2024. március 17., vasárnap

Ki a Magyar, ki a hazafi?

Van az úgy, hogy az egyszerű, magyar ember leánya csak szemlélődik. Éli a szürke, tevékeny hétköznapjait és látszólag nem érdekli az, ami körülötte zajlik. Ám, ez nem így van. Egyszerűen csak hagyja, hogy beigazolódjanak a gondolatai.

Az idei, március idusát megelőző események beindították azokat a bizonyos fogaskerekeket… Mindenki találgatta, mi lesz a talán túlságosan is elhíresült kegyelmi ügy hozadéka, ami egy pillanatra megingatni látszott a kormány iránti bizalmat is. Levonva a tanulságot, tisztán látszik, hogy a legnagyobb problémát nem a kegyelem megadása jelentette, hanem a kezdettől hibás kommunikáció. Megbukott e téren, az utóbbi hetekben szinte a teljes magyar sajtó, sőt, a politikum is, legyen az jobb vagy baloldali.

Lássuk hát sorjában az eseményeket, és az elkövetett baklövéseket, amit aztán Magyar Péter koronázott meg március 15-én, a kissé Robespierre-re, Leninre és Rákosi Mátyásra egyszerre hajazó, Andrássy úti beszédében…

A bonyodalom ott kezdődött, hogy az Elnök Asszonyt kérdőre vonta a média egy olyan kegyelmi döntés okán, amely hónapokkal azelőtt történt, ám, egészen véletlenül csak most bukkantak rá. Nem is merné feltételezni senki emberfia, hogy addig ezt az információs „bombát” talonban tartották…

Egyszerre hördült fel a nép, hiszen éppen a pedofília elleni szigorú küzdelmet várta el a hatalmon lévőktől. Elnök Asszony, ahogyan erre valószínűleg számítottak is páran, beszaladt a gondosan felállított csapdába, megtagadva a magyarázatot azon a bizonyos sajtótájékoztatón. A baloldali sajtó gyorsan és keményen reagált, meglepően gyorsan, amíg a jobboldal – a média és a kormány – napokig hallgatott. Akarva akaratlanul felmerült sokakban, hogy Novák Katalint és vele együtt Varga Juditot, akit az ügy szerencsétlenül magával rántott, maga a kormány írta le, de legalábbis karba tett kézzel nézte a napokig tartó agonizálást. Pár nap elteltével életjelet adott ugyan magáról a jobboldali sajtó is (rossz nyelvek szerint vezényszóra), ám, próbálkozásaik olyannyira vérszegényre sikerültek, hogy az edzett, kormánypárti szavazók is komolyan megrémültek, hiszen addigra Novák Katalin és Varga Judit lemondott, a baloldali média pedig már a kormányt vádolta. Őszintén bevallom, ekkora befektetés fejében többet vártam volna az agyondicsért kollégáktól és mivel eléggé szigorú vagyok, ha rajtam múlik, néhányan biztosan állás nélkül maradtak volna.

Ekkor robbant be Magyar Péter a Partizánba, amely annyira jókor jött, mint a sivatagban az eső. Hosszú, őszintének tűnő beszélgetés volt, ahol úgy mesélt mindenről, hogy közben alig mondott el valamit. Gyakorlatilag, csupán annyit, amennyit már a sarki fűszeres is tudott, álmából felkeltve. Sokan feltették akkor a kérdést, miért éppen a Partizán? Erre is megvolt a megfelelő válasz: „máshol nem beszélhetett volna”. Ez azonban nem teljesen igaz. Ritka ugyan, de van még hazánkban párt-független médium, ám, az efféle megkeresésre, független, jobboldali újságírók kérdésére Magyar Péter egyáltalán nem reagált. Ez ab ovo gyanússá tette. Lépten-nyomon tetten érhetőek a hazugságai ezen kívül is, vagy ha finomkodni szeretnék, enyhén szólva, ellentmondásos figura, hiszen ígérte az őszinte vallomást, mégsem lett belőle semmi; zavarták a hatalmon lévők túlkapásai, de éveken át cinkosan hallgatva, aktívan szolgálta azt; kijelentette, hogy nem alapít pártot, nem száll be a politikába, de már mozgalmat alapított. Aztán következett a felhívás, utcára csődítette március 15-én a népet. Mondhatnánk, hogy akárcsak Petőfiék, de a beszédet hallgatva inkább a francia elődök jutnak eszünkbe. Az előkészületeket látva már világossá vált, hogy nem spontán szerveződésről van szó, hiszen vagyonba kerülő stáb gondoskodott mindenről. Ám, a beszéd mindennél nagyobb bizonyítéka volt annak, hogy Magyar Péter az új eszköz ugyanazoknak a kezében, akik évszázadok óta a vesztünkre törnek. Volt abban tengernyi közhely és tömény liberalizmus, szabadság, egyenlőség, testvériség egymással nem összeegyeztethető hangoztatása, de Istent teljesen kizárta. Megszületett hát, az új Magyar Péter-i, echte magyar, de kicsit internacionalista, sorosista etc...  liberális mozgalom, amely kis hazánknak éppen úgy hiányzott, mint a régi közmondásban szereplő ablakos tótnak a hanyatt esés.

Magyar Péterben tehát, egy olyan új lehetőséget vélt felfedezni a nemzetközi liberalizmus nem létező világhatalmi vezető teamje, amely talán maga köré vonhatja a jobboldalban és a baloldalban egyaránt csalódott választókat, a magyar nemzeti irigység megszállottjait, a „mondjunk rosszat másokról” hatalmas civilszervezet tagjait. Magyarán: Magyar egy nem szelektív hulladékgyűjtő, hanem megbízói által mindenkit egy karámba terelni akaró „jó pásztor”. Csakhogy, a megbízók ugyanott rontották el, mint az összes többi, ellenzékinek nevezett, megfizethető, magyarellenes söpredék-vezér: nem ismerik a magyar néplélek rezzenéseit, s azt gondolják, hogy Petőfivel és néhány megsárgult kottájú slágerrel még mindig hatni tudnak. Pedig nem!

Lehet ilyen-olyan szellemiséget hazudva próbálkoznia a magyar-, és keresztényellenes világvezetőknek, lehet nemzeti zászlókat lobogtatva hazát árulni, s lehet nemzeti célokat mantrázva, nagy ívű beszédeket tartani. A magyar néplélek nem dől be ezeknek. Mert a magyar nemzet lelke tiszta és nemes lélek, amely megérzi a hazugságot, megérzi a gyűlöletet, de megérzi a szeretet is. Magyar ügyében viszont megérezte a haszon szeretetét, a hazug, előre megírt és Magyar által felolvasott szövegek idegenségét. Persze, legárulóbb jel azoknak a névsora, akiket Magyar partnerként emlegetett.

Hála Istennek tehát, a Magyart beszervezők még mindig nincsenek a helyzet magaslatán, így Magyar csak ablakon kidobott pénz – ismét… ugyanazokkal a hibákkal és ugyanazokkal a hazugságokkal, mint az összes többi párt és szervezet, ellenségeink oldalán, Dobrevtől Toroczkaiig… Mert, a nemzetnek nem érdeke és nem célja a gyűlölködés és az árulás támogatása. Voltaképpen Magyart meg is dicsérhetnénk azért, hogy a kormány és Orbán Viktor iránti közbizalmat egy újabb árulással megerősítette. És még csak nem is a mi pénzünkbe került! Igaz, Magyar fellépésének Fidesz erősítő eredményét, a magukat jobboldalinak képzelt, jól fizetett, új nemzeti propagandisták igyekeztek szakmailag meglehetősen ostobán lerontani… de nekik sem sikerült!

Március idusa megmaradt olyan ünnepnek, amelyen megünnepelhettük Magyar Péter üstökösként berobbanó, de hulló csillagként kihunyni látszó fényét, amely egyszerűbben, a kínai népünnepélyek lampionjaihoz is hasonlítható. Budapesten ezúttal sem lett liberális, vörös, kormánybuktató forradalom.  

Czeglédi Andrea      

Magyar Péter, fegyver a kormány ellen!


