Új bolsevizmus – Magyar Péter és az új Tanácsköztársaság

 

Magyar Péter összerántotta az ügyeletes és mindenkori elégedetlenkedőket és rendszert vált –, akárcsak Károlyi és Cohen (Kun) Béla 1919-ben. A nép kedvenc fia felsorolta a kormánypárt hibáit, aminek ő is részese volt(!), amíg haszna volt belőle és kijelentette, hogy ebben ő nem vesz részt tovább(Sic!). Tehát, elárulja azt, amit eddig lelkesen szolgált, milliókért cserébe, élvezve a luxust és mostantól érzi a nép minden baját. Szépen, mintha olvasná – bocsánat, olvasta… – felsorolta a munkások, a tanárok, a gyermekek, a hétköznapi emberek gondját-baját, aztán felkínálta a megoldást is. Először is: demokráciát és néphatalmat!

Amikor a néphatalmat utoljára emlegették, akkor gyilkosságok következtek, munkatábor, etnikai tisztogatás, Trianon, Gulág, a svábság és a magyarság kiirtása, a padlások lesöprése, papok és szerzetesek bebörtönzése, kínzása, megölése, népünk kétharmadának idegenek igájába taszítása, a Délvidéki mészárlás, az erdélyi magyarok és székelyek kiirtása…

Soroljam tovább Peti, hogy mit tettek azok, akiknek te most a régi, jól bevált propagandáját hirdeted? A jelenben ezért születnek testvéreink idegen országokba, amely a szívekben mégis Magyarország, azért viszik az ukrán frontra a kárpátaljai, jó magyar gyerekeket. Ezt bizony, mind nekik köszönhetjük, de ezt te honnan is tudnád és miért is érdekelne? Lett-e a hatalom a népé ’19-ben vagy ’45-ben? Volt e demokrácia Rosenfeld (Rákosi) Mátyás regnálása alatt?

És ezt a romlást te a beszédedben, mind a feudalizmus nyakába varrod?! Ez minden eddiginél aljasabb húzásod! Jobbágyokról beszélsz és népnyúzó urakról? A tér, amin te beszélsz, mikor, hogyan, miből épült és mit építettetek ti? Gyalázod az ezeréves Magyarországot, amelyet az elődök a munkájuk és a vérük árán építettek? Azokat gyalázod, akik idegen börtönökben, száműzetésben haltak, mert az életüknél is fontosabb volt a haza. Azokat, akik a te felmenőidnek a saját pénzükből iskolát, kórházat, templomot emeltek, akik könyveket nyomattak, és akik felemelték ezt a nemzetet. Azokat gyalázod, akiket a te mostani mentoraid felmenői meggyilkoltattak, kiraboltak, elüldöztek és a maradékukat még most is ellehetetlenítik.

Azt mondod, elvennéd a rabolt vagyont… aztán, kinek adnád? A népnek, akárcsak annak idején kommunisták? Azok a népi demokráciát hirdető kommunisták, akik az ősnyomtatványokkal teli könyvtárból latrina alatti szaros-gödröt csináltak?  

Vajon a független, szabad magyarokkal, a parasztokkal mit tettek a megbízóid? Meghagyták a szabadságukat, a földjüket, állataikat? Miért tették a szabad magyarokat, akiknek a feudum, a föld volt a mindenük, földönfutó, betonkockában lakó, gyári cselédekké?

Azt mondod a népnek, amit hallani akar – jobb egészségügy, igazságszolgáltatás és oktatás, gyermekvédelem – hát bizony, ránk férne… Csakhogy te, jobban mondva, ti ezt hogyan képzelitek el? Európai színvonalon? Ettől az Isten őrizze a nemzetet!

Elárulom neked a nagy titkot: éppen azért ragaszkodunk a kormányhoz, minden hibája ellenére, mert mi ebből nem kérünk. Oda van már így is az országunk nagy része, a szuverenitásunk, megromlott kereszténységünk, nyelvünk, erkölcsünk, az egyházaink is a nyugati befolyást nyögik, fiataljainkat megmérgezi a megbízóid által ömlesztett lelki, erkölcsi és fizikai fertő és te tovább döfnéd és meg is forgatnád azt a bizonyos tőrt. Még mindig kecsegtetitek a hiszékenyeket a nagy Nyugati idollal. Teljesítmény alapú társadalmat akartok, ahol a verseny, a pénz az úr, mi azonban olyat, amelyikben a keresztény erkölcs a mérvadó és ahol az emberek úgy viselkednek egymással, mint felebarátjukkal.

Olyan iskolákat akartok, mint Nyugat-Európában? Ám, én nem szeretném, ha a fiam az iskolában muszlim imát tanulna a Miatyánk helyett, hazafelé pedig halálra vernék a kvóta szerinti „vendégek”, de azt sem szeretném, ha az esti imádság szokása miatt a gyermekvédelem elvenné tőlem, hogy integrálhassa valamelyik szivárvány-családban. Tudom, hogy számodra ez, akinek a fiai elit iskolába járnak, hihetetlennek tűnik, de az általad említett zsákfalukból is kikerültek értelmiségi diákok, akik doktorátust szereznek és „mezei” tanárok is képesek erre gyerekeket felkészíteni. Ahogy a régi tanyasi iskolák is adtak a nemzetnek tudósokat, példaképeket.  

A gyermekvédelem ügyét is említetted, ám, hazug álszent vagy, mert csupán népszerűséget hajszolsz, az igazán nagy problémákat nem említed. Honnan tudhatnád, milyen egy intézet, amikor te „elit” családból származol? Hány intézetet segítettél milliós fizetésedből, amíg ki nem tettek a korrupcióval szerzett munkahelyeidről – merthogy a feleséged belekeveredett akarata ellenére egy ügybe, amelyet most vele együtt elárulsz? Szidod az igazságszolgáltatást? Miért nem beszélsz akkor arról is, hogy aki kegyelmet kapott, az ártatlan ember volt, míg a pedofil, akit ő jelentett fel, csupán felfüggesztett börtönt kapott? Peti! Hazudsz és hatalmas felelősséget vettél pénzért a nyakadba, és bűnhődni fogsz. Előbb vagy utóbb, de a bűn magában hordozza a büntetést is!

