2019. március 18., hétfő

Ünnepi beszéd 2019. március 15. Kézdivásárhely


Ünneplő Közösség,
Kedves Székely Testvéreim!

Ma március 15-e van, a magyar nemzet szabadságának a napja. A nemzet az a közösség, ahol mindaz, ami másokkal történik, velünk is történik. Ha valakit közülünk elítélnek, akkor minket is ítélnek. Ha valakit közülünk bármilyen megaláztatás ér, akkor bennünket is ér. Hogy mit is jelent számunkra a szabadság? Hogy miért olyan fontos ez nekünk? Márai Sándor találóan fogalmazza meg:

És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik,
Ők, akik örökségbe kapták
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Igen, ilyen nagy dolog és ezt az is bizonyítja, hogy 171 évvel az 1848-as események után is Kézdivásárhely főterén egy hétköznapon, ami másoknak nem ünnep, több ezer ember ünneplőbe öltözött és megmutatja magát. Kivonulunk akkor is, ha a sok hamis beszéd inkább el akarja venni a bátorságunkat. 1848. március 15-e faggat bennünket. Faggat elsősorban nemzeti létünkről, sorsunkról, a jövőről, a megmaradásról és annak titkairól. De faggat minket az ünnep mibenlétéről is. Olyan alapvető kérdésekkel kell szembenéznünk, amelyek magyar nemzeti közösségünk sorskérdéseit érintik, és amelyre nekünk – a magyarság ügyében elkötelezetteknek – kötelességünk választ találni. Lehetetlen kibúvókat keresni: tudniillik, hogy megosztottak vagyunk, hogy elveszítettük eszközeinket, hogy az érdektelenség és a népbutítás szellemének telekommunikációs árja lefegyverezi minden erőnket. A kibúvók és az önfelmentés keresése helyett tegyük fel inkább a kérdést, ahogyan ezt Áprily Lajos csendesen, de elementáris erővel feltette „Akarsz-e fényt?” Akarunk-e itt a Kárpát-medencében, székelyföldön magyar életet? Akarunk-e jövendőt abban a bizonytalan masszában és szellemi, lelki káoszban, amely bennünket ma Európában körülvesz? Amely minket belülről is széttépni akar, az olcsó megoldások felé sodor, hogy utána kezünket leengedve végképp megadjuk magunkat. Ezért nem hallgathatunk ma ezen a napon, a hallgatás az mindennél rosszabb. Ehhez a hallgatáshoz nincs jogunk. Mert ha mi elhallgatunk, akkor kik fognak beszélni?  A kövek.

Erdélyt járva mondhatom, hogy a kövek már kiáltanak. Kiáltanak, de egyúttal vádolnak is: vádolnak azok az egykori templomok, amelyek ma néptelenül állnak romokban, vagy éppen pusztulás felé tartanak. Vádolnak az elhagyott könyvtárak, kolostorok, iskolák, amelyek falai már csak a turistáktól hallanak magyar szót. De kiket vádolnak? Tudom, hogy ti is fel tudnátok sorolni neveket, intézményeket, országokat, akik mind-mind ezért felelősek. De én mégsem ezt teszem. Mert a mi szabadságunk mégsem a nagyhatalmak asztalán dől el, hanem bennünk.   Közöttünk dől el, amikor együtt vagyunk a családban, a baráti beszélgetésekben, a templomban.  Ha mi – te meg én – nem mondunk le a szabadságunkról, akkor nincs az a nagyhatalom, nincs az a külső erő, amely végső soron megsemmisíthet minket. 1848 hősi halottainak nevei mindenütt elférnek a templomokban egy vagy két kőtáblán, de mekkora tábla kellene arra, hogy felírjuk azok neveit és zömmel fiatalokét, akik ’90 óta itt hagytak bennünket. Emlékezni akarunk ma, de emlékezni csak az élő és élni akaró ember, az élni akaró nemzet tud. Minden nemzeti csapást túléltünk eddig, mert a forradalmak, háborúk után mindig született elég gyermek és ösztönösen pótoltuk ezeket a veszteségeket. Mindig volt elég gyermek, aki továbbvitte az örökséget.  Ha így folytatjuk, nemcsak nekünk, hanem a kelet európai népeknek is végük van, mert azé a föld, aki belakja. Ezt a mondást már régóta tudjuk. Milyen jó lenne, ha ez az ünnep elgondolkodtatna bennünket és azokból az áldozathozatalokból, amit a székely anyák és apák vállaltak évszázadokon át, példát vennénk. Mert az élet maga egy áldozat, mi is csak azért élünk, mert Jézus Krisztusban az Atya odaáldozta mindenét értünk, hogy általa élhessünk és örök életünk legyen.

A hazáért tehát élni kell leginkább s nem meghalni. Élni itt, őseink földjén és továbbadni azt az örökséget, amelyet mi is kaptunk. A forradalom 12. pontjának szerkesztői „a mit kíván a magyar nemzet” kiáltványukban azt kérték, hogy „legyen béke, szabadság és egyetértés”. Tudták ők, hogy építkezni és fejlődni csak békében lehet. Ma sem kívánhatunk egyebet, mint ezt a békét. A békét itt közöttünk, erdélyi magyarok között, békét a velünk egy országban élőkkel, békét Európában és az egész világon. Ez a békevágyunk azonban nem jelenti azt, hogy az emberi gyarlóságot, hibát, bűnt elfedezzük. De ne az embert magát gyűlöljük, hanem csak azokat a tetteit, amelyekkel a mi szabadságunkat korlátozzák.  A háromszéki önvédelem a magunkra utaltságunkból bontakozott ki. Ez a szó, hogy önvédelem azt jelenti, hogy az Istenen kívül senkire sem számíthatunk, csak egyedül magunkra. Sajnos, ma is ez a helyzet, mindent amit el szeretnénk érni azonban csak úgy érhetjük el, ha összefogunk. Így egymásba kapaszkodva, egymást segítve, térjünk vissza a hétköznapokba. Isten áldjon meg mindannyiunkat ebben!

Kató Béla

püspök

2019. március 17., vasárnap

Méltatlan március 15-e… – gondolatok ünnep után

Főtiszteletű Kató Béla kolozsvári ref. püspök
 Belföld

Már nem is furcsa az, ami korábban elképzelhetetlen volt. Már nem is furcsa hogy a politikai „hülyeszellem” elszabadult a palackból és büdös füstje elárasztja az egész országot. Ha ünnep van, ha nincs ünnep. Mert minden valamiféle homályos mellébeszélésről szólt március 15-én a mai csonka-országban. A hatalmas tömeget, mintegy 2000 embert összecsődítő ellenzéki számos politikusa hitte magáról ezen a napon, hogy ő maga a liberális-kommunista internacionálé… A nemzeti ünnepen efféle magatartást akkor láttunk, amikor ugyanezek füttyszóval zavarták meg a nemzet ünnepét. Ma, folyamatban lévő büntetőügyekben szereplők, feltehetően köztörvényes bűnözők, gyilkos kommunisták leszármazottai, nagyhangú ócska prolik léptek színpadra, önbecsülést, szégyenérzetet nem mutatva hasonló szellemi és erkölcsi szinten billegő hallgatóságuk előtt. Lázadásra, azaz gyilkolásra és káoszteremtésre, kormánybuktatásra, anarchiára szólítottak fel ezek a csekély támogatottsággal rendelkező niemandok, miközben az Erzsébet híd másik oldalán hasonló erkölcsi nívó jelent meg a Mi hazánk mozgalom ünnepinek mondott megemlékezésén, amelyen érdekesebbnél-érdekesebb emberek jelentek meg. Olyan nagyságok, akik Vona Gábor árulása után nem álltak fel, nem mondtak le, hanem mindaddig felvették az árulók pártjában fizetésüket, amíg összegrundolták maguknak az új pártot, aztán folytatva a szellemi, gyűlölködő és lázító tobzódást, új névre keresztelték a vérbíró nagypapi népnemzeti, kereszténygerincű unokájának pártját, amelyben ugyanazt csinálják, amit a Jobbik félbehagyott. Mert, mint a Jobbik vagy Torgyán kisgazdái, azt képzelik magukról, hogy ha ócsárolják Orbánt és hasonlóképpen gyalázkodnak bal felé is, akkor majd a nép rájuk szavaz, mert ők a mérleg nyelve... Pedig nem. A tizenkét pontot a mai korhoz illesztő, kenetlen szekérkerék nyikorgásához hasonló beszéd nem volt más, mint az öntömjénezés, a hitegetés és a túlfűtött, hátulról, nyilván valakik által támogatott önbizalom ostoba megnyilvánulása. Hiszen a nemzetért és a hazáért úgy harcolni, hogy a nemzeti keresztény kormányt és annak ellenségeit egy lapon emlegetni, önmagában is zsákutca. A választási ígérgetések pedig, immár nevetségesek, hiszen ugyanazt hallhattuk az összes ellenzéki „mérlegnyelv” összejövetelén. Mert számukra a 2019-es március 15-e is, a hatalomvágy, a keresztény-, és magyargyűlölet, a hazudozás, a bevándorláspártiság, az Európai Egyesült Államok létrehozásának álma, valamint az Orbán és a rá szavazó hárommillió magyar keresztény utálatának jegyében telt. És ez, Gyurcsánytól Tóth-Toroczkayig, szánalmas magatartás a nemzeti ünnepen (meg azon kívül is!).    

