Nem kellett elutaznom ahhoz sem az NDK-ba, sem az NSZK-ba, hogy 1979 Szilveszterén e kétfelé szakított ország szilveszteri hangulatát megtapasztaljam. Ifjú korom nagy, családi örökségként megélt szenvedélye volt a vendéglátás. Az európai politikából kiszorított őseim ezt a hivatást választották, s űzték évszázadokon keresztül, mindaddig, amíg a rabló kommunista csürhe, ki nem vette a kezünkből saját vendéglőinket, szállodáinkat, birtokainkat és mindent, ami tulajdonunk volt. Én maradtam – nem lévén más –, a szocialista vendéglátás berkeiben, ahol akkor még ugyanazokkal a nagy nevekkel ismerkedhettem meg, amely nagy neveket a szovjet megszállás előtt is ismert a nagyérdemű vendéglőjáró közönség: Erős János, Seres István, Korniss László, Pesznecker Károly és nagyapám: Mikula Ágoston neve Budán meghatározó volt a vendéglátás terén.
Summa summarum: – nem foglalkozva azzal, hogy Lengyel Mária, Benedek Elek unokája (osztályfőnököm és magyar tanárnőm a Marczibányi téren) már hetedikes koromban „figyelmeztetett” arra, egy órai dolgozatomat elolvasva, hogy írónak kell lennem, a vendéglátást választottam, s abban képeztem magam. Így kerültem 1979-ben, a festői környezetben lévő hangulatos Fenyőgyöngye Vendéglőbe…
Mint az akkor szokás volt, a régi pártkáderek és bukott katonatisztek megkaptak egy-egy étterem-vezetői állást, de kellett melléjük a szakember, aki legalább konyít a szakmához. Ez lettem volna én, hiszen a „központban” mindenki tudta, hogy családi hátterem alapján feltételezhető a szükséges tudás. Én magam nem is foglalkoztam ennek a jelentőségével, csak tettem a dolgomat. Számomra természetes volt…
És eljött a Szilveszter. Akkoriban szokás volt, hogy csoportokat szerveztek a vendéglőkbe erre az éjszakára. Most is, itt is így történt. A diszpozíción csak annyi volt, hogy két német csoport 28-28 fővel. (Külön teríteni!) – volt a zárójeles kiegészítés. Ez utóbbi kicsit problémás volt, hiszen a Fenyőgyöngye egyetlen teremből állt. Ezt még megoldottam. Megrendeltük a malacokat, a káposztát és minden egyéb kelléket a központi raktárból, berendeltük a konyhás néni kisegítőjét is, és december 30-án megkezdődött az előkészület a másnapi két csoport és a Szilveszteri nyitva tartás zökkenőmentes lebonyolítására. Még az odarendelt zongorista is feljött 30-án, hogy megismerje azt a pianínót, amelyen másnap játszania kellett. A legfontosabb kérdésére is jó választ adtunk… ő is kap vacsorát és minden „jatt” az övé, amit a zenélésért kap, és a „kamu piát” is kifizetjük neki… Erre azonban másnap nem került sor, mert „élesben” fogyasztotta el a rengeteg nedűt, amit egy darabig valóban gyönyörű játéka fejében fizettek a németek… de erről később…
30-án elkészült a párolt káposzta, előfőzték a krumplit, pácba került a két malac is. S megnyugodva mentünk haza késő este, készülve a másnapra. Bukott katonatiszt főnököm egész nap az irodájában üldögélt, s amikor onnan kijött, csak annyit mondott, hogy: – Na, így! Ahogy mondtam! – és már vissza is vonult, mint a vert sereg. Ezt körülbelül háromszor ismételte meg a nap folyamán, mert negyedszer már nem tudott felállni az íróasztalától. Nem is erőltette. Inkább bealudt az "előkészületbe"… amit a teljes személyzet belefoglalt az év végi hálaadásba.
Másnap, 31-én reggel, hat körül már felvonult a teljes csapat. Két öregasszony a konyhára, a „vitéz úr” és én, aki a pultos, a pincér és a ruhatáros szerepét töltöttem be egy személyben. Élveztem a helyzetet, mert voltaképpen 21 évesen üzletvezetőnek képzelhettem magam. De facto, az is voltam, lettem ebben a helyzetben.
