2019. január 2., szerda

Erdély jövője – összetartás vagy önfeladás







Erdély sorsát nem véglegesen döntötte el az 1920-as trianoni majd az 1947-es párizsi békeszerződés. Mert a történelemben nincsenek véglegesen eldöntött dolgok. Minden az éppen aktuális politikai viszonyok függvénye.
A két békeszerződés között és utána eltelt időszak negatív eredményei azonban ezernyi politikai bűn következményei. Ezek legtöbbnyire Budapestről, később Budapestről és az erdélyi magyar és székely nemzet vezetőinek, vagy önjelölt vezetőinek a hibáiból, bűneiből erednek. Rendkívül rossz és téves lelkiállapotra utal, ha állandóan – évtizedeken keresztül – csak másokat okolunk, csak rajtunk kívül álló eseményeket látunk, saját égbekiáltó bűneinket pedig igen következetesen kerüljük, azokról tudomást sem veszünk. Pedig volna bőven, miről gondolkodnunk, volna, amiből tanulnunk, hogy sorsunkat itt a Kárpátok gyűrűjében végre biztonságossá tegyük.
A múlt tévedéseiről, politikai árulásairól, ostoba politizálásáról, és a kommunista rendszer magyarellenes voltáról kár beszélnünk, hiszen azok az idők elmúltak, igaz, egyáltalán nem nyomtalanul. Ezekből tanulnunk kell, de a hátrahagyott bajok, a politikai helyzet és az erdélyi magyar társadalom létszáma csökkenésének megállítása a mi feladatunk.
De hogyan? – tehetjük fel a kérdést. 
A válasz is egyszerű. Nem úgy, ahogy eddig tettük, mert annak eredménye ma már kézzelfogható. Ma a székelyföldi autonómiától zeng a magyar nemzetpolitika, a magyar kormány pedig példaértékű, de rosszul megítélt és helytelen alapokon nyugvó támogatási rendszerben segíti az erdélyi magyar társadalmat. Úgy teszünk mindnyájan, a legfelsőbb szintig, mintha nem ismernénk a mai főhatalmat, mintha egyenlő szellemi és erkölcsi megítélésben részesítenénk e főhatalom mindenkori vezetését. Annak ellenére teszünk így, hogy ismerjük, tudjuk kikkel állunk szemben, de erről sem veszünk tudomást, s nem úgy alakítjuk politikánkat sem Erdélyben, sem az anyaországban, hogy az gyümölcsöző lehessen és a magyar nemzeti értékek megtartását eredményezze.
Olykor úgy teszünk, hogy tetteink bőszítsék e gyűlölködő és száz éves politikáját tekintve áruló mindenkori román politikai erőket, máskor támogatjuk őket nemzetközi szinten, miközben ők az erdélyi magyar társadalmat minden szinten ócsárolják, jogait csorbítják, emberi létükben megalázzák.
Tehát, a románokkal szembeni erdélyi és magyarországi politikán változtatni kell. Továbbá, fel kell hagyni az Erdélyből Budapestre hívott és itt foglalkoztatott „szakértők” mindenhatóságára épülő nemzetpolitikával, mert akik ott sem feleltek meg választóiknak, azoknak a munkája Magyarországról sem lesz hatékonyabb, ahogyan ez ma már, csaknem egy évtized múltán kézzel fogható.  Nem elég volt szekusokkal – akik ma az erdélyi magyarság vezetőinek tartják magukat – együtt vadászni, hanem el kell menni a székely és magyar nép közé, és meg kell hallgatni véleményüket arról, hogy miként lenne jobb és hathatósabb az a támogatási rendszer, amely az anyaországból hivatott segíteni a magyar kultúrát, tehetséggondozást. Mert bizonyos vagyok abban, hogy ez sokkal célirányosabbá tehetné a „magyar pénzeket” annál, ahogyan az elosztás ma folyik. Legyünk őszinték: ma az évtizedes barátságok, az uram-bátyám mentalitás érvényesül ezeknél a támogatásoknál, legyenek azok százezres vagy milliárdos nagyságrendűek.
A politikában a budapesti kormányok a rendszerváltás óta úgy viszonyulnak némelyik, a Kárpát-medencében ma regnáló idegen főhatalomhoz, mintha félnének, vagy kiszolgáltatottai lennének ezeknek a főhatalmaknak. Ez is helytelen politikai szemlélet, hiszen az ellenünk gyűlölettel bíró országokkal szemben nem lehetünk mi elnézőek, s nemzetközi szinten segítőik sem lehetünk. Sokszor esik meg, hogy amikor a románok újabb és újabb megszorításokkal sújtják a magyarságot – szemben az 1918-as hazug ígéreteikkel – akkor mi, a nemzetközi politikában az ő javukra szavazunk, mellettük állunk ki. Hiszen nem csak Ukrajnának vannak olyan érdekei, amelyek a magyar hozzáállástól függnek, hanem a románoknak is. Antalltól máig tehát, olyan a magyar politika ezekkel az országokkal, köztük Romániával szemben is, ami nem vezet sehová, legföljebb többet röhögnek rajtunk a Cotroceni-i palotában. 

