Tábornok Urak!
Önök ott állnak hajnalban a bitó alatt, ki-ki büszkén, ki-ki lelkileg, testileg megtörve. Az áruló magyar tiszt – Tichy – alig várja, hogy kimondhassa: - „Istennél a kegyelem'... – és alig várja, hogy reccsenjen a csigolya, és Önök Uraim irgalmatlan szenvedések közepette kiszenvedjenek.
Ha Önök - Tábornok Urak - láthatták volna előre, mit történik majd ebben az országban az Önök áldozatvállalása után, bizonyára soha nem álltak volna a magyar szabadságharc katonai vezetésébe, s főleg a halál eme formáját utasították volna el, borzadva a következő generációk lélektelen hazaárulása okán. Nézzenek körül az Urak ma abban az országban, amelynek a térképét elképzelni sem tudták volna 1849. október hatodika hajnalán, földi életül utolsó napján: – Nos, ez a térkép semmiben sem tükrözi annak a Magyarországnak a képét, amelynek a szabadságáért Önök harcoltak, s amelyért Önöket a hóhér ott, a létra tetején kampóval, kötéllel a kezében várta. Mert ez az ország annak csupán egyharmad része. Az a híd, amelyről Bem beszélt – elveszett, s elveszett vele a Haza is! Gondolják meg Urak, érdemes-e ott állniok e hűvös hajnalon a vár mellett, az alacsony tetőgerendákból hevenyészett akasztófáik alatt. Pillantsanak be Urak, a mai magyar parlamentbe, s nézzék végig micsoda alja nép árulja a hazát ellenzéki politikusként, s kik gyakorolják a hatalmat Pest-Budán egy lerongyolódott, hitét, hazaszeretetét, s lassan hazája egészét vesztett nép fölött, amelyet állati sorba hajtott annak a népnek a pénzügyi söpredéke, amely nép fia - Kegyelmeteket is odaparancsolta ítéletével a vár tövébe. És ezt a söpredéket szolgálja a mai magyarnak mondott parlament, engedve, hogy pusztulásunk mind nagyobb mérteket öltsön. Mint az állatokat, karámba tereltek sokadszor. Deák kergette a Kiegyezés labanc karámjába és karmai közé népünket, s az Udvar, amely az Önök köteleit verette egymásra uszította – mint az Önök nemes szabadságharca alatt is – a velünk, magyarokkal együtt élő nemzeteket. Majd az Önök gyilkosa, Ferenc József belekényszerítette Hazánkat egy háborúba, amelynek kimenetelét is annak a népnek a bankárai döntötték el, amely népből a nemzetünket gyűlölő Haynau is származik.
E háborút követően egy aljas hazaáruló csoport gyilkosságsorozatot rendezett Magyarországon. Héber feliratú táblákkal tüntettek a magyar Parlament előtt és az országot végigjárva páncélvonatjukon, akasztották a magyart, a keresztényt, a parasztot és a földesurat egyaránt. A bankárok felosztották Magyarország területét a favágó, írástudatlan, végtelenül buta és hazug tutajépítő tótok, a Zalatnán és Gyulafehérvárott – többek között Andrei Saguna lázításának tudhatóan - magyarok ezreit legyilkoló gyilkoló oláhok, a Zentát magyar fejekkel „feldíszítő' rácok, s a háborúba minket erőszakkal bevonó labancok között. Csak halkan jegyzem meg, hogy az Önök által is ismert oláh pap-politikusnak, Saguna Andrásnak, ma a magyar kormány engedélyével szobrot állíthatnak az Erdélyt és a Partiumot megszállva tartó oláhok Aradtól – azaz az Önök kivégzőhelyétől nem messze – Gyulán. Dermesztő hazaárulás, miközben a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumot a jog sárba tiprásával ismét elevették a megszálló oláhok a magyar református egyháztól, s azokat, akik törvényesen visszajuttatták néhány éve a jogos tulajdonosnak, az oláh jog börtönre ítélte! Ahogyan napjainkban, amikor két református püspök ellen ügyeskednek eljárni a tolvaj oláhok...