Érdekes, de meglepetésnek egyáltalán nem számító új fegyverhez nyúlt a magyar kormány ellen a nyugati, aberrált birodalom. A fegyver kifejlesztésében egy érdekes és napjainkig sem tisztázott ügy résztvevői vettek részt, majd az új fegyvert, amelynek kifejlesztése félbemaradt, átvette a nyugati birodalom. Kilóra vásárolták meg, tehát nem azt nézte az új tulajdonos, hogy milyen értéket képvisel ez a fegyver, hanem azt, hogy milyen súlya van… Így, fillérekért juthatott hozzá. A fegyver nem más, mint Magyar Péter.

A kormányellenes, és kormánybuktatásra a nyugati birodalom által alkalmasnak vélt politikai mozsárágyú azonban nem durrant túlságosan nagyot március idusán, hiszen semmi olyan nem történt az általa összetrombitált ünnepi szónoklatban, ami felkeltette volna – úgy istenigazából – a nagyérdemű érdeklődését. A Magyar szájába adott mondatok mindössze egy kormányellenes mantra állandóan emlegetett versecskéi voltak, némi Petőfi, Koncz Zsuzsa, Illés zenei aláfestéssel. Magyartól mindent megtudhattunk a kormány háza tájáról, de nemes ígéretei is elhangzottak, ahogy ezt már a nyugati birodalmat kiszolgáló csicskásoktól megszokhattuk. Magyar tehát, egy értelmetlen pénzkidobálás volt ellenségeink részéről. Amolyan vásári portéka, amit a márciusi ünnepségeken eddig is lehetett kapni.

Mondhatná bárki, hogy valami hülye, jól fizetett Fidesz fanként írom e méltató sorokat Magyarról, de mindenkit meg kell nyugtatnom: csupán a politikán kívül és felülállóként, egyszerű, babérokra nem gyúró magyarként vagyok kénytelen méltatni ezt a politikai mozsárágyút, aki még arra sem volna képes, hogy a viharos időben a jégeső ellen felhasználják. Sem kulturálisan, sem politikailag, sem egyéb fontos szempontok alapján nem lehet Magyart politikai erőnek nevezni, hiszen az a gárda jelent meg nagy ívű ünnepi előadásán, amely mindenre képes és mindenkinek minden ostobaságot elhisz, és minden új politikai elképzelés mellé odaáll – értelmetlenül. Hiszen, ma egyetlen lehetősége van a magyarságnak arra, hogy esetleg megmaradjon; és ez a mai kormány. Minden hibájával, akár bűnével és érthető vagy félreértető állításával együtt. A magyar társadalomnak pedig, egyetlen dolga van, ha esetleg meg akarna maradni: összezárni Orbán Viktorral. Mert ma nem politikai pártok egymás ellen zajló háborújáról van szó, nem politikai minőségeket kell összehasonlítanunk és nem Magyar Péter üstökösként és egyben hulló csillagként feltűnő jelenségét kell követünk, hanem ki kell állni a konkrét programmal és irányvonallal rendelkező, a világ minden táján elismert politikusunk, Orbán Viktor mellett. És ha megússzuk azt, ami Európára vár, akkor utána fel lehet majd tenni a kérdéseket, tisztázni lehet a problémákat. Ám, addig ha számos dolog nem tetszik is, az „egy az Isten, egy a nemzet” feliratú zászló alatt  kell felsorakoznunk ahhoz, hogy fiataljaink, gyermekeink és unokáink ne ágyútöltelékként végezzék valamelyik nyugat-európai fronton. Fel kellene fognia végre minden magyar állampolgárnak, hogy ma olyan világot élünk, ahol nem a hangzatos politikai jelszavak és ígéretek számítanak, hanem a nemzet melletti elkötelezettség minden egyes ember részéről! Akár tetszik, akár nem! Mert programot és politikusi magatartást, nemzeti elkötelezettséget ma csak Orbán Viktor jelent. Mindenki más hazudozik és arra a pénzre hajt, amelyet beígértek nekik a kormánybuktatás zsoldjaként. És ebben a helyzetben sem Magyar Péter, sem a Petőfi idézetek, sem Koncz Zsuzsa nosztalgikus táncdalai nem jelentenek megoldást.

Stoffán György

2024. március 15., péntek

Március 15-e margójára

Minden évben ünnepeljük március idusát, a forradalmat, mint nemzeti ünnepet. Ám, senki nem gondol bele, hogy voltaképpen mi is volt ez a fellángolás, és milyen érdekek álltak a háttérben.

Számomra inkább jelent ez az úgynevezett ünnep egy sötét korszakot elindító és idegen érdekeket szolgáló megmozdulást, semmint nemzeti forradalmat, hiszen ami egész Európában egyszerre szerveződik és tör ki, az nem lehet egy-egy nemzet sajátja még akkor sem, ha nemzeti érdekekre hivatkozik, ha a nemzet fiatalságát szervezik be.(Lásd; a traktoros felvonulásokat napjainkban!)

Ha párhuzamot vonunk a mai kor és az 1848-as lázadás között, akkor világossá válik, hogy ma ugyanaz történik, mint akkor, csak, a mai korban Kamugeri vagy Donát Anna lenne Petőfi. Ugyanis, attól kezdve, hogy a büntetett előéletű fiskális, Kossuth a magyar Szent Koronát össze akarta törni és a Dunába dobni, valamint a címerről eltávolították a Szent Koronát, számomra nem egy nemzeti felkelés ez a forradalom. Az is érdekes a mi nagy forradalmainkban, hogy mint Európa többi országban, a Magyar Királyságban sem emlegették a forradalmak idején a kereszténységet, a hitet, a Magyarok Nagyasszonyát. Azaz, azokat a nemzeti hagyományokat, azt a hitet, amely ezer éven keresztül megtartóereje volt népünknek. Ha emlegették, akkor, mint ellenséget, kiirtandót, az államtól elválasztandót.

Tehát, a ’48-as forradalom egy liberális, külföldről szervezett, szabadkőműves hadművelet volt az európai királyságok megdöntésére, az 1789-es őrült és emberellenes francia elvek és szellemiség szerint.

Mindezek ellenére nem lehet elítélni azokat a fiatalokat, akik politikai tapasztalat, és általános ismeretek nélkül részt vállaltak ebben a végzetes, liberális drámában, hiszen ők nem látták akkor, hogy mit szolgálnak, miért és kiknek az érdekében adják drága ifjúságukat, életüket. Valóban hittek abban a forradalomban, abban az eszmében, amely globalista, és a szuverén nemzetek ellen irányuló szabadkőműves, Európát lángba borító szervezés végeredménye volt. A forradalmat követő szabadságharcban már megjelent a nemzeti jelleg, a nemzeti érzés, és az Aradon kivégzett tábornokok sem Kossuth szabadkőműves eszméit szolgálták, hanem a valóban szomorú helyzetben élő népet, mentették a Szent Koronát, és a Máriás zászló alatt együtt harcolt az osztrák elnyomók ellen a keresztény és a zsidó vallású magyar, nemzeti királyság felállítását követelve. A szervezők azt gondolták, hogy mint Európa többi népét, úgy a magyart is meg lehet szédíteni az egyesült Európa, a Duna-menti Köztársaság ostoba és kivitelezhetetlen szellemiségével, a köztársaság és a demokrácia vírusával. A szabadságharc sarkosan elválasztotta a szabadkőműves, liberális, nemzetköziséget hirdető eszméktől a nemzet igazi akaratát, a de facto Magyar Királyság visszaállítását, a szabad és független Magyarország megteremtését a Szent Korona eszme alapján!

Ma, amikor ünnepeljük ezt a tébolyt, ugyanannak a szellemiségnek a skizofréniáját éljük meg. Mert nem a részt vállaló és önfeláldozó személyekre emlékezünk csupán, hanem magára a forradalomra, az eszmére, amely eszme Trianonhoz, Rákosi Mátyáshoz és a rendszerváltás utáni meghasonlott köztársasághoz vezetett, amely mint látjuk egy befejezetlen és kivitelezhetetlen állandóságot generál. Ma is a fiatalokkal operál ugyanaz az erő, ugyanaz a beteges szellemiség, csak ma már más eszközökkel, más szereplőkkel és sokkal nyíltabban, sokkal – számukra – megfelelőbb technikai eszközökkel. A cél és az eszme nem változott.

