Kövér László "monnyon le"! - avagy, valójában kik a nemzetbiztonsági kockázat?

 

A hazai ellenzék ismét hörög. Habzó szájjal követelik, hogy a Házelnök Úr mondjon le valami olyasmiért, amit nem is mondott, illetve nem azt mondta, amit ezek kiértettek belőle. Voltaképpen önmagukat tartják nemzetbiztonsági kockázatnak, és ebben az egy dologban tökéletesen egyet is lehet érteni velük.  Hiszen mindenki, aki idegen vagy a magyarság számára végzetes szellemiséget támogat, az kockáztatja a nemzet biztonságát. A gyurcsányista liberális-kommunista, milliárdos és haszonleső ellenzék pedig, ezt teszi. Ergo: kockáztatja a nemzet létét, függetlenségét, szuverenitását – már amit annak nevezünk. Kövér László, ha ezt mondta volna, akkor sem mondott volna valótlant. A mai magyarellenes ellenzék meglehetősen sok sérült lelkű, pénzéhes, politikai hatalom iránt áhítozó és a nemzeti vagyonra kacsintgató niemandból – senkiháziból – áll. Mindegy nekik, hogy a járványtagadással, oltásellenességgel akár meg is gyilkolhatják követőiket. A hatalomért és a pénzért bármire képesek. Jól ismerjük azokak, akik a kommunista csecseken nőttek fel, akár hazai pályán, akár az idegen megszállás alatt lévő magyar területek kommunista pártjaiban. Van, aki tagadja ezt az erősen kétséges, de ellenőrizhetetlen múltat ez utóbbiak közül, de van olyan is, aki büszke rá… és nyíltan odaállt a liberális-kommunista magyarellenesek közé. Persze ez érthető, hiszen aki azzal a szándékkal (vagy utasítással) jön át Magyarországra, hogy politikusi pályán mozogna, pénzt szeretne kipréselni politikai beosztás alapján vagy civilszervezeti vezetőként, annak mindegy, hogy kit támad itt Magyarországon… hiszen saját szülőföldjét és földijeit már elárulta, miért ne tenné ugyanezt Magyarországgal jó pénzért, Magyarországon?

Mert mit is tarthatunk a nemzet biztonságát illetően veszélyesnek, kockázatosnak?

Ha például körülnézünk az egykor irigyelt Nyugat-Európában, a bedeszkázott göttingeni kisvendéglőt, fehér ember számára nem ajánlott zónákat, mecseteket látunk… akik ezt szeretnék Magyarországon is, azok veszélyt jelentenek a nemzetre. Tehát, kockáztatják a magyar fiatalok életét, jövőjét, létét. Akik a most meglévő jólétet vissza akarják szorítani, eltörölve minden szociális és családvédő intézkedést, megszüntetve a rezsicsökkenést, azok mind a magyar nép ellenségei. Akik a járvány elleni oltások ellen hangoskodnak, lebeszélik követőiket és azok emiatt akár meg is halhatnak, azok nem csupán felelőtlenek, de potenciális gyilkosok is. Tehát, akik emberi életeket tesznek kockára beoltva vagy oltás nélkül azért, hogy több szavazót, szimpatizánst szerezzenek, azokra a közéletben nincs szükség, azokat el kell távolítani. Kivált, ha nem is magyar állampolgárként teszik.  

A magyar célok és a magyar érdekek, az emberi élet szentsége felülírhatatlan, és nincs mentség arra, ha a magyarság ellen bárki tesz, tenni akar. Kövér László tehát, józanul és érthetően mondta, amit mondott, s az erre kapott ellenzéki, liberális és kommunista reakciók igazolták mondatait, még akkor is, ha a Házelnök nem azt mondta, amit ezek kihallottak belőle.

Ezeknek a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő politikai niemandoknak a követői is áldozatok lesznek. Azt azonban meg kell akadályozni azt, hogy az egész ország, az egész magyar nemzet áldozattá váljon. Hiszen akik ma ellenségként lépnek föl a magyarság ellen, maguk is elszenvedőkké válnának, ha a hatalom a kezükbe kerülne. Hiszen nekik is vannak gyerekeik, idős szüleik, s nem lesznek örökké milliókat kereső képviselők, civil szervezetvezetők, s ők is végezhetik az árokparton… ami nem szerencsés.

Mi a teendő? Talán volna megoldás akkor, ha a törvényeket végre érvényesítené a hatalom, ha kiutasítanák azokat, akik idegen állam polgáraiként lázítanak a magyar nemzet, az Alaptörvény, a magyarországi rend ellen. Tegyék ott, és azoknak a törvényeknek az árnyékában, ahol születtek.

A belső ellenséget a választó tömegek értékelik majd. Igaz, rájuk is érvényes volna a törvény, de ez ma alig észrevehető. Akik nem tartatják be a törvényeket, és nem intézkednek, azok is cinkossá, nemzetbiztonsági kockázattá degradálódnak.

Amíg nem volt internet, közösségi oldal, addig is voltak félbolondok, ostobák, műveletlenek, de a legszélesebb közönségük legfeljebb a kocsma, a munkahely és a saját családjuk volt. Ma mindenki minden botorságát leírhatja és közzé teheti, a hasonszőrű, gyűlölködő, kapzsi és irigy követők pedig, azonnal, mint a szipoly rájuk ragadnak. Így terjednek az álhírek, s így esik szét a társadalom is, hiszen nem csak a közösségi oldalak „szaktudósai”, hanem a politikai niemandok is nagy nyilvánosságot kaphatnak ezáltal. S akik ma a Fideszt, és szokás szerint a Miniszterelnököt kárhoztatják, azért mert gyűlölködés és megosztottság van az országban, nézzenek magukba! Mi, jobboldaliak soha, senki ellen nem gyűlölködtünk, s amit teszünk, tettünk, azt az egész nemzet és az összlakosság érdekében tesszük, szemben az ellenséges ellenzékkel, akik a közösségi oldalakon és saját médiájukban a gyűlöletet és az arcátlan hazudozást tartják követendőnek. Így és ezért válnak valós nemzetbiztonsági kockázattá. Ha mondta Kövér László, ha nem mondta Kövér László. Ők valóban nemzetbiztonsági kockázat, amiért egyszer felelniük kell és felelni is fognak. Mert lehet feszegetni a húrt, lehet a nemzet ellen „uniós” erőket kérni, lehet hazát árulni, és megalázni az abban élőket… de a történelem ezerszer bizonyította: minden bűnben ott rejtőzik a megtorlás, a büntetés is. És ezek nagyon nagy bűnök a nemzet ellen!

Stoffán György

Erdélyi tanmese a köpönyegről, avagy nem mind arany, ami…

 

Az oltás-, Orbán, és kormányellenesség élharcosai... Nicolae Patrubani - MVSZ -, az Ivermectin reklám magyar arca, és feltétlen hívei: Szakács Árpád - ?, Tóth László - Mi hazánk

A  Kárpát-medencelakó magyar, aki abban a szerencsében részeltetett, hogy ama, ellenségeink húzta határon belül született, hajlamos naiv romantikával tekinteni a kiszakított területekre, különösen Erdélyre és a Partiumra. Arra a Partiumra, amely az itteniek gondolatvilágában ugyancsak Erdélyként jelenik meg. Ugyanakkor, a becsületes magyar, székely ember, ha átlépi azt a bizonyos határt, áhítattal szívja magába a „magyar” levegőt és testvéreként üdvözli „Csonka-ország” lakóit. Csakhogy, ahol akad búza, ott bizony, akad pelyva is. Sok kalandor, haszonleső és áruló keseríti naponta ezt a testvéri kapcsolatot.

Gondolva a törvényhozók sanyarú életére, rengeteg munkájára egy fontos dolgot rögzítsünk már a legelején, elkerülve mindenféle kellemetlen, fölösleges ám, mostanában oly’ divatos sajtópert.

Ez a tanmese, akárcsak annak szereplői, történései csupán a képzelet szüleménye. Mindennemű egybeesés csupán véletlen műve. Aki magára vagy másra ismer – így járt…

A történet a mai Románia területén, a szórványban kezdődik, ahol – személyes tapasztalataimból kiindulva, bizton állíthatom –, hogy a magyarság körében mindenki ismer mindenkit, „aki számít”.