Országunk tehát, 1920. június 4-én harmadára zsugorodott, népünk létszáma kevesebb, mint felére csökkent. Igaz, volt egy nemes lelkű és a hazáért élő – Önökhöz mindenben hasonlatos – vezérünk, Horthy Miklós kormányzó úr, aki az európai politika zavaros és drámai időszakában is Magyarország és a magyar nép érdeki mellett harcolt, s vissza is vett – bár iszonyatos áron és nagyon rövid időre – valamicskét az elrabolt területekből. Az öröm csak négy esztendeig tartott. A háborút ismét – Haynau népe segítségével – ellenségeink nyerték meg. És az orosz cárt meggyilkoló ócska söpredék vetette rá vérszomjas, értékeinket romboló önmagát maradék Hazánkra, s még három falut is elraboltak tőlünk a magyar koronázó város, Pozsony hídfőjeként, 1947. február 10-én. Asszonyainkat megbecstelenítették, papjainkat lemészárolták, iskoláinkat bezárták, szerzeteskolostoraink lakóit elkergették, házaikat az enyészetnek adták, politikusainkat kivégezték, s a népet az orosz tajgára vitték kényszermunkára. Nemességünket, a haza ezer éves támogatóit és fenntartóit megölték, elüldözték, s kastélyainkból terményraktárakat csináltak. Értékes könyvtárainkat a söpredékhad elrabolta, s raktáraik pincéiben rothasztotta fél századig. Nem maradt értelmiségünk, nem maradtak vezetésre alkalmas politikusaink, hanem az a réteg vette át a vezetést, akit Önök hazaárulás miatt egytől-egyig – teljes joggal – felakasztattak volna. A dolgozni gyűlölők, az értelmet és a Hazát semmibe vevők, a nemzetközi szabadkőművességet kiszolgálók, a hullagyalázó rablók országává lettünk, s bár sokan ragaszkodunk erkölcsi normáinkhoz, hitünkhöz, magyarságunkhoz, e söpredék eszmeiségében nevelt fiatalságunk immár e csonka Magyarország jövőjére pontot tett. Az egyházak elvesztették szerepüket a nemzeti és hitbéli nevelés terén, s megosztottá váltak, mert árulók lepték el szent helyeinket, mint Isten szolgái... és az igazakat félreállították. Iszonyú bűnök, mint a daganatos betegség támadta meg népünket a Haynauk népének e kis országban való hatalomra jutásával. Jól példázza ezt egy 1948. október hatodikai kivégzés, amikor szintén tizenhárom magyar tábornokot végeztetett ki Rákosi (Rosenfeld) Mátyás, Haynau kései hitsorsos utódja.
Aztán fellázadt a nép tizenegy évvel e korcs szellemű és erkölcsű proli, hazaáruló söpredék hatalomra jutása után, de mint az Önök szabadságharcát, ezt is leverte a keleti lélektelenség, a magyarországi hazaárulók kérésére az orosz hadsereg... És ezután Urak? Olyan árulás következett, amihez fogható volt már ugyan e honban, de arra nem volt még példa, hogy ezt magyar vezetők - Kádár (Csermanek) János és Biszku Béla - rendelte el, túllicitálva azt a megtorlást, amelyet Moszkva követelt e mocskos gyilkos és hazaáruló szocialista ámokfutóktól. Öltek, kínoztak, börtönbe és kényszermunkára vittek tízezreket, majd kivégezték a forradalom miniszterelnökét... mint Batthyányit a pesti Neugebaude-ban... Önök után néhány órával. És jött egy kor, amelyben ma élünk Tábornok Urak. És ez a kor a legveszedelmesebb. Mert azt hirdetik, hogy szabadok vagyunk, de ilyen bilincset soha nem hordtunk kezünkön és lábunkon, lelkünkön, hitünkben és érzelmeinken. A gyűlölet szállta meg Magyarországot szerte a Kárpátok gyűrűjében. Mindenünket eladták azok, akik 1956 után öltek, 89-ben pedig rendszerváltást hazudtak..., s ránk uszították a cigányokat, zsidókat, a fajtalankodókat és ezek erkölcstelen és vak liberális és szocialista támogatóit. Kérdezhetnék Önök Tábornok Urak, hogy: a nép miért hallgat? Nem hallgat, de nem talál meghallgatásra sem a földön, sem az égben. Ha békésen ünnepel, és emlékezik, akkor is belelőnek, lovakkal tapostatják őket, kezüket eltörik, szemüket kilövik a szenny-hatalom utasítására, s e megtámadottakat még a bíróságok is elítélik a hatalom parancsénak eleget téve. Pár év múlva egy másik hatalom parancsára pedig ismét másképpen ítél ugyanaz a bíróság… Mert itt, abban a Magyarországban, amelyért Önök önként meghaltak, lehet gyermekeket, öregeket, családokat egyaránt sújtani aljas törvényeikkel, amelyekkel kirabolják a nemzetet, és a kormányainknak parancsokat osztó bankok saját zsebükbe teszik az ellopott pénzt, utcára teszik az általuk félrevezetett emberek ezreit... Nem hallgat a nép Urak, de a nép nagyobbik része ostobán és értékeit és előmenetelét (mundérját és pénzét) féltve elárulja a nemzetért küzdőket, akikért manapság már fizetnek is az ellenzéknek nevezett ellenség ócska kiszolgálói. Tichy őrnagyhoz hasonló talpnyaló és hazátlan férgek szolgálják az európai közös hatalom beteges magyar gyűlöletét, s ha kell, még a templomba is belőnek, sárba taposva az Európában elsőként Magyarországon törvénybe iktatott vallási szabadságot.
