Apám 100. születésnapjára - 100. születésnap

 

Ha élne, megcsókolnám a kezét, és megköszönném, hogy abban a szellemiségben nevelt, amit részben vagy egészen tovább adhattam a gyermekeimnek. Keresztényként, magyarként és hajthatatlan, olykor faltörő kosként élhettem az életemet. Köszönöm, hogy nem törekedtem soha elismerésre, de örültem, amikor ki nem mondva, cikkeim, előadásaim idézeteit hallottam vissza tekintélyes helyekről… miközben e tekintélyes helyek soha nem engedték, hogy aki hivatkozott rám, az a nevemet említse.

Igen, mindezt Apámtól kaptam és ezért hálás vagyok.

Ma száz esztendeje sírt fel a budai Szent János Kórházban egy kisgyermek, családjában a harmadik. Másnap Korének atya megkeresztelte a kórház kápolnájában, s néhány nap múlva hazavitték a Ganz utcai kis házba, ahol vak édesapja és két nagyobb testvére várta. 1926-ot írtak…

Az elemit és a polgárit a Medve utcai iskolában végezte, majd a Ponty utcai közgazdaságiban tanult tovább, és mint okleveles közgazdász fejezte be tanulmányait, doktori címet szerezve. Nem sokat ért vele, mert a kommunizmus a kezdetektől igyekezett akadályokat gördíteni elé. Nem bocsájtották meg neki, hogy a Margit körúti ferenceseknél nevelkedett, hogy vitéz P. Szabó Szerén egyetemi lelkész titkára volt, hogy Mindszenty és Márton Áron levelezésének titkos kézbesítőjeként, vállalt szerepet a kommunistákkal szembeni egyházi ellenállásban.

Doktori címével a Csepel Vas- és Fémművekben fémcsiszolóként dolgozott. Később Zsille Antal, a régi barát elintézte, hogy dr. Stoffán György okleveles közgazdász, figuráns lehessen a Geofizikai Kutató Intézetben. Ennek köszönhetően kikerült a kommunista, ÁVH-s csürhe látóköréből, mert hol a Pilisben, hol Nagyatádon, hol Nagybátonyban vagy Visegrádon végeztek méréseket, ahol Apám a mérnöki munkát vette át, figuráns fizetés mellett. Szabadidejében a Szent Imre herceg (ma Villányi) úti ciszterek gregorián kórusában énekelt, amíg a plébános, a hűséges kommunista békepap plébános be nem tiltotta az énekkar működését. S mert a kádári ÁVH árgus szemekkel figyelte Apám minden lépését, sokszor egy órával a mise előtt lopóztunk fel a ciszterek kórusára, s a téli időben itt vacogtuk végig a misét, és gyermekként, két nagyobb testvéremmel, örömmel hallgattuk a gregorián dallamokat, amelyeket Fodor Laci bácsi, a karnagy úr tanított be a már a Városmajorban, évtizedek óta összeszokott énekkarnak.

Juhász Károly, a másik régi barát egy új munkahelyet ajánlott fel a számára, a Finommechanikai Vállaltnál. Munkaügyi előadó lett. S hiába kapacitálták a párttagságra, Apám nem lépett be közéjük. Így sem magasabb beosztást, sem fizetésemelést nem kaphatott. Ellenben, amikor négy gyermekére hivatkozva lakáskérelmet adott be, eljött hozzánk a Lövőház utcai kétszoba-konyhás lakásba az FMV párttitkára, családlátogatni. A falon lévő keresztet meglátva azt mondta Apánknak: ha leveszi Stoffán elvtárs azt onnan – mutatott a feszületre –, hamarosan kapnak lakást… Apám odahívott minket – kis gyermekeket –, és megkérdezte, hogy levegye-e a keresztet a falról? A válasz egyértelmű NEM volt. Így, maradtunk a vizes, WC és fürdőszoba nélküli Lövőház utcai lakásban, amely gyermekkorunk kis csodája volt, hiszen itt ismerhettük meg a csodás, angyal-hozta karácsonyok meghitt, szent hangulatát, ide járt látogatóba Gerritsen Vili bácsi, egykori térképésztiszt és cserkészvezető, innen sétálunk át az Auguszthoz egy-egy ötvenfilléres fagyira, s közel volt a Margit körúti ferences kolostor, ahol csodálatra méltó hősöket, tudósokat, zenészeket, történészeket ismerhettünk meg. Tamás G. Alajos, Halmay Paskál, Horváth Jusztusz, Majsai Mór… voltak a nagy tanítómesterek, és persze Borbély Achilles testvér, aki apánkat is tanította.

A Finommechanikában is nagyszerű nemzeti ellenállásban vett részt. Az éppen szabaduló vagy a papi tevékenységtől és tanítástól eltiltott papokat, tudósokat Juhász Károllyal felvették a titkos, szovjet katonai gyárba udvartakarítónak, segédmunkásnak, így ezek a kisemmizett, megkínzott emberek kenyérhez jutottak…

A kommunista üldöztetés nem maradt nyom nélkül. Apám sokszor volt beteg, de a Gondviselés soha nem hagyott minket magunkra. A legkilátástalanabb helyzetekben is jött a segítség. Hol Rosenberg bácsi, az Auschwitzot túlélt öreg zsidó, aki ruhákkal és édességgel kedveskedett Édesanyánknak, amikor Apánk a Széher úron vagy a Péterffyben volt gyógykezelésen. Hol a ferences gvárdián, Návay Kapisztrán ofm keresett föl minket nagyszatyor élelemmel, hol nagynéném jelent meg a Tárnokról hozott zöldséggel, konyhakész tyúkkal, gyümölccsel.

Végül elérkezett a nagy fordulat, és 1970. március 10-én Óbudára költöztünk. Szövetkezeti lakáshoz jutottak a szüleim. Mi pedig lassan kirepültünk a nagybetűs életbe. Apánk nyugdíjba ment, s a nyugdíj után kapta élete első olyan állását, amely végzettségéhez, tudásához méltó volt. A Magyar Nemzeti Bank elnöki tanácsadója lett… Szapáry gróf volt a főnöke. Békés, boldog és viszonylag nyugalmas öregkorral áldotta meg Apámat az Isten, mintegy ajándékként az addig megélt üldöztetésekért, nehézségekért és állandó harcokért. Azokért a harcokért, amelyeket sokszor fogcsikorgatva, fájdalmak és kínok között, élt meg, harcolva a családjáért, a hitéért, az elveiért, s ezekért viselve a megaláztatást, a kisemmizettséget. Mindezt panaszkodás és csüggedés nélkül, hittel és elszántsággal.

Öreg és gyenge volt már, mozogni is alig tudott… de amikor papbarátomat megkértem, hogy menjen és áldoztassa meg Apámat a Kórház utcai lakásban, Apám még akkor is, kínlódva, de letérdelt az Oltáriszentség előtt, és úgy vette magához Krisztus testét. Pálos szerzetes barátom később ezt mondta: „Bár nekem is olyan hitem és ragaszkodásom lenne az Oltáriszentséghez, mint Édesapádnak volt!”

S talán ez a mondat foglalja össze Apám elmúlt száz esztendejének a történelmét… ez az örökségem Tőle, s ezt igyekeztem továbbadni a gyermekeknek… Száz év rövid története ez, amiért hálát adok Istennek. Mert az elmúlt száz évből 55 évig részesedhettem, annak minden tanulságával, nehézségével, hitével és örömével… Apám nagyszerű példamutatása által…

Deo gratias!