Honnan ismerszik meg az, aki számít? Először is: magyarabb a „sima, mezei magyarnál”, az egyszerű népnél. Másodszor: befolyása és jó ismeretségi köre van, mindent – is – el tud intézni. Harmadszor: ők mindig összetartanak, egymással jó, személyes és üzleti kapcsolatot tartanak fent.

Nagyvárad és Déva között félúton egy szomorú múltú, alig több mint ezer lélekszámú magyar falu, Köröstárkány, román nevén Tarcaia található. A románok múltbéli vérszomja, a gyilkosságok tették híressé ezt az falut, ám, manapság egyéb is akad, amely kiemeli ezt a települést a szórványban található falvak közül.

Hirtelen nem is egy, hanem két híresség is akad ezen a településen, mindketten írói vénával megáldottak. Az idősebb egy közíró, aki 3 évvel ezelőtt lett a magyarok mindenható szövetsége Erdélyi Országos Tanácsának elnöke. Akkoriban divatnak látszott Köröstárkányban hatalmas motoron pózolni O1G pólóban, ugyanazzal a névvel, fiatalabb kivitelben… de mindez kit érdekel már! A közösségi oldalról mára eltűnt, „elfújta a szél”… Más úgysem igen figyelt rá, mint főnöke, a mindenható, világra szóló szövetség, kolozsvári, számítástechnikai cégét sikeresen vezető, nem tudni biztosan, milyen nemzetiségű, román állampolgárságú elnöke.

Ám, ekkor emelkedett fel ugyaninnen egy ifjú titán is. Látszólag semmi kapcsolat, csak a kisbolt, meg a falu bármelyik utcája…

Az ifjú, szókimondó titán a határon innen, a fővárosban, az országban, a médiában egyik pillanatról a másikra, ünnepelt sztárrá vált. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nemzeti celebbé, hiszen hirtelen robbant be a semmiből, és egyik napról a másikra a csapból is ő folyt. Méltatták, támogatták, kitüntették, szájtátva hallgatták a híres „szakmabeliek” és egyszerű emberek egyaránt. Kicsit ugyan furcsa volt ez a hirtelen jött siker, de ha az ember útját azok simítják, akik „számítanak”, akkor semmi sem lehetetlen. Persze, ezek a kapcsolatok nem ismernek határokat, és a csonka-országban is akadhat régi, jó káder, még ha nyugdíjas is, aki efféle ambíciókat támogasson, az ifjú újoncok hóna alá nyúljon.

Ment is minden, akár a karikacsapás, kinevezés, jól fizető, befolyásos állás a nemzeti médiában, elnyert pályázatok, könyvkiadás… etc.

Aztán, valami hirtelen megszakadt… Nagy csend lett körülötte. Az ifjú hirtelen kegyvesztett, és ezáltal mélyen sértődött lett. Olyannyira, hogy ma már azoknak az oldalán áll, akiknek a hazája nem a mi hazánk. Akik olyan hazugsággal hitegetik, áltatják a becsületes erdélyi hazafit, hogy majd ők visszaszerzik Erdélyt, és akik saját híveiket is veszélyeztetik, hiszen ők beoltva, maszkban lázítanak az oltás, a maszk, az oltás, a nem létező lezárások, valamint a képzelt diktatúra ellen. Mindezt úgy teszik, és akkor hívják utcára a tömegeket, amikor Európában érdekes módon, éppen mindenütt „lázadnak”. Persze, nincs e mögött semmiféle szervezés, semmiféle terv vagy Soros-féle NGO megbízás. Egy pillanatra se gondolja ezt senki, csupán véletlen egybeesés az egész…

Az ifjú titán pedig, újra szárnyalhat, és lehet, hogy már a parlamenti bársonyszék lebeg a szeme előtt... de nem ám a bukaresti! A már korábban beoltott "mihazánkos" pártvezetők által rendezett tüntetésen Petőfit megszégyenítően szónokol, összeesküvésről beszél, gyilkos, világméretű szervezkedésről, diktatúráról, gondolkodni képtelen emberekről, jobbos és balos arénáról. Az általa elmondottak akár hitelesnek is tűnhetnének, hiszen, ez a féligazságok sajátja. A „nagy rétor" veszélyes oltásokról beszél, csak elfelejti említeni, hogy azok, akik most tiltakoznak, bizony szépen, engedelmesen megkapták eddig is sorban az összes létező oltást, sőt, gyermekeiket is beoltatták. A jobb és bal arénára visszatérve pedig, honnan tudjuk, hogy ők nem éppen a jól kiéheztetett oroszlánok, akik az áldozatra várnak?

Lám, lám, Hölgyeim és Uraim! Akad, aki gondolkodik és ismeri a klasszikus tanmesét is, amely szerint: – a veréb, ha nyakig van a szarban, jobb, ha nem ugrál, mert megeszi a macska.

Ma, az értelmetlen halál korát kell túlélnünk ahhoz, hogy később sereget gyűjthessünk. Az ifjú titán pedig, ha a román politikusokban bízik – mint nagy ívű beszédében említette volt… – sokkal jobban tenné, ha nem ott a budapesti utcán, hanem Bukarestben keresgélné azokat a bizonyos írói, szónoki és politikusi babérokat, amelyekre közöttünk, elcsatolt és elcsatolatlan magyarok között immár láthatóan – és saját vallomása szerint, így – érdemtelenné vált. A becsületes és magára valamit is adó magyar, székely ember hamarabb elharapná a nyelvét, minthogy effélét mondjon, de ezt a mesehőst még a köröstárkányi temető is kivetné magából… Lovas István pedig, odafent erősen csóválja a fejét... 

Czeglédi Andrea, Partium

A Nemzeti Napló Könyvtára 2021. évi karácsonyi ajánlata

 Minden Kedves Olvasónknak áldott adventi készülődést és lelki feltöltődést kívánunk, hogy igazi örömmel és tiszta szívvel fogadhassuk a Kisdedet! 

***

A Nemzeti Napló csapata

Oltottak és oltatlanok… avagy, az emberi butaság fénykora

 

Barátom felhívott telefonon: „Te mindenről írtál eddig, de most hallgatsz, pedig most kellene írnod, amikor kötelezővé teszik a gyilkosok az oltást…” – mondta felháborodva elég rossz pillanatban, ugyanis akkor hívott, amikor testvérem, egyik fiam, unokaöcsém és a gyermeke… etc. Covidosok. És annak köszönhetik, hogy nem kerültek kórházba, lélegeztető gépre vagy dobozba, hogy beoltatták magukat. Számos ismerősöm, barátom viszont oltatlanul ténfereg az örök vadászmezőkön... Nem vitatkoztam, hanem ígérve, írok erről a témáról, békésen elbúcsúztam a félrevezetett, de egyelőre még nem Covidos és megnyilvánulása szerint kissé szellemi fogyatékos baráttól.

