2018. december 2., vasárnap

Elmaradt imádság a székely hősökért, avagy páter Urbán Erik „feledékenysége”


Elkeserítő témájú beszélgetést folytattam a minap Csíkszeredában Petres Kálmánnal, a Csíkszéki Huszár Egyesület elnökével. A beszélgetés témája a Székely Hadosztály csíksomlyói emlékmiséjén történt megalázó árulás volt…
– Mi történt, vagy mi nem történt a szentmise alatt? – kérdeztem az Petres Kálmán elnök urat.
– Azzal kezdeném, hogy Krisztuskirály vasárnapjára esett az a szentmise, amelyen a Székely Hadosztályra emlékeztünk – volna, a Huszár Egyesülettel, Őexcellenciája a magyar konzul úrral, a megyei és a városi vezetőkkel együtt. Felkértük Urbán Erik templomigazgató atyát, hogy a szentmisében emlékezzen meg arról a Hadosztályról, amelynek tagjaként Márton Áron is harcolt Erdély megmentéséért. Azt is kértük Erik atyától, hogy a szentmise végén hívja fel a hívek közösségét, hogy koszorúzzuk meg együtt a somlyói emlékművet. Az atya megígérte, azonban sem a szentmisében, sem utána nem ejtett szót ennek a hős székely különítménynek a létéről, az ünnepségről és a koszorúzásról, amelyre elvártuk volna a somlyói ferences atyákat is, akiknek az elődeiért sokat tett a Székely Hadosztály. 
– Nem kérdezték meg miért volt e „feledékenység”?
– De, megkérdeztük. Ám ez is olyan fájdalmas és elkeserítő, hogy nem is beszélek róla szívesen...
– Kérem, mondja el!
– A ferencesek részvétele nélkül lezajlott koszorúzás után, 15 huszár társammal visszamentünk a kolostorba, hogy megkérdezzük Erik atyát, miért nem tartotta be a szavát, s miért tagadta meg a hősöktől – megállapodásunk ellenére – az egyházi áldást, imádságot és megemlékezést, hiszen jobbára egykori katolikus székely legényekről, hősökről, hősi halottakról van szó. A portás testvér azt mondta, hogy Erik atya üzeni, kérjünk más időpontot, mert most nem ér rá. No, erre felmérgelődtem, s visszaüzentem az atyának, hogy ha öt percen belül nem hajlandó velünk szóba állni, akkor holnap az újságból és a rádióból megtudhatja a kérdéseinket… Jött es mindjárt. S mi kérdeztünk is három dolgot: – Miért nem említette meg ígérete ellenére a Székely Hadosztályt a szentmisében? Válasza az volt: – a hívek nem akarnak politikát a templomban… Nem értettem a választ, hiszen a magyar történelmi hősökről való megemlékezés nem politika, s nekik is kijár, hogy a hősi halottakért a Csíksomlyói Segítő Szűz Mária lábánál imádkozzunk. Egy magyar zarándokhelyen, amit a Székely Hadosztály is védett, s védte általában a papokat, híveket, templomokat… nem politika a megemlékezés, kivált, hogy maga Márton Áron püspök úr is szolgált ebben a hadosztályban még teológiai tanulmányait megelőzően… Urbán Erik atya erre úgy reagált, hogy: – „az akkor volt”. Végül arra szerettünk volna választ kapni: – miért nem hirdette ki, miszerint a szentmise után a magyar konzuli, és megyei, városi vezetők tisztelgő jelenlétével koszorúzás lesz? – Ez az én felelősségem – volt a válasz.
– Mit gondol, miért lehet ez a magatartás azok részéről, akik mindig megtartóerőnek számítottak a székelység körében? Vajon Nagy Tarzíciusz atya vagy a régi nagy ferences elődök is megtagadták volna a magyar múltról való megemlékezést? – kérdeztem az elnököt.
–  Nem hiszem. Ma valami változik az egyházban, és ez nagy baj. Úgy látszik új szelek fújnak Somlyón is, ahová a világ magyarsága mindig bizalommal jött… s eddig mi is úgy…
A beszélgetés után eltűnődtem: megtagadhatja-e népét, népe hőseit, nemzete kiválóságait és múltját a somlyói ferences pap? Nem! S ha mulaszt, hazudhatja-e, hogy nem ér rá, s bujkálhat-e a kolostor hétlakattal zárt biztonságában? Jellemes dolog-e, hogy csak a sajtó és a rádió említésére jelenik meg tisztázni(?) a helyzetet? Nem!
Most látom annak a mondatnak az igazságát, amit másfél évtizede hallottam – még Esztelneken – a már említett néhai Tarzíciusz atyától egyik beszélgetésünk során: – „Meglátod fiam, ha a Magyarországon nevelt fiatalok átveszik a rend vezetését, itt megszűnik a régi erdélyi ferences hagyomány. Szépen lassan beolvadunk. Közéjük… S majd együtt mennek ki az ortodoxokkal a Nyeregbe… mert ez is az ökumenizmus és a románosítás útja. Hidd el, az a cél”…
És, lassan-lassan valóban ott tartunk. Hiszen, ha a magyar hősöket – Márton Áronnal egyetemben – egy somlyói ferences barát megtagadja, s nem büszke nemzete múltjára, akkor Isten a tudója annak, mi jöhet még… Szívesebben hallottam volna Petres Kálmántól, hogy lám, milyen szép beszéddel tisztelgett a somlyói templomigazgató a Székely Hadosztály megalakulásának 100. évfordulójára megtartott emlékmisén…
Remélem azért, hogy nem tette el a méltató szavakat egy héttel későbbre, december 1-re… egy másik centenáriumra…
De lássuk, mit is ír az történelemportál.hu és Katolikus lexikon Márton Áronról és a Székely hadosztályról… Hátha így, legközelebb nem ijed meg páter Urbán Erik ofm templomigazgató úr egy-egy nemzeti megemlékezéstől… hiszen, ha a Székely hadosztályért mondott imádság politika, akkor mit szóljunk Madéfalvára, Trianonra, vagy épp rendtársuk, a tudós Boros Fortunát atya dunacsatornai halálra veretéséről... Semmi nem politika és minden az... de a templom falai között a székely halottakért imádkozni, két helyen számít  politikának: Bukarestben és csíksomlyón - immár... Isten bocsássa meg!

