Az Úz-völgyi védőfólia és Attila hunjai…

Az oláhok magukból kikelve hisztériáznak, a Romania Mare párt egyik vezére pedig választási csúcskampányt csinált az Úz-völgyi magyar katonatemetőben történtekből, és abból, hogy állítólag jól megverték a magyar huligánok, akiket úgy jellemzett, hogy „rosszabbak voltak, mint Attila hunjai”.  Az esetet hosszú élő videóban ecsetelte, úgy hazudozva, mintha könyvből olvasná. Ez azonban nála teljesen kizárt. Mármint az olvasás… Az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen ezen az egész histórián, mert a maga nemében talán a világon egyedülálló – egyelőre –, hogy egy nemzet sírkertjét nacionalista, fasiszta őrületében gyűlöletkeltésre használja egy másik nemzet, amely a Magyarországon található valós román katonahősök sírjaival egyáltalán nem foglalkozik. A nevetséges pedig az, hogy ország-világ előtt bebetonozzák azt, ami eddig róluk világszerte is ismert volt. Nevezetesen, hogy ők mindig, mindenben egyféleképpen tudnak csak viselkedni. Vlachul… azaz dákul… nem! Oláhul.  A hazudozás, a lopás, tömegben vad gyilkos hajlam, egyedül pedig a meghunyászkodó talpnyaló... Rettegni is tudnak, sőt, a magyarok védelméért is könyörögnek, ha bajban vannak. Ilyenkor azonban, amikor kampány van, mesterien értenek a gyűlölködéshez, és összeverődve támadnak ismét, mint nemzeti hősük, Jankó Ábrahám Zalatnán és Gyulafehérvár környékén 1849-ben.

Egy régi történet jut eszembe a mai „román viselkedésről”.

’89-ben, a forradalom idején, néhai Réthy Mihály református lelkész-barátom Parajdon befogadta az ortodox papot, szépen összehajtott oláh zászlajával együtt, nehogy valamelyiknek baja essék. Néhány nap múlva megköszönve a védelmet elment, s a legnagyobb meglepetésemre két napra rá, egy bukaresti TV-adásban tűnt fel, ahol azt hazudta, hogy őt Parajdon megverték, és mutogatott egy sáros megtépett oláh zászlót is, amelyről azt állította, hogy a parajdiak gyalázták meg, taposták sárba. Misi bácsi ezt látva, mondta ki az igazságot: „Nem kell ezeknek hinni, mert soha nem fognak megváltozni. A románok, románul viselkednek minden esetben. Ez a dák-oltyán genetika.” 

Nos, az Úz-völgyében is ez a genetikai torzulás okozta az egész problémát. Hiszen eddig békében nyugodott ott a magyar honvéd, s tíz kilométerrel arrébb az oláh katona. De az oláh nem tud békében élni és immár száz esztendeje retteg a magyaroktól. Legalábbis úgy tesz. És nem veszi észre, hogy az ő fajtája is, meg a magyar is fogy, s helyét egy-két évtized múlva olyan fergeteg fogja feldúlni, amelynek nyomán nem marad sem magyar, sem oláh katonatemető. Mert az oláh nem veszi észre, hogy őt a magyar házőrző sem ugatja meg, s nem bántja senki, ha ő nem kötődik egyre aljasabbul, kihívva maga ellen a sorsot, a magyarok és székelyek haragját. Az oláh rettegés száz év alatt politikai ars poeticává lett. Innen indul és ideérkezik vissza minden. Ismétlik a bevonulásokat, mocskolódnak és féltik Erdélyt, miközben Iohannis Klausescu félmillió pakisztáni „vendégmunkást” fogadk be a kétmillió kivándorolt román helyébe… Igaz, ez Dormánfalváról és Bukarestből nem-igen látszik. Hiszen tőlük Európa igen messze van. Mármint a régi Európa. Az új, a szép színes már ott toporog a repülőtéren, a kikötőkben és várja, mikor szabadítják rá a saját nemzetüket megsemmisíteni akaró románokra.  

A legaljasabb módszer és a legaljasabb cselekmény tehát, amit tettek a maguk ortodox babonaságában, ortodox püspökük, Andrei vezetésével és ötlete alapján. Sírokhoz nyúltak, holt lelkeket gyaláztak meg, azok békéjét zavarták fel aljas és becstelen – román – módon. Ezért pedig nem a székelyektől és nem a magyaroktól kapnak büntetést, hanem Istentől.  

Tőlünk csupán védelmet kapott az a néhány betondarab. Mert nem szemeteszsákot húzott a jó magyar műemlékvédő, e tévedésből idehozott betonkeresztekre, hanem védőfóliát. Hiszen az oláhoknál hamar válik műemlékké még a vasbeton is… mint látjuk a néhány éve épített ortodox templomok „műemlék” feliratain és a szakmányban felállított útszéli keresztjeiken. Történelem nélkül ugyanis műemlék sincsen… illetve van, de az éppen olyan csinált – román – műemlék, mint amilyen a Lancrajan-féle csinált dák-román őstörténet.

Meddig tart az Úz-völgyi valch sírgyalázás? Nem tudhatjuk, hiszen a hargita-kovásznai ortodox püspök, „őszentsége” Andrei, ezt majd a „marosfői oláh tusványoson” dönti el, s ott talál ki újabb és újabb aljasságokat e Székelyföldön „üldözött kisebbség” elkeseredett vezetőivel karöltve.

Egy dolog azonban bizonyos: nem érdemes megvédeni az időjárástól az oláh műemlékeket, mert a mi védőfóliánk azonnal szemeteszsákká degradálódik a szemükben…

Stoffán György

Önjelölt „nemzetmentők”, honvesztő „hazafiak”… EU választás 2019.

Kurucinfós zászlóbontás... 

Választási kampány van, de ha nem lenne, akkor sem volna béke és nyugalom Magyarországon, mert a pénzéhség és a kapzsiság, no meg az emberi hülyeség felülírja a hazaszeretet, a békevágy és a kiegyensúlyozottság lehetőségének vágyát. Ma, aki nincs vezető pozícióban, nincs a húsosfazék mellett, az oda akar kerülni. És ezért ebben a nagy Kárpát-medencei vágykohóban nincs rend és egyetértés, nincs összetartás és ezért nincs béke sem. Lehetne, de akik a törvényt lennének hivatottak betartatni, azok sincsenek hivatásuk magaslatán. Hiszen amikor olyan párt indít az Unióba egy köztörvényes bűnözőt, amelynek pártvezére lövette a békés tüntetőket ’56 ötvenedik évfordulóján, és a párt „első rendű” delegáltja is érdekes családi háttérrel és múlttal rendelkezik, és ezt engedi delegálni, az e tervet megvétózni is képes grémium, akkor elmondhatjuk, hogy a legfelsőbb szinten is erkölcstelen, bűnpártolók hoznak döntéseket.

Hasonlóak voltak már korábban is, de egytől-egyig minden esetben a balliberális oldal javára történt az erkölcstelen döntés. Ebből látható, hogy hol áll a hazai joggyakorlat… de ez, egy másik cikk lesz.

A "nemzetmentő" csapat... még Gyurcsányékkal egyetértésben... 

Most inkább a Jobbik 2.0 pártról, azaz a Mi hazánkról ejtenék szót, mert nem mehetünk el szó nélkül amellett az „erkölcsi nagyság” mellett, amelyet gyakorolni akarnak a Jobbikból kivált, de ott sem nagyot teljesítő percemberkék. A párt magával vitte a Jobbikból a rendbontás, az anarchia kottáját, és most az öndicsérő pártelnök az egyszer már bevált kottából akarja eljátszani a nagy történelmi művet. Ismételni akarja Szabó Albert, Bácsfi Diana és Vona Gábor „nagymagyar”, „nagynemzetmentő” szólamait, s éppen úgy lázít Erdélyben is, mint korábban tette másik mundérban – akarom mondani, köpönyegben. Hiszen a hülyíthető, és elégedetlen szavazótábor megvan, de a szavazótábor, mint a Jobbik idején, ma sem lát az orránál tovább.