Az sem célravezető, ha az 1920-as évek akkor érthető és jogos szlogenjeivel tüntetünk, és hihetetlenül ostobán Trianon ellen gyűjtünk aláírásokat, mintha bárki is ezen a világon foglalkozna e kérdéssel. Maximum azt kapjuk válaszul, hogy nem normális az MVSZ vezetése és azok sem, akik nem a mai politikai erőviszonyok alapján mentik, ami még menthető. A realitások talaján kellene az MVSZ-nek is politizálnia, nem pedig azon elmélkedni, hogy ezt a teljesen elrugaszkodott, ostoba és ártó szemléletet nem támogatja a magyar kormány. Igaz, az NSKI sem tesz többet annál, mint amit az MVSZ. Az egyik szervezet nem kap pénzt és úgy árt, míg a másik sokat kap, de nem is csinál belőle semmit, csak jól élnek a rokonok és az ismerősök az állami keretből. Ez pedig nem egészen fedi a nemzetstartégia fogalmát. 
Ami pedig az erdélyi politikát illeti:
Súlyos hiba ma a székelyföldi autonómia emlegetése, az azért való küzdelem. A hatását látjuk… amíg a Partiumban nem szól a kutya sem azért, ha magyar felirat van itt-ott, a magyar többségű székely városokban és falvakban még a községháza feliratot is leparancsolják az ortodox püspökség által pénzelt oláhjog védők feljelentése alapján a román-demokratikus bíróságok. A székelyföldi autonómiát ugyanis sem a liberális világpolitika, sem a Krisztust tagadó szakadár ortodox egyház, sem pedig a román főhatalom nem fogja engedélyezni, biztosítani – így! Túl ezen, a ma másfélmillióra csökkent erdélyi magyarság nem engedheti meg magának azt a luxust sem, hogy párt-párt hátán politizáljon. Ha nincs egység az erdélyi magyar politikában, ha mindenki pártelnök és politikus akar lenni, akkor jobb, ha kezét feltartva kivonul a székelység és magyarság a megszállt területről. Ha a partiumi és erdélyi magyarság nem talál magának közös nevezőt, s nem arra törekszik, hogy egyetlen közös szervezetben, egyetlen közös erdélyi autonómiában gondolkodjék, akkor semmi értelme annak, hogy egyáltalán politizáljon, mert nem lesz sem pozitív hatása, sem eredménye.
Fontos azt is szem előtt tartani, hogy a magyar fiatalok Erdélyben ne üljenek fel a lelketlen, a nemzetközi liberális erők által pénzelt magyarországi, szélsőjobboldalinak tűnő szervezetek lázításának, mert azzal okot szolgáltatnak saját lehetetlenné tételükre és az erdélyi magyar társadalom jogcsonkítására. Mert a jog szentsége megszűnt egész Európában, így a regnáló liberális hatalmak bármiért és bárkit rács mögé tehetnek. Ilyen súlyos eset a Beke-féle ügy, amely svájci és amerikai magyar szekusok és magyarországi jobboldali szervezetek miatt robbant ki, ám közülük senki nem emel szót a bebörtönzött és jogtalanul elítélt fiatalok mellett.
Az egyházak felelőssége
Az egyházak mai vezetői is súlyos hibákat vétenek, amikor nemzeti elkötelezettség helyett feladják állásaikat és a főhatalom előtt tetszelegve, ilyen-olyan előnyökért lassú elrománosítási folyamatot indítanak el. Eközben elvárják, hogy Budapest támogassa, védje őket a már számukra nem is olyan nagy ellenséggel szemben. Igen nagy veszély az is, hogy Róma miként fog dönteni a kora miatt kötelezően leköszönő erdélyi érsek és segédpüspöke utódját illetően. Magyar érseke és segédpüspöke lesz-e továbbra is a magyar és székely népnek Erdélyben? Hiszen látjuk a csángók szomorú és felszámolásra ítélt helyzetét, valamint a Felvidéki magyarság püspöknélküliségének hatását…
A kivándorlás és a gazdasági helyzet is súlyos gondot okoz az erdélyi magyarság megmaradását és jövőjét tekintve. Ám, ennek a témának a fejtegetése egy másik cikk témája lesz hamarosan.
Mit kellene tehát tennünk itt a Kárpát-medencében, hogy egyre fogyó nemzetünk megmaradjon?
Teljes szemléletváltásra van szükség. Lenne szükség, amely hovatovább reménytelenné válik, mert a magyar vállalkozások, a magyar munkaadók, a gazdaságilag kettévált és elerkölcstelenedett társadalom nem nevelhető. A pénz, a megélhetés az egyéni érdekek, elhatalmasodása embertelenné teszi a társadalmat. Az oktatás színvonaltalansága, a lelkes szakemberek háttérbe szorítása és a kolozsvári egyetem liberális kígyófészekké válása alapjaiban teszi lehetetlenné az oktatásban rejlő értéket, a magyar hazafiságra nevelést. A papság számának csökkenése, a meglévők elkényelmesedése, az egyházban való elbizonytalanodás a hitéletre súlyosan negatív hatással van, ami pedig az ifjúság nevelését is veszélyezteti.
Önfelszámolás folyik ma Erdélyben és a Partiumban, ez a folyamat pedig a végső pusztulást jelenti. Az utolsó utáni órákat éli a magyarság, s ha nem fogunk össze mi itt mind a Kárpátok gyűrűjében, akkor két-három generáció múlva Csíksomlyón is kétnyelvű lesz… majd pedig csak román a szertartás… Látnunk kell a folyamatot, hiszen Boldogasszony ferences temploma, vagy Zágrábé, Újvidéké is, a magyar nyelv tekintetében megszűnőben van, a korábbi hasonló problémák okán és miatt.
Nincs tehát időnk. Mind személy szerint, mind közösségeinkben önvizsgálatot kell tartanunk, s meg kell teremteni azt az egységet, amely már évszázadok alatt bebizonyította, hogy működik. Ha nem tesszük, s papjaink is – a liberális, kényelmes életmód hatására – cserbenhagyják népüket, akkor végünk van…
A megmaradást egy erdélyi autonómiatörekvés biztosíthatja csak, amelyben mély egyetértés, erős hit, igaz szó és egyenes gerinc szükséges, összefogva olyan románokkal, akik hasonlóan hozzánk, emberi módon gondolkodnak és számukra is a béke, és a Bukaresttől való elszakadás a cél. Mert e pillanatban a saját kezünkben van a megoldás.

Stoffán György  

A Vatikán mostohagyermekei – avagy mi lesz a magyar vértanúkkal?


Aktuálisabb, mint valaha...

Értetlenül állnak a Kárpát-medencei magyar katolikus hívek annak láttán, hogy a Szentszék számos magyar ügyet vélhetően szándékos politikai meggondolásból félretesz és hagyja feledésbe merülni olyan nagy egyházi személyiségek boldoggá avatási ügyét, akiknek emléke és példája ma úgy hiányzik a magyar társadalomból, mint egy falat kenyér. Főként az erdélyi ferencesek ügyei – nyilván politikai megfontolásból – maradnak elintézetlenül, de a hazai ferences vértanúk boldoggá avatásával sem siet a szent hivatal. Hasonlóképpen nincs előrelépés Mindszenty József és Márton Áron vértanúk oltárra emeléséről, ami azért is érthetetlen, mert azt a VI. Pált – akinek külügyminisztere mindkét lánglelkű » magyar és székely « főpapot megalázta a kommunista diktatúrával kiegyezve, majd egyházpolitikai érdekből semmibe vette küzdelmüket – szentté avatta. Azonban Csiszér Elek és Boros Fortunát ferences szerzetesek boldoggá avatásáról évtizedek óta hallgat a politikai előnyöket mindenfölöttinek tartó Szentszék. Csiszér Elek (Csíkcsobotfalva, Csík szék, 1856. nov. 6. – Brassó, 1942. ápr. 27.) szenté avatásáról utoljára és hivatalosan az 1958-ban elhunyt (politikai okokból boldoggá nem avatott) XII. Pius pápa pontifikátusa alatt esett szó. Boros Fortunát ferences vértanú boldoggá avatását (Zetelaka, 1895. június 3. – Capul Midia, 1953. március 16.) – akit a románok a brassói szerzetesházból a Duna-csatorna építésére hurcoltak, majd ott a súlyos beteg, 58 éves papot egy lapáttal agyonverték –  2003. március 4-én a gyulafehérvári Főegyházmegye a kommunizmus romániai vértanúi közt kérte a Szentszéktől P. Fortunát boldoggá avatását is, de az ügyben immár 16. éve nem történt előrelépés. Itt kell megemlítenem, hogy Csiszér Elek ügyét Ő terjesztette fel a Szentszékhez! Kelemen Didák, Batthyány László, Szabin testvér, Hám János ügyének lezárására is vár a magyar katolikusok Kárpát-medencei közössége.

Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt, Kriszten Rafael és Károlyi Bernát magyarországi ferences vértanúk ügyében sem érkeznek újabb bíztató hírek a Vatikánból. „A fenti hét szerzetes 1944. és 1954. között életáldozatával tett tanúságot hitéről és emberszeretetéről. Hárman szovjet, illetve jugoszláv csapatok, négyen pedig a kiépülő kommunista rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó reguláris és partizáncsapatok, valamint a támogatásukkal kiépült rendszer számára az élet nem volt érték. Amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a vértanúk vére az egyház magvetése.(Magyar Kurír)

A boldoggá avatási eljárások hosszú időt vesznek igénybe, megalapozottnak és igazoltnak kell lenniük, ám a fent felsorolt esetekben csaknem minden feltétel adott volna ahhoz, hogy a Szentszék engedélye megszülessék. XII. Pius pápa, a magyarság nagy védelmezője, már évtizedek óta zavaró tényező bizonyos politikai körökben, ezért a kezdeményezett boldoggá avatása elmaradt, noha életszentsége ezt mindenképpen kiérdemelné. Hasonló lehet a helyzet a magyar főpapokkal és szerzetesekkel is, kivált az erdélyi, boldoggá avatásra felterjesztett nagyjaink esetében, hiszen egy Krisztust tagadó államvallású, szakadár ortodox birodalommal való jó politikai kapcsolat többet ér a Szentszék számára, mint a mindig hűséges székely és magyar nemzet katolikus közössége, amelynek száma jóval kisebb, mint a román katolikusoké. A Szentszék pedig, ehhez a nagyobb számú román katolikus közösséghez alkalmazkodik külpolitikájában. Ennek a külpolitikának volt tudható, hogy a szent pápa, II. János Pál nem látogatta meg az ezer éves gyulafehérvári Főegyházmegye központját, nem emelte metropolita rangra a jelzett érsekség érsekét, a csángók nem kapnak lehetőséget magyar nyelvű lelki gondozásra, s a Szentszék nagykövete pedig, a román tárgyalódelegációhoz fordulva azzal tréfált Marosvásárhelyen, amikor a katolikus iskolaközpont „érdekében járt el”, hogy a magyarok miért nem olvadtak már be a nagy román közösségbe, hiszen volt rá száz esztendejük.
A politika felülírja tehát a szenvedést, a krisztusi magatartás elismerését, a hitért elszenvedett halált… hiszen Róma mai püspöke sem tervezi a székely néppel való találkozást, hacsak székelyeink nem látogatnak el a Regát fővárosába a pápalátogatás idején… (Igaz van néhány vakvágányra terelődött erdélyi pap, aki ezt szorgalmazni fogja…)

S mi lehet a Kárpátok gyűrűjében, az Esztergom-Budapesti Érsekség fennhatósága alá tartozó felterjesztettek boldoggá avatása elodázásának az oka? Miért nem lehet a szentek és boldogok sorában Mindszenty, és a vértanú ferencesek? Mert a politika felülírja a szenvedést, a krisztusi magatartás elismerését, a hitért elszenvedett halált… és felülírja a magyarságot is… Rómában.  

Ha Casaroli államtitkárt is boldoggá vagy szentté avatja a mai római püspök, akkor több kérdésem nincs. Addig viszont a fenti sorokat kérdésnek tekintve várom Róma válaszát, hiszen jó lenne még megélni legalább a legnagyobbak elismerését… és szükség is van rá, hogy a Szentszék is példaként állítsa a magyar fiatalok és a Kárpát-medence magyarsága elé azokat, akiknek ez a nép köszönheti, hogy még létezik. Vagy ezt nem nézi jó szemmel a vatikáni külpolitika?

A fentiek ellenére addig, amíg konkrét és egyértelmű válasz nincs, addig is büszkén tekintek e feledésre ítélt nagyjainkra… hiszen a Mennyek országában nincs politikai megkülönböztetés, és nincs szükség e földi beleegyezésre sem… Akiket itt a földön magyarságuk és hűségük miatt maga a Szentszék is kellemetlennek tart, ott a Mennyben már megkapták jutalmukat.
S így, mintha nem volna politika, Szentszék és sok ostoba vatikáni politikai bürokrata és áruló, imádkozhatunk… imádkozzunk Hozzájuk hazánkért, nemzetünkért, megmaradásunkért!

Stoffán György

2018. december 31., hétfő

Megkésett emlékezés



 
Királyhelmecen még emlékeznek rá...
Mécs László premontrei költő életművét nem tanítják. Nem érettségi tétel, mint a Való Világ vagy a Sorstalanság. Pedig költészete, mondanivalója máig aktuális, hiánypótló volna a magyar keresztény szellemi életben.  De nem kell. Épp úgy nem kell, mint egy tisztességes Hunyadi-film, mint az ének-zene órák, mint a művészettörténet. Persze nem Mécs László kiváltsága az örök elhallgattatásra ítéltség. Harsányi Lajos, Sík Sándor, Mentes Mihály, Puszta Sándor, Tűz Tamás is hasonlóan törölve lett a magyar irodalom palettájáról. Igaz, Virágh Benedekről sem szólnak a magyar irodalomkönyvek. S, hogy ne csak katolikus költőket soroljak, a számomra igen kedves, református lelkészköltőt és műfordítót, Szénási Sándort sem hagyhatom ki.
Hasonló a helyzet a XX. századi magyar egyházzene terén is. Werner Alajos, Tamás G. Alajos és lassan már Bárdos Lajos vagy Ádám Jenő neve is ismeretlen az érettségizettek számára.
Nemzetünk életében nagy szükség volna a humán műveltségre, a lélek nevelésére, a hitre. S ez nem mai probléma, csak ma már lassanként és észrevétlenül megfordíthatatlanná válik a folyamat, ha nem kap észbe a művelődési kormányzat. Vaknak is látható figyelmeztetés a mai ifjúság szellemi és lelki állapota, amely az Isten-tagadó kommunista, majd később a liberális ideológiák sok évtizedes hatását tükrözi.
Ám, nem sokat változott a helyzet Hoffmann Rózsa munkásságát kivéve, de ő nem fejezhette be nagy ívű terveit, amelyek valódi változásokat hozhattak volna a magyar iskolaügyben, oktatásban mert a politika más pályára kényszerítette. Mint a Teleki Pál aszobrot a budai Várból, egészen a Balaton-partig....
Ma a kulturális kormányzatból senki nem hallgat  a régi figyelmeztetésekre, amelyek ott porosodnak a könyvespolcokon…

Nem a sokféle tudománnyal teletömött, hanem becsületesen érző és nemesen gondolkodó, őszintén hazafias és mélyen vallásos polgárokra... van szüksége lesújtott hazánknak. Előszeretettel szoktam hivatkozni az utolsó polihisztornak, Brassay Sámuelnek mondására, hogy többet ér egy véka becsület, mint egy köböl tudomány. A mi nagyon megromlott világunkban különösebben is kell ezt az elvet vallani és követni. " – írja Váczi József református főgimnáziumi tanár, igazgató az 1930-as években. (Buczkó József: „Szállást adtunk hűséges magyar véreinknek”, 155. oldal – Hajdúnánás 2011.)

Azonban nem csak ő vetette papírra, hogy mit kellene tennünk ahhoz, hogy a magyar nemzet magyar és keresztény maradhasson… hogy megmaradhasson. Prohászka Ottokár, Zadravecz István, Bangha Béla, Ordass Lajos, Ravasz László, Lengyel Mária, dr Vas József… és sok magyar gondolkodó, művész, pedagógus figyelmeztet majd egy évszázada arra a veszélyre, Amelynek bekövetkeztét már most látjuk, érezzük, megtapasztaljuk.

