Vallás és politika

Furcsa, soha nem tapasztalt bajjal küzdenek a felekezetek. A politika mélyen beásta magát a vallásokba, ugyanis a párthűség mára felülírja az isteni tanokat, a tanításokat, a parancsokat. Nem csak a keresztény felekezeteket érinti ez a tragikus, politika miatti vakvágányra terelődés, hanem a zsidó felekezet is hasonló bajokkal küzd Magyarországon. Mindezek oka és mételye a szellemi és gazdasági meghasonlás.

A Tórában 36-szor szerepel a felebaráti szeretet parancsa, és Jézus is a legfőbb parancsként hagyta a keresztényekre az egymás iránti szeretet fontosságát. Amikor azonban ma azt látjuk, hogy papok, lelkészek, egyházi, felekezeti vezetők is sutba dobják ezt az Ó-, és Új Szövetségi utasítást, a nép pedig követi a példát, igen helytelenül Jézusra hivatkozva, és gyűlölettel szemlélik azokat, akik más pártokban, más elgondolás szerint gondolkodnak és élnek, akkor értékét vesztetté válik minden az ember számára. Így pedig, maga az ember is értéktelen lesz. Nincs iránymutatás, nincs béke, és a vallásnak sincs semmi értelme, mert az emberek elvesztették azt az erkölcsi irányt és érzéket, amelyet az isteni rend diktál, és amely által az ember maga is értékké válnék.

Pedig, nincs kétféle kereszténység, nincs kétféle zsidóság. Nem lehet jobboldali és baloldali hit, mert a parancs, a szeretet parancsa és az erkölcsi utasítások azonosak, bármelyik párt hívei legyenek is az istenfélők. Ha az ember a hitében nem találja meg a lélek nyugalmát, és ezt a nyugtalanságot az egyházi sajtó is élezni próbálja, akkor a társadalom felbomlik, gyűlölködővé válik, és meghasonlott állapotba kerül, hiszen azt tartja magáról, hogy ő istenfélő, ám az isteni, és a krisztusi parancsokkal ellentétesen él.

A politikai és a gazdasági elkötelezettség súlyos válságba sodorja az amúgy is erkölcseiben mélyponton lévő magyar társadalmat. Az egyházak és felekezetek mai világhoz való alkalmazkodása és a jelzett parancsok relativizálása pedig lelki hajótörötté teszi a hívő embereket, hiszen látják, olvassák az egymással ellentétes, politikai hangvételű vagy liberális, de minden esetben szeretetlen magatartást, írásokat, beszélgetős műsorokat, ahol jobbára hozzá nem értő, önjelölt „civil hitszónokok” és modernista papok ontják a közre téveszméiket.

Igen kevesen figyelnek oda a valóban értéket közvetítő egyháfiakra, a bölcs rabbik Tóra-magyarázataira, a Püspöki Kar irányítására, a tudós lelkészek útmutatására. Inkább érdekli a vallásukat féltőket a politika mocska, a félelem, a kapzsiság, a vallási alapon működő, jó szándékúnak tűnő gyűlöletkeltés –amelyet a tiszta és érthető isteni parancsok és Krisztus tanítása egyformán tiltanak.

A zsidó vallás tekintetében súlyos ellentétek látszanak a Mazsihisz és Slomo rabbi között, a katolikusoknál a Szemlélek című liberális, olykor keresztényietlen, relativizáló médium és a többségi konzervatívok között, a protestánsok körében is felütötte a fejét az az ellentét, amely a konzervatív és a liberális irány tipikus ellenségeskedése napjainkban.

Meg lehet és meg kell állapítani tehát, hogy ez a fajta önmagunk ellen vívott politikai vallásháború még mélyebbre süllyeszti a társadalmat, hiszen amíg a hívő emberek egymás ellen harcolnak, addig a külső vallásellenesség is növekszik. És itt nem egyféle külső ellenséggel állnak szemben az istenfélő zsidók és keresztények, hanem többféle ellenség várja a pillanatot, amikor lehetetlenné teheti a zsidó és a keresztény szellemiséget, akár véres leszámolások kíséretében. A történelem produkált már hasonlót, de a mai világ az eddigi történelmi leszámolásoknál sokkal kegyetlenebbet hoz, mert a gyűlölet és az embertömeg soha nem látott aljas kevercse nem ismer szánalmat, nem ismer emberséget, értelmes vitát, kulturáltságot. Csak bosszút, gyűlöletet és vért akar.

Sokan tartják úgy, hogy a helyzet nem is ennyire veszélyes, hogy a hatóságok le tudják állítani az esetleges támadásokat, ám látjuk a leégett templomokat, a megtámadott zsinagógákat és a harang miatt inzultált pap esetét, a meggyalázott Tórát… korábban pedig, a lefejezett öreg francia pap, Jacques Hamel tragédiáját és számtalan más bűncselekményt.