Segítek, ha szabad… Egy politikus – ha igazi magyar politikusról beszélünk –, nem változtatja semmilyen indokkal és érdekből a haza iránti elkötelezettségét, mint tették a mai „Mi hazánkos” pártvezetők egytől-egyig, Vona mellett hosszú ideig kiállva.

A Jobbik vezetésében és elnökhelyettesi posztján ott volt mindegyik mai pártvezető, s együtt szavaztak a nemzet ellen Gyurcsány pártjával és a többi ellenzéki-liberális párttal. A végsőkig kitartottak Vona mellett, majd amikor feltételezhetően megkapták a rávalót és az utasítást, akkor kiváltak a liberális Jobbikból, és megalakították jelenlegi pártjukat, hiszen látható lett, hogy a Jobbik a bányászbéka fenekével egy szinten van, s onnan már nem lesz lehetősége parlamenti pártként funkcionálni. Így minden képviselőjük elesik attól a bevételtől, amely a megszokott havi egymilliót biztosítja a semmittevésért. Kellett tehát egy nagylevegőt venni, leporolni a régi kottát és elkezdeni a cigányozást, a zsidózást, és az Erdélyezést, azaz mindent, ami ma, és a Jobbikos időkben – sokakat megtévesztve – hatásos volt. Ma is az.

Ismét megalakult a már korábban is létező gárda, csak most másképpen hívják. Tóth pártelnök a rendőrségi tiltás ellenére vonultatni akarja az új gárdát, amivel súlyos következményeket generál a cigányság és a magyarság között, hiszen a vonulás helységének alpolgármestere világosan leírta, hogy ott nincs szükség a cirkuszra, ugyanis megoldották a helyi problémákat. A lényeg és a cél, a még meglévő rend felforgatása olyan emberek közreműködésével, akik korábban egy másik zászló alatt ugyanezt tették, majd kifordulva magukból egy darabig – Vona irányításával – liberális szocialista elveket vallottak, s mert az ma nem hoz pénzt, visszaálltak az eredeti "kisnyilas" irányba és megalapították az új, jó pénzígérő pártot.

Hasonló a helyzet a határon túli ártó szervezkedéssel is. A HVIM magalakítása és a határon túli fiatalok lélektelen és felelősségvállalás nélküli lázítása is Tóth-Toroczkai elnök műve volt, amelynek ma két áldozata román börtönben van, de akikért a mára pártelnökké avanzsált Toroczkai semmit nem tett, hiszen nem az volt a feladata, hogy megvédje a felbujtottakat, hanem az, hogy cirkuszt csináljon Erdélyben is. Mert nem

biztos, hogy okos dolog volt odaállítani a fiatalokat a kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor elé „Erdély nem Románia” feliratú molinóval… ez éppen olyan, mint a Patrubány-Drábik féle MVSZ és Országos Trianon Társaság, amely aláírást gyűjt Trianon felülvizsgálatáért, de a magyar népet gyűlölő, ellene szavazó Webernél, Bajorországban ócsárolja, a kormányt, a NVB-t és magát a miniszterelnököt. Azaz, mindegy milyen áron, csak a saját érdekeit, a saját ostobaságát és bosszúját fejezhesse ki, mert akkor lesz igazi botrány, békétlenség és gyűlölködés… Toroczkaiék pártja Erdélyben (Erdély a mi hazánk néven) Orbán Viktor ellen uszít, mert a magyar miniszterelnök nem az érzelem alapján, hanem a politika logikája szerint, azt kérte az erdélyi magyarságtól, hogy a magyarok parlamenti pártját támogassák az EU-s választáson.

 

A Magyarok Világszövetségének elnöke, a magyargyűlölő Weberrel...kommentár nélkül... 

Valahogy úgy tűnik, hogy Toroczkai Jobbikból Jobbik 2.0-ra vedlett pártja, a Jobbik, az MVSZ, Drábik Társasága és a jól fizető Unióba-jutás érdekében felkarolt pártja, az LMP, a DK, a Momentum és a szocik, valamint az összes szocialista és liberális párt feltételezhetően egy helyről kaphatják az utasításokat. Hiszen mindegyik a káoszt, a belső biztonság felborítását, a hazaárulást (idegen hatalomnál, hazája elleni hazug gyalázkodást) tarja elsődleges feladatának, miközben egyikük-másikuk, a haza és a nemzet érdekeire hivatkozik, mint ügyeletes „nemzetmentő” gittegylet.

A veszély azonban minden lekicsinylés ellenére nagy. Mert a bomlasztás, a gyűlöletkeltés, a nagy többséggel megválasztott kormány elleni hazudozás és külföldi panaszkodás, valamint a Drábik-féle Trianon Társaság május 26-iki soproni választási bojkottja olyan bűnök, amelyeket sem megbocsájtani, sem elfelejteni nem lehet és nem is szabad. Nem az ócska kis gittegyletek nagyhangú tudós „előadói” számítanak egyenként, hanem az egész liberális, világhatalom által parancsolt konglomerátum, amelyet egy irányból, egy logika szerint irányítanak.

És ez a logika nem magyar és nem keresztény… mert ellenségeskedésre, gyűlölködésre, a keresztény magyar haza és a béke ellen uszít…

Jelzem: A fentiekről szerettem volna interjút készíteni és beszélgetni Toroczkaival, de messenger üzenetemre nem kaptam választ. Így, a választások előtti helyzetről az ő megkérdezése nélkül voltam kénytelen írni... 

Stoffán György

Orbán Viktor nem „tévézik” együtt Timmermanssal…

Egy régi cikkem jutott eszembe, amikor meghallottam, hogy miniszterelnökünk nem fogadta el a felkérést Timmermanstól egy televíziós vitára. (http://polgarportal.hu/?s=stoff%C3%A1n) Nos, a döntés magától értetődik, és a hazai ellenzék véleményével ellentétben semmi kivetnivaló nincs benne. Hiszen az említett, magát politikusnak vélő Soros-beosztott Timmermans, olyan sértéseket engedett meg magának Magyarországgal, a magyar nemzettel és személyesen dr. Orbán Viktorral szemben is, milyeneket egy ócska városszéli kocsmában is jobbára hatalmas pofonok követnek. Az ember sokkal többre becsüli az olvasmányaiból ismert Rejtő Jenő-i kikötői kocsmát, ahol a becsületsértést azonnal és helyben intézték el. A brüsszeli kupleráj azokhoz képest olyan hely, ahová Fülig Jimmy vagy Piszkos Fred a lábát sem tenné be.  

Timmermans folyamatosan rágalmazott, és elküldte a jó édesanyjába a magyar nemzetet, annak miniszterelnökével egyetemben, majd az uniós választási kampányban vette a pofátlanok bátorságát, és szinte parancsba próbálta adni dr. Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek, hogy üljön le vele TV-kamerák előtt vitázni. Miniszterelnökünk azonban azt a választ adta erre a minősítésre sem alkalmas javaslatra, amit hárommillió választó adott volna egyenként is… valamivel fajsúlyosabban…  

Ugyanis a magyar ember nem veszi jónéven, ha az anyját szidják. Azt sem veszi jónéven, ha hazáját szidják, a nyelvét és jogait igyekeznek elvenni, ha temetőiben kegyeletsértést követnek el, ha rágalmazzák és gyalázzák minden ok nélkül és hazugságokat terjesztenek róla Európa-szerte. Mert a magyar ilyen „érzékeny típus”. Olyan érzékenység van benne, amelyet az európai és hazai szocialista csürhe nem ismer, mert nincs önbecsülése, történelme és jobbára hazája sem. Mert a szocialista, az egy embertípus, ahogyan Marx is „jellem”ezte. Bár, jellemezni a jellemtelent, nem lehet! A szocialistát csak minősíteni lehet: áruló, csaló, hazug, rabló, istentelen gazember, keresztény ellened, ha kell akkor antiszemita, trágár, buta… és nem tudja elviselni, ha vannak nála értelmesebb és józanabb emberek. A szocialista-kommunista csak a pénzt és a pénzért való árulást, hazaárulást, a spionkodást és mindenfajta más árulást tartja emberi és társadalmi értéknek. Mint azt mi magyarok 1919-től látjuk, napjainkig. A gyilkosság, az embertelenség áll hozzá a legközelebb. Ha sérteget, akkor az ezért kijáró pofonok miatt ő érzi magát sértettnek. Mint a mai hazai fizetett ellenzék a DK-tól, a Jobbik 2.0-ig, azaz, a Mi hazánkig.  

