Osztie atya Magyarországa…

 

Fenntartva az Osztie atyának írt nyílt levelem tartalmát továbbgondolkodtam azon, miért is volt fontos, hogy egy pap végre nyilvánosan is kimondja azt, ami minden keresztény embert foglalkoztat ma, a Kárpátok gyűrűjében, Magyarországon.

Ugyanis elérkezett a magyar politika, a két francia gazember, Richelieu és Talleyrand politikai és szellemi „magaslataiba”: „Qu'on me donne six lignes de la main du plus honnête homme, j'y trouverai de quoi le faire pendre”( Richelieu bíboros) – „La trahison est une question de date” (Talleyrand).

A politikai ügyektől, írásaimban távol tartom magam, mert a politikával foglalkozni csupán önmarcangolás, önsorsrontás. Hiszen, nem rajtunk, nem a tüntetéseken és nem az egyéni véleményeken múlik. A politikusok parancsokat teljesítenek és ezek a parancsok nem megfellebbezhetőek – még… e pillanatban…

Azonban, amikor a kereszténységet, a hitet, a papot kezdik ki, akkor a keresztény embernek épp olyan kötelessége a pap mellé állni, mint a papnak az, hogy kimondja Isten Igéjét, kimondja Krisztus tanítását és parancsait még akkor is, ha ez a politikának és az egyház egyes vezetőinek – kötelezően – nem tetszik. Amikor a pap arról beszél, hogy a magukat kereszténynek nevezők, amikor bizonyos döntéseket hoznak, amelyek ellenkeznek a krisztusi tanítással, úgy ezek az emberek semmit nem értenek az Evangéliumból, ez nem valamiféle rendszerellenesség, hanem figyelmeztetés.

Mert érti-e, a magát kereszténynek nevező egyén az Evangéliumot, ha hisz a hazudozásnak, ha saját hazája, Mária országa felszámolását támogatja, ha a magzati életet semmi sem veszi, ha gyűlöli a másik embert, mert az mást gondol mint ő… és folytathatnánk.

Egy mérgezett társadalomban élünk, és a mérgezés tovább folyik, a gyűlölet egyre nagyobb lánggal ég, és a megbékélést egyedül a pap, a templom csendje, a krisztusi igazságok kimondása hozhatja el. Ha a pap nem hirdeti az Igét, akkor az nem pap. Ha a pap nem mondja ki az igazságot, és hagyja, hogy Krisztusra hivatkozva üljenek tort az egyház koporsója fölött a hatalmasok, akkor a pap ezeknek a bűnsegéde, bűnrészese. Ez akkor igazolódik, amikor a bírált bűnös a hatalma erejével bocsánatkérésre szólítja fel Krisztust, azaz a krisztusi tanítást hirdető papot. És itt szakad el az az erős cérna, amelyet a politikai hazugságverseny sem tud elszakítani. Mert Krisztus tanítása és az Egyház nem holmi politikai játszótér, nem vitaműsor és nem politikai szervezet. Amikor a pap megszólal, bírál és utat mutat, akkor voltaképpen védi és óvja azoknak a lelkét is, akik az Egyház, a vallás, a hit, a kereszténység ellenségei hatalomvágyból, bosszúból vagy pénzért. Mert minden halandó tisztában van saját bűneivel, s egy-egy rávilágító prédikáció talán megnyithatja a bűnös elmét is.

Hiszen a bűn nem relatív. Krisztus tanítása is érthető és cáfolhatatlan. A pap hivatása pedig, esküvel kötelezi a meghívottat arra, hogy mentse az emberek lelkét, hogy segítsen megszerezni nekik az örök boldogságot. Aki ezt nem fogadja el, mert a pap felháborodásában és kétségbeesésében kimondja a bűnös nevét is, és ebbe kapaszkodva támad, az szánalmas, mert nem érti, nem akarja érteni a lényeget. Isten Igéjét tagadni, és annak kimondásáért támadni azt, akinek ez a kötelessége, sajnálatra méltó, mert nem Istenben hisz, hanem saját nagyságának törhetetlenségében, megdönthetetlenségében. És nem jut eszébe, hogy a bűn magában hordozza a büntetés iszonyatát is. A keresztény Magyarország nem vész el, nem lehet megsemmisíteni a lelkek mélyére oltott istenhitet, s nem lehet kiutasítani Máriát saját királyságából. Viszont, el kell tűrni, mert más opció nem lesz, a büntetést az Isten ellen elkövetett bűnökért. Lehet ezen pillanatnyilag röhögni, gúnyolódni, ám a történelem ezerszer bizonyította, hogy hatalmak jönnek és mennek, egyházi és állami vezetők rendre cserélődnek, de az isteni igazság, a pap által hirdetett Ige örök, és egy ékezet sem tűnhet el belőle. Mert Krisztus velünk van az idők végezetéig. És ahol két vagy három ember Krisztus nevében együtt van, ott van velük a Feltámadott is!

Kellett tehát, ott és úgy az a beszéd, mert azóta, emberek százezrei figyelnek Osztie Zoltánra, emberek százezrei tekintenek Jézus Krisztusra, és az Ő Igéjére. Jelképes hely Feldebrő (erről később bővebben is írok), hiszen a magyarság keresztény voltának olyan templomában hangzott el a támadott beszéd, amely templom már akkor is száz éve állt, amikor Szent Istvánt megkoronázták. Nagyszerű jel ez a feldebrői templom. Annak a jele, hogy bármilyen támadás is éri az Egyházat kívülről és olykor belülről is, azt a Szentlélek ereje és oltalma védi, és nincs ember, aki legyőzhetné.

Tehát, nem pártok, pártvezérek, pártérdekek vagy eszmék vezetik a nemzetet győzelemre, nem ezek adnak biztonságot és nem ezek garantálják a megmaradást, hanem Krisztus, a krisztusi tanítás, és a pap, aki kiáll, és félelem nélkül hirdeti az Evangéliumot, mert tudja, hogy ha Őt, Jézust üldözték, akkor a papot és a Krisztust követőket is üldözni fogják… Tegyék! Az Ige, a hit, és az isteni Kegyelem örök. Ők mennek… Krisztus velünk marad… és Szent István utolsó szavai kísérnek bennünket minden harcunkban a lelkünkben hordozott Máriás zászló alatt: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!”    

Stoffán György

Nyílt levél Főtisztelendő Osztie Zoltánhoz

 

Főtisztelendő Úr!

Jézus arra utasította tanítványait és az Őt hallgatókat, hogy hirdessék az Evangéliumot, és tegyenek tanítványává minden népet. (Máté 28:19–20) Ahol pedig nem fogadják be a tanítást, onnan menjenek el és a port is verjék le a lábukról, tanúságul azok ellen, akik nem fogadják be a tanítást. (Márk 6:11, Lukács 9:5, Máté 10:14)

Tehát, amit Ön tett, nem más, mint a krisztusi igazságok hirdetése, a keresztény tanítás felidézése egy prédikációban. Ezt kifogásolni botorság. Azonban, ha már kimondjuk egy párt nevét és az ahhoz a párthoz köthető, és az Evangéliummal ellenkező cselekményeit, akkor bizony ki kell mondanunk, illetve már korábban ki kellett volna mondanunk annak a pártnak a bűneit is, amely e bűnök miatt elvesztette a kormányzás lehetőségét. Minden bűn magában hordozza a büntetést is. Amikor tehát, Ön a szószékről az egyik pártot – joggal – ostorozza, de nem említi a másik hibáit, máris kétségeket ébreszt a gondolkodó emberben. Felmerül a kérdés azt illetően is, hogy érdemes-e ebben a világban pártneveket emlegetni akkor, amikor minden egyes politikai párt, hasonló igaztalanságokat és az Evangélium ellen szóló tanokat hirdet? Nem volna-e elég, ha meg nem nevezve az elkövetőket, magukat a tapasztalható bűnöket állítjuk szembe Krisztus tanításával? Van erre elegendő példa a gyalázatos és magyarellenes 20. században. Prohászka Ottokár, Shvoy Lajos, Zadravecz István ofm, Mindszenty József, Márton Áron nevét ezerszer felsoroltam már, ám ők csupán jelképei annak a sok ezer papnak, vártanúnak, akik hűek voltak Krisztushoz és a keresztény magyar nemzethez, a krisztusi tanításhoz, és akár életük árán is hirdették az Evangélium igazságát.

