Érthetetlen: Felfüggesztették Pál atya gyerekotthonának működését

Felfüggesztették a Bakó Pál ofm atya által létrehozott marossárpataki gyermekotthon működését a nem megfelelő lakhatási körülmények miatt, 23 gyerek sorsát taszítva bizonytalanságba. Három hónapjuk van arra, hogy felújítsák az ingatlanokat.

Pál atya 27 évvel ezelőtt is pénz nélkül kezdte a rászoruló gyerekek felkarolását, és most is így indul a hatóságok elvárásait teljesítendő ügyeknek, a gyermekek érdekében. Nem tarhálta végig minden évben Magyarországot, nem misézik és prédikál a gyerekekre hivatkozva pénzért, nem vesz fel számla és egyéb bizonylat nélkül horribilis összegeket az egyesületre hivatkozva, de a nevelői sem keveredtek börtönnel végződő gyermekbántalmazásos ügybe az elmúlt 27 évben. Pál atya nem tett ki befogadott gyermekeket az utcára, hogy átalakíttathassa a szállásokat pénzt termelő vendégházzá, és nem nyitott boksz-iskolát sem a gyerekeknek adományozott pénzekből, s nem tataroztat tessék-lássék módra régi fogadót és kastélyokat.  Valami miatt, mégis ő csípi a román hatóságok szemét. Talán valakik konkurenciát láttak az idős szerzetes alázatos tevékenységében? Valakik feljelentették? Ki tudja ezt a mai világ forgatagában? Pál atya csak emberi kötelességét, vállalt feladatát teljesítette ez alatt az idő alatt, a ma már igen kevés ferences rendi szerzetesre jellemző alázattal és hittel.

Május 26-ával kezdődően felfüggesztették a Szent Erzsébet Egyesület által működtetett marossárpataki gyerekotthon működését, amely 23 gyereknek jelentette az otthonát. A három hónapos felfüggesztés első hónapjában kell a gyerekeket elhelyezni más otthonokba. Az elvárások szerint egy modern gyermekotthonnak úgy kell kinéznie, hogy amikor belép oda valaki, akkor érezze úgy magát, mintha egy három-négy csillagos hotelben lenne. A január végi hatósági ellenőrzések után pedig úgy ítélték meg, hogy a marossárpataki otthon nem felel meg az elvárásoknak, ezért elrendelték működésének felfüggesztését. A gyerekek szempontjait senki nem vette figyelembe Nagy Domokos, az otthon munkatársa, a gyerekek tanára úgy fogalmazott a Székelyhonnak, hogy a hatóságok főként a lakhatási körülményeket kifogásolták.

„A gyerekek ketten osztoznak egy szobán, de sokan egyedül vannak egy szobában, és két szobára jut egy fürdőszoba, tehát a körülmények megvoltak. De valóban voltak látható hibák, viszont én úgy gondolom, hogy nem lett volna ez indok arra, hogy felfüggesszék. Úgy állapították meg, hogy bizonyos házaink lakhatatlanok, lelakott, elévült bútorok vannak bennük. A bútoraink része valóban külföldi segélyből származik, mi megpróbáltuk, ennyit sikerült szerezni. Itt most kereshetünk hibásokat, mutogathatunk másokra, de sokra nem megyünk vele. Hogyha a standardok és a törvények szempontjából nézzük a dolgokat, akkor indokolt lehet a felfüggesztés, de a gyerekek szempontjait senki nem vette figyelembe, rá se néztek a gyermekekre. Rosszul esett, mert meg se kérdezték, hogy tetszik-e itt neked, hogy maradnál-e itt? Úgy érzed, hogy nyomorogsz vagy hasonlók?” – foglalta össze Nagy Domokos a tollvonással megváltoztatott életekről szóló hivatali döntést.

Mint Pál atya mondta – „nem teljesen alaptalan, amiért felfüggesztették az otthon működését. Van, ami túlzás, de van, ami nem alaptalan, ha nem ismerném ezt be, saját magamnak meg az ügynek is hazudnék. De most az a fontos, hogyan menjünk tovább, ahhoz, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. Természetesen azért kell megfelelni az elvárásoknak, hogy megfelelő legyen a gyerekeknek is, akiket befogadtunk, csak ezért vállaltam a felelősséget” – fogalmazta meg Pál atya.

A gyerekeket a román állam szétszórta, Pál atya pedig, segítséget nem kap máshonnan, mint az őt ismerő jóakaróktól, akikhez bárki csatlakozhat a lenti számlaszámra utalt bármilyen kis összeggel is. Noha akár a ferences rend, akár a gyulaferhérvári érsekség, akár a Böjte-birodalom, akár a magyar állam is nyújthatna – ez esetben önzetlen – támogatást a nemes ügyre, a gyermekek életének jobbá tételére a gyermekmentésre. Mert Pál atya egészen biztosan arra költi, amire kapja.

A közösség erejében bízva fogadja az adományokat a Szent Erzsébet Egyesület a következő bankszámlaszámon: RO83RZBR0000060001875752 Asociația Sfânta Elisabeta A gyűjtés részleteiről érdeklődni lehet Pál atyánál, a 0745 642 914-es telefonszámon.

forrás: https://estiujsag.hu/index.php?p=139642&group=gyerekvilag 

Csíksomlyó – 2025… - "Erős várunk, nekünk az Isten!"

 

Különleges és egyben különös nép a magyar. Amíg jólétben, egészségben, gazdagságban él, általában elégedetlenkedik, civakodik és a lehető legmesszebb kerül hitétől, Istentől.

A baj viszont, összehoz minket és alázatosan könyörgünk segítségért és támogatásért, közbenjárásért. Magyar, keresztény hitünk semmilyen más nép hitéhez nem hasonlítható, hiszen tudjuk, hogy Krisztus Édesanyja jó édesanyaként gondoskodik népünkről, a rossz, hűtlen gyermekekről, akik csak akkor szaladnak és kapaszkodnak kötényébe, amikor elesnek és a vérük kicsordul.

Az idei somlyói búcsút lehetetlen a meghatódás könnyei nélkül nézni. A Nyereg csordultig megtelt. Előtte, heteken keresztül figyeltük a bajt, ami testvéreinket sújtotta és önkéntelenül is az jutott eszünkbe, hogy valami talán hibádzik… Valami elromlott, valamit elrontottunk és ez annak a következménye. Persze, ezek csupán az emberi logika emberi gondolatai. Ám, mégis sokaknak eszébe juthatott, hiszen a nép betölti a Hármas-oltár előtti teret, a hegyet és az erdőt is.