Pártok feszülnek egymásnak, aljasság, rágalmak és a pénz határoz meg mindent, de hiányzik a művelt és kulturált fék, azaz egy olyan társadalmi osztály, amely nagy erőfeszítésekkel, de kordában tudta tartani a rendetlenséget, amely még érezte a haza és a nemzet iránti elkötelezettséget. A keresztény magyar nemzet mára csak egy messze tűnő emlék, a jövő pedig mindössze úgy jellemezhető, hogy: kérdéses.

És ma is ünnepeljük annak a folyamatnak a kezdetét, amely idevezetett. Pedig, milyen szép lehetne a világ pártok nélkül, milyen szép lenne a világ, ha mint több ezer éven keresztül, most is csak a nemzet és a nemzeti érdek számítana a magyarnak… pártok és ostoba, idegen érdekeket szolgáló ideológiák nélkül.

A folyamat azonban visszafordíthatatlan. És szomorú. Ünnep ide, vagy oda…

Stoffán György                  

2024. március 14., csütörtök

Az elkótyavetyélt műterem

Mintha egy hatalmas bolondházban volna az ember ma, Magyarországon és Európában… vagy mintha egy Rejtő Jenő által megrajzolt kikötői kocsmában telnének a napjaink, de semmiképpen sem abban az országban, ahol jó száz esztendeje még az erkölcs és a becsület volt a két legfőbb erény.

Mert mit is látunk ma magunk körül? Ha belenézünk a híroldalakba, fellapozzuk a különböző európai és hazai internetes közléseket, joggal megborzadunk. Néhányan. Ugyanis, nem vagyunk már sokan azok közül, akik néhány éve még elképzelhetetlennek tartottuk volna mindazt, amit most látunk, amiben élni vagyunk kénytelenek. A nyugati világ vezetői halálba akarják küldeni fiatal polgáraikat, lerombolva szeretnék látni mindazt, ami Európát azzá tette, amiről ma még az épített emlékek, könyvtárak tanúskodnak. Szellemi és lelki rombolás folyik az élet minden területén, s ezt az európai vezetők a fejlődéssel, a tudománnyal, a szabadsággal és az emberi jogokkal igyekeznek alátámasztani, miközben gátolják a fejlődést, hiszen háborúba öntik a megtermelt javakat, megszüntették a szabadságot, az emberi jogokat, és a tudományt is egy olyan világ kialakítására használják, amely halált és rabságot teremt a világon minden egyes ember számára. Magyarán: potenciális bűnözők, gyilkosok és elmebetegek vezetik a világot.

A nép válasza erre, a néma tűrés. Igaz, jól szervezetten, mintha spontán megmozdulás volna, kimennek a traktorosok Európa minden országában, trágyával jól összemocskolják a városokat, majd hazamennek… Ott állnak Brüsszelben az Unió székházánál, de nem teszik meg azt a lépést, amelyet ötszáz-millió európai elvárna tőlük… és az ötszáz-millióból senki nem csatlakozik hozzájuk. Mert őket nem szervezte be a nagy szervező, s önállóan nem tudnak gondolkodni. Tehát, hőzöngő, de szófogadó rabszolga lesz mindenki Európában és a világon mindenütt.

Ágyútöltelék, kiirtandó felesleg, annak érdekében, hogy a nem létező világhatalom tervei megvalósulhassanak. Igazi békepártiak nincsenek, csak a szavakban. Közben, minden politikus tartja a tenyerét a háborúból befolyó véres jussért, hiszen ma, minden gazdaság érintett a háborús profitban. Ki így, ki úgy, de ebből a bűnből senki nem maradhat ki, mert egy évszázad alatt úgy épült ki a világgazdaság, hogy egyszerre sározódik be minden résztvevő. A szövetségek, szervezetek, uniók, mintegy odaláncolják az emberiségellenes bűnöket elkövető világhatalomhoz az összes politikust, pártot és kiszemelt végrehajtót. Kit ilyen, kit olyan színekben, nemzeti vagy nemzetközi elkötelezettséget hazudva, és aszerint átverve a népeket, hogy a népek mit akarnak hallani. Sátáni kor ez, sátáni résztvevőkkel, sátáni következményekkel. Háborúval és halállal, teljes pusztulással. Bizonyára nem ez az első ilyen végzetes kor az emberiség léte óta. Csak kár, hogy pont nekünk kell átélni, végigszenvedni és hallgatni a hazudozást, de titkon még hinni a krisztusi ígéretekben…

A nemzetközi politikán kívül, nekünk, magyaroknak még van egy külön keresztünk ebben az aljas, erkölcsét vesztett, embertelen világban. Ez a kereszt nem más, mint az, hogy valamiképpen meg akarjuk tartani azt, ami csak a miénk: a keresztény magyarságot, aminek a nagy részét már eltüntette a politika az elmúlt kerek nyolcvan esztendőben, de még maradt annyi, amennyihez érdemes ragaszkodnunk. Ám, ezt a keveset is igyekeznek megszüntetni, összezavarni, hazudozva és erkölcstelenül megsemmisíteni.

Az ellenség oldalán hatalmas erők csapnak össze, klikkek, csoportosulások jönnek létre, és mindig van egy-egy új ember, aki vállalja a káoszt, az anarchia generálásának a feladatát. Erre a másik oldal is reagál, de nem a kellő modorban és nem az elvárásoknak megfelelően. Mert itt is hatalmas erők csapnak össze, klikkek, csoportosulások jönnek létre, miközben cinikus és lenéző stílusban kommunikálnak. A rosszul levezényelt ál-botrány után, most egy, még rosszabbul levezényelt, és még nagyobb botrányt okozó cirkuszt generáló árulássorozat készülődik, miközben ünnepelne is az ország, de ebben az ünneplésben ugyanazok akarnak megint forradalmat szervezni, akik Európában 1848-ban is megszervezték azt. Talán a szándék sem változott: eltörölni minden maradék értéket, emberi érzést, hitet, nemzettudatot és erkölcsi normát. A társadalom így, még jobban szanaszét szakad, tehát, még labilisabbá válik a talaj a lábunk alatt, s még nagyobb esélyünk van arra, hogy belesüllyedjünk abba az európai mocsárba, amelyből nincs kiút. Azt, hogy kik, miért most, hogyan és mennyi pénzt áldozva erre szervezik a várható káoszt, pontosan nem tudni. A "cirkuszra" adott válaszok is éppen olyan zavarosak, etikátlanok, mint az azt kiváltó Magyar-ügy, és ráadásul ezek a válaszok, még a nemzeti méltóságot is nélkülözik. 

Persze, ma már „úriemberséget”, méltóságot nem várhatunk el egyik oldalról sem, mert azt, egyrészt nem is érti a kiüresedett társadalom – az ellenzékről nem is beszélve –, másrészt nincs is kitől ilyesmit elvárni…

Gróf Széchenyi István, Gróf Teleki Pál, Csernoch János, Klebelsberg Kuno, Zadravecz István és sok más példaképünk országa, ma szomorú képet mutat, és még remény sincs rá, hogy ebből a szomorú képből egy esetleges restaurálás újra azt hozza elő, amilyennek eleink egykor megfestették… Mert ma, értő restaurátor sincsen! Mindenki csak ráken valami olcsó festéket erre a szakad vászonú képre, majd kéri a kenés árát, mert minden kenés hatalmas pénzt hoz… az eredeti kép pedig, lassan teljesen eltűnik… a vászonnal, a festőállvánnyal, a palettával és az ecsettel együtt. Senki nem tudja majd, hogy ahol állt az a festőállvány, rajta a fantasztikus képpel, ott egy bámulatosan szép műterem volt valamikor, amelyben igazi értékek születtek… amíg meg nem jelent a képkereskedő... és fel nem vásárolta az egészet, az éjszakai portástól a teremőrön át, a festőművészig.

