Zsúfolásig megtelt a Batthyány téri Szent Anna templom, mindenszentek napján, a halottak napja előestéjén… A templom belső udvarát a mécsesek megvilágították, s az emberek csendben emlékeztek a templomban és az urnatemetőben. A hatalmas tömeg együtt imádkozott, emlékezett. A szentmisét és a szertartást végző plébános szentbeszéde mély gondolatokat ébresztett a jelenlévőkben…
Látva
az emlékezőket, a megtelt istenházát, az imádság pislákoló fényeit, s emlékezve
az urnatemetőben nyugvó szüleim intelmeire, továbbgondoltam a szentbeszédben
elhangzottakat… amelyben hallottunk szentekről, példaképek fontosságáról, a
halálról, és a mindnyájunk útja végén ott álldogáló, és ránk váró sírásókról.
S összevetvén a Szent Anna templomban hallottakat a mai világgal, a mai politikai élettel és a mai erkölcstelen globális szellemiséggel, értetlenül állok az emberi butaságot, kapzsiságot, szeretetlenséget látva. Hiszen olyan egyszerű lenne szeretni, megérteni egymást, ostoba hadakozás nélkül az nemzet, az ország, javát szolgálni, kapzsiság és pénz utáni sóvárgás nélkül élni. Tisztalelkű és fizikailag is egészséges emberek lehetnénk, ha kizárnánk magunkból a haszonlesést, a hataloméhséget, a vagyonszerzés utáni vágyat. Hiszen senki mellé nem teszik a koporsóba azt, amit másoktól elvett, amit jóléte mellé haszontalanul gyűjtögetett, amit csak azért vitt el mások elől, mert botor kapzsisága erre ösztönözte, s nem gondolt arra, hogy ezzel önmagát mérgezte meg, tette beteggé, kergeti a halálba.
Hogyan
lehet élni Isten nélkül, leszűkítve a létet a földi életre? – volt a második
gondolatom… Amikor a tömjénfüstös urnatemetőben felhangzott a Hiszekegy, a
Miatyánk… szinte érezte mindenki azoknak a hozzátartozóinak a jelenlétét is,
akikhez jött, akikre emlékezett… hatalmas szent közösséggé nemesedett a
megemlékezés, és az ember minden porcikájában átérezte az örökkévalóságot. Nem megszűnünk
tehát, hanem a lélek átlényegül a halál pillanatában, s továbbra is él, létezik…
akkor már Isten közelségében, Krisztus ígérete szerint. Milyen minőségben? Nos,
azt a leélt élet minősége szabja meg. Megtartottuk-e, vagy legalább
igyekeztük-e megtartani Jézus parancsait? Méltókká váltunk-e az isteni
irgalomra azzal az élettel, amelyet Isten szeretetében éltünk, s elfogadtuk-e
ezt a szeretetet, vagy visszautasítottuk, amikor Isten keresett minket? Mert
minden rajtunk, hitünkön és bizalmunkon, múlik. Akik által megtelt a templom,
azok az emberek hívásra jöttek, meghalt szeretteink hívtak. Hiszen a halottakra
való emlékezés, a közös imádság egyfajta intő találkozás… memento mori. Egyben
a felismerés lehetősége is, hiszen a jóra való változtatás soha nem késő. A
bűnbánat, a távozásra való felkészülés lehetősége mindig, mindenkinek adott. Mert
volna, változtatni valónk.
Valamennyien
elborzadunk, ha a kihagyott lehetőségekre, a meg nem cselekedett jóra, mulasztásainkra,
mások megbántására, szeretetlenségünkre, kapzsiságunkra, hitetlenségünkre gondolunk…
Amikor gyertyát gyújtunk, amikor emlékezünk eltávozott szeretteinkre, halljuk meg figyelmeztetésüket… „Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi!” És igyekezzünk kijavítani az ezernyi csorbát, mert az idő rohan, az élet pedig, kivált a mostani időkben, kiszámíthatatlanul rövid. Mindenkire vár az a bizonyos sírásó, de mindenkinek adott a lehetőség is, hogy megtalálja a maga példaképét, akinek életszentsége által megbizonyosodhat afelől, hogy lehet tisztességesen, erkölcsösen, egymást szeretve, tisztelve, önzetlenül, kapzsiság és rosszindulat nélkül is élni. Mert a javakat nem a földön kell gyűjteni – adott esetben mások kárára –, hanem le kell tennünk azokat a jó köveket, amelyeken olykor bukdácsolva is, de bejuthatunk Isten országába.
Nem szomorú megemlékezés, hanem lelki találkozás, komoly figyelmeztetés volt számomra a Szent Anna templomi megemlékező szertartás… amelyen ott nyugvó szüleimmel lélekben együtt imádkozhattam, közös, élő szeretteinkért is…
Stoffán
György