Magyar holocaust
Egyre jobban
szorítják abba a satuba nemzetünket, amely kipréseli történelmi tudatunkat,
feledteti a XX. század tragédiáit, s liberalizmusával fertőzi, semmivé teszi hagyományainkat.
A keresztény Magyarország, az e században
megcsonkított haza, a bűnteleneken
való sokszori megtorlás, ezer esztendő
Európát védő históriája mára amolyan anakronizmusként hat az országot vezető – uraló
– politikusokra, az őket követő agymosottakra.
A liberalizmus kifacsart eszméibe burkolt elnemzetietlenítés éppen olyan veszélyt
rejteget a magyarországi magyarságra nézve, mint
az az erőszakos beolvasztási folyamat, amely a határokon kívül rekedt
magyarságot fenyegeti az utódállamokban.
Az egy tőről fakadó gondolatiság - az internacionalizmus -, a mindenki egy és ugyanannyit ér” elve, a
„mindent szabad” ideológiája fölemészti nemzeti értékeinket, s erkölcsi
kereteink csonkításával, eltörlésével
valami korcs szellemiséget, közösségi bűntudatot kreál a csak felületesen politizáló, a politikára érzéketlen vagy hozzá nem értő állampolgárokban.
Az erkölcsi értékek felrúgásával viszont azt próbálja erősíteni
az agyakban, hogy minden,
ami a megszokott és évszázadokon
át megtartó erőként a nemzet életébe beépült rendként működött, rossz, maradi
és elvetendő. Egyedül üdvözítőként a szabadosságot tartja és tartatja
létjogosultnak, s hogy ezt igazolja,
az amerikai rágógumi-kultúrát, a gazdasági felemelkedés lehetőségeit csillantja föl a
megtévesztettek előtt. Így azonban, valós értékek és történelmi tudat, valamint
a hazáért való elkötelezettség nélkül,
elvész a nemzet igazi értéke, s csupán egy még magyarul beszélő, identitását vesztett
néppé válunk, amely a
születések és a halálozás statisztikájának
összevetésével előre láthatóan kiveszőfélben van.
De hol is
kezdődött ez a folyamat? Tagadhatatlanul a máig tartó és máig áldozatokat szedő trianoni döntésnél, amely
megtépázta és reménytelenné tette a magyarságot. Hiszen e döntés aláírása óta csak
Horthy Miklós kormányzó
tett lépéseket annak érdekében, hogy a nemzet legalább részben mentesüljön megaláztatásától, s újra a maga
ura lehessen szülőföldjén. A II. világháború után azonban minden remény és lehetőség szertefoszlott. Még az
anyaország is megszállás alá került,
hiszen a háborús felek már a háború
befejezése előtt felosztották Európát, s mi magyarok a szláv nemzeti
törekvések, a pánszláv mozgalmak között voltunk kénytelenek tovább őrlődni. A kommunista diktatúra és a szovjethatalom teljesen
fölemésztette erkölcsi és szellemi értékeinket, s alig maradt néhány titkon a
nemzetért munkálkodó értelmiségi. Rákosi
rendszere megváltoztatta a magyar történelem összességét. Átértékelték még
a honfoglalást is, s hőseinket
csak erősen cenzúrázva engedték az általános
és középiskolai
tankönyvekbe. Az elcsatolt területek magyarságát s ősi városaink
nevét jobbára nyomdafestéket
nem tűrőként kihagyták a tananyagokból, mert „sértette volna
az utódállamok érzékenységét”.
Hazai históriánkat pedig, alaposan megnyirbálták, különös tekintettel a XX. század eseményeire.