Igen, Mécs Lászlóra emlékezvén írom soraimat abból az alkalomból, hogy halála negyvenedik évfordulóján egyetlen sor sem jelent meg a magyar sajtóban, irodalmi lapokban vagy katolikus újságok hasábjain. 1978. november 11-én fejezte be földi pályáját, amelyet 1895. január 17-én kezdett meg. Életművével generációkon keresztül nevelt, tanított, buzdított hitre, magyarságra. Számos kötete jelent meg. Ám, a keresztény magyar kulturális kormányzat – mint ez évben többekről is – megfeledkezett. Arról pedig álmodni sem lehet, hogy eljön az idő, amikor nemzetünk máig, kötelezően elhallgatott nagyjai érettségi tételként is szerepelhessenek… Hiszen, helyettük vannak kötelezően tanítandó senkik. 

Édesapámnak, 1965-ben dedikált kötete...

Mécs László – manapság kedvencemmé vált –, két verséből idézek e megkésett emlékezés végén:

„Egy ismeretlen ősi fényű
örök titokról elszakadtam,
Küldöncnek jöttem, s eltűnök majd,
ha üzenetem általadtam”

***

„…nem bírom már sokáig.
Jézus, szívem csendet áhít!
Add, ha visznek haldokolva,
mennybe jussak, ne pokolba!
Ki latornál voltál ügyvéd,
pereld ki a lelkem üdvét!”


Stoffán György


  

2018. december 26., szerda

Karácsonyi zenei meglepetések – tudósítás Gárdonyból és Besnyőről


Marco Bianchi, olasz zongoraművész gárdonyi zenetanodája nem először szerzett örömet a Fejér megyei polgároknak. Olyan érzékkel szervezi és rendezi meg a mester hitvesének hathatós támogatásával a házi koncerteket, mint egykor szervezhették az itáliai művészelődök Mátyás királyunk udvarában… az egyszerűség és az élmény, a zene árasztotta fennköltség és a zenei kultúra minden íze, zamata átjárja a lelket, amikor e házi-koncerteken felhangzanak az ismert és kevésbé ismert művek, s a tanítványok bemutatják tudásukat a családias hangulatban összegyűlt közönségnek. Karácsony előtt is megörvendeztette Bianchi mester az érdeklődőket egy különleges koncerttel. Az idei Jézus-várásban ott rejtőzött a magyar zeneirodalom, a gyermekek által tolmácsolt és generált ünnepi hangulat, a Stille Nacht és a művészien előadott Kuhlau Sonatina… 

Maga Bianchi mester idén nem virtuozitásával varázsolta el a közönséget, hanem kedvcsinálóként, tanítványainak Bartók játékos, magyar muzsikájával kedveskedett. Alberto Gonzáles Gonzáles spanyol bariton operaénekes, mint vendég lépett fel a koncerten. Előadásában F. X. Gruber Stille Nachtja és Adolphe Adam Cantique de Noël című darabját adta elő. A koncert után Bianchi mester és hitvese családias agapén látta vendégül, a karácsony szeretetét sugárzó ingyenes koncert hallgatóságát.

Hasonlóan örömteli volt az a kuriózum számba menő zenei élmény, amellyel az immár világhírre szert tett besnyői Szironta csengettyős kamarazenekar örvendeztette meg hallgatóságát a kicsiny Fejér megyei zsákfaluban. A számos nehézséggel küzdő együttes a világ zeneirodalmát hozta el a faluházba, művészi szakértelemmel és tudással, Sólyom Balázs vezetésével. Bachtól Csajkovszkij műveiig, a zeneirodalom gyöngyszemeit játszották el angyali csengettyűiken az ifjú muzsikusok. 

Ezen az estén vendégként Roszbora Ádám trombitaművész lépett fel, aki a dzsessz műfaj jeles, hazai, fiatal képviselője, zenepedagógus. Őt Tóth Balázs gitárművész kísérte. Besnyőn két világ találkozott ezen az estén… a nehezen felkapaszkodó zsákfalu és a világhírű besnyői művészek világa. Remélhetőleg ez utóbbiaké a jövő…  


Stoffán György    

2018. december 23., vasárnap

Trianon, az európai ünnep…


Eddig sem nagyon, de most már egyáltalán nem aggódom Európáért… Májusi választás ide vagy oda, hidegen hagy a győzelem vagy a bukás, mert mindkettőt egy irányból igazgatják. Immár látszik, hogy az Európai Néppártot is bedarálta a liberális húsdaráló, s ha jobboldali győzelem lenne májusban, az csak a kimenekülése azoknak, akiknek a kezéből eszik a teljes Unió. Hibáztak, tehát menekülni kell, mert ha felébred Csipke Rózsika Manó (mert nemre vonatkozó nevet nem szabad használni) álmából ötszázmillió uniós állampolgár, az akár kötelet is jelenthetne minden kollaboráns nyakára, de még azokat is fellógatnák, akik a háttérből igazítják az értékrombolást… Így legkönnyebb kimenekülni. És senkit nem kérne számon egy néppárti vezetés… akárcsak a rendszerváltásnak hazudott időkben sem volt szabad a kommunista gyilkosokat bíróság elé állítani… (de nem is volt olyan bíróság, amely elítélte volna őket, hiszen akkor saját magukat ítélték volna el a kommunizmusban is bíráskodók, akik Mannsfeld Péterért és sok más áldozatuk haláláért ez idáig sem kértek bocsánatot!)
Igen, májusban választás lesz, ám ha a választásban valóban a nép döntene, akkor már betiltották volna. S mi mégis reménykedünk. Még akkor sem a kilépést fontolgatjuk, amikor újra és újra megtapossák a magyart, újra és újra telefossák nemzeti történelmünket, és szemünkbe vágják saját piszkukat, mint tette Junker a minap., amikor a saját nemzetét is eláruló bakszász Klausescu Iohannissal találkozott. Hiszen Iohannis eladta nekik Romániát, s ma a liberális szellemiségnek kígyófészkévé tette a lassan elveszni látszó országot, benne Erdélyt és a Partiumot is. S aki hazaárulóvá, nemzetgyalázóvá válik, az pénzt kap, s elismerést tudhat magáénak ettől az emberi magatartást nem ismerő gazemberekből álló gyilkos bandától, amelyet Európai Uniós vezetőknek neveznek.
Miért is háborgom? Mert tűrhetetlen az, miszerint Trianont, a Trianont létrehozók száz esztendő után is ünneplik aljas és gyilkos döntésüket, és mi egy ilyen bandában muzsikálunk, ráadásul ugyanabból a kottából, mint ők… Nem hallok sem a Szentszék, sem a civilszervezetek, sem európai politikusok részéről felháborodott ellenkezést, tiltakozást, de még a magyar politika sem reagál erre a pofátlan és a magyarságot semmibe vevő junkeri nyilatkozatra.
Erdélyből hazatérve még inkább kinyílik a bicska a zsebemben, hiszen látom az erdélyi oktatás drámai rombolását, amelyet a magyar „szakemberek” végeznek idegen parancsra, látom a csak magyarul tudó négy-ötéves kisembereket, akik csak évek múlva veszik észre, hogy nem azt a nyelvet kell beszélniük, amelyet édesanyjuk tanított meg nekik, de látom már a románosodni látszó világot, amelyben egyre több a kollaboráns magyar, székely. Mert a pénz, az ígéret, – ami nem tántorította el Dobó katonáit –, ma eltántorítja a legtökösebbnek hitt magyarokat… is.
És ezért nem csak a megtántorodottak a hibásak, a felelősök, hanem az a mérhetetlen hazudozás, amellyel becsábították – nálunk alkotmányellenesen!  – ebbe az ószövetségi konglomerátumba, azaz az Unióba a volt szocialista államok polgárait… mert ugye mindenki nyithat cukrászdát a Kaiserstadtban… – mondták.
És ma is folyik a hitegetés, a világhatalom kottájából énekelt „Szép május jöjj, hogy ébreszd” című altatódal…
Trianon viszont ünnep az Unióban… s együtt őrjöng majd győzelmétől – 1920-as győzelmi mámorától – az a szemét banda, amely saját nemzeteit adta el, viszi a vágóhídra. Mária országa azonban nem vész el! Mert ennek a Kárpát-medencét felölelő Magyarországnak hivatása, kötelessége van! Lehet ünnepelni, lehet az esztenán koccintani a nagy területszerzésre, de ez nem marad így. És az Isten irgalmazzon mind az olyan európai és magyar politikusoknak, akik ünnepelni akarnak, akik nem teszik szóvá ezt a nemzetünket szembeköpő aljas liberális európai érzületet, s akik csendben ingatják a fejüket Junker és Klausescu Iohannis találkozójának hírein. Mert erre sem reagálni épp olyan ostoba és aljas dolog, mint kijelenteni, és/vagy együtt ünnepelni a rabklókkal.
Ismét mondom: Én nem írtam alá semmit 1920. június 4-én, tehát nekem a Magyar Királyság területe egy és oszthatatlan. Számomra a mai utódállamok csak ideiglenes hatalmak, amelyek súlyosan meglakolnak azért, amit tettek száz év alatt a magyar és a székely nemzettel. És nem szavaztam meg az Unióba való belépést, mert láttam és tudtam – s akkor le is írtam – mit jelent mindaz a gonosz, aljas és nemzetek ellen támadó Unió, mára nyíltan el kívánja pusztítani önmagát is, és amely nyíltan és aljasul vállalja ünnepként egy nemzet, és az európai kereszténység bölcsőjének megsemmisítését.
És nem vagyok mindezzel egyedül. Sokan vagyunk itt a Kárpát-hazában, sokan vagyunk Európában és a világon. Ma már csak egy kürtszó, egy intés, a véres kard kell, hogy eltakarítsuk ezt a szennyet, ezt a történelmi és világtörténelmi posványt, amelyben élni kényszerítettek bennünket. Október 23-a csak egy apró történése volt a magyar szabadságszeretetnek, de ha ez az apró lángocska egyszer eléri a nagy tüzet – és eléri! – akkor vége lesz a liberális, ószövetségi pünkösdi királyságnak, amely immár száz éve ugrál örömében a magyar hősök, a magyar áldozatok hulláján.
Mi legalább, majd eltemetjük őket… hamarosan!
Stoffán György