A katasztrófák sorozata eszébe juttatta a népnek, hogy az egyetlen oltalmunk a Megváltó Krisztus. Nincs az a földi hatalom, amely a magyarok valódi javára volna, csakis a szilárd hit és az összetartás az, amely megóv és megtart minket.

Ezekben a nehéz pillanatokban, amikor testvéreink szenvedését látjuk, engedelmesen és alázatosan egyesül itt Magyarország. Nem az állam, hanem Mária országa és a régi könyörgések újra felsírnak. A nép nem felejt és ínség idején félmillió székely és magyar vallja meg hitét, könyörög égi Édesanyjához közbenjárásáért és megvallja bűneit.

Jelen van a magyar nép, mind testvérek, székelyek, csángók és magyarok, jelen van Krisztus egyháza. Nem hárman, de félmillióan gyűltek össze az Ő nevében. Együtt vagyunk, és Krisztus velünk van… nem vagyunk egyedül! Az egyház pásztorai szolgálnak, s közben jelen van az igazi Pásztor. Jelen van a szeretett nyáj soraiban, a nép között.

Czeglédi Andrea

A „mi Trianonunk” – gondolatok Csíksomlyó előtt

 

 

Hangosak vagyunk, de ez a hangzavar üres és hazug!

Most az elcsendesedés, a halk ima, a visszafogott öröm kell, hogy jellemezze e két nap közötti időt. A trianoni megemlékezés és a Mindenkor Segítő Csíksomlyói Szűz Anyához vonulás közötti időt, amely egy kegyelmi időszak. Elgondolkodhatunk ugyanis azon, miért és hogyan jutottunk idáig. Mit nem tettünk meg és mit kell megtennünk? Hogyan szűkülhetett egy nagy magyar birodalom olyanná, amilyennek ma a térképen látjuk, s reménykedhetünk-e abban, hogy az otthonainkban, irodáinkban és kivált a lelkünkben élő magyar térkép olyan legyen a valóságban is, mint amilyennek a falon látjuk. A történelem Urának nincs lehetetlen. A kérdés csupán az, hogy mikor leszünk méltók arra az isteni kegyelemre, hogy megtörténhessék az igazságszolgáltatás? Mert ahhoz, hogy méltók legyünk rá, nem elegendő a torzsalkodás, a hataloméhség, az úrhatnámság, az egymás elleni gyűlölködés, a politikai pártokhoz való hűség ekként való kifejezése.

 

A magyar ember akkor lesz méltó az isteni igazságszolgáltatásra, ha magyar és keresztény lesz ismét! Ha nem sajnálja az idegen hatalom elnyomása alatt, de a saját magyar szülőföldjén felnövő magyar gyermektől a támogatást. Attól a kisgyermektől, akinek természetes az édesanyja nyelve, aki ezt a nyelvet tanulja meg csecsemő kora óta, s csak később eszmél a szörnyű igazságra. Attól a kisgyermektől, akit leköpnek, mert magyar, s az iskolában félreállítják, mert magyar. Akkor lesz méltó, ha nem megvetéssel, hanem szeretettel nézi az önhibáján kívül más országnak nevezett helyen élő honfitársát, ha felfogja végre minden magyar, hogy 1920. június 4-e nem egy régen történt, és így feledhető esemény volt, hanem máig ható tragédia, ami minden magyart érint, ha tudomást vesz róla, ha nem!

Ma a magyar embernek, éljen bárhol is a világon, felül kell emelkednie a politikán, a politikai hovatartozás miatti gyűlölködésen. Mert a politika akár nemzeti, akár ellenzéki, a hazugság művészete és nekünk, magyaroknak, nem kell a hazugság, mert ismerjük az örök igazságot, Isten igazságát, Jézus Krisztus tanítását és parancsait, amelyek az egyetlen lehetőségünk a megmaradásra, az isteni igazságszolgáltatásra.

 

Most, amikor tömegek vonulnak Máriához, amikor magyarok százezreit tölti el örömmel és bizakodással a csíksomlyói búcsú, a Szentlélek eljövetelének semmi máshoz nem fogható nagyszerűsége, akkor végre fogjuk fel a magyar valóságot! Minden ízünkben, porcikánkban és lelkünkben, őszintén adjuk át magunkat a Szentlélekbe vetett hitnek, kérjük a bűneink megbocsájtását és azt, hogy Mária országa, a keresztény nemzet ismerje föl végre a hazugságokat és lélekben összekapaszkodva, hittel forduljon ki-ki Máriához, ki-ki – hite szerint – az Úr Jézus Krisztushoz, ott a Nyeregben, együtt várva a Szentlélek eljövetelét, erejét, és igazságát!

 

S legyen számunkra, keresztény, keresztyén magyarok számára Trianon figyelmeztetés, a csíksomlyói búcsú pedig remény. Mert ha hitünkben, és Krisztus követésében egyesülünk, ha felismerjük a hazugokat és a politika sátáni manővereit, akkor a magyar nemzet győz és visszaszerezheti minden jussát. Mindnyájunkhoz szól a krisztusi ígéret: "Bizony, bizony, mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen." (János evangéliuma 16,23-24)

 

Stoffán György

A józanész Trianonja – Parajd Drakula-parkot akar

Az emberi minőséget nem a szavak, a származás vagy bőrszín határozza meg, hanem a cselekedetek, a megnyilatkozások. Most a parajdiak vizsgáztak – rosszul! Meg lehet ugyan magyarázni az elkeseredettségből fakadó ostobaságot, hiszen euró és lej-milliókat lehetett összeharácsolni nyaranta a Sóbánya előtti standokon, lehetett csillagászati összegeket kérni a dorongfánkért, és svájci árakon kínálni a szállást az idelátogatóknak. A jólét megbabonázta a parajdiakat, s ma már mindent megadnának és eladnának, hogy az a bizonyos megélhetés megmaradjon. Bizonyára nem ismerik falujuk másik nagy lehetőségét, a Rabsonné várát és annak legendáját, így a magyarokat is eláruló, Drakula neve csillant meg előttük, mint új kereseti lehetőség. Legyen Drakula vidámpark! – követelték a csíkszeredai beruházás áthelyezését Parajdra. A világnak lassan, Erdélyt emlegetve más sem jut eszébe, mint Drakula. Még Borboly Csaba is felháborodott azon, amikor Bergoglio pápa úr meghallva Erdély nevét, azonnal Drakulát emlegette… (Persze Borboly egy héttel később letagadta a felháborodást és viccelődésnek nevezte a pápa úr tájékozatlanságát.) Nem is csoda, hogy mindenki Drakulázik Erdélyt illetően, hiszen van ott már több Drakula-kastély, Drakula vendéglő, Drakula nyomába szegődő turista-ajánlat…