Ha tehát nem lép minden egyház és felekezet egyszerre ezek ellen a támadásokkal, az egyre növekvő gyűlölettel és vallásellenességgel szemben, akkor mind önmagát, mind a hívő tömegeket egy kilátástalan, szenvedésekkel teli, vértanúk sokaságát generáló világba hajszolja. Meg kell találni a módját annak, hogy az egyes vallási felekezetek és egyházak vélt vagy valós sérelmeiket félretéve fellépjenek a most kialakulni látszó vallásellenességgel szemben. A belső ellenségeket is meg kell állítani, hiszen egyes lapok kifejezetten a saját magukénak vallott egyházaikkal, és az azok alaptanításaival ellenkező, azokat relativizáló papokat, civileket szólaltatnak meg, mintegy támogatva a vallásellenesség irányvonalát.

Nincs tehát kétféle hit, nincs pártpolitika és nincs politika az istenfélő ember számára. Krisztus világosan kifejezte: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené. És igen elcsodálkoztak rajta.” (Mk 12:17)

 

Az istenfélő embert tehát nem a hite fölé helyezett politikai párt védi és ítéli meg, hanem az Isten. Ha pedig az isteni parancsokat és Krisztus tanításait nem tartja meg a hívő ember, akkor nem nevezheti magát istenfélőnek, zsidónak vagy kereszténynek – akár rabbiról, akár papról, akár lelkészről van is szó. Mert nem elég hirdetni az Igét, nem elég vasárnaponként a szószékről jámborul elismételni prédikáció gyanánt az előzőleg felolvasott Evangéliumot, nem elég felolvasni a Tórából ünnepnapokon! A népet irányítani kell, és meg kell védeni, de nem politikai, hanem isteni tervek és utasítások szerint.

 

Ha az egyházak megalkuvással és érdekből lehorgonyoznak a jelen kor liberális valóságánál, a gazdasági előnyöknél, ha elhagyják hagyományaikat (népénekek, egyéb szertartások), és relativizálják az Igét, akkor nem csinálnak mást, mint hosszú és fájdalmas agóniára kárhoztatják a társadalmakat. Ha viszont Istenre bízzák a népet és önmagukat, kellő eréllyel együttesen fellépnek hitük és a nép védelmében, akkor azon a fellépésen áldás, lelki, és szellemi megújulás lesz. Tehát, nem kormányokon és pártokon múlik a vallások, az istenfélő emberek jövője, hanem azokon, akik ma hitükben és elkötelezettségükben Isten felé, vagy Istentől egyre távolabb vezetik a népeket. Rajtuk a felelősség!

 

Stoffán György

Nemzetegyesítés – kicsit másképpen

Amikor nemzetegyesítésről beszélnek a politikusok, mindössze a lényeget hagyják ki és csak az emberi megfontolások, az anyagiak, a gazdasági lehetőségek és itt-ott a hagyományok szintjén gondolkodnak. Minden bizonnyal emiatt kaptam rengeteg kérdést az interneten és telefonon arra vonatkozólag, hogy: „hogyan képzelem el a Magyar Keresztény Nemzeti Unió létrehozását, és minek is ilyesmivel foglalkozni ebben a háború fenyegette világban, hiszen a magyarok már nem is keresztények”… stb.

Nos, e kérdések azért fogalmazódnak meg a mai kárpát-medencei magyar társadalomban, mert a ma élő ember már nem érti, nem érzi, nem tanulta meg a keresztény magyarságot, nincs benne az az elkötelezettség, amely által ragaszkodna a hitéhez, a nemzetéhez, történelméhez és hagyományaihoz. A kommunista, majd a liberális diktatúrák részben az oktatás színvonalát tették tönkre, másrészt belenevelték a társadalomba az egoizmust, a kapzsiságot, a jólét hajhászását, a szexuális szabadosságot, s ez az állandó felturbózott életmód minden másról elterelte a figyelmet. Az igénytelenség és az érzések nélküli lét családokat, barátokat idegenített el, és mára olyanná vált a társadalom, mintha az emberek vakok, süketek és némák lennének a másik ember iránt. Azonban, van egy kulcs, ami újranyitja a lelket, az igényt a szeretetre, az odafigyelésre, a valódi értékekre és a magasabb rendű élvezetekre. Ez a kulcs több mint ezer esztendeje megvan, működik és a legdrámaibb történelmi időkben is hatásos volt…

***

Sokan kérdezték azt is, hogy a Magyar Keresztény Nemzeti Unióba miként lehet belépni, milyen feltételei és anyagi vonzata van a tagságnak? Nos, ez az a „civil szervezet” amelybe ingyen, nyilvántartás nélkül lehet belépni, és feltételeket sem támasztunk, csak lehetőségeket kívánunk feltárni annak érdekében, hogy egy későbbi, lelkészek és papok által is megerősített kárpát-medencei társadalom egymásra találjon, és újra egy jelszava legyen: „Egy az Isten, egy a Nemzet!”

Mire hívjuk fel tehát tagjainkat, a magyar embereket, a nemzet bárhol élő keresztény tagjait? Mit kérünk e csodálatra méltó tagságtól első lépésként? Keveset. Mert sokan tudják gyermekkorukból, nagypapától, nagymamától vagy szüleiktől azt a néhány mondatos, Istenhez szóló imát, amelyet Jézus tanított meg nekünk. Ez, a Miatyánk. És a Miatyánk, még magyarul szólalhat meg az egész országban, Predeáltól Királyhidáig – ha megszólaltatjuk. Ha maradt még egy csöppnyi hitünk azt illetően, hogy a nemzet összekovácsolódjék, hogy akarjon összekovácsolódni, hogy átérezze ennek a Jézustól tanult néhány mondatnak a jelentőségét.