Nem véletlenül nem írtam eddig a mai értetlenségről, hiszen lehetetlen ebben a kérdésben egyértelműen véleményt nyilvánítani, állást foglalni, de nem is kell. Hiszen annyi botor állítás, annyi virológus tudós, és annyi rémmese soha nem született még, mint ezzel a betegséggel kapcsolatban. Az összeesküvés elméletekben, nanotechnológiák és génmódosítások, gyilkos kormányok és utolsó időkről szóló próféciák egyaránt megjelennek. Benedek Elek ma ujjongva gyűjtögetné az adalékokat új mesekönyvéhez, de a Harry Potter szerzője is falba verdesi a fejét, mert túl korán fejezte be a történetet… nem beszélve a Gyűrűk ura vagy a Narnia ehhez képest látható tökéletlenségéről. Mindenki, mindent is tud, és a proli házmester, akivel Mozartról ugyan nem érdemes beszélgetni, az oltásról és magáról a betegségről sokrészes előadást tud tartani két szemetelés között. Szóval el vagyunk látva mindenféle tudással a Covid és a vakcina tekintetében. És mindenki, minden balga állítást "bizonyítani is tud". Statisztikai adatokat sorolnak a boltosok, a vakcina összetevőiről pedig még az utcaseprő is számos adattal szolgál a helyi kocsma "előadótermében". Sok önjelölt tudósunk szerint az oltottak már tartós tejet se vegyenek, mert az a hat és félmillió ember, aki megkapta a gyilkos vakcinát – amelyet már a múlt század második felében Kohn bácsi bejegyeztetett a járvánnyal egyetemben –, mind dobozban végzi hamarosan…

Egyetlen dolog kerüli el eme Nobelre is önjelölt szakértők figyelmét: a betegség! Amely valós, létezik és öl. Persze, az is figyelmen kívül hagyható az önképzőkörös virológusok szerint, hogy ma már inkább azok szorulnak komoly orvosi ellátásra és kerülnek fettelve a gyászjelentések kellős közepére, akik nagy vehemenciával és tudással felvértezve ellenálltak az oltásnak, mert az, alapvető emberi jogaikat sértette – volna. Ennek tudhatóan, csak egyetlen jogukkal élhettek - a hátramaradottak: méltón elbúcsúztatták őket. 

No, de nem csak az utca embere képezte át magát virológussá, belgyógyásszá, genetikai tudományok ismerőjévé, hanem a politikai erők (erőtlenségek) egy része is. A klasszikus, Vágó-, Jakab-, és Vadai-féle gyurcsányista szellemi egységnek, mint tudjuk az is baj, ha oltanak, meg az is, ha nem. Szerintük a járvány halottai Orbán Viktor miatt múltak ki, mert látták hogy a miniszterelnök lop, és ez a Coviddal együtt már fokozottan halált is okoz. Tehát, ez a Feri-féle politikai csoportosulás olyan komoly és olyan komolyan vehető állításokkal lép nap, mint nap a köz elé, mint amilyen komoly ígéret volt a Vatikánban sem szívesen látott Gyurcsányné, sz: Miss Bulgária uniós nyugdíj-ígérete vagy Kamugeri húszezrese, amit máig nem tudott kifizetni, mert Olgica havija, azaz havi bére elvitte az erre szánt összeget. (Ezért kellett volna eladni a Városházát, amit megakadályozott a Zorbán, így ő a felelős a húszezres ígéret teljesíthetetlensége ügyében.)  

De térjünk vissza a Covidhoz. A másnak látszó, 1-2 %-ot is nehezen elérő politikai konglomerátumok azonban a leglélektelenebb és embertelenebb módon, politikai erőt látva a halálos kór tagadásában, a járvány idején tömegtüntetéseket hívnak össze, és évtizedes adatokkal, alá nem támasztott állításokkal beszédeikben próbálják a kormány ellen, az oltás ellen hangolni a közönségüket. Kegyvesztett, jellemtelen újságíró, magyar állampolgárságra, múltja miatt méltatlan budapesti civilszervezet román vezetője, vérbíró nagypapát magáénak tudó, öndicsérő pártvezér osztja az észt a tömegnek, miközben tiltott gyógyszerek árusításától és reklámozásától sem riadnak vissza. Magyarán, a Covid korszak jó nagy kavalkádot csinált, mert minden hülye, jellemtelen és bunkó, áruló és gazember szót kaphat, a magyar hatóság pedig nem foglalkozik velük, mert a kutyaugatás nem hallatszik az égig, és a betegség meg a halál előbb vagy utóbb, de meggyőzi azokat, akik ezekre jellemhibás politikai niemandokra hallgattak oltás helyett.

Oltás, de melyik? Ez is jó kérdés, hiszen mindegyik védőoltás hordoz magában bizonyos rizikót, így a Covid-oltások is tartogathatnak meglepetést. Én magam, orvosprofesszor barátomat kérdeztem meg, melyik vakcinát ajánlja. Nem az MVSZ által reklámozott és feketén árusított Ivermectint javasolta. Válasza egyértelmű volt: "A Sinopharmot, semmi mást." Ehhez tartva magamat, kaptam meg a harmadikat is ugyanebből a kínai oltásból, és a már két alkalommal rám rontó Covidot sikerült vele legyőzni – egyelőre. 

Tehát, mi a fenét írjak ebben a mai elmebeteg, káoszos világban arról, amiről egyetlen dolgot tudunk: a betegség létezik, rendkívül veszélyes, de a kormány mindent megtesz azért, hogy legyőzzük a kórt. Ennek ellenére vannak jellemtelen, aljas, szemét gazemberek, akik ezt a harcot mások halála árán is megbízásból vagy a saját mocskos politikai céljaiknak megfelelően ki akarják használni. Őket beoltották, mert ők is tartoznak valakikhez, valahová. 

Amikor ugyanis Európában egy napon van tüntetés a járványügyi intézkedések ellen Brüsszelben, Bécsben és Budapesten is, akkor azt valakik szándékosan megszervezték. (A tüntetés és annak helyszíne sem Mi hazánk önálló ötlete lehetett, egy olyan kegyvesztett romániai újságíró részvételével, aki a román EU-s képviselőkben bízik...) Lehet, hogy olyanok szervezték, parancsolták, akik pont ezeket az ott összegyűlt, megvezetett oltatlanokat akarják kiirtani… egyben számon tartani a lázadókat, a megbízott, jobboldalinak és magyarnak kikiáltott egyes esetekben román politikai niemandok, potenciális gyilkosok vezetésével. 

Erre azonban ki merne gondolni, amikor - feltételezhetően - a „mindig tisztességes” román hírszerzés legmegbízhatóbbjai itt vannak közöttünk és segítik vezetni, szervezni az oltatlan oktalanok tüntetéseit… MVSZ, Mi hazánk, rendszerváltók és még ki tudja mennyi, Soros által finanszírozott civilszervezet nevében... Lelkük rajta! Doboz van elég, Friedhofban is gazdagok vagyunk… csak a virág lesz egyre drágább télvíz idején…

Remélem a fenti sorokkal, írásomat hiányoló barátom is elégedett lesz… és meggondolja magát, legalább a Sinopharmot illetően…

Stoffán György         

A halálra vert lengyel ferences

 

„A 35 éves Maksymilian Adam Świerżewski lengyel ferences atyát november 11-én a Varsó melletti Siedlce egyik parkjában tett esti sétája ismeretlen tettesek megverték. Néhány órával később, a kórházban belehalt sérüléseibe.” – így szól a Glória TV híre… 

A világsajtóban egyetlen sor sem olvasható a brutális támadásról, a ferences pap halála elvész a hazudozásokból és álhírekből, a politikai csatározásokból és a járvány egymással ellentétes híreiből álló média bűzölgő mocsarában. Pedig, a hír, mint már oly sok hasonló is, mintegy összefoglalója időről-időre annak a sátáni kornak, amelyben élni kényszerülünk.

Ha megölnek egy papot, ami immár csaknem havonta megtörténik, újra és újra Krisztust ölik meg. Lefejezve, agyonverve, leszúrva… mindegy. A hívő ember a megfeszített Krisztust látja benne, hiszen a hitetlenség, a politikai meggyőződés, a sátáni megszállottság, a liberális aberráció az oka, ami úgy terjed a világban, mint a középkorban a pestis. Védekezni lehet ugyan ellene, de több áldozatot szed, mint ahányan elkerülhetik a súlyos kórt. Sem az egyházi sajtó, sem a nem liberális média nem foglalkozik ezzel kellő erélyjel, nem tiltakozik a már-már megszokottá váló pap-gyilkosságok miatt, s elintézzük azzal a balga mázaskodással, hogy lám, napjainkban is vannak vértanúk, akik erősítik az egyházat. Noha, ennek a mondatnak csupán az első része igaz: vannak vértanúk! Nem kellene, hogy legyenek, ha a kereszténységnek volna igazi, erős és a napi politikától nem függő vezére, aki milliárdos létszámú hadseregét úgy irányítaná, hogy azok képesek legyenek megvédeni a krisztusi igazságokat, a hitet, a hívő emberek alapvető emberi jogait és a történelem ezerszer bizonyított törvényeit. Ilyen azonban nincs. A keresztény, mint az óceánban összetört hajó deszkájába kapaszkodó ember, lebeg a mindenségben. Sem hitbéli megerősítést nem kap, mert a politika és az új világrend mást akar, sem konkrét védelemre nem számíthat, hiszen a világi hatóságok is annak a sátáni rendszernek a fullajtárjai, amelyek immár nem ismernek sem rendet, sem erkölcsöt, sem tisztességet, sem hitet, sem jogot. A keresztény ember magára maradt a világban, mintha külön-külön mindenki egyedül lenne.