Komótosan beállítottam az asztalokat, beterítettem, felkészítettem az italokat, amit kellett behűtöttem, ellenőriztem a konyhát, megkóstoltam az ételeket, és megnéztem, hogyan pirul almával a pofájában a két malac… Megérkezett a zongorista is, aki ez alkalommal a kiváló cigányprímás, Jónás Mátyás édesanyját helyettesítette, aki idős kora és látássérültsége miatt nem vállalhatta el a Szilveszter éjszakai zongorázást. Közben a családom is jelezte, hogy feljönnének a Fenyőbe szilveszterezni, így számukra is helyet kellett csinálnom. Megoldottam. Igaz, közel a bejárathoz, amolyan szeparéféleséget alakítottam ki.
És este hat körül minden beindult… Nem kis
meglepetésemre. Megérkezett ugyanis az első német csoport. Zord arcú ember
lépett be először, a többiek kint vártak, szinte iskoláscsoportként, az ajtó
előtt. Egy pillanatig nem értettem a dolgot, de amikor a zord külsejű
pártaktivista megszólított, azonnal leesett… ők az NDK-s grupp voltak. „Genosse
Schef” lettem hirtelen, s csúnyán nézett, amikor Herr-re javítottam saját
megszólításomat… és Grüß Gott-al feleltem a köszönésére. Valami papírt nyomott
a kezembe névsorral, nagy piros pecséttel az alján. Finom célzásként
megkérdeztem tőle, hogy szilveszterezni jöttek, vagy párttaggyűlés lesz. Ezzel
viszont teljesen megmérgeztem virágzónak nem mondható kapcsolatunkat. Úgy
zártam az egyre kellemetlenebbé váló beszélgetést, mintha internálótáborban
lennének: Bejönni! Leülni! – és otthagytam a Genosse Spitzel-t.
Ők a jobboldali asztalnál foglaltak helyet. Halálos csendben várták az „aperó” felszolgálását, amit pillanatok alatt eléjük raktam. A sörök és a borok nyitva álltak az asztalon, mint a SZOT üdülők ismerkedési estjén… két főnek egy sör, vagy négy főnek egy hét decis rizling. Szomorú látvány volt, mert a másik német csoportnál ilyen előírás nem volt. A zongorista is elég kellemetlenül érezte magát, mert nem tudta mit játszhat és mit nem a z NDK-s vendégeknek.
Alig telt el pár perc, hahotázó, jókedvű, viccelődő csapat lépett a vendéglőbe. Az NSZK-sok. Grüß Gott-ok repkedtek a levegőben, amelyeket harsány Glüchesneujahr-ok követtek… A csapatból néhányan énekszóval léptek be… Az NDK-s csoport már-már összehúzva magát üldögélt továbbra is halálos csendben. A Genosse Spitzel szeme úgy járt körbe, mint a biliárdgolyó…
Az NSZK-s csapat hamar elfoglalta a helyét, és megtudván, hogy a másik csoport is német, nagy hátba veregetéssel próbáltak közelebbi kapcsolatot teremteni velük, amit a Genosse Spitzel jelenléte, mint egy szögesdrót-kerítés akadályozott meg. „Jeder bitte mit eigener Firma!” Így az NSZK-s csoport maradt a saját társaságánál. Hamar az asztalra került az étel és az ital, amihez volt kollégáim közül – a közeli Újlaki Étteremből – segítségemre sietett Kéry Andrea és Andrási Pali. Közben a Genossét kezelésbe vettem, igyekezvén a megérkezésükkor történt kisebb nézetletérést kikovácsolni, és alaposan leitatni, hogy a „rábízott” NDK-s polgárok legalább itt, nálunk érezzék szabadnak magukat. Főnököm, az egykori dicső, szocialista katonatiszt már merev részegen feküdt az irodájában lévő kereveten, így vele nem volt problémánk. A Genossét a konyhába vittem és beletöltöttem egy üveg vodkát, sörrel kísérve, amelyben két szem nyugtató is volt a biztonság kedvéért. Amikor visszament az asztaltársaságához, már nem tudott magáról, aminek azzal adott látható nyomatékot, hogy a falra erősített ruhaakasztók alá esett. Hogy megbizonyosodjam állapota valósságáról, odahajoltam hozzá és a fülébe súgtam: – Heil Hitler! – A Genosse Spitzel kicsit megemelve jobb kezét, egy hosszan elnyújtott „Heil”-lel válaszolt, majd, mint Arany János családi körében a kisgyermek, félrebillent fejjel belealudt a szilveszteri éjszaka ölébe. Senki nem akarta felemelni és székre ültetni. Ehelyett hálás mosoly volt a jutalmam…
Közeledett az éjfél… a két német csapat még mindig külön-külön mulatott, már ha az NDK-s halk beszélgetést annak lehetett nevezni. Viszont a zongorista a nyugati németek háláját mind leengedte a torkán, így ő, akárcsak a Genosse, lefordult a zongoraszékről, és a pálmafa hatalmas fa-virágtartójának dőlve szunyókált.