Stoffán György

2024. március 12., kedd

„Monnyonle” a Balog püspök is… meg mindenki! (glossza)

Amikor Torgyán Józsi bácsi felállt a parlamenti patkóban és elkezdett beszélni, már a sajtópáholyban előre röhögtünk és vártuk azt a részt, amikor az FKGP nagyvezére felszólítja valamelyik szoci politikust, hogy „Monnyonle!”. Persze a lemondásra szólított szocival a szünetben együtt kávézott Józsi bátyánk, de a műsor azért a fotelból politizáló nagyközönség számára amolyan léleknyugtató jelenet volt nap-nap után.

Ma hasonló ehhez a torgyáni fellépéshez a bal-liberális oldal. Bárkit kineveznek, bárki kerül szóba a jobboldali politikusok közül, a Bulgarica bovis vezetésével az egész ellenzéki oldal belekezd a kóruséneklésbe, olyan ünnepélyes modorban, mintha Händel Hallelújáját énekelnék. „Monnyonle” a frissen megválasztott elnök, mert olyat tett, ami a baloldal erkölcsi normájába egyszerűen nem fér bele: hazudott – állítják ők. „Monnyonle” Trócsányi, „monnyonle” Orbán Viktor is… ja, és vele még az is a baj - mint hallom az utca balos ténfergőitől, hogy tulajdonképpen Bicskén ő maga kérte az igazgatót, hogy abuzálja a gyerekeket, és ő adott kegyelmet K. Endrének, sőt, a zabolai Mikes-kastélyt is ő vette meg a vejének, de valószínű, hogy az amerikai választásokba is beavatkozik a magyar titkosszolgálat, akiket a kínai rendőrök fedeznek majd. Igen ez a Viktor egy gonosz szellem, aki úgy forgatja a világpolitikát, ahogy neki tetszik. „Monnyonle” azért is, mert a Putyin belekezdett ebbe a háborúba. Ugynis, „a Zorbán monta nekije!” A baloldal azt is tudni véli, hogy a Vatikánnak is a Zorbán dirigál, mert Bergoglio bácsi jóváhagyta a homoszexuálisok megáldását, amit ezért kellett neki jóváhagyni, hogy az a sok homokos Fideszes végre összeházasodhasson… szegény Bergogliot meg azóta szidja a világ a Zorbán miatt - beszélik a balosok villamoson, buszon, mindenütt... 

No, de itt van az a szerencsétlen Balog püspök, akinek a lemondását szintén halaszthatatlannak tartja a többségében eszerint református érzelmű, aggódó bal-liberális. Nem tudják elviselni, hogy az „egyházuk” besározódott ezzel a bicskei kegyelmi üggyel, ami nagyban hasonlít a kászon-altízihez, de ahhoz valamiért nem mertek csak egészen halkan hozzászólni… így most „a” Balogon verik el a port. A baloldalon már azt is feltételezik, hogy voltaképpen nem is a Zorbán a főbűnös, hanem a Balog pispek, mert ő irányította és vezette az országot, Katalinunk és Juditunk előírt buktájáig. Tehát, Balognak mennie kell még az általa elnökölt alapítvány éléről is. Sőt egyenesen le is kellene lőni ezt a református, mindenért hibás ördögöt - hallom a Lehelen, a "politológus" zöldségestől. (A lemondással persze, minden normális ember egyet kellene, hogy értsen... és nem - csak - a kegyelmi botrány miatt!)

A baloldal persze, azért különbözik Józsi bátyánktól, mert azt a sok marhaságot, amit az utóbbi időben összehazudoztak a jobboldalról és annak politikusairól, már-már el is hiszik maguknak, szemben Józsi bátyánkkal, aki miután elmondta a kötelezőt, Kovács Laci bácsit átölelve ment a büféhez, ahol még fizette is Kovács bácsi kávéját. A mai ellenzék,   bizonyára nem menne kávézni a lemondásra szólítottakkal. Ők szavatartó emberek, „becsületes”, „jó reformátusok” és olyan erkölcsi piedesztálra rögzítették magukat az évek során, mint Kun Béla vagy Rákosi Mátyás. Így, hát ők, amit ma ígérnek, azt be is tartanák. Egyetlen fájdalmuk van: nem ők kezelik a kasszát. És ha a proli irigy, akkor nagyon irigy tud lenni. Ez pedig, súlyos következményekkel jár - mint láthattuk korábban a nyilasok, majd átöltözve az ÁVH-sok esetében -, rajtuk kívül mindenkire. 

Ezért szerintem a bal-liberális oldal „monnyonle”! Hiszen sokkal több közöttük a homoszexuális, az önmutogató, a nyilvánosan kielégülni vágyó, az elítélt bűnöző, a sikkasztó és az abuzáló, mint a másik oldalon. Tehát, egyelőre semmi nem indokolja a kormány és holdudvara követelt, és tömény hazudozással alátámasztott lemondását. Persze, csak akkor, ha tényleg nem kávéznak együtt a balosokkal…    

Stoffán György

Évfordulók, emlékezések, történelmi szkhizofrénia

Dohogok magamban, amikor egy-egy olyan történelmi eseményre emlékezik a nagyérdemű (vagy csak az ön-, és népámító politikusok), amely történelmi események máig negatívan hatnak. Dohogásom oka pedig nem más, mint az a hazudozó, tudathasadásos állapot, amelyet mára teljesen helyénvalónak vélünk, illetve amelyet termlészetesnek igyekeznek elfogadtatni velünk.

Nézzük sorban:  

1.     A kommunisták teherautókra parancsolják a nemességet, évszázados javaikat, tulajdonaikat lefoglalják, államosítják, földönfutóvá teszik a nemességet. Betiltják a rangokat és a nemesi előneveket, amelyek évszázadokig a családnév része voltak. A nép szabadon rabolhatja ki a kastélyokat és kúriákat.

2.     A szerzetesrendeket feloszlatják, a szerzeteseket kényszerlakhelyre szállítják, sokakat letartóztatnak, megölnek… értékeiket megsemmisítik, államosítják.

3.     A kórházakból elzavarják a betegápoló szerzeteseket. Az intézkedés ellen tiltakozó orvosokat és világi személyzetet letartóztatják.

4.     Bezárják az egyházi iskolákat, a tudós tanárokat elzavarják, bebörtönzik, megölik.

5.     A tanárképzést átveszik a kommunisták, egyben meghatározzák, hogy évente hány papnövendéket vehetnek föl a püspökségek.

6.     Betiltják a keresztény civilszervezeteket, és a Cserkész Szövetséget, helyükbe kötelező belépéssel, kommunista szervezetek lépnek. Az ellenkezőket letartóztatják. Koncepciós perekben elítélik a fiatalsággal foglalkozó egyháziakat.  

7.     A népbíróságok százával ítélik halálra az ártatlan embereket, volt hivatalnokokat és katonatisztelet, az internálótáborok megtelnek a vallásuk vagy nemzetiségük miatt elítélt ártatlan polgárokkal.

Hosszan sorolhatnánk még a kommunisták által elkövetett törvénytelenségeket, bűncselekményeket, ám azt gondolom, hogy a legfőbbeket felsoroltam. Tegyük fel a kérdést: Mi változott, mi lett jobb vagy rosszabb az úgynevezett rendszerváltás óta?  

Nézzük sorban:

1.     A nemesi előnevek használata a kommunista törvény alapján továbbra is tilos, a családi javak nem, vagy csak elenyésző részben kerültek vissza a tulajdonosaikhoz, a hatalom gyakorlói szabadon garázdálkodnak továbbra is kommunisták által államosított értékekkel, családi vagyonokkal.

2.     A szerzetesrendek működési engedélyét visszaadták ugyan, de a korábbi negyven év tiltásai miatt egyetlen rend sem tud többé olyan hatékonyan működni, mint a kommunista diktatúra előtt. A politikai támadások és az általánossá vált egyházellenesség miatt súlyos hátrányokkal küzdenek. Ezek alól kivételt képez az a két-három szerzetesrend, amely szövetséget kötött a liberális világhatalommal és elfogadta a támogatásukat.

3.     Az egészségügyben és a betegápolásban nem dolgoznak szerzetesek, azonban szűkös személyi kereteikhez igazodva, a szegénygondozásban aktív részt vállalnak, állami támogatás nélkül.

