Furcsa párhuzamok képesek az ember életében váratlanul felbukkanni és
magyarázatot adni sok-sok addig meg nem értett történésre, a sorsra. Az
én párhuzamomat egy kastély számomra végső elmúlása mutatja. Meghalni
többféleképpen lehet, hirtelen és hosszú szenvedés útján is, ám a
szenvedésnek van egy óriási előnye: időt ad. Például a reményre, hogy
mégis csak lehetséges a gyógyulás, Isten majd csodát tesz, mert
igazságos és nem hagyja. Aztán csalódunk Istenben, s azt kiáltjuk, Isten
sem igazságos, pedig a csapda abban áll, hogy más az isteni igazság, és
egészen más, amit mi isteni igazságnak vélünk. Emberi igazságot
követelünk, amiről feltételezzük, hogy meggyógyít, s nem azt kapjuk,
hanem Isten valódi igazságát, ami materiális értelemben általában
elpusztít. Akkor hát pusztítson s ne vigasztaljon senki az örök élettel,
ott ugyanis már nem kell semmi, ami itt örömet, feladatot, a
talentumokkal való helyes gazdálkodást adhatott volna. Nagy Kemény
Gézával, Marosvécs kiváló urával vallom, hogy a ,,remény hal meg
utoljára” mondás hamis, mert felmentő kicsengésű. Nagy Frigyes porosz fejedelemnek volt igaza: a remény a vereség első jele.
És hát bizony elég régóta reménykedtem. Ne kérdezzétek, hogy miben,
mert nem tudom, talán Istenben, abban, hogy mégis csak az lesz az én
utam, hogy helyrehozzam, amit a történelem csúffá tett. Valami csoda
folytán sikerülhet. Szerettem volna Édesanyám kezébe adni a kastély
kulcsát, hogy Ő lépjen be először a lepusztult környezetbe, mutasson rá
édesapja – nagyapám - szobájára a földszinten, vigyen be az egykori
gyerekszobákba, érintse meg a szalon Zsolnay kályháját és a park végében
mesélje el, hol volt a tavon a csónakkikötő. A szalonban mutassa meg,
hol szokott ülni Németh László, hol a plébános, akinek templomában a mai
napig ott áll az első padban a család neve. Igen, Németh László gyakori
vendég volt a kastélyban, habár nagybátyám kissé gyanakodva figyelte, a
társaság ,,rózsaszínűnek” tartotta, mintha érezte volna, mi következik,
amihez persze Némethnek semmi köze sem volt, ugyanakkor a társadalomban
uralkodó fojtott hangulatot, a megszokott, ám mégis napról napra
elidegenedő hétköznapokat, a tarthatatlanságnak soha ki nem mondott
érzését, ami a kort jellemezte, jól megérezte és meg is írta rettenetes
Iszony c. regényében, ami a mi egykori uradalmunkon játszódik.
Voltak próbálkozások, befektetők kergetése, bankokkal tárgyalások,
megvalósíthatósági tanulmányok készítése és sok imádság. Az oroszok
negyvenötben máglyát raktak a kastély bútorzatából, ötször hét
centiméteres kicsi fekete-fehér cikkcakkos szélű fotó őrzi a pillanatot,
amikor részeg ruszki katonák kezükben vodkás üvegekkel, vigyorogva
körülugrálják a máglyát. Bőven felnőtt voltam már, amikor Anyám ezt a
fotót elő merte szedni, hogy lássam, milyen világ volt az. Ki
készíthette azt a fényképet? Rejtély. A családot 1952-ben - sokáig
húztuk az államosítás kezdetétől - tették ki végleg egy földes putriba,
ahol a nagymama rövid idő alatt meghalt, középbirtokos nagybátyámat meg
úgy megverték, hogy rövid ideig élt már csak utána, testvére, a nagyapám
évekkel azelőtt belehalt a francia hadifogságban szerzett betegségekbe.
Ez a kicsi máglyás kép élt az agyamban, amikor először elmentem és a
személyi igazolványommal bekéredzkedtem a kastélyba, amely ma is Anyám
családnevét viseli. 1989 júniusa volt, a dolgozók rémülten
összeszaladtak, majd hirtelen mindenki eltűnt. Néhány perc után páran
előkerültek a téesz-vezetésből és felajánlották, hogy amit a kastélyban
találok még régi bútort, tárgyat, vigyem el, engem illet. Még azt is
megpendítették, hogy vigyek egy kályhást, bontassam el a szalon csodás
kályháit és szállítsam el. Ez az 56-osok újratemetése után pár héttel
történt. Nem hoztam el semmit, másféle visszatérést képzeltem,
méltatlannak éreztem a kisszerű cserépkályhabontást, a kertek alatt való
,,vagyonmentést”. Ugyan!