Igen, ma Orbán Viktor nem ül be a TV-stúdióba egy, a magyarok millióit szembecsulázó szocialista Timmermanssal, mert vannak emberek (vagy annak látszók), akikkel az ember bizonyos erkölcstelen viselkedésük miatt nem áll szóba, akikkel nincs miről tárgyalni még akkor sem, ha az illető meglehetősen pofátlanul, a sértegetés után erre akarna rábeszélni. Orbán Viktor szintjéről nem lehet Timmermans szintjére süllyedni. Mert egy bizonyos szint fölött sem lehet egy bizonyos szint alá… – mint tudjuk a jó öreg Hg. Esterházy Pál óta.

Miért fáj ez a visszautasítás a hazai ellenzéknek? Igazából nem is értem. Inkább örülhetnének a Miniszterelnök Úr ebbéli döntésének, hiszen legalább Timmermans nem égett porig – mint a Reichstag – a beszélgetés alatt és után. Ugyanis eddig, minden szoc-liberál politikus szemlesütve távozott, ha jobboldali beszélgetőpartnere volt, mert nem tudott érvelni a józanésszel és a valós tényekkel szemben… mert a józanész ellen nincsenek érvek, csak a tőlük megszokott primitív hazudozás, vagdalózás, patkányozás, ami azután úgy üt vissza, mint Troppauer Hümér, költő és lírikus, amikor felbosszantották.

Május 26-a után azonban, Orbán Viktor Brüsszelben talán mégis szóba elegyedik majd Timmermanssal… és valami ilyesmit fog neki mondani: – „Uram! A késemért jöttem!”…

Stoffán György

EU-választás, illúziók nélkül

A pénznek – mint Vespasianus óta tudjuk –, nincs szaga. A választásoknak azonban van tétje. Csakhogy: A választásokat is azok rendezik, akik az Uniót vezetik. Nincs ma már független választási iroda, nincsenek ellenőrök, nincs erkölcs és jog sincsen az Unióban. Csak „európai értékek” léteznek, de ezek nem azok… Amibe viszont ilyen hatalmas összegeket fektettek, ott nem is lehet a botor reményeknek megfelelően valamilyen elsöprő győzelmet aratni, mert ha a választás, mint olyan valóban megváltoztathatná a helyzetet, akkor már réges-régen megszüntették volna ezt a „demokratikus” lehetőséget. Jól példázza állításomat az a tény, miszerint kormányunkat mintegy hárommillió magyar választotta, elsöprő többséggel, ami egy állítólagos demokráciában azt jelenti, hogy az ellenzék pofaalapállásban várja a következő választást. Ezzel szemben Az Unió és a hozzá tartozó gazemberek hatalmas összegekkel támogatták az egyes politikusokat és a civil szervezeteket a „demokratikusan” megválasztott magyar kormány ellen. Tehát be kell látni végre, hogy az Európai Unió nem demokratikus szervezet, nem partneri viszonyt akar a tagállamokkal, hanem egy világraszóló drámai átalakítás diktatórikus főrendezői hivatala, amely az ENSZ-szel és a NATO-val fenekestül fordítja fel az egykor keresztény Európát. Hiszen hosszú évtizedek megfeszített és igen sok pénzt felemésztő előkészítő munkája fekszik ebben az általuk eltervezett világégésben, lakosságcserében és a keresztény fehér ember kipusztításában. Hogyan is engedhetné meg azt, hogy egy nyomorult választás keresztül húzza évszázados számítását, a visszarendeződést?

A ma oly sokszor emlegetett negatív demográfiai helyzetet is csaknem egy évszázada alakítgatják a liberálisok (nevezzük őket így, összefoglaló néven), hogy mára hivatkozási alap lehessen az európai demográfiai helyzet, a migráció elfogadtatására. Nyugaton a jólét általi önzés, a kommunista országokban pedig vallások elleni fellépés és a szabad abortusz lehetősége alapozta meg ezt a demográfiai és renegát mélypontot, amelyből már kiutat nem lehet találni.

 Alea iacta est!  

Az egyházak is – Krisztus tanítását félredobva és alaposan kiforgatva –, a kereszténység önfeladását hirdetik a szeretet tanításából gúnyt űzve. Látunk, amit látunk, tenni ellene azonban, nem tudunk. Legfeljebb reménykedhetünk abban, hogy „aki időt nyer, életet nyer”. És mi életet akarunk nyerni. Sokan vagyunk Európában, akik ezt akarják, s talán leszünk annyian, hogy legalább visszakozásra kényszerítsük azokat, akik pénzért és degenerált voltuk okán mindent elkövetnek saját megsemmisítésük és mi megsemmisítésünk érdekében. Talán mi leszünk a viharágyú, amellyel, ha az ég felé lőnek, kicsit eloszlanak a felhők és legalább jég nem esik ránk, mindent összezúzva. A szélvihart és az esőt pedig évszázadok óta elviseljük… hiszen itt vagyunk, megmaradtunk. Nem lehetnek illúzióink, mert olyan Európa kellős közepén élünk, amelyben ránk, magyarokra állandó és nagy veszélyek leselkedtek és leselkednek. Mi már százötven évet leéltünk egy eszeveszett, keresztényellenes megszálló nép igája alatt, amely gyilkolt, és rombolt, majd egy másik teher nehezedett ránk, amelynek semmilyen istene sem volt, s a miénket is el akarta feledtetni, végül a mai diktatúra következett, amit magunk szavaztunk meg apró alkotmányellenesség mellett… mert kötelező volt belépni az egyik trágyadombból a másikba, amelynek a tulajdonosai ugyanazok…

Nincsenek illúzióim, de szavazok 26-án. Igaz, ezzel magam is odaülök a politikai roulet-asztalhoz, vagy inkább önként vállalom a marionettséget… de szavazok, mert nincs más lehetőségem, ha már az uniós NEM-emet semmibe vették. Áldozata vagyok sokadmagammal egy ismeretlen és embertelen, istentelen és aljas hatalomnak, amely mindenütt ott van, mindenki azt szolgálja és minden nemzet alárendeltjévé lett akarva-akaratlan… de inkább balgán akarva. 

Ez az ismeretlen hatalom akkor sem áll meg, ha Salvini lesz az EU elnöke, és Orbán Viktor a helyettese… vagy fordítva. Csak a kottát írják át egy kicsit. Hiszen akik már bent vannak kitehetetlenek, legföljebb nem olyan mértékű lesz az utánpótlás, és talán nem erőltetik oly nagy vehemenciával a nemzetállamokra a befogadást, mint alapértéküket.

Kérdés azonban, hogy akik már bent vannak, hogyan reagálnak majd egy esetleges jobboldali győzelemre? Milyen és mennyi fegyverük van, s a bosszújuk, amelyet jól fizet az ismeretlen hatalom, mekkora károkat okoz majd egy „győztes” Európában?

A legfőbb kérdés, hogy lesz-e Nürnbergi per. Azaz, lesz-e olyan bírósági tárgyalás, amelyben vádlottakként rabláncon vezetik a terembe Európa mai árulóit… Mert ha nem lesz, és a kommunista bűnözőkhöz hasonlóan ezek is szabadon élhetik le életüket, akkor a 26-ai választás csak egy szemfényvesztés lesz… épp úgy, mint az elmúlt száz esztendőnk…

Stoffán György

Úz-völgye – 2030.