Ön azzal, hogy az internet világában is megjelentette az inkriminált prédikációt, voltaképpen egy önmagával is ellentétes eredményt ért el. Egyrészt, az Ön által pellengérre állított párt szavazóit a papok és az Egyház ellen fordította, s ugyanakkor azokat, akik ismerik és követik Krisztus tanítását megerősítette abban a tévhitben, hogy a politika felülírhatja a szeretet krisztusi parancsát, hogy a pártelkötelezettség egyenlő a keresztény magyarsággal. Emellett még negatív érzelmeket is kiváltott az Önt hallgatókból, hiszen akiket joggal és pártnév szerint bírált és kritizált, csupán egy átmeneti, emberi, politikai formula, amely áldozatokat követel, ha nem a krisztusi szellemiségben élünk mellettük, igyekezvén – akár összeszorított foggal is, de – beteljesíteni a krisztusi szeretet parancsát. Az Evangélium örök, cáfolhatatlan és nem relativizálható, még a politika kedvéért sem.

Kérem tehát Önt, hogy ne a Fidesz és a Tisza harcaként világítsa meg hallgatósága előtt a mai magyar világot, hanem az erkölcs és az erkölcstelenség, a hit és az istentelenség szembeállításával. Ne emlegessen Főtisztelendőséged pártokat, csak a bűnös cselekedeteket és azok várható következményeit, valamint azt, hogy e következményeket miként lehet megelőzni Krisztussal, a keresztény hittel és a Magyarok Nagyasszonya támogatásával. Az igazság kimondása és hirdetése nekünk, keresztény magyar embereknek kötelességünk, ám az igazság Krisztusban van, nem hatalommániás, pénzéhes és a világhatalmat kiszolgáló nemzeti vagy liberális, kommunista vagy náci pártokban. Mindre volt már példa, és mind beleveszett a történelem süllyesztőjébe.

Emelje hát magasra Főtisztelendőséged a keresztet, és Krisztusért, a hitért és Mária országáért hirdessen szellemi, lelki harcot Isten segítségével, Mária oltalmában – a krisztusi tanítás szellemében! Vértanúink már voltak elegen. Ne akarjon Ön is azzá lenni! Ne akarjon ötven év után az első letartóztatott katolikus pappá válni. Ma az Ön, és minden, pártokon felül és kívül gondolkodni tudó magyar keresztény ember legfőbb dolga a Kárpátok gyűrűjében a keresztény magyar nemzet szellemi, lelki újraélesztése – Krisztusban. Ehhez pedig sem a Fideszre, sem a Tisztára, sem más pártokra nincs szükség… a Szentlélek irányítására annál inkább.

Kívánok Önnek jó egészséget, és kérem Isten áldását további munkájára.

Stoffán György

***

Az Apostoli Szentszék dekrétuma a kommunizmusról

XII. Piusz pápa ma is érvényben lévő, 1949. július 1-jén kelt határozata (DH 3865), amelyet XXIII. János pápa megerősített (DH 3930).

Azok a hívő keresztények, akik a kommunisták materialista vagy keresztényellenes tanítását vallják, főleg, ha védelmezik és propagálják, ezen tény alapján a katolikus hit aposztatáinak minősülnek, az Apostoli Szentszék hatályába tartozó kiközösítés alá esnek, és nem járulhatnak a szentségekhez (DH 3865). Amikor a nép képviselőit választják, katolikus polgároknak nem megengedett olyan pártokra vagy jelöltekre adni a szavazatukat, akik még ha nem is hangoztatnak a katolikus tanítással ellentétes elveket, (…), de mégis társulnak a kommunistákkal és támogatják őket cselekedeteikkel (DH 3930).

Milyen világot építsünk – mi magyarok… és hogyan?

  

Hallgattam egy prédikációt, amely főként a fiatalokhoz szólt. Egy általam nagyra becsült, volt ferences diák, ma köztiszteletnek örvendő püspök mondta el homíliájában a gondolatait a világról, a hitről és a kötelességekről, amely kötelességeket a keresztény embernek vállalnia kell. Építő, nemes gondolatok abban az esetben, amikor a világegyházról beszélünk. Azonban ma, a Magyar Katolikus Egyházról nem esik szó, noha a Magyar Katolikus Egyház Szent László óta – sajnos –, folyamatosan kicsit másképpen kell, hogy működjön, mint más nemzetek katolikus egyházai. Speciális problémákkal, fájdalmakkal, és véres vállalások közepette élte túl és éli hitét, s ebben a speciális helyzetben tart ki Krisztus mellett, bízva abban a szent felajánlásban, amelyben 1038-ban Szent István, érezve és tudva e nemzet jövőjét könyörgött Máriához, az Istenszülőhöz, s adta örökül nemzetét és koronáját a Magyarok Nagyasszonyának.

Ma már sokan hangoztatják, hogy nincs olyan, hogy Magyar Katolikus Egyház. Csak internacionalista, azaz nemzetközi egyház létezik, amelynek része a Magyarországon élő katolikusság. Ez a szemlélet terjed az 1920-as döntés alapján „levágott” magyar területek katolikus főpapjainak körében is, ahol az azóta többségi nemzetté vált új tulajdonosok kedvébe járva lassan lemondunk a hagyományokról, a magyar miséről, magára hagyjuk a szerzetesrendek sok évszázados kolostorait és a szerzetesek által ápolt népet. Mondhatnánk, hogy a béke és a kiegyezés, a krisztusi parancsok, a szeretet szellemében dobjuk oda múltunkat és jelenünket, adjuk át végvárainkat a semmiért, s ezzel hajtjuk szektákba keresztény magyar testvéreinket, mert ezekben a szektákban a botcsinálta prédikátorok még magyarul imádkoznak. Református testvéreink is ilyen drámai helyzetben keresik a hit és a nemzet egységét.

Jakab Antal néhai erdélyi püspöknek, Márton Áron utódjának a figyelmeztetése irányadó kellene, hogy legyen a mai helyzetben: „A kereszténység és a magyarság egy. Ha elválasztjuk a kettőt, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet. Az a halál!”

Amikor arról hallunk a prédikációban, hogy az elesetteken, a sérült embereken, az időseken, a velünk élő kisebbségen segítenünk kell, akkor senkinek sem merül fel a lelkében ellenkezés, nincs, és nem lehet ebben vita. A sajátjainkon való segítés kötelezettségét maga Krisztus hagyta ránk. Ebben a szellemben kell, kötelező nevelni a felnövő magyar fiatalságot, hogy maradjon egy társadalmi réteg, amely megtartja a keresztény értékeket.