Igaz, Jézus előre megmondta, hogy „ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak”… (Jn. 15, 20.) És ez rendben is volna… vállaltuk, vállaljuk. Ám Jézus nem tiltotta, hogy védelemben részesüljünk, megvédjük magunkat és egymást, hogy keresztény egyház-vezetőink és maga Róma püspöke egyértelműen fellépjen a keresztény világ védelmében, s nem azt parancsolta, hogy tanítását a világ forgásának megfelelően átírják, meghazudtolják, relativizálják, ezzel is gyengítve az esendő ember hithez való viszonyát.

Igen, most megint megöltek egy ferences papot, mint tették a történelem folyamán a nácik, a kommunisták, s teszik ma a liberálisok, a sátánisták. És a világ keresztény és nem keresztény médiumai hallgatnak, a kormányok szemlesütve és félrenézve sunnyognak el a történtek mellett, Róma pedig, mintha misem történt volna, tovább védi azokat, akik számba jöhetnek, mint gyilkosok, s együtt politizál azokkal, akik szervezik ezeket a gyilkosságokat…

A 35 esztendős ferencest eltemetik, és „hálát adnak Istennek”, hogy ismét vértanút adott az egyháznak. Ám, tisztelettel jegyezném meg: Nem Isten adta a vértanút, hanem a világ, csaknem mindenki által támogatott istentelensége vett el egy fiatal papi életet, egy ferencest attól az egyre szűkülő világtól, amely még a normalitást vallja örök értéknek és a Teremtés logikáját követi.

Ha a keresztény egyházak nem veszik fel a kesztyűt és nem harcolnak ugyanazzal az erővel és hanggal, mint a gyilkossá vált sátáni világ, akkor a szemináriumokban nem papképzés, hanem vértanú felkészítés lesz… annak pedig semmilyen gyakorlati értéke nincs. Mert önmagában az értelmetlen halál nem érték… Csak az életért adott élet az! Ha hagyjuk meghalni a kereszténységet, úgy a halottért már nem lesz érdemes meghalni…

A Sátán csak harcol, de soha nem győzhet, mert Istennel szemben senki sem győzhet. Talán ezt kellene szem előtt tartani és végre Isten seregét kellene erősítenie minden keresztény egyházi vezetőnek és hívőnek… hogy ne gyilkolhassanak többé papot!

Ehhez a harchoz azonban feltétel nélküli és törhetetlen hit szükségeltetik Krisztusban!  

Stoffán György

Szent Anna templom… halottak napja

 

Zsúfolásig megtelt a Batthyány téri Szent Anna templom, mindenszentek napján, a halottak napja előestéjén… A templom belső udvarát a mécsesek megvilágították, s az emberek csendben emlékeztek a templomban és az urnatemetőben. A hatalmas tömeg együtt imádkozott, emlékezett. A szentmisét és a szertartást végző plébános szentbeszéde mély gondolatokat ébresztett a jelenlévőkben…

Látva az emlékezőket, a megtelt istenházát, az imádság pislákoló fényeit, s emlékezve az urnatemetőben nyugvó szüleim intelmeire, továbbgondoltam a szentbeszédben elhangzottakat… amelyben hallottunk szentekről, példaképek fontosságáról, a halálról, és a mindnyájunk útja végén ott álldogáló, és ránk váró sírásókról.

S összevetvén a Szent Anna templomban hallottakat a mai világgal, a mai politikai élettel és a mai erkölcstelen globális szellemiséggel, értetlenül állok az emberi butaságot, kapzsiságot, szeretetlenséget látva. Hiszen olyan egyszerű lenne szeretni, megérteni egymást, ostoba hadakozás nélkül az nemzet, az ország, javát szolgálni, kapzsiság és pénz utáni sóvárgás nélkül élni. Tisztalelkű és fizikailag is egészséges emberek lehetnénk, ha kizárnánk magunkból a haszonlesést, a hataloméhséget, a vagyonszerzés utáni vágyat. Hiszen senki mellé nem teszik a koporsóba azt, amit másoktól elvett, amit jóléte mellé haszontalanul gyűjtögetett, amit csak azért vitt el mások elől, mert botor kapzsisága erre ösztönözte, s nem gondolt arra, hogy ezzel önmagát mérgezte meg, tette beteggé, kergeti a halálba.

Hogyan lehet élni Isten nélkül, leszűkítve a létet a földi életre? – volt a második gondolatom… Amikor a tömjénfüstös urnatemetőben felhangzott a Hiszekegy, a Miatyánk… szinte érezte mindenki azoknak a hozzátartozóinak a jelenlétét is, akikhez jött, akikre emlékezett… hatalmas szent közösséggé nemesedett a megemlékezés, és az ember minden porcikájában átérezte az örökkévalóságot. Nem megszűnünk tehát, hanem a lélek átlényegül a halál pillanatában, s továbbra is él, létezik… akkor már Isten közelségében, Krisztus ígérete szerint. Milyen minőségben? Nos, azt a leélt élet minősége szabja meg. Megtartottuk-e, vagy legalább igyekeztük-e megtartani Jézus parancsait? Méltókká váltunk-e az isteni irgalomra azzal az élettel, amelyet Isten szeretetében éltünk, s elfogadtuk-e ezt a szeretetet, vagy visszautasítottuk, amikor Isten keresett minket? Mert minden rajtunk, hitünkön és bizalmunkon, múlik. Akik által megtelt a templom, azok az emberek hívásra jöttek, meghalt szeretteink hívtak. Hiszen a halottakra való emlékezés, a közös imádság egyfajta intő találkozás… memento mori. Egyben a felismerés lehetősége is, hiszen a jóra való változtatás soha nem késő. A bűnbánat, a távozásra való felkészülés lehetősége mindig, mindenkinek adott. Mert volna, változtatni valónk.

Valamennyien elborzadunk, ha a kihagyott lehetőségekre, a meg nem cselekedett jóra, mulasztásainkra, mások megbántására, szeretetlenségünkre, kapzsiságunkra, hitetlenségünkre gondolunk…

Amikor gyertyát gyújtunk, amikor emlékezünk eltávozott szeretteinkre, halljuk meg figyelmeztetésüket… „Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi!” És igyekezzünk kijavítani az ezernyi csorbát, mert az idő rohan, az élet pedig, kivált a mostani időkben, kiszámíthatatlanul rövid. Mindenkire vár az a bizonyos sírásó, de mindenkinek adott a lehetőség is, hogy megtalálja a maga példaképét, akinek életszentsége által megbizonyosodhat afelől, hogy lehet tisztességesen, erkölcsösen, egymást szeretve, tisztelve, önzetlenül, kapzsiság és rosszindulat nélkül is élni. Mert a javakat nem a földön kell gyűjteni – adott esetben mások kárára –, hanem le kell tennünk azokat a jó köveket, amelyeken olykor bukdácsolva is, de bejuthatunk Isten országába.