Mindez természetesen beleivódott a mai harmincas korosztálytól
lefelé az összes generációba. Noha voltak
családok, amelyek minden
magyarázat nélkül, de hagyományos erkölcsi értékek szerint nevelték gyermekeiket, mégis a fiatalság
nagy része elveszítette - illetve
meg sem kapta - a nemzet megbecsülését szolgáló lelki, szellemi „alapozást”. Kádár hatalomra jutását
az első intézkedései közé tartozó népárulás és a politikai gyilkosságsorozat jellemezte. Ö tökéletesítette a Rákosi-féle örült
nemzetirtást. Az 1956-os
szabadságharc után mérhetetlen
pusztítást, magyar üldözést hajtott végre, s
ennek következményeképpen a haladó,
nemzeti gondolkodású értelmiség, a szabadságot óhajtó munkásság és a sokat szenvedett parasztság vagy
elhagyta az országot, vagy itthon gyászolta a
kádári hazaárulás által kivégzett hozzátartozókat, s hallgatni kényszerült. Az egyház az ÁEH irányítása alatt maradt, a békepapság kommunizmushoz hű vezetésével.
Az 1990-es
rendszerváltás után a negyvenöt év alatt fölhalmozódott minden feszültség
feloldódott, s akik addig egy véleményt képviseltek, együtt harcoltak a
diktatúra ellen, más-más politikai irányban kezdtek tevékenykedni, s olyan káoszt teremtettek,
amely az idei májusi választások tragikus végeredményéhez vezetett. Ismét annak
a rendszernek a korifeusai, egykori párttagjai és hivatalnokai kerültek vezető
posztokba, akiktől 1990-ben a nemzet megszabadult, s akiktől negyvenöt
éven keresztül meg akart szabadulni.
1994. október
23-án már arról esett szó a 301-es
parcellában, hogy '56 ünnepe nagyon
összetett ünnep, s nekünk - mondta Gál Zoltán- a jövőben kell egyesülnünk, nem
pedig a múlt ellentéteit kell néznünk. Horn
Gyula, aki önként lépett a pufajkások bosszútól
lángoló szervezetébe, megkoszorúzta elvtársai
és talán saját áldozatainak nyughelyét.
S az ö részükről a dolog rendben is van.
Helyettük elaggott
sortüzelők állnak bíróságok előtt, azok ítélik el (?) a vén gyilkosokat, akik valaha akasztófára
küldték az elfogott és a Hornék által már
agyonkínzott forradalmárokat.
Ez a mai magyarországi politikai erkölcsi norma.
Horn bocsánatot kér a zsidóságtól a magyar nemzet
nevében, s nem kér bocsánatot saját
bűneiért, elődei nevében
is a magyar nemzettől. A zsidóság nap-nap után a
holocaustra emlékezve táblákat helyez el a városok, falvak középületein, de egyetlen szóval sem említi azokat
a magyarokat, akik saját életük árán mentették
az üldözötteket. A magyarok emléket
kívántak állítani Trianon évfordulóján, ám akik
erre „vetemedtek”, azokat nacionalistákká lette a liberális ellenzék sajtója, már 1990-ben
is. Ha a magyarok az elhurcolt magyarokra a kitelepített magyarokra vagy a kivégzett
magyarokra emlékeznek, a mai hatalom
ellenségeivé válnak, hiszen összeférhetetlennek és bosszúállónak kiáltattak ki. Szó sem
eshet arról, hogy 1919-ben is, mint 1945-től Cohen (Kuhn) Béla, Rosnefeld
(Rákosi) Mátyás, Eisenberger Benjámin
(Péter Gábor) s az ÁVH-sok több száz tagja, zsidóként
követte el a magyarság elleni hadjáratot, mert antiszemitizmus ma az igazságot
kimondani.
Ha egy magyar
vértanúról tartanak előadást Rómában, a római főrabbi kivonul, mert a római főrabbi tudatlan, és számára minden keresztény antiszemita, s mindegyik csak a kikeresztelkedett zsidókat védte. Így támadták
meg 1994 októberében Rómában a
szovjetek által agyonlőtt báró Apor Vilmos
győri püspököt, aki minden erejét a zsidóság védelmének
szentelte, aki személyesen támadta a nyilas hordát a hitű izraelita magyar állampolgárok megpróbáltatásai miatt.