(Ám, mit várhatunk, ha a legszentebb fegyvert, kollektíve eltávolították a rendi viseletről... s ma már nem látjuk a Rózsafüzért az oldalukon... lehetnek e hűek bárkihez is, ha Máriát, az Istenszülőt, az Ő kérése ellenére mellőzik...)
***
„Márton Áron fegyverrel a kézben küzdötte végig az első világháborút. A székelyudvarhelyi 82-es gyalogezred közlegényeként került harctéri szolgálatra Doberdóba. A fronton avatták tizedessé, azt követően pedig hadapródjelöltté. Több mint egyévi első vonalbeli tartózkodást követően Nagyszebenbe küldték tiszti iskolába, elvégzése után hadnagyi rangban az Ojtozi-szorosban, majd újra az olasz fronton harcolt. Szigorú, de beosztottjait megbecsülő parancsnok volt. Tiszttársai szerették, katonái rajongtak érte. Bátor, a veszélyes helyzeteket sem kerülő hadfiként négy alkalommal sebesült meg, mindig a végsőkig kitartott. Még 1919 tavaszán is részt vett a székely hadosztály Tisza-menti hadműveleteiben, amiért hadifogolyként a brassói Fellegvárba zárták. A következő történetek a hazáját védő katonáról szólnak.”
http://tortenelemportal.hu/2010/10/marton-aron-a-fopap-es-katona/
„A Székely Hadosztály volt a neve annak a katonai egységnek, amelyet 1918. december 1-je után, az Erdélybe betört román csapatok elleni védekezésként hoztak létre Kolozsváron, Lukács Béla nyugalmazott altábornagy kezdeményezésére, a Kolozsvári Hadosztály együtt maradt törzséből (38. magyar hadosztály székely katonáiból), amelyhez csatlakoztak a Kratochvil Károly parancsnoksága alatt Erdélyben szerveződött alakulatok. A létszám: 400 tiszt és 4000 közlegény. A 38. hadosztály 1919 januárjában, saját kérésére a Székely Hadosztály nevet vehette fel, majd Székely Különítménnyé nevezték át. Az erdélyi fronton az egyetlen jól felszerelt, harcképes magyar katonai erő volt, amely harcolt az oláh hódítók ellen. Az alakulat legnagyobb létszáma 649 tiszt, 12 438 fő legénység, 68 löveg és egy repülőosztály volt.
A Katonatanács és a kormányzat, szervezésüket és ellátásukat gátolta, a bp-i Székely Nemzeti Tanács támogatásával 1919-re így is 5 zászlóaljra növekedett.
Fox Aurél százados mozdonyból, gépfegyver- és ágyús-kocsiból álló páncélvonatot foglalt le (ezzel mentették meg november 13-án Brassóból az adóhivatal és postatakarékpénztár pénzét), melyhez még 3 páncélvonatot szerveztek. Az oláhok előrenyomulását csak késleltetni tudta, a Maros vonalától december 25-én, Kolozsvártól nyugatra, 1919 februárjában a Szinérváralja-Szilágysomlyó-Csucsa-Vaskoh vonalra húzódott vissza. Március 21-én, a kommunista államcsíny után a Forradalmi Kormányzótanács az ekkor kb. 13.000 katonát megbízhatatlannak tartotta, ellátását akadályozta. Az általa ellenőrzött, kb. 150 km hosszú vonalon eredményesen nem védekezhetett. Április 16-án a csapatokat Tasnád, majd Nagykároly környékére visszavonták. Az április 16-i oláh támadással a Székely Hadosztály két tűz közé került, mivel a vörös katonák a politikai megbízottaikkal együtt szétfutottak.
A behatolók foglyokat nem ejtettek, akit katonáik életben hagytak, azt az oláh lakosság meggyilkolta. Kratochvil nem csatlakozott a Tisza vonalánál álló Vörös Hadsereghez; a Székely Hadosztály hátraküldött vonatait és a vonatőrző székelyeket április 19-én Debrecenben és Nyíregyházán a vörösök megtámadták, a vonatanyagokat elrabolták, a székely katonákat lefegyverezték és letartóztatták. Emiatt a parancsnokság megszakította a további összeköttetést a hadügyi népbiztossággal. A harcolva visszavonult, kimerült csapat, kb. 5000 fő - az oláhok (antant-támogatással) április 25-i fegyverszüneti ajánlatára - április 27-én Demecsernél letette a fegyvert a kb. tizenötszörös túlerőben lévő oláhok előtt. A szerződés ellenére, mint foglyokat kirabolták őket; Brassóba, Földvárra, onnan Fogarasra és Krajovába hurcolták. Április végén (nagyrészt csak egy szál gatyában) szabadultak. A kb. 1150 fős Verbőczy-féle kolozsvári nemzetőrök, a 2. zászlóalj kb. 500 fős lovassága és tüzérsége visszavonult, ők alakították meg a Székely Dandárt, melynek egységei a Nemzeti Hadsereg részeként november 16-án bevonultak Budapestre.”
http://lexikon.katolikus.hu/S/sz%C3%A9kely%20hadoszt%C3%A1ly.html
Stoffán György