Nem, nem azt kérjük, hogy most aztán „mindenki a templomba!”, mert az ostoba, és teljesen fölösleges kérés volna, ismerve a társadalom mindennapjait és hitét. Azt kérjük, hogy egy-egy Miatyánkot bárhol vagy is, magadban mondj el a hazádért, a népedért. Beszélgess három percig Istennel ebben a néhány mondatban. Nem kell feltűnően, nem kell térden állva, csak munka, séta, internetezés közben mondd el. Hiszen ez olyan, mint egy „Jónak lenni jó” gyűjtés karácsony előtt. Az üres kosarat te is igyekezz megtölteni napi egyetlen három percben elmondott Miatyánkkal. Még akkor is, ha nem hiszed, hogy ennek jelentősége van, lehet. Hiszen lehet, hogy egyszerre mondod te, újvidéki, egy düsseldorfi magyarral, egy erdélyivel, vagy egy felvidékivel… s te, aki pártoskodsz, de a lelkedben ott van a hiányérzet a sok-sok rád zúdított, kötelező politikai gyűlölködés tengerében, elcsendesedve mondj egy Miatyánkot. Próbálj örömet találni benne és örömmel élni, mert egy-egy Miatyánkkal a legtöbbet adhatsz a jövőnek, a gyermekeidnek, az unokáidnak, mert az a Miatyánk ameddig Istenhez beszélsz, csillapítja benned a pártállásodból esetleg eredő undort és gyűlöletet a másik ember iránt – hiszen ő is azt a Miatyánkot mondja. Öröm lesz felülemelkedni ezen a büdös posványon, amit ma politikának nevezünk, mert a Teremtő Istennel beszélgetni egészen más dimenzióba röpít. A szeretetébe… és ez a szeretet, ha megtelik az az üres kosár, ha beillesztjük itt a Kárpátok gyűrűjében és mindenütt ahol magyar él, azt a kulcsot a zárba, akkor, mint a befagyott patak tavasszal felolvad, elkezd csörgedezni, és ahová elér, ott ismét zöldell a táj, megújul a természet.

Magasabb rendűvé válsz, felül tudsz emelkedni azzal a napi egy Miatyánkkal a politika gonoszságán, mert abban a Miatyánkban Istennel beszélsz, rá bízod a bajaidat, a problémáidat és elrugaszkodhatsz a napi hazugságoktól, amelyeket rád önt a média, hiszen te a Teremtővel tárgyalsz, naponta egyszer, három percig…

Ez tehát, a Magyar Keresztény Nemzeti Unió, a magyar egység, a szeretet felé vezető út első lépése, és ezzel tudod biztosítani a magyar nemzet megmaradását, ezzel változtatod a szeretet és béke nemzetévé a hitét elhagyott gyűlölködő magyarságot. Hidd el, érdemes naponta három percet Istenre fordítani… csak úgy… csendben, magadban, örömmel és bízva ennek a napi három percnek a hatásában. És, mert ezt a pár mondatot Krisztus tanította, mint egy jó diák kapcsolatba kerülsz Vele. Érzed is hamarosan a lelkedben a jelenlétét. Mindenki, aki ismeri, tudja vagy meg akarja tanulni, és megtanulja ezt a pár mondatot, egy boldogabb, szebb, élhetőbb világot épít mind a nemzet, mind Európa számára… ingyen, bárhol, hittel, utasítás nélkül, önszántadból. Így válhat a magyar nemzet példává, egységessé és lelkében gazdaggá…

Stoffán György  

Hangos a zalai harang…

 

Nézegetem a mai reggeli sajtót, de nem találok egy szót sem arról, hogy egy zalai plébánost inzultált a hangos harangzúgás miatt egy épp „véletlenül” arra autózó kötekedő. A terv világos, hiszen több európai országban is előfordul hasonló eset. A háttérhatalomnak nem elég egy-egy áhított kormányváltás, nem elég a politika kézbentartása. Egyúttal erőszakosan támadják a keresztény templomokat, a papokat, a vallást. Ha pedig valaki, pap létére ez ellen szót emel, akkor megnézheti magát, mert kipellengérezi még a saját egyháza is. Hosszú ideje megy a polémia Osztie Zoltán prédikációjáról, ám egyetlen hang sincs a zalai esetről, amely nem az első és nem is az utolsó efféle erőszakos vallásellenes megnyilvánulás.

Az európai városok után nálunk is megjelent az autós támadás liberális, keresztényellenes technikája, de a hergelésért, az egyházellenes megnyilvánulásokért sem büntetés nem jár, sem bocsánatkérés nincs a politika részéről. A sajtó is generálja az indulatokat, hiszen hazudozások, igaztalan állítások jelennek meg szakmányban a szélsőséges, balliberális sajtó oldalain, de mert az újságírói etika és az objektivitás mára ismeretlen fogalmakká lettek, így nem lehet felelősségre vonni a mai ifjú, lelkes, liberális-kiskommunista firkászokat sem.