Vége Urak! Mindennek vége, mert ma
nincsenek Önökhöz hasonló hősök, nincsenek igazi magyarok a Parlamentben, nincs
ember, aki harca hívná a nemzetet a szabadságért, mert nincs – vagy csak kevés –
nemzetszeretetre oktató pedagógus, és hallgatnak az egyházak is, ha támadás éri
a híveket. S annak néhánynak, aki megmaradt, épp olyan sors juthat majd, mint
Önöknek. Igaz, 1849. után is a nemzetet leverő hatalomhoz való hűségre
felszólító érseki körlevelet olvastak fel kötelezően templomainkban, s aki erre
nem volt hajlandó, azt bebörtönözték, kivégezték. Tábornok Urak... – vajon
érdemes volt e meghalniuk a magyar szabadságért, érdemes volt-e kiállni azért a
nemzetért, amelynek saját kicsinyes értékei többet jelentenek a szabadságánál,
a hazaszeretetnél, a nemzet megmaradásánál? Érdemes volt-e egy hajszálat is
megmozdítani azokért, akik később saját esztergomi érsekük, református és
evangélikus püspökük ellen gyűjtöttek aláírásokat, akik tízezrével vonultak fel
hazug ünnepek alkalmával, és akik a nemzet ellen alakult munkásőrségbe lépve
támadtak a Hazára? Érdemes volt-e Önöknek meghalniuk egy olyan nép
szabadságáért, amely nép a nemzeti oldalon is aljas és vádaskodó egymás iránt,
s a tomboló gyűlölet feléget minden értékes, nemzetépítő elgondolást? Érdemes
volt e meghalni egy olyan nemzetért, amelynek asszonyai szívük alatt nem
táplálják, hanem meggyilkolják magzataikat... ezzel mintegy 8 millió magyart kivégezve
hatvan év alatt? S érdemes volt-e meghalniuk tábornok Urak azokért, akik e
felosztott ország másutt élő magyarjaitól megtagadták az alapvető jogot – a
magyarságot, s oláhnak, tótnak nevezik az erőszakkal elvett és megszállt magyar
szülőföldön élő nemzet-testvéreinket?
Urak! Nem volt érdemes! Mi több: teljesen fölösleges volt, mint minden más áldozat is ezért a magát is csonkoló és gyűlölő nemzetért. Ma is ott állnak a köpönyegforgató, magyar gyűlölő politikusok az Önök emlékoszlopa alatt Aradon, ahol önhitt és hazug beszédeikben, saját mellük büszke, de szánalmas döngetésében merül ki az Önökre emlékezés, ám az Önök igazi célját, haláluk igazi értelmét, ostoba, beszűkült agyukkal, buzogó jellemtelenségükben felfogni nem tudják.
Mert Önök Uraim békét és egységet óhajtottak egy olyan független Magyarországon, ahol magyar, tót, oláh, szerb, zsidó, sváb és szász, katolikus és református, evangélikus és izraelita, egy hatalmas országban közösen alkotva él és épít egyre szebb és egyre jobb jövőt.
Uraim! Nincs már meg ez az ország, nincs meg a hazaszeretet, és nincs meg hozzá az értelem, az akarat… semmi nincs már Tábornok Urak, csak az emlék és egy ország, egy nemzet korccsá tett, megtaposott és savval leöltött felismerhetetlen torzója. Nem tanultunk sem az Önök áldozatából sem a magunkéiból. Katonáink, fegyvereink, erényeink és reményeink nélkül élünk immár, mint Önök a siralomházban. És hamarosan felpereg a dob, kiáll egy mai Tichy őrnagy, s vezényel, mint az Önök hóhérainak azon a ködös, hűvös, nyirkos-gyilkos hajnalon – ott Aradon... És a kötél megfeszül a nyakunkon, lábunkat pedig két hóhér – egy balról egy pedig jobbról – húzza lefelé, hogy roppanjon a csigolyánk… hogy végleg kialudjon a magyarság még pislákoló gyertyacsonkja. Nem volt érdemes Urak... de akkor Önök tudták, érezték, hogy vállalniuk kell az áldozatot. Példát akartak mutatni nekünk, de a magyar nem tanult, hanem javait, s rongyossá vált ruháját védve hajtja hurokba a nyakát – máig. Értelmetlenül és értetlenül. S eme értelmetlenségben és értetlenségben válik az Önök áldozata is értelmetlenné, úri passzióvá, drámaian fölöslegessé.
Mert ma is hasonló a helyzet… hosszú évek értékeit, eredményeit igyekszik a hamvaiból feltámadt Haynau ócska söpredéke megsemmisíteni… s újra áztatják a kötelet a nemzet vezetői számára. Minden ismétlődni látszik…
De talán… mégsem?
Talán... lesz, aki a nemzeti gyásznapon, az Önök kivégzése évfordulóján gyertyát téve ablakába megerőlteti emlékezetét, és elmond egy fohászt a nemzetért... S talán ezt a fohászt Önök elismétlik a Fennvaló előtt... s talán a Fennvaló még egyszer kegyelmet ad nekünk. Hiszen – mint Tichy mondta Önöknek felakasztásuk előtt – cinikus, ma „gyurcsányi”-nak mondható kárörvendéssel: „Istennél a kegyelem”...
Stoffán György