Nem szomorú megemlékezés, hanem lelki találkozás, komoly figyelmeztetés volt számomra a Szent Anna templomi megemlékező szertartás… amelyen ott nyugvó szüleimmel lélekben együtt imádkozhattam, közös, élő szeretteinkért is…

Stoffán György    

Stoffán György: Gondolatok, a reformáció ünnepén…

fotó: Dehir

Mi magyarok már túl voltunk Nándorfehérvár embert próbáló győzelmén, egy drámai, pusztító parasztfelkelésen, és közeledtünk Mohács végzetes napjaihoz… 1517-et írtak… Európában a maihoz hasonló szellemiség alakult ki, és a szabadság gondolata átlépte a krisztusi tanítást. A hit eltávolodott Jézustól, az egyház a politikai hatalom minden eszközét igyekezett magáévá tenni, a pénzszerzés pedig, mindenekfölött álló cél volt. Luther Márton, a szegénységben élő Ágoston rendi szerzetes mindezt látva, mintegy kiáltványt, megfogalmazta kifogásait és a hagyomány szerint – amelyet ma már többen cáfolnak –, kiszögezte plébániája kapujára azokat a tételeket, amelyekben megmenteni vélte és akarta a római egyházat a végpusztulástól… Nem gondolta, hogy ezek a gondolatok végigsöpörnek Európán, s a nép ádáz gyilkolásba kezd a felgyülemlett csalódások, politikai szempontok, és az ellenséges, kárörvendő, nem keresztény izgatás okán és miatt.

Luther a kor minden hitbéli baját, problémáját látta, és orvosolni akarta, ám, mint minden korban és minden társadalomban megjelentek azok, akik mindent – is – jobban tudtak, s Luther míves, bölcs gondolatait a maguk képére igyekeztek formálni. Ez az ellenségeskedés azonban, mára Krisztust követő történelemmé nemesedett. Ám, ma is erős határvonalakat húztunk a keresztény egyházak közé, s ostoba, ember alkotta bölcsességekkel támasztjuk meg balga, Krisztustól elrugaszkodott szellemiségeinket… amelyektől nem látjuk a veszélyt. Ugyanazt a veszélyt, amely akkor is, és ma is fenyegeti a kereszténységet.

Hiszen, nemcsak az iszlamizmus, de az egykor keresztény Európa őslakosságának nagy része is Isten-, és a kereszténység ellen tör, a Sátán, liberalizmusba és az újjászülető kommunizmusba bújt álruhájában. S ma is azok húznak hasznot ebből, akik 1517. után… S akiknek magatartásáról Luther könyvben foglalta össze véleményét. A keresztények pedig, vaskalaposan, egymást megvetve bizonygatják saját igazukat. Nem tanultunk a történelemből, nem ismerjük Luther okokra és okozatokra kiterjedő tanításait, írásait, de sokszor tapasztaljuk, hogy az ember alkotta „hitigazságok” miatt vérre menő viták zajlanak. Pedig, Luther nem ezt üzeni a ma emberének, a ma katolikusainak és protestánsainak. Luther nem azt üzeni, hogy utasítsuk el Mária, Krisztus édesanyja tiszteletét, hogy a másik keresztény vallás híveit bálványimádóknak tituláljuk, s gúnyolódjunk egymáson mi, keresztények, keresztyének. Luther üzenete a maga korában is egészen más volt, s ma is egészen más. Maga Krisztus, és az Ő tanítása. Ha ma nem ismerjük fel azt, hogy minden Krisztust követő ember, vállt vállnak vetve köteles megvédeni a Bibliát, annak igazságait és tanítását, akkor elveszünk. Ha nem látjuk be, hogy a veszély közös, de mi balgán, a védekezés helyett az ember alkotta teológiáról vitázunk, akkor a kereszténységnek és a keresztény Európa maradékának is vége! Ha nem vagyunk hajlandók felfogni, hogy – amint Luthernél is látjuk – „a mi igenünk igen, a nemünk nem legyen”, akkor végleg beleveszünk a jelenkor hazugságaiba, s ha nem állunk ki egymás mellett, tisztelve egymás teológiai, liturgiabéli különbözőségét a Krisztus követésben, akkor igen messze kerülünk Jézustól, s úgy járunk mint a kétkedő Péter, aki elindult ugyan a viharos tengeren Jézus felé, de a kétkedés miatt elmerült a habokban…

Hiszen amíg ugyanazt a Bibliát olvassuk, s egyként hivatkozunk Jézus tanítására, nem lehetünk egymás ellenségei az emberi elképzelések, igazságok és képzelt igazságok mezsgyéjén. Mindenki éli a maga hitét, érzi Jézus segítségét, az isteni szeretetet, s azt, hogy nem vagyunk egyedül ebben a csodálatosan megteremtett, de az ember által lezüllesztett világban. Politikai, hitbéli, teológiai és biblikusi viták helyett végre át kell éreznünk Jézus közelségét, szeretetét, s újra kellene olvasni az Újszövetségi Szentírást, hogy megvallhassuk hitünket, s kéz a kézben, minden Krisztust követő hívő ember testvérének érezze a másik, másként Krisztust követő embertársát. S ne higgyünk olyan tanokban, amelyek azt hirdetik, hogy minden vallás Isten akarata, hiszen maga Jézus mondja, hogy csak Rajta keresztül juthatunk a mennyek országába. S ha Őt követjük, tisztán és őszintén, hűséggel és nem rettegve a megpróbáltatásoktól, akkor Krisztus ígérete mindnyájunkra vonatkozik. Emberi törvények ezt nem cáfolhatják.

Szögezzük ki tehát ma, a magunk lelki templomának ajtajára a Krisztust követők egységéről szóló tanokat, a közös erőről szóló elhatározást, az egymást testvérnek elismerő fogadalmat. Hogy ne lehessen sem Genf, sem Róma, sem püspök, sem lelkész, sem plébános útjában annak, hogy mi együtt és egységben Jézust követhessük, hogy Ő legyen életünk középpontjában. Mert a jó pap is ezt hirdeti az istentiszteleten, a misén. Hitünk és vallásunk más és más, de Jézus a középpont, akiben egyesülnünk kell.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok áldott Reformáció Ünnepet protestáns testvéreimnek… hiszen ma mindnyájunk ünnepe van. Luther szellemében, ma is reformálnunk kell lelkünket, hogy Krisztusban eggyé tudjunk válni, hogy ne a különbözőségek, hanem a jézusi egység mutatkozzék meg a hitünkben, életünkben és közös önvédelmünkben!  

 

Máig az egyetlen tényfeltáró könyv.... spiclik és áldozatok

 

Kedves állandó Olvasóim, Barátaim!

Idén huszonöt esztendeje, hogy Havasy Gyula tisztelendő úr, nagysápi plébános meghalt. Halála előtt öt évvel nagy nehézségek árán kiadtuk azt a könyvet, amelyet kérésének megfelelően most újra nyomtunk, és amelyben az elmúlt nyilas-, és kommunista idők keresztényüldözését foglalta össze majd egy évtizedig tartó kutatómunka eredményeként. Hivatalosan, még ma sem ismerjük azt a korszakot, amelyről Gyuszi bácsi ír, sem e korszak besúgóit és kollaboránsait, akik belülről rágták a keresztény egyházakat. Havasy Gyula könyvében mind a bűnösök, mind az áldozatok név szerint szerepelnek és több áldozat személyes története is olvasható. Volt is ebből baja Gyuszi bácsinak a könyv megjelenése után, hiszen a református, a katolikus és az evangélikus egyház vezetői akkor még e kollaboránsok közül kerültek ki, s mindhárom történelmi keresztény egyház megpróbáltatásai szerepelnek a könyvben.

A könyv kiadásának is érdekes története van, hiszen a nyomdaköltségre úgy szereztük meg a pénzt, hogy Svájcban, Németországban és Ausztriában élő lelkészek és papok, a saját szűkös anyagi lehetőségeikhez mérten, intenciók átadásával támogatták Gyuszi bácsi „életveszélyes vállalkozását”. Két alkalommal utaztam ki e három országba pénzt gyűjteni, amíg Gyuszi bácsi és barátai itthon előkészítették a nyomdai anyagot.

Halála előtt a szerző, mint e könyv megszületésében munkatársát, megkért, hogy harminc év múlva adjam ki újra a könyvet akkor, ha a hivatalos egyház nem lép a bűnök és az áruló papok neveinek nyilvánosságra hozatala ügyében. Nem lépett, tehát a könyvet újra nyomtattam úgy, hogy az eredeti kézirat híján azt az egyetlen példányt, amely megmaradt a birtokomban, lapokra szedtem, szkenneltem, majd laponként javítottam ki a szkennelési hibákat. Mindezt azzal az örömmel, amit a könyv kiadása mellett a Magyarságkutató Intézet okozott szellemi, erkölcsi és anyagi támogatásával.  Az MKI vezetése felismerte e könyv történelmi, egyháztörténeti jelentőségét, így Havasy Gyula egy korszakot átfogó 466 oldalas műve, most két új előszóval jelenhetett meg. 