4.     Az egyházi iskolák szabadon működhetnek, de nem lehet saját tanmenetük, nincs az egyházi iskolákra szabott tanterv. Kötelesek ezek az iskolák az állami iskolákkal azonos tanterv – Nat – szerint oktatni.

5.     Hasonlóképpen nem lehet az egyházi iskolák erkölcsi követelményeinek megfelelő tanárképző intézményeket alapítani, azoknak megfelelő tantervet biztosítani, egyházi felügyelet mellett. A rendszer megfelel az 1789-es elveknek.

6.     Nincsenek olyan egyházi szervezetek, amelyek a kultúra és a továbbképzés ügyét tovább vinnék. A cserkészet is csak szűk kört érint, a fiatalságnak nincsenek szervezetei, országos szellemi, kulturális és egyházi közösségeket senki nem hozott létre 1989 óta. A magyar ifjúságot magára hagyta az állam és az egyház, így nincs következetes jövőépítés, nincs jövőkép.

7.     A bíróságok és maga az igazságszolgáltatás, komoly erkölcsi válságban van. Az igazságszolgáltatás társadalmi megítélése súlyos kérdéseket vet fel, mert a túlkomplikált és sokféleképpen értelmezhető törvények nem a konkrét irányt mutatják, hanem ezernyi lehetőséget biztosítanak a kiskapukhoz, de az állami, politikai, uram-bátyám beavatkozás egyes ügyekbe, a tapasztalatok alapján szintén nem kizárható. Továbbá a jogfolytonos bíróság nem kért bocsánatot a magyar nemzettől a történelmi korokban elkövetett súlyos jogsértésekért, koncepciós perekért, halálos ítéletekért és a politika által megrendelt ítélkezéseiért (Pl.; 2006.). Emellett a kommunista bűnelkövetők ellen hivatalból nem lépett föl az igazságszolgáltatás!

Tehát, amikor emlékezünk, amikor ünnepelünk vagy gyászunknak adunk hangot mindig valami álságos, megjátszott öröm vagy bánat lengi körül a megemlékezéseket. Mert 1989. óta nem csináltunk semmit, nem léptük át 1789. kereteit, nem szakítottunk a kommunista beidegződésekkel, és hangoztatunk valamit, aminek semmi értelme sincsen: a demokráciát… ami ugyanaz, mint a kommunista időkben volt. Mindent rá lehet húzni, mindent meg lehet vele magyarázni, mindennek az oka és okozataként lehet emlegetni. A rend és az erkölcs, a tisztesség és a becsület, a hazaszeretet és az „önzetlen” parlamenti szolgálat megerősítője és cáfolata, egyben. Egy furcsa világot élünk tehát, a maga emlékivel, ordas hazudozásival, a politikai és nemzeti tudathasadás, a demencia és az új világ embertelensége forgatagában.

Jó volna kijózanodni, mindent újragondolni és visszatérni a hit, a normalitás, az erkölcs, a nemzet és az emberiesség talajára… mert hazugságra építeni a jövőt, egyenlő a jövőtlenséggel, azaz, a pusztulással!

Stoffán György         

2024. március 11., hétfő

Unják a mannát… és nem félik a kígyót…

Tévelyegnek a pusztában, Isten nélkül. Mert azt gondolják, hogy felülemelkedhettek az „ósdi parancsokon”, az Igén, a Megváltás kegyelmén, az Isten alkotta világ logikáján. Már nem kell a tisztesség, az erkölcs, a hit, az imádság, nincs szükségünk az alázatra, az Isten-imádásra, az erényekre. Az ember magát képzeli teremtettnek és a teremtőnek egy személyben, mert van okos telefonja, kiléphet az űrbe, és lehallgathat ezer mérföldekre lévőket… A mannát elutasító ember istenné kreálta magát, önmaga számára, és nem kell neki a Teremtő segítsége, mert szerinte nincs is Teremtő, csak ő van: a teremtmény. A tudós, aki isteni, aki mindenre képes és mindent megold a teremtő nélkül - pénzért. Az ember teremtő-képzelgésének lényege és alapja a pénz, a haszon, a kapzsiság, a hatalomvágy, az embertelenség, a kapitalizmus…

Olyan lett az USA-nak alárendelt és azt utolsó cselédként kiszolgáló, lélektelen Európa, mint a pusztában kóborló zsidók, akiket Isten mannával táplált, de a mannát megunták, visszautasították és megtagadták Istent.

és így beszélt a nép Isten és Mózes ellen: Miért hoztatok föl bennünket Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk a pusztában? Hiszen nincs kenyér és nincs víz, szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt! 2Móz 16,3; 17,3

Amikor pedig a mérges kígyók megjelentek és halomra ölték a zsidókat, azok Mózeshez mentek és könyörögtek, hogy járjon közbe értük Istennél… és Isten újra megszánta a népet.


„Az Úr pedig ezt mondta Mózesnek: Készíts egy mérges kígyót, és tűzd föl egy póznára! Mindenki, akit megmart a kígyó, életben marad, ha arra föltekint.” Jn 3,14-15 

„Mózes tehát készített egy rézkígyót, és föltűzte egy póznára. Ha azután megmart valakit a kígyó, és föltekintett a rézkígyóra, életben maradt.” 2Kir 18,4

Ma még csak a visszautasításánál, az Isten-tagadásnál tartunk, de kígyók már itt vannak, és megmarják Európát, megmarják a nemzeteket, mert a kígyók, háború képében ölnek hamarosan, mert megtagadtuk a mannát, a vizet, az isteni ajándékokat! Isten azonban nem büntet ezért, hanem hagyja, hogy magunk döntsünk: kell-e a teremtő ajándéka, védelme, segítsége vagy megelégszünk a saját vélt nagyságunkkal, elsőbbségünkkel Istennel szemben? Ha nem kell az ostoba teremtménynek a Teremtő védelme, akkor a Teremtő nem ellenkezik, hanem tudomásul veszi az ember döntését. Félreáll, nem tolakszik, nem akar erőszakosan segíteni, védeni, óvni. Magára hagyja a teremtményt mindaddig, amíg az be nem látja a hibáját, s nem folyamodik újra az Ő támogatásáért, amíg nem szomjazza újra a szeretetét, és rá nem jön arra, hogy Isten nélkül nincs élet, nincs létezés, kiüresedik minden abban a vélt szabadságban, amelyben eltávolodott Tőle a teremtmény.  

Ma még mindig nem kéri Európa a krisztusi közbenjárást, mert nem marta meg a kígyó. Csak messziről hallja a halálsikolyt…

Magát Krisztust is tagadják, ahogy a lelkiismeret létét is, a képzelt szabadság érdekében. Nem éreznek lelkiismeret furdalást azért, mert hátat fordítottak őseiknek, őseik erkölcsi normáit pedig a szemétbe dobták. Teszik ezt újra és újra azoknak a vezetésével, akik megtagadták a pusztában a mannát és elutasították Istent, majd siránkoztak a sorson, amelyet Isten nélküliségükkel teremtettek maguknak.

Ma már közösen tagadja a világ a Teremtőt, az erkölcsöt, és közösen utasítja el a „mannát”, azaz a hitet, az egyetlen kapaszkodót. És nem akar feltekinteni a megmentőre, akit, mint Mózes a rézkígyót, úgy szegeztek föl a keresztfára. Jézust nem akarja meglátni Európa! Nem akar feltekinteni Rá, mert még mindig azt hiszi, hogy az az erkölcstelenség, az a szabadosság, embertelenség, amelyet magának teremtett, magának képzelt el külső befolyásra, néhány jól lefizetett, aljas áruló politikus által, az több a rézkígyónál, azaz, több Jézusnál, aki helyettünk feszíttetett meg. S akit újra és újra megfeszítene ma is a kereszténységét megtagadó, törvényekkel tiltó Európa, s talán, ma már a Vatikánban is megostoroznák.   

