2025. július 12., szombat

Román nacionalisták jönnek ünnepelni Budapest 1919-es megszállását – 2025. augusztus 3.

 

„Maga akkor a legundorítóbb, amikor kedves próbál lenni” – mondta Mr. Teufel a Macskafogó című klasszikus, magyar film-remekben. Most ugyanez a megfogalmazás érvényes azokra a szélsőséges, nacionalista oláhokra, akik a budapesti Parlament előtt akarják megünnepelni azt az oláh megszállást, amikor is az oláh hadsereg elfoglalta, majd kirabolta Budapestet, és csak a hős amerikai tábornok lélekjelenléte akadályozta meg, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumot kirámolják. Harry Hill Bandholtz tábornok így a megmaradt nemzeti kincseinket mentette meg a kifestett, női parfümöktől bűzlő, oláh gazemberek szedett-vetett seregétől. Igaz, gyárainkból a gépeket, templomokból a festményeket, és mindent, ami mozdítható volt, elloptak.

 

Most – mint írja a Nemzet Útja Egyesület elnöke, Mihai Tîrnoveanu –, Budapesten akarják megünnepelni a ’19-es magyarországi rabló hadjáratot, és ezt egyeztetik a magyar hatóságokkal is. A történelemhamisítás n
agymesterei már arról értekeznek, hogy a számukra győztes első világháború után, Kun Béla kommunista hatalma alól igyekeztek felszabadítani a magyarokat, ezzel is mélyítve az oláhok és a magyarok baráti viszonyát. A hadjárat idején a saját élelmükkel látták el a magyar lakosságot… stb… és, folytathatnám a hazudozások sorát, amely már-már arra hajaz, hogy egyenesen ők ültették a kormányzói székbe Horthy Miklóst is…

 

Szóval, ismét készülnek az oláhok Budapestre, ahogy egyszer már nem is olyan régen meggyalázták a Hősök terét. Az oláh nacionalisták pofátlansága minden bizonnyal nem saját ötlet, hanem beleillik abba a magyar-gyalázó és alázó folyamatba, amelyet az Európai Unió mocskos méregkeverői főznek folyamatosan ki nemzetünk ellen. Mihai Tîrnoveanu ötlete és hazudozásai az augusztus 3-iki, budapesti ünneplést illetően hasonlít a marosvásárhelyi magyar-verésekhez és az Úz-völgyi temetőgyalázáshoz. Csak remélni tudom, hogy a kormány és a hazai hatóságok „a román-magyar barátság nevében” nem engedik meg ezt az 1919-re emlékező aljasságot. Bár ismerve a fővárosi vezetés magyargyűlöletét, nem tartom kizártnak, hogy még rendőri biztosítást is adnak ennek a gyalázatos, oláh nacionalista elképzelésnek és ünneplésnek. Fontosnak tartom tehát, hogy a hírt minél szélesebb körben terjesszük, s terjesszék azok is, akik eddig fotel harcosokként az ellenzék vezérének úszógumijával és övcsatjával voltak elfoglalva. Ugyanis ez, minden belpolitikai cirkusznál fontosabb.

Abban is bízom, hogy a Mi Hazánk sem tétlenkedik ebben a kérdésben.

 

A tervezett oláh, provokatív megmozdulást kötelező megakadályozni! Aki pedig ebből is belpolitikai előnyöket szeretne vindikálni magának, azt ki kell vonni a közéletből. Ugyanis, a magyar hadsereget sem ünnepeltük Bukarestben, ahol a magyar honvédeket valóban virágszőnyeggel fogadta Bukarest lakossága az első világháború idején!  

 

(Alább olvasható az oláh nacionalisták vezére, Mihai Tîrnoveanu írása a tervezett budapesti provokációról.)  

 

Stoffán György

 

 


„Irány Budapest!

Augusztus 3-án, vasárnap a Magyar Parlament előtt tisztelegünk a román hadsereg 1919. augusztus 3-4-i budapesti bevonulásának és Magyarország Kuhn Béla bolsevik rezsimje alóli felszabadulásának emlékére. Történelmi kontextus. A román hadsereg 1919-es hadjáratának küldetése az volt, hogy egy komplex stratégia keretében, példaértékű taktikailag végrehajtott katonai műveletekkel megvédje az 1918-as Nagy Unió történelmi jelentőségű aktusát.

E nemzeti kívánságért folytatott küzdelem átfedésben volt a bolsevizmus elleni küzdelemmel, mivel a Nagy-Románia elleni politikai küzdelem és katonai offenzíva egy szovjet művelet volt, amelyet három irányból, északkeletről (Ukrajna), keletről (Oroszország) és nyugatról (Magyarország) hajtottak végre, azzal a céllal, hogy Bukovinát, Besszarábiát és Erdélyt elszakítsák Romániától, nem ismerve el a csernyivci, csijenovi és gyulafehérvári nemzetgyűlések határozatait.

1919-ben gyakorlatilag kénytelenek voltunk megvívni a háborút a háború után, hogy megszenteljük az első világháborúban aratott győzelmet. 1919 tavaszától kezdődően a román hadsereg ellentámadásba lendült az erdélyi magyar csapatokkal szemben, melyeket Kuhn Béla újjászervezett, és megsemmisítette azokat, akik mind a civil lakosságot, mind a demarkációs vonalakon lévő román katonai állomásokat támadták, azzal a céllal, hogy a lehető legmélyebbre behatoljanak román területre. A védekező műveletekről az ellentámadásokra váltva, a Tiszán átkelve, Budapest bevonulása végső céljával, a román hadsereg így biztosította nyugati határát a bolsevik fegyveres csapatok semlegesítésével és a Kuhn Béla-rezsim hatalomból való eltávolításával. A Magyarországon bevezetett kommunista hatalom célja az volt, hogy hídfőként szolgáljon Szovjet-Oroszország számára, a kommunista ideológia terjesztésének egyik tényezője legyen, amely valós veszélyt jelentett mind a bolsevikok által terrorizált és éheztetett magyar népre, mind az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása következtében létrejött többi nemzetállamra. A közép-európai szovjet hídfő román hadsereg általi megsemmisítése a kommunizmus közép- és kelet-európai terjeszkedésének megállítását jelentette. Jelenlegi kontextus.