Dr. Ferencz Orsolya és László Petra magányossága a nemzeti médiában

Évekkel ezelőtt felhívtam a jobboldali sajtó figyelmét arra, hogy a tisztelt kollégák ne foglalkozzanak olyan nagy elánnal az ellenzék ostoba és velejéig primitív megnyilvánulásaival, mert az lehúzza a legpallérozottabb újságírót is. Ugyanis nem lehet egy proli házmester kocsmai megnyilvánulásait azon a szinten kezelni, amilyen szinten a nemzeti keresztény elkötelezettségű magyar értelmiség áll. Erről a szintről azt a mocskolódást és aljas vádaskodást meg sem volna szabad hallanunk. Ha meghalljuk és válaszra méltatjuk, akkor mi magunk is egy lépcsőfokkal… majd még sokkal lejjebb lépünk. Többszöri intésemet olyannyira vette semmibe a nemzetinek mondott kultur-média, hogy mára aligha mondhatjuk el magunkról, hogy különbek vagyunk.
Nem csupán azért nem vagyunk különbek, mert lealacsonyodunk egy-egy proli megnyilvánulás kommentálására, felháborodva és hisztériát keltve, de már odajutott a magyar nemzeti sajtó, hogy keresi azokat az ellenzéki ocsmányságokat, amelyekkel le lehet járatni (bár erre ma már nincs szükség) a már a jobboldali többség előtt alaposan és régen lejáratódott ellenzéket.
Miért is ez a műfelháborodó és sajnos a jobboldalon is elterjedt beteges ellenségpellengérezés? Mert a sok színvonaltalan, olykor trágár, de úri kaszinókba be nem engedhető beszélgetős műsorban nem az igazi problémákról esik szó, nem beszélünk a valós és megoldandó bajokról, hanem igyekszünk beszántani az amúgy is önmagát elásó ostobákat, akikről szólni sem érdemes. Elég ugyanis, amit ők, önmagukról megjelentetnek saját médiájukban.  
A legfélelmetesebb azonban az, hogy a nemzetinek mondott média az utóbbi időben lapítani látszik. Jó példa erre a dr. Ferencz Orsolyára szórt szenny, amelyet a bal-liberálisok oly nagy hévvel tettek az elmúlt napokban. A gátlástalan és aljas sárdobálás egy igazi tudósra, a családanyára, a világosan gondolkodó keresztény magyar asszonyra igazán felháborító volt. Ám, csupán egy-két nemzeti média állt ki a miniszteri biztosi kinevezése miatt célponttá vált Ferencz Orsolya mellett. Ki tudja miért? Ám, akik egy-egy uniós liberális politikus megnyilvánulásából élnek a beszélgetős, jól fizetett hülyegyerek-műsorokban, azok bizony most hallgattak, mint ama bizonyos végtermék a fűben. És ez is gusztustalannak tűnik.
Hasonlóképpen hányingert gerjesztő az a hallgatás is, amely László Petra kolléganőnk felmentése körül tapasztalható. Senki nem szólt az Echo vagy Hír TV-ben arról, miként hurcoltak meg egy ártatlan, munkáját végző tudósítót, egy liberális aljasság miatt, amely egyértelmű hazugságokra épült… Senki nem vetette föl, hogy egy jogállamban meg lehet-e engedni azt, miszerint egy embert meghurcoljon a bíróság politikai nyomásra. Nem szól senki arról, hogy egy ember éveken át félelemben élt, tönkrement, kettétört a karrierje, mert az úgynevezett jog ezt megengedi.
Igen, ez a két esemény volt, amitől zengenie kellene minden „nemzeti” médiumnak, határon innen és túl, mert a balga, de ma oly jól fizetett beszélgetős műsorok résztvevői is kerülhetnek efféle helyzetbe. Mi, mind lehetünk a politikai jogszolgáltatás áldozatai, mert dolgozunk, mert igyekszünk a liberális minoritás ostoba és hazug kelepcéit kikerülve objektíven és tisztességesen dolgozni a haza és a nemzet érdekében. Mint dr. Ferencz Orsolya és László Petra teszi.
Van tehát mit átgondolni a jobboldali sajtó munkatársainak, a hangulatkeltőknek, a pénzért mindent megzenésítő, de üres (fejű) műsorvezetőknek és a műsorban részt vállalóknak is.
Vannak bajaink, vannak végzetes folyamatok a nemzeti életben, s vannak elhallgatott, ám nagy közérdeklődésre számot tartó ügyek. Ám, a legegyszerűbb az, ha néhány primitív, ostoba és hazaáruló senki elejtett mondatain csámcsogunk és csámcsogtatjuk a nézőt, az olvasót. És közben reményeket keltünk egy új szép és keresztény Európa újjáépítésében… Magyarul: félrevezetjük a jobboldalt, a nemzetben gondolkodókat, mert kisstílű és igénytelen, de a konyhára sokat hozó cikkeket írunk és műsorokat szerkesztünk.
Pedig mindez – mert mi vagyunk többen – nagyobb árulás, mint a percemberkék, a szobrot robbantani akaró kis hülyék, a hazaáruló uniós képviselők egy-egy mondata, amelyet örömmel megéneklünk, mert hangulatot lehet kelteni és a plebsz odaül a jövő héten is a TV elé.… Pedig, ez nem érték, amit a magyar újságíróknak kötelességük volna közreadni, azzal tanítani. S nem is pozitív gondolkodásra sarkall, hanem épp úgy rombol, mint a liberál-bolsevizmus… S a jobboldali néző, olvasó épp úgy áll fel a készülék elől a műsor végén, mint a gyurcsányista tüntetés nyugdíjas kielégültjei. S ezt a nemzeti média teszi a választókkal!
Igényes magyar újságírás ma már alig-alig van. És ez nem az ellenzék bűne… a miénk!
Stoffán György