Unták a mannát, félik a mérges kígyókat, de még mindig megvetik a Megváltót, elutasítják a Teremtőt, azt hiszik, hogy szabadok, noha a saját maguk által kovácsolt bilincsekben, a hitnélküliség kurtavasában élnek, s aligha lesz erejük feltekinteni a kereszten függő Krisztusra. Mert olyan hihetetlen erkölcsi és szellemi romlást fogadtak el normálisnak, amelyből az ébredés csak egy iszonyatos erővel ránk zúduló tragédiától, a mérges kígyók halálos inváziójától, a háborútól képzelhető el. És ez a tragédia nagyon közel van.

Aki még tud és képes is normálisan gondolkodni ebben az égi mannát újra megvető, rothadt világban, az tekintsen föl a keresztre, tekintsen föl Jézusra, és könyörögjön az Ő közbenjárásáért. Önmagunkért és a világért kérjük a Teremtő Istent: világosítsa meg az emberiség értelmét, hogy ne lehessen többé háború, hogy gyermekeink és unokáink ne váljanak néhány, mannát és Istent tagadó féreg érdekében áldozatokká, s a világ megtarthassa a Teremtés szépségét, csodáit, isteni voltát… hogy ne váljunk értelmetlen, égő áldozattá az ostobaság, a kapzsiság, a hatalomvágy és az istentelenség oltárán.

Stoffán György   

2024. március 6., szerda

Röviden, a magyar sajtó helyzetéről

Elnézve a mai, magyar sajtó erkölcsi mélységeit, meg kell állapítani a szomorú tényt: a mai, magyar újságírás minden olyan feltételt, erkölcsi normát, kötelező objektivitást és hitelességet nélkülöz, ami alapfeltétele volt egykor ennek a hivatásnak. Az elmúlt évtizedekben egyre inkább kétpólusúvá, pártelkötelezetté, stílustalanná vált az írás ebbéli tudománya, emiatt pedig elveszett magának az újságírásnak a méltósága, hitelessége. Különösen fájdalmas ez, az úgynevezett nemzeti elkötelezettségű orgánumoknál írók esetében, akiknek az volna a feladatuk, hogy harag és elfogultság nélkül, az igazat és csakis az igazat vessék papírra a haza és a nemzet érdekében. Pártelkötelezettség nélkül! Hiszen a politika és a pártok nem hordják a zsebükben a bölcsesség kövét, így, sok olyan hibás döntés, törvény, határozat születik, amelyekre nem csak fel lehet, de kötelező is felhívni a figyelmet.

Ezzel szemben, ma már nem így működik a média. Politikusok, politikai pártok határozzák meg azt, hogy mi jelenhet meg, és mi nem jelenhet meg a politikai oldalak médiumaiban. Függetlenségről egyik oldalon sem beszélhetünk. Ha pedig – a demokrácia nevében megválasztott – politikusok utasítására készülnek írott sajtóanyagok, akkor fennáll a veszélye annak, hogy a megjelent cikk szellemi és erkölcsi szintje nem az újságíró értékeit tükrözik, hanem a politikusét. Ez pedig nem garancia arra, hogy építő, erkölcsileg kifogástalan, hiteles hír jelenik meg, hanem olyan, amilyet a politika pénzért megkövetel. Számtalan effélét láthattunk az elmúlt időszakban.

A kézi irányítású média az utóbbi időben súlyos károkat okoz/okozott a társadalom erkölcsi felfogásában. Hasonló a mai média rombolása azokhoz a bírói ítéletekhez, amelyekben nem a társadalmi elvárás és megítélés jelenik meg, hanem a bíró szabad, egyéni döntése, amely szintén romboló hatású lehet, ha nem a társadalom által elvárt erkölcsi normát tükrözi. Az újságírás azonban, ennél veszélyesebb és felelősségteljesebb kéne, hogy legyen, hiszen a lapok, az internetes oldalak, nap-nap után sulykolják az esetenként rendkívül káros politikai téziseket, erkölcsromboló meglátásokat, amelyeket pártelkötelezettsége okán, szentírásként fogad el az olvasó.

Mi lenne tehát, a publicista, az újságíró alapvető kötelessége, hivatása?

Elsősorban az objektivitás, az újságírói etika betartása, a politikai elkötelezettség nélküli hírközlés, a színtiszta igazság kommunikálása, a magyar nyelv gazdagságának feltárása és természetesen, a trágár szóhasználat teljes kizárása. Magyarán: az újságírónak az – volna – a hivatása a nyelvi kultúra terjesztésén kívül, hogy politikai tisztánlátást biztosítson, az erkölcsi normákat erősítse, és összességében pozitív hatást gyakoroljon az olvasóra, a társadalom egészére, kulturáltan, stílusosan.

Ehelyett, lázítást, a gyűlölet szítását, a rossz emberi tulajdonságok előtérbe helyezését és generálását tapasztaljuk, mert az újságírói hivatás a politika jólfizetett, ócska cselédjévé alacsonyodott. Olyan alja személyzet lett az újságíróból, aki bármit megtesz, ha megfizetik. Visszavezethető ez a jelenség a fent említett politikusi elvárásokra, utasításokra. Konzervatív, hagyományos, kulturált, etikus és el nem kötelezett újságírás ma már nincs, vagy csak elvétve található.  

Más az egyén, az újságíró megítélése, hiszen egy tisztességes, nemzeti elkötelezettségű újságíró nem tud, és nem is akar a másik térfélen jeleskedni, ahogy a baloldali publicista sem vágyik a nemzeti oldal sajtójába (Bár vannak kivételek, akik ma már múltjukat feledve, fizetett jobboldaliként a leghangosabban „imádkoznak” a nemzeti média templomában.). Viszont, a politikai eszmék különbözősége miatt nem volna kötelező, de nem is volna szabad vérre menő, kulturálatlan és etikátlan sajtóanyagokat megjelentetni, vádaskodni és rágalmazni oda-vissza. Volna lehetőség bizonyos szellemi szinten felül emberi, tisztességes vitára, de ez a szellemi magaslat ma hiányzik mindkét térfélen!

Sajnos, a jelenlegi mélypontról nagyon nehéz visszatérni az egykor európai mércével is kiemelkedően erkölcsös és objektív magyar újságíráshoz, mert részben már hiteltelenek és kulturáltságukban is megkérdőjelezhetőek lettek a sajtó munkatársai, részben pedig, a társadalom is alkalmatlanná vált megérteni a szellemi magaslatokat, a tisztességes hírközlést, az objektivitást, hiszen a sajtó három évtizedes züllése, szándékos lezüllesztése átterjedt és beleívódott a közgondolkodásba. 

Az egyházi sajtó is politikai, erkölcsi, erkölcstelenségi, hívő és hitetlen darabokra szakadt, mert alárendelte magát különböző szellemi vonulatoknak, hitbéli relativizálódásoknak, konzervatív és konzervatív-ellenes szellemiségeknek. Ennek súlyos okai vannak, ugyanis minden egyházi médium igyekszik lépést tartani a mai kor követelményeivel, feledve az egyházi tanításokat és Jézus egyértelmű parancsait, tanítását. Ma, egy-egy egyházi vezető véleménye előbbre való, mint Krisztusé… és az extrém, kétezer éve nem divatos kívánságaikat felsoroló papok lettek az főszereplők, azokkal a reverendás vagy a ferences csuhát jelmezként viselő celebekkel együtt, akik erkölcsi vagy hitbéli szempontból nem igazán számítanak példaképnek.

A katolikus és a protestáns sajtó, hasonlóan a civilhez nem mutat reményt arra, hogy az egykori lelki, szellemei magaslatokba emelkedjék. Az engedelmesség és a mai világhoz való alkalmazkodás kizárja a szellemi és hitbéli újjászületést, s nem lesz olyan érték többé, mint a régi Szent Ferenc Hírnöke, a Fehér Barát vagy a Szív újság… Igaz, a média szakok és az újságíróképzés nem is ezt tűzte ki célul. Ma, mint számos más humán képzésben, az újságíróképzésben és a média szakokon is mindössze azt igazolja a diploma, amit régen a cselédkönyv mellé tett ajánlólevél. Pedig ma, nagy szükség volna mind a civil, mind az egyházi sajtó eredeti hivatásának újraépítésére. Mert a további lélek-, és erkölcsrombolás súlyos társadalmi veszélyeket rejt, ugyanis, a magyar, keresztény értelmiségnek sem lapja, sem igazi képviselete nincs ma Magyarországon! Minden fórumot elborított és átitatott a párthovatartozás átkos és romboló szelleme. 