A neomarxizmus jelenlegi, egyre agresszívabb terjeszkedésének hátterében, amely magát a nemzetállamok lényegét támadja, úgy véljük, hogy az 1919-es marxizmus elleni harc budapesti felidézése olyan esemény volt, amelynek célja a két nép, a román és a magyar közeledése volt, és nem az elválasztásuk/ellenségeskedésük. Figyelembe véve azt a tényt, hogy Budapest lakossága akkoriban hálával fogadta a román hadsereget, mivel Kuhn Béla bolsevik rezsimjének mindössze néhány hónapos kormányzás alatt sikerült konkrét intézkedésekkel a kommunizmussal szemben ellenségessé tennie a magyar nép túlnyomó részét.

A román hadsereg példaértékű viselkedése a civil lakossággal szemben, beleértve saját élelmiszeradagjaik egy részének a rászorulóknak és a gyermekeknek történő felajánlását, emberségességből és civilizációból tanulságos lecke volt. A román csapatok kivonása Magyarországról néhány hónappal később, önkéntesen történt, miután a kommunista fenyegetést véglegesen megszűnt. Íme tehát egy történelmi esemény, amely közelebb hozhat minket egymáshoz. Tekintettel a budapesti kormány folyamatos kijelentéseire a jelenlegi marxista és neomarxista politikával szemben, érdeklődéssel várjuk a magyar állami tisztviselők reakcióját a Calea Neamului Egyesület (A Nemzet Útja Egyesület) által Budapesten tervezett rendezvényre. 

Ez a szervezet a román nemzeti identitás megerősítéséért küzd, ugyanakkor felszólal és fellép a genderideológiával, a bevándorlással, a politikai korrektséggel stb. kapcsolatos neomarxista politikák ellen is. A 2025. augusztus 3-án, Budapesten, a Parlament előtt megrendezésre kerülő rendezvény megszervezése érdekében minden jogi lépést megteszünk a magyar hatóságok felé. Mihai Tîrnoveanu, a Calea Neamului Egyesület elnöke.”

Sebestyén József, a halálra vert kárpátaljai magyar

 


Szándékosan vertek halálra egy magyart… ismét, ahogyan immár 105. esztendeje ezt teszik a megszálló főhatalmak szerte a Kárpátok gyűrűjében. Ám, amikor megtörténik a tragédia, akkor minden felháborodott magyar a mai állapotok drámai eredményeként értékeli a halálesetet.

Pedig, az, hogy ma, az ukrán a náci államban, a katonai junta büntetlenül megölhet egy magyart, annak nem az ukrán-orosz háború a legfőbb oka. Legfeljebb az ok egyetlenegy apró részlete. Mert a gyilkosság okai tömegével jönnek szembe a magyar történelem véres, kínokkal teli lapjait olvasva. 105 év tragédiája, öncsonkítása, külső és belső árulásai, a mindenkinek megfelelni akarás, a lakáj-politika az, ami ismét megölt egy magyart. Ez a gyilkosság is 1920 és 1947 részeredménye. Részeredmény, mert még mindig nincs vége, és nem is lesz vége addig, amíg egy magyar kormány, ennek a történelmi gyilkosságsorozatnak a nemzetközi kivizsgálását, és az azt okozó két igazságtalan döntés felülvizsgálatát nem tarja folyamatosan a nemzetközi politikai porondon.

A magyarok kiirtásának jelszava, régi jelszó Európában. Már a pozsonyi csata idején megfogalmazták, és ma látják ideálisnak az időt a megvalósításra. Ahogyan a holokausztot követő antiszemitizmus is folyamatos és egyre erősödik, úgy a Trianon utáni magyargyűlölet is újabb támogatókra, fizetett végrehajtókra, hazaárulókra talált Európában és a világon. Ennek véget kellene vetni, amíg nem késő, hiszen a zsidóságon belül is van egy mindenre képes és a zsidóellenességet a háborúival, népirtásaival folyamatosan generáló önkényes hatalom, amint a magyargyűlöletet is egy egyre duzzadó magyar ellenzéki csoport tartja kézben és életben. Mindkettőt az USA pénzeli, karöltve a hasonszőrű, aberrált európai politikusok közreműködésével. Az európai zsidóság éppen úgy útjában van ennek a politikai niemand csoportnak, mint a magyarok. Hiába van New York-ban egy zsidó szervezet, amely felismerve a súlyos helyzetet, tiltakozik a zsidóellenességet generáló izraeli politikus őrölt gyilkosságsorozata ellen, és hiába van a magyar emigrációnak is ezernyi tagja, akik a világ minden tájáról próbálják erősíteni a nemzeti gondolkodású magyarokat. A liberális, Isten-ellenes, aberrált hatalom és annak eszméi, s ezen eszmék követői hatalmas erőt jelentenek az ortodox zsidók és a keresztény magyarok közös harca ellen.

Amíg Nyugat-Európában zsidókat ölnek, rabolnak ki és vernek agyon, addig Ukrajnában, az újraéledt nácik államában, a magyargyűlölet a tetőfokára hágott. Mert a gyűlölet a háborúban megszázszorozódik. Ugyanis a fegyverek között nincs törvény és bármit megengedhet magának, a vérengző állatokat is megszégyenítő embertelen magatartás. Az ukrán barbarizmust, mi magyarok ismerjük 1945-ből, amikor a lopás, az erőszak, a tömeges gödörbelövetés, a nők meggyalázása mindennapos és szabad volt a számukra. És ma, ez ismétlődik – egyelőre csak – Ukrajnában, ám a halálos fenyegetések és aljas rágalmak bejárják a magyarokat gyűlölő Európai Uniót, ahol e gyilkosságokat európai értéknek tekintik, sürgetve a kommunista-náci ország felvételét az Unióba. Eközben az éledő, a tömeggyilkos Sztálint ünneplő Szovjetunió is feni ránk a fogát.  

A gyalázatos, gyilkos tett azonban – mint mondtam –, csak okozat. Okozata a már említett két békeszerződésnek, okozata annak, hogy találtak embert – magyart –, aki azt hajlandó volt aláírni, hogy feloszlatták a hadsereget és a Székely Hadosztályt, hogy IV. Károly, esküjét megszegve magára hagyta a népét és átadta a hatalmat egy hazaáruló, gyilkos söpredéknek, hogy Horthy nem támogatta az azonnali revíziót, támogatás nélkül hagyva a nyugat-magyarországi Rongyos Gárdát, hogy Csáky miniszter rettegett a már erőtlen Kis-Entente-tól, hogy a visszatért területek védelmét nem szervezték meg, és súlyosan megalázták az ottmaradt oláh, tót és szerb kisebbségeket. Továbbá: hogy Szálasi söpredéke megtagadta az 1940-es területeink megmaradását biztosító kormányzói hadparancsot és a legaljasabb módon gyilkolta meg, szolgáltatta ki a magyar zsidóságot, hogy a moszkvaista hazaáruló kommunisták 44 éves diktatúrája alatt nem volt szabad Trianonról írni, beszélni, és említeni az ottmaradt nemzetrészt, hogy a hazug rendszerváltáskor az akkori hazaárulók alapszerződésekben mondtak le magyar területekről (és ezeket a gazembereket nem vontuk még felelősségre!), és hogy ma sem tanulnak a diákok a kornak megfelelő súllyal Trianonról és Párizsról, hogy egy rossz, igaztalan, ostobán ködösítő megnevezést kapott a nemzeti gyásznap, június 4-e.

