(…) Mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön. Ám valamiben mégis elsők vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500. évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet, s mindig újra saját erőnkből kellett felemelkedést keresnünk. (…)… tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-től, egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a tagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegét ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. (…)… ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte (…) a mi gondunk.A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniök. (…) Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. (…) Ugyanebben a minőségemben továbbá megemlítem, az ország hat és fél millió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból és az Egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik. (…)
(Részlet Mindszenty József rádióbeszédéből, 1956. november 3.)
***
Csak néhány gondolatot idéztem az 1956. november 3-án este elhangzott,
de évtizedek óta szándékosan nem említett Mindszenty-rádióbeszédből. A prímás
másnap az amerikai követségre volt kénytelen menekülni, ahol 15 évet töltött
belső száműzetésben. E 15 év alatt számos alkalommal próbálták kicsalni és letartóztatni
Kádár belügyesei, de ez nem járt sikerrel. Volt, akit papként vettek rá a
Mindszenty-ellenes cselekvésre, de inkább saját életét oltotta ki a követség
mellékhelyiségében, minthogy bíborosát, Esztergom érsekét megölje. A követség
épületében jobbára biztonságban volt, miközben az állandó katonai és rendőri
egységek, még a csatornából is figyelték az épületet. Végül arra kényszerítette
a Vatikáni külügy, kiegyezve Kádárral, hogy hagyja el Magyarországot. A távozás
is krimibe illő történet, amelyre itt nem térek ki, mert Sum paratus című
könyvemben szerepel. Most kizárólag 1956-ra kívánok emlékezni… arra az 1956-ra,
amelynek részleteit máig elhazudják, felelőseit nem nevezik meg, s az
áldozatokról is keveset tudunk, mert az igazi adatokat titkolják, amint Kéri
Edit könyvét is, amelyek raktárak polcain porosodnak… ha őrzik még egyáltalán azokat.
A „Kik lőttek a Kossuth téren ’56-ban” című könyvre
gondolok, amelyben a néhai közismert színész-kutató-írónő részletesen tárgyalja
a Kossuth téri eseményeket, a felelősök és a végrehajtók nevét, de azt is
felfedi könyvében, hogy nem csupán néhány halottról kell emlékeznünk, hanem ártatlan
ezrekről, akiknek az életét az ÁVH a háztetőkről géppisztoly-sorozattal oltotta
ki. Ma sem elbagatellizálható az október 25-iki véres esemény, annál is inkább,
mert megismétlődött… Ugyanazon szellemiség alapján, kereken ötven évvel 1956
után. Gyurcsány Ferenc is emberiség ellen követett el bűncselekményt, s
ugyanúgy nem volt számonkérés, mint a rendszerváltást követően ’56 miatt. S ma,
2021-ben ismét ennek a vérgőzös politikai szellemnek az árnyékában kell élnünk,
de ma már áthat mindent ez a gyűlölködés. A kultúrát, a karhatalmi szerveket, a
jog templomait, és a társadalom nem kis hányadát. Mert az emberi tulajdonságok
magukban hordják az irigységet, a kapzsiságot, s azt, hogy a hazugság
elfogadása édesebb, mint az igazság belátása. És, ha a hazugságok alapján lehet
támadni bárkit, akkor azt örömmel teszik meg azok, akik ennek a korcs
világnézetnek az istentelen logikája alapján odacsapódnak ehhez a lélektelen
söpredékhez.
Miért is idéztem Mindszenty hercegprímás néhány gondolatát?
Mert ma is éppen olyan problémákkal küzdünk, amint akkor, 65 évvel ezelőtt. Olyan
kívánalmak fogalmazódnak meg a társadalomban, amelyek akkor, mintegy a
szabadságharc kirobbanását generálták, de máig megoldatlanok. Mintha egyhelyben
topognánk, hiszen a bűnösök szabadon, a szemünkbe röhögve élik a világukat,
fenyegetőznek, hatalomra törnek a megszokott hazugságaikat szajkózva, míg az
áldozatok még mindig csak halkan emlegetik saját sérelmeiket. Abnormális
helyzet! Sok ezer áldozata van 1956 októberének és novemberének. És amennyi
áldozat, annyi titkolózás és hazudozás… Dokumentumok tűntek el levéltárakból, és
a véreskezű gyilkosok ellen egyetlen bíróság sem hozott bűnöket megtorló
ítéletet.
Valamiképpen tehát, ma is 1956-ban élünk… a szabadságharc
nem múlt el, nem ért véget, csak a folytonos megtorlást tapasztaljuk, mint
2006-ban is. Mert a magyarságot megfertőzte az állandó beteges szellemiség, az
Európához való tartozás beteges kényszerképzete, s ez megosztja a társadalmat. A
fiataloknak ma már 1989 is történelem, s mi, akik megéltük, részesei voltunk
és egy darabig hittünk is benne, nap mint nap csalódnunk kell. Hisz az is csak
egy ordas hazugság volt ugyanazoktól, akik 1848-ban, 1956-ban és 2021-ben is
hazudtak a világnak, hazudnak nekünk. „És mi mégis láncot hordunk” – írja
Petőfi… azaz, és mi mégis, és továbbra is
valljuk a beteg gondolatot, miszerint Európához akarunk tartozni. Csakhogy:
az az Európa ma már nincs, szemben azzal a sok tízmilliós rokonsággal, amely
Ázsiából máig felnéz ránk, mert nem tudja, hogy egy forradalom és szabadságharc
közepén, 1956 óta a megmaradásunkért küzdünk, miközben európai „szövetségeseink”
az életünket akarják kioltani, nemzetünket akarják, a pozsonyi csata korában
megfogalmazott szlogennel („decretum…Ugros eliminandos esse”) megsemmisíteni, és erre,
mint mindig, találnak partnereket – igaz, nem
magyarokat, csak magyarul beszélőket – hazánkon belül is.
Mindszenty bíboros-prímás szavai tehát máig érvényesek,
szellemisége és hazaszeretete ma is példakép kell, hogy legyen minden magyar
számára. Mert ma kormányostul és mindenestül el akar nyelni bennünket a
vérgőzös, bosszúálló és kegyetlen Európa, ránk szabadítva az idegeneket, elsöpörve
azt a népet, vagy annak a népnek a maradékát, amelynek elődei több tízezer éve élnek
a Kárpátok gyűrűjében, és Krisztus áldozatát elfogadva, keresztényekké váltak.
1956 sok ezer áldozata, a Kossuth tér vérrel itatott földje
megköveteli tehát, hogy azokat az elvárásokat igenis megtegyük, hogy végre ne
az állandó rettegés és félelem szellemében éljünk, hanem erőt mutatva, hittel
álljunk ki nemzetünk megmaradásáért, szakítva a beteges kényszerrel, az
Európához való tartozás lázával. Mert a mai sötét európai világban, sok
százmillió keleti rokonunk, testvérünk léte új fénnyel áraszthatja el a
Kárpátok gyűrűjét, s adhat új reményt és békességet népünknek, nemzetünknek,
Istenbe vetett hitünk által. Mindszenty 1956-os beszédének szellemében! Örökre
leszámolva a külső és belső ellenséggel.
Ez az üzenete 2021-ben a több ezer – az ÁVH, azaz Gyurcsány
szellemiségének elődei által kivégzett – Kossuth téri, és a szabadságharcban elesett
összes magyar áldozatnak.
Stoffán György