Rablógarázdálkodás... a'la 2018.


         Furcsa párhuzamok képesek az ember életében váratlanul felbukkanni és magyarázatot adni sok-sok addig meg nem értett történésre, a sorsra. Az én párhuzamomat egy kastély számomra végső elmúlása mutatja. Meghalni többféleképpen lehet, hirtelen és hosszú szenvedés útján is, ám a szenvedésnek van egy óriási előnye: időt ad. Például a reményre, hogy mégis csak lehetséges a gyógyulás, Isten majd csodát tesz, mert igazságos és nem hagyja. Aztán csalódunk Istenben, s azt kiáltjuk, Isten sem igazságos, pedig a csapda abban áll, hogy más az isteni igazság, és egészen más, amit mi isteni igazságnak vélünk. Emberi igazságot követelünk, amiről feltételezzük, hogy meggyógyít, s nem azt kapjuk, hanem Isten valódi igazságát, ami materiális értelemben általában elpusztít. Akkor hát pusztítson s ne vigasztaljon senki az örök élettel, ott ugyanis már nem kell semmi, ami itt örömet, feladatot, a talentumokkal való helyes gazdálkodást adhatott volna. Nagy Kemény Gézával, Marosvécs kiváló urával vallom, hogy a ,,remény hal meg utoljára” mondás hamis, mert felmentő kicsengésű. Nagy Frigyes porosz fejedelemnek volt igaza: a remény a vereség első jele.
         És hát bizony elég régóta reménykedtem. Ne kérdezzétek, hogy miben, mert nem tudom, talán Istenben, abban, hogy mégis csak az lesz az én utam, hogy helyrehozzam, amit a történelem csúffá tett. Valami csoda folytán sikerülhet. Szerettem volna Édesanyám kezébe adni a kastély kulcsát, hogy Ő lépjen be először a lepusztult környezetbe, mutasson rá édesapja – nagyapám - szobájára a földszinten, vigyen be az egykori gyerekszobákba, érintse meg a szalon Zsolnay kályháját és a park végében mesélje el, hol volt a tavon a csónakkikötő. A szalonban mutassa meg, hol szokott ülni Németh László, hol a plébános, akinek templomában a mai napig ott áll az első padban a család neve. Igen, Németh László gyakori vendég volt a kastélyban, habár nagybátyám kissé gyanakodva figyelte, a társaság ,,rózsaszínűnek” tartotta, mintha érezte volna, mi következik, amihez persze Némethnek semmi köze sem volt, ugyanakkor a társadalomban uralkodó fojtott hangulatot, a megszokott, ám mégis napról napra elidegenedő hétköznapokat, a tarthatatlanságnak soha ki nem mondott érzését, ami a kort jellemezte, jól megérezte és meg is írta rettenetes Iszony c. regényében, ami a mi egykori uradalmunkon játszódik.
         Voltak próbálkozások, befektetők kergetése, bankokkal tárgyalások, megvalósíthatósági tanulmányok készítése és sok imádság. Az oroszok negyvenötben máglyát raktak a kastély bútorzatából, ötször hét centiméteres kicsi fekete-fehér cikkcakkos szélű fotó őrzi a pillanatot, amikor részeg ruszki katonák kezükben vodkás üvegekkel, vigyorogva körülugrálják a máglyát. Bőven felnőtt voltam már, amikor Anyám ezt a fotót elő merte szedni, hogy lássam, milyen világ volt az. Ki készíthette azt a fényképet? Rejtély. A családot 1952-ben - sokáig húztuk az államosítás kezdetétől - tették ki végleg egy földes putriba, ahol a nagymama rövid idő alatt meghalt, középbirtokos nagybátyámat meg úgy megverték, hogy rövid ideig élt már csak utána, testvére, a nagyapám évekkel azelőtt belehalt a francia hadifogságban szerzett betegségekbe. Ez a kicsi máglyás kép élt az agyamban, amikor először elmentem és a személyi igazolványommal bekéredzkedtem a kastélyba, amely ma is Anyám családnevét viseli. 1989 júniusa volt, a dolgozók rémülten összeszaladtak, majd hirtelen mindenki eltűnt. Néhány perc után páran előkerültek a téesz-vezetésből és felajánlották, hogy amit a kastélyban találok még régi bútort, tárgyat, vigyem el, engem illet. Még azt is megpendítették, hogy vigyek egy kályhást, bontassam el a szalon csodás kályháit és szállítsam el. Ez az 56-osok újratemetése után pár héttel történt. Nem hoztam el semmit, másféle visszatérést képzeltem, méltatlannak éreztem a kisszerű cserépkályhabontást, a kertek alatt való ,,vagyonmentést”. Ugyan!
         Később többször is jártam a birtokon, mindig kedvesen fogadtak, de közölték az árat is. Anyám mindig azt mondta, mit kezdenénk vele, honnan vennénk pénzt a tatarozásra és főleg mire használnánk? Birtok nélkül olyan egy kastély, mint ajtó kilincs nélkül. Istenigazából hasznavehetetlen. Most ugyan divat a wellness kastélyszálló, de már leszállóágban. Milliárdos tulajok cserélgetik egymás között az efféle hoteleket, amelyek ismét az enyészet sorsára jutnak, mihelyt múlik a divat s lelakták a vendégek. (az én terveim a kastély kulturális hasznosításáról, a magyar identitás ápolásáról szóltak alapítványi és egyesületi formában, hogy spekuláns ne tehesse rá a kezét) Hiába fújt bármi ellenszólam, a kastély mégis mindig ott motoszkált, nem lehetett kiverni a fejemből. Végül tíz hektárt, ami a kastélypark területe, eladtak volna nagy kegyesen a kastély mellé, de elég lehet az is, ha jó az üzleti terv. Jó volt, de ez ma Magyarországon nem elég, már nem elég, még nem elég vagy újra nem elég, ezt nem tudom eldönteni. A kastélyt 1952-ben államosítás során a helyi téesznek adták teljes birtokkal együtt, falvak és puszták éltek belőle - Illyés Gyula Puszták népe c. nagy ívű szociográfiájában szerepel a családi uradalmunk - és mi megismerkedtünk egy újfajta állandóság érzéssel: a kastély megvan, csak most téesz iroda. Ez az állapot túlélte a rendszerváltást a mi lelkünkben és a rideg valóságban, nem úgy a gazdasági klíma. Hirtelen nem érte meg semmit sem termelni az egykor magas aranykorona-étékű földeken, az állattartás befuccsolt, a téesz fuldokolni kezdett, kieszelték a helyi privatizációt s lett belőle holmi agrár káefté. Nem tudom, hogy egykor volt komcsik lettek-e a tulajdonosok vagy újabb generációk sarjai, mindenesetre a kastély vételárát a káefté nyelte le s nyilván kiosztotta a tulajdoni részarányok szerint. Az állandóság tudata, hogy a kastélyt