De… Nem kellene-e a magyar fiatalságnak a magyar kereszténység alapjairól beszélni? Nem kellene-e a Szent István-i felajánlást és a Magyarok Nagyasszonyát minden efféle alkalomkor felidézni? Nem volna-e szükség arra, hogy a nemzet egységét jelentő magyar kereszténységről többet beszéljünk? Nincs-e szükség arra, hogy az elvágott országrészekben élő fiatalságnak erőt, bíztatást és egy jobb világban való hitet adjunk? Hiszen ma, a keresztény magyarnak kevesebb joga és lehetősége van akár még az anyaországnak nevezett csonkahazában is, mint az idegeneknek, akikről mint a mi kötelességünkről beszél a keresztény egyházak vezetése? Nem kellene-e felkészíteni a magyar fiatalokat arra, hogy miként tarthassák meg egy sátáni világban a hitüket és a kereszténységüket, hogy miként vállalják sziklaszilárdan Krisztust és azt az üldözést, amelyre Ő maga is figyelmeztetett:

„Emlékezzetek meg ama beszédekről, a melyeket én mondtam néktek: Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerik azt, aki küldött engem.” (Jn 15:20-21)

A Magyar Katolikus Egyház tehát, nem szűnt meg! Mert nem szűntek meg azok a bajok és fájdalmak, annak a hűségnek a fontossága, amelyet ezer éven át gyakorolt a magyar keresztény ember úgy, hogy hű maradt a pápasághoz, hű protestáns keresztyén hitéhez, s nem tagadta meg főpapjait. A főpapok, a szerzetesek, a lelkészek is ott álltak a nemzet soraiban. Olykor pedig, – mint Zadravecz István, Márton Áron és Mindszenty József, Csiha Kálmán és sok más vértanú– a hívő magyar népet halálukig vezették.

A metálkoncert-kereszténység nem helyettesíti a népéneket, s nem ad alázatot, imádatot az Oltáriszentség előtt… A nemzetköziség pedig, messze van a magyar nemzet lelkétől, a magyar érzelemvilágtól, a magyar keresztény ember Árpád-házi szentjeinek életére és példájára épült hitvilágától. Mert a magyar kereszténység, a magyar katolikusság Szent István és Szent László kezéből kapta és vette megmaradásának biztosítékát: Krisztus Anyját tudja királynőjének. Ám ez csak addig ad erőt, hitet és bizalmat, amíg nem erőltetjük rá a nemzetköziség mérgét, ami a különböző „keresztény”szektákhoz hajtja a népet. Azzal ugyanis, megszűnik az egyetlen erő, amely ezer éven át – a mai kor bajainál rosszabb korban is – megtartotta a nemzet Szentlélek által irányított keresztény egységét. Nincs magyarság kereszténység nélkül, s kereszténység sincsen Magyarországon, a magyar néplélekben élő kereszténység nélkül…

Barsi Balázs ofm atya így összegezte ezt a kérdést: "Magyarként vagyok az Egyetemes része, legyen szó akár az egyetemes emberiségről, akár a katolikus hitről."

Stoffán György

Apám 100. születésnapjára - 100. születésnap

 

Ha élne, megcsókolnám a kezét, és megköszönném, hogy abban a szellemiségben nevelt, amit részben vagy egészen tovább adhattam a gyermekeimnek. Keresztényként, magyarként és hajthatatlan, olykor faltörő kosként élhettem az életemet. Köszönöm, hogy nem törekedtem soha elismerésre, de örültem, amikor ki nem mondva, cikkeim, előadásaim idézeteit hallottam vissza tekintélyes helyekről… miközben e tekintélyes helyek soha nem engedték, hogy aki hivatkozott rám, az a nevemet említse.

Igen, mindezt Apámtól kaptam és ezért hálás vagyok.

Ma száz esztendeje sírt fel a budai Szent János Kórházban egy kisgyermek, családjában a harmadik. Másnap Korének atya megkeresztelte a kórház kápolnájában, s néhány nap múlva hazavitték a Ganz utcai kis házba, ahol vak édesapja és két nagyobb testvére várta. 1926-ot írtak…

Az elemit és a polgárit a Medve utcai iskolában végezte, majd a Ponty utcai közgazdaságiban tanult tovább, és mint okleveles közgazdász fejezte be tanulmányait, doktori címet szerezve. Nem sokat ért vele, mert a kommunizmus a kezdetektől igyekezett akadályokat gördíteni elé. Nem bocsájtották meg neki, hogy a Margit körúti ferenceseknél nevelkedett, hogy vitéz P. Szabó Szerén egyetemi lelkész titkára volt, hogy Mindszenty és Márton Áron levelezésének titkos kézbesítőjeként, vállalt szerepet a kommunistákkal szembeni egyházi ellenállásban.

Doktori címével a Csepel Vas- és Fémművekben fémcsiszolóként dolgozott. Később Zsille Antal, a régi barát elintézte, hogy dr. Stoffán György okleveles közgazdász, figuráns lehessen a Geofizikai Kutató Intézetben. Ennek köszönhetően kikerült a kommunista, ÁVH-s csürhe látóköréből, mert hol a Pilisben, hol Nagyatádon, hol Nagybátonyban vagy Visegrádon végeztek méréseket, ahol Apám a mérnöki munkát vette át, figuráns fizetés mellett. Szabadidejében a Szent Imre herceg (ma Villányi) úti ciszterek gregorián kórusában énekelt, amíg a plébános, a hűséges kommunista békepap plébános be nem tiltotta az énekkar működését. S mert a kádári ÁVH árgus szemekkel figyelte Apám minden lépését, sokszor egy órával a mise előtt lopóztunk fel a ciszterek kórusára, s a téli időben itt vacogtuk végig a misét, és gyermekként, két nagyobb testvéremmel, örömmel hallgattuk a gregorián dallamokat, amelyeket Fodor Laci bácsi, a karnagy úr tanított be a már a Városmajorban, évtizedek óta összeszokott énekkarnak.

Juhász Károly, a másik régi barát egy új munkahelyet ajánlott fel a számára, a Finommechanikai Vállaltnál. Munkaügyi előadó lett. S hiába kapacitálták a párttagságra, Apám nem lépett be közéjük. Így sem magasabb beosztást, sem fizetésemelést nem kaphatott. Ellenben, amikor négy gyermekére hivatkozva lakáskérelmet adott be, eljött hozzánk a Lövőház utcai kétszoba-konyhás lakásba az FMV párttitkára, családlátogatni. A falon lévő keresztet meglátva azt mondta Apánknak: ha leveszi Stoffán elvtárs azt onnan – mutatott a feszületre –, hamarosan kapnak lakást… Apám odahívott minket – kis gyermekeket –, és megkérdezte, hogy levegye-e a keresztet a falról? A válasz egyértelmű NEM volt. Így, maradtunk a vizes, WC és fürdőszoba nélküli Lövőház utcai lakásban, amely gyermekkorunk kis csodája volt, hiszen itt ismerhettük meg a csodás, angyal-hozta karácsonyok meghitt, szent hangulatát, ide járt látogatóba Gerritsen Vili bácsi, egykori térképésztiszt és cserkészvezető, innen sétálunk át az Auguszthoz egy-egy ötvenfilléres fagyira, s közel volt a Margit körúti ferences kolostor, ahol csodálatra méltó hősöket, tudósokat, zenészeket, történészeket ismerhettünk meg. Tamás G. Alajos, Halmay Paskál, Horváth Jusztusz, Majsai Mór… voltak a nagy tanítómesterek, és persze Borbély Achilles testvér, aki apánkat is tanította.

A Finommechanikában is nagyszerű nemzeti ellenállásban vett részt. Az éppen szabaduló vagy a papi tevékenységtől és tanítástól eltiltott papokat, tudósokat Juhász Károllyal felvették a titkos, szovjet katonai gyárba udvartakarítónak, segédmunkásnak, így ezek a kisemmizett, megkínzott emberek kenyérhez jutottak…

A kommunista üldöztetés nem maradt nyom nélkül. Apám sokszor volt beteg, de a Gondviselés soha nem hagyott minket magunkra. A legkilátástalanabb helyzetekben is jött a segítség. Hol Rosenberg bácsi, az Auschwitzot túlélt öreg zsidó, aki ruhákkal és édességgel kedveskedett Édesanyánknak, amikor Apánk a Széher úron vagy a Péterffyben volt gyógykezelésen. Hol a ferences gvárdián, Návay Kapisztrán ofm keresett föl minket nagyszatyor élelemmel, hol nagynéném jelent meg a Tárnokról hozott zöldséggel, konyhakész tyúkkal, gyümölccsel.