Stoffán György

Magyar ocsú…

 

A hétvége kemény megpróbáltatás volt azok számára, akik még józanul, pártokon kívül és felül tudják szemlélni a magyar közéletet. Ugyanis a magyar történelem eddigi legnagyobb mellébeszélő-versenyét láthattuk Kötcsétől-Veszprémig. Talán egyetlen ember, dr. Szabó Bálint, a trombitás volt az, aki látható nyugalommal és logikával végigkísérte a politikai eseményeket, az eldurrogtatott szólamokat, amelyekben mind a jelenlegi kormányfő, mind a korábbi miniszterelnök tovább hitegette a mindkét oldalon még megmaradt híveket. Újat egyikük sem mondott, csak a tőlük megszokott mantrák voltak műsoron. A „visszajövünk”-től a „rendszert váltunkig” minden elhangzott… A vasárnap tehát – ha nem számítana plágiumnak –, a „Vidám vasárnap” címet is kaphatta volna. Ám, sokaknak inkább a „Szomorú vasárnap” juthatott az eszébe. A hallgatóság mindkét oldalon olyan, mintha az ugyanabban a foci-suliban képzett emberek egymással ellenkező csapatban játszanának bajnokságot. Hiszen az elszántságuk és a meggyőzhetetlenségük mintegy tükörképe a másiknak. Talán ezért is utálják egymást olyan nagyon. A társadalom ugyanis beleéli magát egy teljesen fölösleges meccsbe. Olyanba, amelyet nem a partjelző és a bíró irányít. Csak úgy látszik, mintha… Közben mindkét csapat kapitánya a saját csapatának az érdemeit ecseteli, világrengető, rendszerváltó terveit vázolja fel. A lelátók népe pedig őrjöngve gyűlöli egymást. Jobb és-, baloldal vívja a harcát, miközben a nemzet szép lassan süllyed a mocsárba, mert a csónak, az erkölcs és az egymás iránti megbecsülés, a tolerancia és a szeretet már régen a mocsár martaléka lett.

A megújulást hirdetők ugyanazokkal az arcokkal és ugyanazzal a stílussal próbálkoznak, míg a rendszert váltók a városszéli olajpadlós kocsmákban sem tűrt, penetráns, Háry János-i fordulatokkal igyekeznek a választóik kedvébe járni. Ez azonban nem a megbékélést, a nemzet nyugalmát szolgálja, hanem további ártó ösztönökre, gyűlölködésre, irigységre és kapzsiságra sarkal. Ergo: minden úgy folytatódik, ahogyan április 12-éig volt. A kulturáltság, a diplomácia, a méltóság egyszer és mindenkorra kihaltnak tűnik a magyar belpolitikai életből. És ennek a folyamatnak bizony súlyos ára lesz hamarosan. Mert nem összefogással, hanem gyűlölködéssel teli lelkek bosszúállásával, fenyegetőzésével telik a drága idő egy háború küszöbén, amikor az energiakészletek zsugorodnak, az árak napról-napra nőnek, s hovatovább sem áram, sem gáz, sem benzin, sem víz nem lesz a magyar háztartásokban. Az élelmiszerellátás megszűnik, a bevásárlóközpontok üresek maradnak, fűtés helyett marad a nagykabát-pokróc kombinációs melegedés. Mert a gyűlölködés, az indulatok, az ember, ember elleni őrülete idevezet.

A békét kereső, a politikától elhatárolódó magyar ember egyedül a természetben és a templom csendjében talál nyugalmat. Amíg a politikusok a bíborossal paroláznak a körmenet kellős közepén vagy Calvint idézgetik vágyvezérelt előadásaikban, s egy nemlétező Nyugat, keresztény kultúrájához tartozónak vallják a nemzetet, addig ez a kereszténység is csak a lelkekben él. Mária országa lassan, de biztosan felzárkózik az egykori keresztény Európa lezüllött mai valójához, amelyben a gyermekek védelmét a gyermekellenes intézkedésekben látják a legbiztosabbnak, amikor az ártatlan magzatokat édesanyjuk szíve alatt gyilkolja halomra az élet megvédésére felesküdött orvos, amikor a nő a várandósságát, a saját testével való rendelkezés jogának tartja, nem pedig az élet bölcsőjének, a fejlődés menedékének, amelyben a magzat csak az édesanyára számíthat. A teremtésben való részvétel fogalma ma már ismeretlen. Isten nem számít, az emberi létet pedig felülírja jólét, a nők egzisztenciája…

A gyermekek nevelésébe belevájnak a törvények, és a család fogalmát is átveszi egy, a Teremtéssel homlokegyenest ellenkező szemlélet, amely az egészséges gyermekből beteg, örök lelki számkivetettségben és zavartságban élő embert alakít. A meghitt családi karácsonyok szeretetében felnövő gyermekek helyett, karácsony és szeretet nélküli generációt nevelnek, ami az 1917-es szovjet mintát követi. Mert voltaképpen a gyermek mostantól az államé, csakúgy, mint a nevelés. Hiszen a gyermekvédelemnek nevezett gyermekellenesség évtizedek óta működik a világban. A gyermeklélektan ismeretlen, nem alkalmazható, vagy csak annak az ellenkezője, amit értő szakemberek egy évszázadon keresztül leírtak. Ma már látszik, és egyre inkább kitűnik az a pótolhatatlan hiányosságtömeg, amely az elmúlt harminchat évben halmozódott fel, s amely úgy rombolta le Széchenyi megállapítását, mint egy lavina a dél-tiroli síparadicsomot. „A haza igazi ereje a kiművelt emberfőkben van” – mondta a „legnagyobb magyar”, de mára a kiművelt emberfők csupán elgyengült erőlködők a Kárpátok gyűrűjében.

Amikor keresztény értékekről beszélnek, akkor is csak a politikai „érték”rend köszön vissza. Nem elég templomokat tatarozni, de az egyházi iskolák szabadságát is vissza kellene adni. A keresztény kultúra a művészeti korok ismeretével kezdődik, az építészet, a zene, a festészet, az irodalom ismeretével folytatódik, mert ez teszi védetté, kulturálttá a gyermeki lelket, s ebből a védett és kulturált gyermeki lélekből alakulna ki egy megbízható, a szépre, a jóra, a szeretetre fogékony, az ismeretekben gazdag erő, a haza igazi ereje, amely a keresztény kultúrát és a hitet ötvözi a hazaszeretet, a tisztesség, az erkölcs, az alázat és a méltóság ércével.

Ami tehát ma látható és tapasztalható a megmaradt Magyarországon, az nem más, mint minden politikai oldalról nemzetvesztés. A jog a politika végrehajtó hatalmává vált, az erkölcs nevetséges hagyománnyá lett, a hit és a nemzeti elkötelezettség elcsépelt közhellyé alacsonyodott. És mindezt az a politika tette, amelynek egyik része vissza készül kerülni a hatalomba, a másik része megpróbál élni a megszerzett hatalommal…

A politikán kívül és felülálló magyar keresztény polgár, hol kacagva nézi a történéseket, hol könnyeit itatva gondol egy csodálatos nemzet múltjára, annak hitére, és hitehagyására, történelmi nagyjaira, példaképeire, és a kilátástalan jövőre, egy nép pusztulására… egy népére, amelynek hírmondói valahol a Kárpátokban, egy-egy kis faluban lesznek csak… s talán belőlük nő majd ki a Máriás, keresztény nemzet következő értelmes ezer esztendeje. Az az ezer év, amelyet a mai politika felelősei eltoltak és eltolnak maguktól a hittel és a nemzeti elkötelezettséggel együtt.

Mert bárhogy is lesz, akárhány szomorú vasárnapot kell is megélni, ez az ország Mária országa, amely – Szent István szavai szerint – „nem vész el a történelem viharaiban.” Mert mindig megmarad néhány mag, amely az ocsúból is életre kel és kalászba szökken!

