FOTÓ: VÁROSI KURÍR
Érdekes
az a szellemi és erkölcsi leépülés, amely a magyar társadalomban, a politikai
hovatartozás és e hovatartozás minősége, megfogalmazása körül ma tapasztalható.
A társadalom polarizációja immár olyan élesen rajzolódik ki, ahogyan talán a
történelem során talán csak egyszer, a II. világháborút követő Kelet-Európában,
amikor egy aljas és embertelen háborús világ után, egy aljas és embertelen
„békés”, kommunista világ következett.
Most,
harmincnégy évvel az úgynevezett rendszerváltás után is hasonló a helyzet, bár
az erkölcsi, nemzeti, elkötelezettségi minőség már homlokegyenest más. A társadalom
összetétele is úgy változott meg, mint a budai Rózsadomb lakosságáé.
Amíg
a II. világháborút követő időszakban, ezer év hagyományának teljes megsemmisítése
ellen küzdött a társadalom az elkötelezettségben e téren megmaradt hányada, addig
ma nem tudja, miért küzd. Ugyanis, mások küzdöttek akkor és mások küzdenek ma,
hiszen a mint említettem, a társadalom összetétele teljes mértékben
megváltozott és skizofrén lett, hiszen a kommunizmus magyarellenes törvényeiből
jó néhány megamaradt.
Ha a Trianonban, diktatórikus módon idegen megszállás alá vont Magyar Királyság társadalmát összehasonlítjuk a mai magyar társadalommal, érdekes képet kapunk. A Magyar Királyságban, ezer éves hagyományaink szerint a király (vagy régens) után az arisztokrácia következett, amely abban különbözött a mai „új arisztokráciának” nevezett oligarcháktól, milliárdosoktól, újgazdag proliktól, hogy:
1.
Nem
lopott, érdemtelenül megszerzett, baráti alapon juttatott vagyonuk volt.
Műveltek
voltak.
3.
Nemzeti
érzésük nem csak az ünnepi szónoklatok alatt és a választások előtt mutatkozott
meg.
4.
Kereszténységük
nem politikai kereszténység, hanem valós életvitel volt.
5.
A
megszállt területeket nem anyagi bázisnak, pénzmosodának használták, hanem
valós cél és politikai irány volt azok felszabadítása, visszaszerzése.
6.
Az
oktatáspolitikát képzett szakemberek szolgálták (lásd.; Klebelsberg Kunó)
7. Az igazságszolgáltatás független volt, és nem tűrt meg sem jobb-, sem baloldali szélsőséget, valamint büntette a hazaárulást.
A
felsorolást lehetne folytatni, de terjedelmi okokból erre nincs mód. Az akkori
társadalomban a polgári réteg természetesen élte meg magyarságát és
kereszténységét, ami abban állt, hogy hazaszeretetét, hitét és a nemzet, a haza
iránti elkötelezettségét a nemzeti hagyományok határozták meg, amely
hagyományok megkérdőjelezése elképzelhetetlen volt számára.
A
parasztság szintén az ezer éves hagyományoknak megfelelően élt, képezte magát,
ismerte a természetet, és a természet által követelt rend szerint végezte el
mindennapi munkáját.
Az
iparosok, ipari munkásság sem ellenkezett a fennálló renddel szemben mindaddig,
amíg egy jól körülhatárolható munkaadói réteg a teljes kizsákmányolással nem
tette a gyári munkásokat elégedetlenné.
A rend fenntartása is a megkérdőjelezhetetlen törvényesség és erkölcsiség alapján működött. Tehát, egy normálisan élhető országot tudhatott magáénak a magyar nemzet az ország csonkítás után is.
1945-öt követően aztán egy olyan világ köszöntött Magyarországra, amely a fentiek megsemmisítésére törekedett, de nem adott helyette semmit. Az ország korábbi vezetését megölték, menekülésre kényszerítették, kifosztották, a polgári rétegnek csak töredéke maradt Magyarországon, az ifjúságot megrontották, az egyházi iskolákat nyolc gimnázium kivételével bezárták. A szerzetesrendeket a ferences, a piarista és a Benedek-rend, valamint egy női szerzetesrend meghagyása mellett megszüntették. A KALOT-ot, a Cserkész Szövetséget és minden más korábbi szervezetet feloszlattak. Mindenkit üldöztek, aki a háború előtti magyar életet folytatta, vagy azt szervezte.