A széttöredezett aszfaltos úton, a hegyek között csak lassan lehetett menni, mert a kocsi kereke egyik lyukból a másikba zökkent. A hátsó ülésen bóbiskoló gyermek néha-néha felébredt, de a friss levegő újra elnyomta… Apja csodálattal nézte vezetés közben a varázsaltos tájat, s alig várta, hogy a nagyapja leírásából ismert és sokszor megálmodott temetőhöz eljusson. Először jár Erdélyben, hiszen az út komoly veszélyekkel jár, amíg Dél-Amerikából eljut az ember Európának erre a tájára. S amíg a gyermek kicsi volt, addig nem is gondolhatott efféle kalandra.

Az Európai kalifátuson keresztül szinte száz kilométerenként külön engedélyt kellett kérni, s napokat kellett várni a nagy pénzért kiadott útvonalengedélyre, de sem szálloda, sem étterem, sem orvos, sem WC nem volt sehol. A kalifátus olyan, mint egy sivatag, lerombolt épületekkel tarkítva. Mindenütt szemét és ürülék, durva fegyveresek járják az utcának már nem nevezhető területeket… Egész Európában bűz terjeng… valami olyasmi, amiben a hullaszag és az emberi mocsok szaga keveredik, s ami csak most, itt a hegyek között kezd múlni az ember orrából… Igazi megpróbáltatás volt eljutni a Magyar Királyság határáig. Ott teljes ellátás és pihenési lehetőség várta az utazót. Az emberek kedvesen, segítőkészséggel ajánlották fel támogatásukat, amit Carl nem vett igénybe, mert ő a szerencsésebbek közé tartozott. Csak néhány nem kifejezetten szükséges használati tárgyukat lopták el, de a pénzük megmaradt. Élelmet hoztak, de a disznóból készült hústermékeket a kikötőben el kellett dobni, mert a Kalifátus területére tilos behozni az ilyesmit… tiltja a vallás…

Igen, hajón kellett jönniük, mert a légi forgalom is tiltott a Kalifátus légterében. A hosszú út egyetlen pozitívuma az volt, hogy a Kalifátusban már a kikötőből kijövet rengeteg, autókölcsönzést ajánló telep van. Nem adják drágán a kocsikat, de a kölcsönzésről papírt sem írnak. Ha kifizeti valaki a kölcsönzési díjat, akkor kap egy autót, és oda megy, ahova akar, illetve ahova engedélyt kap. Az engedéllyel Carlnak szerencséje volt, hiszen Marseille-ből viszonylag hamar, három hét alatt érte el a magyar határt, és ez rekord gyorsaság manapság. A kocsiban megtalálta a volt tulajdonos papírjait… Andre Dubois… az arab úgy adta „kölcsön”, mint a sajátját… „Isten nyugtasson Andre” – gondolta Carl… és a kocsi ablakán borzongva dobta ki a papírokat…

Egy régi útikönyvből próbált tájékozódni, de már alig volt néhány felismerhető épület, jobb esetben a templomok tetején félhold díszeleg, de a legtöbb templom romokban, kiégve éktelenkedik. A múzeumok, amelyekről írt ez a kis könyvecske, már nincsenek. Carl igyekezett – ha már eljutott Európába – mindent megnézni, felkeresni, ami még megmaradt a régi keresztény Európából, mert otthon, Panamában nem sok hírt közölnek erről a vidékről. Csupán annyi, a figyelmezetés, hogy az Európai kalifátust kerüljék el az utazók, ne menjenek oda, mert a volt Franciaországtól, a volt Ausztriáig életveszélyes átutazni. Ehhez térképeket is adnak, pirossal jelölve a legveszélyesebb zónákat. A javasolt útvonal az egykori Franciaország déli része, majd Bajorország és az Isar-völgyén át a volt császárvárosig, Bécsig, ahol félmeztelen fehér nőket árulnak az egykori Szent István dómban...  Onnan a magyar határig, Királyhidáig könnyebb, mert a Frontex felügyeli a korridort, amely átvezet a Magyar Királyságba és tovább a Román-Bulgár-Orosz Konföderációba. Ez a konföderáció a Királyhágótól kezdődik és egész Ázsiát magába foglalja. Igaz, ez a magyaroknak még problémát okoz… de sajnos legtöbbjük már beletörődött…  

Csíkszeredában megálltak pihenni. Carlnak eszébe jutott, hogy nagyapja a csíksomlyói ferences templomról is írt, így útjukat megszakítva felmentek a templomhoz. Épp ökumenikus "valami" volt. Románul... Egy kövér asszonyság és egy fekete ruhás, kocka alakú-fejfedős ember olvasott valamit a színpadon, kezében ezüstös fejű bot, nyakában két láncon két kereszt. Egy ferences is volt ott, aki kezet csókolt az előbbinek, amikor az befejezte az olvasást... Carl emlékezett egy Mária-szoborra is, amelynek a képe ott volt a Tata íróasztalán, de a templomban már a szobrot sem látta. Az oltár fölött volt annak idején, amikor Tata lefényképezte, de nincsen se oltár, se szobor. Csak egy nagy üres tér, villogó színes lámpákkal a háttérben... pedig a nagypapa leírásában azt szerepelt, hogy "Csíksomlyó a legnagyobb magyar Mária-kegyhely"... hát erőst megváltozott - gondolta Carl. Valamikor 2020. körül volt a nagy változás, amikor az új, ökumenikus vallás első főpapja itt járt... - mondta egy öreg néni halkan, suttogva, szinte félve. 

Az autó zötyögve haladt, lassan, mert Carl még az adott lehetőséget sem használta ki… gyönyörködött a tájban. Gergő közben felébredt, és ő is kerekre nyílt szemmel csodálta a tájat. A hegyek egyszer csak megnyíltak és egy gyönyörű völgy tárult a szemük elé. A nap, vakító sugara beragyogta az egész völgyet, s egy templom tornyának fémsisakján verődött vissza. Hatalmas parkolóban álltak meg. A parkoló végében szálloda állt, és valamilyen fülsértő zene üvöltött az egész völgyet betöltve, amely a szálloda előtti két hangszórón keresztül áradt. Carl ehhez hasonló rettenetet csak a Kalifátusban hallott.

A szálloda kávézójában leültek. Carl kávét és sört kért, a gyerek valami üdítőt rendelt magának. Amikor a pincér kihozta a rendelést, Carl magyarul kérdezte:

– Merre van a magyar katonatemető?

– Nincsen oz iten – volt a rövid válasz.

– A nagyapám leírása szerint itt kell, legyen – folytatta Carl, de a pincér mintha nem is hallotta volna, elment az asztaluktól. Carl furcsán nézett utána, de nem kérdezősködött tovább, mert nagyapja leírásában az is szerepelt, hogy „ma az oláhok az urak, akik mindent, ami magyar, igyekeznek elpusztítani”. Carl fizetett, és elhatározta, hogy járnak egy jót a környéken. Szabadon. Hiszen a háromhetes Európai kaland után mindegy ki, hogyan szól hozzájuk, ha nincs a vállán fegyver, és nem kell engedélyt kérnie, hogy továbbmehessen.

A nyári erdő illata, a madarak muzsikája és kis patak csörgedezése mindent feledtetett Carlal. Elsétáltak a templomig, amelyet valami fura kupola fedett, pléh bevonattal, s láncok lógtak a tetején lévő keresztről, amely nem hasonlított sem a rendes templomi keresztre, sem a magyar apostoli keresztre, mert az egyetlen ez kereszt voltaképpen, de három kereszt volt, s a legalsó ferde…  A templomban csend és béke uralkodott. Ám, amint bementek perceken belül ott volt egy feketeruhás nő kalapdobozzal és fátyollal a fején, és őket leste. Úgy nézett ki, mint a somlyói pap, csak nem volt szakálla. Teleaggatva keresztekkel és a fején is ugyanaz a "búra"... A templomi képek ismerősek voltak, hiszen a panamai templomban is van Jézust ábrázoló kép, glóriás szentek, de nincs minden szenten keresztben a piros-sárga-kék szalag… mint itt. Biztosan helyi specialitás lehet – gondolta Carl, s mert zavarta a szúrós tekintetű nőszemély, gyorsan el is hagyták a templomot.