Később többször is jártam a birtokon, mindig kedvesen fogadtak, de
közölték az árat is. Anyám mindig azt mondta, mit kezdenénk vele, honnan
vennénk pénzt a tatarozásra és főleg mire használnánk? Birtok nélkül
olyan egy kastély, mint ajtó kilincs nélkül. Istenigazából
hasznavehetetlen. Most ugyan divat a wellness kastélyszálló, de már
leszállóágban. Milliárdos tulajok cserélgetik egymás között az efféle
hoteleket, amelyek ismét az enyészet sorsára jutnak, mihelyt múlik a
divat s lelakták a vendégek. (az én terveim a kastély kulturális
hasznosításáról, a magyar identitás ápolásáról szóltak alapítványi és
egyesületi formában, hogy spekuláns ne tehesse rá a kezét) Hiába fújt
bármi ellenszólam, a kastély mégis mindig ott motoszkált, nem lehetett
kiverni a fejemből. Végül tíz hektárt, ami a kastélypark területe,
eladtak volna nagy kegyesen a kastély mellé, de elég lehet az is, ha jó
az üzleti terv. Jó volt, de ez ma Magyarországon nem elég, már nem elég,
még nem elég vagy újra nem elég, ezt nem tudom eldönteni. A kastélyt
1952-ben államosítás során a helyi téesznek adták teljes birtokkal
együtt, falvak és puszták éltek belőle - Illyés Gyula Puszták népe c.
nagy ívű szociográfiájában szerepel a családi uradalmunk - és mi
megismerkedtünk egy újfajta állandóság érzéssel: a kastély megvan, csak
most téesz iroda. Ez az állapot túlélte a rendszerváltást a mi
lelkünkben és a rideg valóságban, nem úgy a gazdasági klíma. Hirtelen
nem érte meg semmit sem termelni az egykor magas aranykorona-étékű
földeken, az állattartás befuccsolt, a téesz fuldokolni kezdett,
kieszelték a helyi privatizációt s lett belőle holmi agrár káefté. Nem
tudom, hogy egykor volt komcsik lettek-e a tulajdonosok vagy újabb
generációk sarjai, mindenesetre a kastély vételárát a káefté nyelte le s
nyilván kiosztotta a tulajdoni részarányok szerint. Az állandóság
tudata, hogy a kastélyt immár hatvanöt esztendeje a helyi téesz őrzi,
aminek régi elnöke szeretettel beszélt a családról és biztosított, hogy
semmiféle tüske sincs a helybeliekben, sőt örülnének a család
visszatérésének – elszállt. Most veszítettük el a birtokot végleg.
Hosszú szenvedést követő elmúlás lett a vége. Ha Romániában lennénk,
vissza lehetett volna perelni, amíg az államosításkor kijelölt
tulajdonosé. – „Miből vettük volna elő a felújításhoz szükséges
összeget?” Anyám örökzöld kérdésére, amelyet mindenkor lemondó legyintés
kísért, roppant egyszerű a válasz: mi is eladhattuk volna, ha egyéb nem
sikerül! Most azonban úgy áll a dolog, hogy először elvették, majd
másodjára a kibelezett, lehasznált és majdnem romossá vált ingatlant
eladták negyedmilliárd forintért. Eladták a miénket hatvanöt esztendővel
a tolvajlás, és huszonnyolc évvel az állítólagos demokratikus világ
beköszönte után. Más érzés lett volna, ha használják és őrzik tovább,
talán egészen addig, amíg a történelem felkínálja nekünk a megoldást.
Ezt elfogadhatónak éreztem volna, de nem igazságosnak.
Hajlamos a magyar a bocskoros oláhot lenézni, korholni, átkozni
vérmérséklet szerint, de az a képesség, hogy belássuk; van amiben ők
kiválóbbak nálunk, hiányzik belőlünk. Nagy tisztelettel és elismeréssel
adózok a románok restitúciós törvénye előtt, s ma sem tudom elfogadni,
hogy a mi rendszerváltásunk zűrzavarában egy ma már nyilvánvalóan
dilettáns politikai garnitúra elvette a jogos tulajdonba való
visszahelyezés történelmi lehetőségét a hazai arisztokrácia,
földbirtokos, iparos és minden egyéb tulajdonos réteg leszármazottaitól.