Dr. Horváth-Lugossy Gábor, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója, és a korszak egyik üldözött érintettje, Kocsi György, zamárdi plébános, teológiai tanár fejezték ki nagyrabecsülésüket a szerző és műve iránt előszavukkal. Munkájukat mind a Nemzeti Napló csapata, mind az Olvasók, mind a magam nevében hálásan köszönöm. 

A könyvet kis példányszámban adtuk ki, így a nagyközönség számára nem is hirdetjük meg. A Nemzeti Napló Könyvtárának kiadásában - a most ismét - megjelent művet azonban, a Nemzeti Napló hűséges olvasóinak nagy szeretettel ajánlom. Úgy is, mint a további kutatásokhoz elengedhetetlen műhelymunkát, de úgy is, mint a keresztény egyházak szenvedéseinek negyvenhat esztendejét felölelő drámai dokumentumgyűjteményt, amelynek ott kellene lennie minden magyar, keresztény  család könyvespolcán. Hiszen a címmel ellentétben nem csak a római katolikus, hanem a kárpát-medencei református, evangélikus, ortodox egyházak kommunista meghurcoltatása is szerepel a 466 oldalas műben. 

A könyv megrendelhető a stoffangyorgy44@gmail.com e-mail címen, vagy az

S György Ernő

Facebook oldalon, messengerben. A megrendelésben kérem, szerepeljen a pontos postai cím. A könyv ára: 5000.- ft+postaköltség (1300.-) , amely összeget - megrendelés esetén - az alábbi számlaszámra kérnék átutalni: 

11773360-02127833

Megrendeléseiket tisztelettel és szeretettel megköszönve, kívánok Önöknek békét és boldogságot, hitben, reményben és egyetértésben:

Stoffán György író,

a Nemzeti Napló főszerkesztője

 

 

1956 … A sok ezer Kossuth téri halott üzenete!

 

(…) Mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis elsők vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, s mindig újra saját erőnkből kellett felemelkedést keresnünk. (…)… tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-től, egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a tagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegét ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. (…)… ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte (…) a mi gondunk.A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniök. (…) Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. (…) Ugyanebben a minőségemben továbbá megemlítem, az ország hat és fél millió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból és az Egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik. (…) 

(Részlet Mindszenty József rádióbeszédéből, 1956. november 3.)

***

 

Csak néhány gondolatot idéztem az 1956. november 3-án este elhangzott, de évtizedek óta szándékosan nem említett Mindszenty-rádióbeszédből. A prímás másnap az amerikai követségre volt kénytelen menekülni, ahol 15 évet töltött belső száműzetésben. E 15 év alatt számos alkalommal próbálták kicsalni és letartóztatni Kádár belügyesei, de ez nem járt sikerrel. Volt, akit papként vettek rá a Mindszenty-ellenes cselekvésre, de inkább saját életét oltotta ki a követség mellékhelyiségében, minthogy bíborosát, Esztergom érsekét megölje. A követség épületében jobbára biztonságban volt, miközben az állandó katonai és rendőri egységek, még a csatornából is figyelték az épületet. Végül arra kényszerítette a Vatikáni külügy, kiegyezve Kádárral, hogy hagyja el Magyarországot. A távozás is krimibe illő történet, amelyre itt nem térek ki, mert Sum paratus című könyvemben szerepel. Most kizárólag 1956-ra kívánok emlékezni… arra az 1956-ra, amelynek részleteit máig elhazudják, felelőseit nem nevezik meg, s az áldozatokról is keveset tudunk, mert az igazi adatokat titkolják, amint Kéri Edit könyvét is, amelyek raktárak polcain porosodnak… ha őrzik még egyáltalán azokat.

 

A „Kik lőttek a Kossuth téren ’56-ban” című könyvre gondolok, amelyben a néhai közismert színész-kutató-írónő részletesen tárgyalja a Kossuth téri eseményeket, a felelősök és a végrehajtók nevét, de azt is felfedi könyvében, hogy nem csupán néhány halottról kell emlékeznünk, hanem ártatlan ezrekről, akiknek az életét az ÁVH a háztetőkről géppisztoly-sorozattal oltotta ki. Ma sem elbagatellizálható az október 25-iki véres esemény, annál is inkább, mert megismétlődött… Ugyanazon szellemiség alapján, kereken ötven évvel 1956 után. Gyurcsány Ferenc is emberiség ellen követett el bűncselekményt, s ugyanúgy nem volt számonkérés, mint a rendszerváltást követően ’56 miatt. S ma, 2021-ben ismét ennek a vérgőzös politikai szellemnek az árnyékában kell élnünk, de ma már áthat mindent ez a gyűlölködés. A kultúrát, a karhatalmi szerveket, a jog templomait, és a társadalom nem kis hányadát. Mert az emberi tulajdonságok magukban hordják az irigységet, a kapzsiságot, s azt, hogy a hazugság elfogadása édesebb, mint az igazság belátása. És, ha a hazugságok alapján lehet támadni bárkit, akkor azt örömmel teszik meg azok, akik ennek a korcs világnézetnek az istentelen logikája alapján odacsapódnak ehhez a lélektelen söpredékhez.

 

Miért is idéztem Mindszenty hercegprímás néhány gondolatát? Mert ma is éppen olyan problémákkal küzdünk, amint akkor, 65 évvel ezelőtt. Olyan kívánalmak fogalmazódnak meg a társadalomban, amelyek akkor, mintegy a szabadságharc kirobbanását generálták, de máig megoldatlanok. Mintha egyhelyben topognánk, hiszen a bűnösök szabadon, a szemünkbe röhögve élik a világukat, fenyegetőznek, hatalomra törnek a megszokott hazugságaikat szajkózva, míg az áldozatok még mindig csak halkan emlegetik saját sérelmeiket. Abnormális helyzet! Sok ezer áldozata van 1956 októberének és novemberének. És amennyi áldozat, annyi titkolózás és hazudozás… Dokumentumok tűntek el levéltárakból, és a véreskezű gyilkosok ellen egyetlen bíróság sem hozott bűnöket megtorló ítéletet.

 

Valamiképpen tehát, ma is 1956-ban élünk… a szabadságharc nem múlt el, nem ért véget, csak a folytonos megtorlást tapasztaljuk, mint 2006-ban is. Mert a magyarságot megfertőzte az állandó beteges szellemiség, az Európához való tartozás beteges kényszerképzete, s ez megosztja a társadalmat. A fiataloknak ma már 1989 is történelem, s mi, akik megéltük, részesei voltunk és egy darabig hittünk is benne, nap mint nap csalódnunk kell. Hisz az is csak egy ordas hazugság volt ugyanazoktól, akik 1848-ban, 1956-ban és 2021-ben is hazudtak a világnak, hazudnak nekünk. „És mi mégis láncot hordunk” – írja Petőfi… azaz, és mi mégis, és továbbra is valljuk a beteg gondolatot, miszerint Európához akarunk tartozni. Csakhogy: az az Európa ma már nincs, szemben azzal a sok tízmilliós rokonsággal, amely Ázsiából máig felnéz ránk, mert nem tudja, hogy egy forradalom és szabadságharc közepén, 1956 óta a megmaradásunkért küzdünk, miközben európai „szövetségeseink” az életünket akarják kioltani, nemzetünket akarják, a pozsonyi csata korában megfogalmazott szlogennel („decretum…Ugros eliminandos esse”) megsemmisíteni, és erre, mint mindig, találnak partnereket – igaz, nem magyarokat, csak magyarul beszélőket – hazánkon belül is.