2018. november 25., vasárnap

A főbiztos és az ő forgatókönyvírói




Már esteledett. A főbiztos vendégeket várt. Egy lenin-renddel kitüntetett mestert és egy párttitkárt, aki  remek írói vénát kapott a Teremtőtől, azzal a megkötéssel, hogy a magyarokról soha nem ír semmit. Semmi jót. A főbiztos nem ismerte a magyar történelmet, mert sem a fodrászüzletben, sem a hollywoodi riherongyok között nem volt ideje efféle úri huncutságokra… meg aztán, olvasni sem tud. Viszont el kellett dönteni, hogy az új magyar történelmi filmre kivel osztozzon… de mit nem írok… azaz, el kellett dönteni ki kapja a magyar adófizetők 7 milliárdját. A tűz lobogott a kandallóban. Nemrégiben hoztak egy teherautónyi tüzelőt a Magyar Nemzeti Filmarchívumból… olyan régi karcos fekete-fehér szart, ami élvezhetetlen és mindenféle fasiszta volt rajtuk… semmi művészet.

A főbiztos kitöltötte a whiskyt, majd megsimogatta a mindig keze ügyében lévő ló koponyát, aminek a homlokára olykor még puszit is adott, és visszahuppant a fotelba. Azon gondolkodott, hogy ha már kenyéradói ilyen ostoba kéréssel álltak elő, akkor kiről készüljön magyar történelmi film. Először Rákosira gondolt, de elhessegette a dolgot, mert eszébe jutott, hogy volt valamilyen zendülés és utána már nem Rákosi volt a főnök… Továbbgondolkodott. Az általános iskolában tanítottak valami Mátyás királyról, meg egy koronáról, de nem tudta eldönteni, hogy az egy svájcisapka volt-e, vagy egy olyan dolog, ami a királyságot jelképezte. Úgyhogy hagyta is a témát. Eszébe jutott az is, hogy a rabló, gyilkos hordáról kellene filmet csinálni, amelyik felégette Európát úgy ezer éve… vagy Dózsa…? Dózse…? Dobzse...? - a franc se tudja - gondolta. Na, ez utóbbit eleve kizárta, mert nem tudta, hogy kell ejteni… meg leírni, meg kiről is van szó....

Csengettek. A főbiztos komornyikja Duma odarollerozott a kapuhoz, hogy kinyissa, de hogy-hogy nem, a vendégek már beálltak az udvarba. A főbiztos kitárt karokkal, széles mosollyal fogadta őket, s e mosoly közben még a szivar is kiesett a szájából. A hajlott hátú mester nyálas szakállát beletörölte a főbiztos arcába, mintegy cuppanós puszinak álcázva a dolgot, míg a „remekíró” csak odabiccentett a főbiztosnak, jelezve szellemi és erkölcsi fölényét. A főbiztos magához ölelte a lófejet, amely mindig a keze ügyében volt, és most egy nagy puszit is adott neki zavarában. 

A főbiztos bent a házban leporolta az érkezők kabátját, majd a pamlagot, amelyen hellyel kínálta őket, Duma pedig rollerozott a konyhába, hogy kávét, whiskyt és konyakot rendeljen az érkezőknek… ám, amikor behozta, csodálkozva látta, hogy a vendégek előtt már ott a whisky, a kávé és a konyak. Hoztak magukkal… akármit ugyanis nem isznak az ő köreikben.

Duma tett a tűzre egy újabb archív, de élvezhetetlen tekercs filmet, amelynek a dobozán „1938. Eucharisztikus kongresszus” felirat volt látható. Élvezettel hallgatták a tűz ropogását, és a remekíró párttitkár kihúzta a feneke alól a dossziét, amelyen nagybetűkkel ez állt: Nándorfehérvár.
A főbiztos guvadt szemekkel leste a dossziét, mert nem tudta mi lehet benne. A felirat pedig ismeretlen volt a számára. Ő csak Székesfehérvárról hallott, de még nem volt ott. Nem volt neki szimpatikus a hely, mert azt hallotta róla, hogy sok a fehér boldog ember. Ez meg nem trendi a mai művészvilágban…

A remekíró párttitkár fellapozta a dossziét, és a főbiztos elé dobta.: Hétmilliárd – mondta kissé elhúzott szájjal, jelezvén, hogy már kevesli is az általa megjelölt összeget…