A kormánypártiak, szemben a Gyurcsányista kétszáz, és az összellenzéki kétezer fős táborral, mintegy háromszázezren gyűltek össze a Nemzeti Múzeum előtt. A műsor és a beszédek, valamint a beszédekben rejlő gondolatok színvonalas, érthető és logikus rendben követték egymást. Nemzeti ünnep volt… valódi, egyértelmű és nem mások ellen szóló… hanem a magyar jelent és a jövő lehetőségeit feltáró miniszterelnöki beszéddel. A keresztény kultúrát szavakban védjük, de egyetlen keresztény pap, lelkész sem áldotta meg a Múzeumkerti ünnepséget, s nem köszöntötte nemzetünket, s nem emelte föl szavát a hit védelmében… és ez szomorú, de jellemző.

Kárpát-medence

Voltaképpen nem is kellett volna magyarországi megemlékezéseket tartani. Sem az Egyetem téren, sem az Erzsébet hídnál, sem a „Múziumkertben”… Mert amikor egy ország nem tud együtt ünnepelni, amikor egy nemzet nem képes méltóságteljesen viselkedni, akkor fölösleges erőltetni az ünneplést, mert az olyan, mint az egykori november 7.-ék…
Az igazi március 15-ei megemlékezések Erdélyben és a Kárpátalján voltak. Értéke is ott van ennek az ünnepnek, hiszen a szabadságról, a szabadság igényéről, az abban való reményről szólt ez a nap.
Székelyudvarhely a tiltott zászlókkal köszöntötte a forradalom és szabadságharc napját, s ezen a napon is sokan tettek fogadalmat arra, hogy kitartanak és megőrzik őseink hitét, hazaszeretetét, nyelvét és imáit.
Sepsiszentgyörgy szív alakú nemzeti zászlókkal ünnepelt, s minden falu és város megemlékezett erről a napról, Csíkszentsimontól-Ojtozig, Brassótól Szatmárnémetiig. A Kárpátalján egy gyermek-tánccsoport örvendeztette az egyelőre még szabadon ünneplő Munkácsiakat… De nem is folytatom a felsorolást, hiszen a TV-k és rádiók, valamint az internetes oldalak bőven adtak tájékoztatást hazánk megszállt részeiről is….

Összefoglalás

Végül… valamit le kell írnom. Le kell írnom, hogy elegendő volna minden esztendőben egyetlen magyar várost kijelölni az ünneplésre. Nem, nem csonka-országit, mert a csonka-ország nem méltó a magyar ünnepre. A csonka-ország vak. Nem látja őseinek hősiességét, nem látja a megmaradásért való százados küzdelmet, nem látja a megölt magzatokat, nem látja, hogy önmagát végzi ki, mert nincs rend és nincs tisztesség. Árulás, árulást követ, magyarok élvezettel tesznek tönkre magyarokat, s az ellenzék kárörvendő kacajjal nézi, amikor magyar fejek hullanak, magyar nemzeti újságírói pallosok által, s örömmel szervezi a liberális bolsevik ellenzék a káoszt nemzetközi szervezet által pénzelve, mert a hazaárulás Magyarországon a demokrácia nevében a demokratikus jogokhoz tartozván nem büntetendő.

A szabadság ünnepe idén két magyar városban, Kézdivásárhelyen és Székelyudvarhelyen volt igazi ünnep. Ám, csak egyetlen beszéd volt igazán ünnepi, magasztos és sokatmondó. Kató Béla kolozsvári református püspök beszélt igazán érthetően, ünnephez méltón, s ő mondta ki az ünnep igazságát, jelentőségét, s ő foglalta össze mindazt, ami a Kárpát-haza március 15-i beszédeiből mindenütt hiányzott, s ami valódi figyelmeztetés volt a hitehagyott, fellegekben járó magyarság számára: „Az Istenen kívül senkire nem számíthatunk, csak magunkra! Ezért össze kell fognunk…”

(Főtiszteletű Kató Béla püspök úr beszédét rövidesen, teljes terjedelmében közöljük.)

Stoffán György

2019. március 11., hétfő

Gondolatok a Székely Szabadság Napja után...



Amikor autonómiáról beszélünk és az székelyföldi autonómia megvalósítását tűzzük ki célul, akkor nem teszünk mást, mint elismerünk egy fennálló, de igazságtalan, ránk erőltetett ketrecet, amelynek sem erkölcsi sem történelmi alapja és indoka nincsen. Három történelmi korszak eredménye az a jelenlegi helyzet, amely mai határainkat meghúzta, de amelyek fenntartása és megváltoztathatatlansága nincs kőbe vésve.

Az első ilyen történelmi erőszakot a máig – tévesen – revidiálhatónak, rekonstruálhatónak tartott trianoni döntéssel követték el az akkori nagyhatalmak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a keresztény magyar apostoli királyság egyszer és mindenkorra felszámoltassék. Az okokat most nem részletezném.



A második, a nemzetközileg is elismert határmódosítás az első és második bécsi döntéskor született és ez figyelembe vette az akkori (1938-1940) etnikai határokat, de a német politikai és gazdasági igényeknek is megfelelt. E döntéseknek, ha hiányosan is, de volt már történelmi alapjuk, és igazságosabbnak is tűntek, mint az 1920-as drámai diktátum. Azonban, mint azt Teleki Pál már akkor látta, csakis ideiglenes módosításról volt szó, amelynek léte a háború végkifejletétől függött.

A harmadik, és máig fennálló határmódosítást az 1947-ben aláírt, a második világháborút lezáró békeszerződés rögzítette, amelyben a trianoni határokat nem csupán megerősítették de „pozsonyi hídfőként” még három falut – Dunacsúny, Oroszvár és Horvátjárfalu – Csehszlovákiához csatoltak.

Mára egyetlen megoldást, székely kezdeményezésre a székelyföldi autonómia jelentené sokak szerint. Ez azonban nem megoldás a mai kárpát-medencei magyarság számára, mivel nem fedi le az elcsatolt területeken élők egyéni, közösségi önrendelkezését. Ha és amennyiben nemzetegyesítésben gondolkodunk, akkor Magyarország területi újrarendezésére is szükség van. Tehát, nem lokális megoldásra kell törekedni, hanem olyan politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális, valamint geopolitikai megoldást kell keresni, amely a határokat nem politikai, hanem etnikai alapon úgy alakítja, hogy az megfelelő legyen a magyar lakosság számarányát tekintve. Ennek egyik lehetősége az 1938-1940-es döntések újragondolása, nemzetközi politikai szintre emelése és az azért való küzdelem, a magyar kormány és a kárpát-medencei magyarság közös elgondolása szerint.
Ugyanis, ha csak egy-egy terület autonómiáját kívánjuk elérni, akkor minden más eddig történt igazságtalanságot helyben hagyunk, és nem lesz többé lehetőség egy átfogó határrendezésre.
A Székely szabadság napjának évenkénti megrendezése szép hagyománynak tűnik, ám az tipikusan civil és mind a diplomáciai, mind a politikai logikát és lehetőségeket nélkülözi. Nem lehet, de súlyos veszélyeket is hordoz minden tekintetben az, ha ma a lehetetlent emlegetjük: „Vesszen Trianon”… „Erdélyt vissza, mindent vissza” stb… s közben első világháborús és egyéb, a 20-as években aktuális nótákra menetelünk. Persze, kell efféle érzelmeket kifejező civil rendezvény is, annak érzékeltetésére, hogy nem értünk és nem is érthetünk egyet az akkor történtekkel, ám a rendezés politikai aspektusa egészen más kell, hogy legyen. Számba kell venni azonban, hogy egy-egy ilyen megemlékezés használ-e a nemzetpolitikai elképzeléseknek, amelyeknek a mai céljai sem jók és messze nem elegendők arra, hogy nemzetünk kivívja saját igazát az amúgy is zavaros Európai politikai kuszaságban.
A magyar nemzeti ügyet, azaz a korántsem idejétmúlt területi kérdéseket el kell vonatkoztatni a világpolitikától, de mégis ebben a helyzetben muszáj terveznünk és a nemzeti érdekeket is ebbe a világpolitikai konstellációba helyezve kellene végre nemzetközi szintre emelnünk.