Végül elérkezett a nagy fordulat, és 1970. március 10-én Óbudára költöztünk. Szövetkezeti lakáshoz jutottak a szüleim. Mi pedig lassan kirepültünk a nagybetűs életbe. Apánk nyugdíjba ment, s a nyugdíj után kapta élete első olyan állását, amely végzettségéhez, tudásához méltó volt. A Magyar Nemzeti Bank elnöki tanácsadója lett… Szapáry gróf volt a főnöke. Békés, boldog és viszonylag nyugalmas öregkorral áldotta meg Apámat az Isten, mintegy ajándékként az addig megélt üldöztetésekért, nehézségekért és állandó harcokért. Azokért a harcokért, amelyeket sokszor fogcsikorgatva, fájdalmak és kínok között, élt meg, harcolva a családjáért, a hitéért, az elveiért, s ezekért viselve a megaláztatást, a kisemmizettséget. Mindezt panaszkodás és csüggedés nélkül, hittel és elszántsággal.

Öreg és gyenge volt már, mozogni is alig tudott… de amikor papbarátomat megkértem, hogy menjen és áldoztassa meg Apámat a Kórház utcai lakásban, Apám még akkor is, kínlódva, de letérdelt az Oltáriszentség előtt, és úgy vette magához Krisztus testét. Pálos szerzetes barátom később ezt mondta: „Bár nekem is olyan hitem és ragaszkodásom lenne az Oltáriszentséghez, mint Édesapádnak volt!”

S talán ez a mondat foglalja össze Apám elmúlt száz esztendejének a történelmét… ez az örökségem Tőle, s ezt igyekeztem továbbadni a gyermekeknek… Száz év rövid története ez, amiért hálát adok Istennek. Mert az elmúlt száz évből 55 évig részesedhettem, annak minden tanulságával, nehézségével, hitével és örömével… Apám nagyszerű példamutatása által…

Deo gratias!

Stoffán György

Magyar ocsú…

 

A hétvége kemény megpróbáltatás volt azok számára, akik még józanul, pártokon kívül és felül tudják szemlélni a magyar közéletet. Ugyanis a magyar történelem eddigi legnagyobb mellébeszélő-versenyét láthattuk Kötcsétől-Veszprémig. Talán egyetlen ember, dr. Szabó Bálint, a trombitás volt az, aki látható nyugalommal és logikával végigkísérte a politikai eseményeket, az eldurrogtatott szólamokat, amelyekben mind a jelenlegi kormányfő, mind a korábbi miniszterelnök tovább hitegette a mindkét oldalon még megmaradt híveket. Újat egyikük sem mondott, csak a tőlük megszokott mantrák voltak műsoron. A „visszajövünk”-től a „rendszert váltunkig” minden elhangzott… A vasárnap tehát – ha nem számítana plágiumnak –, a „Vidám vasárnap” címet is kaphatta volna. Ám, sokaknak inkább a „Szomorú vasárnap” juthatott az eszébe. A hallgatóság mindkét oldalon olyan, mintha az ugyanabban a foci-suliban képzett emberek egymással ellenkező csapatban játszanának bajnokságot. Hiszen az elszántságuk és a meggyőzhetetlenségük mintegy tükörképe a másiknak. Talán ezért is utálják egymást olyan nagyon. A társadalom ugyanis beleéli magát egy teljesen fölösleges meccsbe. Olyanba, amelyet nem a partjelző és a bíró irányít. Csak úgy látszik, mintha… Közben mindkét csapat kapitánya a saját csapatának az érdemeit ecseteli, világrengető, rendszerváltó terveit vázolja fel. A lelátók népe pedig őrjöngve gyűlöli egymást. Jobb és-, baloldal vívja a harcát, miközben a nemzet szép lassan süllyed a mocsárba, mert a csónak, az erkölcs és az egymás iránti megbecsülés, a tolerancia és a szeretet már régen a mocsár martaléka lett.

A megújulást hirdetők ugyanazokkal az arcokkal és ugyanazzal a stílussal próbálkoznak, míg a rendszert váltók a városszéli olajpadlós kocsmákban sem tűrt, penetráns, Háry János-i fordulatokkal igyekeznek a választóik kedvébe járni. Ez azonban nem a megbékélést, a nemzet nyugalmát szolgálja, hanem további ártó ösztönökre, gyűlölködésre, irigységre és kapzsiságra sarkal. Ergo: minden úgy folytatódik, ahogyan április 12-éig volt. A kulturáltság, a diplomácia, a méltóság egyszer és mindenkorra kihaltnak tűnik a magyar belpolitikai életből. És ennek a folyamatnak bizony súlyos ára lesz hamarosan. Mert nem összefogással, hanem gyűlölködéssel teli lelkek bosszúállásával, fenyegetőzésével telik a drága idő egy háború küszöbén, amikor az energiakészletek zsugorodnak, az árak napról-napra nőnek, s hovatovább sem áram, sem gáz, sem benzin, sem víz nem lesz a magyar háztartásokban. Az élelmiszerellátás megszűnik, a bevásárlóközpontok üresek maradnak, fűtés helyett marad a nagykabát-pokróc kombinációs melegedés. Mert a gyűlölködés, az indulatok, az ember, ember elleni őrülete idevezet.

A békét kereső, a politikától elhatárolódó magyar ember egyedül a természetben és a templom csendjében talál nyugalmat. Amíg a politikusok a bíborossal paroláznak a körmenet kellős közepén vagy Calvint idézgetik vágyvezérelt előadásaikban, s egy nemlétező Nyugat, keresztény kultúrájához tartozónak vallják a nemzetet, addig ez a kereszténység is csak a lelkekben él. Mária országa lassan, de biztosan felzárkózik az egykori keresztény Európa lezüllött mai valójához, amelyben a gyermekek védelmét a gyermekellenes intézkedésekben látják a legbiztosabbnak, amikor az ártatlan magzatokat édesanyjuk szíve alatt gyilkolja halomra az élet megvédésére felesküdött orvos, amikor a nő a várandósságát, a saját testével való rendelkezés jogának tartja, nem pedig az élet bölcsőjének, a fejlődés menedékének, amelyben a magzat csak az édesanyára számíthat. A teremtésben való részvétel fogalma ma már ismeretlen. Isten nem számít, az emberi létet pedig felülírja jólét, a nők egzisztenciája…

A gyermekek nevelésébe belevájnak a törvények, és a család fogalmát is átveszi egy, a Teremtéssel homlokegyenest ellenkező szemlélet, amely az egészséges gyermekből beteg, örök lelki számkivetettségben és zavartságban élő embert alakít. A meghitt családi karácsonyok szeretetében felnövő gyermekek helyett, karácsony és szeretet nélküli generációt nevelnek, ami az 1917-es szovjet mintát követi. Mert voltaképpen a gyermek mostantól az államé, csakúgy, mint a nevelés. Hiszen a gyermekvédelemnek nevezett gyermekellenesség évtizedek óta működik a világban. A gyermeklélektan ismeretlen, nem alkalmazható, vagy csak annak az ellenkezője, amit értő szakemberek egy évszázadon keresztül leírtak. Ma már látszik, és egyre inkább kitűnik az a pótolhatatlan hiányosságtömeg, amely az elmúlt harminchat évben halmozódott fel, s amely úgy rombolta le Széchenyi megállapítását, mint egy lavina a dél-tiroli síparadicsomot. „A haza igazi ereje a kiművelt emberfőkben van” – mondta a „legnagyobb magyar”, de mára a kiművelt emberfők csupán elgyengült erőlködők a Kárpátok gyűrűjében.