Ok… ok… - hajtogatta a főbiztos, és halkan érdeklődni kezdett, hogy mi ez. A hajlott hátú mester kezdte a magyarázatot: - Na, hallgass ide te szerencsétlen seggnyaló. Nekünk adsz hétmilliárdot, és mi megkímélünk attól, hogy az üres fejeddel azon kelljen gondolkodnod, hogy milyen történelmi filmet csináltass. Mi megcsináljuk.
A főbiztos csak makogni tudott: - rendben-rendben… de mi ez a Nándorfehérvár? – kérdezte nagy bátorságot véve magán. Mire az öreg, hajlott hátú azt mondta: - Na, nü! Ezért csinálunk mi filmet tehelyetted te ostoba hollywoodi borbély. Az a Nándorfehérvár meg ezeknek a mesüge magyaroknak a meséje. Volt, ami volt nekik, de nem kell, hogy emlékezzenek rá. Amúgy is túl büszkék… Te meg utald a pénzt és fogd be a pofádat. Addig vagy itt, amíg utalsz… - köszönt el efféle kedveskedések közepette a hajlott hátú. A remekíró párttitkár pedig, már bent ült a kocsiban és elégedetten ölelte át kedvesét, a nála kicsit fiatalabb fiút… aki épp a diáktüntetéseket szervezte a kormány ellen.

A főbiztos homlokát törölgetve szorította magához a mindig kéznél lévő ló koponyát, miközben Duma rolleron hozta a mobiltelefont, hogy a főbiztos jelenthesse a nemzeti minisztériumnak: - Igen tartalmas, Oscar-jelölt film készül Nándorfehérvárról… és csak hétmilliárd…

Amikor beért a hajlott hátú és a remekíró párttitkár a hírtv-be, elújságolni a pályázati sikert, már hűtött pezsgő várta őket...

Stoffán György

2018. november 21., szerda

Bukaresti "szentségimádás"

Tara hotilor
Ha mi magyarok állítanánk szobrot egy olyan gazembernek, aki oláhok ezreit mészárolta le, attól minden bizonnyal zengene a világsajtó, s történelmileg fasisztává nyilvánítanának minket. Igaz nem is állíthatunk efféle szobrot, mert mi magyarok, soha nem tettünk ilyet…

A minap nagy ünnepség volt a bukaresti parlament épületében. Románia „legnagyobb történelmi alakját”, a tömeggyilkos Janku Ábarhámot ugyanis bevitték az épületbe. No, nem a hulláját, mert azt a cebei polgármester nem engedte kiásni, ám a diplomás birkapásztorok egy csoportja azért szobrot készíttetett róla. Azt állították ki a parlament folyosóján.
Nagy pátoszos beszédek hangoztak el, amelyek szerint Janku, Románia hőse, a legnagyobb, a legdicsőbb és a legősibb. Ősi, hiszen, Janku Ábrahám megelőzte a korát és megelőzte Románia megszületését is. Igaz, ezt ott szerényen elhallgatták, mert az ünneplők is jól tudják, hogy Ábrahám kicsit előbb született, mint Románia… s előbb is halt meg… mint bolond, részeges csavargó.
No, de térjünk vissza a korrupció világvárosának „törvény”hozásába. A „szentségimádás” ünnepi szónokai és zenészei szent esküt tettek, hogy követik a nagy oláh nemzeti hős példáját. Ez persze nekünk hátborzongató, de e tanult juhászok számára genetika. Lássuk, milyen példát is adott ez az őrült, az akkori Habsburg diktatúrát nagy pénzért kiszolgáló gyilkos, a mai oláh szenátoroknak?



Avram Iancu, mint a felkelő románok vezetője, 1848 októberében megfélemlítő hadjáratokba kezdett Erdélyben a magyarok és a szászok ellen. Az egyik leghírhedtebb akciója a zalatnai mészárlás volt. Avram Iancu egyik felkelő társa, Petru Dobra vezette az oláh szabadcsapatokat, akik 700 fegyvertelen nemzetőrt, asszonyt és gyereket, álmukban lemészároltak a preszákai mezőn. Október közepétől november közepéig tucatnyi magyar település lakosságát ölték halomra ezek az oláhok. 
1849. január 8-án Avram Iancu prefektusa, Ioan Axente Sever bevonult a védtelen Nagyenyedre és a kb.; 9000 főnyi oláh feldúlta a várost és mintegy 900 embert válogatott kegyetlenségek közepette kivégzett.
Egy hét alatt, Hariban (Heria), Nagylakon, Borosbenedeken és Járán újabb magyarellenes mészárlásokat követtek el. 1849 tavaszán visszaszorultak a hegyekbe, Josef Bem tábornok győzelmeinek eredményeképpen, így a mészárlások is abbamaradtak, kisebb támadásokat azonban továbbra is vezettek. 1848 októberében, novemberében a magyar települések, köztük Abrudbánya elpusztítása hasonló forgatókönyv alapján zajlott le: az oláhok előbb fenyegetésekkel, majd ígéretekkel fegyverletételre bírták a lakosokat, majd legyilkolták őket. A magyarok a városokban semmilyen fegyveres erővel nem rendelkeztek, legyilkolásuk nem hadi cselekmény, hanem korabeli terrorizmus. Ezekben az esetekben népirtásról kell beszélnünk. Ám, Avram Iancut a magyar szabadságharc leverése után nem vonta felelősségre az őt pénzelő osztrák hatóság. Janku Ábrahám oláh szabadcsapata mintegy 150.000 védtelen magyar asszonyt, gyermeket és öreget és 40 ezer szászt küldött a szörnyű halálba.

