Amikor egy, utolsó proli módon ránk erőltetett dolog lefoglalja az egész társadalmat, akkor gyanússá válik az „ügy”. Olybá tűnik ugyanis, mintha valami egészen mást akarna a média rejtegetni, valamiről igyekeznék elterelni a figyelmet. Hiszen, mindenki másról és másképpen beszél, mindenki torzítva, hozzátéve vagy az igazságból elvéve akarja bizonygatni a saját, vagy saját politikai közössége igazát, vádol és rágalmaz, bizonyítékok bemutatása nélkül. A hazudozás és a kötelező, de átlátszó mondatok tömege hagyja el a médiaguruk száját, és bizony ez az egész kezd kontra produktívvá válni. Ha tömörebben akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy undorító már ez az egész, hiszen nem a megfelelő kérdések és nem a megfelelő válaszok tanúi vagyunk. Bayer kolléga azt írja, hogy csaknem tíz éve tudják a Fideszben, hogy Magyar hogyan viselkedett Varga Judittal. Erre az a kérdés merült fel, hogy: – akkor miért nem segítették Vargát, vagy miért nem fejeztették be ezt a viselkedést Magyarral? Ha ez a viselkedés tizenegynéhány éve tartott, Varga Judit miért tűrte? Hogyan tűrhette a családja, a kollégák és a barátok? Hiszen a Varga Judit interjúban olyan magatartásformákba kaptunk betekintést, amelyek büntetőjogi kategóriák és némelyiknél, mivel már a gyermekek veszélyeztetettek voltak, években mérik a „jutalmat”.
Egy másik szempont is felmerül ebben az erőltetett és a társadalom nagyobbik részét lefoglaló – egymásnak uszító – ügyben. Mégpedig, hogy milyen erkölcsi mélységekben tobzódó államgépezet az, amelyben csak azért, mert valakinek jók a politikai összeköttetései és a felesége remek pozícióba került, olyan állásokhoz juthat, amelyek havonta milliós bevételeket jelentenek? Hol itt a sokat emlegetett (de szerintem nem létező) polgári demokrácia, az erkölcsi tisztaság, a munka alapú társadalom és a szaktudáson alapuló bérezés? Ilyen lehetőségeket még a máig szitokszóként emlegetett Horthy-korszak sem biztosított a felső tízezer számára. Igaz, e cirkusszal összefüggésben ez az erkölcsi kérdés fel sem merült a már mindenhez hozzászokott társadalomban, noha pont ezt kellene, mint alapkérdést megvitatni, ugyanis ez a mai társadalom rákfenéje harmincnégy éve!
Amikor Magyar Péter beült a Partizán stúdiójába, akkor a jobboldal első nemtetszéseként azt vetette korunk Hegedűsének a szemére, hogy pont abba a stúdióba ült be és ott adta elő nemzeti és keresztény elveit. Ám, tessék mondani: mennyivel magyarabb és keresztényibb Hajdú Péter és stúdiója, akinek és ahol Varga Judit sírta el a saját magának köszönhető bánatait.
Mint politikust, szerettem Varga Juditot, mert talpraesettnek, rátermettnek láttam. A Hajdúval történt beszélgetés azonban nem vált a javára. Részben, mert senkinek a magánélete, a családi cirkuszai nem érdekelnek. Nézetem szerint politikai ostorcsapásokat ad egymásnak mind a két fél, talán nem is saját elhatározásból, hanem felkérésre, pénzért, politikai küzdelmek mentén.
A
média pedig úgy hazudik, ahogyan a „csövön kifér”, ebben a nyálas és undorító
ügyben. Hiszen, amikor Varga arról mesélt, hogy Magyar a levetett gatyáját hozzávágta,
és ő érezte a nadrágszíj csatját a hátán, a nemzeti média üdvöskéje már arról
beszélt, hogy Vargát a férje nadrágszíjjal ütlegelte. Hasonló „félreértések”
felmerültek a balos médiában is, és pont ez teszi undorítóvá, aljassá, vagy
éppen nevetségessé az egész ügyet. És persze, a sok-sok politikusi, ügyészségi
cinikus megnyilvánulás, azaz, a mélységesen prolias, felszínes és hazug
magyarázat mindkét oldalon.
Mondhatni, hogy az egész Varga-Magyar meccs a magyar társadalom, a társadalmi-, és közerkölcs, valamint a magyar politika keresztmetszete, amire pont most, pont ebben a háború fenyegette világban, pont a kereszténység legnagyobb ünnepének a hetében nem hiányzott Magyarországnak. Nem hiányzott a társadalomnak, amely már évek óta zavart és bizonytalan, gyűlölködő és összeférhetetlen, kapzsi és elégedetlen. Úgy tűnik ebből az egész botrányból, ami igazából csupán felfújt tyúkper, hogy valakik egy sokkal nagyobb és egy sokkal végzetesebb tervet szövögetnek/szövögettek, amelyben a Varga-Magyar pengeváltások, valamint Magyar politikai show műsora és az ehhez kapcsolódó médiacirkusz csak a társadalom tűrőképességének, félrevezethetőségének a szondázása. A végkifejletet még nem látjuk, mert a forgatókönyv jobb, de nem izgalmasabb, mint egy Agatha Christie regény. Mert Agatha Christie csak a szálakat keverte meg, de nem hazudozott, és a végén minden kiderült. A jelen ügyben azonban mindenki hazudozik, és semmi nem derül ki. Sem az eleje, se a vége. Ugyanis, semmit nem tudtunk meg az u.n. kegyelmi ügy háttéréről, a lemondásokról, a Schadl-ügyről és a végrehajtó maffiáról, sem arról, hogy ki és hogyan befolyásolhatta annak az ügynek a nyomozati anyagát… és sorolhatnám. Ehelyett egy a „Szomszédok” sorozathoz hasonló családi se füle, se farka, társadalomszórakoztató műsor részesei vagyunk.
A magam részéről le is zártam a dolgot. Nem érdekel ki, kit és hogyan aláz egy házasságban, ki neveli valójában ebben a sorozatban a gyerekeket, ki és miért tűr tizenhat éven át, és az sem érdekel, hogy miért akar országos bonyodalmat és kormánybuktatást egy meghasonlott és nárcisztikus áruló… Ahogy az sem érdekel, hogy kinek az érdeke ez a társadalmat is érintő hazug, proli cirkusz.
Milyen csodaszép világ lenne, ha az ország keresztény országként megemlékezne arról, amiről a Húsvét szól, ha gyakorolná azt a szeretetet, amelyet Krisztus hagyott ránk, és amelyben példát mutatott a Golgotán, s amit e szeretet megtartásáért ígért a Feltámadással.
Magyarország azonban leragadt e napok történéseiben az áruló Júdásnál, a harminc ezüstnél… és esze ágában sincsen magától továbblépni ebből a végzetes, a kereszténységgel mindenben ellenkező szellemiségből…
Stoffán
György