Mondhatnánk: ha ílyen marad a magyar sajtó, vagy még jobban lezüllik, az maga lesz – a ma már amúgy is reszketeg lábakon álló – társadalmi erkölcs teljes összeomlása, megsemmisülése…

Stoffán György      

   

2024. március 4., hétfő

Megafonos partizánkodás

Az utóbbi hetek új hullámokat vertek a magyar belpolitika viharos serblijében. Az úgynevezett pedofil-botrány, az elnök asszony lemondása – vagy lemondatása(?) –, Balog püspök görcsös kapaszkodása a püspöki szék karfájába, majd az új üstökös, Magyar Péter színlelt szélmalomharca szánalmas, de egyben végzetessé is válható kavalkádja olyan, mint egy Orbán Viktorra, és ezzel a magyar népre fogott fegyver célgömbje. Persze, ehhez hozzá kell számítanunk azt a csapnivaló és erőszakos, azaz, a baloldaléhoz hasonló – vagy ugyanolyan mélységekben lévő –, jól fizetett jobboldali médiát, amely nem értelmes válaszokat ad a felmerülő kérdésekre, hanem viszont-vádol, sároz, és beszállt abba a körhintába, amelyben minden oldal azt keresi, hogy a másik oldalon ki homoszexuális és pedofil. E témában sem az igazi, politikusok és néhány újságíró által, nagy pénzért elsikált ügyet emlegetik! Úgy tesznek, mintha ez volna a mai magyarországi társadalom legnagyobb problémája. Kit érdekel, hogy hányan menekülnek Ukrajnából, hogy milyen helyzetben vannak a déli határok védői, hogy az igazságszolgáltatás kissé akadozik, hogy Bergoglio nyíltan tárgyal a szabadkőművesek legfelsőbb vezetésével, hogy a közelgő választás megzavarásába komoly erőket vont össze hazánk ellen az Unió és az USA, hogy a készpénz és az azzal való fizetés hamarosan megszűnhet… A lényeg, hogy mindenki gyűlölje a másikat valamiért. A zavarosban a legjobb halászni!

Pedig, mindent meg lehetne oldani egyszerűen és sokkal békésebben – ha erre hajlandóság mutatkozna a feltételezett, de nem valós politikai oldalakon. Úgy tűnik ugyanis, hogy a két oldal egy térfélen focizik, azaz, egymás keze alá dolgozik. A frissen megjelent harmadik oldal, a nemzeti színekben kormányt buktatni akaró Péterünk ellenzéki aduászként tetszeleg, noha, semmi mást nem csinált, mint azokat mocskolja, akikből, és akik által eddig élt. Ha minden szava igaz volna, akkor sem hős, nem az erkölcs mintaképe, csak sima árulónak kellene tekinteni, mert mind nyilvános megjelenésének körülményei, mind az azóta elmondott „hatalmas titkok” arra engednek következtetni, hogy egy remekül felépített nemzetközi, magyarellenes támadásnak vagyunk a tanúi Magyar Péter személyében. Hangsúlyozom: akkor is áruló, ha akár mindenben, akár csak részben igaz, amit mond! Ez erkölcsi kérdés, emberi tartás kérdése. Hiszen, amit tud, de nem helyesel, ellenez, azt más módon is rendezhette volna.

Mert mit is mond? Olyan problémákat sorol, amelyek valójában nem problémák, hiszen, amióta „demokrácia” van, minden hatalmon lévő kormány, parlamenti képviselő, pártelnök a saját pecsenyéjét is sütögeti – vagy elsősorban azt! –, mert a nagy „demokrácia” erre lehetőséget ad. Gyurcsány és holdudvara gazdagodása sem volt kisebb mértékű, mint a mai kormány és holdudvara gazdagodása. Ha csak a metróépítés 167 milliárdos sikkasztását, a Nyugatinál tervezett kormánynegyed költségeit, a felvett IMF hitel eltűnését vagy más efféle apróságokat nézünk, akkor azonnal látható a manus manum lavat ősi igazsága. Látható, hogy ebben az országban a politikusoknak semmiért nem jár megtorlás, büntetés, mert mindenki mindent tud a másikról. Viszont, a szándékosan felvetett problémák, bűnök, pénzügyi manipulációk, és az azokat alátámasztó törvények jó lehetőséget adnak a nép totális elhülyítésére, egymás ellen fordítására, és ez biztosítja a kiépített „parlamenti” rendszer stabilitását. Mert a nép irigy, kapzsi és zsigerből tud és akar is gyűlölni, ha erre a legkisebb okot látja. Erre a proli mentalitásra épít az ellenzék, de ezt alkalmazza Magyar Péter is. Magyar Péter azért aduász egyesek kezében, mert a kormány-, és Orbán ellenességével magához vonzza a liberális baloldaliakat is, éppen úgy, mint az ingadozó, „csalódott” jobboldaliakat. Azaz, Magyar Pétert valakik jól kitalálták harmadik – látszat – útnak. Azaz, Ő a szalámi következő szelete… Fidesz, ellenzék, Soros találmány? Ki tudja?  

Közben a proli plebsz megint bekapta a horgot, amelyet a parlamenti pártok vagy így, vagy úgy, de felkínáltak neki. A proli plebsz jobbra is meg balra is gyalázkodik, szidja a Fideszt, a kormányt, a kormányfőt, mert elhatalmasodott rajta a nemzeti demencia és skizofrénia. Nem emlékszik semmire, de mindent elhisz, amit mondanak neki. Visszakívánja a szocialista vezetést, mint annak idején Horn Gyulát, feledve a véres csütörtököt, és 1956. december 8-át, a Nyugati pályaudvar véres lépcsőit, az anyákra, a pufajkások által leadott géppisztolysorozat hangját, a haldokló magyar nők sikolyát… A nép nagyobbik része már csak ilyen. Néha nyáj, máskor csorda. Nem tűnik fel neki, hogy 2010-ben csak a biciklije volt a kocsma falának támasztva de, ma már két autó áll az udvaron, és nem a helyi kocsmában issza csontra magát a családi pótlékból, hanem a közeli város, menő vendéglőjében tapsolja el a fizetése egy részét, nyáron meg a 2000 ft-os lángost zabálja a Balatonparton. Ám, nem akarom a tizennégy év alatti változásokat ezredszer is felemlegetni, mert az már amolyan megafonos partizánkodás volna.  

Egyszerű polgárként csupán bosszankodom, mert az összeforrt jobb-, és baloldal aljasul használja a társadalmat. Nem a nemzet érdekében, hanem saját anyagi jólétének megtartását, javainak szaporítását biztosítandó. Közben a nem létező világkormány elnézve, sőt, felpörgetve az országon belüli káoszt, ránk telepszik és pontosan olyan, vagy még drámaibb országvesztést él majd át a magyar nemzet, mint Trianonban. Mert a mindkét oldalon tapasztalható önös érdek, és ennek a szolgálatába állított hatalmi cinizmus és erőből való politizálás, az erkölcstelen hazudozás rávetül az immár hazafiatlanná alacsonyodott társadalomra.

Olyanok lettek a magyar politikai oldalak, mint amikor a cigánysoron veszekedés közben cigányozza egymás két cigány-család…

Nézetem szerint, a jelenlegi politikai káosz csupán látszat, figyelemelterelés. A háttérben sokkal nagyobb ügyek zajlanak, és úgy tűnik, hogy az egykor volt „rendszerváltást” is tartalmazó forgatókönyvben egy új fejezethez érkeztünk. Azt, hogy ennek az új fejezetnek milyen külpolitikai, gazdasági és belpolitikai következményei lesznek, a nép még nem tudja, de szolgálja… a dolgok viszont nem jó irányba mennek és szemmel látható, hogy valamit nagyon erősen takargatnia kell a parlamenti pártok összességének, hiszen vannak olyan politikai, társadalmi és szociális témák, amelyekről senki nem beszél. Sem a hangadók, sem a politikusok, sem a Partizán, sem a Megafonosok. És ott van igazából az eb elföldelve…  

Jön március idusa… Kíváncsi vagyok, hogy melyik pártvezető mer kiállni a tömeg elé, melyik párt vagy "Magyaros" civil kezdeményezés rendezvényére tódul majd a tömeg… és ki, milyen aljasságokat mond majd a másikra, a nép teljes összezavarása érdekében.