A bukaresti birkapásztor parlamentáriusok azonban ezt a tömeggyilkost, mint az oláh nemzet kiemelkedő alakját ünnepelték. Mert nem jutott nekik olyan, mint Árpád vezér, Dózsa György, Hunyadi János, Gróf Zrínyi Miklós, Szondy György, Dobó István, Rákóczi Ferenc vagy Báró Hadadi Wesselényi Miklós. S nem csak nagyságban, de korban is kissé ifjabbak, mint a felsorolt magyar urak…

Igaz, az oláhok nemrégiben még Mániu Gyulának is szobrot emeltek, s őt is nagyra becsülik ezen ősi nemzet (1859.) esztenákon művelt, korrupt pásztorai. Ám ami a legjobban tetszett Ábrahámuk felmagasztalásában és oláh ortodox oltárra emelésében, az az volt, hogy a pátoszos szónoklatok és zenei betétek után az esztenák népe térdre ereszkedett Janku szobra előtt…
Megható volt ez a cselekmény… amolyan „szentségimádásos” hangulattal bírt. Mindazonáltal jellemző ez a kis ünnepség és térdre ereszkedés, a mai oláh politikára. Hiszen Bukarest az elmúlt hetven évben mindig térdre ereszkedett – bárki előtt –, ha érdeke ezt kívánta.

Ma is ezt teszik az oláh politikusok, csak azt nem tudják, hogy mint büszke nemzet rövid életűek lesznek ettől a mai, utolsó letérdeléstől. És itt nem a Jancu-szobor előttire gondolok…  


Stoffán György

2018. szeptember 26., szerda

Gabesz mondta: visszatér a politikába




Gabi nászútján elhatározta, hogy metrót épít Horvátország és Budapest között. Hiszen az előző efféle terve nagyon bejött, s az asszonyokat tartani kell valamiből. Azonban rájött, hogy e pillanatban nincs joga efféle úri csínytevésekhez, így megkérdezte örök Ági nénit, hogy mit tegyen. Ági néni szomorúan nézett maga elé, mert azt hitte, hogy Gabika egy kicsit vele is a nászúton… de erről lecsúszott. Ezért kedvetlenül, hülyén nézve a levegőbe csak annyit motyogott, hogy: „menyiffa a politikába”… Alig lehetett érteni, mert a reggeli kávéba épp belesett az alsó protkója, amit Gabika próbált kihalászni a forró nedűből… Közben Ági néni valami mást is mondott, de az már végképp nem volt érthető, kivált Gabika számára, mert a kávéval leforrázott ujját szopogatta. Majd nagyot kiáltott és Orbánt szidta a történtek miatt. „Ági néni te a munkásmozgalmi érdemeidre tekintettel megérdemeltél volna egy első osztályú protkót, de ez a fasiszta kormány nem adta meg a lehetőséget egy ilyen nagyszerű nőnek. Ha még lenne abból a 167 milliárdból, amit rám akar kenni ez a rusnya Orbán, csináltatnék neked olyat, amit Technokolrapiddal is fel lehet ragasztani… – mondta üvöltve és visszaadta az alsó fogsort, amit Ági néni örömmel préselt be véletlenül a ráncai közé, aztán észrevette, hogy nem jó helyen van és megigazította.
Ági néni komolyra fordította a szót: – menj vissza a politikába Gabika. Ha már más úgysem megy, akkor legalább ott teljesíts. Rákosi elvtárs is ezt mondaná, hidd el…

A furcsa csevejre benézett az ápoló, de nem tapasztalt mást, mint eddig… visszament hát, a felese mellé…

Csengett a telefon. Gabika felvette és örömére a régi harcostárs üdvözölte a távoli európai Magyarországról – mint mondta. Ő is azt tanácsolta, hogy menjen vissza a Gabika a politikába, mert Szegeden is legalább kétszáz ember várja a demokrácia visszaállítását, amelyben az Orbán kormány lógni fog, és soha többé egyetlen szaros orbánista ügyész sem fog potom 167 milliárd után nyomozni – ha róluk van szó.
Hajlott a Gabi az unszolásra, de még egy tanácsadóját nem kérdezte meg. Az idióta kosaras testőrt, aki a médiát demokratikus módon, fonottkosár-lengetéssel tartotta távol, amikor Gabikára tört a roham a választások napján, ami miatt vízzel locsolta a média fasiszta szószólóját.
A fonottkosaras testőr véleménye is egyértelmű volt. Gabi menjen vissza a politikába és továbbra is locsoljon, ahogy tud, de őt vigye magával, mert fonott kosár és esernyő nélkül Gabika elveszett ember. Ha pedig rájön újra a görcs, akkor is jól jön a régi testőr, aki mindenben követi Gabit.

Mit volt mit tenni. Ha már három ekkora nemzeti hazafi magyar jellem azon van, hogy Gabesz politizáljon, akkor azt hivatalosan is illenék bejelenteni, s hát Gabika el is szánta magát erre, mert meggyőződése volt, az ő idejében építették meg a Parlamentet és a Nemzeti Múzeumot, de úgy emlékszik, hogy a metró pénzből is ő adott a Magyar Tudományos Akadémia alapítására. Igaz, a Neugebeudet nem kellett volna lebontatnia, mert az most milyen jól jönne ha állna… főleg az udvar, ahol a miniszterelnöknek külön kivégzőhelye van… volt… Valami Batthyányt is ott lőttek agyon…
El is indult hát Gabika bejelenteni a nagy elhatározást, de ebben a pillanatban jött az ápoló, elküldte a látogatókat, Gabeszt pedig, visszakötötték az ágyhoz. A főbácsi a nagy fecskendővel már várta, hogy Gabika tegye szabaddá a seggét, amelyet eddig barátai, a látogatók igyekeztek fényesre… na de hagyjuk… Gabika mosolyogva „kurvaanyázott” még egyet az injekció után Orbánra, majd édesdeden elaludt… álmában pedig még mindig valami 167 milliárdról morgott egyet-egyet.