Úgy tűnik a keresztényeknek, mint a birkáknak, ki kell bírniuk  minden gyalázkodást, rágalmat, támadást. Igaza volt a muszlim prédikátornak, aki VI. Pálnak azt mondta, hogy önökre nem is kell kezet emelnie senkinek, mert önök a saját vallásukba fognak belepusztulni. Ezt a napokban bizonyította is egyfajta hozzáállás, amely eleget tett az állami követelésnek és megfedte saját emberét, mert az szót emelt Krisztus mellett. Majd e pap is bocsánatot kért…  hiteltelenítve mindazt, amit néhány nappal azelőtt, bátran kimondott. Zadravecz, Mindszenty, Grősz, vagy Márton Áron aligha kért volna bocsánatot az igazságért… de ezt hagyjuk is.

A zalai harang tehát, hangos volt, ezért egy "véletlenül" épp arra autózó megtámadta a templomát zárni készülő papot és a 85 éves sekrestyés nénit. A főhatóság nem szólította fel a kormányt bocsánatkérésre, noha a politika korbácsolta fel az egyházellenes indulatokat. A rendőrség nem fogta el az elkövetőt, a plébános pedig, csak a saját híveinek a védelmére számíthat. Nem ez volt az utolsó ilyen eset, mert a társadalom már képtelen normálisan gondolkodni, értékeit, hitét és az életét megvédeni. Ebben a drámai folyamatban minden politikai párt, kormány és mindegyik keresztény felekezet bűnös! Mert a társadalmat féken kellett volna tartani, tanítani kellett volna, de nem ezt tették, hanem generálták a gyűlöletet, és eltűrték a rendetlenséget a demokrácia  hazug eszméjére és a szeretetre hivatkozva.

Hamarosan félre kell majd verni a harangokat, mint amikor a tatárok betörtek Magyarországra… Ők a testet ölték meg. A mai „tatárok” a lelket is meg akarják gyilkolni. És ha sem az állam, a kormány és a kormányfő, sem az egyházak és a felekezetek nem lépnek – akkor a társdalom velük együtt elpusztul. 

Az önvédelem azonban megoldás. Jó esély van a megvalósításra és pénzbe sem kerül, mint a pártok és civil szervezetek működtetése. A Kárpát-medence magyarsága Krisztusban egyesülve, minden keresztény felekezetű magyar részvételével megalapítja a korábban már tervezett Magyar Keresztény Nemzeti Uniót, amelynek több áldása volna a magyarságra nézve. Egyrészt csillapodna az egymás iránti gyűlölködés, mert pártokon kívül-, és felül szemlélné a kárpát-medencei magyar a valóságot, másrészt a baráti összejöveteleken való beszélgetések és a közös imádság olyan összetartó erővé válhatna, amely ezer évig hathatós lelki és szellemi erő volt Magyarországon. Harmadrészt feloldhatná a Krisztust követők közötti ember-generálta ostoba, hitbéli és teológiai ellentéteket úgy, hogy minden felekezet megtartja a saját hitelveit és tanításait, megbecsülve és tiszteletben tartva a másikét. A Miatyánk egy – és csak azt az egyet tanultuk Krisztustól… Nem kell ide ökumené, szemforgató, évente egyhetes „közösségi élet”, mert azt felválthatja az állandó magyar-keresztény csoportok közötti kapcsolattartás Németújvártól Kézdivásárhelyig, Túrócszentmártontól Újvidékig. Így egyesülhet a pártok és ostoba eszmék kizárásával a Trianonban szétszaggatott magyarság, Isten erejével, Krisztus szeretetében! 

A keresztény magyar erőt látva, talán a harangok sem lennének többé olyan hangosak a liberális fülek számára…

A Magyar Keresztény Nemzeti Uniót támogató egyháziak, cserkészek, civilek, e sorok írójánál, magánlevélben jelentkezhetnek. 

Minden levélre, külön válaszolunk: nemzetinaplo@gmail.com

Stoffán György

     

„Istennél a kegyelem!” – emlékezés október 6-ára

Október hatodika van. A közösségi médiát lefoglalja a belpolitikai kupleráj, az egymás ellen való gyűlölködés, Fásy-mama szabadon engedése és az, hogy melyik miniszterelnök megy előbb az ügyészségre. A Parlamentből ömlik a bosszú-hisztéria, a hírekben pedig nem a valóság tükröződik, hanem a vágyvezérelt és politikailag előnyös hazudozás. Felbolydult a világ és benne felbolydult a magyar csonka-ország is. Bolondházzá vált ez a maradék, mert az összes rossz emberi tulajdonság, a hét főbűn, és a hitetlenség egymásra találtak. Igaz, ehhez még egy kis hazafiatlanság is hozzáadódott, hiszen manapság nem illő a nemzetet emlegetni, amikor az egyesült Európa megvalósításán ügyködnek az öngyilkosjelölt és súlyosan elmebeteg politikai erők Európa-szerte.