Az egészségügy helyzetét te honnan ismernéd vajon, hiszen, az extra biztosításoddal magánklinikákra jársz?!

Végül, honnan tudnád, milyen a havi 220.000 forint fizetést vagy a 60.000 forintos nyugdíjat egy hónapig beosztani, hiszen, gondtalanul éled a milliárdosok életét?

Te azt mondod, hogy új Magyarországot akartok? Kik azok a ti, mert azok nem mi vagyunk? Mi nem az 1919-es Magyarországról álmodunk, mint ti! Nem Peti! Mi a régi Magyarországhoz ragaszkodunk, amelyet ma kommunista módra mindennel összemostál! Kommunista szlogenekkel, marxista történelemből merítve,  megtapostad azokat, akik felépítették és ezer évig gondját viselték ennek az országnak. És megint ámítod a népet Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János módjára a néphatalommal és a népellenséggel, kihasználva a „nép” irigységét, kapzsiságát. Csak a neved más Peti! Te magad vagy Kun, Rákosi és Kádár egy személyben!

Nem beszéltél, mert nem beszélhettél erkölcsről, határon túli magyarokról, hitről, amelyek nélkül nincs Magyarország sem, nehogy új Magyarország. Mert ezek nélkül Magyarország sincs Peti!

Végül, azt mondod, tiétek a tér, tiétek Budapest és tiétek lesz az ország is. Nem, Peti, ezt a Fennvaló nem engedheti… Imádkozom, hogy ne így legyen.

 

Czeglédi Andrea    

Hatvanhat év történelem – Stoffán György szemével

 

Ha követném a mai divatot, úgy hirdetném, hogy megjelent az utóbbi idők legjelentősebb „botránykönyve”, de akárcsak a neves író, úgy én sem szeretem a mai kor ripacskodó stílusát.

A könyv egy hosszú időn keresztül készített riport Stoffán Györggyel, hiszen, az író hatvanötödik születésnapján indult, ám, egy nem várt tragédia, egy tüdőembóliával együtt elszenvedett infarktus okozta kényszerszünet után folytatódhatott csak a beszélgetés. Ez a könyv nem családregény, nem önéletrajz és nem is történelemkönyv. Az író a saját életén keresztül vezeti végig az olvasót az elmúlt hatvanhat év történelmén. Saját és családja életén keresztül mutatja be ezen évtizedek eseményeit, a politikai, egyházi, erkölcsi, társadalmi züllést, elérkezve a mai korhoz, amikor is, levonva a konklúziót, megérteti velünk, hogy miért tartunk ma ott, ahol…

Gyermekkora történeteit hallgatva, megérthettem, miért táplál zsigeri gyűlöletet a kommunisták iránt és azt is, hogy miért bírálja kifogyhatatlan vehemenciával a mai Egyház vezetőit. Megérthetjük, hogy honnan hozta a tőle megszokott erkölcsi tartást, a hitet és a hazaszeretetet. Megismerhetjük példaképeit, az élete jó és kevésbé jó tapasztalatait, amelyek segítették, formálták jellemét, edzették kitartását és megalapozták bölcsességét.

Őszintén vall tapasztalatairól, a kommunistákról, a rendszerváltás zavaros koráról, lelkes hazafiakról, álmodozókról és árulókról. A tőle megszokott, leplezetlen stílusban mesél a Jurta színházról, a Panorámánál töltött évekről, a román forradalomról, a dél-szláv háborúról és a sajtóban eltöltött aktív időszakában tapasztalt emberi és politikai nagyságokról és aljasságokról egyaránt. Történeteket mesél, amelyekből megtudhatjuk, hogy máig nagyra becsült, sokszor, saját magukat ajnározó, ismert közéleti és egyházi személyek, milyen erkölcsi mélypontra képesek süllyedni pénzért és hatalomért.

Beszél a vendéglátásban eltöltött éveiről, Erdélyről, néhai és mai barátokról. Mindezt, a legnagyobb szerénységgel, egyszerűséggel, néha derűs mosollyal, máskor borús komolysággal vagy haragosan.

Keserű szájízzel beszél a megélt viszontagságokról, az ellene irányuló támadásokról, sajtóperekről, amelyekkel még a legutóbbi időkben is zaklatták. Ilyen volt az MVSZ román elnökének évekig tartó, eredménytelen pereskedése, vagy az azóta bíróság által büntetőperben elítélt balatonfűzfői polgármesterasszony, politikai, politikusi „hátszéllel” megsegített feljelentgetősdije.

Az efféle perek nem számítanak újdonságnak az író életében, hiszen, Antallék is alulmúlták önmagukat, amikor koncepciós perben igyekeztek őt elmarasztalni „románellenességért” Budapesten, magyar(?) bíróságon, megrendelésre, az 1990. marosvásárhelyi márciusi eseményekről írt cikkének – a jelen könyv 47. oldalán található – illusztrációja miatt! A kis hazánkban garázdálkodó jogalkalmazásról így, az írónak sajátságos véleménye van, amit mind tapasztalatai, mind információi alátámasztanak. Interjú közben az elmondottakat precízen bizonyítja fotókkal, dokumentumokkal, levelekkel, hang és képanyaggal. Több szerkesztőségnyi gyűjteménye, fotóarchívuma van. Stoffán Györgyre azonban, az is jellemző, hogy jó tanítómesterként, levonja a konklúziót és megcsillantja a megoldást is a kilátástalannak tűnő helyzetekben. Zseniális írótehetségét és világlátásmódját régóta ismerik olvasói, ám, most betekintést enged nem csak az életébe, de kicsit megtapasztalhatunk csodálatos lelkéből is. Világossá válik, hogy élete fő mozgatóereje a Krisztusba vetett hit és küldetéstudat, amely arra sarkallja, hogy minden erejével, minden, Istentől kapott tálentumával a Kárpát-hazát és az itt élő magyarokat, székelyeket szolgálja, szerényen, de makacsul, az utolsó leheletéig. E küldetésből nem vonult nyugdíjba és nem vesz ki szabadságot sem. 