Ági néni és a kosaras pedig szomorúan néztek föl Gabesz ablakára a kertből, mert tudták, hogy a kezelés már semmit sem használ neki. Ági néni amúgy is sietett: időpontja volt próbafekvésre Kerepesen… A kerítésen belülről két megtermett ápoló között ismerős arc tűnt fel. Feri volt az. Táncolt és közben széles mosollyal integetett Ági néninek, és a kosarát lobogtató idióta testőrnek, kezében egy apró képpel… közben folyamatosan azt kiabálta, hogy „ezt elkúrtuk Gabesz… nem kicsit, nagyon…”

Stoffán György  

2018. szeptember 24., hétfő

Kulturális diktatúra, de inkább a hagyományos „uram-bátyám”

Nevetséges az Operaház igazgatójára szórt vádeső. Ha egy országnak van keresztény kultúrája, és az, mint nemzeti érték jelenik meg, akkor azt majd hetven esztendős kihagyás után nem csak fontos, de kötelező is bemutatni. Ennek a kötelezettségnek tesz eleget a Magyar Állami Operaház kiváló igazgatója - Ókovács Szilveszter -, amikor a 2020-as évet e gazdag és csodálatos szellemben tervezi megvalósítani.
Azok, akik emiatt hőzöngenek, vagy nem magyarok, vagy rettegnek egy valódi magyar kulturális élet térnyerésétől, mert elesnek az apanázstól, amelynek fejében tőrőlmetszett magyarellenes förmedvényeket adhattak ki, vagy írástudatlan hülyék modernista agymenéseit adták a kulturálisan lerombolandó, fél-ostoba olvasóközönség kezébe. E liberális hőzöngők vajon látták-e Csíkszeredában a Hunyadi Lászlót, s látták-e ott a székely közönség könnyeit? Igaz, miért is érdekelné őket az Operaház ezen tevékenysége?
A baj nem a nemzeti kultúrával és annak kiadványaival, programjaival van, hanem néhány jellemtelen szarházi, magas poszton megnyilvánuló ostobaságával, megvehetőségével, a hagyományos magyar uram-bátyám mentalitással. Hiszen vannak remekművek íróasztalfiókokban, vannak kutatási eredmények, zeneművek, amelyekre nincs pénz... mert az államtitkár odaszólt a kuratóriumnak, egy ismerős, barát vagy "neves társaságban" megismert alkotó érdekében...

Ha csak az NKA Balog-féle pályázati rendszerét és döntéseit vesszük alapul, akkor világosan látszik, hogy értéktelenségek, pongyola és magyarellenes művek sokasága jelent meg az elmúlt években. Személyeskedéstől sem mentes döntések, indokolatlan visszautasítások sokasága verte a hullámokat, hiszen nemzetellenes filmek, és keresztényellenes könyvek jelentek meg e grémium ostoba, vagy Isten tudja minek nevezhető döntései alapján.

Ma ezt a remélhetőleg múlt időben említhető szokást és az ebben rejlő hasznot hiányolják, féltik azok, akik liberálisként meglehetősen aljas módon támadnak mindent, ami magyar, keresztény és a kultúra témakörébe tartozik. Mert remélhetőleg nem kaphat liberális, magyarellenes szerző többé 27 milliót egyetlen kötet kiadására, vagy egy erdélyi, magyarellenes újságírónő munkásságát megörökítő filmre a rendező 7 milliót… hogy ne is soroljam tovább. Persze lesznek még eme szokásjogon alapuló uram-bátyám kiadások, mert a barátság felülírja kicsiny hazánkban az értéket.

És mindig lesznek még olyan állami intézményvezetők, akik erdélyiként, székelyként vezetnek budapesti állami intézményt, de a székelyek reciprokértékeként nagy baj van az ítélőképességükkel, és a szavuk is annyit ér, mint a tavaszi szellő, - hogy irodalmi meghatározásukat, azaz, a "lófingot" ne említsem.

Mi azonban, csak ilyenek vagyunk. Minden szép és jó, ha a mi kutyánk kölyke csinálja. És ez baj, mert nekünk igazi példát kellene adnunk ahhoz, hogy ne köthessenek belénk a liberális és szocialista diktátorok, akik a rendszerváltástól máig uralták az általuk magyar kultúrának nevezett trágyalét, amely ma igazi magyar, keresztény kultúrává válik – ha igaz. Mert a mai pályázati feltételek és döntések remélhetőleg a valódi értékeket fogják támogatni, és végre megszakad a hetven esztendős diktatúra és összefonódás mételye.