Éjfél előtt néhány másodperccel, a megbeszéltek szerint kijött az egyik öregasszony a konyhából egy nagy piros fazékkal és egy fakanállal a kezében és elkezdte másodpercenként verni a fazék alját. Én a zongoristát próbáltam ébresztgetni, de sikertelenül. Teljes csőd! Éjfélkor se zongora, se himnusz... Nem volt más választásom, mint csekély, a budai ferenceseknél még gyermekkoromban elsajátított billentyűstudásomat mélyről előkotorva odaültem a pianínó elé és a magyar Himnuszt éjfélkor eljátszottam. Amikor befejeztem, láttam, hogy a németek állva maradtak és kérdően néztek rám. Kapcsoltam. S mivel csak a német Himnuszt ismertem, és az NDK-st nem, így visszaülve a billentyűk elé, belecsaptam a Haydn által írott Kaiser szonáta ismert motívumába (Gott erhalte), s, hogy kedvezzek a vendégeknek, elkezdtem énekelni is "Deuschland, Deutschland über alles" szöveggel, amit 1979-ben még Magyarországon is büntettek - volna. Az „über alles”-re már az NDK-sok is álltak, mi több, énekeltek is. A Német Himnusz végén a két német csoport összeölelkezve, sírva kívánt egymásnak boldog Újévet. Majd összetolták az asztalokat és együtt mulattak hajnalig. Mert mint sokszor elmondták egymásnak azon az éjjelen: "Deutschland ist eins und unzertrennlich”…
Reggel öt óra felé szedelődzködött mindkét német társaság. A Genossét – aki minden bizonnyal csak Honecker elvtársnak tetsző jelentést tudott írni, mert ami Szilveszter éjjelén a Fenyőgyöngyében történt, arról két Tardylnak, és némi alkoholnak köszönhetően semmit sem tudott – is feltették a buszra.
Miután a zongorista is felébredt a pálmafa „árnyékában”, összecsomagoltuk neki a beígért vacsorát, aminek nagyon örült, ám, az első pillanatokban még nem tudta hol van. Elmondtam neki. Mindössze annyit kérdezett, hogy jól játszott-e az éjjel. Megnyugtattuk: – Remekül! Kicsit sajnáltuk is, mert amíg a buszt várta, egészen biztosan ráfagyott az alsónadrágja. Gatyával azonban nem szolgálhattunk… hisz azt korábban meg sem ígértük. Csak a biztos szilveszteri vacsoráról volt szó a kontraktusban. Persze, arról is, hogy muzsikál… de így is jó volt.
Főnökömre viszont rázártuk a vendéglőt (volt kulcsa), mert teljesen reménytelen vállalkozásnak tűnt a felébresztésére tett összes kísérlet. A személyzet, velem együtt, reggel hétkor békésen és elégedetten távozott a Fenyőgyöngyéből…
A két német csoport tagjaival hosszú évekig tartottam a kapcsolatot, karácsonyi és húsvéti üdvözletek, valamint egy-egy visszalátogatásuk alkalmával. Feledhetetlen volt az 1979-ről, 1980-ra virradó Szilveszter éjszaka mindannyiunk számára… Senki nem gondolta még akkor, hogy valóban lesz egy egységes Németország, amelyet egy NDK-s Frau Genosse radíroz majd le véglegesen Európa térképéről…
Stoffán
György