Amikor keresztény értékekről beszélnek, akkor is csak a politikai „érték”rend köszön vissza. Nem elég templomokat tatarozni, de az egyházi iskolák szabadságát is vissza kellene adni. A keresztény kultúra a művészeti korok ismeretével kezdődik, az építészet, a zene, a festészet, az irodalom ismeretével folytatódik, mert ez teszi védetté, kulturálttá a gyermeki lelket, s ebből a védett és kulturált gyermeki lélekből alakulna ki egy megbízható, a szépre, a jóra, a szeretetre fogékony, az ismeretekben gazdag erő, a haza igazi ereje, amely a keresztény kultúrát és a hitet ötvözi a hazaszeretet, a tisztesség, az erkölcs, az alázat és a méltóság ércével.

Ami tehát ma látható és tapasztalható a megmaradt Magyarországon, az nem más, mint minden politikai oldalról nemzetvesztés. A jog a politika végrehajtó hatalmává vált, az erkölcs nevetséges hagyománnyá lett, a hit és a nemzeti elkötelezettség elcsépelt közhellyé alacsonyodott. És mindezt az a politika tette, amelynek egyik része vissza készül kerülni a hatalomba, a másik része megpróbál élni a megszerzett hatalommal…

A politikán kívül és felülálló magyar keresztény polgár, hol kacagva nézi a történéseket, hol könnyeit itatva gondol egy csodálatos nemzet múltjára, annak hitére, és hitehagyására, történelmi nagyjaira, példaképeire, és a kilátástalan jövőre, egy nép pusztulására… egy népére, amelynek hírmondói valahol a Kárpátokban, egy-egy kis faluban lesznek csak… s talán belőlük nő majd ki a Máriás, keresztény nemzet következő értelmes ezer esztendeje. Az az ezer év, amelyet a mai politika felelősei eltoltak és eltolnak maguktól a hittel és a nemzeti elkötelezettséggel együtt.

Mert bárhogy is lesz, akárhány szomorú vasárnapot kell is megélni, ez az ország Mária országa, amely – Szent István szavai szerint – „nem vész el a történelem viharaiban.” Mert mindig megmarad néhány mag, amely az ocsúból is életre kel és kalászba szökken!

Stoffán György  

Végzetes rendszerváltás

 

 

1989 óta csaknem minden választás után, a választást nyert politikusok rendszerváltásról beszéltek. Most is! A Gyurcsány-i hatalom 2010-es bukása után az új kormány is arról beszélt, hogy befejezik a rendszerváltást, és beköszönt a szép, új keresztény, magyar világ, azaz, a rendszerváltás egyszer és mindenkorra megtörténik. Majd 16 év elteltével láthattuk, hogy a dolog nem egészen úgy sikerült, ahogy eltervezték. Ezernyi értelmetlen intézkedés, az anyagi haszonszerzés mindent felülíró vágya, a rosszul megítélt beruházások tömege és a cinikus, felsőbbrendűség proletár gőgje valamint a kapzsiság, a legjobb elképzeléseket is felülírta. A haszonlesők, a pártból élők és a talpnyalók, a Fidesz-KDNP hatalmát orkánszerű erővel söpörték el 2026. április 12-én. A bukás elkerülhetetlen volt, mert a hatalom már nem látott le a szürke polgárok problémáira, nem érzékelte, hogy hol kell meghúzni a határvonalat, és mikor, miből lett elege az átlagembereknek, a választópolgároknak, pedig sokan és sokszor figyelmeztettek a bukás veszélyére.

A választási kampányban az ellenzék, amely mára a kormányt alkotja, a legaljasabb emberi tulajdonságokat felhasználva lázított és ígérgetett, hazudozott és az általános elégedetlenségre építve, óriási, külföldről kapott pénzösszegek felhasználásával, sikerrel vette az akadályokat, majd választást nyert. Ekkor újra rendszerváltásról kezdett beszélni az ország, noha rendszerváltásról szó sem eshetne, hiszen az már jóval korábban megtörtént. Nem 1989-ben, hanem 1944-ben, egy hosszú, 25 évig tartó, rendszerváltó korszak, folyamat lezárásaként.

Ez a folyamat 1918-ban kezdődött, amikor a vörös, moszkovita söpredék, a világháborús káoszt kihasználva megszerezte a hatalmat, és IV. Károly megszegve koronázási esküjét, cserbenhagyta a magyar nemzetet. Voltaképpen ezt már rendszerváltásnak nevezhetjük, mert egy ezer éves történelmi, politikai folyamat lezárása történt meg a király árulásával. Mégsem beszélhetünk erről, mint teljes rendszerváltásról, mert vitéz nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy, leverte a bolsevik söpredéket, megtartotta a Magyar Királyságot, mint államformát. Azonban, király nélküli királyságként, Trianon ország-csonkítása után egy erőtlen, de hagyományaiban, törekvéseiben az ezeréves keresztény múltra támaszkodó, revízióban gondolkodó hatalom jöhetett létre, királypárti és nem királypárti, de a hagyományos erkölcsi, nemzeti identitásbéli, és hitbéli alapokon. Az 1938-1940-es területi döntések reményt adtak a teljes revízióra, amely talán létre is jöhetett volna, ha a második világháború drámai eseményei, a politikai kényszer, az áruló főtisztek és a Nyilas árulás nem következik be. Ám, bekövetkezett, így 1944. október 16-án megtörtént az a történelmi rendszerváltozás, amely elindította Magyarországot azon a lejtőn, amelyen ma is – egyre gyorsabban – rohanunk a megsemmisülésbe.

Mit hozott 1944. október 16-a?   

A nyilas hatalomátvétel maga volt a nemzetárulás, hiszen idegen segítséggel „megpuccsolták” azt a politikai vezetést, amely látva a háborús helyzetet, ki akart szállni a pusztító és kilátástalan háborúból. A kormányzói parancs megtagadása önmagában is kimeríti a hazaárulás fogalmát, de amikor ez az idegen hatalom segítségével történik, az cáfolhatatlan és megmagyarázhatatlan nemzetárulás, amely lezárt egy ezeréves korszakot, a királyi rendszert, a keresztény Magyar Királyság addigi történelmét. Ezt erősítette meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés, majd ez a nemzetgyűlés 1946. január 31-én megszavazta a királyság megszüntetését és a köztársaság létrehozását. A rendszerváltozás tehát megtörtént. Ezt követően érvényesült a szocialista demokrácia, majd e fosztóképző elhagyásával maga a demokrácia, amely egy minden diktatúrára ráhúzható, megfoghatatlan fogalom.

Az addigi ország-vezetést és e vezetést biztosító társadalmi osztály tagjait elüldözték, kirabolták, megölték, bebörtönözték, tehát lefejezték az ország vezetését, helyükbe pedig a proletárdiktatúra és a szocialista demokrácia korifeusai léptek, akik pénzért és a hatalomért bármire képesek, meggyőződésük, elveik nincsenek, nemzeti elkötelezettség nélkül politizálnak, saját javukra, bárki ellenében, ha ezt kérik tőlük, ha ezért fizetik őket.

Ez a mentalitás folyamatosan érvényesül az említett rendszerváltás óta, ám a helyzet az idők folyamán még drámaibbá vált. A társadalom erkölcsi züllése, hitehagyása, tanulatlanságának mélyülése ellehetetlenítette az esetleges pozitív változás reményét, de az elmúlt harminchat évben kihalt az a generáció is, amely még tudta, ismerte azokat a szellemi, lelki, erkölcsi feltételeket, amelyek által vissza lehetett volna építeni egy kulturált, erkölcsileg és gazdaságilag szinkronban lévő Magyarországot, amely 1944 októberében elvesztette önmagát.