Azonban a már említett intézmények, kutatóintézetek és állami alapok vezetőinek is a körmére kellene nézni, hiszen uram-bátyámos állami megítélésük olykor korántsem egyezik a valósággal. Mert hát az uram-bátyám maró füstje a legjobb szándék ellenére is beszűrődik minden jólfizetett bársonyszék mellé…

Nincs tehát kulturális diktatúra, csak emberi gyengeségek, visszaélés és ostobaság létezik. Reményeink szerint azonban az idő ezt is megkoptatja, ha el nem is vásik az a bizonyos vörös csillag…

Ps.: Amíg egy nemzetietlen kommunista rendszerre, az akkor kiadott, előadott nemzeti értékek miatt  jó érzéssel emlékezünk, addig a mai kapitalista szemlélet még annyira sem nemzeti, mint az egykori vörösök. Ergo semmit nem tűrnek el, ami ráfizetéses... Hiába van nemzeti kormányunk, hiába minden törekvés, van egy középszintű szocialista és liberális, lecserélhetetlen vezető réteg, amely mindent megakadályoz, és mindenben keresztbe tesz. Ennek a társulatnak a létszáma folyamatosan növekszik, mert az egyetemisták diploma helyett a világhatalom cselédkönyvét kapják meg, és aszerint kell dolgozniuk.
Tehát, emlékezni talán még van jogunk, de reménykedésre semmi ok. Ma is bűnös és rossz, aki az igazat írja... mert a régi komcsik, akik átvedlettek melldöngető magyarokká és olykor keresztényekké, azok árgus szemekkel figyelik azokat, akik soha nem voltak sem liberálisok, sem komcsik... és nem engedik „ezt a fajtát” megszólalni. Ők viszont ostoba és undorító magyarázatul azt mondják, hogy: át kellett esniük minden szellemi áramlaton, hogy jó keresztény magyarokká váljanak. Ez hazug és aljas szerecsenmosdatás, de jó pénzt hoz. Nos, ez az igazi kultúrharc... És leginkább ez tesz tönkre mindent, ami valóban magyar lehetne...  


Stoffán György   

2018. szeptember 23., vasárnap

„Antalli örökség”, avagy a magyar nemzet felszámolása

Antall József és Sólyom László, aki ma a magyar keresztény kormányt gyalázza a jezsuita rendezvényen...
Olvasva a sajtóhíreket, a körülöttünk tobzódó magyarellenesség újabb és újabb hullámveréseit, valamint a belpolitikai történéseket, egyre inkább hajlok arra, hogy a harminc évvel ezelőtti cikkeimben foglalt, akkori politikai meglátásaim igaznak bizonyulnak. Így a kárpótlási jegyek ügye, amely nem volt más, mint az állami rablógazdálkodás magas szintre emelése, hiszen a határon kívül és belül élők kárpótlási jegyeit már a kiadó bank ajtajában fél áron vásárolta fel a mai politikai élet „krémje”, s a politikai hatalmat e bevételből gazdasági hatalommá változtatta az egykori kommunista söpredék. Az elkobzott vagyonokat az állam továbbra is magáénak tartotta, s úgy adja-veszi máig mások, kommunisták által ellopott ingatlanjait, mintha az a sajátja volna. Ez azonban csak egy kis részecskéje mindannak az antalli örökségnek, amelynek mocskos levét máig isszuk. Gondolok itt az antalli külügy (Jeszenszky) haza és nemzetáruló alapszerződéseire... Mert rendszerváltás nem volt, mint tudjuk, s az, ami ma van, ezt az elmaradt rendszerváltást igyekezne beteljesíteni, de ezer dologban megkésve és megerősödött ellenséginkkel szemben erőtlenül hadakozva, hiszen generációk vesztették el identitás- és kötelességtudatukat. Ma a középkorosztály még úgy, ahogy kitart és tudja, minek mi lehet a következménye. Ám, az utánunk következőknek csak elenyésző hányada az, amely helyünkre lép az országépítésben, s nem biztos, hogy sikerrel járnak majd egy lélekvesztőben, amikor a tenger hatalmas hullámai összecsapnak a fejük felett. 

Mi mindig másokat hibáztatunk, mi mindig másokra mutogatunk, de saját bűnöseinket nem nevezzük meg, nem tudunk végre tiszta vizet önteni a pohárba, mert mindig attól félünk, hogy megbántunk egyeseket, s abból bajunk lehet. 