A mai nemzetstratégia egyfajta belenyugvó, de ezzel szemben mégis sértődött szellemiséget tükröz, amelyet az elcsatolt területeknek nyújtandó anyagi támogatással kívánunk ellensúlyozni, noha ez a szemlélet és hozzáállás félmegoldásnak sem jó.

A trianoni döntés századik évfordulóját a nemzeti összetartozás évének nyilvánítani pedig csaknem fájó cinizmusként hat, hiszen éppen hogy nem a nemzeti összetartozásról szól, s nem is ekként ünnepli az a néhány mai főhatalom, amely vagy teljes egészében ennek a döntésnek köszönheti önálló létét, vagy országa nagyobbik felét teszi ki az 1920-as diktátum. Mégis, és ennek ellenére kormányszinten is hangot kellene adni a területi kérdéseknek, hiszen az ezer éves államnak nem csupán a magyar emberek, hanem a teljesen igazságtalanul és indok nélkül elvett területek is részei.

Azonban, ha a Trianoni döntést akarnánk felülvizsgáltatni az részben lehetetlen a mai nemzetközi konstellációban, másrészt kivitelezhetetlen volna egy pozitív döntés utáni magyar fellépés az utódállamokkal szemben. Tekintve, hogy hat-hétmillió román, négy-öt millió szlovák, szerb és ukrán polgár hazájává kellene válnia az alig tízmilliós Magyarországnak, míg mindösszesen maximum hárommillió magyar állampolgárt kapnánk. Így tehát egy (elképzelhetetlen) revízió után a visszakapott Nagy-Magyarországon elenyésző kisebbségbe kerülne a magyar lakosság. A ma zsigerből gyűlölködő betelepítettek nem is tűrnék el ezt az elképzelhetetlen „rendezést”.  

Az egyetlen, az egész nemzetet érintő és magában foglaló lehetőség a békés, de következetes és erejében is meggyőző nemzetközi szintre emelt, és az etnikai határokhoz ragaszkodó átfogó diplomáciai lépések lennének, amelyek tárgyalóasztalhoz ültethetnék az érintett feleket. Az etalon ma is a második bécsi döntés által rögzített határrevízió lehetne, hiszen az, az akkori és máig érvényesnek tekinthető etnikai helyzetet tekintette kiinduló pontnak. Igaz, a mai Szlovákiát és Szerbiát tekintve ez a határ szűkülni látszik, de tárgyalási alapnak kiváló volna. Erdély és a Partium esetében azonban szinte változatlan az etnikai összetétel, ha nem vesszük figyelembe az erőszakos románosítást Nagyvárad és más települések esetében. Igaz, ezeknek a településeknek a román lakossága is immár irigykedve tekint Magyarországra, s igen sok helyen hallani románok részéről azt, hogy szívesen élnének magyarországi állampolgárként Váradon vagy Szatmáron.

Persze, mindez csupán egy feltételezés, egy lehetséges, de talán reális elképzelés azzal a sok civil – politikai és diplomáciai felkészültséget nélkülöző – tüntetéssel szemben, amelyek csak pillanatnyi nemzeti önelégültséget, nem pedig hosszú távú vagy végleges megoldást eredményeznének. Az is üdvös volna, ha Magyarországról nem lázítana sem egyik, sem másik politikai párt, egy-egy „világszövetség”, és más civilek, akik elítélhető módon saját politikai és egyéni céljaik oltárán áldozzák fel időről-időre a mai határainkon túl élő magyarságot, és a jövőre vonatkozó esetleges nemzetközi lehetőségeinket is.

Jó lenne látni a magyar parlamentben, a tárgyalási alapként szolgáló területek magyar és nem magyar képviselőit is, teljes jogú országgyűlési képviselőként, valamint az elcsatol területek vallási vezetőinek is hangot kellene adni a budapesti törvényhozásban, mert a jelenlegi langyos nemzetstratégia inkább a lassú, de pénzelt, és így kényelmesen megélt elnemzetietlenítést erősíti, semmint a magyar egyházak és a szórvány megerősítését. Ehhez valódi, képzett, elhivatott, széles látókörű, nem egyéni érdeke által hajtott, lelkes szakemberekre van/volna szükség. Hiszen, manapság elégedetten dőlnek hátra az illetékesek, s nem vesznek tudomást arról, hogy az elcsatolt területeken, a Magyarországról támogatott magyar iskolákban, észrevétlenül, a kolozsvári egyetem liberális szellemisége veszi át az uralmat. Ez pedig végzetes a magyar jövőre nézve.  

Felvetésemhez kellene egy átgondolt, és alapjaiban is megváltoztatott nemzetstratégia, amelynek kidolgozása nem az író dolga… Ha területi revíziós elgondolásom csak részben valósulna is meg, úgy nyitva lehetne egy újabb lehetőség, s menthető lenne az egyre csökkenő magyarság is, amely a magyar állam keretein belül újra értelmét látná, hogy betöltse a hazát, belakja országát és visszaállítsa a magyar főhatalmat a Kárpát-hazában.

Stoffán György   


2019. március 10., vasárnap

Ókovács Szilveszter, avagy stílszerűen: a mai Hunyadi László története…


Döbbenten figyelem napok óta a jobboldali sajtóban kibontakozott vitát, amelynek célkeresztjében Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója áll. Döbbenetemmel azonban nem vagyok egyedül, hiszen sokan mások is ugyanígy reagáltak a hírre, amely szerint a főigazgató úr kitiltani szándékoznék a magyar zászlót a Magyar Állami Operaházból.

A főigazgató úr feddhetetlen személye, szakmai ismerete eddig sohasem volt kérdéses a nemzeti oldalon. A hír azonban a nemzeti sajtó két elismert és az olvasók által is kedvelt – tisztelt – kollégától ered. Sokan olvasták és a reakciók arra engedtek következtetni, hogy az olvasókat is megosztotta és meglepte ez a cikkek alapján feltételezett magatartás. A legtöbben elítélően nyilatkoztak az üggyel kapcsolatban, ám akadtak olyanok is, akik nem hitték el, hogy az általuk oly nagyra becsült főigazgató ekkora pálfordulást tett volna.
Nos, magam is kétkedve fogadtam az őt ért vádakat, ezért kicsit elgondolkodtatott a történet…
Mostanában megfigyelhette bárki, hogy az intézmények vezető pozícióit idegenlelkű, magyarellenes törtetők serege igyekszik megszerezni. Nem törnek ők túl nagy magaslatokba, megelégszenek egy tanácsadói, vagy egy igazgatói állással is. Rájöttek, hogy onnan is lehet „irányítani” egy országot…

Nos, ha én az Opera főigazgatói székére pályáznék, ahol egy becsületes, feddhetetlen előéletű, talpig keresztény-magyar ember az aktuális igazgató, aki ráadásul a nemzeti oldal elkötelezett tagja, igencsak fondorlatos tervre volna szükségem. Ha a baloldal támadná, a jobboldal sorait összezárva, egy emberként állna ki mellette. A legjobb megoldás tehát, ha a közvetlen környezetében találnék néhány embert, vélt vagy valós sérelemtől duzzogó munkatársat, hiszen ilyenek mindig, mindenhol akadnak. Aztán ezek a munkatársak megkeresnének egy ismert újságírót, aki az egyik legnevesebbnek és leghitelesebbnek tudott jobboldali lap munkatársa és előadnák szívszorító történetüket. Ki ne háborodna fel annak hallatán, hogy „az Operában nincs helye nemzeti lobogónknak”? Akit ez hidegen hagy, nem is magyar…

Pilhál Tamás megírta a történetet és ezzel a lavina elindult. Stoffán György is cikket írt az üggyel kapcsolatban, ám ő, sok évtizednyi tapasztalatának és utolérhetetlen ráérző képességének köszönhetően, írása végén a kérdést nyitva hagyta. Megadva a lehetőséget Ókovács Szilveszternek, hogy ő is nyilatkozhassék. Ez, egy baráti beszélgetés alkalmával megtörtént, mint írja második, és az ügyet tisztázó cikkében a nemzeti újságírás egyik 1989-es újrateremtője - ahogyan ezt a miniszterelnöki hivatal megfogalmazta Stoffánnal kapcsolatban. 