Hosszú-hosszú évtizedek, talán évszázadok drámai történelme, árulásai és meghasonlottsága okozta tehát az ártatlan, beteg, magyar ember meggyilkolását, s nem is lesz vége ennek a 105 éve tartó fájdalmas Golgota-járásnak, mert amíg csak önmagunkban dohogunk, és nem visszük nemzetközi színtérre a követelésünket, amíg nem tudja meg a világ és nem hallja nap mint nap a magyarsággal történt igazságtalanságot, amíg balgán, barátunknak nevezzük az ellenségeinket, és őrült választásokba hajtjuk az megszállt területeken élő honfitársainkat, addig csak egyre kevesebben leszünk ebben a csodálatos, de az idegen megszállók által kirabolt Kárpát-medencében.

Most gyászolunk… egyetlen embert, mert egyetlen magyar ember meggyilkolása is fájdalmas. Ám, nem gondolunk annak a 105 évnek a gyilkosságsorozatára, azokra az ártatlan családokra, gyermekekre, papokra, akiket az idők során ugyanaz a sátáni lelketlenség, ugyanaz a gyűlölet ölt meg Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken, Észak-Magyarországon és a Várvidéken, amely most vert halálra vasdorongokkal egy magyart. Pedig ez, egy szemmel látható, érzékelhető gyűlölet-folyamat, amely ma erősödni látszik, ahogyan erősödik a zsidóellenesség is az Isten-hit nélküli, erkölcstelen és porig züllött, aljas Európa vezetésének a néma egyetértésével, összekacsintásával.  

Épp úgy, mint Európa, úgy mi magyarok is elvesztettük, elhagytuk, semmibe vesszük a leglényegesebbet: az Isten felé fordulás elengedhetetlen szükségességét. Az Írásban a szeretet, az egymás iránti tisztelet, a rossz és az igazságtalan elleni közdelem a fő követelmény az ember számára – amely csak Istennel, Isten-hittel képzelhető el. Minden más próbálkozás, minden tárgyalás, kiegyezés és hazug békevágy zsákutca, amelynek pusztulás és halál a vége.

Sebestyén Józsefet, Trianon és Párizs, s az azt követő végzetes történelmi mulasztásaink ölték meg… S amikor érte gyújtunk gyertyát, akkor magunkért, saját mulasztásainkért és elődeink súlyos mulasztásainak bocsánatért is mondjunk imát. Mert ma az egész nemzet áll a kivégzőosztag előtt… csak még nem látjuk, nem akarjuk világosan látni, mert a pártos gyűlölködés, a kapzsiság, a pénz és az ostoba, gyilkos, kapitalista rabló-politika mindent elhomályosít.

Sebestyén József halála csak akkor nem lesz értelmetlen halál, ha megértjük miért halt meg, és tanulunk ebből a szívszaggató gyászból… Mert ma az egész nemzet áll a kivégzőosztag előtt! – ha minden így marad…

Stoffán György     

2025. július 3., csütörtök

Lassan kiderülő titkok a kommunista egyházüldözés idejéből... - Pacsay Fidél évforduló

 

Mintha csak az Isten egy utolsó örömet akarna adni egy olyan generációnak, amelynek már semmi köze a mai világhoz, de még benne élni kénytelen a Teremtő akarata szerint. Nagyjaink, példaképeink emléke tűnik fel ebben az évben kerek fordulókban, megemlékezésekben. Kinek-kinek a halála évfordulója ürügyén történik megemlékezés, másoknak a pappá szentelési évforduló jelent alkalmat, s van, akire pappá szentelése évfordulóján emlékeznek meg azok, akik ismerték és szerették, becsülték a megemlékezés alanyát. Ám, vannak különösen érdekes és egymásba fonódó megemlékezések is.

Ilyen ünnep lesz 2025. július 9-én a tiszafüredi templomban, este 6 órakor. Ekkor emlékezünk meg néhai Pacsay Fidél kapucinus szerzetes titkos pappá szenteléséről.

Mint tudjuk, az 1950-es év és az ötvenes évek nem éppen a vallásszabadság és a nemzet szabadságának az évei voltak. Papok, ezrei, püspökök és civil keresztények voltak a kommunista nácizmus börtöneiben, s ez az esztendő volt az, amikor a szerzetesrendek működési engedélyét megvonta a moszkovita hazaáruló hatalom. És innen kezdődött az a leépülés, amely máig tart…

A fiatal kapucinus, a nagyváradi Pacsay Fidél azonban vállalta a hivatást, s nem mondott ellent az isteni akaratnak. A másik nagyszerű ember, aki akkorra már megjárta a sátáni kommunisták börtöneit, s csendesen, mostohaanyja Lotz Károly utcai lakásában élt. Igaz a csendesség nem volt az igazi, hiszen talán ez volt a legaktívabb időszaka: az egyházmentés. A bolsevik hazaárulók persze, észrevették Zadravecz István ofm. egykori tábori püspök „földalatti” munkálkodását, ezért 1951-ben elkobozták a Lotz Károly utcai lakást és anyjával együtt kényszerlakhelyeken kellett meghúzódniuk, amely időszak során idős, beteg mostohaanyja meg is halt… de térjünk vissza Fidél atya szenteléséhez…

Zadravecz püspököt állandó megfigyelés alatt tartották, de ő olyan leleményesen kijátszotta a proli ávósokat, hogy néhányat büntetésből le is szereltek, kötelességszegés miatt. Zadravecz püspöknek különös tehetsége volt arra, hogy másodpercek alatt eltűnjön a vizslató szemek elől. Így készült arra a papszentelésre is, amely titokban, éjnek idején történt, 1950. július 9-én, Máriabesnyőn. Ekkor még működhetett a rend, de itt is olyan titokban kellett történnie mindennek, mintha nem is léteznének. Hiszen, alig két hónap múlva ÁVH-s teherautók vitték a barátokat a kolostorból más-más rendházakba, a szeptember 7-ei rákosista döntésnek megfelelően.