Hasonló a helyzet a mai magyar belpolitikával és az abban résztvevők magatartásával is. Nincs rend, nincs kötelességtudat, a haza és a választóknak tett ígéretek iránti fegyelem, „szavatartás” pedig a demokrácia nevében ismeretlen fogalmakká váltak. A jog és a tisztesség megszűnt Magyarországon. Akár a bankok extraprofit melletti aljas, rablógazdálkodását, akár Márki-Zay Péter vagy Gyurcsány Ferenc minden jogállamban büntetendő megnyilvánulásait nézzük.
Most a legújabb nehézség és probléma a magyarellenesség minden olyan országban, amely vagy Magyarországból lett, vagy egykor Magyarországból kapott. Hiába a V4-es szövetség, hiába a magyar diplomácia megfontoltsága, a primitív utódállamok nem tudnak elszakadni a 20-as évek terminológiájától, gondolatiságától, s ma is rettegve tekintenek arra a hozzájuk került magyar társadalomra, amelyet ugyan száz éve igyekeznek megsemmisíteni, ám még nyomokban mégis ott élnek és magyarul beszélnek… sőt, okosabbak a megszállóknál és magyarabbak az anyaországi társadalom jó részénél. Ez utóbbi kettő pedig a legnagyobb bűnük úgy a magyarországi ellenzékiek, mint az megszálló hatalom szemében. Még a bukaresti pápai nuncius is megjegyezte, amikor a marosvásárhelyi iskola-ügyben tárgyalt, hogy nem érti a magyarokat, miért nem olvadtak be száz év alatt…
A magyargyűlölet fokozódását e száz éves évforduló korbácsolta fel a legjobban. A rablók büszkesége az, ha meg is ölik azt, akitől raboltak. Valahogy így vannak ezzel a Trianonban és Párizsban magukat győztesnek gondoló országok vezetői és nacionalista társadalmai. Hiszen száz éves történelmük legnagyobb győzelme az a bizonytalanság, amelyet maguknak szereztek 1920-ban. Bizonytalanság, mert a lopott holmit senki nem érezheti tisztességesen szerzett vagyonnak.  Ma mind a román, mind az ukrán, mind a tót politika és a civilszervezetek e száz évet mintegy bizonyíték és önigazolásként tartják számon.
A rendszerváltáskor, amely csupán egy Bush-Gorbacsov nevével fémjelzett aljas megállapodás volt Európa újrafelosztását illetően, sem a nemzetközi politika, sem Antall kormánya nem járt el a megszűnt országok területi kérdéseiben, visszakövetelve Magyarország odakerült részeit, amelyet mind a józan paraszti ész, mint a nemzetközi jog is kivitelezhetőnek tartott volna – akkor. Antallék inkább feljelentették azokat, akik ebben a kérdésben, akár mint újságírók, akár mint szakértők felléptek. Ennek az antalli örökségnek a kései hatása az a halálos veszély, amely ma leselkedik mindazokra, akik visszakérve és visszakapva magyar állampolgárságukat, felkerültek a gyilkosságoktól sem visszariadó ukrán nacionalisták honlapjára, mint hazaárulók.

Súlyos és nehéz idők előtt áll a magyar nemzet. Hiszen a ma felnövő, vagy épp csak felnőtt generációk nem alkalmasak a haza megvédésére, a mai médiaszakos, jogi és tanári diplomáért hajtó egyetemisták nem diplomát, hanem cselédkönyvet kapnak a világhatalom szolgálatához, s nem gondolnak arra, hogy kitanulva a „szakmát” inkább a magyar érdekeket kellene tudásukkal szolgálni a jövőben. S ez sem mások bűne, mások hibája, hanem a rendszerváltás után eltelt időszak oktatási kormányzatának vaksága, vagy elvtelen megfelelni akarása köszön vissza. Hiszen nem a gyermeki lélek, a zene szeretete, a haza iránti elkötelezettség és a kötelességtudat volt a nevelés középpontjában, hanem a liberális „mindent szabad és csak jogaid vannak” szemlélet.

Az utódállamok gyalázkodása, gyilkos gyűlölete, nemzetünk védtelensége szintén az antalli örökség része. Mert harminc év alatt csak az utóbbi kilenc esztendőben mutattunk erőt, de ez az erő már nem az a friss és legyőzhetetlen erő, amelyet elmulasztottunk mutatni az 1990-es években.

A keresztény-keresztény szellemiség ma már csupán a Kárpát-medence elcsatolt területein érvényesül, illetve érvényesül még, hiszen az egyházak is beálltak abba a sorba, amelyet XVI. Benedek pápa is bírál. Ez a szemlélet, a megbékélés öngyilkos szemlélete, ami Krisztus parancsaival is homlokegyenest ellenkezik. Történik pedig ez Nyugaton a migráció támogatásával, a Szentírás félreértelmezésével és hívek félrevezetésével, a Kárpát-hazában pedig azzal, hogy immár a magyar katolikus templomokban egyre sűrűbben hallunk nem magyar miséket, istentiszteleteket. Még ott is előfordul, ahol a lakosság színmagyar. Annak pedig csak örülhetünk, ha a hamarosan leköszönő gyulafehérvári (nem metropolita) érsek után a Szentszék nem valami idegen nyelvű papot nevez ki érseknek. Húsz-huszonöt év és Csíksomlyón is azt tapasztalhatjuk majd, mint Frauenkirchenben, azaz, a ma Burgenlandhoz tartozó Boldogasszonyban… csak akkor van magyar mise az ősi ferences templomban, ha Barsi Balázs atya odaviszi a magyar zarándokokat…

Így vált mára végzetessé az az antalli örökség, amelyre oly sokan, és oly sokszor hivatkoztak még a mai politikai elit tagjai közül is.

Persze, reményeink lehetnek, jogunk is van a reménykedéshez, de tettek nélkül semmit nem fogunk elérni, semmi nem lesz olyan, mint amilyennek a mai hatvanasok képzelték a rendszerváltás csalárd időszakában. Van még egy lehetőségünk, a hit. Mert a keresztény kultúránk visszahív Istenhez, és a magyarok Nagyasszonyához… s ha ezt elfogadjuk, akkor talán megúszhatjuk a következő száz évet is vagy akár a régebbi százötvenet…

Ám egyet ne tegyünk, soha ne emlegessük az antalli örökséget pozitív történelmi összefüggésben, s ha lehet, felejtsük el a demokrácia szót is… mert ez a kettő összességében egyenlő a nemzethalállal!

Stoffán György