Lassan halkult a fülsiketítő zene. Beértek az erdőbe Gergővel. Carl még mindig a temetőt kereste, lenézve a magasból. De nem látott semmit. Csak a néhány épületet, a parkolót, és pár turistát. Nem értette hová tűnhetett a nagyapja leírásából ismert nagy kiterjedésű sírkert. Gergő kérdezett, Carl válaszolt, s olyan volt ez a séta, mint egy történelemóra. Erdélyről mesélt a panamai magyar, aki maga is először járt a tündérek kertjében – ahogyan nagyapja nevezte Erdélyt.

Már a völgy is eltűnt, mert a fák sűrűjétől semmi nem látszott. a hegyoldalról. Megálltak, hogy fújtassanak egyet, amikor egy öregember alakja tűnt fel néhány méterre tőlük. Magas egyenes derekú öreg, hosszú fehér szakállal, bottal a kezében, s nyakában kereszt.   

– Adjon Isten – köszönt rájuk, mire mindketten adjon Istennel válaszoltak.

– Keresnek-é valamit az urak?  – kérdezte az öreg.

– Keresnők, ha találnók… válaszolt Carl, ahogyan nagyapjától tanulta.

– S mi vóna az, ha megkérdezhetem?

– Nagyapám iratai között találtam volt egy régi leírást, még 1940-ből, amiben egy temetőről van szó, s annak a temetőnek itt kéne lennie…

– Itt es van… odale… – mondta az öreg.  

– Nincsen – válaszolt Carl.  Onnan jövünk, két órája felfelé, s nem láttam a nyomát sem, pedig lenéztem, s az ilyen helyeknek, ha voltak is, meglátszanék a helye, mert a föld más színű…

– Rosszul nezte! Ott van az, ahol kell legyen!

– Na, jó, na… – mondta Carl, kissé idegesen, mert azt gondolta, hogy az öreg a bolondját járatja vele.

– A panamai magyar szem nem úgy lát, mint az itteni – replikázott az öreg… Carl kissé elszédült, amikor rájött, hogy az öreggel csak pár szót beszélt, s hogy honnan jöttek nem is említette…

– Ne csudákozzék az úr. Ez nem a Kalifátus, s itt nem figyelnek senkit csak az oláj templomban… Magik a temetőt keresik, hát én megmutatom magiknak… jöjjenek velem – s azzal elindult lefelé a hegyoldalon.  – Itt minden hamar változik… s megtörténhetik, hogy rosszul láttak, mert a levegő itt más. Ha kávét akarnak inni, akkor van hely ahol, ha templomot akarnak nézni, azt es lehet… de a temető az szent dolog, Nem mindenki láthatja.

A fák ritkulni kezdtek lefelé, s az öreg megállt.

– Nezzenek le, no! Ott van, amit keresnek.

Carl megfordult, s a szállodát és a parkolót látta egy pillanatig, majd ködbe borult a völgy, s percek múlva egy hatalmas sírkert tárult a szeme elé. Telis tele barna keresztekkel…

– No, az e, amit a nagyapja leírt?  – kérdezte az öreg.

– Az!… ámult el a látványtól… Gergő szorosan fogta apja kezét…
Carl odafordult az öreg felé, de ő már nem volt sehol... egy közeli ágon ott himbálózott a kereszt, amely a nyakában volt. Örökül hagyta Carlnak. 

Az autó a temető kerítése mellett állt. Carl búcsúzóul keresztet vetett, beszálltak a kocsiba és lassan megfordulva visszaindultak Csíkszereda felé…

A papagáj nagyot rikkantott a panamai reggel csendjében… a megsárgult papír kiesett Carl kezéből. Felébredt. Gergő ott állt mellette a gőzölgő kávéval kezében. – Kelj föl, elkésel a munkából…

Stoffán György

Házsongárd, Sósmező, Úz-völgye – avagy a románok románul viselkednek

Értelmes és józan gondolkodású embereknek eszébe sem jutna olyasmi, hogy halottakon álljanak bosszút, saját halottaik meggyalázásával. Effélét csak mélyen primitív, lelketlen, érzések nélküli egyedek képesek megvalósítani. A román politika ilyen. Az 1917. óta érintetlen Úz-völgyi magyar katonai temetőre most került sor. Korábban a románok már letarolták Nagyvárad ősi magyar temetőjét, meggyalázták a Házsongárdot, nemrégiben pedig, a sósmezői hősi temetőt, amelyben a kőkeresztekről lecsiszolták a magyar és német neveket, majd román neveket véstek fel rájuk… Ma az Úz-völgyében nyugvó magyar hősök sírjait gyalázta meg az esztelen román fasizmus, minden törvényt és államközi megállapodást felrúgva. A románok tehát románul viselkednek, s ehhez jó partnert találtak a székelyföldi RMDSZ egyik vezetőjében, Borboly Csabában, aki, és akinek hivatala már egy hónapja tudott a gyalázatos cselekménysorozatról, de titkolta a közvélemény előtt. Ezt nem is minősíteném, hiszen számos erkölcsi problémát és hazafias kötelességmulasztást vetne fel, amelyek olyan mélyen vannak, hogy nem is lehet abba az erkölcsi mélységbe lelátni… ezért érdemtelen beszélni róla. Borboly volt az, aki először nagy hangon és felháborodva beszélt a vatikáni pápai audienciáról, amelyen Bergoglio kijelentette, hogy ő Erdélyről annyit tud, hogy Drakula hazája… majd két nap után, amikor feltehetően rászóltak, már azt nyilatkozta, hogy ő bizonyos benne, hogy a pápa csupán humorizált, és nem csak Drakulát ismeri Erdélyt illetően. Ennyit a székely RMDSZ-es honatyáról…

Halottak nyugalmát zavarta meg tehát a román fasizmus és a magyar politikai sündörgés, egy olyan időszakban, amelyben a nagyobb politika más irányt vett… igaz, az sem jó nekünk, magyaroknak és székelyeknek. Hiszen a tervek szerint, június elsején Bergoglio Csíksomlyóra megy misézni, előtte és utána pedig románokat látogat, és boldoggá avatásokat pontifikál… Igaz, nem Márton Áront vagy Boros Fortunát ferences vértanút avatja boldoggá, hanem hét román görög katolikus püspököt. Az ortodoxokkal is megkísérli a kiegyezést, amely ugyan nem megy egykönnyen, mert az ortodoxok nem osztják Bergoglio politikusi és egyházfői megnyilatkozásaiban foglalt álláspontját. Azonban a felekezeti béke érdekében és az ökumené jegyében minden egyebet feláldoz a Vatikáni államfő, aki Iohannis Klaus és nem a csíksomlyói magyar ferencesek meghívásának tesz eleget. S a korábbi állításokkal szemben ma már arról szól a fáma – lassan kiderül –, hogy a homíliát (szentbeszéd – a szerk.) a román mellett magyarra is lefordítják… szemben az eddigiekkel, amelyek arról szóltak, hogy a homíliát a románok telefonos applikáción követhetik… de mi ez ma már a sok hazugág között.

Hogy an kerül írásomban a csizma az asztalra, azaz az Úz-völgyi temető mellé a pápalátogatás? Egészen egyszerűen: a megosztottságunk miatt és által. Hiszen amikor a magyar érdekeket védeni hivatott RMDSZ vezetője megvárja, amíg meggyalázzák a magyar katonatemetőt, s csak utána, magát mentve kezdeményez petíciót, akkor nem beszélhetünk egységről. Amikor a Házsongárd-i temető (amelyre sajnos nem vonatkoznak nemzetközi szerződések, megállapodások) is a román butaság áldozatává válik, és a Sósmező halottainak nevét a román viselkedés flexszel tünteti el, és nem teszünk ez ellen semmit, akkor nem beszélhetünk egységről, egységes fellépésről. S ha nem vagyunk képesek arra, hogy megvédjük értékeinket, múltunkat, és segítünk egy magyar kegyhely, Csíksomlyó meggyalázásában is azzal, hogy papokként, püspökökként, szerzetesekként és politikusokként sivalkodunk örömünkben, mert végre együtt lehetünk… akkor önmagunk árulóivá, önfeladókká válunk.