1947 augusztusától kezdve a maradék értékek felszámolása, az egyházak megsemmisítése, az oktatás lezüllesztése és a jog sárba taposása is teljes erővel indult útjára. A Magyar Tudományos Akadémia vezetését – a korábbi vezetés feljelentgetésének és ellehetetlenítésének segítségével – átvették az ifjú kommunista „tudósok”, a bírói székekbe asztalosok, vasmunkások és egykori áruló bírók ültek, a tanítókat két-három hónap alatt képezték a legkülönbözőbb szakmák kommunista kádereiből. Egyszóval, megkezdődött a szovjet mintájú társadalom-züllesztés. 1956 forradalma a diktatúra elleni lázadásként került a köztudatba, ám valójában egy nemzetközi konfliktus elkendőzésére használta a világpolitika a magyar vért, az egyszerű ember hazaszeretetét, áldozatát. Majd folytatódott a kommunista rendszer, annak minden aljasságával. 1989-ben a nemzetközi politika leszámolt a szocialista országok vezetőivel és „rendszerváltás” néven Magyarországot, ezernyi hazugság segítségével hozzácsapták a Nyugathoz, békés „rendszerváltást” mímelve. Noha semmi nem változott, csak a parancs. A kerekasztalnál kommunisták ültek, a templomok első padjaiban a volt párt-és KISZ titkárok foglaltak helyet, a tanácselnök pedig a kertben a rádióját bömböltetve, a bogrács vagy a flekkensütő mellett, hallgatta a vasárnapi misét. Később, a liberálisból jó „kereszténymagyar” lett, mert ez hozott is a konyhára, és mindenki elégedett volt egy darabig.

Az Európai Unióhoz való kötelező csatlakozás, és az ezzel járó kötelezettségek is súlyosan ártottak a magyar szuverenitásnak, hiszen maga a népszavazás is alkotmányellenes volt. A csatlakozás ellenére is megmaradtak bizonyos Rákosi-korszakban hozott törvények és a gadaság átalakult valamiféle embertelen kapitalista rendszerré, amelyben még a családi kapcsolatokat is pénzben mérték, de a nemzeti érdekeket senki nem szolgálta, mert azok nem összeegyeztethetően a nemzetközi politikával, a demokráciával és az uniós „értékekkel”.  

Amikor látta a társadalom, hogy a politikus a dolgozó emberek adójából mértéktelenül gyarapodik, és ezt még újságokban hirdeti is, gyorsan megváltozott a társadalom hangulata. Mert nem volt jó látni a yachtot, a milliós táskát, a milliárdos farmot… Az irigység és a kapzsiság döntő mérkőzése április 12-én újabb aspiránsoknak adott lehetőséget, de semmiképpen nem beszélhetünk rendszerváltásról, hiszen az, 1944. október 16-án már visszavonhatatlanul megtörtént. Ezer normális évet váltott le egy, a proletár gőgtől, primitívségtől és rossz emberi tulajdonságoktól hemzsegő, erkölcs és hit nélküli új rendszer, amely immár 82 éve rombolja a magyar szellemet, a hitet, az erkölcsöt, az oktatási rendszert, a méltóságot, és élteti, erősíti az embertelenséget, a szeretet nélküli létet, és végül elősegíti a végső pusztulást. Mert ez a rendszerváltás utáni majd’ száz év, nem éli meg az előző rendszer által megélt ezret… mert az értéknélküliség, a kapzsiság, az irigység olyanná teszi a lelket, amilyenné a hőség tette az egykor volt zöld mezőket, a termő kerteket, a gyümölcsfákat. Kiég és elpusztul. IV. Károly magyar király 1918. november 13-án aláírta az eckartsaui nyilatkozatot, amelyben lemondott a magyar uralkodói jogok gyakorlásáról, és ezzel elindította a fenti felvázolt, megállíthatatlan folyamatot…

Nincs tehát választások utáni rendszerváltás, csak választások utáni bosszú van, kapzsiság és hatalomvágy, amelyek minden eddigi választás után láthatók voltak, de végül a pusztulásba vezetnek… Ez történik most is, mert a folyamat állandó…

Stoffán György  

A mohácsi vitézkötés…

A mai magyar társadalom nemzetietlensége, erkölcsi züllöttsége és gyűlölete szégyenletes módon nyilvánult meg a mohácsi vész 500. évfordulóján. 

Nem, nem arra gondolok, hogy ma már alig néhányan tudják megkülönböztetni a díszmagyart, az atillát és a bocskait, hiszen ez már nem tartozik a közismereti tárgyak közé, tekintve, hogy öltözködés-kultúránk sincs… Persze, ennek ellenére ismét zsigerből gyűlölködő szakértővé vált az internet népe, és nem az emlékezés felemelő voltára koncentrált, hanem arra, hogy a jelenlegi miniszterelnök kabátjára milyen vitézkötést varrtak.

Nem arra összpontosítottak a „jó magyarok”, a magukat kereszténynek tartó, a politikától elvonatkoztatni képtelen „szakértők”, hogy imádkozzanak az ötszáz éve, a hazáért és a keresztény hitért életüket adó vitézek lelke üdvéért, hanem abban élték ki nemzeti érzésüket, hogy Magyar Péter kabátján a Tisza logóját vélték felfedezni. 

Nem az ünnepi beszédekről polemizáltak, nem a kórusművek élmény számba menő, magas színvonalú előadását elemezték, nem a szentmise és a temetés felemelő hangulatában merültek el, hanem a ma már boldog-boldogtalan által, ezernyi formájú vitézkötéssel díszített zsinóros kabátba kötöttek bele.

Ötszáz év megrendítő üzenete mit sem számított. A nemzeti összetartozás, az emlékezés, a kegyelet kit érdekelt, ha valamibe bele lehet kötni. Állítólag ugyanis, az újragondolt zsinórozás sérti „a kabát történelmi méltóságát”… és a közösségi oldalakon mindezt, a nemzeti elkötelezettségűek hánytorgatták fel, osztották-szorozták hatalmas nemzeti elhivatottságukban. 

Miféle nemzetté lett ez az egykor nemes magyar nemzet? Miféle erkölcsi mélységekbe tud süllyedni az ember, micsoda szellemi nyomorúság az, hogy a nemzeti gyászra emlékező ünnepen is csak gyűlölködni tud, mert a vitézkötés egy pártelnök pártjának logójára hasonlít?

Kulturált, művelt magyar embert nem érdekel a mohácsi hősökre emlékezvén, hogy kin, milyen kabát, milyen zsinór vagy milyen egyéb jelzés látható? Vajon miért nem a megemlékezés lényege fogta meg a „nemzeti elkötelezettségű” magyarokat, a keresztény szellemiséget magukénak tartókat, s miért kell egymást is feltüzelve tizennégy zsinórvégen fennakadniuk? Soha nem fogom megérteni!  

Amikor nem tudják a nemzeti összefogás, az együttemlékezés nagyszerűségét, az emlékezés méltóságát, a mise misztériumát és a művészet csodáját mindenek fölé emelni, akkor ma azt teszik a magyarsággal, amit a török tett ötszáz éve a mohácsi hősökkel. Ám, ma már megölik a magyar keresztény lelket is… csak, mert más volt a zsinór… s ha a zsinór nem olyan lett volna, akkor keresett volna a „nagyérdemű nemzeti gyűlölködő” valami mást, amibe beleköthet.