A parajdi, pénzüket vesztett követelőzők azonban jobban tennék, ha tanulmányoznák báró Orbán Balázs Székelyföld című könyvét, majd a sóbányai harácsból összeadnának egy nagyobb összeget, és felépítenék Rapsonné csodás várát a falu másik oldalán, a hegyoldalban – ahol eredetileg volt. Aztán ott is lehet dodzsem, dorongfánk, légyjárta cukorka, házi csoki és villogós Jézuska-kép… minden, ami szem, s szájnak ingere. 

No, és persze árulhatnának egy kis füzetkét is, amely bemutatná a Székelyföl látnivalóit a Farkas utcai templomtól a brassói Feketetemplomig, Csíksomlyótól az Apor-lányok feredőjéig. S ha majd megnyitják a strandot a sóbánya helyén, akkor építhetnek oda is újra bodegákat, ahol árulhatják az értéktelen souvenirjeiket.

Addig azonban nem kellene magukra haragítaniuk a csíkiakat, s nem kellene kapaszkodniuk egy nem odavaló – némelyik parajdi bodegás árukészletéhez hasonló – elképzeléshez, a Drakula-parkhoz. Szégyenkezzék miatta Csíkszereda…

(Meg kell jegyeznem, hogy a sóbánya előtt is létezett Parajd, éltek ott emberek és nem követeltek Dracula vagy Janó Ábrahám vidámparkot…)

Stoffán György

*** 

ps: Rapsonné vára - Rapsonné régi erdélyi mondák tündér-boszorkányféle alakja. A Kis-Küküllő vidékén, Parajd közelében, magas hegy csúcsán mutogatják várának kincseket rejtő maradványait. Mesélik, hogy a Firtos és Tartód várát építő tündérasszonyok is testvérei voltak és a három várban esténként egyszerre gyújtották meg a gyertyát. A várához szükséges építőanyagot két ördöngös segítőtársa, egy koldus és egy macska segítségével hordatta fel a hegyre. A tudós kocsis, táltos lovaival olyan gyorsan vágtatott, hogy mikor Tordán – más változat szerint Kolozsváron – elsőt harangoztak, ő még várában volt, beharangozáskor már Tordán. Máskor kocsisa lehajlanék a leejtett kalapjáért, de mire felvenné öt óra járásnyira vannak tőle. Furfangos feje az ördög eszén is túljárt: utat építtetett vele Tordáról – más változat szerint Kolozsvárról – a várához, s az ostoba ördög egy hegy aranyért, egy völgy ezüstért vállalta a munkát; Rapsonné aztán ujja hegyére egy aranyat, tenyere mélyébe egy ezüst tallért tett– ez volt a fizetség; az ördög bosszúból szét is rombolta az utat. Más földtöltéseket, árkokat is neveznek ezen a tájon Rapsonné útjának, amelyek talán a Kakas-borozdával, Óriások árkával, Tündérek útjával, Ördög útjával együtt útrendszert alkotnak, a Görgényi havasokhoz vezetnek s a  Csörsz-árkához hasonló ősi művelődéstörténeti emlékek.

„Trianon, átkozott Trianon!”

 

Domokos Pál Péter ezzel, a címként szereplő mondattal kezdte a megemlékező beszédét 1989. június 4-én, a Jurta Színházban. A színházterem tele volt, kint rendőrök sorakoztak… És ez a mondat azóta is visszacseng… különösen ilyenkor, június negyedike táján. És most még inkább hallom az öreg, érces, szívből jövő, elkeseredett és aggódó hangot. Most, amikor Háromszéktől kezdve szinte Erdély-szerte a megpróbáltatás napjai voltak és vannak az árvizek miatt, s amikor nemzeti kincsünk, a parajdi sóbánya, Trianon miatt, ezekben az órákban pusztul el, harsog a lelkemben Domokos Pál Péter három szava… Mert harsognia kell. A magyar ember lelkében érzi a 105 éve tartó fájdalmat, gyötrődést, és mindig újak jönnek, mindig feltépnek egy-egy sebet, s most ezt a sebet sóval dörzsölték be… a nemtörődömség, a magyargyűlölet, a bosszúállás sójával, a butaságéval és primitívség sójával.

A magyar lélek temploma Erdély. Olyan templom, amelybe ha belépsz, ha hallasz róla, imádkoznod kell, mert szép, mert méltóságteljes, mert ott lakik a Fennvaló, s ott várja Csíksomlyón a Mindenkor Segítő Szűz Mária a Neki felajánlott ország minden keresztény lakóját, legyenek azok katolikusok, protestánsok – mindegy. Magyarok legyenek, mert ma ez a legfontosabb. Nőjünk össze ismét a bajban, s a Somlyó-hegyen egyként kérjük hitünk szerint a Fennvaló igazságtételét végre…

Mert az igazságról 105 év elteltével sem lehet szó. Nem szabad szólnunk a rombolásról, a gyilkosságokról, nem beszélhetünk hőseinkről, s akikről beszélhetünk, azoknak az életpályáját, halála körülményeit, néhányan közülünk is meghamisítják, nehogy megbántsák a jelenlegi ideiglenes gazdát. Lent a mélyben, a Pokol tornácán gyökerezik az a magyar sors, amelyet élnek/élünk közösen Erdélyben Észak-Magyarországon, a Déli tájakon és a Kárpátok alján, ahol ma idegen háborúba hurcolják a magyarokat. És a gyűlölet, amely a Pozsonyi Csata óta körülvett minket, 1920-ban teljesedett ki, amikor minderre áldását adta a sátán európai söpredéke, szemenszedett hazugságokkal és aljas indulatokkal alátámasztva, igazolva Mária országának a feldarabolását és primitív népek tulajdonába adását.