Az ország vezetését átvették a proletárok és a Moszkvából hazajött – többségükben nem magyar származású és nem keresztény identitású – kommunisták. Innen kezdődött az az új világ, amely mára, mintegy visszafordíthatatlan folyamatként kivérezteti a magyar nemzetet. Már csak két generáció van meg azokból, akik otthonról hoztak abból a gondolkodásmódból, amely a II. világháború előtt természetes volt, keresztény volt, és magyar. A mai hatvanas és a mai nyolcvanas éveikben járók ez a két generáció. A fiatalabbak már a kommunista korszakvégén és a rendszerváltás utáni időben szocializálódtak, ami azt jelenti, hogy észrevétlenül átnevelődtek, mert a rendszerváltás nem hozta el azt az erkölcsi megújulást, amely magyar és keresztény szemlélet szerint elvárható lett volna.
Ha
szoborról beszélnék, akkor azt mondanám, hogy torzóvá lett az ország és sajnos
torzóvá vált a társadalom, a társadalmi erkölcs, a tisztánlátás és a bírálat
joga is. A jó szándékú bírálatot azok nem hallják meg, akiknek meg kellene
hallaniuk, de a társadalom minden esetben gyilkos indulatokkal esik egymásnak.
Legyen akár a Magyar-Varga politikai pamflet vagy Rákay Kálmán 6 milliárdos budapesti
westernje a téma. Ha a párt megmondja, kinek kell drukkolni és melyik film a jó
film, akkor a társadalom épp olyan vehemenciával teljesíti a parancsot, amint a
másik oldal az Orbán-gyűlöletet. Csakhogy: amíg a másik oldal
Orbán-gyűlöletében egységes, a nemzeti oldal képes Bencsik András nyakát is
elvágni, ha az elsőfilmes Rákay Kálmánka filmjéről elmondja a véleményét.
Bencsik Gáborról ne is beszéljünk. Őt a Vérmezőn fejezné le a sok „elkötelezett
filmesztéta”.
És ez rettenetes! A nemzetben gondolkodó magyar társadalomnak ugyanis nem az volna a dolga, hogy egymást belezze ki, ha esetleg egy rossz politikai döntésről, egy filmről vagy egy beruházásról eltérő véleményt mond valaki a saját oldaláról, hanem a vita! A békés, előremutató és értelmes vita! Többen sérelmezik, amikor prolizom a társadalom bizonyos megnyilvánulásait, de mi ez, ha nem proli virtus? A közösségi oldalakon olyan társadalom rajzolódik ki, amely nem csak elképesztő, de tragikus is a jövőt illetően. Mert a magyar társadalom beteg! Nincs józan ítélőképessége, nincs erkölcsi normája, nincs igénye a logikus és tisztességes vitára. A társadalom kiváló keresztmetszete a Magyar-Varga ügy, a Magyar-féle, feltehetően amerikai pénzen szervezett politikai árulás – egy magyarországi Majdan előkészítése! – és annak megítélése, valamint a rettenetesen primitív és dilettáns kormánypárti médiareakció minderre. A 6,5 milliárdos Rákay-film Bencsik fivérek általi megítélése is keresztmetszet, csak az, a kulturális szférát és annak társadalmi megítélését feltáró keresztmetszet, amiben nem Bencsikék tévedtek!
Mert mind politikai, mind társadalmi, mind kulturális téren, rendre súlyos hibák jelentkeznek, amelyeket senki nem akar, vagy nem tud rendezni, vagy műveltség híján észre sem is vesz… Mindez azonban nem ok, hanem következmény. Az 1945 óta eltelt évtizedek következménye. Ennek azonban, 1989-óta nem volna szabad így lennie… ha rendszerváltás lett volna és rend is lenne. Persze, a hazafiság fogalmát is tisztázni kellene. Mert azt nem Rákay, nem e sorok írója, és nem a Bencsik fivérek határozzák meg. A hazafiság axiómája, sokkal nagyobb nevekben – mint példaképekben – testesült meg. És amikor hazafiságról beszélünk, akkor ott van mindenkinek a személyes hazafisága is… mert remélhetőleg, valamit merítettünk mindnyájan abból a számos példából, amelyet nagyjaink hagytak ránk, amit tettek a hazáért a nemzetért, politikamentesen. Mert a hazafiságnak pont az az értéke, hogy az ember leveti magáról a politika koszos gúnyáját, és csak egy ferde keresztű Koronát, csodálatos népviseltekbe öltözött magyar embereket, meg egy gyönyörű, tengerig tartó ország térképét látja maga előtt… és mindezt ingyen szereti…
Stoffán
György