A püspök úr este, sötétben érkezett a máriabesnyői kolostorba, ahol az atyák és a szentelendők is nagyon várták a korábban már börtönökben járt főpapot. A beszélgetés, lelki útmutatás és a kommunisták aljasságára való felkészítés után, hajnali három órakor, néhány pislákoló gyertya fényénél kezdődött Pacsasy Fidél atya és négy szentelendő társa pappá szentelése.

Fidél atya további életéről, amely hasonló, érdekes kalandokkal és megpróbáltatásokkal telt el, a Róla szóló „Az iskolateremtő Fidél atya” címmel megjelent könyvben olvashatunk részletesen és élvezetes megfogalmazásban. A könyv megrendelhető és megvásárolható a budai Fő utcai kapucinus templomban.

(Zadravecz püspök nem kevésbé kalandos életéről, a Zadravecz-passió című életrajzi kötetből tudhatunk meg részleteket. Ezt a művet a titkarsag.julianus@gmail.com e-mail címen rendelheti meg a Nyájas Olvasó.)  

Aki tehát, el tud jutni Tiszafüredre július 9-én, a Fidél atya pappá szentelési évfordulós szentmisére, az emlékezzék meg a másik huszadik századi hősről, páter Zadravecz Istvánról is, akinek a bátorsága és önfeláldozó magatartása nélkül talán nem élték volna túl a magyar keresztények és a betiltott, de a föld alatt működő szerzetesrendek a bolsevizmus borzalmait.

A lelkem mélyén, mindkét nagyszerű pap, akik Szent Ferenc fiaiként élték le az életüket, és mentették a Magyar Katolikus Egyházat, ott vannak a szentek sorában, Mindszentyvel, Márton Áronnal és a megszámlálhatatlan magyar keresztény vértanúval együtt…  

Stoffán György

2025. június 29., vasárnap

Nincs új a nap alatt… a budapesti Pride margójára

Tegnap ez a gondolat, ez a régi mondás jutott eszembe, a „magyar” Pride-al kapcsolatban. Mi, magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy ne lássunk át a kerítésen, pedig, zajlanak az események a saját kis teknőnkön túl is…

A képsorokat, videókat elnézve, beugrottak hasonló jelenetek, amelyeket még hónap elején láthattunk a bukaresti utcákon vonagló „szabadság” menetről, éppen a Pünkösdöt megelőző szombati napon, amikor a parajdi sóbánya beomlott, és Ukrajna kapott Bukarestből horribilis összegű segélyt a segélyalapból… közben Románia víz alatt állt, s Csíksomlyón fohászkodott a nép Isten irgalmáért.

Idén, Bukarestben is rekordot döntött a rendezvény, a román sajtó nem győzött örömködni a résztvevők kiugróan magas száma miatt. A továbbiakban inkább mellőzném a „pride” megnevezést, ugyanis az angol szó magyarul büszkeséget jelent, ám, kétlem, hogy a tegnapi, fővárosunkban zajló vonulás bármelyikünkben is a büszkeség érzését kéne, hogy keltse…

A tegnapi eseményről még nem illik konklúziót levonni, ugyanis, várnunk kell az ódiumra, amely ezután következik…, mert következik! Ez a bizonyos ódium két helyről is várható: az igazságszolgáltatók – vagy nem szolgáltatók – részéről kétséges, ám, az isteni igazságszolgáltatás nem siet, de, nem is késik.

A román fővárosban zajló és a nálunk történt események között, tagadhatatlanul sok a hasonlóság, ám a különbség is. Kezdeném talán, a különbségekkel: A bukaresti vonulás, bár létszámban sokszorosan leköröztük őket, ugyancsak rekordot döntött, a maga harminc ezres tömegével, ha az elmúlt évek résztvevőinek számát vesszük alapul. Itt, a választás utáni, demokratikus, szabadságpárti, művelt, mindenki által támogatott és agyondicsért kormányfő lelkes csapata teljes mellszélességgel támogatta a rendezvényt. Mindenki szabadon ünnepelhette másságát, megélhette a szabadosság naturista valóságát. Odasereglettek a demokratikus, szabad Nyugat bátor forradalmárai is, gyarapítandó a román szabadságot. Itt azért, már keverednek a különbségek és a hasonlóságok…

A román sajtó nem győzte agyondicsérni ezt a nagy szabadságmenetet – a tegnapi, budapesti eseményekkel is ezt tette –, lelkesen megosztva a színes képkockákat a szivárvány-menetről, a haladó román – internacionalista – gondolkodásról, a fejlődésről, a Nyugathoz való felzárkózásról. A menet valóban tarka volt. Fiatalok és idősebbek, fel-, és alulöltözöttek, transzparensek, pórázok és gyerekeket vonszoló szülők, szóval, minden volt, ami szem s szájnak ingere. Voltak azonban, a románok közt is rebellisek, akik olyan képeket osztottak meg, ahol a menetben vonuló gyermekek arcán undor és szégyen látható, egy-egy embernek alig nevezhető „izé” láttán. Persze, ezt a szabad sajtó – akárcsak a mi ellenzéki sajtónk – nem igazán reklámozta. A hatalmas tömeget a román csendőrség sorfala biztosította, akik lelkiismeretesen végezték a dolgukat. A „nacionalista, ikonokkal és keresztekkel felvonuló, elmaradott csőcselékkel” nem bántak kesztyűs kézzel – akárcsak a mi rendőreink tegnap, a nemzeti tüntetőkkel. Pillanatok alatt intézkedtek ellenük. Elvégre, a demokratikus, liberális román vezetés nem tűrheti, hogy holmi szélsőséges, vallási buzgalomtól elvakult kissebségi csoportok – a keresztények –, vegzálhassák az ország szabad polgárait, akadályozva őket emberi jogaik kiteljesedésében. Legalábbis, a román sajtó ezt ekképpen tálalta – a tegnap is.

Másnap, a sajtó és közreműködésüknek köszönhetően, a nép remekül szórakozott azon, hogy a menet útvonalát ortodox papok és szerzetesek járták végig, szenteltvízzel meghintve az érintett utcákat. A rendvédelem békén hagyta őket, hiszen, Romániában mégiscsak demokrácia van… A gúnyolódás napokig folyt a médiában és a közösségi oldalakon. Történt azonban egy „kevesebb figyelmet érdemlő” esemény is. Hatalmas vihar vonult át Bukaresten, óriási mennyiségű csapadék zúdult a városra, a víz az utcákon mindent elmosva, folyóként hömpölygött. Mire elmúlt a Pünkösd, az ár lemosta a város utcáiról a szennyet. Talán, büntetés volt, talán, féltő figyelmeztetés, netán, a kegyelem jele, a papok vezeklése miatt és a szenteltvíz ereje? Értelmezheti ki-ki, ahogyan tetszik. Bár, a média és a gúnyolódók serege inkább a klímaváltozásra voksolt. Nekik talán, nem volt elég ez az apró isteni figyelmeztetés.