Így hát fel sem tűnik ebben a csonka, szerencsétlen országban, hogy ma az emlékezés napja van. Gyermekkoromban az év két napján égett gyertya a konyhaasztalon: október hatodikán és október huszonharmadikán. Az utóbbi napról akkoriban nem volt veszélytelen megemlékezni, de Édesanyámék nem felejtették el, s évről évre meggyúlt az emlékezés lángja…

Nem így idén, országosan. Ócska, hálátlan, önző csürhévé süllyedt a nemzet csonka-országi része. Mit nekünk Arad, mit nekünk az a hajnal, amelyen kivezették a vár tövében álló bitókhoz a magyar szabadságért harcolt tiszteket, de…ma semmi nem számít, csak az ostoba gyűlölködés. A csonka-ország népe Tichy lett. Az a tiszt, aki levezényelte az aradi kivégzést, s elégedetten, szinte győzelmi mámorban válaszolt a kötelezően kegyelmet kérőknek, a pár perc múlva már halott elítélteknek: „Istennél a kegyelem!”

Ma fordul a kocka. Ma egy nemzet mondja ki, önmaga felett, hogy „Istennél a kegyelem”, mert a megosztott, és egymás ellen hergelt társadalom egyszerre lett Tichy és a magyar szabadságért életét kockáztató katona. A baj csak az, hogy ma úgy teszik nyakunkra a kötelet, hogy a kardunk belerozsdált a hüvelyébe. Meg sem próbálunk védekezni a mai labanc és a feltüzelt oláh, tót, rác és uniós hadakkal szemben.

Ma nem emlékezik a közösségi oldalak népe Aradra, nem emlékezik a Neugebeude udvarán lelőtt magyar miniszterelnökre, nem emlékezik a Pozsony mellett felakasztott katolikus papra, a zokogó édesanyákra, a megcsonkított katonákra, a lábát vesztett ágyúöntőre, Gábor Áronra… semmire. Még az aradi tizenháromra és Batthyányra sem emlékezik, mert most más dolga akadt: az önárulás, az öngyilkosság, a gyűlölködés. Mert újra kellenek a vértanúk, kell a vér, a bosszú, az „igazság és a jog” nevében a hajnali kivégzés, mint Aradon. Mert a nemzet feledékeny. A régi sírokon elszáradtak a koszorúk, ledőltek a sírkövek, elfeledték a hősöket, s nem gondolnak arra, hogy aki a múltját elfelejti, annak nincs jövője…

Hálátlan csürhe-társadalom marad a csonka-országban. Már hallani a monoton dobhangot, újra állnak mindenütt a bitók, és ott lovagol Tichy is, aki levezényli a kivégzést, tizenháromszor ordítva a hajnali csendbe: „Istennél a kegyelem!”

Kérdés csupán az: Van-e még kegyelem Istennél egy hitehagyott, köpönyegforgató, kapzsi és gyűlölködő horda számára, amely sem a hitét, sem a nemzetét nem védte és nem tudta megvédeni saját kapzsisága és ostobasága okán és miatt? És emlékezni sem képes, mert elfelejtette a hőseit, a vértanúit, azokat a nemzeti nagyságokat, akik életpéldájukkal ki tudnák vezeti a magyar nemzet csonka-országban rekedt részét a teljes megsemmisülés fenyegetettségéből. Ám, róluk nem tanítottak meg a gyermekeknek…

Istennél nem szűnik a kegyelem, de ahhoz Isten felé kellene fordulni… és emlékezni kellene Krisztus tanítására és azokra, akik életüket adták a magyar szabadság, az erkölcs és a kereszténység védelmében – Aradon, a Neugebeude udvarán és a Kárpátok gyűrűjének szinte minden pontján. Hősök és áldozatok országa lettünk 1849-ben is, mert a háttérhatalomnak a célja akkor is a magyar nemzet megsemmisítése volt… Ma is az!

Emlékezzünk hát október hatodikán a hőseinkre és reménykedjünk abban, hogy van kegyelem Istennél még egy hűtlen, feledékeny, önző, hitehagyott, buta és kapzsi nemzet számára… és nem csak a kötél után, hanem az akasztás előtt is!

Stoffán György

Osztie atya Magyarországa…

 

Fenntartva az Osztie atyának írt nyílt levelem tartalmát továbbgondolkodtam azon, miért is volt fontos, hogy egy pap végre nyilvánosan is kimondja azt, ami minden keresztény embert foglalkoztat ma, a Kárpátok gyűrűjében, Magyarországon.

Ugyanis elérkezett a magyar politika, a két francia gazember, Richelieu és Talleyrand politikai és szellemi „magaslataiba”: „Qu'on me donne six lignes de la main du plus honnête homme, j'y trouverai de quoi le faire pendre”( Richelieu bíboros) – „La trahison est une question de date” (Talleyrand).