A „Hatvanhat év történelem” tehát, interjú, élettörténet, történelem és tanítás, szubjektív vélemény is egyben. Magyarország egyik legobjektívebb és legtehetségesebb újságírójának, írójának gondolataival ismerkedhet meg az olvasó. Ez az a könyv, amelynek elsárgult lapjait felütve, vagy digitális változatát az OSZK-ban olvasva, száz év múlva is tanulságul szolgál majd az utókornak. Mert megtudhatják belőle a korunkat kutatók, hogy melyek voltak a 20. és 21. század hibái, történelmi baklövései, árulásai Magyarországon, és mi vezetett oda, hogy ezt hagytuk rájuk nehéz örökségként. Reményeim szerint, lesz még akkor is e könyvnek magyar olvasója…

A könyv megrendelhető a - nemzeti.naplo2020@gmail.com –, valamint a - titkarsag.julianus@gmail.com - email címen és Czeglédi Andrea Messengerén.

Czeglédi Andrea

Csak úgy gondolkodom…

A politikusi és egyéb kis csoportocskák, de a nagyobbak is képtelenek kilátni a saját bűvkörükből. Elég nekik néhány tapsoló, lelkendező és máris a miniszterelnöki székben képzelik magukat. A kormány és a parlamenti pártok is ebben a súlyos kórban szenvednek. A pénz és a hatalom együtt, elvakítja az embereket, majd e vakok kialakítanak maguknak egy társadalmilag elkülönült kasztot, ahol a milliók és a milliárdok döntik el, ki kerülhet magasabb pozícióba, kinek milyen miniszteri vagy végrehajtói hivatal dukál, ki, milyen családtagot akar elhelyezni egy-egy jól fizető állásba. Mert ez ma már csak így megy. Erkölcsi határok nélkül… A „proletárdiktatúra” és a „szocialistaerkölcs” kifejezések mára rendszert váltottak és „proletárerkölcsként” élnek a köztudatban. (A proletár ebben az esetben (is) fosztóképző!) Mit köztudat? Hiszen a szellemi és erkölcsi leépülés magával hozta az egyén méltóságának, azaz, az emberi méltóságnak a teljes megszüntetését is, ami azt jelenti, hogy a méltóság, az emberi tartás, az egymás iránti tisztelet és a jog, az igazságszolgáltatás szavak értelme is elveszett a „demokrácia” kénsavas üvegkádjában.

A politikai identitást ma nem a hagyományok, az emberi tisztesség, a haza iránti elkötelezettség határozzák meg, hanem a pénz, a hatalomvágy, és a kapzsiság. A proli mentalitás pedig, abban is megnyilvánul, hogy buta, hozzá nem értő emberek ebből a milliárdos körből, fehér asztal melletti egyezkedés alapján vezetőkké avanzsálnak és tovább rombolják az országot, a társadalmat, megszüntetve a túlélés, a jövő lehetőségét. Ezen a ponton lépett színre a másik erkölcstelenségi szegmens, a Magyar Péter féle, nem magyar érdeket szolgáló, idegen hatalom által felépített és a jelenlegi parlamenti struktúrát mindenben támadó, ezért a társadalomnak szimpatikus politikai irány, amely azonban saját programmal nem rendelkezik, csupán – hasonlóan a többihez – parancsot teljesít, akárcsak az ukrán „színész”.

A jelenlegi helyzetben és a rossz kormánykommunikációnak tudhatóan egyre távolabb kerülünk a békés megoldásoktól, mert a társadalom zavart, bizonytalan, és nem tudja, hogy a sok hazudozó párt, szervezet és Magyar Péter közül kinek higgyen, ki mond igazat és melyik állításnak van elfogadható alapja. Tehát, valakik remekül kialakították ezt a belpolitikai válsághelyzetet. Megoldás a mai média, politikai és társadalmi főszereplőkkel aligha lehetséges. Más meg nincs! Mert húsosfazék is csak egy van... Egyik politikai oldal sem kínál értelmes megoldást erre a vészhelyzetre. A magát tévesen új arisztokratának nevező társaság, gazdagsága zöldhályogán át nem látja azokat a bajokat, amelyek az egész országot és a tizennégy év alatt elért eredményeket, azaz, a teljes magyar közéletet és társadalmat veszélyeztetik és felszámolják – önmagukkal együtt.

A megoldás most is Orbán Viktor tisztánlátása volna egy olyan tanácsadói csapattal, vagy néhány olyan emberrel, mint amilyen Szentmihályi Szabó Péter volt… azaz, olyanokkal, akik nem megélni akarnak a hazából, hanem éltetni akarják a hazát, Orbán Viktor vezetésével.

Stoffán György

A „hazafiság” értelmezései… Bencsik fivérek vs. Rákay Kálmán

FOTÓ: VÁROSI KURÍR 

Érdekes az a szellemi és erkölcsi leépülés, amely a magyar társadalomban, a politikai hovatartozás és e hovatartozás minősége, megfogalmazása körül ma tapasztalható. A társadalom polarizációja immár olyan élesen rajzolódik ki, ahogyan talán a történelem során talán csak egyszer, a II. világháborút követő Kelet-Európában, amikor egy aljas és embertelen háborús világ után, egy aljas és embertelen „békés”, kommunista világ következett.

Most, harmincnégy évvel az úgynevezett rendszerváltás után is hasonló a helyzet, bár az erkölcsi, nemzeti, elkötelezettségi minőség már homlokegyenest más. A társadalom összetétele is úgy változott meg, mint a budai Rózsadomb lakosságáé.

Amíg a II. világháborút követő időszakban, ezer év hagyományának teljes megsemmisítése ellen küzdött a társadalom az elkötelezettségben e téren megmaradt hányada, addig ma nem tudja, miért küzd. Ugyanis, mások küzdöttek akkor és mások küzdenek ma, hiszen a mint említettem, a társadalom összetétele teljes mértékben megváltozott és skizofrén lett, hiszen a kommunizmus magyarellenes törvényeiből jó néhány megamaradt. 