Nem, nem ezeket a népeket gyűlölöm, hiszen a népet, mint a marionett figurát lehet mozgatni, madzagon rángatni. Akkor sem gyűlölöm őket, ha temetőinket meggyalázzák, ha nemzeti kincseinket tönkreteszik, ha megölik fiainkat és lányainkat. Nem ők a felelősek, hanem azok, akik e cselekedetekre bíztatták, bíztatják őket. 1920 európai vezetői ugyanazok, mint a mai európai vezetők. Ugyanaz a gyűlölet árad felénk, ugyannak a szellemiségnek a szolgái, s ugyanazt akarják, amit a Pozsonyi Csatában meghirdettek. Egyedül vagyunk, külső és belső ellenséggel szemben, hazaárulókkal és idegen érdekek szolgálóival szemben, akik a lelküket is eladták a hazájukkal együtt.

Ám, nem az a dolgunk ma, hogy keseregjünk, hiszen látjuk, hogy az a galád söpredék önmagát pusztítja most, amikor háborút akar, amikor népeket irt ki oltásokkal, betegségek terjesztésével. Nekünk, magyaroknak feladatunk van önmagunkkal és a világgal szemben. A keserű és reménytelen helyzetben nekünk van a legnagyobb támaszunk kormányoktól és rendszerektől, Uniótól és hazugságoktól függetlenül. Ez a támasz pedig nem más, mint a politikától és az emberi gyengeségektől mentes keresztény hitünk, magyar kereszténységünk. Ki-ki, hitéhez hűen, mint Krisztust követő magyar, ezen a napon, június 4-én ne siránkozzék a történelem leggyászosabb eseménye felett! Ne a megnyomorításunkat vegye górcső alá, ne meditáljon azon, hogy mi lett volna ha… Mert a kesergés sehová nem vezet. Imádkozni kell, elhatározni kell, el nem fogadni kell a jelen helyzetet, mert a ma élő egyetlen magyar sem írta alá azt a gyalázatot, amelyet 1920 júniusának 4-ik napján egykor aláírtak. Nekünk, magyaroknak ma is éppen úgy magyar város Kassa, Kézdivásárhely, Németújvár, Munkács és Huszt, vagy Újvidék, és Szabadka, mint Trianon előtt. A lelket, a szívet, és az értelmet nem lehet határokkal elválasztani.

Pávay Réthy Mihály nagytiszteletű úr 1990. március 15-én. Parajdon...

Trianon, átkozott Trianon! – Harsogja túl a bányaomlást Domokos Pál Péter mondata. És elszorul a torok, amikor látjuk testvéreinket az árvízzel küzdeni, amikor a Szent István előtti sóbánya beomlik, amikor tapodják a világháborús hősök sírjait. És ez tegyen bennünket acélossá, ragaszkodóbbá, igazságot keresőbbé. Mert a magyarnak az egész Magyarország olyan, mint egy gyönyörű templom… ahová betérve, ha akarsz, ha nem, imádkozol. Mert a tied, mint a templomban a hit…

Ám, csak akkor bízhatunk a magyar nemzet igazságának győzelmében, ha ráébredünk újra a Jelenések könyvének mondataira és a Fennvalótól kérünk a segítséget, Aki meg is adja azt: „És [az angyal] hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait”(Jel. 14:7)

„Mert a kereszténység és a magyarság egy. Ha elválasztjuk a kettőt, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet: az a halál.” (Jakab Antal erdélyi püspök)

Emlékezzünk hát 1920. június 4-ére, Istenbe vetett hittel, rendíthetetlen bizalommal felvértezve és mindig harcra készen.

Stoffán György

Sós lett a vezetékes víz a Kis-Küküllő mentén - a tragédia fokozódik...

Fokozódnak a bajok a parajdi sóbányában történt vízbetörés okán. A mintegy 7 millió m3 víz, amely két nap alatt színültig töltötte a bányát, most további problémát okoz. Figyelmeztették ugyanis a környező települések lakosait, hogy a bányából Kis-Küküllőbe áramló víz magas sótartalma miatt a vezetékes víz is ihatatlanná vált, emberi fogyasztása tilos. A tragédia abból adódik, hogy a 7 millió m3 víz, amely a bányában állandó mennyiség, oldja a sót, de a teljes sóval való telítődéshez 1,9 millió m3 só feloldódása szükséges. Ez a folyamatos oldódás súlyos következményeket okoz. A bánya beomlása elkerülhetetlen, mert ahogy kifolyik a víz a Kis-Küküllőbe, úgy pótlódik a "Halál patakból", azaz a Korond patakból.

Ez a folyamat addig tart, amíg nem sikerül elterelni a patakot. Ez hosszú folyamat, ami a só feloldódásának gyorsaságát tekintve végzetes. Parajdon ma álmok és tervek születnek, de konkrét munkához senki nem látott még azon kívül, hogy a politikusok ígérgetnek, és fényképezkednek a helyiekkel egy-egy lakossági fórum után.

Az idő közben telik, a sóbánya feloldódik és a tragédia nem áll meg a végkifejletig, azaz, az egész bánya beomlásáig és a szökőárszerű gyilkos folyamig, amikor is a 7 millió m3 sós víz elárasztja Parajdot és a környező településeket, amelyek lejjebb vannak Parajd szintjénél.  Ez érintheti a közelben lévő Alsó-Sófalvát is. Azonban, a sós víz a mezőgazdasági területeket hosszú évekre használhatatlanná teszi, így az egyetlen munkalehetőség, a földművelés és állattenyésztés is megszűnik a sós víz által érintett területeken. 

id. Stoffán György

„Péter! Szeretsz te engem?”– Árvíz, bányaomlás, megpróbáltatások Erdélyben

  

Amikor távol élő, a mindennapi életben is megpróbáltatásoknak kitett testvéreink bajban vannak, összeszorul az ember torka, megdobban a szíve és azt keresi, hogyan tudna segíteni. Ezernyi Trianon és holokauszt, ezernyi fájdalom sújtja most az erdélyi magyarokat, az idegen főhatalom alatt kínlódó székelyföldi testvéreket, akiknek megélhetését, létét és mindennapjait, immár 105 éve veszélyezteti az a primitív hatalom, amely magáénak gondolja a lopott holmit és különböző városi legendákat gyárt erdélyi múltjának bizonyítására.

Most egy súlyos természeti katasztrófával néz szembe az árvíz elöntötte Erdély. És szembe kell néznie Parajdnak az emberi butaság, felelőtlenség, kapzsiság eredményével, a sóbánya megsemmisülésével is, ami megélhetést, viszonylagos jólétet, reményt biztosított az ott élők számára, de békét, nyugalmat és gyógyulást adott mindazoknak, akik ellátogattak ebbe a bányába, ahol már Szent István előtt is bányászták a sót, s ahonnan vitték szerte Európába.