Amikor nem tudtuk Nyirő Józsefet utolsó kívánságának megfelelően eltemetni, s ott álltunk az udvarhelyi temetőben Rá emlékezve némán… akkor hogyan akarjuk az élők jogait, nemzetünk jogait és érdekeit megvédeni? Amikor nem hangos a magyarországi sajtó az ellenünk elkövetett aljasságok felsorolásától, akkor kire és mire számíthatunk ebben a velejéig romlott ócska világban?

Ma semmi más nem számít, mint az előmenetel, a pénz, a haszonlesés, és a jólét, de ha dönteni, véleményt mondani kell, akkor elővesszük a legjobb mondatot, a leghatásosabb aljas hazugságot, az önfeladás eszközét: „nem értek hozza, nem tudom, nem politizálok…” Pedig ezen múlik – múlott? – a megmaradásunk Erdélyben, a Partiumban és mindenütt a Kárpát-hazában. Ma a pénzért a bukaresti és/vagy budapesti parlamenti helyért bevezettük a sokat bírált „píszí”-t a nemzeti oldalon, a saját érdekünket semmibe véve. Nehogy romoljanak a nemzetközi kapcsolataink, vagy nehogy elillanjon a lila pileolus és öv reménye, amelyet a Szentszék ad, ha jól beszélünk, jól prédikálunk…

Az Úz-völgyében nyugvó magyar katonák ma ismét figyelmeztetnek, harcolnak még utoljára a nemzetért. S ismét, utoljára megpróbálják felhívni a figyelmet a nemzet pusztulására, ahogyan Somlyón tette a Székely Hadosztály néhány hónapja… ám, ezt sem értették meg sokat, mert politizálásnak tartották, s még áldást sem voltak hajlandók adni… nemhogy megemlíteni a szentmisében.

Vége tehát mindennek, ha nem térünk észhez Székelyföldön és az egész Kárpát-hazában. Hiszen most a magyar kormány által adott pénzen felújított katonatemetőt rongál meg, gyaláz a porig az román viselkedés… Felvetődik a kérdés, hogy hová, és biztos helyre megy-e a támogatás… Ám, hagyjuk is ezt. Hiszen nem pénzen és nem politizáláson múlik a jövő, hanem a gerincen, a magyar hazaszereteten, az egyenes szón, és a félelem nélküli honvédelmen. Mert háború van. A törvények érvénytelenek, a román fasizmus pedig megerősödni látszik, míg a magyar ellenállás minden téren egyre gyengül, mert ostobán és száz év után is remélünk a törvények és a megállapodások erejében, hatékonyságában. El fogunk veszni, megsemmisülünk, ha továbbra sem értünk hozzá, nem politizálunk, s nem tudjuk mi a dolgunk! De hagyjuk, hogy akik megcsalnak bennünket, azok a mi hátunkon jussanak az árulók milliárdokat hozó bársonyszékeibe… S közben a román halottak veszik be a magyar temetőket… mert a románok románul viselkednek.

Pedig élhetnénk békén és boldogul is. Meghagyva halottaink nyugalmát mindkét oldalon.

Requiem aeternam dona eis Domine, et lux perpetua luceat eis…    

Stoffán György       

Jobboldali patkány-szindróma, avagy, amit szabad Jupiternek…

Nem írnék a jelenségről, ha napok óta nem a baloldali patkányozás folyna a jobboldali média minden csapjából… lassan a világpolitikát is megelőzi a bangó asszonyság szókimondó bunkósága és az ezt követő műfelháborodás. Amolyan nevetséges szószátyárkodás ez a jobboldalon, noha mi sem megyünk a szomszédba, ha ocsmányságokat kell mondani… és ez nagy baj.

S mondom mindezt azon a jogon, hogy évek óta könyörögve kérem neves és névtelen kollégáimat, cikkekben és személyesen is, hogy ne írjanak trágár, másokat semmibe vevő jelzőket, ne minősítsenek zsigerből, csak azért, mert valaki nem olyan, mint mi, nem azt gondolja, amit gondolnia kellene. Ezerszer leírtam, hogy a baloldali stílus nem áll jól a szalonképesnek hitt, de ordenárévá vált nemzeti sajtónak, mert lesüllyed arra a szintre, amelyen a baloldali proli-sajtó hempereg saját mocskában. Ám, arra hivatkozván, hogy így lehet csak visszavágni, elburjánzott az a terminológia, amely Szentmihályi-Szabó Péter haláláig nem volt tapasztalható a magyar nemzeti médiában. Azt, hogy neves és nemes kollégánk halála, és példájának feledése okozta-e, vagy más, ezt a hihetetlen etikai süllyedést és a jelzett szóhasználatot a nyomtatott és elektronikus médiában, nem tudom. Az azonban kétségtelen tény, hogy ő etalon volt mindannyiunk számára. Igyekeztem Neki megfelelni akkor, amikor számos kolléga nemtetszését kiharcolva feddtem meg a proliasodás miatt nemzeti író-kollégákat, s figyelmeztettem arra is, hogy ez a mentalitás visszaüt, mert lejáratja a nemzeti keresztény tábort, annak műsorait, irodalmát. Nem hatottam, hiszen amíg azt fizetik meg, s nem a művelt és szalonképes, a nemzeti oldal méltóságát megtartani akaró és megtartó írókat, addig mit számít az erkölcsi normákra, a klasszikus újságírói etikára való figyelmeztetés… pecunia non olet…

Nincs és nem is lehet olyan felháborodás egy újságíró részéről, amely trágárságban nyilvánul meg. Sem a kamerák előtt, sem nyomtatva nem engedheti meg magának a jobboldalon senki, hogy ocsmányul nyilatkozzék íróként, újságíróként, akár az ellenségeinkről is. Mert az újságíró alapvető feladata a tanítás, a szép beszédre nevelés, az erkölcsi normák betartása és betartatása írásain és műsorain keresztül. Bencsik András, Lovas István, Máté T. Gyula, s a már említett Szentmihályi-Szabó Péter kiváló etalon még e mai világunkban is mindazok számára, akik írásra, műsorkészítésre adják a fejüket, s még kiváló tehetséget is kaptak hozzá.

Aki keresztény újságírónak mondja magát, annak még nagyobb a feladata, hiszen nem csupán a nemzeti méltóságot, de a keresztényi alázatot is köteles gyakorolni, példamutatásával.

És akkor jön egy politikusnak mondott baloldali, aki – nem először – butaságáról tanúságot téve patkányozik egy televíziós műsorban, s a jobboldali média felhördül… napokig e patkányozás olvasható a nemzeti médiában, mindenki hamut szór a fejére, és mint a mesében az egész erdő elkezd szaladni, mert a tyúk hülységekkel rémisztgette az erdő állatait, s ezt ők komolyan vették…

Pedig nem történt más, mint az, hogy egy buta proli, aki magát politikusnak tartja, elmondta ugyanazt, amit korábban egy művelt, történelem szakos, kiváló szépíró, egyben felkapott nemzeti „celeb”, magyar jobboldali újságíró „jópofáskodott el” szintén egy TV adásban. Na, és akkor most mi van? Egy-egy… mondhatnánk. Ám, nem mondjuk. Mert a nagyobb bűn ez esetben nem Bangónéé!  

Stoffán György

Május hónap, és május elseje, katolikus szemmel

Amíg a politikai pártok hamis ünneplésekkel, a munkásérdekekre hivatkozva hülyítik a nosztalgiázó népeket, addig a katolikusok is ünneplik május elsejét… csak másképpen. A munka azonban itt is a középpontban van, s a munkások érdekei itt is előtérbe kerülnek. Hiszen a Katolikus Egyház Szent Józsefet, Jézus nevelőapját tekinti a munkások védőszentjének. Az ácsot, aki felnevelte a közénk jött Jézust, s aki munkájával kereste a Szent Család kenyerét. József a munkások, a kádárok, a kocsigyártók, a tímárok, a jegyesek, az ifjú házasok, a haldoklók védőszentje, azoké, akiket kísértés ér vagy szembaj gyötör, valamint a házépítésé, a reménytelen ügyeké. IX. Piusz pápa 1870-ben Szent Péterrel együtt az egyetemes katolikus egyház védőszentjévé nyilvánította, ezen kívül Ausztria, Belgium, Kanada, Kína, Oroszország és Vietnam védőszentjévé emelte.