Ha a Trianonban, diktatórikus módon idegen megszállás alá vont Magyar Királyság társadalmát összehasonlítjuk a mai magyar társadalommal, érdekes képet kapunk. A Magyar Királyságban, ezer éves hagyományaink szerint a király (vagy régens) után az arisztokrácia következett, amely abban különbözött a mai „új arisztokráciának” nevezett oligarcháktól, milliárdosoktól, újgazdag proliktól, hogy:

1.     Nem lopott, érdemtelenül megszerzett, baráti alapon juttatott vagyonuk volt.

      Műveltek voltak.

3.     Nemzeti érzésük nem csak az ünnepi szónoklatok alatt és a választások előtt mutatkozott meg.

4.     Kereszténységük nem politikai kereszténység, hanem valós életvitel volt.

5.     A megszállt területeket nem anyagi bázisnak, pénzmosodának használták, hanem valós cél és politikai irány volt azok felszabadítása, visszaszerzése.

6.     Az oktatáspolitikát képzett szakemberek szolgálták (lásd.; Klebelsberg Kunó)

7.     Az igazságszolgáltatás független volt, és nem tűrt meg sem jobb-, sem baloldali szélsőséget, valamint büntette a hazaárulást.

A felsorolást lehetne folytatni, de terjedelmi okokból erre nincs mód. Az akkori társadalomban a polgári réteg természetesen élte meg magyarságát és kereszténységét, ami abban állt, hogy hazaszeretetét, hitét és a nemzet, a haza iránti elkötelezettségét a nemzeti hagyományok határozták meg, amely hagyományok megkérdőjelezése elképzelhetetlen volt számára.

A parasztság szintén az ezer éves hagyományoknak megfelelően élt, képezte magát, ismerte a természetet, és a természet által követelt rend szerint végezte el mindennapi munkáját.

Az iparosok, ipari munkásság sem ellenkezett a fennálló renddel szemben mindaddig, amíg egy jól körülhatárolható munkaadói réteg a teljes kizsákmányolással nem tette a gyári munkásokat elégedetlenné.

A rend fenntartása is a megkérdőjelezhetetlen törvényesség és erkölcsiség alapján működött. Tehát, egy normálisan élhető országot tudhatott magáénak a magyar nemzet az ország csonkítás után is.

1945-öt követően aztán egy olyan világ köszöntött Magyarországra, amely a fentiek megsemmisítésére törekedett, de nem adott helyette semmit. Az ország korábbi vezetését megölték, menekülésre kényszerítették, kifosztották, a polgári rétegnek csak töredéke maradt Magyarországon, az ifjúságot megrontották, az egyházi iskolákat nyolc gimnázium kivételével bezárták. A szerzetesrendeket a ferences, a piarista és a Benedek-rend, valamint egy női szerzetesrend meghagyása mellett megszüntették. A KALOT-ot, a Cserkész Szövetséget és minden más korábbi szervezetet feloszlattak. Mindenkit üldöztek, aki a háború előtti magyar életet folytatta, vagy azt szervezte.

Az ország vezetését átvették a proletárok és a Moszkvából hazajött – többségükben nem magyar származású és nem keresztény identitású – kommunisták. Innen kezdődött az az új világ, amely mára, mintegy visszafordíthatatlan folyamatként kivérezteti a magyar nemzetet. Már csak két generáció van meg azokból, akik otthonról hoztak abból a gondolkodásmódból, amely a II. világháború előtt természetes volt, keresztény volt, és magyar. A mai hatvanas és a mai nyolcvanas éveikben járók ez a két generáció. A fiatalabbak már a kommunista korszakvégén és a rendszerváltás utáni időben szocializálódtak, ami azt jelenti, hogy észrevétlenül átnevelődtek, mert a rendszerváltás nem hozta el azt az erkölcsi megújulást, amely magyar és keresztény szemlélet szerint elvárható lett volna.

Ha szoborról beszélnék, akkor azt mondanám, hogy torzóvá lett az ország és sajnos torzóvá vált a társadalom, a társadalmi erkölcs, a tisztánlátás és a bírálat joga is. A jó szándékú bírálatot azok nem hallják meg, akiknek meg kellene hallaniuk, de a társadalom minden esetben gyilkos indulatokkal esik egymásnak. Legyen akár a Magyar-Varga politikai pamflet vagy Rákay Kálmán 6 milliárdos budapesti westernje a téma. Ha a párt megmondja, kinek kell drukkolni és melyik film a jó film, akkor a társadalom épp olyan vehemenciával teljesíti a parancsot, amint a másik oldal az Orbán-gyűlöletet. Csakhogy: amíg a másik oldal Orbán-gyűlöletében egységes, a nemzeti oldal képes Bencsik András nyakát is elvágni, ha az elsőfilmes Rákay Kálmánka filmjéről elmondja a véleményét. Bencsik Gáborról ne is beszéljünk. Őt a Vérmezőn fejezné le a sok „elkötelezett filmesztéta”.

És ez rettenetes! A nemzetben gondolkodó magyar társadalomnak ugyanis nem az volna a dolga, hogy egymást belezze ki, ha esetleg egy rossz politikai döntésről, egy filmről vagy egy beruházásról eltérő véleményt mond valaki a saját oldaláról, hanem a vita! A békés, előremutató és értelmes vita! Többen sérelmezik, amikor prolizom a társadalom bizonyos megnyilvánulásait, de mi ez, ha nem proli virtus? A közösségi oldalakon olyan társadalom rajzolódik ki, amely nem csak elképesztő, de tragikus is a jövőt illetően. Mert a magyar társadalom beteg! Nincs józan ítélőképessége, nincs erkölcsi normája, nincs igénye a logikus és tisztességes vitára. A társadalom kiváló keresztmetszete a Magyar-Varga ügy, a Magyar-féle, feltehetően amerikai pénzen szervezett politikai árulás – egy magyarországi Majdan előkészítése! – és annak megítélése, valamint a rettenetesen primitív és dilettáns kormánypárti médiareakció minderre. A 6,5 milliárdos Rákay-film Bencsik fivérek általi megítélése is keresztmetszet, csak az, a kulturális szférát és annak társadalmi megítélését feltáró keresztmetszet, amiben nem Bencsikék tévedtek!