Stoffán György  

Végzetes rendszerváltás

 

 

1989 óta csaknem minden választás után, a választást nyert politikusok rendszerváltásról beszéltek. Most is! A Gyurcsány-i hatalom 2010-es bukása után az új kormány is arról beszélt, hogy befejezik a rendszerváltást, és beköszönt a szép, új keresztény, magyar világ, azaz, a rendszerváltás egyszer és mindenkorra megtörténik. Majd 16 év elteltével láthattuk, hogy a dolog nem egészen úgy sikerült, ahogy eltervezték. Ezernyi értelmetlen intézkedés, az anyagi haszonszerzés mindent felülíró vágya, a rosszul megítélt beruházások tömege és a cinikus, felsőbbrendűség proletár gőgje valamint a kapzsiság, a legjobb elképzeléseket is felülírta. A haszonlesők, a pártból élők és a talpnyalók, a Fidesz-KDNP hatalmát orkánszerű erővel söpörték el 2026. április 12-én. A bukás elkerülhetetlen volt, mert a hatalom már nem látott le a szürke polgárok problémáira, nem érzékelte, hogy hol kell meghúzni a határvonalat, és mikor, miből lett elege az átlagembereknek, a választópolgároknak, pedig sokan és sokszor figyelmeztettek a bukás veszélyére.

A választási kampányban az ellenzék, amely mára a kormányt alkotja, a legaljasabb emberi tulajdonságokat felhasználva lázított és ígérgetett, hazudozott és az általános elégedetlenségre építve, óriási, külföldről kapott pénzösszegek felhasználásával, sikerrel vette az akadályokat, majd választást nyert. Ekkor újra rendszerváltásról kezdett beszélni az ország, noha rendszerváltásról szó sem eshetne, hiszen az már jóval korábban megtörtént. Nem 1989-ben, hanem 1944-ben, egy hosszú, 25 évig tartó, rendszerváltó korszak, folyamat lezárásaként.

Ez a folyamat 1918-ban kezdődött, amikor a vörös, moszkovita söpredék, a világháborús káoszt kihasználva megszerezte a hatalmat, és IV. Károly megszegve koronázási esküjét, cserbenhagyta a magyar nemzetet. Voltaképpen ezt már rendszerváltásnak nevezhetjük, mert egy ezer éves történelmi, politikai folyamat lezárása történt meg a király árulásával. Mégsem beszélhetünk erről, mint teljes rendszerváltásról, mert vitéz nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy, leverte a bolsevik söpredéket, megtartotta a Magyar Királyságot, mint államformát. Azonban, király nélküli királyságként, Trianon ország-csonkítása után egy erőtlen, de hagyományaiban, törekvéseiben az ezeréves keresztény múltra támaszkodó, revízióban gondolkodó hatalom jöhetett létre, királypárti és nem királypárti, de a hagyományos erkölcsi, nemzeti identitásbéli, és hitbéli alapokon. Az 1938-1940-es területi döntések reményt adtak a teljes revízióra, amely talán létre is jöhetett volna, ha a második világháború drámai eseményei, a politikai kényszer, az áruló főtisztek és a Nyilas árulás nem következik be. Ám, bekövetkezett, így 1944. október 16-án megtörtént az a történelmi rendszerváltozás, amely elindította Magyarországot azon a lejtőn, amelyen ma is – egyre gyorsabban – rohanunk a megsemmisülésbe.

Mit hozott 1944. október 16-a?   

A nyilas hatalomátvétel maga volt a nemzetárulás, hiszen idegen segítséggel „megpuccsolták” azt a politikai vezetést, amely látva a háborús helyzetet, ki akart szállni a pusztító és kilátástalan háborúból. A kormányzói parancs megtagadása önmagában is kimeríti a hazaárulás fogalmát, de amikor ez az idegen hatalom segítségével történik, az cáfolhatatlan és megmagyarázhatatlan nemzetárulás, amely lezárt egy ezeréves korszakot, a királyi rendszert, a keresztény Magyar Királyság addigi történelmét. Ezt erősítette meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés, majd ez a nemzetgyűlés 1946. január 31-én megszavazta a királyság megszüntetését és a köztársaság létrehozását. A rendszerváltozás tehát megtörtént. Ezt követően érvényesült a szocialista demokrácia, majd e fosztóképző elhagyásával maga a demokrácia, amely egy minden diktatúrára ráhúzható, megfoghatatlan fogalom.

Az addigi ország-vezetést és e vezetést biztosító társadalmi osztály tagjait elüldözték, kirabolták, megölték, bebörtönözték, tehát lefejezték az ország vezetését, helyükbe pedig a proletárdiktatúra és a szocialista demokrácia korifeusai léptek, akik pénzért és a hatalomért bármire képesek, meggyőződésük, elveik nincsenek, nemzeti elkötelezettség nélkül politizálnak, saját javukra, bárki ellenében, ha ezt kérik tőlük, ha ezért fizetik őket.

Ez a mentalitás folyamatosan érvényesül az említett rendszerváltás óta, ám a helyzet az idők folyamán még drámaibbá vált. A társadalom erkölcsi züllése, hitehagyása, tanulatlanságának mélyülése ellehetetlenítette az esetleges pozitív változás reményét, de az elmúlt harminchat évben kihalt az a generáció is, amely még tudta, ismerte azokat a szellemi, lelki, erkölcsi feltételeket, amelyek által vissza lehetett volna építeni egy kulturált, erkölcsileg és gazdaságilag szinkronban lévő Magyarországot, amely 1944 októberében elvesztette önmagát.

1947 augusztusától kezdve a maradék értékek felszámolása, az egyházak megsemmisítése, az oktatás lezüllesztése és a jog sárba taposása is teljes erővel indult útjára. A Magyar Tudományos Akadémia vezetését – a korábbi vezetés feljelentgetésének és ellehetetlenítésének segítségével – átvették az ifjú kommunista „tudósok”, a bírói székekbe asztalosok, vasmunkások és egykori áruló bírók ültek, a tanítókat két-három hónap alatt képezték a legkülönbözőbb szakmák kommunista kádereiből. Egyszóval, megkezdődött a szovjet mintájú társadalom-züllesztés. 1956 forradalma a diktatúra elleni lázadásként került a köztudatba, ám valójában egy nemzetközi konfliktus elkendőzésére használta a világpolitika a magyar vért, az egyszerű ember hazaszeretetét, áldozatát. Majd folytatódott a kommunista rendszer, annak minden aljasságával. 1989-ben a nemzetközi politika leszámolt a szocialista országok vezetőivel és „rendszerváltás” néven Magyarországot, ezernyi hazugság segítségével hozzácsapták a Nyugathoz, békés „rendszerváltást” mímelve. Noha semmi nem változott, csak a parancs. A kerekasztalnál kommunisták ültek, a templomok első padjaiban a volt párt-és KISZ titkárok foglaltak helyet, a tanácselnök pedig a kertben a rádióját bömböltetve, a bogrács vagy a flekkensütő mellett, hallgatta a vasárnapi misét. Később, a liberálisból jó „kereszténymagyar” lett, mert ez hozott is a konyhára, és mindenki elégedett volt egy darabig.

Az Európai Unióhoz való kötelező csatlakozás, és az ezzel járó kötelezettségek is súlyosan ártottak a magyar szuverenitásnak, hiszen maga a népszavazás is alkotmányellenes volt. A csatlakozás ellenére is megmaradtak bizonyos Rákosi-korszakban hozott törvények és a gadaság átalakult valamiféle embertelen kapitalista rendszerré, amelyben még a családi kapcsolatokat is pénzben mérték, de a nemzeti érdekeket senki nem szolgálta, mert azok nem összeegyeztethetően a nemzetközi politikával, a demokráciával és az uniós „értékekkel”.  