A baj, a tragédia, a kemény munkával megteremtett létbiztonság elvesztése ma egész Erdélyt veszélyezteti. Gátak szakadnak át, házakat, állatot, s néhol embert visz a víz a megsemmisülés felé. Hol a segítség, kihez fordulhat ilyenkor a keservét hordozó ember? Igen, a magyar állam felelős minden magyarért. Azokért is, akiket a ma is dühöngő magyargyűlölet elválasztott egy határral az egységes Magyarországtól. Felelősek vagyunk egymásért, hiszen a lelket, az érzelmeket, a magyar szót, a nemzeti összetartozást nem lehet politikai döntésekkel, gyűlölködéssel határok közé szorítani. Ahogyan nem lehet a magyar kereszténységet sem határokkal szabályozni, megszüntetni. Nem lehet a reményt, az Istenbe vetett hitet, a Magyarok Nagyasszonyának segítségét sem megtiltani.

Eszembe jut a bibliai idézet (János 21:15-17), amelyben Jézus háromszor kérdezi meg Pétert – szereti-e őt? Jézus ebben a három kérdésben rávezeti tanítványát a feltétel nélküli szeretetre. Arra a szeretetre, amely nem csupán baráti szeretet, hanem odaadó, önfeláldozó szeretet.

Ezt a mostani természeti és emberek által előidézett katasztrófát is egy hozzánk intézett kérdésként kell felfogni, ha van hitünk és nem az elkeseredettség káromkodása tör fel belőlünk. Aki elszenvedi a tragédiát, és aki segíteni akar, annak egyértelmű választ kell adnia erre a jézusi kérdésre: Igen, szeretlek Uram!  

Mert, minden szenvedés próbatétel. A hűség bizonyítéka kell legyen a megpróbáltatás. Harmincöt év alatt elfelejtettük mi volt azelőtt, amikor még nem volt a turizmus főhadiszállása a sóbánya, amikor Parajd nevét csak románul lehetett leírni a magyar nyelvű lapokban is, amikor csak Dám bácsi jóindulatán múlott, hogy a magyarországi vendég ott alhat-e a rokonoknál… (és Dám bácsi soha nem jelentette föl a parajdi vendéglátót…)

Elfelejtettük azt a szörnyű elnyomást, amelyben élni kellett, s amikor nem mehetett Magyarországról semmilyen támogatás a Székelyföldre. A jólét és a szabadság, a politika és a sokszor szánalmas kiegyezések az ellenséggel nem maradtak emlékeztető nélkül. És most újra itt a lehetőség válaszolni a kérdésre: Péter, szeretsz-e engem?

S talán nem is véletlen, hogy pont a Székelyföldön történik ez a tragédia. A magyarság mindig úgy tekintett a székelységre, mint utolsó bástyára, a tisztességes és erkölcsös nemzetrészre, és sokan vallják máig, hogy ha marad a magyar nyelvet beszélőkből ezen a világon, akkor az a maradék a Székelyföldön élők lesznek.

Azonban valami ott is megroppant, valami nem úgy működött az utóbbi évtizedekben, ahogyan működnie kellett volna. A kereskedőket megcsapta a pénzimádat, s volt, aki a „külföldinek” felárat számolt a szállásért… a „külföldinek”, aki Magyarországról ment a csíksomlyói búcsúba, vagy éppen csak nyaralni, kikapcsolódni, szeretetből, Erdélyhez való ragaszkodásból. Sokan jöttek vissza csalódottan, fájó szívvel.

Ám, nem csak Erdélyben változott a világ, hanem az anyaországban is. Felnőtt az új generáció, amely az elmúlt három évtized drámaian romboló liberalizmusát szívta magába már az anyatejjel, akinek nem jelent semmit Trianon, akiknek még az egyházi iskolák némelyikében is azt tanítják, hogy nem kell vele foglalkozni, mert már régen volt. Nem ismerik Szent István felajánlását, és nem ismerik azoknak a katolikus és protestáns lelkészeknek a szenvedéseit sem, akik nemzetmegtartó erő voltak úgy az anyaországban, mint – sokszorosan üldözötten – Erdélyben, a Felvidéken és minden megszállt országrészünkben.

Végre színt kell vallanunk ismét! Nem elég ugyanis, ha a kormányfő és az erdélyi magyar párt vezetője megállapodik a támogatásban, mert az csupán a kormány elképzelését, a kormánypárt elkötelezettségét tükrözik. Színt kell vallania a nemzetnek! Választ kell adnunk egyenként és önmagunkban a jézusi kérdésre. Vállaljuk-e egymást, vállaljuk-e a kereszténységünket, a magyarságunkat, megteszünk-e mindent itt az anyaországban és a Kárpát-medence minden szegletében azért, hogy az igazságtalanság megszűnésének a reménye ne csak remény, hanem tény legyen majd valamikor? Hiszünk-e igazán a feltámadásban, és abban, hogy hitünk által ez az ország megerősödve, ismét példaképpé váljék a kereszténységét és múltját sárba taposó mai Európa számára?  

Fáj, hogy nem látok gyűjtőpontokat, segélyszállítmányokat, amelyek Erdély árvíz sújtotta területeire vinnének adományt, nem hallok a magyarországi templomban imát a károsultakért, Erdélyért… Mert ilyenekké váltunk.

Eljött hát az ideje a szószékeknek, a prédikációknak, amelyekben nem az Evangéliumot mondja el a pap újra, a saját szavaival, hanem megerősíti a népet, a nemzetet és választ adni segít: „Igen Uram, szeretlek!” „Igen, szeretem a nemzetemet, a határokkal szabdalt hazámat, és a most bajbajutottakat, akiken segíteni akarok – és kérem a bűnbocsánatot. Bajbajutottként pedig, kérem a segítséget a Fennvalótól – és a bűnbocsánatot…, hogy újra szépnek, reménytelinek és áldottnak lássuk a jövőt, a keresztény magyarság megmaradását!