Mert mind politikai, mind társadalmi, mind kulturális téren, rendre súlyos hibák jelentkeznek, amelyeket senki nem akar, vagy nem tud rendezni, vagy műveltség híján észre sem is vesz… Mindez azonban nem ok, hanem következmény. Az 1945 óta eltelt évtizedek következménye. Ennek azonban, 1989-óta nem volna szabad így lennie… ha rendszerváltás lett volna és rend is lenne. Persze, a hazafiság fogalmát is tisztázni kellene. Mert azt nem Rákay, nem e sorok írója, és nem a Bencsik fivérek határozzák meg. A hazafiság axiómája, sokkal nagyobb nevekben – mint példaképekben – testesült meg. És amikor hazafiságról beszélünk, akkor ott van mindenkinek a személyes hazafisága is… mert remélhetőleg, valamit merítettünk mindnyájan abból a számos példából, amelyet nagyjaink hagytak ránk, amit tettek a hazáért a nemzetért, politikamentesen. Mert a hazafiságnak pont az az értéke, hogy az ember leveti magáról a politika koszos gúnyáját, és csak egy ferde keresztű Koronát, csodálatos népviseltekbe öltözött magyar embereket, meg egy gyönyörű, tengerig tartó ország térképét látja maga előtt… és mindezt ingyen szereti…

Stoffán György      

Magyar ünnep a Kárpát-medencében – Húsvét, tele reménnyel!

A magyar nép, hitében és elkötelezettségében – hála Istennek –, nem függ sem a Vatikántól, sem pártoktól. Valami olyan elementáris erő van a génjeiben, a tudatában, amely akkor is győzedelmeskedik, ha az emberi gyengeség, a rossz tulajdonságok sokasága, a félrevezetettség és az új, emberellenes és aberrált szellemiségek tömege az egész társadalomra kihat. A háború zaja már-már idehallatszik, és az ünnep előtti politikai és ezzel együtt járó erkölcsi és szellemi káosz szomorú képet mutatott, mert kiáradt az egész kárpát-medencei magyarsága. Vélemények csaptak össze a közösségi oldalakon, és a társadalom olyan ügyeket érzett magáénak, amelyekhez semmi köze sincs. A fizetett politikai média azonban tett arról, hogy megzavarja az ünnepi felkészülést, mind jobbról, mind balról.

És eljött a Szent Három Nap, varázsütésre minden megváltozott. Igaz, főtt a sonka, a tojás, a bárányok is tepsibe, fazékba kerültek, a kemencék megteltek kaláccsal, s az ünnep illata bejárta a Kárpátok gyűrűjét. A harangok némák maradtak szombat hajnalig, nem hívták a népeket a templomba… de a népek mégis mentek. Megteltek a templomok és az Ige megtöltötte a lelkeket.

Amíg a nyugati, egykor keresztény egyházak perverz, elmebeteg „Novus Ordo”-s műsorokat rendeztek a templomokban Jézus halálára és feltámadására emlékezve, addig a magyar templomokban a hagyományokhoz híven zajlott a megemlékezés, a nép pedig őszinte hittel vett részt az ünnepi szertartásokon. A keresztény magyar nemzet ismét megmutatta és megvallotta hitét, ragaszkodását Istenhez, és bizalmát abban az ígéretben, amely a Húsvét üzenetében rejlik.

És bár nemzetünk jól vizsgázott 2024 Húsvétján is, Erdély népe még ezen a reményteljes ünnepen is példát mutatott. Mert Erdélyben minden ünnep szebb és magyarabb, mint az ország más részein. A csodálatos táj magába itta évezredek alatt a magyar-székely hagyományokat, a szent hitet, a ragaszkodást, hogy a mai, immár száznégy éve tartó próbatétel ellenére is példát mutasson a nemzetnek, és megmaradjon annak, aminek Isten megteremtette. Jó volt látni az ételszenteléseket Nagyváradtól Sepsiszentgyörgyig, jó volt átélni – a monitor segítségével – a csíksomlyói Kereszthódolatot, az ünnepi misét, a kolozsvári istentiszteletet… amelyeket a zsúfolásig megtelt istenházákban mutattak be a ferences atyák és Erdély református püspöke.

Összességében tehát, magyar nemzetünk az ország széltében-hosszában úgy ünnepelte a Húsvétot hite szerint, mint eleink, s azzal a megdönthetetlen hittel vett részt a szertartásokon, amely hitet magában hordozza, s ezáltal, biztosítja a jövőt a Kárpát-medencében.

Hálát adhatunk Istennek, hogy magyar népünk, megtaposva, sokszor megalázva, szétszakítva, mégis egységes és erős maradt hitében, kereszténységében és magyarságában. Erről a magyar nagyszerűségről győződhetett meg Európa, 2024 Húsvétján.

Stoffán György

Kívánok minden Kedves Olvasómnak…

… nem, nem kellemes húsvéti ünnepeket. Annál többet szeretnék kívánni. Például, hogy maradjon meg az az ünnepi hangulat, amely sokunk lelkét átjárta az elmúlt napokban… Maradjon meg az az érzés, amely széppé teszi a mindennapokat, és érezzük azt, hogy be kell térnünk jöttünkben-mentünkben néhány percre a templomba (ha nyitva van, és nem kell fizetni a belépésért) adorálni, megbeszélni Istennel a teendőinket, a bajainkat. Mert Jézus nem csak húsvét idején társunk és megváltónk, hanem egy életen keresztül az. Kívánom, hogy békét és nyugalmat találjunk egymásban, egymás megbecsülésében és szeretetében, hogy az anyáknak ne kelljen elszenvedniük egy háború okán Mára kínjait, amelyeket megfeszített fia keresztje alatt szenvedett el. Kívánom húsvét ünnepén a békét! A Feltámadás ígéretében való bizalmat, amelyet a természet tavaszi megújulása, mint az újjászületésre örök lehetősége bizonyít. Hiszen mindnyájunknak, minden nap meg kell újulnia emberségében, a szeretetben, a hitben, s le kell vetnünk a rossza tulajdonságokat, a rossz érzéseket, a haragot és a felháborodás okozta gyűlölködést.  Kívánom, hogy el tudjunk vonatkoztatni a ránk nehezedő hazug világ ígéreteitől, hamis állításaitól, Isten-, és emberellenes szemléletétől, hogy a Teremtés isteni természtességében élhessünk, szerethessünk és sugározzuk környezetünk számára is az egyszerű, emberi érzések méltóságát. Ebben segít a feltámadás öröme, Jézus értünk vállalt áldozata és nekünk ajándékozott feltámadása, amelyben ott az örök élet lehetősége számunkra. 