Amikor látta a társadalom, hogy a politikus a dolgozó emberek adójából mértéktelenül gyarapodik, és ezt még újságokban hirdeti is, gyorsan megváltozott a társadalom hangulata. Mert nem volt jó látni a yachtot, a milliós táskát, a milliárdos farmot… Az irigység és a kapzsiság döntő mérkőzése április 12-én újabb aspiránsoknak adott lehetőséget, de semmiképpen nem beszélhetünk rendszerváltásról, hiszen az, 1944. október 16-án már visszavonhatatlanul megtörtént. Ezer normális évet váltott le egy, a proletár gőgtől, primitívségtől és rossz emberi tulajdonságoktól hemzsegő, erkölcs és hit nélküli új rendszer, amely immár 82 éve rombolja a magyar szellemet, a hitet, az erkölcsöt, az oktatási rendszert, a méltóságot, és élteti, erősíti az embertelenséget, a szeretet nélküli létet, és végül elősegíti a végső pusztulást. Mert ez a rendszerváltás utáni majd’ száz év, nem éli meg az előző rendszer által megélt ezret… mert az értéknélküliség, a kapzsiság, az irigység olyanná teszi a lelket, amilyenné a hőség tette az egykor volt zöld mezőket, a termő kerteket, a gyümölcsfákat. Kiég és elpusztul. IV. Károly magyar király 1918. november 13-án aláírta az eckartsaui nyilatkozatot, amelyben lemondott a magyar uralkodói jogok gyakorlásáról, és ezzel elindította a fenti felvázolt, megállíthatatlan folyamatot…

Nincs tehát választások utáni rendszerváltás, csak választások utáni bosszú van, kapzsiság és hatalomvágy, amelyek minden eddigi választás után láthatók voltak, de végül a pusztulásba vezetnek… Ez történik most is, mert a folyamat állandó…

Stoffán György  

A mohácsi vitézkötés…

A mai magyar társadalom nemzetietlensége, erkölcsi züllöttsége és gyűlölete szégyenletes módon nyilvánult meg a mohácsi vész 500. évfordulóján. 

Nem, nem arra gondolok, hogy ma már alig néhányan tudják megkülönböztetni a díszmagyart, az atillát és a bocskait, hiszen ez már nem tartozik a közismereti tárgyak közé, tekintve, hogy öltözködés-kultúránk sincs… Persze, ennek ellenére ismét zsigerből gyűlölködő szakértővé vált az internet népe, és nem az emlékezés felemelő voltára koncentrált, hanem arra, hogy a jelenlegi miniszterelnök kabátjára milyen vitézkötést varrtak.

Nem arra összpontosítottak a „jó magyarok”, a magukat kereszténynek tartó, a politikától elvonatkoztatni képtelen „szakértők”, hogy imádkozzanak az ötszáz éve, a hazáért és a keresztény hitért életüket adó vitézek lelke üdvéért, hanem abban élték ki nemzeti érzésüket, hogy Magyar Péter kabátján a Tisza logóját vélték felfedezni. 

Nem az ünnepi beszédekről polemizáltak, nem a kórusművek élmény számba menő, magas színvonalú előadását elemezték, nem a szentmise és a temetés felemelő hangulatában merültek el, hanem a ma már boldog-boldogtalan által, ezernyi formájú vitézkötéssel díszített zsinóros kabátba kötöttek bele.

Ötszáz év megrendítő üzenete mit sem számított. A nemzeti összetartozás, az emlékezés, a kegyelet kit érdekelt, ha valamibe bele lehet kötni. Állítólag ugyanis, az újragondolt zsinórozás sérti „a kabát történelmi méltóságát”… és a közösségi oldalakon mindezt, a nemzeti elkötelezettségűek hánytorgatták fel, osztották-szorozták hatalmas nemzeti elhivatottságukban. 

Miféle nemzetté lett ez az egykor nemes magyar nemzet? Miféle erkölcsi mélységekbe tud süllyedni az ember, micsoda szellemi nyomorúság az, hogy a nemzeti gyászra emlékező ünnepen is csak gyűlölködni tud, mert a vitézkötés egy pártelnök pártjának logójára hasonlít?

Kulturált, művelt magyar embert nem érdekel a mohácsi hősökre emlékezvén, hogy kin, milyen kabát, milyen zsinór vagy milyen egyéb jelzés látható? Vajon miért nem a megemlékezés lényege fogta meg a „nemzeti elkötelezettségű” magyarokat, a keresztény szellemiséget magukénak tartókat, s miért kell egymást is feltüzelve tizennégy zsinórvégen fennakadniuk? Soha nem fogom megérteni!  

Amikor nem tudják a nemzeti összefogás, az együttemlékezés nagyszerűségét, az emlékezés méltóságát, a mise misztériumát és a művészet csodáját mindenek fölé emelni, akkor ma azt teszik a magyarsággal, amit a török tett ötszáz éve a mohácsi hősökkel. Ám, ma már megölik a magyar keresztény lelket is… csak, mert más volt a zsinór… s ha a zsinór nem olyan lett volna, akkor keresett volna a „nagyérdemű nemzeti gyűlölködő” valami mást, amibe beleköthet.

Sokaknak – velem együtt – nem tűnt fel a zsinór, a Tisza-logó… a beszédekre figyeltem, a történelemre figyeltem, a méltóságteljes gyászünnepre, a magyarok együttlétére, az emlékezés méltóságára, a kalocsai érsek nemes gondolataira…

Akik pedig a Bocskai-kabát zsinórozását lesték Mohács ötszázadik évfordulóján, azok nem érzik, nem tudják, nem fogják fel a nemzet helyzetét, történelmét. Az efféle ostoba és parttalan gyűlölködés egy gyászünnepen nem más, mint a primitív és erkölcs nélküli társadalmi réteg tora a nemzet múltja és jövője fölött! 

Mert kereszténynek és magyarnak lenni sokkal többet jelent egy Bocskai-kabát zsinórozása miatti öntelt internetes böfögésen. Kereszténynek és magyarnak lenni hivatás, kötelezettség, hit, méltóság és erény! Mindez hiányzott azokból, akik fennakadtak egy zsinóros kabáton…

Stoffán György    

Mohács – 500

 

„Nekünk Mohács kell”… – ismételgetjük Ady verscímét, és minden nemzeti tragédiát az 1526-os Moháccsal hasonlítgatunk össze, mintha Mohács tragédiája csupán a múlt messze tűnő emléke volna. De nem az!

Mohács olyan a magyar nemzet számára, mint a reuma. Együtt él vele, szenved tőle, kínlódva, fogódzkodva, bottal jár, néha megáztatja magát a gyógyvízben, és akkor könnyebb… de nem tanul belőle. „Jóvanazúgy!”

Pedig, Mohács a magyarok mindennapjait jelenti. Immár ötszáz éve hordjuk magunkon, magunkban azt a veszteséget, azt a tragédiát, amelyet mi magunk, az ellenségeink, a túlerő, és a számítás, valamint az Európához tartozás ostoba vágya, és az ezt elérni akaró botor mesterkedés okozott. És okoz ma is.

Ha a mohácsi vész körülményeit vizsgáljuk, rájövünk, hogy ma ugyanazt éljük, illetve, azóta is ugyanazt éljük. A nép odaadó hazaszeretetét, az uralkodók ostoba, önérdeket szolgáló és a népet félrevezető szellemiségét, az árulásokat, a pénzimádat és a hatalomvágy aljasságát. Akiket partnereinknek vélünk, azok támadnak hátba, de ezeknek megvannak a hazai kiszolgálóik, akik pénzért a lelküket is eladják, akiknek a haza és a nemzet, a Máriás zászló, a hit mit sem ér, ám akik éppen olyan áldozatok lesznek, mint az egyszerű, hazáját szolgáló keresztény magyar. Csak még nem tudják. Mert a jól fizetett árulókat még a megbízóik is utálják.

Most, amikor pátoszosan, szívet-lelket beleadva kellene emlékezni Mohácsra, a mohácsi tömegsírokban nyugvó halottainkra, a vezérekre, a ki tudja hogyan meggyilkolt királyra, óhatatlanul a szemünk elé tárul az elmúlt ötszáz év történelme. A törököknek írott európai uralkodói levelek, amelyekben a szultán magyarok feletti győzelmét méltatják. Az elmúlt ötszáz év tömegsírjai, hőseinek szelleme, a megszállások szenvedése, a keresztény magyar nemzet kiirtásának terve, amely az európai politika egyik fő célja a pozsonyi csata óta.