Ezek után, várok és figyelek. A figyelmeztetés, az ódium ugyanis, nem marad el, csak az a kérdés, hogy felfog-e ebből valamit a nép. Pedig, az ok-okozat a legegyszerűbb, legkézzelfoghatóbb képlet, akár a gyermek is megérti.

 „Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” – mondta Jézus, Máté (11,5) Evangéliuma szerint. Csak remélhetjük, hogy „meghallják”, felfogják az üzenetet.

CzA.

2025. június 28., szombat

Mégis volt "prájd" avagy, mi történik Magyarországon?

 

Hatalmas vitákat generált az a tiltás, engedélyezés, majd ismételt tiltás és engedélyezés, a szabad vonulás és a jobboldali ellentüntetők rendőri vegzálása. „Vérfideszesek”, ellenzékiek, külhoni magyarok és a megszállt magyar területeken élők döbbenten és értetlenül szemlélik a káosz és az anarchia, az Uniós értékek és a főpolgármester ámokfutását, a kormány látszólagos tehetetlenségét. Izzanak a telefonok, mindenki arra kíváncsi, hogyan látja egy negyven éve a nemzeti keresztény értékekért harcoló újságíró, író a mai hazai tébolydát. A válasz ez esetben is nehéz, hiszen ma már nem azokon az erkölcsi és nemzeti, keresztény alapokon történnek az események, ahogyan azt megszoktuk.

Először is, ez nem a szokásos pride volt, hanem Magyarország és annak kormánya elleni össz-európai támadásnak lehettünk tanúi. Olasz, német, holland baloldali-liberális gondolkodású hadsereg gyűlt össze Budapesten, a számomra is kérdéses gyülekezési törvény ellen, valamint dr. Orbán Viktor és kormánya ellen tiltakozva. „Számomra is kérdéses"” – írom, merthogy az. Hiszen egy ilyen horderejű törvény meghozatala előtt fel kellett volna mérni, milyen hatása lesz a mai Európában, és a belpolitikában. A felmérés vagy elmaradt, vagy súlyosan téves volt.

A magyar miniszterelnök és a kormány ugyanabba a hibába esett, mint egykor Antall József, aki nem vette figyelembe, hogy a proli házmesterrel nem lehet Mozartról vitatkozni – mint írtam harminc évvel ezelőtt is. Ma hasonló a helyzet. Egy erkölcsileg teljesen lezüllött Európában hiába áll ki Orbán Viktor és mondja el, hogy „mi nem bántunk senkit és számítunk arra, hogy a magyar törvényeket betartják…” – ezt már nem érti Európa, mert Európa elproliasodott, irigy és a Pozsonyi Csata óta gyűlöli a magyar keresztény nemzetet. Ezt a gyűlöletet pedig most, amikor Európa sárba tiporta a kereszténységet, sőt, minden eszközzel üldözi is, senki nem tudja megállítani, tekintve, hogy Európában a jog és az erkölcs megszűnt létezni. Úriemberként, erkölcsi és jogi alapokra támaszkodva, ma már nem lehet politizálni.

Ergo: a gyülekezési törvényt a választások előtt, ilyen gyűlölködés közepette öngyilkosság volt meghozni. Az eddig történt események alapján sokan gondolhatják, érezhetik úgy, hogy a törvény kifejezetten a nemzeti oldal ellen lépett érvénybe. Ugyanis, eddig semmilyen ellenzéki megmozdulás, vád és gyalázkodás miatt kommunista és liberális politikus vagy magánember nem kapott büntetést, szemben azokkal, akik fellépnek – akár jól, akár rosszul időzítve – a nemzetellenes, baloldali és uniós utasításokat betartók ellen.

Amíg a külpolitikában zseniális lépéseket tesz a kormányfő és a kormány, addig a belpolitikai feszültség egyre nő, és a kormány közeli média cselekvőképtelensége folyamatosan ront a helyzeten. Nem azt, és nem úgy írja, mondja el, amit és ahogyan kellene. Ugyanis évek alatt sikerült leküzdenie magát a baloldali média szintjére, és a kézi vezérlés minden megnyilvánulásukban megjelenik. Ma már ott tartunk, hogy a kezdetektől Fideszes szavazók is csalódtak, csalódnak választott pártjukban és sokan lesznek olyanok, akik a számos belpolitikai hiba miatt – nem szavazván más pártra – nem akarnak részt venni a választáson. Tehát, azonnali és gyors beavatkozás kellene mind a sajtóban, mind a személyi összetételben, mind pedig abban, hogy mit és hogyan közöl a média, mit kifogásol, és hogyan építi le az egyre csak tömörülni látszó ellenzéket. A „győzünk”, a másokat lejáratunk, a nadrágszíj-csatot emlegetve és egy-egy ellenzéki politikus ostobaságát szajkózva, már nem lehet győzni. Ugyanis olyan erőteljes a gyűlölet, amit szép szavakkal és pénzosztással kecsegtetve nem tud a kormány és a kormány harcos médiája legyőzni. Ám, van más stílus, más megközelítés, és kellene, hogy legyen méltóság is a nemzeti sajtóban és a nemzeti politizálásban.

A pride-hoz való hozzáállás és intézkedés most még – így frissiben –, valóban vérforraló, ha csak a mai eseményeket, nézzük, ám korai a felháborodás. Ugyanis, nincs vége az ügynek. Az európai tömeg eloszlik, a beszédek elhangzanak, a jobboldali ellentüntetőket megbüntetik… de…

A kérdés az, hogy a szervezők, a felbujtók, az idegen érdekeket szolgálók, és a belföldi magyar gyűlölők és törvényszegők megkapják-e a törvény szerinti büntetésüket, vagy őket is hagyja-e futni a magyar igazságszolgáltatás. Kérdés, hogyan egyezik ki a Kúria döntésével szemben fellépő Rendőrség, és e látszólagos ellentét részleteit megismerheti-e a köz?