Mert Krisztus feltámadott! Valóban feltámadott!

Stoffán György  

Nagypéntek - 2024...

Nem, nem szeretem, amikor a papok minden évben újra és újra elmagyarázzák, hogy Jézus hogyan és miért halt meg. Elmondják saját gondolataikat, az emberek a közösségi oldalakon posztolnak hasonlókat… képek százaival illusztrálják a krisztusi szenvedést… és azután minden megy tovább a maga útján. Elmúlik a Húsvét, akárcsak a Karácsony, amikor a szeretetre esküszünk, de januárban már éppen úgy utáljuk azokat, akiket addig is…

Két évezred telt el Jézus elárulása, és kereszthalála óta, de az emberiségnek újra és újra el kell mondani. És az emberiség két napra magába száll, ha magába száll, majd minden megy tovább, amolyan emberi módon.

Pedig, nem kellene semmit mondani már. Csendnek kéne lennie ezeken a napokon, hogy az értő, hívő keresztény önmagában mérhesse magát Jézushoz, Jézus tanításához, és magától jöhessen rá arra, hogy ő hány korbácsütést mért Krisztusra, és milyen erővel verte át a szegeket a Megváltó Jézus kezén és lábán.  

Ám, az ember nem képes magától elmélkedni ezen a szenvedéstörténeten. Újra és újra meg kell élnie a maga szenvedését, hogy felismerje Jézusét, hogy rájöjjön arra, miszerint, nem az Isten büntetését éli meg, hanem saját ostobaságának, bűneinek a hozadékát érzi az élet korbácsütéseiben, megfeszíttetésében. Mert Jézus mindent elmondott, ránk hagyott ahhoz, hogy az isteni szeretetben, békében élhessünk. Az újdonságok, a pénz és a hatalomvágy, a kapzsiság, a törvények be nem tartása, azaz, az öntörvényűség azonban, a vállunkra teszi a keresztet, és kiharcoljuk magunknak azt, hogy nekünk is fel kelljen kapaszkodnunk, reszkető lábakkal, szenvedve a saját Golgotánkra. Pedig azt, már megtette helyettünk és értünk Jézus… ártatlanul.

Ma a reverendáját, rózsafüzérét elhagyó papok, szerzetesek okoskodnak és mondják el, hogyan kellene élnünk… miközben megtagadják az Oltáriszentség kiszolgálását azért, mert hódolva, térden állva akarnánk magunkhoz venni. A böjtöt, az önmegtartóztatást is elvetik Rómában, és helyette a lélekre, a szívre hivatkozik az egyház mai vezetője…

Nem! Nem kell újra és újra elmagyarázni mi történt Nagypénteken! Mert mi magunk, papok, hívők és nem hívők… mi emberek fonjuk a töviskoszorút, mi magunk korbácsoljuk Jézust, és mi hajtjuk ostorral a megkínzottat, kereszttel a vállán, fel a Golgotára. És mi verjük a szegeket az ártatlan Istenfia kezébe és lábába. És nem törődünk az anyai szenvedéssel, azzal, hogy végig kell néznie fia rettenetes sorsát…

Mindezt akkor érti meg az ember, amikor majd nem a főtt sonka, a főtt tojás, a wellnessezés lesz a Húsvét, hanem ugyanaz a szenvedés, amit Jézus átélt. És ez az idő közel van. Ő meghalt értünk a kereszten, de harmadnapra feltámadt… mintegy biztosítékot adva arra, hogy ha követjük Őt, mi sem halunk meg örökre. Az ember azonban nem érti Jézus üzenetét, szenvedését és halálát, feltámadását. Csak viszi a keresztjét, vakon, öntelten, mindent modernizálva, tévtanokat hirdetve, és út közben harácsolva és gyűlölködve. Nagypénteken, ott, a kereszt alatt, végre fel kellene fognunk, mi és kik által, kiknek a követelésére kínoztak meg egy ártatlan embert, s mit nyert a söpredék, amikor Barabást kiáltott… Mert ma minden ugyanaz, ami akkor volt, ott Jeruzsálemben. Csak el kellene döntenünk, hogy mi is a Barabást kiáltó, zsidók által felbérelt tömegben, vagy a Jézust szánó tanítványok között állunk-e. El kellene döntenünk, hogy részese akarunk-e lenni a dicsőséges Feltámadásnak, vagy elég-e számunkra a földi élettel való megelégedettség, a pénz imádata, az újdonságok, a modernség hazug ígérete. Hogy fel akarunk-e támadni Jézussal, vagy a földi élet befejezésével elveszünk a nihilben…