És e beszélgetésből kiderült: Ókovács főigazgató úr részéről az inkriminált és neki tulajdonított mondat soha nem hangzott el!...

Amikor a botrány már napok óta dagadt, a baloldal is támadásba lendült. Célozgatva a beruházások körüli visszaélésekkel, s vádolva is egyben a főigazgatót. Itt válik világossá, hogy voltaképpen mi húzódhat a háttérben, s miért tört pálcát valaki, vagy valakik a főigazgató feje fölött. Hiszen az Operaház felújításának levezénylését sokan irigyelhetik azok közül, akik a beruházásokban csak a nekik esetlegesen „leeső” koncot látják.

A terv tehát sátáni, a csapda bezárult, szabadulni szinte lehetetlen. Éppen úgy működik, mint az orvvadász csapdája… Minél inkább próbál szabadulni a vad, annál inkább fojtogatja a hurok.

Most Ókovács Szilvesztert támadják, azonban holnap megtörténhet ez bárkivel, aki a nemzeti oldal és nemzete iránti elkötelezettségből hazája haladásáért és az ország és annak kultúrája építésén dolgozik. Csapdába csalják, eltávolítják, és helyére nevetve ül a hatalom-, és pénzéhes idegenlelkű, méltatlan utód, akit nem a haza szolgálata vezérel majd, hanem egészen más érdekek… egészen mások érdekei…

Czeglédi Andrea
a Dunamente főszerkesztője

2019. március 8., péntek

Még egyszer Ókovács Szilveszterről és a zászló-ügyről… – coda


„Mindazonáltal, ha az Önnel kapcsolatos, és a médiában "ezer helyen" közölt, de Ön által nem cáfolt "zászlós-ügy" nem lenne igaz, tekintse levelemet tárgytalannak, s ez esetben az Önt dehonesztáló  tartalomért megkövetem...” 

Ezzel a mondattal zártam cikkemet, amelyet megdöbbenésemben követtem el a Pilhál kolléga által írtakat alapul véve, nevezetesen a Magyar Állami Operaház és a magyar trikolór Ókovács Szilveszter főigazgató úr általi összefüggését boncolgatva. Mintha valami azt súgta volna, hogy nem stimmel a partitúra két egymást követő lapja… és valóban nem stimmel… így a befejező mondatnak eleget téve megkövetem a Főigazgató Urat, mert a történet, amelyet az eddig hitelesnek ismert Pesti Srácok eddig hitelesnek ismert újságírója, Pilhál kolléga papírra vetett, velünk ellenkező irányból áramló információkra épült.

Hosszan beszélgettem Ókovács Szilveszterrel, aki nem tartott igényt a bocsánatkérésre. A beszélgetésből kiderült: ő soha nem mondott olyat, miszerint az Operába nem való a magyar zászló. Mindössze arról van szó, hogy amíg felnő az Opera balettiskolájában az új magyar táncos generáció, addig külföldi táncosokat kell foglalkoztatni, akik egyébként remekül beilleszkednek. A magyar zászlót azonban arra használni, hogy egy vegyes, több nemzet fiaiból és lányaiból álló tánckarban két ember a magyar zászlót tiltakozásra, frusztráltságukat kifejező eszközként, öltözőjük ajtajára tűzzék az megengedhetetlen, hiszen nem ellenségek dolgoznak együtt, hanem kollégák, és nem két focicsapat áll egymással szemben, hanem egyetlen jól működő társaság, akik között a vélt vagy szándékosan generált ellentét a művészet rovására megy. A frusztráció mindkét táncosnál tetten érhető… de az is hozzátartozik a történethez, hogy pont ez a két táncos az, akik, ha más esetben kellene, akkor sem tennék ki a magyar zászlót, sőt bottal sem érnének hozzá...

Arról is beszéltünk, hogy az Erkelben minden évadnyitó előadás a határon túliaké, mert ez az intézmény a nemzeté. Tartjuk magunkat ahhoz, ami az Opera építésénél kritérium volt – mondta a főigazgató: csak magyar építőanyagból, csak magyar mesterek és munkások keze által épülhetett meg. Az évadnyitó előadás után magyar állampolgársági eskütétel is van. Ekkor az Opera azon művészei teszik le az esküt, akik nemzetünkhöz akarnak tartozni az „Isten engem úgy segéljen” mondattal is.

Szó sincs tehát ostoba és elvtelen tiltásról, sem olyan kijelentésről, amelyet sajnálatomra kollégám adott a főigazgató úr szájába, s amelyet az egész magyar nemzeti sajtó – sajnos én is – felháborodva adott elő az újságok és az elektronikus média hasábjain. És ez öröm… mint az is, hogy most nevelődik az az új táncos generáció, akik betöltik majd a ma nehezen helyettesíthető állásokat, és akiknek a nevelésében a zászlóval elűzni szándékozott „idegenek” is nagyban hozzájárulnak. Igaz, Pilhál cikkében a balettiskola is homályosan ugyan, de hírbe lett hozva… hiszen úgy jelent meg, mintha ott az oktatásért beszedett pénz, különböző zsebekben landolna… de erről már beszéli sem érdemes.

Summa summarum: két táncos, a maguk elvtelen módján bevitte az erdőbe a nemzeti sajtót és megpróbálta a nemzeti operát és annak főigazgatóját saját hasznára lejáratni. S bár röstellem, hogy magam is beszaladtam ebbe a csapdába, de hálát adok Istennek, hogy így történt, mert legalább lelkiismeretem szerint világgá kürtölhetem, hogy tévedtem, és tévedett mindenki, aki az ellenség porhintésének hitelt adott.
És még valaminek örülök ebben a szánalmas ügyben: Kellemesen csalódtam, mert Ókovács Szilveszter ugyanaz a szerény, alázatos, nagy tudású és emberi teremtmény maradt, mint volt ezelőtt. És beszélgetésünk után ugyanazzal a szeretettel köszöntünk el egymástól, mint régen… mert amíg másoknál van, nála „nincs az a pénz”…


Stoffán György

Gyűlöletkampány és fehér por Bangónénak…


Kedvencem a helyesírás egyik bolsevik bajnoka, Bangónéni szomorúan, elcsukló hanggal állt a kamerák elé. Panaszkodott. Feltehetőleg szelfis panaszkodás volt, és ki tudja miért és hogyan, de felkerült a FB-ra. Kurva erős kis videó lett, mert a főrendezőasszony minden bizonyíték nélkül, állította, hogy az összes jó szándékú, békés és alázatos bolsevik kollégája életveszélyben van és vele kapcsolatban „átléptek egy határt”… mint mindig. Fehér port kapott. A rendőrség most is itt van és vizsgálódik – mondta. És ez természetesen Orbán bűne, mert valószínűleg kora reggel Orbán felkelt, kiosont a konyhába, keresett egy jóképű staneclit és a hozzá legközelebb eső fehér port beletette. Majd kaján vigyorral, mint a Hófehérke rajzfilmben a gonosz mostoha, leragasztotta a staneclit és elindult, hogy Bangónénit – akinek boldoggá avatását Szél Berni talán már elindította a sűrűn bérmálkozó főbolsinál – megfenyegesse, befosassa… Igaz, ezt már nem mondta a szentéletű béketeremtő asszonyság, de feltételezhető.

Nos, Bangóné, a festékszórós spray-vel remekíróvá vált nemzetmentő félelmét megértem. Azonban nem tudtuk meg végül, hogy mi volt valójában az a por. Cukor, só, narkó, magnéziumcitrát, netán valamelyik ásatásnál előkerült fasiszta magyar canis merga? nem is lényeges… Mert Bangóné azt is elmondta, hogy nem érti, hogy fajulhatott idáig ez a gyűlöletkampány, hogy már őt is megfenyegetik. Én sem értem… – gondolkodtam el magamban, hiszen ez csak egy politikusokból álló kedves színtársulat, tele karakterszínészekkel, amely szabadidejében állandóan próbál, hogy választóit és a magyar népet elszórakoztassa.

