A Vatikán mostohagyermekei – avagy mi lesz a magyar vértanúkkal?

Aktuálisabb, mint valaha...

Értetlenül állnak a Kárpát-medencei magyar katolikus hívek annak láttán, hogy a Szentszék számos magyar ügyet vélhetően szándékos politikai meggondolásból félretesz és hagyja feledésbe merülni olyan nagy egyházi személyiségek boldoggá avatási ügyét, akiknek emléke és példája ma úgy hiányzik a magyar társadalomból, mint egy falat kenyér. Főként az erdélyi ferencesek ügyei – nyilván politikai megfontolásból – maradnak elintézetlenül, de a hazai ferences vértanúk boldoggá avatásával sem siet a szent hivatal. Hasonlóképpen nincs előrelépés Mindszenty József és Márton Áron vértanúk oltárra emeléséről, ami azért is érthetetlen, mert azt a VI. Pált – akinek külügyminisztere mindkét lánglelkű » magyar és székely « főpapot megalázta a kommunista diktatúrával kiegyezve, majd egyházpolitikai érdekből semmibe vette küzdelmüket – szentté avatta. Azonban Csiszér Elek és Boros Fortunát ferences szerzetesek boldoggá avatásáról évtizedek óta hallgat a politikai előnyöket mindenfölöttinek tartó Szentszék. Csiszér Elek (Csíkcsobotfalva, Csík szék, 1856. nov. 6. – Brassó, 1942. ápr. 27.) szenté avatásáról utoljára és hivatalosan az 1958-ban elhunyt (politikai okokból boldoggá nem avatott) XII. Pius pápa pontifikátusa alatt esett szó. Boros Fortunát ferences vértanú boldoggá avatását (Zetelaka, 1895. június 3. – Capul Midia, 1953. március 16.) – akit a románok a brassói szerzetesházból a Duna-csatorna építésére hurcoltak, majd ott a súlyos beteg, 58 éves papot egy lapáttal agyonverték –  2003. március 4-én a gyulafehérvári Főegyházmegye a kommunizmus romániai vértanúi közt kérte a Szentszéktől P. Fortunát boldoggá avatását is, de az ügyben immár 16. éve nem történt előrelépés. Itt kell megemlítenem, hogy Csiszér Elek ügyét Ő terjesztette fel a Szentszékhez! Kelemen Didák, Batthyány László, Szabin testvér, Hám János ügyének lezárására is vár a magyar katolikusok Kárpát-medencei közössége.

Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt, Kriszten Rafael és Károlyi Bernát magyarországi ferences vértanúk ügyében sem érkeznek újabb bíztató hírek a Vatikánból. „A fenti hét szerzetes 1944. és 1954. között életáldozatával tett tanúságot hitéről és emberszeretetéről. Hárman szovjet, illetve jugoszláv csapatok, négyen pedig a kiépülő kommunista rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó reguláris és partizáncsapatok, valamint a támogatásukkal kiépült rendszer számára az élet nem volt érték. Amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a vértanúk vére az egyház magvetése.”(Magyar Kurír)

A boldoggá avatási eljárások hosszú időt vesznek igénybe, megalapozottnak és igazoltnak kell lenniük, ám a fent felsorolt esetekben csaknem minden feltétel adott volna ahhoz, hogy a Szentszék engedélye megszülessék. XII. Pius pápa, a magyarság nagy védelmezője, már évtizedek óta zavaró tényező bizonyos politikai körökben, ezért a kezdeményezett boldoggá avatása elmaradt, noha életszentsége ezt mindenképpen kiérdemelné. Hasonló lehet a helyzet a magyar főpapokkal és szerzetesekkel is, kivált az erdélyi, boldoggá avatásra felterjesztett nagyjaink esetében, hiszen egy Krisztust tagadó államvallású, szakadár ortodox birodalommal való jó politikai kapcsolat többet ér a Szentszék számára, mint a mindig hűséges székely és magyar nemzet katolikus közössége, amelynek száma jóval kisebb, mint a román katolikusoké. A Szentszék pedig, ehhez a nagyobb számú román katolikus közösséghez alkalmazkodik külpolitikájában. Ennek a külpolitikának volt tudható, hogy a szent pápa, II. János Pál nem látogatta meg az ezer éves gyulafehérvári Főegyházmegye központját, nem emelte metropolita rangra a jelzett érsekség érsekét, a csángók nem kapnak lehetőséget magyar nyelvű lelki gondozásra, s a Szentszék nagykövete pedig, a román tárgyalódelegációhoz fordulva azzal tréfált Marosvásárhelyen, amikor a katolikus iskolaközpont „érdekében járt el”, hogy a magyarok miért nem olvadtak már be a nagy román közösségbe, hiszen volt rá száz esztendejük.

A politika felülírja tehát a szenvedést, a krisztusi magatartás elismerését, a hitért elszenvedett halált… hiszen Róma mai püspöke sem tervezi a székely néppel való találkozást, hacsak székelyeink nem látogatnak el a Regát fővárosába a pápalátogatás idején… (Igaz van néhány vakvágányra terelődött erdélyi pap, aki ezt szorgalmazni fogja…)

S mi lehet a Kárpátok gyűrűjében, az Esztergom-Budapesti Érsekség fennhatósága alá tartozó felterjesztettek boldoggá avatása elodázásának az oka? Miért nem lehet a szentek és boldogok sorában Mindszenty, és a vértanú ferencesek? Mert a politika felülírja a szenvedést, a krisztusi magatartás elismerését, a hitért elszenvedett halált… és felülírja a magyarságot is… Rómában.  

Ha Casaroli államtitkárt is boldoggá vagy szentté avatja a mai római püspök, akkor több kérdésem nincs. Addig viszont a fenti sorokat kérdésnek tekintve várom Róma válaszát, hiszen jó lenne még megélni legalább a legnagyobbak elismerését… és szükség is van rá, hogy a Szentszék is példaként állítsa a magyar fiatalok és a Kárpát-medence magyarsága elé azokat, akiknek ez a nép köszönheti, hogy még létezik. Vagy ezt nem nézi jó szemmel a vatikáni külpolitika?

A fentiek ellenére addig, amíg konkrét és egyértelmű válasz nincs, addig is büszkén tekintek e feledésre ítélt nagyjainkra… hiszen a Mennyek országában nincs politikai megkülönböztetés, és nincs szükség e földi beleegyezésre sem… Akiket itt a földön magyarságuk és hűségük miatt maga a Szentszék is kellemetlennek tart, ott a Mennyben már megkapták jutalmukat.

S így, mintha nem volna politika, Szentszék és sok ostoba vatikáni politikai bürokrata és áruló, imádkozhatunk… imádkozzunk Hozzájuk hazánkért, nemzetünkért, megmaradásunkért!

Stoffán György