Ez a nagypéntek üzenete… számomra…

Stoffán György  

Varga Judit panaszai… gondolatok egy interjú után

Amikor egy, utolsó proli módon ránk erőltetett dolog lefoglalja az egész társadalmat, akkor gyanússá válik az „ügy”. Olybá tűnik ugyanis, mintha valami egészen mást akarna a média rejtegetni, valamiről igyekeznék elterelni a figyelmet. Hiszen, mindenki másról és másképpen beszél, mindenki torzítva, hozzátéve vagy az igazságból elvéve akarja bizonygatni a saját, vagy saját politikai közössége igazát, vádol és rágalmaz, bizonyítékok bemutatása nélkül. A hazudozás és a kötelező, de átlátszó mondatok tömege hagyja el a médiaguruk száját, és bizony ez az egész kezd kontra produktívvá válni. Ha tömörebben akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy undorító már ez az egész, hiszen nem a megfelelő kérdések és nem a megfelelő válaszok tanúi vagyunk. Bayer kolléga azt írja, hogy csaknem tíz éve tudják a Fideszben, hogy Magyar hogyan viselkedett Varga Judittal. Erre az a kérdés merült fel, hogy: – akkor miért nem segítették Vargát, vagy miért nem fejeztették be ezt a viselkedést Magyarral? Ha ez a viselkedés tizenegynéhány éve tartott, Varga Judit miért tűrte? Hogyan tűrhette a családja, a kollégák és a barátok? Hiszen a Varga Judit interjúban olyan magatartásformákba kaptunk betekintést, amelyek büntetőjogi kategóriák és némelyiknél, mivel már a gyermekek veszélyeztetettek voltak, években mérik a „jutalmat”.

Egy másik szempont is felmerül ebben az erőltetett és a társadalom nagyobbik részét lefoglaló – egymásnak uszító – ügyben. Mégpedig, hogy milyen erkölcsi mélységekben tobzódó államgépezet az, amelyben csak azért, mert valakinek jók a politikai összeköttetései és a felesége remek pozícióba került, olyan állásokhoz juthat, amelyek havonta milliós bevételeket jelentenek? Hol itt a sokat emlegetett (de szerintem nem létező) polgári demokrácia, az erkölcsi tisztaság, a munka alapú társadalom és a szaktudáson alapuló bérezés? Ilyen lehetőségeket még a máig szitokszóként emlegetett Horthy-korszak sem biztosított a felső tízezer számára. Igaz, e cirkusszal összefüggésben ez az erkölcsi kérdés fel sem merült a már mindenhez hozzászokott társadalomban, noha pont ezt kellene, mint alapkérdést megvitatni, ugyanis ez a mai társadalom rákfenéje harmincnégy éve!

Amikor Magyar Péter beült a Partizán stúdiójába, akkor a jobboldal első nemtetszéseként azt vetette korunk Hegedűsének a szemére, hogy pont abba a stúdióba ült be és ott adta elő nemzeti és keresztény elveit. Ám, tessék mondani: mennyivel magyarabb és keresztényibb Hajdú Péter és stúdiója, akinek és ahol Varga Judit sírta el a saját magának köszönhető bánatait.

Mint politikust, szerettem Varga Juditot, mert talpraesettnek, rátermettnek láttam. A Hajdúval történt beszélgetés azonban nem vált a javára. Részben, mert senkinek a magánélete, a családi cirkuszai nem érdekelnek. Nézetem szerint politikai ostorcsapásokat ad egymásnak mind a két fél, talán nem is saját elhatározásból, hanem felkérésre, pénzért, politikai küzdelmek mentén.

A média pedig úgy hazudik, ahogyan a „csövön kifér”, ebben a nyálas és undorító ügyben. Hiszen, amikor Varga arról mesélt, hogy Magyar a levetett gatyáját hozzávágta, és ő érezte a nadrágszíj csatját a hátán, a nemzeti média üdvöskéje már arról beszélt, hogy Vargát a férje nadrágszíjjal ütlegelte. Hasonló „félreértések” felmerültek a balos médiában is, és pont ez teszi undorítóvá, aljassá, vagy éppen nevetségessé az egész ügyet. És persze, a sok-sok politikusi, ügyészségi cinikus megnyilvánulás, azaz, a mélységesen prolias, felszínes és hazug magyarázat mindkét oldalon.

 

Mondhatni, hogy az egész Varga-Magyar meccs a magyar társadalom, a társadalmi-, és közerkölcs, valamint a magyar politika keresztmetszete, amire pont most, pont ebben a háború fenyegette világban, pont a kereszténység legnagyobb ünnepének a hetében nem hiányzott Magyarországnak. Nem hiányzott a társadalomnak, amely már évek óta zavart és bizonytalan, gyűlölködő és összeférhetetlen, kapzsi és elégedetlen. Úgy tűnik ebből az egész botrányból, ami igazából csupán felfújt tyúkper, hogy valakik egy sokkal nagyobb és egy sokkal végzetesebb tervet szövögetnek/szövögettek, amelyben a Varga-Magyar pengeváltások, valamint Magyar politikai show műsora és az ehhez kapcsolódó médiacirkusz csak a társadalom tűrőképességének, félrevezethetőségének a szondázása. A végkifejletet még nem látjuk, mert a forgatókönyv jobb, de nem izgalmasabb, mint egy Agatha Christie regény. Mert Agatha Christie csak a szálakat keverte meg, de nem hazudozott, és a végén minden kiderült. A jelen ügyben azonban mindenki hazudozik, és semmi nem derül ki. Sem az eleje, se a vége. Ugyanis, semmit nem tudtunk meg az u.n. kegyelmi ügy háttéréről, a lemondásokról, a Schadl-ügyről és a végrehajtó maffiáról, sem arról, hogy ki és hogyan befolyásolhatta annak az ügynek a nyomozati anyagát… és sorolhatnám. Ehelyett egy a „Szomszédok” sorozathoz hasonló családi se füle, se farka, társadalomszórakoztató műsor részesei vagyunk.

A magam részéről le is zártam a dolgot. Nem érdekel ki, kit és hogyan aláz egy házasságban, ki neveli valójában ebben a sorozatban a gyerekeket, ki és miért tűr tizenhat éven át, és az sem érdekel, hogy miért akar országos bonyodalmat és kormánybuktatást egy meghasonlott és nárcisztikus áruló… Ahogy az sem érdekel, hogy kinek az érdeke ez a társadalmat is érintő hazug, proli cirkusz.

Milyen csodaszép világ lenne, ha az ország keresztény országként megemlékezne arról, amiről a Húsvét szól, ha gyakorolná azt a szeretetet, amelyet Krisztus hagyott ránk, és amelyben példát mutatott a Golgotán, s amit e szeretet megtartásáért ígért a Feltámadással.