Ilyen békés csepűrágókat alig talál az ember a mai világban. Képesek korlátot mászni, elállni az utat a Parlamentben a házelnöki pulpitus előtt, viccesen Orbán arcába dudálni, aszfaltfestő-versenyt rendezni, brahiból mentőt kérni egy teljesen egészséges varnyúhoz, az Országház előtt többhetes ifjúsági edzőtábort létesíteni télvíz idején. Képesek korhűen feleleveníteni az ÁVH-sok stílusát, a trágárságot és az akasztás iránti vágyat, fetrengeni a földön tarkóra tett kézzel… és sorolhatnám az 1920-as évek népligeti kabaré-, és cirkusz-előadásainak nem igazán művészi, de legalább szórakoztató stílusában előadott számokat.
Hol itt a gyűlölködés? Hol itt az összeférhetetlenség? Mindez csak a Fidesz által kreált probléma, akárcsak az immigárció, amit szintén a Zorbán talált ki 2015-ben. És miért volna baj, hogy egy náci színjátszó csoporttal is összeállnak, hogy végre cirkusz és a varieté válhassék a magyar parlamentből a fasiszta, nacionalista, avitt keresztény, lopós, oligarcha Fidesz és Orbán diktatúra helyett? Miért baj az, ha nem akarják, hogy sok gázkibocsájtó kis magyar féreg szülessen a készen kapható felnőtt agysebészek, fizikusok és biológusok helyett? És miért baj, hogy gyűlölik a sok "románt, ukránt, szlovákot", akik a magyar belügyekbe beleszólnak, mert magyarul beszélnek... 

Szóval érthetetlen ez az orbánista gyűlöletkampány, amelyben már fehér porokat is küldözgetnek a szegény jámbor bolsevikoknak, akik 1919. óta csak a nemzet javát akarják… kiirtani, elvenni...

A színtiszta igazság tehát az, hogy kapott valamilyen fehér port ez a kiváló filmrendező, és ezt elmondani igazi drámai színészi teljesítmény… elcsukló hang, „kurva erős” jelenet… amellyel bizonyára tele lesz a nyugati sajtó… Mert Bangónénak első a bolsevik tisztesség, a szocialista őszinte beszéd, a bolsevik béketeremtés, az Egyesült Európa boldogulása. Amiért, nem csak a fehér por járna…

E bangó asszonyág panasza itt látható: 

https://www.facebook.com/napivonaglas/videos/1332373653572586/UzpfSTEwMDAwNjIwNDYwOTcyNDpWSzoyMDM2MDc4NTY5NzkzNTY2/?comment_id=2037180326350057&notif_id=1552042198475969&notif_t=group_comment


Stoffán György

2019. március 5., kedd

Édesapám cikkeiből... A KOMMUNISTÁK ÁLDOZATA

vitéz P. Szabó Szerén egyetemi lelkész (1914-1989)

AZ EGYETEMI LELKÉSZ

A háború befejeztével, a budai Pasaréten megüresedett honvédségi épületegyüttest kapta meg az Agrártudományi Egyetem. A földművelésügyi miniszter hitvalló keresztény ember volt, jól ismerte a budai ferenceseknél P. vitéz Szabó Szerént (1914-1989), aki már a háború alatt is a fiatalság lelki vezetője volt. Őt kérte fel egyetemi lelkésznek. Az egyetem ifjúságának katolikus hívei lelkesen csatlakoztak hozzá, megindult az aktív hitélet.
Szerén atya tevékeny ember volt. Programjait a Fő utcában volt Kapucinus Nyomdában készíttetett röpcédulákon és plakátokon hirdette meg. Egyszer nagy zarándoklatot szervezett Máriabesnyőre. A nagy érdeklődésre tekintettel a HÉV két fenntartott kocsit csatolt a gödöllői szerelvényhez. Velünk jött több professzor is. Más alkalommal 3 napos lelkigyakorlatot hirdetett meg; kitűnő, ismert előadót szervezett hozzá. Az előadóterem zsúfolásig megtelt a hallgatósággal.
       Ismerve az akkori politikai helyzetet, ez nem mindenkinek tetszett. Ellenlépésként vallásos hallgató nem kaphatott kollégiumi elhelyezést. Szerén atya ezen úgy próbált segíteni, hogy a tanári fizetését a mellőzött diákok albérleti lakbérére költötte. Nem tudhattam, hogy hány főről gondoskodott és milyen mértékben, mert ezt bizalmasan kezelte. Saját magára nem maradt pénze; ha elmentünk valahová, az irodás frátertől kért villamospénzt. /Nekem diák bérletem volt./
      Az ÁVO-nál betelt a pohár, amikor nyári tábort szervezett a híveinek, részben hitéleti fejlődés, részben pedig a Kalocsa környéki paprikatermesztés szakmai tanulmányozása céljából. Fadd mellett egy kis szigeten volt a sátortáborunk, egyik oldalon a fiúk, másikon a lányok.
      Az első vasárnap bementünk a faluba szentmisére. Már útközben hozzánk csatlakozott egy "érdeklődő" és tudakolta, hogy ugye mi vagyunk a szigeten táborozó egyetemisták és ez a barát a vezetőnk. A szentmisén Szerén atya prédikált. Mise után családoknál ebédeltünk. Ebéd után a megbeszélt időpontban gyülekeztünk a plébánián. Akkor tudtuk meg, hogy Szerén atyát a templomból elvitték az ávósok, minket a faddi káplán gondjaira bízott. Meghagyta, hogy miatta ne aggódjunk, bontsunk tábort és vidáman utazzunk haza.
      Egyébként sem maradhattunk volna tovább, mert a Duna oly hirtelen kezdett áradni, hogy amikor utolsót fordult a költözéshez kapott ladik, már térdig érő vízből szálltunk be. Kevéssel később már csak a Dunában álló erdő mutatta, hogy ott sziget van.
      Döbbenet, bizonytalanság és veszélyérzet rejtőzött a színlelt vidámság mögött. Az áradás elmosta a táborozást… Néhány nap múlva Szerén atya újra otthon volt a budai zárdában. A visszahozott élelmiszereket átadta a zárdának. A rendelkezésére álló pénzt Paskál atyának adta át és vele beszélte meg az elintézendőket. Már nem tudom, hány címre és hány alkalommal vittünk lakbért egy kislánnyal, aki addig is mindenben segített – és maholnap 50 éve a feleségem.
      Megszűnt az egyetemi lelkészség, több hallgatót kizártak az egyetemről. Szerén atyával kapcsolatban pedig más elképzelésük volt az "illetékeseknek".


A KISZEMELT ÁRULÓ

      A katolikus diákok faddi táborozása után felgyorsultak az események. Szerén atyát nem tartották fogva sokáig, néhány nap múlva visszaengedték a budai rendházba. A porta előtt állandóan ott sétált egy rendőr, már látásból ismertük egymást. Szerén atya behúzva tartotta a sötétítőfüggönyét, hogy a szemben levő házakból ne figyelhessék meg, mi történik odabent. Úgy látszott, visszavonult a nyilvánosság elől.
      Egy este megkért, hogy a legnagyobb óvatosság mellett tanúja legyek egy másnap délelőtti találkozójának. 9 órára menjek el Renáta nővérhez /III. rendi/ azzal, hogy egy kölcsönbe kapott könyvet viszek vissza neki. Ő már várni fog és elvezet egy szobába, ahonnan jól lehet látni a találkozás helyét, a Rózsapark felső végét. A jól átlátszó függöny meg ne mozduljon, amíg ott vagyok. 10 órakor kell találkoznia valakivel, ezt kell látnom. Utána még egy órát ott várjak és ellenkező irányba indulva menjek le a sekrestyébe.
      10 órakor megérkezett Szerén atya, kezében szokása szerint a kulcscsomójával. Leült a szélső padra, majd amikor megérkezett az A-11-38 forgalmi rendszámú fekete személygépkocsi és megállt. A Margit utca és az Apostol utca sarkán, felállt, elindult a kocsiból kiszálló két férfi felé; előzetes megbeszélésük szerint kézfogással üdvözölték egymást, mintha jó ismerősök lennének. Beszálltak és a kocsi elindult fölfelé az Apostol utcán.
       11 óra után Borbély Achilles sekrestyés testvérrel együtt vártuk Szerén atyát. Végre meg is érkezett. Bárhogy próbálta leplezni, nagyon gyötröttnek látszott; letámaszkodott a sekrestye pultjára, nehézkesen beszélt, rosszul hallott és zsebkendőjébe vért köpött. Kérdésemre, hogy hol volt, csak annyit felelt most, hogy a pokolban.
       Másnap ugyanilyen találkozás ugyanott, amit ismét tanúként látnom kellett. Az előírás szerinti találkozás most mintha hűvösebbnek, feszültebbnek tűnt volna, de ugyanazok az emberek, az A-11-38-as kocsi, az útirány. A jelenet helyszíne és az én helyem között félúton állt már megérkezésem előtt egy kisteherautó, felnyitott motorháztetővel; mellette tett-vett, a járda szélén üldögélt három vagy négy munkaruhába öltözött ember. Amikor az A-11-38-as elment, ők is azonnal távoztak. Biztosítás volt, vagy ellenőrzés, ki tudja.