Apor Vilmos
püspök 1944 pünkösdjén a következőket harsogta
a szószékről: ,,Aki a kereszténység első és legnagyobb parancsát megtagadja – mondja többek között a katedrálist zsúfolásig megtöltő hívőseregnek –, és azt állítja, hogy
vannak emberek, csoportok és fajok, amelyeknek
a gyűlölete meg van engedve; aki azt állítja, hogy szabad
embereket kínozni, ha azok négerek
vagy zsidók, azt - bármennyire is dicsekszik kereszténységével
- pogánynak kell tekintenünk (...) Mindenki, aki emberkínzást helyesel, vagy abban részt vesz, súlyos
bűnt követ el...” (Balássy László: A vértanú
püspök 136. old.)
Ugyanígy sürgeti a hercegprímást is, adjon ki körlevelet a zsidóüldözés ellen. Mindszenty
József veszprémi püspök memorandumot írt a miniszterelnökhöz,
s e memorandumot aláírta
Apor Vilmos, Shvoy Lajos fehérvári püspök, Kelemen Krizosztom bencés főapát és Kovács Sándor szombathelyi püspök.
A memorandumot Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettes
vette át. Hasonlóképpen állt ki
Márton Áron, erdélyi püspök is a zsidóság mellett.
A római főrabbi
tehát ugyanolyan elfogult és a kereszténység ellen éppen
olyan ellenszenvet tanúsít, mint a Magyarországról már eltávolított Landeszman György korábbi budapesti főrabbi.
A
kereszténységnek azonban nem a harag és a bosszúvágy az irányadója. Csupán sajnálni lehet ezeket az embereket, akik
saját maguk lejáratása árán próbálnak népeket
és nemzeteket, hősöket és egyszerű, hétköznapi embereket lejáratni, bűnbakká tenni. Állításaik
viszont förtelmes hazugságokká változnak,
mihelyst a nagynyilvánosság elé kerülnek. A keresztény ember csak imádkozni tud e
sötét gondolkodásmód és primitív ellenségeskedés képviselőiért s a népért, amelyet ők kergetnek ismét veszedelembe. Az irántunk való gyűlöletük is a magyarság holocaustjába tartozik, noha a magyar
nemzet vesztesége is az a háromszázhatvanezer zsidó vallású magyarok áldozat. A
magyar holocaust része.
Mi, magyarok azonban, rosszul
adjuk el magunkat. Nem állítunk emléktáblákat, emlékműveket, szobrokat, s nem véssük kő be halottaink – sok millió halottunk – névsorát, azokét, akik 1920-tól napjainkig szenvedik
a 20. század kegyetlen
históriáját. Nem merünk emlékezni azokra, akiknek az említése „sérti a szomszéd államok
érzékenységét”, s inkább rettegve nyújtunk békejobbot ellenségeinknek, mintsem nemzetközi szinten
vizsgáltatnánk fölül bizonyos
döntéseket, jogtiprásokat. Tűrjük,
hogy mindnyájunkat bűnösnek mondjon
ki a bosszútól lihegő politikai krakélerek hataloméhes hada, pedig, ezrek és
ezrek szolgáltak rá az igazság
kiderítésére.
A mi magyar holocaustunk ma is tart, gyilkol és tarol. A mi holocaustunk néma, mert némaságra
ítélte a hálás Nyugat és a hálás Kelet.
Vajon lesz-e 1995-ben,
Trianon 75. évfordulóján az európai politikai realitásokhoz mért megemlékezés sorozat, emlékműavatás, koszorúzás? Hiszen Trianon nem egyetlen igazságtalan döntést jelent ma már, hanem a magyarság 20. századi történelmének,
a magyar nemzet megaláztatásának jelképévé vált. Remélhetőleg példát véve a
zsidóság 50 év előtti megpróbáltatásának idei megemlékezés sorozatáról, mi is megemlékeztünk
Trianon 75. évfordulójáról. Mert a fájdalom
kifejezése nem függhet vallási hovatartozástól, nemzetiségtől vagy a bűnösök érzékenységétől. A fájdalomról való megemlékezés alapvető
jogunk és kötelességünk. Hiszen halottak napján sem tilthatja
meg senki, hogy kimenjünk a temetőbe, hogy gyertyát és virágot vigyünk szeretteink sírjaihoz.
És nem mondhatjuk a halottakra emlékezve, hogy az ő
ünnepük az élet ünnepe volna…