A politikai ügyektől, írásaimban távol tartom magam, mert a politikával foglalkozni csupán önmarcangolás, önsorsrontás. Hiszen, nem rajtunk, nem a tüntetéseken és nem az egyéni véleményeken múlik. A politikusok parancsokat teljesítenek és ezek a parancsok nem megfellebbezhetőek – még… e pillanatban…

Azonban, amikor a kereszténységet, a hitet, a papot kezdik ki, akkor a keresztény embernek épp olyan kötelessége a pap mellé állni, mint a papnak az, hogy kimondja Isten Igéjét, kimondja Krisztus tanítását és parancsait még akkor is, ha ez a politikának és az egyház egyes vezetőinek – kötelezően – nem tetszik. Amikor a pap arról beszél, hogy a magukat kereszténynek nevezők, amikor bizonyos döntéseket hoznak, amelyek ellenkeznek a krisztusi tanítással, úgy ezek az emberek semmit nem értenek az Evangéliumból, ez nem valamiféle rendszerellenesség, hanem figyelmeztetés.

Mert érti-e, a magát kereszténynek nevező egyén az Evangéliumot, ha hisz a hazudozásnak, ha saját hazája, Mária országa felszámolását támogatja, ha a magzati életet semmi sem veszi, ha gyűlöli a másik embert, mert az mást gondol mint ő… és folytathatnánk.

Egy mérgezett társadalomban élünk, és a mérgezés tovább folyik, a gyűlölet egyre nagyobb lánggal ég, és a megbékélést egyedül a pap, a templom csendje, a krisztusi igazságok kimondása hozhatja el. Ha a pap nem hirdeti az Igét, akkor az nem pap. Ha a pap nem mondja ki az igazságot, és hagyja, hogy Krisztusra hivatkozva üljenek tort az egyház koporsója fölött a hatalmasok, akkor a pap ezeknek a bűnsegéde, bűnrészese. Ez akkor igazolódik, amikor a bírált bűnös a hatalma erejével bocsánatkérésre szólítja fel Krisztust, azaz a krisztusi tanítást hirdető papot. És itt szakad el az az erős cérna, amelyet a politikai hazugságverseny sem tud elszakítani. Mert Krisztus tanítása és az Egyház nem holmi politikai játszótér, nem vitaműsor és nem politikai szervezet. Amikor a pap megszólal, bírál és utat mutat, akkor voltaképpen védi és óvja azoknak a lelkét is, akik az Egyház, a vallás, a hit, a kereszténység ellenségei hatalomvágyból, bosszúból vagy pénzért. Mert minden halandó tisztában van saját bűneivel, s egy-egy rávilágító prédikáció talán megnyithatja a bűnös elmét is.

Hiszen a bűn nem relatív. Krisztus tanítása is érthető és cáfolhatatlan. A pap hivatása pedig, esküvel kötelezi a meghívottat arra, hogy mentse az emberek lelkét, hogy segítsen megszerezni nekik az örök boldogságot. Aki ezt nem fogadja el, mert a pap felháborodásában és kétségbeesésében kimondja a bűnös nevét is, és ebbe kapaszkodva támad, az szánalmas, mert nem érti, nem akarja érteni a lényeget. Isten Igéjét tagadni, és annak kimondásáért támadni azt, akinek ez a kötelessége, sajnálatra méltó, mert nem Istenben hisz, hanem saját nagyságának törhetetlenségében, megdönthetetlenségében. És nem jut eszébe, hogy a bűn magában hordozza a büntetés iszonyatát is. A keresztény Magyarország nem vész el, nem lehet megsemmisíteni a lelkek mélyére oltott istenhitet, s nem lehet kiutasítani Máriát saját királyságából. Viszont, el kell tűrni, mert más opció nem lesz, a büntetést az Isten ellen elkövetett bűnökért. Lehet ezen pillanatnyilag röhögni, gúnyolódni, ám a történelem ezerszer bizonyította, hogy hatalmak jönnek és mennek, egyházi és állami vezetők rendre cserélődnek, de az isteni igazság, a pap által hirdetett Ige örök, és egy ékezet sem tűnhet el belőle. Mert Krisztus velünk van az idők végezetéig. És ahol két vagy három ember Krisztus nevében együtt van, ott van velük a Feltámadott is!

Kellett tehát, ott és úgy az a beszéd, mert azóta, emberek százezrei figyelnek Osztie Zoltánra, emberek százezrei tekintenek Jézus Krisztusra, és az Ő Igéjére. Jelképes hely Feldebrő (erről később bővebben is írok), hiszen a magyarság keresztény voltának olyan templomában hangzott el a támadott beszéd, amely templom már akkor is száz éve állt, amikor Szent Istvánt megkoronázták. Nagyszerű jel ez a feldebrői templom. Annak a jele, hogy bármilyen támadás is éri az Egyházat kívülről és olykor belülről is, azt a Szentlélek ereje és oltalma védi, és nincs ember, aki legyőzhetné.

Tehát, nem pártok, pártvezérek, pártérdekek vagy eszmék vezetik a nemzetet győzelemre, nem ezek adnak biztonságot és nem ezek garantálják a megmaradást, hanem Krisztus, a krisztusi tanítás, és a pap, aki kiáll, és félelem nélkül hirdeti az Evangéliumot, mert tudja, hogy ha Őt, Jézust üldözték, akkor a papot és a Krisztust követőket is üldözni fogják… Tegyék! Az Ige, a hit, és az isteni Kegyelem örök. Ők mennek… Krisztus velünk marad… és Szent István utolsó szavai kísérnek bennünket minden harcunkban a lelkünkben hordozott Máriás zászló alatt: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!”    

