény csak egy darab szar, így semmit nem érthetett abból, amit gazdagék meséltek róla. Sokan álltak a tehénlepény pártjára, mert azt hitték, hogyha gazdagék ennyit beszélnek róla, akkor bizonyára félnek is tőle. Mások, gazdagéknak adtak igazat és helyeselték, hogy úton-útfélen a tehénszarról esik szó. A gondolkodni tudókat viszont zavarta a tehénlepény reklámozása. A falu összezavarodott. Az emberek egymásnak estek, és még azok is nagyképűen, saját botorságukhoz ragaszkodva vádolták egymást, akik az igazukat próbálták megmagyarázni. A gazdag ennek ellenére nem tűrt ellentmondást, nem volt hajlandó a bölcs és jó tanácsokat elfogadni, és továbbra is naphosszat hirdette, hogy létezik egy tehénlepény, amelyik ellene támadt. Részletesen, napjában sokszor elmesélte és elmeséltette ugyanazt; – hogy a tehénlepény miként kerülhetett az útra, hogyan esett le úgy a földre, hogy jól szétterülhessen a lába előtt, de azt is folyamatosan hangoztatta: a tehénlepényről feltételezni tudja, hogy esetleg még a házába is beköltözne, mert hát ellenség…

Ez a tehénlepény szakasztott olyan, mint a politikus, aki a saját hazáját árusítja. Bele is lehet lépni, meg lehet rajta csúszni, büdös is, de ha jön egy jó eső, akkor belemosódik majd a földbe, vagy széttapossa egy arra járó teherautó. Volt, nincs tehénlepény! Ha azonban a gazdag nem reklámozta volna, hogy létezik ez a bizonyos tehénlepény – ott a kisbolt előtt –, akkor a kutya sem tudott volna róla, s nem lenne ember, aki vitatkozna egy tehénlepény létjogosultságáról. Az pedig végképp érthetetlen, hogy a gazdag és a családja miért tartotta a tehénlepényt önmagával egyenrangúnak, ellenségének akkor, amikor a tehénlepény éppen olyan büdös és gusztustalan, mint a többi gané, ami nem kerül közvetlenül a gazdag ember útjába. Annak köszönhetően, hogy a gazdag – akit sokan nem szerettek a faluban –, és az egész családja, ismerősei, valamint a jólfizetett hírvivői mind-mind a ganét reklámozták, a falu polgármestere – mert ő sem szerette a lopásai miatt vele kellemetlenkedő gazdagot –, üveg alá helyeztette a faluban található egyetlen tehénlepényét. A megyei önkormányzat utcát neveztetett el róla minden környező településen és a gané végleg bekerült a megyeháza dísztermébe és ott árasztotta tovább a szagát. Mert a reklám – ha értenek hozzá –, bizony sokat számít. Még ha rossz is…     

Egy svájci paraszt, egyszer így fogalmazta meg a fenti mese tanulságát: „Ha a tehénszart egyik kezedből a másikba teszed, vagy más-más tehénét szagolod, az éppen olyan büdös marad. Két dolgot kell megjegyezni: ne vedd föl és ne lépj bele! Akkor sem te, sem más nem veszi észre, hogy egyáltalán létezik… mert tehénszar mindig volt és mindig lesz.”  

Stoffán György

Demokrata-cikk - 1994. november 10

Harminc éve írtam az alábbi cikket. Talán ma is aktuális e néhány gondolat. A máig tartó magyar holokauszt, a hamis szellemben emlegetett Trianon, amely a nemzet megsemmisítésének, 104. év után, napjainkban is folyó kísérlete, majd a gyilkos kommunista diktatúra  szinte már magyar ünneppé lett az elmúlt évtizedekben ahelyett, hogy félárbocra engedett zászlók jeleznék a magyar nemzet gyásznapját, gyásznapjait...  Harminc év alatt azonban, semmit nem változtatott e kérdést illetően. Csak egyre mélyebbre ássa, eltünteti a fiatalok lelkéből a nemzettudatot, a hazaszeretetet, az igazságtalanság megszüntetésének az igényét, a ragaszkodást ahhoz a Magyarországhoz... azaz, felszámoljuk önmagunkat, miközben döngetjük a mellünket "tántoríthatatlan" magyarságunkban... Pedig, végre meg kellene találnunk az arany középutat! Amíg nem késő...  (S.Gy.)