A politika, a diplomácia és a politikai hazugságözön kiismerhetetlen, ám most a választópolgár, a nemzeti, keresztény értékeket védő és szolgáló, aszerint élő kárpát-medencei magyar társadalom magyarázatot vár. Bölcs, érthető és igaz magyarázatot. Mert ez kell ahhoz, hogy legalább koalíciós kormányunk legyen 2026-tól, nemzeti, és nem csak nevében keresztény vezetéssel.

Ma vizsga volt, de a vizsga eredménye néhány napot várat magára. Addig érdemes csillapítani a felháborodásunkat.  Utána? Majd meglátjuk…

Stoffán György  

2025. június 27., péntek

Vihar közeleg - éjszakai gondolatok...

 


Fülledt, meleg az éjszaka. A sötétséget néhány fátyolosan világító csillag fénye töri meg csupán. Olyan, mint valaha, távoli időkben, a sötétségben végigzakatoló vonat megérkezett egy állomásra, és ott, a forgalomirányító iroda előtt pislákolt csupán a sárga fényű, légypiszoktól foltos, 40 Wattos égő. Világosságot nem adott ugyan, de arra kiválóan alkalmas volt, hogy hangsúlyosabbá tegye a mindent beborító sötétséget.

Most éppen olyan érzést kelt bennem az a néhány halovány csillag. Néhány felhőfodrocska kúszik előbbre közöttük. Látszólag, ártatlan bárányfelhők a nyugodt, június éjszakai égen.

Csönd van. Madár nem rebben, kutya sem ugat. A templomtoronyban lakó kuvik is csöndben lapít. Valami van a levegőben. Vihar előtti csönd dermeszti a tájat. Még nincs szemmel látható jel, nem cikáznak villámok a horizonton, de érezhető, minden idegszálunk érzi, hogy valami készül. Halk sóhaj, apró szellőcske borzongatja meg a fák lombjait, mintegy a semmiből feltűnve. Csak most tudatosul bennem, hogy a tücskök, a kedvenc, fáradhatatlan szimfonikusok hada is hallgat. A levelek halkan rezegnek, majd ismét csönd…, kísérteties, várakozó csönd honol. Egy újabb, immár erősebb fuvallat szalad végig a kert fáin. Akár, egy gyors futam. Az ágak mozgásba lendülnek. Zizegés, surrogás, halk reccsenések, sóhaj, majd újra csönd. A világ viharra készül. Hatalmas orkánra, fülsiketítő csattanásokra, vakító, pusztító villámokra, jégre, özönvízre, csapásokra. A teremtett lények csöndben lapítanak, a fák némán tűrnek, hiszen sejtjeikben érzik, hogy a pusztító fergeteg után is van élet és a sötét, viharos éj után, újra világosság lesz, éltető fény és megújulás. Állok a sötétségben, körülvesz a vihar előtti lélegzet-visszafojtott világ, és én is csöndben maradok. Kicsit félek. Félek a széltől, a mennydörgéstől, a villámoktól, a pusztítástól. S lám, a többi lény bölcsebb. Az állatok okosan meghúzódnak vackaikban. Érzik, tudják mi a világ rendje, tudják azt, amit én már elfelejtettem.

Néha szükséges a vihar, amely megtisztít mindent, lemossa a mocskot, a szennyet és új reménnyel tölti el a teremtményeket. Újra éltetővé válik a kitisztult levegő, a napfény és a föld, újra bővizűen csobog a forrás és a madarak vígan ünneplik az új virradatot.

CzA.

2025. június 25., szerda

A magyar bíróság halálra ítélte a Turult

Már-már beletartozott a XII. kerület képébe a Böszörményi sarkán épp repülésre lebbentett szárnyú Turul, amely húsz éve dísze ennek a sarok-parknak. Mindenki beletörődött, és meg is szerette. Hiszen a Turul senkit nem bántott és emellett a magyar őstörténet olyan szereplője, amely a meseirodalmunktól a történelmi regéinkig mindenütt megjelenik.  

Mégis voltak olyanok, akik összekötötték a nyilas söpredék emlékével, s ezért hatalmas támadások érték a szobor létét. A történelmi analógia persze ostobaság, hiszen a nyilasoknak semmi közük nem volt e madarunkhoz, mindössze annyi lehetett a rossz érzés oka, hogy a közeli villát a nyilasok használták aljas, gyilkos tevékenység helyéül.  Akkor azonban még nem volt ott a Turul…

A Kétfarkúak politikai hisztériát és választási cirkuszt generáltak a szobor-ügyből, bár a szobor ideiglenes műemléki védelmet kapott. Most ezt az ideiglenes védelmet szüntette meg a bíróság. Nem, nem a bukaresti vagy a szlovák bíróság, hanem a magyar.  Amolyan Önök kérték, mi teljesítjük alapon, hiszen más ok és indok aligha volt e döntést illetően.

Hovatovább odajutunk, hogy ha valakinek kifogása van a Szent Gellért vagy a Kapisztrán szobor ellen, de bármely más nemzeti jelképünk ellen, a bíróság azt is lebontatja, hiszen „látták a nyilasok és a kommunisták is”… Bár, ez utóbbi ma már – úgy tűnik –, nem ok…

 Stoffán György

2025. június 23., hétfő

Élő adásban a földi pokol

 

Napok óta a képernyők elé vonzza az embereket a Keleten zajló háború. Nézik a rakétatámadásokat, hozzászólnak, szakértenek, politizálnak és szurkolnak egyik vagy másik tábornak. Olyan az egész, mintha egy kedvenc sorozat következő, várva várt évadát néznék, kényelmesen hátra dőlve fotelukban, még több izgalomra, nagyobb robbanásokra vágynának. A szurkolók úgy civakodnak, akár egy Manchester United – Liverpool meccsen. Talán, még totóznak is… A politikus, szakértő vénával megáldottak elemzik az összes fellelhető információt, a tárgyalások kimenetelét latolgatják, a nagyhatalmak érdekei és a nemzetközi egyezmények összhatását emlegetve igyekeznek kitalálni a végkifejletet. Szóval, van itt minden, mondhatnánk…

Azonban, hiányolok valamit. Valamit, amit nem látok, nem olvasok. Mégpedig, a tisztán látó embert. Azt, aki látja és átérzi mások szenvedését. Azt, akinek könny szökik a szemébe, látva a hatalmas robbanásokat. Mert, nem a tűz ezernyi árnyalata nyűgözi le, hanem látja azt a borzalmat, amit az ottaniak átélnek. Nem az országot, nem a vallást látja, hanem Isten, szenvedő teremtményét. Mindegy, hogy a világ melyik pontján történik. A riadt embert látja, gyerekeket, akiknek a szemében az ártatlanság helyett halálfélelem tükröződik, romok közé szorult emberi roncsokat, égő holttesteket, a borzalmat, amely emberi ésszel alig fölfogható. Nem tudom, és nem is akarom, képtelen vagyok arra, hogy az objektív újságíró szemével nézzem a zajló eseményeket.