      Mint tegnap, ma is ketten vártuk Szerén atyát, hiszen ilyenkor már nincs mise, a hívek elmennek. Úgy jött, mint tegnap. Mikor ketten maradtunk, vallatóra fogtam, valóban hol járt. Azt mondta, nem tudja hol volt, valami kőfejtő féle hely barlangszerű részében. Kínjában a kulcsaival jelet karcolt a kőfalba, hogy utólag azonosítani lehessen a helyet.
      A továbbiak közlése előtt becsületszavamat vette, hogy arról soha, senkinek sem fogok beszélni. Több mint 50 év telt el azóta; ő is, édesanyja is, a mellette közreműködők is mind meghaltak már. Én vagyok az egyetlen élő tanú, ne maradjon hát örökre titok, amiről tanúskodnom kell. Az ugyanis, hogy Szerén atya nem könnyelműen távozott külföldre, itt hagyva híveit, hanem súlyos kényszer nyomása alatt menekült. Ez az írás csak történelmi visszaemlékezés, az egyházüldözésnek ma már kiterjedt irodalma van.
      Itt és most kérek felmentéstor Tisztelt Olvasótól a titoktartás kötelezettsége alól, az előző érvek alapján. Elmondta, hogy az AVO nem akarja megsemmisíteni, sőt terveik vannak vele. Elismerik, hogy kitűnő szónok, bárhol beszél, tömegek követik, lelkesednek érte. Azt akarják, hogy tartsa meg a tömegek rokonszenvét, hallgassanak rá, de azt kell prédikálnia, amit előírnak neki. Megfelelő rangot is adnak hozzá: Mindszentyvel szemben ellenprímássá teszik. Így közreműködik egy másik irányzatú egyház kibontakozásában illetve létrehozásában.
      Ha nem vállalja, mártírt nem csinálnak belőle, de akit legjobban szeret, özvegy édesanyján állnak bosszút. Ha ezt a tervet valakinek elmondja, az is okot ad a bosszúállásra.
      Ez volt a nagy titok. Nyilvánvaló, hogy ezt az árulást nem vállalhatja, egyenesen nem utasíthatja vissza, ki kell térnie előle. Gondolkodási idővel taktikázott. Az egyik ávós, akit cigánynak néztem, belement és rávette a társát - aki nem cigány volt - kapjon még egy nap gondolkodási időt, de semmi többet. Becsületére legyen mondva, Szerén atya úgy látta, hogy ezzel egérutat akar adni számára.
      Gyorsan kellett cselekedni, még a harmadik találkozó időpontja előtt. Reggel a zárdában fölkerestem. A szobájában volt már egy civil nyári öltöny; engem átküldött a szemben lévő boltba egy pár 42-es fekete félcipőért. /Vigyáztam, hogy portát figyelő rendőr ne lásson meg./ Tyukodi Paulin testvér szép rövid frizurát nyírt az akkor még viselt ferences tonzura helyett.

Valaki már megvette a vasúti menetjegyet Sopronig. Tamás G. Alajos atya taxit rendelt a Rómer Flóris /Zárda/ utcai kultúrházhoz. Kis kézitáskával elindultunk a zárda kertjébe vezető kis hátsó ajtón át - ezt hátha nem figyelik - a kert szélében, a kultúrház romos részén keresztül. Ott engem megáldott és csak ketten mentek tovább. Dr. Szabó Antal tanár elindult Sopronba.
      Felkért szerepem itt véget ért. Láttam az eseményeket, megismertem a kényszerítő körülményeket, a menekülés okát és módját. Megbeszélésünk szerint jó ideig nem mutatkoztam a zárdában, sem a ferences templomban. Senki sem tudta, hogy titokban a nővérem hűvösvölgyi lakásában vendégeskedem. Ami személyem hosszú távú biztonságát illeti, meg kellett tanulnom néhány címet és nevet – Soprontól Rómáig - hol és kinél jelentkezzem, ha bajba kerülnék, ők fognak tudni rólam. Akkor nem lehetett biztosan tudni, hogy - mint mondta - két hónap vagy húsz év lesz a számkivetés. Akkor még sokan remélték, nem egészen alaptalanul, hogy a szovjet megszállás tényleg ideiglenes jellegű. Egy szentképet hagyott emlékül, „Találkozzunk Jézusnál” rájegyzéssel.
      Egy hét múlva képeslapot kaptam Nagyboldogasszonyból/ausztriai ferences zarándokhely/, aztán Svájcból, majd Rómából. Amikor megírtam, hogy ledoktoráltam, válaszul egy csomag kávét küldött az IKKÁ-n keresztül, természetesen álnevekkel.
      Mostanában került a kezembe egy régi brüsszeli magyar újság, melyben P. Szabó Szerén OFM magyar kápolnát szervez. Ez lett a mai brüsszeli Magyar Ház magja. Hallottam, hogy Amerikába került, Kanadában plébános és lapot szerkeszt, majd az USA-ban rendi tisztséget visel, hogy már alig lát az öregotthonban, de a szülőföldről hozott ferences derű, tréfálkozó kedve még így sem hagyta el. Többször hallottam halálhírét, míg végül egyszer volt tartományfőnöke értesített a haláláról. A bácskai magyar ott idegenben nyugszik egy örökké tevékeny, szerzetespapi élet után.  Winnipegben (Kanada). Roeblingben temették el. Találkozzunk Jézusnál!

id. Stoffán György

Bp, 2000. jan. 6.

Nyílt levél Bangónénak és festékszórós bűntársainak


Asszonyom!

Mint szavazópolgárnak, mint adófizetőnek, mint magyar és egyben európai állampolgárnak, engedje meg nekem, hogy szemrehányást tegyek az Önök viselkedését illetően. A mai akciójuk, amely festékszóró sprayvel való rongálással párosult, minden aljasságnak a tetőpontja. Önök a parlamenti demokráciáról, amelyet oly nagy vehemenciával védtek Gyurcsány alatt, tudomást sem vesznek, s a harmadik birodalom kezdetének módszereit használják a magyarok, a tisztességes magyar választókkal, állampolgárokkal, adófizetőkkel szemben. Hazudozásaik égbekiáltóak, s az a módszer, amelyet az imént említettem, a magyar emberek szellemiségétől messze van.
Önök büntetendő cselekményt hajtottak végre, amikor a közvagyont megrongálták, és a magyar nemzet ellen, a bevándorlást támogató személyekről szóló plakátokat lefújták. A közvagyon rongálása nem csupán politikai tevékenység, hanem súlyos károkozás is, amelyre nagypofával azt mondta egyik képviselőtársa, hogy büszkén kifizetik a büntetést, ha valaki megbünteti Önöket tettük miatt.
Igen, Önök kifizetik a büntetést, mert tőlem és sok millió adófizető adójából kapják a milliós nagyságrendű tiszteletdíjat, amit többek között arra használnak fel, hogy az Önök által szándékosan okozott károk miatt kapott büntetést kifizessék belőle. Nem tartja ezt Ön aljasságnak? Nem tarja pofátlanságnak azt, hogy az egyszerű emberek pénzén Önök saját hasznukra rombolják értékeinket, a nép vagyonát, ahelyett, hogy a nép érdekiért állnának ki az Unió magyarellenes politikájával szemben? Nem szégyellik magukat, amikor a szegény emberek támogatása helyett büntetésekre akarnak fizetni olyan összegeket, amelyekről az átlag magyar polgár nem is álmodhat. Nem szégyelli magát az Ön képviselőtársa, Szél Bernadett, amikor azt vágja a kamerákon keresztül a nép arcába, hogy Önök a dolgozókért harcolnak?
Ugyanis Önöknek a legkisebb problémájuk is nagyobb, mint a nép, és annak a sorsa. Önök nem a magyar népért, nemzetért dolgoznak … mit dolgoznak … rombolnak, hanem azért, mert így akarják bizonygatni a Magyarország ellenségeihez való töretlen hűségüket, feltehetően sok-sok pénzért. Önök gyűlölik a népet, gyűlölik a magyart, Önök törvényt szegnek, jogszabályokat taposnak a sárba, egyelőre büntetlenül, s odadobnák az országot és a népet azoknak, akik Párizst, Berlint és Brüsszelt… lerombolták már. Önök munka nélkül keresnek havonta annyit, amennyit egy tisztességes magyar polgár fél-, egy év alatt keres meg, vagy meg sem keres. És ezt a pénzt az ő zsebükből kapják.