Sokaknak – velem együtt – nem tűnt fel a zsinór, a Tisza-logó… a beszédekre figyeltem, a történelemre figyeltem, a méltóságteljes gyászünnepre, a magyarok együttlétére, az emlékezés méltóságára, a kalocsai érsek nemes gondolataira…

Akik pedig a Bocskai-kabát zsinórozását lesték Mohács ötszázadik évfordulóján, azok nem érzik, nem tudják, nem fogják fel a nemzet helyzetét, történelmét. Az efféle ostoba és parttalan gyűlölködés egy gyászünnepen nem más, mint a primitív és erkölcs nélküli társadalmi réteg tora a nemzet múltja és jövője fölött! 

Mert kereszténynek és magyarnak lenni sokkal többet jelent egy Bocskai-kabát zsinórozása miatti öntelt internetes böfögésen. Kereszténynek és magyarnak lenni hivatás, kötelezettség, hit, méltóság és erény! Mindez hiányzott azokból, akik fennakadtak egy zsinóros kabáton…

Stoffán György    

Mohács – 500

 

„Nekünk Mohács kell”… – ismételgetjük Ady verscímét, és minden nemzeti tragédiát az 1526-os Moháccsal hasonlítgatunk össze, mintha Mohács tragédiája csupán a múlt messze tűnő emléke volna. De nem az!

Mohács olyan a magyar nemzet számára, mint a reuma. Együtt él vele, szenved tőle, kínlódva, fogódzkodva, bottal jár, néha megáztatja magát a gyógyvízben, és akkor könnyebb… de nem tanul belőle. „Jóvanazúgy!”

Pedig, Mohács a magyarok mindennapjait jelenti. Immár ötszáz éve hordjuk magunkon, magunkban azt a veszteséget, azt a tragédiát, amelyet mi magunk, az ellenségeink, a túlerő, és a számítás, valamint az Európához tartozás ostoba vágya, és az ezt elérni akaró botor mesterkedés okozott. És okoz ma is.

Ha a mohácsi vész körülményeit vizsgáljuk, rájövünk, hogy ma ugyanazt éljük, illetve, azóta is ugyanazt éljük. A nép odaadó hazaszeretetét, az uralkodók ostoba, önérdeket szolgáló és a népet félrevezető szellemiségét, az árulásokat, a pénzimádat és a hatalomvágy aljasságát. Akiket partnereinknek vélünk, azok támadnak hátba, de ezeknek megvannak a hazai kiszolgálóik, akik pénzért a lelküket is eladják, akiknek a haza és a nemzet, a Máriás zászló, a hit mit sem ér, ám akik éppen olyan áldozatok lesznek, mint az egyszerű, hazáját szolgáló keresztény magyar. Csak még nem tudják. Mert a jól fizetett árulókat még a megbízóik is utálják.

Most, amikor pátoszosan, szívet-lelket beleadva kellene emlékezni Mohácsra, a mohácsi tömegsírokban nyugvó halottainkra, a vezérekre, a ki tudja hogyan meggyilkolt királyra, óhatatlanul a szemünk elé tárul az elmúlt ötszáz év történelme. A törököknek írott európai uralkodói levelek, amelyekben a szultán magyarok feletti győzelmét méltatják. Az elmúlt ötszáz év tömegsírjai, hőseinek szelleme, a megszállások szenvedése, a keresztény magyar nemzet kiirtásának terve, amely az európai politika egyik fő célja a pozsonyi csata óta.

Mohács tehát, csak a kezdet volt. A három részre szakadt ország kínjai, a politikai gyilkosságok, az adók teljesíthetetlensége, a török kegyetlenkedés, a cca. 150 éves megszállás, a keresztények kiirtása pedig már a folyamat volt, amelyet további megpróbáltatások követtek, és amelyekhez segítő kezet vagy éppen kész terveket adott ellenségeink kezébe az európai politika, mert a magyaroktól rettegett minden nemzet. Rettegett a magyarok tudásától, a kitartásától, a műveltségétől, a hitétől, amelyet Szent László sziklára épített, de rettegett a Szent István-i felajánlás miatt, hiszen a Máriás zászlót meglátva, inkább elmenekült az ellenség. Mert az elszántság és a hazaszeretet mellett a keresztény hit volt e nép legerősebb fegyvere.

Aki magyarnak vallotta magát, annak pusztulnia kellett, származásra és vallásra tekintet nélkül. A magyarok kiirtásának vágya ma is ott él azoknak a lelkében, akiknek az ősei francia és olasz ágyúkat adtak a töröknek ellenünk 1526-ban, azoknak a lelkében, akik 1849-ben kiirtották Zalatna és sok más település magyar lakosságát, akik primitív népeknek odadobták a Magyar Királyság kétharmadát, és akik eladják a nemzetet, a hazát, s még a magyarság emlékét is, saját hasznukra.  

Trianon vesztesége, Szálasi, Rákosi, Kádár és el egészen napjainkig, minden kormány és minden hatalom egy-egy kis részben, Mohács folytatása. Mert nem rendet, jólétet, biztonságot, az elvesztett területek visszaszerzését akarja, hanem ostobán megalázkodik a minden emberi értéket elvető hatalmak előtt. Titkon vagy leplezetlenül, de kiszolgálja a magyarellenes európai irányzatokat, meg akartja reformálni azt, amit lehetetlen megváltoztatni, miközben pedig, átkozzák a Doni hadba vonulást elrendelőket, beszállnak egy másik háborúba… Most pedig, éppen megszüntetik Magyarországot. Mert az az ország, amely nem független, az nem is létezik 

A hatalmi harcok, a kapzsiság és az irigység mételyezik a hazát, s mételyezték 1526-ban is. Az erkölcs és a hit ismeretlenné váltak, a gyűlölet pedig, mint a láva, mindent maga alá temet: történelmet, múltat, jelent és jövőt. Mert Mohács itt van a mindennapjainkban, itt él a társadalomban, és ma már nem kell ahhoz török, nem kell hozzá európai ágyú, hogy a maradék csonka ország semmivé váljék. És ez a saját bűnünk. A saját Mohácsunk. A saját mulasztásunk. Mert amíg nem törődtünk a fiatalság nemzeti, keresztény nevelésével, a családokkal, addig jó kapitalistákként mindent pénzben mértünk: erkölcsöt, hitet, gyermekszületést, idősgondozást stb.  

És, mint Mohácsot 1526-ban, úgy mossa el a magyar nemzetet most, ötszáz évvel később ez a megveszekedett kapitalizmus, liberalizmus, erkölcstelenség, hitehagyás… – mondanám, ha magam is hitehagyott lennék. De nem vagyok az.

Most tehát, az emberi kesergés mellett is bizonyos vagyok abban, hogy mint minden megpróbáltatásunk és tragédiánk után, Mária országa ismét felvirágzik! A magyar újra megtalálja (visszakapja) az országát, a hitét, felismeri, hogy a kereszténysége és a magyarsága elválaszthatatlan. És eljön az idő, amikor a katolikus és a protestáns keresztény magyar, Krisztusban, a Miatyánkban eggyé válva, közösen ad hálát Istennek a megmaradásért – egy Mohácsra emlékező ünnepen, 500 év múlva…

Stoffán György  

Az én Szent István napom

Most, amikor a pártok hisztérikusan és ostobán, erőltetett politikai vitákat generálnak Szent István napja ürügyén is, amikor két elvakult, botor, csak pártokban gondolkodni tudó szekértábor csap össze az internet világában az ünneplés mikéntje okán, ezt látva kicsit szomorú vagyok ugyan, de lelkemben mégis kicsorduló öröm van. Hiszen van még hazánk, ezer év után is itt vagyunk a Kárpátok koszorújában, és minden történelmi fájdalom ellenére – amelyeket nem csak rajtunk kívül állók okoztak –, hittel és bizalommal várhatjuk az ünnepi mise vagy istentisztelet kezdetét.