Magyar holocaust

 

Egyre jobban szorítják abba a satuba nemzetünket, amely kipréseli történelmi tudatunkat, feledteti a XX. század tragédiáit, s liberalizmusával fertőzi, semmivé teszi hagyományainkat. A keresztény Magyarország, az e században megcsonkított haza, a bűnteleneken való sokszori megtorlás, ezer esztendő Európát védő históriája mára amolyan anakronizmusként hat az országot vezető – uraló – politikusokra, az őket követő agymosottakra.

 

A liberalizmus kifacsart eszméibe burkolt elnemzetietlenítés éppen olyan veszélyt rejteget a magyarországi magyarságra nézve, mint az az erőszakos beolvasztási folyamat, amely a határokon kívül rekedt magyarságot fenyegeti az utódállamokban. Az egy tőről fakadó gondolatiság - az internacionalizmus -, a mindenki egy és ugyanannyit ér” elve, a „mindent szabad” ideológiája fölemészti nemzeti értékeinket, s erkölcsi kereteink csonkításával, eltörlésével valami korcs szellemiséget, közösségi bűntudatot kreál a csak felületesen politizáló, a politikára érzéketlen vagy hozzá nem értő állampolgárokban.

Az erkölcsi értékek felrúgásával viszont azt próbálja erősíteni az agyakban, hogy minden, ami a megszokott és évszázadokon át megtartó erőként a nemzet életébe beépült rendként működött, rossz, maradi és elvetendő. Egyedül üdvözítőként a szabadosságot tartja és tartatja létjogosultnak, s hogy ezt igazolja, az amerikai rágógumi-kultúrát, a gazdasági felemelkedés lehetőségeit csillantja föl a megtévesztettek előtt. Így azonban, valós értékek és történelmi tudat, valamint a hazáért való elkötelezettség nélkül, elvész a nemzet igazi értéke, s csupán egy még magyarul beszélő, identitását vesztett néppé válunk, amely a születések és a halálozás statisztikájának összevetésével előre láthatóan kiveszőfélben van.

De hol is kezdődött ez a folyamat? Tagadhatatlanul a máig tartó és máig áldozatokat szedő trianoni döntésnél, amely megtépázta és reménytelenné tette a magyarságot. Hiszen e döntés aláírása óta csak Horthy Miklós kormányzó tett lépéseket annak érdekében, hogy a nemzet legalább részben mentesüljön megaláztatásától, s újra a maga ura lehessen szülőföldjén. A II. világháború után azonban minden remény és lehetőség szertefoszlott. Még az anyaország is megszállás alá került, hiszen a háborús felek már a háború befejezése előtt felosztották Európát, s mi magyarok a szláv nemzeti törekvések, a pánszláv mozgalmak között voltunk kénytelenek tovább őrlődni. A kommunista diktatúra és a szovjethatalom teljesen fölemésztette erkölcsi és szellemi értékeinket, s alig maradt néhány titkon a nemzetért munkálkodó értelmiségi. Rákosi rendszere megváltoztatta a magyar történelem összességét. Átértékelték még a honfoglalást is, s hőseinket csak erősen cenzúrázva engedték az általános és középiskolai tankönyvekbe. Az elcsatolt területek magyarságát s ősi városaink nevét jobbára nyomdafestéket nem tűrőként kihagyták a tananyagokból, mert „sértette volna az utódállamok érzékenységét”. Hazai históriánkat pedig, alaposan megnyirbálták, különös tekintettel a XX. század eseményeire. Mindez természetesen beleivódott a mai harmincas korosztálytól lefelé az összes generációba. Noha voltak családok, amelyek minden magyarázat nélkül, de hagyományos erkölcsi értékek szerint nevelték gyermekeiket, mégis a fiatalság nagy része elveszítette - illetve meg sem kapta - a nemzet megbecsülését szolgáló lelki, szellemi „alapozást”. Kádár hatalomra jutását az első intézkedései közé tartozó népárulás és a politikai gyilkosságsorozat jellemezte. Ö tökéletesítette a Rákosi-féle örült nemzetirtást. Az 1956-os szabadságharc után mérhetetlen pusztítást, magyar üldözést hajtott végre, s ennek következményeképpen a haladó, nemzeti gondolkodású értelmiség, a szabadságot óhajtó munkásság és a sokat szenvedett parasztság vagy elhagyta az országot, vagy itthon gyászolta a kádári hazaárulás által kivégzett hozzátartozókat, s hallgatni kényszerült. Az egyház az ÁEH irányítása alatt maradt, a békepapság kommunizmushoz hű vezetésével.