immár hatvanöt esztendeje a helyi téesz őrzi, aminek régi elnöke szeretettel beszélt a családról és biztosított, hogy semmiféle tüske sincs a helybeliekben, sőt örülnének a család visszatérésének – elszállt. Most veszítettük el a birtokot végleg. Hosszú szenvedést követő elmúlás lett a vége. Ha Romániában lennénk, vissza lehetett volna perelni, amíg az államosításkor kijelölt tulajdonosé. – „Miből vettük volna elő a felújításhoz szükséges összeget?” Anyám örökzöld kérdésére, amelyet mindenkor lemondó legyintés kísért, roppant egyszerű a válasz: mi is eladhattuk volna, ha egyéb nem sikerül! Most azonban úgy áll a dolog, hogy először elvették, majd másodjára a kibelezett, lehasznált és majdnem romossá vált ingatlant eladták negyedmilliárd forintért. Eladták a miénket hatvanöt esztendővel a tolvajlás, és huszonnyolc évvel az állítólagos demokratikus világ beköszönte után. Más érzés lett volna, ha használják és őrzik tovább, talán egészen addig, amíg a történelem felkínálja nekünk a megoldást. Ezt elfogadhatónak éreztem volna, de nem igazságosnak.
         Hajlamos a magyar a bocskoros oláhot lenézni, korholni, átkozni vérmérséklet szerint, de az a képesség, hogy belássuk; van amiben ők kiválóbbak nálunk, hiányzik belőlünk. Nagy tisztelettel és elismeréssel adózok a románok restitúciós törvénye előtt, s ma sem tudom elfogadni, hogy a mi rendszerváltásunk zűrzavarában egy ma már nyilvánvalóan dilettáns politikai garnitúra elvette a jogos tulajdonba való visszahelyezés történelmi lehetőségét a hazai arisztokrácia, földbirtokos, iparos és minden egyéb tulajdonos réteg leszármazottaitól. Az egyházak valamelyest kivételt képeznek, ők ugyanis számos ingatlanjukat visszakaphatták. De mennyivel ér kevesebbet az én jogom őseim kastélyához, mint bármely egyházé egykori rendházhoz vagy borospincéhez? Ezen a meneten én sose tudtam keserűség és harag nélkül végigmenni. Elolvastam Csinta Samu sepsiszentgyörgyi újságíró köteteit az erdélyi arisztokrácia visszatéréséről, ismerem az ottani keserveket, de mégis csak az a helyzet, hogy őket visszahelyezték a jogaikba, csak a mértékeken vitáznak s perelnek. A tény tehát az, hogy Romániában a románok visszahelyezték jogaikba a magyar urakat, míg a saját hazánkban ez szóba se került. Ez nekem nem rendszerváltás. Jelképes, hogy november 4-én, az 56-os szabadságharc leverésének szomorú emléknapján tudtam meg, hogy a kastélyt egy vállalkozó megvásárolta. Ekkor ért véget az a bizonyos párhuzam, amely a valós, mindennapi élet és a lehetséges, remélt és titokban vágyott élet mindenkiben jelen lévő kettősségét kíséri. Egyszerre váltam érdektelenné s egyszerűvé, mint a faék. És innentől kezdve nem érdekel tovább a korábbi hőfokon hazám sorsa sem. Három gyermekemre ez a felfogás és érzelem marad. Atavisztikus érzelmek üresedtek ki, s korábban megvetett elméleteknek kezdek igazat adni. Például annak az angol írónak, aki először mondta ki, hogy haljon meg a haza értem. A lelkesedés szükségszerűen alábbhagy a korral, de a vád erősödik. Vádolom a jelenleg regnáló politikai garnitúra tagjait is, hisz nem csak Antallék dilettáns kormánya szavazta meg az igazságtalan és spekulációk tömkelegére módot adó kárpótlási rendszert, hanem azok a politikusok is, akik ma miniszteri tisztségeket és államelnöki, miniszterelnöki pozíciót töltenek be. Két sarkalatos törvényt szabotáltak el Magyarországon, amely halálos bűn volt a nemzet ellen: a restitúciós törvényt és a lusztrációs törvényt. Az első hiánya miatt nem kerülhettek ismét helyzetbe azok a családok, akik korábban már bizonyították haza hűségüket és támogatás nélkül is biztos támaszai lehettek volna az országnak, mert ez a vérükben van. A második hiánya pedig eszköze lett a hazai kaviárbaloldal kialakulásának, amely az Őszödi Rém létezésében csúcsosodott ki, ő lett a negyedévszázados elcseszett időszak szimbóluma. Ezeknek a mulasztásoknak a Fidesz is vastagon részese, sőt egyetlen kormányzati ciklusa alatt sem vette elő a témát. Pár éve még igazat adtam Bethlen István egykori miniszterelnökünknek, aki azt írta egy levélben a Londonban tanuló fiának, akiről lumpolós híreket kapott, hogy annak, akinek nem kell naponta robotolnia a puszta fenntartásáért, kutya kötelessége a haza üdvén fáradoznia. Nagy igazság ez! Nekem nem kellene naponta robotolnom, ha visszakapom azt, ami a miénk, viszont sokat adhattam volna általa az országnak. Így azonban elsősorban nem a napi munka miatti időhiány, sokkal inkább a hazáért való munkálkodástól való megcsömörlés miatt utasítom el a hazáért való aggódást, a politikai éberséget, a közügyek gyakorlását, a nemzeti ünnepek átélését és egyáltalán mindenfajta lelkesedést. Én már csak szemlélődöm. Morus Szent Tamás mondta a vérpadon, hogy az igazság akkor is igazság, ha csak kevesen képviselik, sőt akkor is, ha épp nem képviseli senki.


Egy anullált örökös
2018 november 4.

Hozzászólások

Aczél György harcolta ki annak idején, hogy a rendszerváltás előtt épüljön meg a Várban a Hilton szálló. A Hilton szállodalánc pedig az egész világon a Moszad fedőszerve. Aczél tudta, miért telepíti be az izraeli titkosszolgálatot Budapestre. Az eredményről Csurka is, meg Peresz is beszámolt. Úgy kótyavetyélték el az államvagyont, hogy az adósságunk megtöbbszöröződött. S azon találtuk magunkat, hogy az izraeli miniszterelnök hazánk felvásárlásával dicsekedhetett. Az a mocskos csürhe, amelyik az elmaradt rendszerváltást és a kárpótlást kitalálta a restitució helyett, nem dilettáns volt, hanem hazaáruló. Sajnos, könnyű volt nekik ehhez az aljamunkához szolgákat találniuk. Sorban álltak és ma is sorban állnak "legjobbjaink", ha júdáspénzért részt kell venni egy kis korrupcióban, a közösség és a nemzet kifosztásába, megalázásában ... De ez nem a meghátrálásra, hanem a további munkára kell késztessen mindenkit, akinek fontos a haza sorsa.