Őseink ma is énekelt egyházi énekei jutnak eszembe. Azok az énekek, amelyekkel örömükben és bánatukban, megalázottságukban és győzelmeikben dicsérték az Istent, s fohászkodtak a Magyarok Nagyasszonyához, Jézus Krisztus anyjához…

„Térj magadhoz, drága Sion,
Van még néked Istened,
Ki atyádként felkaroljon,
S szívét ossza meg veled!
Azt bünteti, kit szeret,
Másképp ő nem is tehet:
Sion, ezt hát jól gondold meg,
S szabj határt bús gyötrelmednek.”

„Nagyasszonyunk, hazánk reménye!
Bús nemzeted zokogva esd!
Nyújtsd irgalomjobbod feléje,
Botlásiért, ó, meg ne vesd!
Mi lesz belőlünk, ha Te elhagysz?
Ó, árvaságunk sírba hervaszt!
Minden reményünk csak Te vagy:
Szent Szűzanyánk, szent Szűzanyánk,
Ó, el ne hagyj!”

Stoffán György, Piliscsaba vendége volt - "A hit megerősítése és a Szent László-i magyar kereszténység az egyetlen lehetőségünk a megmaradásra"

 

 Azt, hogy hogyan kapcsolódik száz év történelme, és hogyan fonódik össze az egyéni sorsokkal, generációk életével, mi sem bizonyítja jobban, mint a május 27-én, Piliscsabán zajló könyvbemutató és beszélgetés, amelynek meghívottja Stoffán György író, egyháztörténész volt.

A házigazda a helyi KDNP és annak helyi elnöke, Kiss Antal volt, a könyvbemutató létrejöttét azonban személyes ismeretség tette lehetővé. Az író ugyanis, hónapokkal ezelőtt megismerkedett a Marczibányi téri általános iskola – volt iskolája – néhai gyermekorvosának fiával, Jely Zoltánnal, aki immár három évtizede Piliscsabán él. Az ő meghívásának és a helyi KDNP törekvésének – amely a régi, szándékosan szétvert Polgári Kört szándékozik újjáéleszteni – köszönhető a tegnap esti könyvbemutató, amelynek apropóján Stoffán György a tőle megszokott módon, Zadravecz püspök példáját követve igyekezett utat és kiutat mutatni a mai, zűrzavaros világban.

Stoffán György az immár harmadik, bővített kiadást megért „Zadravecz passió” című könyvéről beszélt az egybegyűlteknek. Beszélgető partnere, Kiss Antal – volt esztergomi frankás diák –, egy, a könyvből idézet mondattal indította az estét. Az író a mai napig, a méltatlanul alig említett püspök életéről beszélve rámutatott, hogy akkor és most is ugyanaz segíthet a nemzet megmaradásában, mégpedig: a keresztény hit és a Szűzanya, a Magyarok Nagyasszonya segítségét kérő őszinte fohász.

Rámutatott, hogy a mai kormány szorult helyzetében is egyre kevesebb alkalommal említi a magyar kereszténységet, mint megtartó erőt. Sajnos, a vatikáni politika, a nagyhatalmakhoz hasonlóan, bizonyos helyzetekben, magyarságellenességről tett tanúságot az utóbbi száz évben. Az író, Márton Áron és Mindszenty boldoggá avatásának késedelmét is megemlítette. A történelmi események idézése, Zadravecz püspök Trianon utáni nemzetmentő törekvései, a hit erejétől átitatott lelkesítő szónoklatai, a Horthy-kormány protestáns szellemisége, az amerikai és az erdélyi látogatások, mind rámutattak a magyarság akkori nehézségeire, amelyeket azonban, a körülményekhez képest áldozatos munkával, hittel igyekezett jobbra fordítani, és a magyar néplelket a sorscsapások ellenére is bizalommal eltölteni. Ezeket az eseményeket követték a kommunista hatalom sötét évei, a bebörtönzés, a kényszerlakhelyek, amelyek keserves körülményeit a könyv egy naplórészletéből ismerhetjük meg, akárcsak a püspök csendes, makacs kitartását, ahogyan immár idős korában, kényszerlakhelyéről éjszaka, Budapestre szökve, titokban papokat szentelt. Az író elbeszéléséből megtudhattuk, hogy személyes, gyermekkori találkozása Zadraveczel – akinek kilétét csak évekkel később ismerhette meg –, mennyire mély benyomással volt rá. Az akkor hatéves, a Margit körúti ferences kolostor udvarán focizó kisgyerekbe örökre beleégett az akkor elhangzó mondat: „Legyetek jó magyarok és jó keresztények.”

Az igaz magyar szellemiséget az író, veleszületett részeként vallja, ám hozzátette, hogy az életét meghatározó találkozások – Zadravecz mondata, a Gerritsen Vilmos cserkészparancsnok által ráhagyományozott Teleki gyilkosság ügye, a kommunisták által meghurcolt ferences szerzetesek és a könyvbemutatón jelen lévő, és rá nagy hatást gyakorló volt tanára, Gégöl Géza – valamennyien hozzáárultak ahhoz, a magyar nemzetért fáradhatatlanul, és sokszor nehéz körülmények közt végzett munkássághoz, amely immár öt évtizede élete meghatározó küzdelme. Így vált legfontosabbá életében a Szózat és a Biblia.

A KDNP piliscsabai kezdeményezését reményeim szerint más településeken is követik a jövőben, hiszen a Polgári Körök összetartó ereje a jobboldali, keresztény magyarok számára nem csupán a múltban volt fontos. Most még nagyobb szükség és igény volna rá.

Stoffán György végszóként arról beszélt, hogy a magyar nemzetet nem a jól fizetett parlamenti bársonyszékekből menthetik meg a politikusok. Erre a szószék a legalkalmasabb hely, ahol papjaink és lelkészeink prédikációiknak, újra nemzetmegtartó erővé kell válniuk… Ma a hit megerősítése és a Szent László-i magyar kereszténység az egyetlen lehetőség a megmaradásra.

Cz.A.

Parajdi sóbánya-tragédia - székelysors

 

Hosszú évek óta vizsgálják a parajdi sóbánya veszélyeztetettségét a szakemberek, és hosszú évek óta figyelmeztetnek egy most bekövetkezett tragédiára. Azonban, a 105 éve „tulajdonos” román állam, mit sem foglalkozott az üggyel, és a tulajdonos cég sem költött a megelőzésre.  Hiszen, ha építkezés folyt a bánya területén, akkor nem kérhettek pénzt a turistáktól, azaz, kimaradt volna az árbevétel. A nemrégiben történt iszapbeszivárgást is amolyan sufnituninggal oldották meg, hogy mielőbb nyitni lehessen az arany – bocsánat – sóbányát. Summa summarum: a mostani helyzetet is a kapzsiság, a nemtörődömség és a szakmai figyelmetlenség okozta. Pontosan úgy, ahogy a két diák életét követelő udvarhelyi bentlakás leomlása is.