A tisztán látó ember tudatában van annak, hogy ez a hatalmas gyűlölet nem múlik nyomtalanul és beláthatatlan következményei lesznek az emberiségre nézve. Arra az emberiségre, amely látszólag elvesztette emberi vonásait. Helyette, valami démoni megszállottság uralja az emberek nagy részének elméjét, egyre távolabb Krisztus tanításától és szeretetétől. Mára a háború csupán látványosság, a gyilkosság-izgalom, a szenvedés, a vér pedig, akár a videó-játékokban, a jó grafikusok műve.

Megdöbbenek… Hová süllyedt az emberiség és hová süllyed még? Tényleg ennyire lezüllesztett bennünket az érzéketlenséget készakarva belénk sulykoló média? Már nem látjuk az emberben Isten képmásának hasonlatosságát? Inkább a sátánt szolgáljuk primitív szenzációéhségünkkel és önzőségünkkel? Azt állítjuk, hogy jó keresztények vagyunk és közben a szamaritánus történetét mi úgy éljük meg a mindennapjainkban, hogy az úton fekvőt berugdossuk az árokba. Elvesztettünk valamit – pontosabban fogalmazva –, elfojtottak valamit bennünk. Az élet szeretete, a teremtett világ és az ember, a teremtett lény szeretete kiveszett belőlünk. Az élet örömét felváltotta bennünk az olcsó örömök hajhászása és a hit örömét felváltotta a gyűlölet. Az életünk, a lelkünk sivárrá vált, akárcsak a kiszáradt folyó, amelynek a medre a halál völgyévé vált.

Ha a tisztán látó ember könnyes szemmel nézi a szenvedést, mit érezhet Krisztus? Mit érezhet Ő, aki egyszerre látja a múltat, a jelent és a jövőt, a teljes képet és a lelkeket? Mit érezhetett, amikor halála előtt ezekkel a szavakkal fordult az Őt sirató asszonyokhoz:

„Jézus pedig hozzájok fordulván, monda: Jeruzsálem leányai, ne sírjatok én rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzataitokon.

Mert ímé jőnek napok, melyeken ezt mondják: Boldogok a meddők, és a mely méhek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak!

Akkor kezdik mondani a hegyeknek: Essetek mi reánk; és a halmoknak: Borítsatok el minket!

Mert ha a zöldelő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?” (Luk 23,28-31)

Jézus tudta, hogy az ember milyen rettenetes dolgokra képes és mégis feláldozta magát lelki üdvünk megmentéséért. Segít, terel, a Szentlelket küldi segítségül. Mi, emberek pedig, tudásunkat esztelenül használva, rombolunk építés helyett és gyűlölünk szeretet helyett. Ez hatalmas bűn, aminek a büntetése is hasonló mértékű lesz. Akkor talán képesek leszünk belátni, hogy az emberi léleknek, amely olykor ezernyi csodálatos dologra képes, a mélység, a sötétség helyett arra kell törekednie, hogy Istennek kedve teljék a teremtményében.

Cz.A. 

2025. június 20., péntek

Minden háborús fél tömeggyilkos!

 

Az emberiség a 21. század elejére teljesen feladta önmagát, emberségét, józanságát és átadta magát egy sátáni őrjöngésnek. Ezerféle ostobaság terjed, a próféciáktól a háborús hazudozásig. Az igazság azonban csak azoknak adatik meg, akik a hazugság apró mozaikjait képesek összerakni és következtetni is tudnak a történelem által elénk tárt események sorából. Az üldözött és áldozatként szereplők ugyanazok, az erkölcsi normák azonban változnak.

Azaz, nincsenek ma már normák, erkölcsi elvárások, megszűnt a jog, és az emberség, a humánum, az emberi jog, a szeretet hovatovább büntetendő. Még akkor is, ha az ember saját jogával és szeretetével mások érdekében, mások javára kívánna élni. Ha a normalitás pártján van a többségi ostobasággal és hazugsággal szemben.

Nevetséges és szánalmas, amikor a háborús felek lépten-nyomon arról panaszkodnak, hogy hol és milyen épületeket bombáztak le, és ezekben a lerombolt épületekben hány civil halt meg, miközben fiatal életek millióit oltja ki a kötelező katonai szolgálat minden oldalon. A jellemtelenség átitatta a politikát, bár az, a háborúk előtt sem volt erénye egyetlen politikusnak sem. Bátran kijelenthetjük, hogy minden háborút viselő fél, minden háborút jogosnak tartó és támogató politikus bűnöző, tömeggyilkos, aljas és emberiségellenes! Bármilyen párthoz, nemzethez, vallási csoporthoz tartozzék is!  

Gyermekek milliói éheznek, és halnak meg az alultápláltság átkától. Azért, hogy az emberiséget vágóhídra vivők szuper luxusban éljenek és javakat gyűjtsenek a végtelenségig. Hiszen, mindent a pénz, a hataloméhség határoz meg. A világot pénzügyileg vezetők istennek képzelik magukat, és csökött agyuk, aljas embertelenségük minden értéket megsemmisít, s új, általuk értéknek tartott sátáni elveket helyeznek a romok tetejére. A világ pedig az érdekek, a gerinctelenség és a jólét hajszolása következtében megszűnik létezni, noha csak néhány száz gazembert kellene kivonni a forgalomból. A maffiahálózatuk azonban, megfertőzött, megvásárolt embermilliókat, akik az ő aljaságukat szolgálják. Mert ez a maffiahálózat végtelenül primitív és értéknélküli, ezért a józanság tehetetlen velük szemben.  