Önök nem politikusok, Önök nem tisztességes polgárok, hanem terroristák, mai cselekményüket tekintve pedig, köztörvényes bűnözők. Mert a józan magyar állampolgárokat, a magyar nemzetet akarják megfélemlíteni viselkedésükkel a magyar adófizetők tulajdonának rongálásával, hazudozásaikkal és vádjaikkal, amelyet már kiterjesztettek ránk, magyar állam-, és választópolgárokra is, noha Önöket - sajnos - mi vagyunk kénytelenek megkérdezésünk nélkül fizetni. (És Önöknek is volt képük a kétszázezer forintos fizetésemelésüket, saját maguknak, a mi pénzünkből megszavazni... Ebben az egyben értettek egyet a kormánypártokkal. És ez mit bizonyít? Amit eddig leírtam!)   

Súlyos és elítélendő bűncselekmények ezek, amelyekért Önöknek felelniük kell, és felelni is fognak, mert „egyetlen bűn sem kerüli el a büntetést”, s ezt már a rómaiak is tudták, a történelem pedig ezerszer bizonyította.

Felszólítom Önöket, hogy a társadalmi tulajdon rongálását fejezzék be, mert az az én tulajdonom is, és az én adómból kapott, de messze meg nem érdemelt milliós fizetésükért dolgozzanak a hazáért és a nemzetért. Ne idegen hatalmat szolgáljanak, és ne árulják a hazát harminc ezüstért… naponta. Higgyék el Asszonyom, jegyezzük a cselekedeteiket, s nem kellene bűnt bűnre halmozni, mert egyszer a büntetés is büntetésre halmozódik majd… „Ki mint vet, úgy arat” – mondja a régi magyar közmondás. És ezt jó lenne komolyan venniük. Mert az aratás bizony közeledik…     


Stoffán György

2019. március 3., vasárnap

Mindszenty és az áruló vatikáni politika


Nemrégiben emlékeztünk a Parlamentben Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek, bíboros, első zászlós út koncepciós pere kezdetének 70. évfordulójáról. Az ünnepi konferencia közben kapta Ő Királyi Fensége, Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg, a Mindszenty Alapítvány elnöke a hírt, miszerint Róma püspöke elismerte Mindszenty bíboros hősi erényit, a ez az elismerés közelebb visz a boldoggá avatáshoz. A jelenlévők állva tapsolták meg a főherceg bejelentését. Azonban a megemlékezés és a bejelentés mögött igen összetett történelmi és politikatörténeti események húzódnak, amelyekről sokak szerint ma nem illik beszélni, noha ezek is hozzá tartoznak a hazáért, népéért és az egyházért hősi erényekkel küzdő bíboros életéhez, szenvedéseihez. Mert Mindszenty szenvedései nem értek véget azzal, hogy a Szentszék és a kommunista kormány megállapodása szerint elhagyhatta Magyarországot, illetve az amerikai követséget, ahol 15 évig volt kénytelen élni, belső száműzetésben.
A megállapodásban az is szerepelt, hogy Mindszenty a Vatikánba megy, nem prédikál nyilvánosan, nem veheti fel a kapcsolatot a külföldön élő magyarokkal, s nem hagyja el kijelölt tartózkodási helyét. Azonban a prímás nem volt hajlandó a Vatikánban maradni. 1971. október 23-án áttette székhelyét a magyar prímások bécsi rezidenciájára, a Pázmáneumba. Igaz sokan megpróbálták lebeszélni erről a szándékáról a kádári titkosszolgálatok bécsi jelenlétére hivatkozva, de a prímás hajthatatlan volt. A Pázmáneumba való rezideálást követően Mindszenty pasztorációs utakon erősítette a hitet és a nemzettudatot a hazájukat elhagyni kényszerülő magyarok körében. Ez a tevékenysége azonban sem a kommunista budapesti kormánynak és pártnak, sem a Szentszéknek nem tetszett. 1974-ben súlyos, és az egész európai keresztény világot megrázó intézkedésre vette rá VI. Pált külügyminisztere, Agostino Casaroli érsek. A pápa február 5-én, egészen váratlanul és nagyfokú cinizmussal, végtelenül megalázó módon megfosztotta Mindszentyt esztergomi érseki székétől. Ezen a napon volt ugyanis Mindszenty koncepciós pere kezdetének 25. évfordulója. A Szentszék a világsajtónak úgy adta le az érseki szék megüresedésének hírét, mintha Mindszenty maga mondott volna le a prímási címről és hivatalról.

Az idős esztergomi érsek döbbenten fogadta az intézkedést, de titkársága haladéktalanul – február 6-án – kiadott egy nyilatkozatot a sajtó számára, amelyben a következőket fogalmazta meg:

„Mindszenty bíboros nem mondott le sem esztergomi érseki székéről, sem prímási méltóságáról. A döntés kizárólag a Szentszék határozata volt. A bíboros, ebben a kérdésben tanúsított magatartását hosszas megfontolás és lelkiismeretes mérlegelés után a követ­kezőkkel indokolja:

1.     Magyarország és a magyarországi katolikus egyház nem szabad.

2.     Az egyházmegyék kormányzása a kommunista rezsim ál­tal felépített és ellenőrzött egyházi közigazgatás kezében van.

3.     Egyetlen magyar érseknek, megyés püspöknek, illetve apostoli kormányzónak nincs módjában az említett egyházi közigazgatás összetételén, illetve működésén bármit is változ­tatni.

4.     A rendszer dönt abban a kérdésben is, hogy ki milyen egy­házi állásba kerülhet, és abban meddig maradhat. A rezsim dönti el, hogy kit szentelhetnek pappá a püspökök és kit nem. Az alkotmányban biztosított lelkiismereti és vallásszabadsá­got a gyakorlatban a rendszer elnyomja. Az iskolai hitoktatást a városokból és nagyobb helységekből már száműzték. Folya­matban van a falusi iskolákban a még meglévő hitoktatás el­sorvasztása is. Az ifjúságot kizárólag ateista szellemben neve­lik a szülők akarata ellenére. A vallásos emberekkel szemben alkalmazott diszkrimináció mindinkább érvényesül. Legutóbb a vallásos pedagógusokat szólították fel, hogy válasszanak hi­tük megvallása vagy kenyerük között.

5.     Új püspökök, illetve apostoli kormányzók kinevezése a fenti sérelmek orvoslása nélkül nem oldja meg a magyar egy­ház problémáit. Békepapok fontos egyházi állásokba való emelése pedig megrendíti az egyházhű papok és hívek bizalmát még a legfőbb egyházi vezetésben is.

Ilyen körülmények között Mindszenty József bíboros nem mondhatott le."
­
A nyilatkozat következtében a Vatikán arra kényszerült, hogy korábbi hamis állítását korrigálja.


Kordokumentum az a levél is,amelyet az akkor még "szabad földön" élő európai magyar papság nevében intéztek is VI. Pál pápához. A levél aláírói, Msgr. Ádám György, európai főlelkész,  és a papi szenátus elnöke, P. Szőke János szaléziánus szerzetes. Ő, haláláig Mindszenty József és Márton Áron boldoggá avatásának posztulátora volt:

Őszentsége VI. Pál pápa Vatikánváros              Stuttgart, 1974. febr. 11.

Őszentsége!