 

Mindszenty bíboros-prímás szavai tehát máig érvényesek, szellemisége és hazaszeretete ma is példakép kell, hogy legyen minden magyar számára. Mert ma kormányostul és mindenestül el akar nyelni bennünket a vérgőzös, bosszúálló és kegyetlen Európa, ránk szabadítva az idegeneket, elsöpörve azt a népet, vagy annak a népnek a maradékát, amelynek elődei több tízezer éve élnek a Kárpátok gyűrűjében, és Krisztus áldozatát elfogadva, keresztényekké váltak.

 

1956 sok ezer áldozata, a Kossuth tér vérrel itatott földje megköveteli tehát, hogy azokat az elvárásokat igenis megtegyük, hogy végre ne az állandó rettegés és félelem szellemében éljünk, hanem erőt mutatva, hittel álljunk ki nemzetünk megmaradásáért, szakítva a beteges kényszerrel, az Európához való tartozás lázával. Mert a mai sötét európai világban, sok százmillió keleti rokonunk, testvérünk léte új fénnyel áraszthatja el a Kárpátok gyűrűjét, s adhat új reményt és békességet népünknek, nemzetünknek, Istenbe vetett hitünk által. Mindszenty 1956-os beszédének szellemében! Örökre leszámolva a külső és belső ellenséggel.

 

Ez az üzenete 2021-ben a több ezer – az ÁVH, azaz Gyurcsány szellemiségének elődei által kivégzett – Kossuth téri, és a szabadságharcban elesett összes magyar áldozatnak.   

 

Stoffán György

Uraim! Nem volt érdemes...

(Fotó: Székely Hírmondó)

Tábornok Urak!

Önök ott állnak hajnalban a bitó alatt, ki-ki büszkén, ki-ki lelkileg, testileg megtörve. Az áruló magyar tiszt – Tichy – alig várja, hogy kimondhassa: - „Istennél a kegyelem'... – és alig várja, hogy reccsenjen a csigolya, és Önök Uraim irgalmatlan szenvedések közepette kiszenvedjenek.

Ha Önök - Tábornok Urak - láthatták volna előre, mit történik majd ebben az országban az Önök áldozatvállalása után, bizonyára soha nem álltak volna a magyar szabadságharc katonai vezetésébe, s főleg a halál eme formáját utasították volna el, borzadva a következő generációk lélektelen hazaárulása okán. Nézzenek körül az Urak ma abban az országban, amelynek a térképét elképzelni sem tudták volna 1849. október hatodika hajnalán, földi életül utolsó napján: – Nos, ez a térkép semmiben sem tükrözi annak a Magyarországnak a képét, amelynek a szabadságáért Önök harcoltak, s amelyért Önöket a hóhér ott, a létra tetején kampóval, kötéllel a kezében várta. Mert ez az ország annak csupán egyharmad része. Az a híd, amelyről Bem beszélt – elveszett, s elveszett vele a Haza is! Gondolják meg Urak, érdemes-e ott állniok e hűvös hajnalon a vár mellett, az alacsony tetőgerendákból hevenyészett akasztófáik alatt. Pillantsanak be Urak, a mai magyar parlamentbe, s nézzék végig micsoda alja nép árulja a hazát ellenzéki politikusként, s kik gyakorolják a hatalmat Pest-Budán egy lerongyolódott, hitét, hazaszeretetét, s lassan hazája egészét vesztett nép fölött, amelyet állati sorba hajtott annak a népnek a pénzügyi söpredéke, amely nép fia - Kegyelmeteket is odaparancsolta ítéletével a vár tövébe. És ezt a söpredéket szolgálja a mai magyarnak mondott parlament, engedve, hogy pusztulásunk mind nagyobb mérteket öltsön. Mint az állatokat, karámba tereltek sokadszor. Deák kergette a Kiegyezés labanc karámjába és karmai közé népünket, s az Udvar, amely az Önök köteleit verette egymásra uszította – mint az Önök nemes szabadságharca alatt is – a velünk, magyarokkal együtt élő nemzeteket. Majd az Önök gyilkosa, Ferenc József belekényszerítette Hazánkat egy háborúba, amelynek kimenetelét is annak a népnek a bankárai döntötték el, amely népből a nemzetünket gyűlölő Haynau is származik.

E háborút követően egy aljas hazaáruló csoport gyilkosságsorozatot rendezett Magyarországon. Héber feliratú táblákkal tüntettek a magyar Parlament előtt és az országot végigjárva páncélvonatjukon, akasztották a magyart, a keresztényt, a parasztot és a földesurat egyaránt. A bankárok felosztották Magyarország területét a favágó, írástudatlan, végtelenül buta és hazug tutajépítő tótok, a Zalatnán és Gyulafehérvárott – többek között Andrei Saguna lázításának tudhatóan - magyarok ezreit legyilkoló gyilkoló oláhok, a Zentát magyar fejekkel „feldíszítő' rácok, s a háborúba minket erőszakkal bevonó labancok között. Csak halkan jegyzem meg, hogy az Önök által is ismert oláh pap-politikusnak, Saguna Andrásnak, ma a magyar kormány engedélyével szobrot állíthatnak az Erdélyt és a Partiumot megszállva tartó oláhok Aradtól – azaz az Önök kivégzőhelyétől nem messze – Gyulán. Dermesztő hazaárulás, miközben a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumot a jog sárba tiprásával ismét elevették a megszálló oláhok a magyar református egyháztól, s azokat, akik törvényesen visszajuttatták néhány éve a jogos tulajdonosnak, az oláh jog börtönre ítélte! Ahogyan napjainkban, amikor két református püspök ellen ügyeskednek eljárni a tolvaj oláhok... 

Országunk tehát, 1920. június 4-én harmadára zsugorodott, népünk létszáma kevesebb, mint felére csökkent. Igaz, volt egy nemes lelkű és a hazáért élő – Önökhöz mindenben hasonlatos – vezérünk, Horthy Miklós kormányzó úr, aki az európai politika zavaros és drámai időszakában is Magyarország és a magyar nép érdeki mellett harcolt, s vissza is vett – bár iszonyatos áron és nagyon rövid időre – valamicskét az elrabolt területekből. Az öröm csak négy esztendeig tartott. A háborút ismét – Haynau népe segítségével – ellenségeink nyerték meg. És az orosz cárt meggyilkoló ócska söpredék vetette rá vérszomjas, értékeinket romboló önmagát maradék Hazánkra, s még három falut is elraboltak tőlünk a magyar koronázó város, Pozsony hídfőjeként, 1947. február 10-én. Asszonyainkat megbecstelenítették, papjainkat lemészárolták, iskoláinkat bezárták, szerzeteskolostoraink lakóit elkergették, házaikat az enyészetnek adták, politikusainkat kivégezték, s a népet az orosz tajgára vitték kényszermunkára. Nemességünket, a haza ezer éves támogatóit és fenntartóit megölték, elüldözték, s kastélyainkból terményraktárakat csináltak. Értékes könyvtárainkat a söpredékhad elrabolta, s raktáraik pincéiben rothasztotta fél századig. Nem maradt értelmiségünk, nem maradtak vezetésre alkalmas politikusaink, hanem az a réteg vette át a vezetést, akit Önök hazaárulás miatt egytől-egyig – teljes joggal – felakasztattak volna. A dolgozni gyűlölők, az értelmet és a Hazát semmibe vevők, a nemzetközi szabadkőművességet kiszolgálók, a hullagyalázó rablók országává lettünk, s bár sokan ragaszkodunk erkölcsi normáinkhoz, hitünkhöz, magyarságunkhoz, e söpredék eszmeiségében nevelt fiatalságunk immár e csonka Magyarország jövőjére pontot tett. Az egyházak elvesztették szerepüket a nemzeti és hitbéli nevelés terén, s megosztottá váltak, mert árulók lepték el szent helyeinket, mint Isten szolgái... és az igazakat félreállították. Iszonyú bűnök, mint a daganatos betegség támadta meg népünket a Haynauk népének e kis országban való hatalomra jutásával. Jól példázza ezt egy 1948. október hatodikai kivégzés, amikor szintén tizenhárom magyar tábornokot végeztetett ki Rákosi (Rosenfeld) Mátyás, Haynau kései hitsorsos utódja.