S mert ezek a tények, mindenki az utolsó időkről, a megsemmisülésről beszél, attól retteg, pedig szó sincs erről. A férgese kipusztul, az emberiség megmaradt része felismeri a rosszat, és visszatér a Teremtés logikájának cáfolhatatlan és örök igazságaihoz. És minden kezdődik elölről, amíg újra eljut erre a szintre… a megtisztulás elengedhetetlen szintjére. Mert a szabad akarat, a jó és a rossz között, mint a viharos tengeren a lélekvesztő, úgy hánykolódik, s rendszerint a rossz azt képzeli, hogy győzhet a jó felett. Ma is ezt látjuk… a gonosz tombol, de egyszer csak megszűnik létezni. Ahogy a tiszai ciánszennyezés, úgy a világ is sokkal hamarabb megtisztul, mint ahogy várjuk, ahogy előre megjósolják. Nem a háborúk végkimenetele dönti el, és nem az emberi logika, gondolat szerint történik majd, hanem egy olyan isteni logika szerint, amelyet az ember felfogni sem képes… Volt már ilyen drámai kor a világban, amikor az ember dölyfössége egy pillanat alatt megtört és térdre zuhant, a magát istennek tartó – Isten előtt…

Nem rettegni és elkeseredetten mindent feladni kell, hanem készülni a boldogabb, világos és szeretettel teli világ eljövetelére, amelyben a mai kor egy rossz álom lesz csupán…

Stoffán György

2025. június 19., csütörtök

A parajdi sóbánya-tragédiája... kicsit másképp

Amikor a parajdi, drámai események elkezdődtek, felötlött bennem egy gondolat: olyan ez az egész, mint a világ istentelenné vált, eszeveszett rohanása a megsemmisülésbe. Elmondom miért gondoltam erre: „istentelenné vált”… ez a kulcs gondolat. Hiszen a parajdi sóbánya, ezer éve működő bánya volt, amely az élet, a test fenntartásához elengedhetetlenül szükséges ásványt, a sót adta.

Az isteni törvények ugyanezt adják a léleknek. A hit az élet sója, az örök megmaradás alapfeltétele. Hiszen, a Mózesnek adott isteni parancsok és a krisztusi tanítások az emberi élet használati utasításai. E tanítások mindig újat és újat adnak, mindenre választ kapunk belőlük, tehát, bányászhatunk a tanításokban, a hit legmélyebb bugyraiban. Ésszel, odafigyeléssel, logikával és megingathatatlan hittel.

Azonban, amikor a hit alapigazságait megpróbáljuk – a magunk érdekeit előtérbe helyezve – a mai világra szabni, amikor nem a mélyben kutakodunk, hanem felszínessé válik, önzővé silányul, vagy feledésbe merül a tanítás, a parancs, és akkor elkezd becsöpögni a hitetlen felületesség vize a lélek bányájába, és ez oldani kezdi a hitet – a sót –, akkor oda kellene, kellett volna figyelnünk. Ha nem figyelünk, és nem korrigáljuk, javítjuk ki a repedéseket, ha nem akadályozzuk meg a szivárgást, akkor a lelkünk hit-bányája megtelik a hitetlenség, a felületesség áradatával, amely minden értéket és tartalmat felold… és a bánya beomlik. Megsemmisül.

Ezt a bányaomlást látjuk ma Európában, a világban, és ez a megsemmisülés, ez a bányaomlás várható a fentiek következményeképpen. Mert a legocsmányabb emberi tulajdonságok árasztották el az egykor keresztény világot, azaz, a bányát. Az ember szakított Istennel, megtagadta – saját jóléte érdekében – a törvényeket, a parancsokat, a tanítást. Istennek képzelte magát, elhagyta a hitét, új istene a pénz lett. Nem vette észre a repedéseket, a vízcsepegést, s hagyta egyre szélesebbre nyílni a víz útját. Szembefordult a Teremtés logikájával, új nemeket képzel magának, a betegséget jónak tarja, így, a bolondból lett az útmutató, de az, aki idejében veszélyt kiáltott, az megvetetté és bűnössé lett az új világ szemében. (Akárcsak a 18 évvel ezelőtti mérnökök, akik időben szóltak Parajdon.)

A víz, az ár mindent elöntött. És beszakadt a bánya, Európa és a világ elvesztette a természet – az Isten – alkotta kincset, a hitet. A feloldott só, elegyítve a mindet elsodró árral, terjed és kiírt minden élőt, ami az útjába kerül. Szekták merítenek a feloldott és terjedő, gyilkos áradatból, és a tulajdonos, akinek vigyáznia kellett volna a bányára, a lélek értékeire, a hit igazságaira, az is ebből az áradatból merít, így is erősítve a gyilkos folyam erejét. Beszakadt a bánya, oldódik a só, elpusztul az élővilág!

A megoldás pedig, visszaszáll az Alkotóra, a természetre – Istenre. Ugyanis minden, amit a sót oldó áradat tönkretesz – és maga a beomlott bánya is – egyszer újjá születik. És újjászületik a megölt természet, azaz, az emberi lélek is. Ám annak, ami rombolt, először el kell pusztulnia, meg kell semmisülnie, le kell tisztulnia, hogy új élet, az új világ teremtődhessék a helyén.

Ahogyan a parajdi bányába sem lehet visszaerőltetni a feloldott sót, visszaparancsolni a Korond pata vizét a felszínre, úgy a világban zajló bányaomlást sem lehet meg nem történtté tenni. A folyamat önmagát zárja le, a rombolókat önmaga pusztítja el, és önmaga fog új, élhető, az isteni parancsokat újra felismerő és azok szerint létező világot teremteni. Nincs más út. Ma a feloldott só, a telített vizekben – maga a sok háború. Az emberi, primitív ostobaság, a kapzsiság, az istentelenség és a lelketlenség. Ám egyszer csak elfogy a só… letisztul a víz, csodálatos tóvá válik a beszakadt bánya, és az élet újra indul.

Az ezer éves parajdi sóbánya sorsa is, hazugságokon és történelmi igazságtalanságokon billegett – idáig, pontosan úgy, ahogy a világ sorsa is e hasonlóan labilis alapokon – a legrosszabb emberi tulajdonságokon – áll. Mint a parajdi sóbánya sorsát, a világ sorsát is a pénzéhség, a kapzsiság, az emberi butaság és önzés döntötte romba.

Ám, semmi sem veszett el örök időkre. Sem Parajdon, sem a világban. Isten ugyanis nem hagyja elveszni a teremtményeit. A büntetést, az ítéletet magunk mondtuk ki viselkedésünkkel és hitehagyásunkkal, saját fejünkre. A világ is és Parajd is csodaszép lesz a büntetés után. Amikor az ember visszatér a Mózesnek adott parancsokhoz és a krisztusi tanításhoz. Addig azonban, hosszú és magunk kreálta ártó, keserves út vezet.

Mire viszont a parajdi sóbánya helyén, csodás természeti környezetben, gyógyító sóstó jön létre, addigra a világ is békéssé válik, és meghajtja a térdét újra – a Teremtő Isten előtt…

Stoffán György