Az ember ilyenkor elgondolkodik. Saját emlékek sorakoznak, és szomorú konzekvenciát vonhatunk le. Amikor baj van, akkor mindenki egymásra mutogat, felelős nincs, csak kapkodás és fejetlenség.

A miniszterelnök az RMDSZ-nek megígérte, hogy a magyar állam mindent megtesz anyagilag és gyakorlatilag is azért, hogy a bányát mielőbb helyre tudják állítani. És itt nagylevegőt vettem! Ugyanis amíg a lakosságot, a gyermekek ellátását segítendő, támogatjuk, segítjük a határon túli fiatalokat, családokat, az árvíz károsultjait, addig természetes az anyaországi segítség. Ám akkor, amikor a nyilvánvaló hanyagság, a határtalan kapzsiság és a haszonlesés, valamint a román állami nemtörődömsége okozza a bajt, akkor joggal megkérdőjelezhető ez a felajánlás.

Éppen most választották meg elnöknek a liberális Dan Nicusort, aki sokat köszönhet ebben a győzelemben a székelyeknek, így most van lehetősége viszonozni a parajdiak szavazatait. Azok is a zsebükbe nyúlhatnak, akik a sóbánya biztosította turizmusnak köszönhetik meggazdagodásukat, s akik a bukaresti román előtt hajbókoltak, s nyelvük is majd kitört a kedveskedéstől, miközben a magyar vendég ráért…

Az RMDSZ is bűnös ebben a mostani tragédiában, hiszen ők, harmincöt éve igazgatják az erdélyi magyarság, székelység ügyeit, ám csak azokban az ügyekben érnek el „eredményeket”, ami a politikusoknak is kedvező lehet. Az erdők kiirtása is közrejátszik a mostani árvizes, sóbányás tragédiában, hiszen az RMDSZ számos olyan „gazdasági” ügyhöz adta hozzájárulását, amely a rablógazdálkodás elengedhetetlen része volt. Most, nem fényképezkedni kell az árvizeknél és Parajdon a bánya bejáratánál, hanem segíteni… kikövetelni az anyagiakat Bukaresttől, s aktívan, szakemberek bevonásával helyreállítani azt a turisztikai látványosságot, amely továbbra is vonzza majd a látogatókat. És, ha már a magyar állam segíteni akar, akkor segítse az árvíz miatt nincstelenné váltakat, akik nem szedték meg magukat a szállásadásból, a vendégfogadásból, a dorongfánk-sütésből és a pálinkaeladásból… hanem kétkezi munkájuk veszett oda az áradások következtében. Mert a segítségnyújtást is súlyozni kell. Annak kell segíteni, aki rászorul és annak kell adni, akinek nincs!  

A magyar polgárok pedig, ha újra nyit a sóbánya, örömmel fognak adózni a belépőjegyekkel, a megvásárolt dorongfánkkal (körtős kalács régi neve), s a szállásért kifizetett összeggel, ami néhány esetben magasabb volt a magyarországi „külföldi számára”, mint amennyit a bukaresti belföldi fizetett…

Stoffán György

„Harcosok klubja”, ahogy én látom – Válasz Kónya Cecilia cikkére

 

Kedves Cecilia! Egy dologban egyetértünk: ez, a borúlátás…

Régen voltak nagy szónokaink, akik a magyarság minden apró összetevőjét ismerték, Akik a magyar néplélek igényeinek megfelelően tudtak szólni az emberekhez, akik tudták, hogy a magyar kereszténység és a keresztény magyarság lelke nem a kapitalizmus, a gyűlölködés és a hitetlenség mételyét tartja magáénak, hanem az őseinktől kapott egy Isten hitet, amely évezredeken keresztül nemzetmegtartó ereje volt népünknek.

Ma, mindez eltűnt. Mindent átitatott a pártoskodás, a politikai megfontolások, és a nép azt hiszi, hogy a saját érdekeit szolgálja, amikor egymásnak esik néhány politikus megélhetésének a biztosítása érdekében. Azt, amit kap, nem veszi észre, mert amit az ember ingyen kap, azt értéktelennek tartja. Érthetetlen az a társadalmi magatartás is, amelyet napjainkban tapasztalunk. A degenerált szlogenek, az egymás ellen acsarkodás tölti ki a társadalom életét, mindennapjait. Azt már régen elfelejtette a plebsz, hogy mi az, ami összetart és megtart. Ám, nem csak a plebsz feledékeny e téren, hanem a politika és az egyházak is. Most, amikor megalakult a Harcosok Klubja, amely a Fidesz 2026-os választási győzelmét lenne hivatott biztosítani, az elhangzott beszédekből sem hallottam ki a keresztény hit erejét, nem hallottam azt, hogy Szent István egykor kinek és milyen felajánlást tett halála előtt, de a nándorfehérvári győzelmet kivívó Hunyadi Jánost és Kapisztrán Szent Jánost sem említette meg egyetlen megszólaló sem. Csak a politikai mantra, a már megszokott érvek hallatszottak, néhány rétor öntömjénezése mellett.

 

Vajon komolyan gondolja-e a mai politikai paletta, hogy a keresztény Magyarországnak elég a kapitalizmus, a pártoskodás, a gyűlölködés – minden oldalon? Vajon miért nem értik a magyar lelket? Miért nem néznek is, ha a látással megáldotta őket a Fennvaló? Dobrevtől és Magyartól nem várható el, hogy egyáltalán belegondoljanak a nemzet lelkivilágába, mert Dobrevék gúnyolódnak és utálkoznak, amikor hitről és Istenről van szó. Magyar egyházi iskolában tanult, ám, ez, úgy látszik nem elég a bosszú és a jólét iránti elkötelezettség ellen.

 

Az egyházaktól, a papságtól el akarják venni a politizálás lehetőségét, ám ez botorság, hiszen a pap magyar állampolgár és a hit pillére, tehát Krisztus tanítása szerint tanít. Ha a pap nem politizál és nem ad irányt, akkor olyan, mint egy matematika tanár, aki nem taníthatja a matematikát… csak van, mert a létszámnak meg kell lennie. Azonban a magyar papok és lelkészek közül nagyon kevesen mernek vagy akarnak a nemzetmegtartás oltárán áldozni.