Stoffán György

Nyílt levél Főtisztelendő Osztie Zoltánhoz

 

Főtisztelendő Úr!

Jézus arra utasította tanítványait és az Őt hallgatókat, hogy hirdessék az Evangéliumot, és tegyenek tanítványává minden népet. (Máté 28:19–20) Ahol pedig nem fogadják be a tanítást, onnan menjenek el és a port is verjék le a lábukról, tanúságul azok ellen, akik nem fogadják be a tanítást. (Márk 6:11, Lukács 9:5, Máté 10:14)

Tehát, amit Ön tett, nem más, mint a krisztusi igazságok hirdetése, a keresztény tanítás felidézése egy prédikációban. Ezt kifogásolni botorság. Azonban, ha már kimondjuk egy párt nevét és az ahhoz a párthoz köthető, és az Evangéliummal ellenkező cselekményeit, akkor bizony ki kell mondanunk, illetve már korábban ki kellett volna mondanunk annak a pártnak a bűneit is, amely e bűnök miatt elvesztette a kormányzás lehetőségét. Minden bűn magában hordozza a büntetést is. Amikor tehát, Ön a szószékről az egyik pártot – joggal – ostorozza, de nem említi a másik hibáit, máris kétségeket ébreszt a gondolkodó emberben. Felmerül a kérdés azt illetően is, hogy érdemes-e ebben a világban pártneveket emlegetni akkor, amikor minden egyes politikai párt, hasonló igaztalanságokat és az Evangélium ellen szóló tanokat hirdet? Nem volna-e elég, ha meg nem nevezve az elkövetőket, magukat a tapasztalható bűnöket állítjuk szembe Krisztus tanításával? Van erre elegendő példa a gyalázatos és magyarellenes 20. században. Prohászka Ottokár, Shvoy Lajos, Zadravecz István ofm, Mindszenty József, Márton Áron nevét ezerszer felsoroltam már, ám ők csupán jelképei annak a sok ezer papnak, vártanúnak, akik hűek voltak Krisztushoz és a keresztény magyar nemzethez, a krisztusi tanításhoz, és akár életük árán is hirdették az Evangélium igazságát.

Ön azzal, hogy az internet világában is megjelentette az inkriminált prédikációt, voltaképpen egy önmagával is ellentétes eredményt ért el. Egyrészt, az Ön által pellengérre állított párt szavazóit a papok és az Egyház ellen fordította, s ugyanakkor azokat, akik ismerik és követik Krisztus tanítását megerősítette abban a tévhitben, hogy a politika felülírhatja a szeretet krisztusi parancsát, hogy a pártelkötelezettség egyenlő a keresztény magyarsággal. Emellett még negatív érzelmeket is kiváltott az Önt hallgatókból, hiszen akiket joggal és pártnév szerint bírált és kritizált, csupán egy átmeneti, emberi, politikai formula, amely áldozatokat követel, ha nem a krisztusi szellemiségben élünk mellettük, igyekezvén – akár összeszorított foggal is, de – beteljesíteni a krisztusi szeretet parancsát. Az Evangélium örök, cáfolhatatlan és nem relativizálható, még a politika kedvéért sem.

Kérem tehát Önt, hogy ne a Fidesz és a Tisza harcaként világítsa meg hallgatósága előtt a mai magyar világot, hanem az erkölcs és az erkölcstelenség, a hit és az istentelenség szembeállításával. Ne emlegessen Főtisztelendőséged pártokat, csak a bűnös cselekedeteket és azok várható következményeit, valamint azt, hogy e következményeket miként lehet megelőzni Krisztussal, a keresztény hittel és a Magyarok Nagyasszonya támogatásával. Az igazság kimondása és hirdetése nekünk, keresztény magyar embereknek kötelességünk, ám az igazság Krisztusban van, nem hatalommániás, pénzéhes és a világhatalmat kiszolgáló nemzeti vagy liberális, kommunista vagy náci pártokban. Mindre volt már példa, és mind beleveszett a történelem süllyesztőjébe.

Emelje hát magasra Főtisztelendőséged a keresztet, és Krisztusért, a hitért és Mária országáért hirdessen szellemi, lelki harcot Isten segítségével, Mária oltalmában – a krisztusi tanítás szellemében! Vértanúink már voltak elegen. Ne akarjon Ön is azzá lenni! Ne akarjon ötven év után az első letartóztatott katolikus pappá válni. Ma az Ön, és minden, pártokon felül és kívül gondolkodni tudó magyar keresztény ember legfőbb dolga a Kárpátok gyűrűjében a keresztény magyar nemzet szellemi, lelki újraélesztése – Krisztusban. Ehhez pedig sem a Fideszre, sem a Tisztára, sem más pártokra nincs szükség… a Szentlélek irányítására annál inkább.

Kívánok Önnek jó egészséget, és kérem Isten áldását további munkájára.