Mohács tehát, csak a kezdet volt. A három részre szakadt ország kínjai, a politikai gyilkosságok, az adók teljesíthetetlensége, a török kegyetlenkedés, a cca. 150 éves megszállás, a keresztények kiirtása pedig már a folyamat volt, amelyet további megpróbáltatások követtek, és amelyekhez segítő kezet vagy éppen kész terveket adott ellenségeink kezébe az európai politika, mert a magyaroktól rettegett minden nemzet. Rettegett a magyarok tudásától, a kitartásától, a műveltségétől, a hitétől, amelyet Szent László sziklára épített, de rettegett a Szent István-i felajánlás miatt, hiszen a Máriás zászlót meglátva, inkább elmenekült az ellenség. Mert az elszántság és a hazaszeretet mellett a keresztény hit volt e nép legerősebb fegyvere.

Aki magyarnak vallotta magát, annak pusztulnia kellett, származásra és vallásra tekintet nélkül. A magyarok kiirtásának vágya ma is ott él azoknak a lelkében, akiknek az ősei francia és olasz ágyúkat adtak a töröknek ellenünk 1526-ban, azoknak a lelkében, akik 1849-ben kiirtották Zalatna és sok más település magyar lakosságát, akik primitív népeknek odadobták a Magyar Királyság kétharmadát, és akik eladják a nemzetet, a hazát, s még a magyarság emlékét is, saját hasznukra.  

Trianon vesztesége, Szálasi, Rákosi, Kádár és el egészen napjainkig, minden kormány és minden hatalom egy-egy kis részben, Mohács folytatása. Mert nem rendet, jólétet, biztonságot, az elvesztett területek visszaszerzését akarja, hanem ostobán megalázkodik a minden emberi értéket elvető hatalmak előtt. Titkon vagy leplezetlenül, de kiszolgálja a magyarellenes európai irányzatokat, meg akartja reformálni azt, amit lehetetlen megváltoztatni, miközben pedig, átkozzák a Doni hadba vonulást elrendelőket, beszállnak egy másik háborúba… Most pedig, éppen megszüntetik Magyarországot. Mert az az ország, amely nem független, az nem is létezik 

A hatalmi harcok, a kapzsiság és az irigység mételyezik a hazát, s mételyezték 1526-ban is. Az erkölcs és a hit ismeretlenné váltak, a gyűlölet pedig, mint a láva, mindent maga alá temet: történelmet, múltat, jelent és jövőt. Mert Mohács itt van a mindennapjainkban, itt él a társadalomban, és ma már nem kell ahhoz török, nem kell hozzá európai ágyú, hogy a maradék csonka ország semmivé váljék. És ez a saját bűnünk. A saját Mohácsunk. A saját mulasztásunk. Mert amíg nem törődtünk a fiatalság nemzeti, keresztény nevelésével, a családokkal, addig jó kapitalistákként mindent pénzben mértünk: erkölcsöt, hitet, gyermekszületést, idősgondozást stb.  

És, mint Mohácsot 1526-ban, úgy mossa el a magyar nemzetet most, ötszáz évvel később ez a megveszekedett kapitalizmus, liberalizmus, erkölcstelenség, hitehagyás… – mondanám, ha magam is hitehagyott lennék. De nem vagyok az.

Most tehát, az emberi kesergés mellett is bizonyos vagyok abban, hogy mint minden megpróbáltatásunk és tragédiánk után, Mária országa ismét felvirágzik! A magyar újra megtalálja (visszakapja) az országát, a hitét, felismeri, hogy a kereszténysége és a magyarsága elválaszthatatlan. És eljön az idő, amikor a katolikus és a protestáns keresztény magyar, Krisztusban, a Miatyánkban eggyé válva, közösen ad hálát Istennek a megmaradásért – egy Mohácsra emlékező ünnepen, 500 év múlva…

Stoffán György  

Az én Szent István napom

Most, amikor a pártok hisztérikusan és ostobán, erőltetett politikai vitákat generálnak Szent István napja ürügyén is, amikor két elvakult, botor, csak pártokban gondolkodni tudó szekértábor csap össze az internet világában az ünneplés mikéntje okán, ezt látva kicsit szomorú vagyok ugyan, de lelkemben mégis kicsorduló öröm van. Hiszen van még hazánk, ezer év után is itt vagyunk a Kárpátok koszorújában, és minden történelmi fájdalom ellenére – amelyeket nem csak rajtunk kívül állók okoztak –, hittel és bizalommal várhatjuk az ünnepi mise vagy istentisztelet kezdetét.

A magyar keresztény közösségek a maguk vallási szokásai szerint lelkükben és szellemiségükben tudnak ünnepelni. Néhány napja arra emlékeztünk, hogy István úr, halála előtt felajánlotta népét, országát, országa nemességét és a népével együtt élő nemzeteket Máriának, Krisztus Urunk anyjának, akire azóta Patrona Hungariae-ként, a Magyarok Patronusaként tekintünk, s megmaradásunk egyetlen reményét tudjuk Benne. Protestáns testvéreink a „Tebenned bízunk eleitől fogva” imádságot éneklik ugyanazzal a reménnyel és hazánk iránti elkötelezettséggel, mint ahogyan mi zengjük a régi magyar Himnuszt, a „Boldogasszony anyánkat”. És nincs ellentét, mert ki-ki hite szerint Máriához, vagy Mária Szent Fiához fohászkodik a nemzet megmaradása érdekében.

Milyen csodálatos a hit, amely összetart, amely reményt és életet ad, hiszen ugyanazzal a hittel fordulunk a Teremtő Istenhez, Magyarországért, Mária országáért, a Kárpáthazáért, s a benne lakó minden nemzetért…

A templom ünnepi csendjében, a közös imádságban nincs a világ szennye, a politika is megsemmisül. Nincs gyűlölködés, nincs szeretetlenség, nincs hazugságverseny, „csak” Krisztus van, aki felemel, vigasztal, és soha nem hagyja magára azokat, akik vágynak utána, akik szeretik, akik bíznak Benne. Így vagyunk mi magyarok Szent István napján és a hit által minden nap. Mert tudjuk, hogy abban az órában, Észak-Magyarországon, Erdélyországban, a Déli végeken és a szenvedő Kárpátalján ugyanazokat az imákat mondjuk, ugyanazt kérjük, ugyanazon a nyelven és ugyanazzal a hittel, Isten felé fordulva, Máriát kérve. És tudjuk, hogy kérésünk nem marad hiábavaló, mert a templomba azzal az egyenes gerinccel, azzal tántoríthatatlan erővel, azzal az Isten iránti hűséggel lépünk be, amely mellett eltörpül a rivalizáló percemberkék primitív politikája, a külvilág minden ocsmánysága és Isten-ellenessége. Mert mi – mint Mária egy életen keresztül –, igent tudunk mondani Istennek. És várjuk az isteni sugallatot arra nézve, hogy mit tehetünk Érte, mit tehetünk a Hazánkért, mivel szolgálhatjuk legjobban nemzetünket, ennek a népnek a megmaradását és kijózanodását. A Kárpátok koszorúja így marad meg számunkra. Templomról templomra, imádságról imádságra, a Gyímesektől, el egészen Királyhidáig, Munkácstól, Kassán keresztül Újvidékig.

S amíg mások a tűzijátékon és a Kossuth téri politikai hepajon vitáznak, addig mi, boldogan, hittel és elkötelezettséggel állunk a Szent Király előtt, és várjuk a történelmi parancsokat, amelyek bár némán, csak a magyar lélekhez szólva, eddig is megtartották és ezután is megtartják magyar nemzetünket…

Stoffán György

Nyílt levél Szent Istvánhoz… 2026-ból

Nagyuram!