Ma nincs Zadravecz Istvánunk, Prohászka Ottkárunk, Márton Áronunk és Mindszentynk. Nincs Szent László-i katolicizmus, nincs magyar református… magyar kereszténység. Minden átalakult nemzetközivé, s a nemzeti közösségek hite nem tükrözi azt a sajátosságot, amely fundamentuma a magyarság megmaradásának. Krisztus követése, Isten iránti bizalom nélkül tehetetlenek vagyunk és elveszünk, mert a magyarságot nem Európa, nem a Balkán, nem Ázsia, nem a Vatikán tartotta meg, hanem a saját hite, elkötelezettsége. Ma még ezt a hitet és elkötelezettséget vélik tudni rólunk a keresztényellenes, lezüllött és lakosságában megkevert, iszlámmá lett Nyugaton, ám rosszul tudják.

A keresztény magyarság nem valamiféle idejétmúlt, ostoba mese, hanem a lehető legmodernebb világban is megújító, isteni csoda. A mi magyar népünk keresztény hite más mint az európai politikai kereszténység, amely mára nem evangelizál, nem Krisztus tanítását hirdeti, hanem valami egészen más Isten-felfogásban, krisztusi tanításban gondolkodik, de ez messze áll a mi magyar keresztény világunktól. Ma főként papjainkon és lelkészeinken a sor, hogy pártpolitikán kívül és felül, magyar lélekkel, Szent László-i keménységgel és határozottsággal védjék és hirdessék az Evangéliumot, legyenek nemzetmegtartók Krisztusban és Krisztus által, ne szégyelljék azt az áldozatot, amelyet ez a magatartás megkövetel, s amely miatt oly sok lelkész és pap, püspök és szerzetes szabadságát, életét bátor volt adni. Magyarok és keresztények, keresztyének voltak, a trianoni idegen megszállás alatt és a kommunista diktatúrában egyaránt. 

Ma a szószék az az egyetlen hely, ahonnan megszüntethető a gyűlölet, ahonnan hirdetni kell a magyarság összetartását felekezettől függetlenül, ahonnan a Csiha Kálmán idézet épp olyan szépen szól, mint Márton Ároné.  

Lehet választási győzelemben reménykedni, elhagyva hitet és hagyományt, lehet nagy hangon bizonygatni a saját igazunkat, és jó, ha új és új közösségek jönnek létre a nemzet érdekében. Ám egyik sem lesz sikeres és hatásos Isten nélkül, a magyar kereszténység nélkül!

És hiába mondjuk, hogy Dicsőség Magyarországnak… mert Soli Deo glória! A magyar dicsőség csak Isten után, az Istenbe vetett hit által következhet – magyarul, pártokon kívül és felül, a nemzet összetartásában és hitében.   

 

***

 

1919-ben, a Szeged-alsóvárosi ferences templomban egy magyar pap, egy egyszerű ferences az akkori kor bajairól prédikált. Valahogy ma is hasonlóképpen kellene prédikálnia minden magyar keresztény papnak és lelkésznek…

 

„Mit szólok a szabadsághoz? A szabadságnak rajongója vagyok! Azért ráztam le magamról mindazt, ami lenyűgözött; azért vettem magamra az önfékezés e nagyszerű fehér kordáját, hogy szabadabb legyen a lelkem. (…) Szabadság! de nem szabadosság! A durva lélek azt gondolja, hogy a szabadság az, ha foghatja botját és ablakokat beverhet. A szabadság az, ha követelem az életet önön magam számára és – megadom másoknak is! – Jézus mondotta, hogy az a szabadság, melyet Ő hirdetett, tettekben nyilvánul. Tehát már két évezred előtt megmondotta Jézus, mi a szabadság. Ez: „Amit nem akartok, hogy nektek tegyenek, ti se tegyétek másoknak!" – Ha nekem nemes valami, ne bántsa senki; ha nemes miben a másik jár, nincs jogom, hogy én őt abban a meggyőződésben bármiképpen megakadályozzam. Ne legyen hát szabadosság. Nagyon nagy baj, hogy nálunk a forradalmi Magyarországon falvakban, városainkban a szabadságot szabadosságnak magyarázták és nagyon sok szerencsétlenséget, bajt csináltak. Így nem lesz béke, hanem felfordulás és igaz, mire figyelmeztetnek az antantiak, a kést torkunkra téve: nem tárgyalnak e felfordult országgal.

 

 I. Testvériség? A testvériség egymás megbecsülése. Tehát félre a békét- lenséggel! Én is hirdetem, de nem e papiros alapján – hanem régi meggyőződésem szerint – hogy ne legyen széthúzás köztünk. Legalább tűrjük meg egymást, ha már nem szeretjük egymást. S hogy értelmezik ezt Pesten? Íme, egy kis újságszemelvény. – Soha, se újságheccet, sem felekezeti dolgot nem hoztam a szószékre. Most mégis felolvasok egy kis ízelítőt: (Népszavából) „Percek és órák alatt nagyhatalmak omlanak össze, csak egy intézmény van, mely tartja magát – ez az Egyház. Emlékezzünk: az Egyház az, mely betereli az emberiséget a kizsákmányolóknak. Szerinte a világot csak Istennel lehet kormányozni. A nemzetközi csuha az, mely megjelenik mindenütt s az embereket egymásra uszítja és tétlenül él mások véréből, verejtékéből... Ki hét ország minden fájdalmát átszenvedték, a múltak múlásánál emlékezzetek az Egyházra is!”...

 

Így hirdetik, magyarázzák ma a testvériséget odaát... (…) S ha a piszok és gyűlölet kiömlik, ha a csőcselék fellázad és végig gázol is rajtunk – az igazság mégis győzni fog!”

 

***

Jó volna, ha efféle hangok szűrődnének ki a templomok falai közül, ha ebben a gondolatiságban szerveződnének újabb és újabb közösségek, s jó lenne, ha a már meglévő „harcos klub” is a kereszténység zászlaját magasba emelve, Krisztus tanítása szerint vívná ki a győzelmet, megadva Istennek, ami az Istené, a császárnak pedig, ami a császáré!... Ugyanis, minden más út csúfos bukáshoz vezet!

Stoffán György

Kónya Cecília cikke: 

https://internetfigyelo.com/harcosok-klubja-avagy-kormanypart-a-szakadek-szelen/