A bölcs és egyházát védő, a magyarság sorsát szívén viselő utolsó nagy római pápa, XII. Pius, látva, hogy a kommunizmus mindet felemészteni igyekszik Kelet Európában, az egyházi ünnepeket is kisajátítja, meghazudtolja, május elsejét, a kommunisták által munka ünnepének nevezett napot megszentelte, és Jézus nevelőapjának, munkás Szent Józsefnek ajánlotta. Így vált egyházi ünneppé és szép hagyománnyá 1955-től május elseje, amikor az egyház a munkásokért, a mesteremberekért imádkozik, az ünnepi szentmisék után majálisokon ünnepel a keresztény közösség. Vannak olyan településeink a Kárpát-medencében, ahol katolikusok és protestánsok együtt ülik meg a munkások keresztény ünnepnapját.  Hiszen a munka és a munka az egész keresztény-keresztyén társadalomban közös, Istennek ajánlott cselekedet.

„Könyörögjünk! 
Úristen, Te Szent Józsefet mérhetetlen gondviseléseddel szent Anyád jegyesének választottad. Add, hogy közbenjárónk legyen a mennyben, akit e földön pártfogónkul tisztelünk. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.
Amen.”

Május hava a katolikus hagyomány szerint Mária hónapja. Esténként a Lorettói-litániát éneklik a templomokban. Különböző Mária-imádságokban és népénekekben kérik Mária áldását, közbenjárását, az 1700-as évek óta. A litánia végén áldást ad a pap, és felcsendül a májusban énekelt kedves Mária-himnusz. (https://www.youtube.com/watch?v=0RLcBrvJ438) Az első májusi litániát Nápolyban tartotta P. Ansaloni SJ. A 19. sz. elején már egész Európában, Magyarországon is elterjedt. VII. Pius pápa 1815-ben búcsút is engedélyezett hozzá.  

Sajnos napjainkban sokhelyütt feledésbe merült ez a szép szokás, noha soha nem volt olyan nagy szükség Mária közbenjárására, mint ma…

„Add Uram, hogy mi, a te szolgáid folytonos testi és lelki jólétnek örvendhessünk, a Boldogságos, mindenkor szeplőtelen Szűz Mária dicsőséges közbenjárása által a jelen szomorúságtól megszabaduljunk, és örökké tartó örömet élvezzünk, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.”

Stoffán György

Aki a Szentszéknél feljelentette Orbán Viktort és a székelyeket

A jezsuiták „America” című magazinjának újságírója Marc Roscoe Loustau zsigeri gyűlöletet érez a magyar keresztények iránt. Mint szociálantropológus, három éven keresztül élt Csíksomlyón, ahol a zarándoklat etnográfiáját és a székely katolikus kisebbséget tanulmányozta, kifejezetten a magyarság ellen felhasználva doktori kutatását. A Mária-tisztelet ellen, valamint a rózsafüzér imádságot mondókkal szemben is hasonló ellenérzést tanúsított, mint maga az argentin jezsuita érsek, Róma mai püspöke, Bergoglio. Nem csoda, hiszen lapja, a katolikusnak mondott America már évekkel ezelőtt is az egyház hivatalos tanításával ellentétes cikkeket jelentetett meg. A lap rendszeresen jár Bergoglio érseknek is, aki nem tiltakozott az abban megjelent írások ellen.

2013-ban írt doktori disszertációja a csíksomlyói ferencesek által kiadott értékes kiadvány, Losteiner Leonárd művét figurázza ki, a Máriához folyamodó híveket pedig ostobának, esztelennek és bigottnak nevezi. Összességében abnormálisnak definiálja doktori „művében”, a Máriában való bizalmat, Csíksomlyót pedig veszélyes magyar nacionalista központként aposztrofálja.  

Katolikus-, és magyarellenessége minden egyetemi előadásában – többek között a Pázmányon is! – megnyilvánul. A mai bomba, amely Orbán Viktor és a „nacionalista Csíksomlyó” feljelentésével csúcsosodik ki, nem mai keletű. Évekkel ezelőtt kezdődött el a „kutatás”, évekkel ezelőtt megkeresték azt a – sajnos ma gyenge – pontot, amelyen keresztül lyukat lehet ütni a volt kommunista országok erősödő kereszténységén és a hagyományosan erős magyar katolicizmuson. Kísérleti terepnek jelölték ki Magyarországot és Erdélyt, mert a kettős helyszín nagyobb betekintésre és rombolásra adott lehetőséget.

Maga a pápalátogatás is ennek a kutatásnak és a magyar katolicizmus letörésének, egyesítésének, azaz a nemzeti lét felhígításának a része. Ezt bizonyítja a korábban említett cikk is, amelyben nyilvánosan feljelenti Bergoglionál a magyarokat, s teszi ezt úgy, hogy lázítja a románságot, s látszólag erősíteni igyekszik az ökumenét. Ördögi körben toporog tehát az erdélyi katolikus magyarság, hiszen papjaik sem tudják, miről szól ez az egész, a liberális genderizmus által kitervelt somlyói magyar kegyhely-megsemmisítés, amely kísérlet szisztematikusan zajlik immár csaknem tíz esztendeje. S eközben a ferencesek is levették derekukról a pápa és Marc Roscoe Loustau által egyformán kifogásolt rózsafüzért.

Marc Roscoe Loustau a jezsuiták lapjában írott cikkében azt is megemlíti, hogy a magyar és székely zarándokok felejtsék el, hogy Bergoglio hozzájuk megy, hiszen ez képtelenség akkor, amikor a román elnök meghívásának tesz eleget, s a román elnök a német kisebbséghez tartozik és maga is lutheránus.

Az unitárius újságíró, az unitáriusoknál ezerszer rosszabb jezsuiták lapjában tehát elkezdett egy nyilvános támadást a magyarság, a magyar kereszténység és a magyar kegyhely ellen, amit kevesen értenek, s ezáltal, sok pap és püspök válik ennek áldozatává az ezer éves magyar katolicizmussal egyetemben.

A fentiek alapján tehát kijelenthetjük, hogy a csíksomlyói pápalátogatás és Marc Roscoe Loustau cikkbéli „feljelentése”, valamint Dan Tanasa és Andrei ortodox püspök aljas cselvetései elhozták a legnagyobb próbatételt az erdélyi magyarság, székelység számára. Ha pedig ezt erdélyi és anyaországi papjaink és püspökeink nem ismerik fel és nem világosítják fel népünket, akkor bűnösebbek a cikk írójánál… mert sírásóivá válnak a szentistváni magyar kereszténységnek. Mert Magyarország, és a székelység vagy keresztény lesz vagy nem lesz. Ma az utóbbihoz állunk közelebb, ha folytatódik a pápalátogatás vak reklámozása és a hívek „lelki felkészítése”. Mert látni kellene minden felelősnek, hogy a magyarságot a kereszténység tartotta meg az utóbbi száz évben. Ma ezt a biztos alapot kívánja az egyházon belül szervezkedő liberális-genderista csoport lerombolni, Marc Roscoe Loustau és Bergoglio hathatós közreműködésével.

S mert nem a pápa az egyház, s nem a katolikus egyházzal van baj, hanem egy sátáni csoporttal… ezért ma kell a leghatározottabbnak és a legerősebbnek lennie nemzetünknek, hitünknek és papjainknak. Mert Szent István, Szent László, Mindszenty, Márton Áron, Apor Vilmos, Ordass Lajos, Ravasz László, Csiha Kálmán, Jakab Antal… és sorolhatnám… jelenti nekünk az Egyházat, a hitet, a kereszténységet, a hűséges Krisztus-követést!  