Itt állunk egy lepusztított, megcsonkolt ország kiszáradt mezején, ahol Krisztust követő, Máriát tisztelő, és nem tisztelő magyar néped épp a megsemmisítés kellős közepén kiált Hozzád segítségért. Alig vagyunk már, akik bizalommal, de elkeseredetten reménykedünk a magyarok Királynőjének, patrónusának segítségében. Elkeseredetten, mert az országlakosok már nem a templom csendjében, alázattal és Isten iránti imádattal ülik meg a Magyar Királyság megalapításának, és a Te felajánlásodnak ünnepét, hanem a népet egymás ellen lázítva, hit nélkül törnek a jövő ellen, Mária országának megsemmisítésére törekedve.

Meggyötört népünk, hitevesztetten, vakon rohan a szakadék felé, mert nem abban hisz, amiben Te hittél, nem azt tarja létezése és megmaradása alapjául, amit Te tartottál annak, nem az égiek felé fordul, hanem hazug pártoskodásban éli meg mindennapjait, s önző módon csak saját érdekeit látja, tartja vezércsillagának, követve azt tűzön-vízen keresztül.

Országunkat az ellenség felosztotta, s ma olyan idegenek uralják e föld nagyobbik részét, amelyeket Te befogadtál, ételt és italt adták nekik, arra gondolva, hogy a sokszínűség, a különböző kultúrák gazdagítják majd a Kárpátok gyűrűjében virágzó Magyar Királyságot. Ám, nem így lett, mert a Nyugat, magyarok elleni gyűlöletre lázította ezeket a primitív népeket, amelyek hazugságokkal és erővel, a Nyugat gyűlölködésének kihasználásával darabokra szaggatták ezer esztendős Magyarországunkat. Igaz, nem csak külső erők bűne e szétszakíttatás.

A maradék honban a népet az uralkodó pártok lezüllesztették, hitét, nemzeti elkötelezettségét szanaszét forgácsolták, és a jólét ígéretével, e nép elégedetlenségét, kapzsiságát, irigységét kihasználva erkölcstelenségbe taszították. Tették ezt azok, és úgy, akik a hatalomért saját anyjukat is eladnák, akik a népet csak a választások előtt használják, „értékelik”, hazug ígéretekkel ámítják, ám, hatalomba kerülve meglopják, semmibe veszik, sárba tapossák. Ma is ezt látjuk.

Nagyuram, István Úr!

Most egy nemzet, még hittel teli, kesergő maradéka áll e kirabolt, idegen hatalomnak kiszolgáltatott, eladott, egykor virágzó magyar földön, a kiégett mezők, üres templomok, hitetlen papok és áruló főurak koszorújában, és nincs már más, akitől segítséget kérhet, mint Krisztus Urunktól, mint Máriától, Krisztus Anyjától, mint Tőled István Úr, Aki felajánlottad országodat és az abban lakó népeket és urakat a Magyarok Nagyasszonyának. E kopárrá silányult, kiszáradt földön, a Kárpátok hajlatában, itt-ott még felhangzik magyarul az imádság, tudunk is egymásról… de már papjaink közül sokan nem mernek nemzetről, Mária országáról, a Szent László-i magyar kereszténységről prédikálni, mert az, a keresztény egyházakban manapság már nem kívánatos. Igen, Nagyuram! Egy-egy bátor püspökön, papon és lelkészen kívül nincs már kapaszkodója sem a magyar kereszténynek, mert a többiek nem Krisztushoz, hanem a torz világ elvárásaihoz alkalmazkodnak.  

Ma, amikor az ország Máriának való felajánlásáról emlékezünk, és a hamvaidat rejtő bazilikában elhangzik újra az ország-felajánlása, ismételd meg Te is – bátor, Krisztust követő megyéspüspökünkkel együtt –, az egykor elhangzott szavaidat. Gyűjtsd magad köré szentjeinket, akiknek a közbenjárásáért esedezünk, és azokat is parancsold közös imára, akiket a politika nem enged a gyáva és önző földiek döntése alapján oltárra emelni, de, akiket a hittagadó politikai döntésekkel szemben, mi magyar keresztények mégis szentnek tartunk: Prohászka Ottokárt, Zadravecz Istvánt, Márton Áront, Mindszenty Józsefet, hogy mondják Veled együtt Nagyuram ők is az 1038 augusztusának idusán általad elmondott felajánlást, hogy ez a nép újra nagy, virágzó, erkölcsös és hittel teli nemzetté váljék a mi urunk, Jézus Krisztus által! Amen!           

„E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: »Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó Istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.«”

Stoffán György

„Már írni sincs kedvem”… Beszélgetés Stoffán Györggyel a magyarságról és a világról

 

Az áprilisi választásokat követően elmaradtak azok az írások, amelyeket ezernyi olvasó keresett nap, mint nap a közösségi oldalakon, a NIF-en és Stoffán György blogján. Hiába kerestük az írót, a telefonhívásokra sem reagált. Így, kihasználva a magyarországi nyaralásunkat, elhatároztuk – kissé aggódva is barátunkért –, hogy személyesen keressük fel, megtudakolni e hallgatásnak az okát. Hiszen, Stoffánt a legvilágosabb gondolatokat papírra vető, igen termékeny, magyar írónak ismerjük… A beszélgetés remek kávé mellett, könnyen indult, az író megszokott, baráti, de szókimondó stílusában.

–       Mi ez a feltűnő hallgatás április óta? – kérdeztem. – Hiszen most volna az ideje annak, hogy elmond a véleményedet…

–       Már írni sincs kedvem. Nézz körül itthon. Szinte az egész társadalom megbolondult, elvesztette az erkölcsi érzékét, nincsenek tabuk és határok, olyan gyűlölet és hazugság cunami van, amelyben elvész az értelmes gondolat. És ez minden oldalra jellemző. A társadalom, mint egy ökörcsorda, úgy követi a pártokat. A nép ma már nem érzi a különbséget nemzeti elkötelezettség, keresztény értékek, hit, politika között. Csak pártokban, pártvezetőkben gondolkodnak, hamis álmokat kergetnek és nincsenek erkölcsi normák. Nincs ítélőképessége a társadalomnak. Nincsenek erkölcsi mércék, csak kettős mérce van.

–       Ezen mit értesz?

–       A választás után számos olyan tényt tárt fel az új kormány, amely tények sajnos súlyos erkölcsi kérdést vetnek fel. A Fideszes társadalom ezeket a tényeket bocsánatos bűnként fogta fel. A volt kormány influenszerei visszatámadtak és elkezdődött egy adok-kapok… a legprimitívebb módon. Itt már nem számított a sokat emlegetett demokrácia, sőt, odáig ment ez a stílustalanság és gyűlölet, hogy 3,5 millió választót a 2,3 millió választó folyamatosan lehazaárulóz. Miféle ócska társadalom ez? És ezt generálják a megmondó emberek, a véleményvezérek…  

–       Az új kormányt Te hibátlannak tartod?

–      Nem! Sőt! Az a stílus, amelyet a kormányfő gyakorol, nem szalonképes, nem való az „úri kaszinóba”. Kulturálatlan és mélységesen primitív. Minden problémát, törvénytelenséget el lehet intézni úriember-módjára is. Ez a proli vagdalózás csak kirakat… valamit palástolnak vele. És ez biztosan így van, mert az nem igaz, hogy 141 képviselő is ezen a szinten van. A politika a hazudozás művészete, és ez a hazudozás minden oldalról tetten érhető.