A proli-gőg és jobboldali nemtörődömség

Profile picture for user Rechnitz

Van valamilyen bája a rendszerváltást követő parlamentek züllésének… Mint egy alkoholista vagy egy drogos lassú, de teljes tönkremenetelének folyamata. S amíg az egyszázalékos ellenzék e züllés de facto megtestesítője, addig sajnálattal kell látnunk és tapasztalnunk, hogy a társadalom ezen ellenzékre szavazó „bázisa” hasonlóképpen züllik, értelmi képessége a bányász-béka ülepét sem éri el. Mert a választók szellemi minősége, magyarsága, felelősségtudata rejlik a Parlament falai között azokban az emberekben, akiket a választó beültet a jól fizető bársonyszékekbe, ahonnan azután többé nem látható a választó, azaz a nép.
Ma minden európai parlamentben két tábor feszül egymásnak: az egyik a hatalmat kezéből kiadni nem akarók tábora, a másik a hatalomért bármit elkövetők tábora. Nem a nemzetért és a népért harcol ez utóbbi, hanem azért, hogy ő legyen a húsosfazékhoz legközelebb. A húsosfazék pedig nem más, mint az uniós támogatásokból elvégzett munkák munkadíja, és egyáltalán e támogatások el- és beosztásának lehetősége. Hiszen a mai kormányzat e pénzekből épít, míg a korábbi milliárdosok, akik szocialistának és ki tudja még minek nevezték magukat, horribilis összegeket loptak el ezekből a befolyó pénzekből. Jó példa erre a 4-es metró építési költségeinek megcsapolása, amely 167 milliárdra rúgott. Igaz, a jogállamiság hiánya biztosítja, hogy e sikkasztások ne váljanak büntetőjogi kategóriává. A 167 milliárd senkit nem terelt be egyik büntetés végrehajtó műintézetbe, mert azok csak a nép számára elérhetőek. A kiváltságosok csak egymást fenyegetik vele, mintegy színházi előadásként a parlamenti felszólalások alkalmával.
A harc tehát folyik, de igazából nincs is harc. A Parlament falai között mindenki tud mindent a másikról és ez biztosítja a védelmet minden képviselő számára. Egyetlen dologban, a kétszázezer forintos fizetésemelésben volt egység, minden más a TV által is közvetített, ülésszaknak nevezett kabaré része. Akárcsak a világpolitikában, amelyben hasonlóképpen a pénzt, a hatalomvágy és a kapzsiság vált meghatározóvá. Minden érték nélkül.
E tényeknek tudhatjuk be az utóbbi idők ellenzéki politizálását, a parlamenti felszólalások minden méltóságot nélkülöző primitívségét, és a szakmányban elmondott hazugságokat, rágalmakat. S mert manus manum lavat, senki nem kér jogi elégtételt az ott elhangzottakért, bizonyítékául annak, hogy a jog is cinkosa ennek a szánalmas kabarésorozatnak. Hiszen a közszereplő jogai mások, mint az egyszerű honpolgáré. A jog bizonyára úgy tartja, hogy a képviselő szabadon rabolhat, lophat, rágalmazhat, ám ennek ellentételezéseként muszáj eltűrnie a nyilvános, de minden ódiumot nélkülöző kabarétréfákat, amelyeket a néző, azaz a választó nagy élvezettel politizál végig a fotelból, otthon a TV előtt.
A mai ellenzék aranyköpései ellen sem lép fel senki. És ez nem csak a bosszantó, hanem megalázó is azokra nézve, akik a kétharmados többséget „ünnepélyesen átadták” a kormánynak, április 8-án.
Hiszen folyamatosan azt halljuk, hogy akiben hisz és bízik a magyar nemzet jobbik fele, az nem más mint egy rabló, lókupec, hazudozó, akit előbb-utóbb vezetőszáron visznek mutogatni Brüsszelbe… Így tehát, voltaképpen minden Fidesz-szavazó büdös bunkó, aki egy bűnöző bandát választott meg ország-vezetőnek. Ezt – a magam részéről – kikérem magamnak… és elvárom, hogy akikre szavaztam, értékeljenek annyira, hogy a proli-gőgöt utasítsák vissza, tegyék lehetővé az ezért járó büntetést, büntethetőséget. Vagy legközelebb nem megyek el választani.
A proli-gőggel telt, és méltóság nélküli ellenzék szavazói is lejutottak abba a mélységbe, ahol az általuk választott milliárdos prolik vannak. Immár egyre gyakrabban esik szó a kocsmákban, MSZP-s klubokban, DK-s és LMP-s tüntetéseken a Fidesz-szavazók akasztása, bebörtönzése, családjaikkal együtt való kiirtása. És ez is tűrhetetlen, hiszen a buta, megvezetett és primitív emberek hajlamosabbak az emberölésre, így potenciális bűnözőkké válnak önhibájukon kívül, mert őket, megválasztott képviselőik tüzelik fel embertelen cselekmények tervezgetésére, s esetleg később azon cselekedetek megvalósítására.
Tehát, amikor azt hiányolom, hogy a proli-gőg ostoba és primitív parlamenti megnyilvánulásait nem bünteti a jog, és nem tiltakozik emiatt az érintett, akkor a mai ellenzék választóit is védem, hiszen ők börtönbe kerülhetnek a felbujtók miatt. S ez esetben a felbujtás is bűncselekmény.
Magyarán: az ellenzék mai viselkedése nem más, mint önös érdekek és Orbán-gyűlöletük tökéletesítése érdekében nem a haza szolgálata, hanem a pénzhajhászás és a hazaárulás okán/miatt vannak a magyar törvényhozásban, a társadalmi béke elleni felbujtást használva céljaik elérésére, s kihasználva választók meglehetősen alacsony IQ-ját. Így emberek életét és – választóik tekintetében – szabadságát veszélyeztetik. Ha ezt a gondolatot tovább elemezzük, akkor a jelenlegi kormány, az ügyészségek és a rendfenntartó erők is felelősek a társadalom ebbéli leépüléséért, hiszen a társadalmi békét veszélyeztetőkkel szemben semmilyen eljárás nincs, vagy ha van, akkor az felmentéssel és hülye, körmönfont bírói indoklásokkal végződik.
Van tehát teendő ezzel az egyszázalékos, de annál nagyobb pofájú ellenzékkel kapcsolatban… mind az igazság- vagy jogszolgáltatást, mind a parlamenti képviselők jogállását tekintve.
A legjobb megoldás talán az volna, ha a képviselő hölgyek és urak a Statisztikai Hivatal által megállapított mindenkori átlagbért kapnák, s minden egyéb juttatás és vagyonszerzés tilos volna a számukra négy évig. Bizonyára a semmi másra nem jó egyedek nem a parlament kapuját zörgetnék a választási kampányok alatt, s több lenne a hazáját valóban szolgálni akaró politikus is a parlamenti patkóban… balról és jobbról egyaránt…
Stoffán György