Végül, elárulom, miért is írtam le mindezt: Mert hányingerem van attól a politikai és erkölcsi mélységtől, attól a legsötétebb proli hazudozástól, amely ma ömlik a társadalomra minden politikai oldalról. Mert az ilyen politikai magatartás mindig undorító, de ebben az időszakban, amikor a keresztény embernek önvizsgálatot kellene tartania, amikor a kereszténység legnagyobb ünnepére kellene készülnie, a politika akkor tapos bele legjobban a lélekbe, a szellembe, az erkölcsi normákba, a józan ítélőképességbe, gyűlöletre uszítva a társadalmat. Csak jelzem: A történelem során láttunk már néhányszor effélét. Évtizedekre, évszázadokra kiható, tragikus vége lett minden hasonló politikai konstellációnak, árulásnak, hazudozásnak! Mert a történelem Urával nem lehet egyezkedni, az igazságot nem lehet előtte relativizálni, és a büntetését sem lehet kikerülni akkor sem, ha szándékosan elfordulunk tőle, ha nem veszünk róla tudomást, ha megmagyarázzuk magunknak vagy a minket hallgatóknak, hogy az Istennek miért nincs igaza. Pedig, mindig Neki van igaza! Ő megelőlegezte a bizalmat, kereszttel a vállán, töviskoszorúval a fején és ezzel a bizalommal ma aljasul visszaélünk. 

Jó volna tehát, ha a jelen helyzetből, az elmúlt hetek, hónapok történéseiből tanulnánk, és a kettős beszéd átalakulna igaz, hiteles beszéddé, a cinizmust pedig, a legfelsőbb vezetésben is felváltaná az alázat. Proliból éppen elég van a másik oldalon. Jó volna, ha legalább akkor nem fordulna fel a gyomrom, ha a „sajátjaimat” hallgatom! A társadalom pedig elképzelhetné végre, hogy mi történnék, ha akár a baloldalnak nevezett "előadóművészek", akár a Magyar Péter-i új formáció venné át a kormánykereket, program és hozzáértés nélkül, átadva mindent – nyilvánosan is –, az USA-nak. Ugyanaz történne, mint Lengyelországban. Csak még nagyobb gyűlölettel.

Tehát, figyelmeztetésül mindenkinek: Aut Caesar, aut nihil!  

Stoffán György

     

2024. február 25., vasárnap

Hol hibázott Novák Katalin?

Nem, nem azért haragszom, mert kegyelmet adott, bár ez a kegyelmi döntés felvet bizonyos erkölcsi kettős mércét… hiszen, volt már olyan, pedofíliát érintő ügy, amelyben Kónya Endréhez hasonlóan, nem de facto pedofil bűncselekményt elkövető, de azt, egy évtizedig takargató emberről volt szó. Olyan emberről, aki köztiszteletnek örvendett, de a bűncselekmény áldozatai helyett az elkövetőt védte…

Nos, mind a társadalom egy része, mind az állami vezetők hihetetlen vehemenciával védték abban az ügyben a kérdéses személyt, sőt állami kitüntetés is járt a tisztára mosás koronájaként.  Most azonban, amikor a hasonló ügyben elítélt tanár kegyelmet kapott, a jobb és a baloldal mélyen egyetértve, elkezdett pedofilozni.

A hibát ebben az ügyben, egyedül Novák Katalin vétette azzal, hogy hallgatott a tanácsadóira, vagy zavarában olyan stílusban szólt a sajtótájékoztatón, amit az emberek nem igazán nyelnek le egy „demokráciában”. Magyarán: nem a hétköznapi emberként, nem a nemzet szolgájaként beszélt. Felülről, cinikusan, lekezelően és saját „nagyságát” csillogtatva közölte, hogy őt nem kötelezi semmilyen törvény arra, hogy nyilvánosan megindokolja a kegyelmi döntést… Ez a magatartás, ebben, a társadalom számára, a mai világban különösen érzékeny ügyben, a legrosszabb megoldás volt. Mert nem maga a kegyelmi ügy generálta a társadalom megosztottságát, hanem az indoklás megtagadása. Talán, ha a következő néhány mondatot a tőle megszokott alázattal elmondja, akkor az ügy egyszer és mindenkorra lezártnak volna tekinthető:

Azért adtam kegyelmet, megkérdőjelezhetetlen államfői jogomnál fogva, mert… - és itt lehetett volna hivatkozni a bírósági eljárás kétségeket támasztó mivoltára (amelyet az is igazol utólag, hogy a Kúria lapjának megjelenését felfüggesztették), Kónya Endre feddhetetlen magatartására és tanári pályáján való megbecsültségére, a büntetés egy részének kitöltésére, arra, hogy a konkrétan pedofil cselekményt elkövető nevelőt maga Kónya jelentette föl… stb. Tehát, Novák indokolása elegendő lett volna az ügy lezárásához.

Ezzel szemben az történt, hogy Kónyára is a pedofília bűnét ráolvasó bal-liberális oldal, az igazsággal ellenkező állítások megfogalmazásával egy kormány elleni kirohanást szervezett, félrevezetve a közvéleményt… a kormány pedig, félve a társadalom ítéletétől hibának nevezte a kegyelmi döntést. Ez azért rejt magában súlyos hibát, mert az elnöki méltóságot, döntési mechanizmust és az elnöki jogkört nem csak lejáratja, hanem szűkíti is. Érthetetlen tehát, az egész folyamat logikátlansága, végkifejlete és jobboldali megítélése. Legfőbbképpen pedig az, hogy Novák miért tagadta meg a kegyelmi döntés indoklását. Ugyanis ez volt az a pont, amely nemcsak megosztotta a társadalmat, lehetőséget adott a kormányellenes ellenzéki kirohanásokra, és felkorbácsolta hamis állítások alapján az érzelmeket. Hiszen, amíg a kormány a pedofília ellenességet, a gyermekvédelmet hangoztatja, addig ezzel az üggyel belefutott egy zsákutcába, amely a társadalom, még önálló gondolkodásra képes részében súlyos kérdéseket vethet föl.

Novák tehát, a hatalomban résztvevők közül kérdésessé és hiteltelenné tett jó néhány embert és magát a kormányt sodorta korrigálhatatlan helyzetbe, amelyből semmiképpen sem lehet már „jól kijönni”.  

Novák leleplezte és ezzel részbeni lemondásra kényszerítette saját, református szürke eminenciását, olyan védekezésre késztette Orbán Viktort, amely indokolatlan védekezés, az elnöki jogkörök csorbításával, sokat árt a demokráciának. Megkérdőjelezte a Fidesz hitelességét, lehetőséget adott az ellenzéknek az újabb magyar-, keresztény-, és kormányellenes támadások sorozatára. Annak az ellenzéknek a kezébe adott fegyvert, amely ellenzék nem szavazta meg a gyermekvédelmi törvényt, de ahhoz az európai politikai tömbhöz tartozik, amely a pedofília szabad gyakorlásának engedélyezéséért harcol…   

Két dolog lehetséges: Novák vagy önállósította magát, sokkal többre értékelve saját szellemi és hatalmi ambícióit, mint amennyit valójában érnek, vagy az ellene munkálkodó tanácsadókra hallgatott. Mindkét opció alaposan indokolja a végső döntést, azaz, a saját alkalmatlanságát beismerő lemondást, amely a kegyelmi ügy indoklásával, minden egyéb, botrányos és ártó történéssel együtt elkerülhető lett volna, és még béke is lenne a társadalomban. Novák, minden jó tulajdonsága mellett súlyos kárt okozott a nemzetnek, az országnak, a kormánynak, a kormányfőnek és az elnöki méltóságnak és tovább engedte azt az igazmondással és a jó erkölccsel ellenkező tébolyt, amelynek sajnos, folyamatosan a tanúi vagyunk…

Stoffán György