Az egyházak valamelyest kivételt képeznek, ők ugyanis számos
ingatlanjukat visszakaphatták. De mennyivel ér kevesebbet az én jogom
őseim kastélyához, mint bármely egyházé egykori rendházhoz vagy
borospincéhez? Ezen a meneten én sose tudtam keserűség és harag nélkül
végigmenni. Elolvastam Csinta Samu sepsiszentgyörgyi újságíró köteteit
az erdélyi arisztokrácia visszatéréséről, ismerem az ottani keserveket,
de mégis csak az a helyzet, hogy őket visszahelyezték a jogaikba, csak a
mértékeken vitáznak s perelnek. A tény tehát az, hogy Romániában a
románok visszahelyezték jogaikba a magyar urakat, míg a saját hazánkban
ez szóba se került. Ez nekem nem rendszerváltás. Jelképes, hogy november
4-én, az 56-os szabadságharc leverésének szomorú emléknapján tudtam
meg, hogy a kastélyt egy vállalkozó megvásárolta. Ekkor ért véget az a
bizonyos párhuzam, amely a valós, mindennapi élet és a lehetséges,
remélt és titokban vágyott élet mindenkiben jelen lévő kettősségét
kíséri. Egyszerre váltam érdektelenné s egyszerűvé, mint a faék. És
innentől kezdve nem érdekel tovább a korábbi hőfokon hazám sorsa sem.
Három gyermekemre ez a felfogás és érzelem marad. Atavisztikus érzelmek
üresedtek ki, s korábban megvetett elméleteknek kezdek igazat adni.
Például annak az angol írónak, aki először mondta ki, hogy haljon meg a
haza értem. A lelkesedés szükségszerűen alábbhagy a korral, de a vád
erősödik. Vádolom a jelenleg regnáló politikai garnitúra tagjait is,
hisz nem csak Antallék dilettáns kormánya szavazta meg az igazságtalan
és spekulációk tömkelegére módot adó kárpótlási rendszert, hanem azok a
politikusok is, akik ma miniszteri tisztségeket és államelnöki,
miniszterelnöki pozíciót töltenek be. Két sarkalatos törvényt
szabotáltak el Magyarországon, amely halálos bűn volt a nemzet ellen: a
restitúciós törvényt és a lusztrációs törvényt. Az első hiánya miatt nem
kerülhettek ismét helyzetbe azok a családok, akik korábban már
bizonyították haza hűségüket és támogatás nélkül is biztos támaszai
lehettek volna az országnak, mert ez a vérükben van. A második hiánya
pedig eszköze lett a hazai kaviárbaloldal kialakulásának, amely az
Őszödi Rém létezésében csúcsosodott ki, ő lett a negyedévszázados
elcseszett időszak szimbóluma. Ezeknek a mulasztásoknak a Fidesz is
vastagon részese, sőt egyetlen kormányzati ciklusa alatt sem vette elő a
témát. Pár éve még igazat adtam Bethlen István egykori
miniszterelnökünknek, aki azt írta egy levélben a Londonban tanuló
fiának, akiről lumpolós híreket kapott, hogy annak, akinek nem kell
naponta robotolnia a puszta fenntartásáért, kutya kötelessége a haza
üdvén fáradoznia. Nagy igazság ez! Nekem nem kellene naponta robotolnom,
ha visszakapom azt, ami a miénk, viszont sokat adhattam volna általa az
országnak. Így azonban elsősorban nem a napi munka miatti időhiány,
sokkal inkább a hazáért való munkálkodástól való megcsömörlés miatt
utasítom el a hazáért való aggódást, a politikai éberséget, a közügyek
gyakorlását, a nemzeti ünnepek átélését és egyáltalán mindenfajta
lelkesedést. Én már csak szemlélődöm. Morus Szent Tamás mondta a
vérpadon, hogy az igazság akkor is igazság, ha csak kevesen képviselik,
sőt akkor is, ha épp nem képviseli senki.
Egy anullált örökös
2018 november 4.
Hozzászólások
A kárpótlás nem a vezetők dilettantizmusának a jele
Aczél
György harcolta ki annak idején, hogy a rendszerváltás előtt épüljön
meg a Várban a Hilton szálló. A Hilton szállodalánc pedig az egész
világon a Moszad fedőszerve. Aczél tudta, miért telepíti be az izraeli
titkosszolgálatot Budapestre. Az eredményről Csurka is, meg Peresz is
beszámolt. Úgy kótyavetyélték el az államvagyont, hogy az adósságunk
megtöbbszöröződött. S azon találtuk magunkat, hogy az izraeli
miniszterelnök hazánk felvásárlásával dicsekedhetett. Az a mocskos
csürhe, amelyik az elmaradt rendszerváltást és a kárpótlást kitalálta a
restitució helyett, nem dilettáns volt, hanem hazaáruló. Sajnos, könnyű
volt nekik ehhez az aljamunkához szolgákat találniuk. Sorban álltak és
ma is sorban állnak "legjobbjaink", ha júdáspénzért részt kell venni egy
kis korrupcióban, a közösség és a nemzet kifosztásába, megalázásában
... De ez nem a meghátrálásra, hanem a további munkára kell késztessen
mindenkit, akinek fontos a haza sorsa.