Magyarország azonban leragadt e napok történéseiben az áruló Júdásnál, a harminc ezüstnél… és esze ágában sincsen magától továbblépni ebből a végzetes, a kereszténységgel mindenben ellenkező szellemiségből…

Stoffán György

Kézbe vagy nyelvre? – avagy a ferences Tóth Damján az Oltáriszentség ellen

Fotó: Magyar Kurír

Jézus igen határozottan és félreérthetetlenül mondta el, mit érdemel az, aki megbotránkoztat egyet is a kicsinyek közül. Nos, nem minden papnak, nem minden ferencesnek jutott a Szentírásból, amelyben ezek a szavak olvashatók. Most, Tóth Damján ferencesnek külön idézem Jézus ezen szavait: „Ha viszont valaki megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, akik hisznek, jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék.” (Mk. 9. 42.)

De miért is írom e sorokat mélyen felháborodva? Mert a következő eset történt: Az Egyetemi Katolikus Gimnázium iskolamiséjét ez a ferences mutatta be. Áldoztatáskor az egyik ministráns áldozni akart. Nyelvre, hiszen otthon és sok más, még normális paptól ezt hallotta elfogadhatónak, és a diák maga is ezt érzi méltónak. Nem akarta kézbe venni az Úr Szent Testét. Mire Tóth Damján ferences tudós, határozott „nem”-et mondott a diák-ministránsnak. A diák nem hagyta magát, és megkérdezte: „miért nem?” Mire ez a pap: „mert”. És hozzátette: „Konzervatív vagy!” A diák válaszolt: „Igen, az vagyok!”

E kis történet, amely a mai napon (2024. március 27-én) volt a Szent Ferenc Sebei templomban, a budai Vízivárosban, nem csak a családban, de az ismerősök között is felháborodást keltett, hiszen a Nagyhét szerdáján, a Húsvét előtti utolsó tanítási napon bemutatott szentmise nem arra való, hogy ott megalázzon a misét bemutató pap egy gyermeket, aki szentáldozáshoz akar járulni, hanem örömmel kellene átnyújtania az Oltáriszentséget, Krisztus testét annak a fiatalnak, aki elkötelezett Isten iránt, aki hitét nagy buzgósággal és odaadással éli meg!

Úgy tűnik tehát, hogy Damján papnak a ferences csuha csak jelmez, a szentmise és az áldoztatás pedig szakma, amellyel nem építeni akar, hanem rombolni! Mit is lehet erre mondani? Szégyellje magát az a pap, aki megalázza a szentmise alatt, szentáldozáskor a Krisztus testét magához venni akaró ministránst! Szégyellje magát a ferences Damján pap és nézzen magába most, a Nagyhéten, az Oltáriszentség megalapításának napja, Nagycsütörtök előtt! Mert fent leírt tette aljas, a gyermeket és benne Jézus Krisztust megalázó tett volt.

Vajon diákjait is a New Age-re kötelezi és megtagadja megáldoztatásukat, csak mert ő bergoglionista? A fenti eset erre enged következtetni… Damján pap tesz arról, hogy templomaink még üresebbé váljanak… A kommunista vezetők odalentről kalapot emelnek a mai ferencesek előtt. És a nagy elődök, Zadravecz István, Horváth Jusztusz, Majsai Mór, Faddy Othmár vagy éppen Borbély Achilles és Tyukodi Paulin testvér minden bizonnyal könnyezve nézik végig odafentről, sokat szenvedett rendjük modernista züllését, pusztulását…

Stoffán György  

Elkezdődött…

Ma emlékezünk Júdás árulására… A zsidóktól kapott 30 ezüstért eladta Jézust. Igaz, korábban lopott már az apostolok pénzéből is, de azt egyedül Jézus tudta, hiszen Ő mindent látott. Az árulásért ígért ezüstök azonban, nagy lehetőségnek látszottak Júdás életében. Új lehetőségeket látott maga előtt, végre ki tudott volna lépni abból az életből, amit addig élt, mert nagyobbra vágyott, többet akart. Ezért elárulta barátait, elárulta a bizalmat, és elárulta azt a szellemiséget, hitet, amelyet a Mester képviselt. Elárulta a Mestert.

S mivel árulta el? Csókkal. Úgy üdvözölte, hogy az árulás jele a baráti csók volt…

Jézust elvitték és elkezdődött ezzel a megváltás néhány napos története. Szenvedésekkel, kínzásokkal, megfeszíttetéssel, haláltusával, halállal… majd a halált legyőző, azt megvető feltámadással.

Júdás azonban, meghasonlott… elárulta azt, amiben élt, elárulta saját lelkét… mindent elárult, és a zsidók is megvetették, mert az árulót az is utálja, akinek szolgálatot tesz az árulással. Először a pénzt dobta vissza az áruló… de látta, hogy ez már semmit sem ér, hiszen Jézust megkötözve, gúnyolva, meg-megütve rángatták a zsidók elé…

És Júdás már tehetetlen volt tettével szemben… a kötelet, a halált választotta.

Péter is elárulta Jézust, igaz, csak akkor, amikor már rabként, a katonák kísérték. Péter csak a saját bőrét féltve tagadta meg – háromszor. Jézusnak az az árulás mindegy volt már. És Péter visszatért Jézus útjára, hiszen zokogva kért bocsánatot… lélekben.

Milyen érdekes a krisztusi szenvedéstörténet egy-egy szegmense! Hasonlít, szinte ugyanaz ez a történet, mai korunk nagyheti eseményeihez. Csak még nem tudjuk: kötél vagy zokogva bocsánatkérés lesz-e a vége?

A feltámadást illetően azonban, nincs kétségem… igaz, nemzetünk életében mindig kell egy nagypénteki megfeszíttetés, mert hamar felejtünk. Az áruló körötti fiatal tömeget katonaruhában láttam… a fronton… mert az áruló még nem döntött a kötél és a bocsánatkérés között, de elárulta azokat is, akik ma még éljenzik és skandálnak körülötte…

Stoffán György