Az 1990-es rendszerváltás után a negyvenöt év alatt fölhalmozódott minden feszültség feloldódott, s akik addig egy véleményt képviseltek, együtt harcoltak a diktatúra ellen, más-más politikai irányban kezdtek tevékenykedni, s olyan káoszt teremtettek, amely az idei májusi választások tragikus végeredményéhez vezetett.  Ismét annak a rendszernek a korifeusai, egykori párttagjai és hivatalnokai kerültek vezető posztokba, akiktől 1990-ben a nemzet megszabadult, s akiktől negyvenöt éven keresztül meg akart szabadulni.

1994. október 23-án már arról esett szó a 301-es parcellában, hogy '56 ünnepe nagyon összetett ünnep, s nekünk - mondta Gál Zoltán- a jövőben kell egyesülnünk, nem pedig a múlt ellentéteit kell néznünk. Horn Gyula, aki önként lépett a pufajkások bosszútól lángoló szervezetébe, megkoszorúzta elvtársai és talán saját áldozatainak nyughelyét. S az ö részükről a dolog rendben is van.

Helyettük elaggott sortüzelők állnak bíróságok előtt, azok ítélik el (?) a vén gyilkosokat, akik valaha akasztófára küldték az elfogott és a Hornék által már agyonkínzott forradalmárokat. Ez a mai magyarországi politikai erkölcsi norma.

Horn bocsánatot kér a zsidóságtól a magyar nemzet nevében, s nem kér bocsánatot saját bűneiért, elődei nevében is a magyar nemzettől. A zsidóság nap-nap után a holocaustra emlékezve táblákat helyez el a városok, falvak középületein, de egyetlen szóval sem említi azokat a magyarokat, akik saját életük árán mentették az üldözötteket. A magyarok emléket kívántak állítani Trianon évfordulóján, ám akik erre „vetemedtek”, azokat nacionalistákká lette a liberális ellenzék sajtója, már 1990-ben is. Ha a magyarok az elhurcolt magyarokra a kitelepített magyarokra vagy a kivégzett magyarokra emlékeznek, a mai hatalom ellenségeivé válnak, hiszen összeférhetetlennek és bosszúállónak kiáltattak ki. Szó sem eshet arról, hogy 1919-ben is, mint 1945-től Cohen (Kuhn) Béla, Rosnefeld (Rákosi) Mátyás, Eisenberger Benjámin (Péter Gábor) s az ÁVH-sok több száz tagja, zsidóként követte el a magyarság elleni hadjáratot, mert antiszemitizmus ma az igazságot kimondani.

Ha egy magyar vértanúról tartanak előadást Rómában, a római főrabbi kivonul, mert a római főrabbi tudatlan, és számára minden keresztény antiszemita, s mindegyik csak a kikeresztelkedett zsidókat védte. Így támadták meg 1994 októberében Rómában a szovjetek által agyonlőtt báró Apor Vilmos győri püspököt, aki minden erejét a zsidóság védelmének szentelte, aki személyesen támadta a nyilas hordát a hitű izraelita magyar állampolgárok megpróbáltatásai miatt.