–      Orbán Viktor a tusnádi szabadegyetemen elmondta a feladatokat, meghatározott egy cselekvési tervet…

–      Ez egy vágyvezérelt beszéd volt, amilyet már százszor hallhattunk ott Tusnádon is. A visszajövünk, megerősödünk, megreformáljuk az EU-t… mind-mind, csak Xanax volt az ott megjelentek számára. Hiányzott azonban a magyarázat ezer dologra. Hiányzott a bocsánatkérés a bukásért, az erkölcstelenségekért, amelyek rászabadították az új politikai helyzetet a Fideszes szavazókra. És kikkel akarna visszatérni a volt miniszterelnök? Azokkal a véleményvezéreivel, akik nagyban elősegítették a bukást? Akiknek a Fidesz csak aranybánya volt, akik pillanatok alatt hátat fordítottak neki és akik máig ugyanazt a selejtes gyűlöletkeltést folytatják, amit a választások előtt csináltak? Nem! Nincs visszatérés, csak kábítás van. Tudomásul kell venni, hogy egy tizenhat éves korszaknak vége van, mert minden jó elképzelés és tett mellett olyan erkölcsi mélységekbe hullott a Fidesz, amiből nem lehet kikászálódni. A Fidesz bűne ez a bukás. Minden más csak hazugság.

–      Miért nem menet közben jelezted azt, ami nem tetszett, amin változtatni kellett volna?

–      Jeleztem. Folyamatosan jeleztem, de a bírálatot nem tudták elviselni. Most megírtam az „A Bukás anatómiája” című könyvet, amelyben újra megjelentettem azokat a cikkeket is, amelyek súlyos, a bukáshoz vezető hibákra figyelmeztették Orbán Viktort. A köszönet az volt, hogy minden szinten akadályozták a megjelenésemet, letiltották a könyvbemutatóimat, pedig nem magam miatt, hanem a hangoztatott nemzeti irányok okán igyekeztem segíteni. Csak egyszer kértem támogatást, mert a lelkiismeretem, a nemzet sorsa és a fiatalságunk jövője iránti aggódás hajtott. Ám, álmomban sem gondoltam, hogy amíg én nem kaptam egy Zadravecz dokumentumfilmre 10 milliós támogatást, addig Fásy Zsülike és sokan mások a s@ggnyelásért kaptak százmilliókat. Na, ez az erkölcstelen! És nem vagyok sértett vagy elégedetlen, de olyan bűnnek tartom, hogy valós értékek kallódtak el, amely bűnökre nincs bocsánat. Mert generációk futottak vakvágányra ezek miatt a felelőtlenségek, bűnök és mulasztások miatt.

–      Akkor szerinted jogos az NKA-s letartóztatás?  

–      Ott valóban követtek el ezekkel a celeb-pénzelésekkel törvénytelenségeket és erkölcstelenségeket. Azonban olyan embereket előzetesben tartani, mint Bús Balázs vagy egy titkárságvezető, azt bizonyítja, hogy itt is van valamilyen kiegyezés. Bús Balázst 30 éve ismerem és biztos vagyok abban, hogy egy fillért sem tett el törvénytelenül. Azoknak kellene előzetesben lenniük, akik felülről utasították Hankó minisztert a pénzek kifizetésére. Minden oldalról csak a néphülyítés megy… törvény és jog nincs, de ez jellemzi az egész Európai Uniót.

–      Te sok cikkedben megoldásokat is javasoltál a bírálataid után. Most mi lehet a megoldás?

–      A megoldás egy, a Kárpát-medencét átölelő Keresztény Nemzeti Unió, amely nem pártalapon, nem párvezérekhez kötve működik, hanem a Szent László-i magyar kereszténység alapján, erkölcsi kötelezettségeinek alárendelve, a Szent István-i ország-felajánlás szellemében. Ebben ott rejlik a nemzettudatra nevelés, a keresztény-keresztyén életvitel, a haza iránti elkötelezettség, az erkölcsi normák megtartása.

–      Csaknem ugyanerről beszélt Osztie Zoltán a várban, de a hivatalos egyházvezetés elhatárolódott tőle… és kijelentették, hogy nincs olyan, hogy Magyar Katolikus Egyház, mert az egyház internacionalista…  

–      Ezzel nem kell foglalkozni! Ma van egy megkövetelt hivatalos egyházi szemlélet, ami nem ugyanaz, mint a nemzet iránt elhivatott papjaink és püspökeink szemlélete. Ennél az „elhatárolódásnál” sokkal nagyobb bajaink is akadnak. Vannak kötelező elhatárolódások, amelyeket meg kell tenni, mert a vatikáni-, és a belpolitika úgy kívánja. Azonban a magyar keresztény egyházak ma is, mint Szent László idejében egészen más úton kell, hogy járjanak, mint amit a Vatikán és az Unió megkövetel. A magyar keresztény egyházak ma nemzetmegtartó egyházak, hiszen a szentmise, az istentisztelet a megszállt területeken magyarul folyik. A hitoktatás szintúgy. Mi ez, ha nem nemzetmegtartó erő – már ahol a saját főpapjaink nem igyekeznek ezt felszámolni… mert ilyen is van sajnos a Kárpátok gyűrűjében. Ám, a többség tudja, érzi mi a kötelessége a hívő népet illetően. Osztie atya egyetlen dolgot nem gondolt át és ezért kellett a Főegyházmegyének elhatárolódnia – megjegyzem, teljes joggal. Zadravecz Istvánra vagy Márton Áronra kell gondolnunk: ők nem pártrendezvényen beszéltek a keresztény magyar nemzet fontos feladatairól és a hitről és nem minősítették azokat, akiknek a politikai tevékenységével nem értettek egyet. Mert a magyar kereszténység nem párt-ügy, hanem a nemzet legbensőbb ügye, és azt az egész népnek kell tanítani, nem néhány bukott, kérdéses múltú politikusnak és híveiknek. Mert a keresztény nemzet szolgálatát csak erkölcsileg feddhetetlenül, pártokon kívül és felül, ingyen, rendíthetetlen elhivatottsággal és krisztusi szeretettel lehet végezni. A vári rendezvény nem erről szólt – ha végig hallgatjuk újra a beszédeket.

–      Értem… de mikor lesz itt végre újra béke?

–      Akkor, ha mindkét oldal lelkiismeretvizsgálatot tart, ha elhangoznak a beismerések és a bocsánatkérések, ha végre a nemzet jövője lesz az irányadó, nem pedig a minden oldalról áradó gyűlölködő primitívség…

…és még vagy két órán át beszélgettünk Stoffán Györggyel. Hazaérve kiolvastam az „A bukás anatómiája” című könyvét, és megértettem belőle mindazt, amiről ott, az innen messzi Besnyőn beszélgettünk…

Dr. Vassy László   

Összetűz, Osztie Zoltánra…

Manapság valamiféle beteges gyűlölet-kényszert érez sok ember, ha egy-egy párthoz kötődő rendezvényen ismert ember, főleg, ha pap, egyházi személy szólal fel. Szinte aberrált szellemi kielégülést jelent az, ha támadhat ezután a sajtó, a közösségi oldalak megmondóemberei és újra, meg újra lehordhatja az Egyházat, a papot, mert meg mert szólalni. És ez a szellemiség messze áll a sokat emlegetett, de soha nem létezett demokráciától.

Most Osztie Zoltán plébános áll a támadások kereszttüzében. Csak azért, mert ember, mert tartozik valamilyen párthoz, mert abban látja sokakkal együtt az ország elérhető lehetőségeinek megvalósítását. Téved? Nem téved? Mindegy. Szíve joga megszólalni, hiszen, ő is magyar állampolgár. Igaz, nem géplakatos, nem orvos vagy mérnök. Pap. Pap, akinek van világnézete, vannak elvei, és senki ellen nem szít gyűlöletet, csak elmondja a véleményét, ahogy ezer más ember is elmondja és elmondhatja. Elmondja, hogy kiről mit gondol, mit lát jónak, mit rossznak, és a rossznak véltért imával fohászkodik.

