 |
| Királyhelmecen még emlékeznek rá... |
Mécs
László premontrei költő életművét nem tanítják. Nem érettségi tétel, mint a
Való Világ vagy a Sorstalanság. Pedig költészete, mondanivalója máig aktuális,
hiánypótló volna a magyar keresztény szellemi életben. De nem kell. Épp úgy nem kell, mint egy
tisztességes Hunyadi-film, mint az ének-zene órák, mint a művészettörténet.
Persze nem Mécs László kiváltsága az örök elhallgattatásra ítéltség. Harsányi
Lajos, Sík Sándor, Mentes Mihály, Puszta Sándor, Tűz Tamás is hasonlóan törölve
lett a magyar irodalom palettájáról. Igaz, Virágh Benedekről sem szólnak a
magyar irodalomkönyvek. S, hogy ne csak katolikus költőket soroljak, a számomra
igen kedves, református lelkészköltőt és műfordítót, Szénási Sándort sem
hagyhatom ki.
Hasonló
a helyzet a XX. századi magyar egyházzene terén is. Werner Alajos, Tamás G.
Alajos és lassan már Bárdos Lajos vagy Ádám Jenő neve is ismeretlen az
érettségizettek számára.
Nemzetünk
életében nagy szükség volna a humán műveltségre, a lélek nevelésére, a hitre. S
ez nem mai probléma, csak ma már lassanként és észrevétlenül megfordíthatatlanná
válik a folyamat, ha nem kap észbe a művelődési kormányzat. Vaknak is látható figyelmeztetés
a mai ifjúság szellemi és lelki állapota, amely az Isten-tagadó kommunista,
majd később a liberális ideológiák sok évtizedes hatását tükrözi.
Ám,
nem sokat változott a helyzet Hoffmann Rózsa munkásságát kivéve, de ő nem
fejezhette be nagy ívű terveit, amelyek valódi változásokat hozhattak volna a
magyar iskolaügyben, oktatásban mert a politika más pályára kényszerítette. Mint a Teleki Pál aszobrot a budai Várból, egészen a Balaton-partig....
Ma
a kulturális kormányzatból senki nem hallgat a régi figyelmeztetésekre, amelyek
ott porosodnak a könyvespolcokon…
„Nem a sokféle tudománnyal teletömött, hanem
becsületesen érző és nemesen gondolkodó, őszintén hazafias és mélyen vallásos
polgárokra... van szüksége lesújtott hazánknak. Előszeretettel szoktam
hivatkozni az utolsó polihisztornak, Brassay Sámuelnek mondására, hogy többet
ér egy véka becsület, mint egy köböl tudomány. A mi nagyon megromlott
világunkban különösebben is kell ezt az elvet vallani és követni. " – írja
Váczi József református főgimnáziumi tanár, igazgató az 1930-as években. (Buczkó József: „Szállást
adtunk hűséges magyar véreinknek”, 155. oldal – Hajdúnánás 2011.)
Azonban
nem csak ő vetette papírra, hogy mit kellene tennünk ahhoz, hogy a magyar
nemzet magyar és keresztény maradhasson… hogy megmaradhasson. Prohászka Ottokár,
Zadravecz István, Bangha Béla, Ordass Lajos, Ravasz László, Lengyel Mária, dr
Vas József… és sok magyar gondolkodó, művész, pedagógus figyelmeztet majd egy
évszázada arra a veszélyre, Amelynek bekövetkeztét már most látjuk, érezzük,
megtapasztaljuk.
Igen,
Mécs Lászlóra emlékezvén írom soraimat abból az alkalomból, hogy halála
negyvenedik évfordulóján egyetlen sor sem jelent meg a magyar sajtóban,
irodalmi lapokban vagy katolikus újságok hasábjain. 1978. november 11-én fejezte
be földi pályáját, amelyet 1895. január 17-én kezdett meg. Életművével
generációkon keresztül nevelt, tanított, buzdított hitre, magyarságra. Számos kötete
jelent meg. Ám, a keresztény magyar kulturális kormányzat – mint ez évben
többekről is – megfeledkezett. Arról pedig álmodni sem lehet, hogy eljön az idő, amikor nemzetünk máig, kötelezően elhallgatott nagyjai érettségi tételként is
szerepelhessenek… Hiszen, helyettük vannak kötelezően tanítandó senkik.
 |
| Édesapámnak, 1965-ben dedikált kötete... |
Mécs
László – manapság kedvencemmé vált –, két verséből idézek e megkésett emlékezés
végén:
„Egy ismeretlen ősi
fényű
örök titokról
elszakadtam,
Küldöncnek
jöttem, s eltűnök majd,
ha üzenetem
általadtam”
***
„…nem bírom már
sokáig.
Jézus, szívem
csendet áhít!
Add, ha visznek
haldokolva,
mennybe jussak,
ne pokolba!
Ki latornál
voltál ügyvéd,
pereld ki a
lelkem üdvét!”
Stoffán
György