   Nyugat-Európa magyar katolikus hívei és papjai megdöbbenéssel értesültek róla, hogy Őszentsége Mindszenty József bíboros-hercegprímást, Esztergom érsekét magas hivatalától megfosztotta. A hír megsebezte a gondjainkra bízott 120000 magyar katolikus szívét is. Jelen pillanatban nem tudjuk felmérni a súlyos következményt, amelyet a fájdalmas hír okozni fog híveink lelkében. Biztos, hogy a mai világban, mikor az Egyház tevékenységét szigorúbban ítélik meg, nem tudjuk megmagyarázni Őszentsége intézkedését.
Hercegprímásunk érintetlen és szilárd egyénisége mindannyiunk számára élő jelképe a magyar Egyház megfosztott szabadságának, amely a történelem folyamán mindig bástya volt az ellenséggel szemben. A prímás letételének híre egybeesik életfogytiglani bebörtönzésének 25. évfordulójával. Jól emlékezünk elődjének, XII. Pius pápának magatartására, aki imahadjáratra hívta fel az egész katolikus világot a bíborosért és Magyarországért. Ugyanazt a Bíborost negyedszázaddal később Őszentsége megfosztotta magas hivatalától. Tisztelettel, de felelősségünk teljes tudatában kérdezzük, melyik magatartás hordozta magán a krisztusi szellem igaz és hűséges jegyét? A magyar nép századok folyamán csak a pápánál talált segítséget és most ettől az erkölcsi biztonságtól hosszú évekre megfosztották. A kommunizmust jól ismerjük, és ezért nem tudjuk elképzelni a magyar Egyház hierarchiájának erősödését, annál kevésbé paptestvéreink lelkipásztori munkájának megkönnyítését. Biztos forrásból tudjuk, Őszentsége intézkedése által csak a kommunista rendszer és a békepapi mozgalom látja törekvését igazolva, a hűséges papok és hívek, akik tulajdonképpen az Egyházat alkotják, megalázva érzik magukat.
   Legmesszebbmenő együttérzésünket fejezzük ki érsekünk, Mindszenty József bíboros-hercegprímásunk iránt, Őszentsége előtt pedig mély fájdalmunknak adunk kifejezést.

   A magyar hívek és az Európai Magyar Papi Szenátus nevében


P. Szőke János                                           Mons. dr. Ádám György 
szenátusi elnök                                          főlelkész



Kádár ezen a napon Mátészalkán tartott munkásgyűlést, s megtudva a pápa döntését, kárörömmel, mosolyogva jelentette be a munkásoknak, hogy „A pápa cser­benhagyta az antikommunizmusnak egy nagy harcosát… kipenderítette Mindszentyt az esztergomi érseki székből”. Kádár bejelentését a halálos csend fogadta. Nem volt sem taps, sem ujjongás.

Eközben a nemzetközi sajtó a felháborodásnak, csalódottságnak és elkeseredésnek adott hangot. Európa nyugati felében értetlenül álltak a pápai állam árulása előtt. Azonban az árulás és a megaláztatás folytatódott, abban a levélben is, amelyet VI. Pál írt Mindszentynek. Ebben, Róma püspöke megalázó módon vette semmibe Mindszenty magyar katolikus egyházát, és az egyházat ért súlyos támadásokat.

„Mélyen lelkünkbe vésődött még mindig ele­venen élő fájdalmas emléke annak, hogy éppen huszonöt évvel ezelőtt pert indítottak ellened és elítéltek. Ebben érték el csúcspontjukat az egyre növekvő támadások, melyeket szemé­lyed ellen intéztek. Pered és elítélésed magára vonta az egész világ figyelmét, és mindenkiben döbbenetet keltett. Ilyen sú­lyos szenvedésekből készült az a fejedre tett töviskorona, amely nem kevésbé értékes, mint a Krisztus egyháza iránt ta­núsított hűséged.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1974. január 30-án, pápasá­gunk 11. évében.
VI. Pál pápa."

A pápai levél nem arról szól, hogy Mindszenty a magyar katolikusokért, Magyarországért, és a hit védelméért került börtönbe… valami olyasmi rajzolódik ki e levélrészletből, hogy a Vatikán igyekezett a kommunistáknak tetsző vagy tőlük elvárt módon Mindszenty személyére, makacsságára szűkíteni a koncepciós per okát. Személyed ellen – áll a levélben, noha nem Mindszentyt támadta a kommunista diktatúra, hanem az egyházat… a magyar katolikus egyházat. A pápa levelében nem említi a szerzetesrendek és az iskolák védelmét… csak Mindszentyt, „aki saját konoksága” áldozatává vált…

A nemzetközi sajtó súlyos véleményeket fogalmazott meg a pápa döntését illetően, és felismerte minden európai katolikus, hogy a Szentszék elárulta leghűségesebb főpapját, Mindszenty József esztergomi érseket.

A bécsi „Die Presse": A vatikáni elgondolás Magyarországon éppúgy, mint a többi kelet-európai államban, az ottani rend­szerek felértékeléséhez vezet... A vatikáni diplomácia, minél kevesebbet ért el Keleten, annál türelmetlenebbé vált. Szent Péter trónusa előtt ugyanis a diplomáciai misszió és a prófétai hivatal egymás útjában áll. Így most feláldoztak egy embert, aki valamikor, a terror első idejében szikla volt, tanú, akire a római katolikus egyház szüntelenül hivatkozott. Feláldoztak egy embert, aki példájával millióknak adott erőt a kitartásra... És bár Mindszenty már eljött Magyarországról, kijövetele óta az egyház és az állam viszonya odaát nem javult, az egyház számára nem alakult ki „modus vivendi", hanem csak „modus moriendi".
A londoni „Guardian": A magyarországi kormány számára a vatikáni lépés győzelem, de a győzelemnek ára van: a pápa ugyanis lehetőséget kapott, hogy szabadon betölthessen több egyházmegyei tisztséget.
A londoni „Times": A Vatikán lépése példátlan lépés. Mind­szenty, akit sem a nyolcéves börtön, sem a követségi tizenöt éves önkéntes emigráció nem tört meg, ellenállt, mert úgy lát­ja, hogy ez a lépés a kommunista rezsimnek tett engedmény. Mindszenty állhatatosságának láttán a pápának nem maradt más, mint hogy hatalmát érvényesítse.
Az amerikai „International Herald Tribune": Alessandrini vatikáni szóvivő szerint Mindszenty többé „nem prímás". A prímási cím manapság inkább tiszteletbeli és díszes külső­ség csupán. Ennek ellenére a magyarok nagy jelentőséget tu­lajdonítanak neki, mert történelmileg a prímás mindenkor in­terim államfő (első zászlós úr) is volt e többségében katolikus országban olyankor, amikor a király vagy a régens nem volt a helyén. A prímást mind a mai napig úgy tekintik, mint a hétmillió ma­gyar katolikus szellemi-lelki vezetőjét.”

Hosszan idézhetnénk a nyugati lapokat, amelyek hűen tükrözik a közvélemény súlyos és jogos bírálatait. Hiszen a Szentszék nem csak Mindszenty esetében helyezte az egyháznál, a hívő népnél magasabb szintre a politikát, de Márton Áron erdélyi püspök szenvedéseinek mérséklése ügyében sem tett egyetlen lépést sem.

Mindszentynek még egy súlyos fájdalmat kellett elviselni. A Vatikán nem engedte kiadni Emlékirataim című művét teljes terjedelmében. A hatezer oldalnyi visszaemlékezésből mindössze 400 oldal jelenhetett meg, s napjainkban sem tervezik a teljes mű közreadását, noha Mindszenty végakaratában úgy rendelkezett, hogy kiadott műveinek bevételéből a magyar papképzést kell támogatni. E művek gyöngyszeme volna Mindszenty történelemkönyve: az „Egy különös sorsú nemzet”, amelyre a művelt, magyar keresztény-keresztyén világnak olyan szüksége volna, mint a vízre vagy a levegőre, mert az a történelem az igaz magyar történelem…

Mindszenty hercegprímás boldoggá avatásának időpontját még nem hozták nyilvánosságra, ám az ő életszentsége ma már a Vatikán szerint is megkérdőjelezhetetlen. Azonban felfedezni vagyunk kénytelenek a mai vatikáni politikában is azt az irányt, amely XII. Pius halálát követően gyökerezett meg a Vatikán külpolitikájában, s amely a legkevésbé sem tükrözi a keresztény Európa és a keresztény nemzetek védelmét, s nem vesz úgy tudomást a kommunista hatalom ellen, a kereszténység védelmében küzdő vértanúk áldozatáról, ahogyan ez elvárható és méltó volna.

Emlékeztetőül adom közre a teljesség igénye nélkül azoknak a névsorát, akikről mi hívő keresztények tudjuk, hogy szentek, de ezt – egy-egy esetben fél évszázadnál hosszabb ideje – nem sikerült megerősíttetni… Mert a politika mindent felülír.

Isten szolgája P. Csiszér Elek szent életű Brassói ferences
Isten szolgája P. Dr. Boros Fortunát ferences vértanú
Isten szolgája Vezér (Wieser) Ferenc OSPPE pálos szerzetes vértanú
Sándor Imre vértanú, gyulafehérvári püspöki helynök

A fentiekkel szemben VI. Pált, mai utódja már szentté avatta…

Stoffán György

(az idézett cikkeket fordította: Emilio Vasari)