A magyar keresztény közösségek a maguk vallási szokásai szerint lelkükben és szellemiségükben tudnak ünnepelni. Néhány napja arra emlékeztünk, hogy István úr, halála előtt felajánlotta népét, országát, országa nemességét és a népével együtt élő nemzeteket Máriának, Krisztus Urunk anyjának, akire azóta Patrona Hungariae-ként, a Magyarok Patronusaként tekintünk, s megmaradásunk egyetlen reményét tudjuk Benne. Protestáns testvéreink a „Tebenned bízunk eleitől fogva” imádságot éneklik ugyanazzal a reménnyel és hazánk iránti elkötelezettséggel, mint ahogyan mi zengjük a régi magyar Himnuszt, a „Boldogasszony anyánkat”. És nincs ellentét, mert ki-ki hite szerint Máriához, vagy Mária Szent Fiához fohászkodik a nemzet megmaradása érdekében.

Milyen csodálatos a hit, amely összetart, amely reményt és életet ad, hiszen ugyanazzal a hittel fordulunk a Teremtő Istenhez, Magyarországért, Mária országáért, a Kárpáthazáért, s a benne lakó minden nemzetért…

A templom ünnepi csendjében, a közös imádságban nincs a világ szennye, a politika is megsemmisül. Nincs gyűlölködés, nincs szeretetlenség, nincs hazugságverseny, „csak” Krisztus van, aki felemel, vigasztal, és soha nem hagyja magára azokat, akik vágynak utána, akik szeretik, akik bíznak Benne. Így vagyunk mi magyarok Szent István napján és a hit által minden nap. Mert tudjuk, hogy abban az órában, Észak-Magyarországon, Erdélyországban, a Déli végeken és a szenvedő Kárpátalján ugyanazokat az imákat mondjuk, ugyanazt kérjük, ugyanazon a nyelven és ugyanazzal a hittel, Isten felé fordulva, Máriát kérve. És tudjuk, hogy kérésünk nem marad hiábavaló, mert a templomba azzal az egyenes gerinccel, azzal tántoríthatatlan erővel, azzal az Isten iránti hűséggel lépünk be, amely mellett eltörpül a rivalizáló percemberkék primitív politikája, a külvilág minden ocsmánysága és Isten-ellenessége. Mert mi – mint Mária egy életen keresztül –, igent tudunk mondani Istennek. És várjuk az isteni sugallatot arra nézve, hogy mit tehetünk Érte, mit tehetünk a Hazánkért, mivel szolgálhatjuk legjobban nemzetünket, ennek a népnek a megmaradását és kijózanodását. A Kárpátok koszorúja így marad meg számunkra. Templomról templomra, imádságról imádságra, a Gyímesektől, el egészen Királyhidáig, Munkácstól, Kassán keresztül Újvidékig.

S amíg mások a tűzijátékon és a Kossuth téri politikai hepajon vitáznak, addig mi, boldogan, hittel és elkötelezettséggel állunk a Szent Király előtt, és várjuk a történelmi parancsokat, amelyek bár némán, csak a magyar lélekhez szólva, eddig is megtartották és ezután is megtartják magyar nemzetünket…

Stoffán György

Nyílt levél Szent Istvánhoz… 2026-ból

Nagyuram!

Itt állunk egy lepusztított, megcsonkolt ország kiszáradt mezején, ahol Krisztust követő, Máriát tisztelő, és nem tisztelő magyar néped épp a megsemmisítés kellős közepén kiált Hozzád segítségért. Alig vagyunk már, akik bizalommal, de elkeseredetten reménykedünk a magyarok Királynőjének, patrónusának segítségében. Elkeseredetten, mert az országlakosok már nem a templom csendjében, alázattal és Isten iránti imádattal ülik meg a Magyar Királyság megalapításának, és a Te felajánlásodnak ünnepét, hanem a népet egymás ellen lázítva, hit nélkül törnek a jövő ellen, Mária országának megsemmisítésére törekedve.

Meggyötört népünk, hitevesztetten, vakon rohan a szakadék felé, mert nem abban hisz, amiben Te hittél, nem azt tarja létezése és megmaradása alapjául, amit Te tartottál annak, nem az égiek felé fordul, hanem hazug pártoskodásban éli meg mindennapjait, s önző módon csak saját érdekeit látja, tartja vezércsillagának, követve azt tűzön-vízen keresztül.

Országunkat az ellenség felosztotta, s ma olyan idegenek uralják e föld nagyobbik részét, amelyeket Te befogadtál, ételt és italt adták nekik, arra gondolva, hogy a sokszínűség, a különböző kultúrák gazdagítják majd a Kárpátok gyűrűjében virágzó Magyar Királyságot. Ám, nem így lett, mert a Nyugat, magyarok elleni gyűlöletre lázította ezeket a primitív népeket, amelyek hazugságokkal és erővel, a Nyugat gyűlölködésének kihasználásával darabokra szaggatták ezer esztendős Magyarországunkat. Igaz, nem csak külső erők bűne e szétszakíttatás.

A maradék honban a népet az uralkodó pártok lezüllesztették, hitét, nemzeti elkötelezettségét szanaszét forgácsolták, és a jólét ígéretével, e nép elégedetlenségét, kapzsiságát, irigységét kihasználva erkölcstelenségbe taszították. Tették ezt azok, és úgy, akik a hatalomért saját anyjukat is eladnák, akik a népet csak a választások előtt használják, „értékelik”, hazug ígéretekkel ámítják, ám, hatalomba kerülve meglopják, semmibe veszik, sárba tapossák. Ma is ezt látjuk.

Nagyuram, István Úr!

Most egy nemzet, még hittel teli, kesergő maradéka áll e kirabolt, idegen hatalomnak kiszolgáltatott, eladott, egykor virágzó magyar földön, a kiégett mezők, üres templomok, hitetlen papok és áruló főurak koszorújában, és nincs már más, akitől segítséget kérhet, mint Krisztus Urunktól, mint Máriától, Krisztus Anyjától, mint Tőled István Úr, Aki felajánlottad országodat és az abban lakó népeket és urakat a Magyarok Nagyasszonyának. E kopárrá silányult, kiszáradt földön, a Kárpátok hajlatában, itt-ott még felhangzik magyarul az imádság, tudunk is egymásról… de már papjaink közül sokan nem mernek nemzetről, Mária országáról, a Szent László-i magyar kereszténységről prédikálni, mert az, a keresztény egyházakban manapság már nem kívánatos. Igen, Nagyuram! Egy-egy bátor püspökön, papon és lelkészen kívül nincs már kapaszkodója sem a magyar kereszténynek, mert a többiek nem Krisztushoz, hanem a torz világ elvárásaihoz alkalmazkodnak.  

Ma, amikor az ország Máriának való felajánlásáról emlékezünk, és a hamvaidat rejtő bazilikában elhangzik újra az ország-felajánlása, ismételd meg Te is – bátor, Krisztust követő megyéspüspökünkkel együtt –, az egykor elhangzott szavaidat. Gyűjtsd magad köré szentjeinket, akiknek a közbenjárásáért esedezünk, és azokat is parancsold közös imára, akiket a politika nem enged a gyáva és önző földiek döntése alapján oltárra emelni, de, akiket a hittagadó politikai döntésekkel szemben, mi magyar keresztények mégis szentnek tartunk: Prohászka Ottokárt, Zadravecz Istvánt, Márton Áront, Mindszenty Józsefet, hogy mondják Veled együtt Nagyuram ők is az 1038 augusztusának idusán általad elmondott felajánlást, hogy ez a nép újra nagy, virágzó, erkölcsös és hittel teli nemzetté váljék a mi urunk, Jézus Krisztus által! Amen!           

„E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: »Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó Istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.«”

Stoffán György