Az, hogy helyes-e vagy nem egy politikai rendezvényen fellépni, annak az eldöntése mindenkinek saját joga. Kiállni valami és valaki mellett, ez is emberi jog, erkölcsi döntés. Egy vasmunkástól, egy orvostól, egy mérnöktől nem látja szükségét elhatárolódni a cége vezetője, hiszen, ha munkáját jól végzi, akkor nincs miért kikezdeni, nincs miért megróni vagy megalázni. Ezt csak akkor teszi meg a cégvezető, ha ő a másik ideológiához tartozik, netán függ attól az ideológiától, annak vezéreitől, akikkel a géplakatos, az orvos vagy a mérnök megvallott elveiben szemben áll. Ám ez sem etikus magatartás.

Most Osztie Zoltán van a támadások középpontjában, mert élt a szólásszabadság szellemében a szólás szabadságával. Akinek tetszik a fellépése annak tessék, akinek nem, az ne nézze, ne hallgassa, de el nem ítélheti, mert ez az emberi jog, a szólás joga kijár mindenkinek mindaddig, amíg mások ellen nem szól, amíg mások ellen nem generál gyűlöletet, amíg – mint Osztie – Krisztus tanításából kiindulva próbálja elmondani nézeteit. A papnak azonban nagyobb a felelőssége, mint a civil embernek. Ezért fontos előre mérlegelni a hatást azt illetően, hogy mit ér el, ha megjelenik, ha beszél… hiszen a mai korban olyan szintre emelkedett a társadalmi primitívség, hogy a jószándékkal elmondott beszédet is képes gyűlölködve az Egyház egészére negatívan kiterjeszteni.

Talán ezt kell megtanulnia még az egyháziaknak. Ha pedig kiáll és beszél, akkor fontos kihangsúlyoznia azt, hogy emberként, magyar állampolgárként szólal meg. Arra hivatkozva, hogy teológusként áll a tömeg elé, ma nagy hiba. Ám a jószándékot kétségbevonni, a szólásszabadságot semmibe venni eddig nem volt divat Magyarországon. Ma se legyen az! Ám, azt kívánom, hogy rosszabb felszólalók, szónokok egyik párt rendezvényein se legyenek, mint Osztie Zoltán volt a maradék „fideszesek” várbéli naggyűlésén…

Talán egészségesebb lenne a társadalom, ha végre elszakadna a pártoskodó gyűlölködéstől és olyan nagygyűléseket szerveznének keresztény magyar emberek, ahol a pap papként, reverendában vagy csuhában a keresztény magyar egységet hirdethetné. Politikán kívül és azon felül…

Stoffán György

Patkók a vakvágányon

Ami a hazai politikai életet illeti, az a klasszikus erkölcsi normák szerint többféleképpen volna minősíthető, bármelyik szereplőjét is nézzük. Akár a minimálisra zsugorodott ellenzéki pártokat, akár a többségi résztvevő pártot tekintjük. Nem a politikájukat, hanem a magatartásukat vélem az alapvető erkölcsi normákkal ellentétesnek, hiszen a politika ma, maga az erkölcstelenség. Az emberi viselkedést, a magatartásformákat, a tartást hiányolom azokból, akik ott ülnek a szebb napokat is látott falak között, és ahelyett, hogy a nemzet érdekeit szolgálnák, úgy háborúznak egymással, mintha csökken értelmi képességű, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők lennének. Egyelőre köze nincs ennek a parlamentnek ahhoz, amire felhatalmazást kapott.

A vagdalódzás, a gyanúsítgatások, a vádaskodás nem a parlamenti munka része, ugyanis egy jogállamban a bűncselekmények felderítése a hatóságok dolga. Mások megalázása pedig arról állít ki bizonyítványt, aki másokat nyilvánosan megaláz. Ez akkor is így van, ha vannak társai a modortalanságban, és vannak, akiknek tetszenek a gyűlölködő, úri szalonokba nem illő mondatok… A hatalmi gőg minden esetben a hatalom elvesztéséhez vezet, csak idő kérdése. Az emberi magatartás, az alázat, a szolid, társasági viselkedésmód sokkal szimpatikusabb az előbbinél. És akkor talán nem röhögne és nem gúnyolódna rajtunk a fél világ. Ma jobban járnánk, ha a Parlament is csak egy idegenforgalmi látványosság lenne… akárcsak a Karmelita.

A másik oldal is súlyosan kifogásolható viselkedésű. Ugyanis az, hogy egy tizenhat évig kormányzó párt ennyire összezsugorodott, annak nem csak külső okai vannak. Ami hiányzik ebből a koalíciós minifrakcióból, az a beismerés és a felismerés. Hiányzik a bocsánatkérés, és a kellő alázat, amely az önismeret hiányát tükrözi. A minifrakció szedett vetett tagjai még mindig úgy viselkednek, mint az áldozati bárányok. Mindenki hibás, mindenki rossz, és mindenki bűnös rajtuk kívül. Pedig ekkora bukás után nem játszhatná el ez a koalíció azt a szerepet, amelyről azt gondolja, hogy számára ez a természetes, hiszen 3,5 millió magyar szavazott a mai kormánypártra, és ezt a három és félmillió magyart senkinek sincs joga selejtnek vagy csürhének neveznie. Inkább az okokat kellene keresni, a bűnöket beismerni, és nem védeni a védhetetlent. A másik ellenzéki párt nagyotmondó és öntömjénező, de olykor logikátlan és túlzó magatartása is inkább ront a nemzeti oldal hatásfokán, semmint javítaná azt.

Summa summarum: ma minden parlamenti párt egymással foglalkozik, és ugyanaz az ellenségeskedés folyik tovább, mint ami a választási kampány visszataszító időszakában folyt. Pedig a nyertes pártnak, a nyertes kormánynak az ígéretei betartásával, a magyar nemzet érdekeinek szem előtt tartásával, az ország építésével kellene foglalkoznia, a magyar lakosság, a magyar nemzet megelégedésére.

Az ellenzéknek pedig, nem külön-külön pártokban és öntömjénezéssel kellene felhívni magára a figyelmet, nem kellene mantrázni a „mi jobbak voltunk, mi segítettünk, mi mindent jól csináltunk” önámító, a visszatérés reményét életben tartó szlogeneket, hanem alázattal bocsánatot kellene kérni a 2,3 millió magára hagyott szavazótól, a visszaélések, a rossz személyi politika, az álomvilág megteremtése, a média kocsis-stílusúvá tétele miatt, de amiatt is, ahogy sok igaz magyart még a kormányzásuk idején hagytak magára, szigeteltek el a tudományos életben, a kultúrában, a médiában.

Végre rá kellene döbbennie a nemzeti oldalnak, hogy itt már nem pártokról, nem kivagyiságról, nem visszatérési álmokról kell beszélni, nem délibábok után kell szaladgálni, hanem végre meg kell látni az egységben gyökerező erőt, meg kellene látni végre, hogy a nemzet nem termelőerő, nem pénzcsap, hanem emberek tömege, akik saját hazájukban egy normális állami vezetés mellett, legalább békében akar élni és egyáltalán nem kíváncsi egyik párt öndicséretére sem, vagy habzószájú rágalmaira. Békére… csak békére, együttműködésre, a haza és a nemzet javára. Mert bizonyos, hogy az ellenzék és a kormány között van átjárás, van lehetőség emberi hangvételre, van mód beismerésre és bocsánatkérésre, és van híd az emberi magatartások találkozásához. Csak akarni kellene végre. Csak emberré kellene végre válni akár győztesként, akár vesztesként. És ha megvan az emberi magatartás iránti vágy, elkötelezettség, akkor csak egy lépés a megvalósítás, a cél.

Ma minden oldalnak elsőrendű kötelessége lenne, a választások óta elpazarolt, gyűlölködéssel töltött időért bocsánatot kérni és megteremteni a békét, ami egyben az ország biztonságát is jelenti…

„Akinek füle van, hallja meg!” (Mk 4.23.)

Stoffán György