Aztán fellázadt a nép tizenegy évvel e korcs szellemű és erkölcsű proli, hazaáruló söpredék hatalomra jutása után, de mint az Önök szabadságharcát, ezt is leverte a keleti lélektelenség, a magyarországi hazaárulók kérésére az orosz hadsereg... És ezután Urak? Olyan árulás következett, amihez fogható volt már ugyan e honban, de arra nem volt még példa, hogy ezt magyar vezetők - Kádár (Csermanek) János és Biszku Béla - rendelte el, túllicitálva azt a megtorlást, amelyet Moszkva követelt e mocskos gyilkos és hazaáruló szocialista ámokfutóktól. Öltek, kínoztak, börtönbe és kényszermunkára vittek tízezreket, majd kivégezték a forradalom miniszterelnökét... mint Batthyányit a pesti Neugebaude-ban... Önök után néhány órával. És jött egy kor, amelyben ma élünk Tábornok Urak. És ez a kor a legveszedelmesebb. Mert azt hirdetik, hogy szabadok vagyunk, de ilyen bilincset soha nem hordtunk kezünkön és lábunkon, lelkünkön, hitünkben és érzelmeinken. A gyűlölet szállta meg Magyarországot szerte a Kárpátok gyűrűjében. Mindenünket eladták azok, akik 1956 után öltek, 89-ben pedig rendszerváltást hazudtak..., s ránk uszították a cigányokat, zsidókat, a fajtalankodókat és ezek erkölcstelen és vak liberális és szocialista támogatóit. Kérdezhetnék Önök Tábornok Urak, hogy: a nép miért hallgat? Nem hallgat, de nem talál meghallgatásra sem a földön, sem az égben. Ha békésen ünnepel, és emlékezik, akkor is belelőnek, lovakkal tapostatják őket, kezüket eltörik, szemüket kilövik a szenny-hatalom utasítására, s e megtámadottakat még a bíróságok is elítélik a hatalom parancsénak eleget téve. Pár év múlva egy másik hatalom parancsára pedig ismét másképpen ítél ugyanaz a bíróság… Mert itt, abban a Magyarországban, amelyért Önök önként meghaltak, lehet gyermekeket, öregeket, családokat egyaránt sújtani aljas törvényeikkel, amelyekkel kirabolják a nemzetet, és a kormányainknak parancsokat osztó bankok saját zsebükbe teszik az ellopott pénzt, utcára teszik az általuk félrevezetett emberek ezreit... Nem hallgat a nép Urak, de a nép nagyobbik része ostobán és értékeit és előmenetelét (mundérját és pénzét) féltve elárulja a nemzetért küzdőket, akikért manapság már fizetnek is az ellenzéknek nevezett ellenség ócska kiszolgálói. Tichy őrnagyhoz hasonló talpnyaló és hazátlan férgek szolgálják az európai közös hatalom beteges magyar gyűlöletét, s ha kell, még a templomba is belőnek, sárba taposva az Európában elsőként Magyarországon törvénybe iktatott vallási szabadságot. 

Vége Urak! Mindennek vége, mert ma nincsenek Önökhöz hasonló hősök, nincsenek igazi magyarok a Parlamentben, nincs ember, aki harca hívná a nemzetet a szabadságért, mert nincs – vagy csak kevés – nemzetszeretetre oktató pedagógus, és hallgatnak az egyházak is, ha támadás éri a híveket. S annak néhánynak, aki megmaradt, épp olyan sors juthat majd, mint Önöknek. Igaz, 1849. után is a nemzetet leverő hatalomhoz való hűségre felszólító érseki körlevelet olvastak fel kötelezően templomainkban, s aki erre nem volt hajlandó, azt bebörtönözték, kivégezték. Tábornok Urak... – vajon érdemes volt e meghalniuk a magyar szabadságért, érdemes volt-e kiállni azért a nemzetért, amelynek saját kicsinyes értékei többet jelentenek a szabadságánál, a hazaszeretetnél, a nemzet megmaradásánál? Érdemes volt-e egy hajszálat is megmozdítani azokért, akik később saját esztergomi érsekük, református és evangélikus püspökük ellen gyűjtöttek aláírásokat, akik tízezrével vonultak fel hazug ünnepek alkalmával, és akik a nemzet ellen alakult munkásőrségbe lépve támadtak a Hazára? Érdemes volt-e Önöknek meghalniuk egy olyan nép szabadságáért, amely nép a nemzeti oldalon is aljas és vádaskodó egymás iránt, s a tomboló gyűlölet feléget minden értékes, nemzetépítő elgondolást? Érdemes volt e meghalni egy olyan nemzetért, amelynek asszonyai szívük alatt nem táplálják, hanem meggyilkolják magzataikat... ezzel mintegy 8 millió magyart kivégezve hatvan év alatt? S érdemes volt-e meghalniuk tábornok Urak azokért, akik e felosztott ország másutt élő magyarjaitól megtagadták az alapvető jogot – a magyarságot, s oláhnak, tótnak nevezik az erőszakkal elvett és megszállt magyar szülőföldön élő nemzet-testvéreinket?

Urak! Nem volt érdemes! Mi több: teljesen fölösleges volt, mint minden más áldozat is ezért a magát is csonkoló és gyűlölő nemzetért. Ma is ott állnak a köpönyegforgató, magyar gyűlölő politikusok az Önök emlékoszlopa alatt Aradon, ahol önhitt és hazug beszédeikben, saját mellük büszke, de szánalmas döngetésében merül ki az Önökre emlékezés, ám az Önök igazi célját, haláluk igazi értelmét, ostoba, beszűkült agyukkal, buzogó jellemtelenségükben felfogni nem tudják.

Mert Önök Uraim békét és egységet óhajtottak egy olyan független Magyarországon, ahol magyar, tót, oláh, szerb, zsidó, sváb és szász, katolikus és református, evangélikus és izraelita, egy hatalmas országban közösen alkotva él és épít egyre szebb és egyre jobb jövőt.

Uraim! Nincs már meg ez az ország, nincs meg a hazaszeretet, és nincs meg hozzá az értelem, az akarat… semmi nincs már Tábornok Urak, csak az emlék és egy ország, egy nemzet korccsá tett, megtaposott és savval leöltött felismerhetetlen torzója. Nem tanultunk sem az Önök áldozatából sem a magunkéiból. Katonáink, fegyvereink, erényeink és reményeink nélkül élünk immár, mint Önök a siralomházban. És hamarosan felpereg a dob, kiáll egy mai Tichy őrnagy, s vezényel, mint az Önök hóhérainak azon a ködös, hűvös, nyirkos-gyilkos hajnalon – ott Aradon... És a kötél megfeszül a nyakunkon, lábunkat pedig két hóhér – egy balról egy pedig jobbról – húzza lefelé, hogy roppanjon a csigolyánk… hogy végleg kialudjon a magyarság még pislákoló gyertyacsonkja. Nem volt érdemes Urak... de akkor Önök tudták, érezték, hogy vállalniuk kell az áldozatot. Példát akartak mutatni nekünk, de a magyar nem tanult, hanem javait, s rongyossá vált ruháját védve hajtja hurokba a nyakát – máig. Értelmetlenül és értetlenül. S eme értelmetlenségben és értetlenségben válik az Önök áldozata is értelmetlenné, úri passzióvá, drámaian fölöslegessé. 

Mert ma is hasonló a helyzet… hosszú évek értékeit, eredményeit igyekszik a hamvaiból feltámadt Haynau ócska söpredéke megsemmisíteni… s újra áztatják a kötelet a nemzet vezetői számára. Minden ismétlődni látszik…  

De talán…  mégsem?

Talán... lesz, aki a nemzeti gyásznapon, az Önök kivégzése évfordulóján gyertyát téve ablakába megerőlteti emlékezetét, és elmond egy fohászt a nemzetért... S talán ezt a fohászt Önök elismétlik a Fennvaló előtt... s talán a Fennvaló még egyszer kegyelmet ad nekünk. Hiszen – mint Tichy mondta Önöknek felakasztásuk előtt – cinikus, ma „gyurcsányi”-nak mondható kárörvendéssel: „Istennél a kegyelem”...

Stoffán György