Stoffán György

(források:

http://www.marcloustau.org/religious-experience/; https://www.ceu.edu/building/zrinyi-u-14?page=28;

http://holycross.academia.edu/MarcLoustau/CurriculumVitae;

https://www.academia.edu/35402078/Interview_with_Marc_Roscoe_Loustau_Editor_the_Journal_of_Global_Catholicism_AnthroCyBib_The_Anthropology_of_Christianity_Citation_Blog )


P.s.: Cikkünk megjelenését követően adta ki a Magyar Jezsuita Rend az alábbi nyilatkozatot: 

https://jezsuita.hu/a-magyar-jezsuitak-ovatossagra-intik-a-ferenc-papa-csiksomlyoi-utjarol-cikkezo-america-magazint/?fbclid=IwAR0X_5x3nEkv6O5D0-cXgzEqQU8U1kDaa9SBDVMP9rPiKnneI5Ts4znsYvk

Jezsuiták – és nem csak... –, Orbán Viktor és a magyar nemzet ellen

A cikkíró balról a második - a legkisebb... 

https://www.americamagazine.org/politics-society/2019/04/19/message-pope-francis-be-wary-right-wing-populists-when-you-visit

America Magazine: “Orbán ellen kéne szót emelnie Ferenc pápának Csíksomlyóban…”

Az America címmel megjelenő jezsuita rendi magazin újságírója, Marc Roscoe Loustau, leginkább arcátlannak nevezhető cikket jelentetett meg. A cikkecskében arról elmélkedik a jezsuiták lapjának schreibere, hogy mit is kellene tennie a keresztény Európát politikailag és egyházilag is semmibe vevő rendtársának Csíksomlyón. 

Néhány mondatát idézzük:

„Csíksomlyó a nagy tömegekért rajongó jobboldali populisták kedvenc helye. A magyar zarándokokat „orbánista, bevándorlás-ellenes politikai aktivisták”-nak tarja, akik elárasztják a kegyhelyet a pápalátogatáskor. A magyar miniszterelnök tevékenysége „homlokegyenest ellentétben áll mindazzal, amire Ferenc egész eddigi pontifikátusa során törekedett.”

(http://www.marcloustau.org/)

És ez utóbbi mondatnál álljunk is meg. Ugyanis Magyarországnak az egyetlen szerencséje, és az Isteni Gondviselés ajándéka, hogy homlokegyenest ellenkezik a magyar kormány, a magyar nemzet többsége és Orbán Viktor azzal a szemlélettel, amelynek zászlóvivője maga, Róma jezsuita püspöke. Hiszen, ha nem így lenne, Budapest inkább hasonlítana Párizsra, mint mai önmagára. Templomainkban nem nyugodt és reményekkel telt szívű emberek imádkoznának, hanem félelmekkel teli hívősereg, s talán nem Münchenben vagy Párizsban történek volna a Nagyhét eseményei, hanem hazánkban. A Jezsuiták magazinjának pitiáner, ócska gazember újságírója, akinek aljasságát csak keresztényellenessége és tudatlansága múlja felül, videóval is illusztrálja a magyar Mária-kegyhely eseményeit. Sajnos azonban nem csupán rá jellemző ez a szánalmas, Krisztus-ellenes stílus, hanem az őt foglalkoztató rendre is, valamint néhány hazai főpap megnyilvánulására, akik az üldözött kereszténységet programszerűen a világon egyedül támogató, és a keresztény értékeket mentő kormányt gyalázzák. Magatartásuk azonos a szintén egyházellenes müncheni érsekével, aki a kórházakban és tanintézményekben kötelezően kifüggesztett feszület miatt emelt szót.

Beer Miklós, remélhetőleg már az idén leköszönő váci püspök, már korábban tanúságot tett a magyar kormány ellen, s egyre szélesebb azon felszentelt egyháziak száma, akik Róma jezsuita püspöke, és az ő, egykor betiltott szerzetesrendje szellemiségét követik, visszafordíthatatlan károkat okozva ezzel a lelkekben és az egyházban. Ki kell mondanunk, hogy a magyar katolikus egyház határon innen és túl megosztott lett, mert a Krisztushoz és a magyar nemzethez hű papjaink, püspökeink és érsekeink világosan látják hová vezet az egyházi liberalizmus, az isteni parancsok felül bírálata, az imádságról való leszoktatás tendenciája, a modernitás minden alázattól mentes terjesztése és a Schönborn-féle lufis-misék sátánizmusa.

Egyes papok és a felső papság néhány tagja azonban beállt a magyarellenesség és az egyházrombolók sorába, s már az is probléma a számukra, hogy a magyar kormány a keresztény értékek védelmét tűzte zászlajára, nem politikai, hanem magyar keresztényi meggondolásból. Nem veszik tudomásul ezek a világi "jezsuitániusok", hogy Jézus, a vallás, a kereszténység nem lehet és soha nem is volt kampány-program, csupán emberi és hitbéli megfontolás. Szemben a kommunisták ideologizált vallásellenességével, amely fundamentuma a hazug materialista és liberális, emberellenes szemléletnek.

A nemzetnek joga és kötelessége is eldönteni kikkel és hogyan szeretne élni, s ha keresztényként akarja biztosítani a kommunisták és liberálisok által lerombolt, de sikeresen újjáépített nemzeti folyamatosságot, akkor az, nem politika, hanem életvitel, életszemlélet. Szemben a Vatikánnal és a jezsuitákkal, akiknek elsődleges a politikai hovatartozás, a politikai meggyőzés, a világhatalom céljainak elfogadtatása, az új világvallás előkészítése és elterjesztése.

Az egész magyar nemzetet sértette meg a jezsuiták szennylapja, amikor gyalázva hazudozik a magyarságról, Orbán Viktorról és a hitét megtartani igyekvő csíksomlyói zarándokokról, akik bizonyára nem a jezsuita dél-amerikai érsek látogatására, hanem a Szentlélek eljövetelét ünnepelni megy majd – minden polulizmus nélkül – a csíksomlyói Segítő Szűz Máriához… keresztényként – katolikusként, protestánsként – és magyarként.

Jó volna végre, ha papjaink és püspökeink azon kisebbik része is felfogná a nemzeti érdekek fontosságát, amely ma tetszelegve a kommunista és liberális médiában a kormányt és ezzel csaknem hárommillió magyar gyaláz. Jó lenne, ha Mindszenty, Márton Áron, Apor Vilmos, Boros Fortunát és sok más vértanúnk példája és intése lobogna a szemük előtt, semmint a liberális, egyházellenesség. Mert amikor azzal vádolják a magyar kormányt, hogy az anyagi és rétori támogatás nem elég a kereszténység védelméhez, akkor elfelejtik e liberális papok, hogy a lelki többlet átadása az ő dolguk, kötelességük volna, csakúgy, mint a kommunista világban a fent említett, sokat szenvedett magyar főpapoké volt.

És jó volna hallani, olvasni egy tiltakozást, vagy egy memorandumot, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Kar adna ki arról, miszerint visszautasítja a jezsuita-idióta szennylap állításait, s kiállna a magyar kormány mellett még akkor is, ha más a „belső utasítás”. Mert a magyar templomokat a magyar hívek látogatják szerte a Kárpát-medencében. Ugyanis egyházmegyék vannak, de a magyar katolikusok egységet jelentenek… akikre – mint Lékai László esztergomi érsek Márton Áron temetésén megmutatta – az esztergomi érsek vigyáz.

Az amerikai jezsuita lap tehát ismét bizonyságot adott arról, hogy mi is valójában a tendencia, és mi az, ami sátáni ebben a világban. Hiszen másokat rágalmazni, másokról hazudozni és a hívő emberek millióit szembeköpni jezsuita módon, cseppet sem keresztényi magatartás.

James Martin, az említett jezsuita szennylap főszerkesztője valamilyen úton-módon betekintést nyerhetett a Mennyország lakónyilvántartásába is – mi ez egy jezsuitának –, hiszen a következő ostobaságot nyilatkozta: „A Mennyben némelyeket komoly meglepetések fognak érni, mivel a szentek között bizony számos meleg és leszbikus ember volt (és van).”

Stoffán György