Apor Vilmos püspök 1944 pünkösdjén a következőket harsogta a szószékről: ,,Aki a  kereszténység első és legnagyobb parancsát megtagadja – mondja többek között a katedrálist zsúfolásig megtöltő hívőseregnek –, és azt állítja, hogy vannak emberek, csoportok és fajok, amelyeknek a gyűlölete meg van engedve; aki azt állítja, hogy szabad embereket kínozni, ha azok négerek vagy zsidók, azt - bármennyire is dicsekszik kereszténységével - pogánynak kell tekintenünk (...) Mindenki, aki emberkínzást helyesel, vagy abban részt vesz, súlyos bűnt követ el...” (Balássy László: A vértanú püspök 136. old.)

Ugyanígy sürgeti a hercegprímást is, adjon ki körlevelet a zsidóüldözés ellen. Mindszenty József veszprémi püspök memorandumot írt a miniszterelnökhöz, s e memorandumot aláírta Apor Vilmos, Shvoy Lajos fehérvári püspök, Kelemen Krizosztom bencés főapát és Kovács Sándor szombathelyi püspök. A memorandumot Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettes vette át. Hasonlóképpen állt ki Márton Áron, erdélyi püspök is a zsidóság mellett.

A római főrabbi tehát ugyanolyan elfogult és a kereszténység ellen éppen olyan ellenszenvet tanúsít, mint a Magyarországról már eltávolított Landeszman György korábbi budapesti főrabbi.

A kereszténységnek azonban nem a harag és a bosszúvágy az irányadója. Csupán sajnálni lehet ezeket az embereket, akik saját maguk lejáratása árán próbálnak népeket és nemzeteket, hősöket és egyszerű, hétköznapi embereket lejáratni, bűnbakká tenni. Állításaik viszont förtelmes hazugságokká változnak, mihelyst a nagynyilvánosság elé kerülnek. A keresztény ember csak imádkozni tud e sötét gondolkodásmód és primitív ellenségeskedés képviselőiért s a népért, amelyet ők kergetnek ismét veszedelembe. Az irántunk való gyűlöletük is a magyarság holocaustjába tartozik, noha a magyar nemzet vesztesége is az a háromszázhatvanezer zsidó vallású magyarok áldozat. A magyar holocaust része.

Mi, magyarok azonban, rosszul adjuk el magunkat. Nem állítunk emléktáblákat, emlékműveket, szobrokat, s nem véssük kő be halottaink – sok millió halottunk – névsorát, azokét, akik 1920-tól napjainkig szenvedik a 20. század kegyetlen históriáját. Nem merünk emlékezni azokra, akiknek az említése „sérti a szomszéd államok érzékenységét”, s inkább rettegve nyújtunk békejobbot ellenségeinknek, mintsem nemzetközi szinten vizsgáltatnánk fölül bizonyos döntéseket, jogtiprásokat. Tűrjük, hogy mindnyájunkat bűnösnek mondjon ki a bosszútól lihegő politikai krakélerek hataloméhes hada, pedig, ezrek és ezrek szolgáltak rá az igazság kiderítésére.

A mi magyar holocaustunk ma is tart, gyilkol és tarol. A mi holocaustunk néma, mert némaságra ítélte a hálás Nyugat és a hálás Kelet. Vajon lesz-e 1995-ben, Trianon 75. évfordulóján az európai politikai realitásokhoz mért megemlékezés sorozat, emlékműavatás, koszorúzás? Hiszen Trianon nem egyetlen igazságtalan döntést jelent ma már, hanem a magyarság 20. századi történelmének, a magyar nemzet megaláztatásának jelképévé vált. Remélhetőleg példát véve a zsidóság 50 év előtti megpróbáltatásának idei megemlékezés sorozatáról, mi is megemlékeztünk Trianon 75. évfordulójáról. Mert a fájdalom kifejezése nem függhet vallási hovatartozástól, nemzetiségtől vagy a bűnösök érzékenységétől. A fájdalomról való megemlékezés alapvető jogunk és kötelességünk. Hiszen halottak napján sem tilthatja meg senki, hogy kimenjünk a temetőbe, hogy gyertyát és virágot vigyünk szeretteink sírjaihoz.

És nem mondhatjuk a halottakra emlékezve, hogy az ő ünnepük az élet ünnepe volna…