Stoffán György

***

Az Apostoli Szentszék dekrétuma a kommunizmusról

XII. Piusz pápa ma is érvényben lévő, 1949. július 1-jén kelt határozata (DH 3865), amelyet XXIII. János pápa megerősített (DH 3930).

Azok a hívő keresztények, akik a kommunisták materialista vagy keresztényellenes tanítását vallják, főleg, ha védelmezik és propagálják, ezen tény alapján a katolikus hit aposztatáinak minősülnek, az Apostoli Szentszék hatályába tartozó kiközösítés alá esnek, és nem járulhatnak a szentségekhez (DH 3865). Amikor a nép képviselőit választják, katolikus polgároknak nem megengedett olyan pártokra vagy jelöltekre adni a szavazatukat, akik még ha nem is hangoztatnak a katolikus tanítással ellentétes elveket, (…), de mégis társulnak a kommunistákkal és támogatják őket cselekedeteikkel (DH 3930).

Milyen világot építsünk – mi magyarok… és hogyan?

  

Hallgattam egy prédikációt, amely főként a fiatalokhoz szólt. Egy általam nagyra becsült, volt ferences diák, ma köztiszteletnek örvendő püspök mondta el homíliájában a gondolatait a világról, a hitről és a kötelességekről, amely kötelességeket a keresztény embernek vállalnia kell. Építő, nemes gondolatok abban az esetben, amikor a világegyházról beszélünk. Azonban ma, a Magyar Katolikus Egyházról nem esik szó, noha a Magyar Katolikus Egyház Szent László óta – sajnos –, folyamatosan kicsit másképpen kell, hogy működjön, mint más nemzetek katolikus egyházai. Speciális problémákkal, fájdalmakkal, és véres vállalások közepette élte túl és éli hitét, s ebben a speciális helyzetben tart ki Krisztus mellett, bízva abban a szent felajánlásban, amelyben 1038-ban Szent István, érezve és tudva e nemzet jövőjét könyörgött Máriához, az Istenszülőhöz, s adta örökül nemzetét és koronáját a Magyarok Nagyasszonyának.

Ma már sokan hangoztatják, hogy nincs olyan, hogy Magyar Katolikus Egyház. Csak internacionalista, azaz nemzetközi egyház létezik, amelynek része a Magyarországon élő katolikusság. Ez a szemlélet terjed az 1920-as döntés alapján „levágott” magyar területek katolikus főpapjainak körében is, ahol az azóta többségi nemzetté vált új tulajdonosok kedvébe járva lassan lemondunk a hagyományokról, a magyar miséről, magára hagyjuk a szerzetesrendek sok évszázados kolostorait és a szerzetesek által ápolt népet. Mondhatnánk, hogy a béke és a kiegyezés, a krisztusi parancsok, a szeretet szellemében dobjuk oda múltunkat és jelenünket, adjuk át végvárainkat a semmiért, s ezzel hajtjuk szektákba keresztény magyar testvéreinket, mert ezekben a szektákban a botcsinálta prédikátorok még magyarul imádkoznak. Református testvéreink is ilyen drámai helyzetben keresik a hit és a nemzet egységét.

Jakab Antal néhai erdélyi püspöknek, Márton Áron utódjának a figyelmeztetése irányadó kellene, hogy legyen a mai helyzetben: „A kereszténység és a magyarság egy. Ha elválasztjuk a kettőt, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet. Az a halál!”

Amikor arról hallunk a prédikációban, hogy az elesetteken, a sérült embereken, az időseken, a velünk élő kisebbségen segítenünk kell, akkor senkinek sem merül fel a lelkében ellenkezés, nincs, és nem lehet ebben vita. A sajátjainkon való segítés kötelezettségét maga Krisztus hagyta ránk. Ebben a szellemben kell, kötelező nevelni a felnövő magyar fiatalságot, hogy maradjon egy társadalmi réteg, amely megtartja a keresztény értékeket.

De… Nem kellene-e a magyar fiatalságnak a magyar kereszténység alapjairól beszélni? Nem kellene-e a Szent István-i felajánlást és a Magyarok Nagyasszonyát minden efféle alkalomkor felidézni? Nem volna-e szükség arra, hogy a nemzet egységét jelentő magyar kereszténységről többet beszéljünk? Nincs-e szükség arra, hogy az elvágott országrészekben élő fiatalságnak erőt, bíztatást és egy jobb világban való hitet adjunk? Hiszen ma, a keresztény magyarnak kevesebb joga és lehetősége van akár még az anyaországnak nevezett csonkahazában is, mint az idegeneknek, akikről mint a mi kötelességünkről beszél a keresztény egyházak vezetése? Nem kellene-e felkészíteni a magyar fiatalokat arra, hogy miként tarthassák meg egy sátáni világban a hitüket és a kereszténységüket, hogy miként vállalják sziklaszilárdan Krisztust és azt az üldözést, amelyre Ő maga is figyelmeztetett:

„Emlékezzetek meg ama beszédekről, a melyeket én mondtam néktek: Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerik azt, aki küldött engem.” (Jn 15:20-21)

A Magyar Katolikus Egyház tehát, nem szűnt meg! Mert nem szűntek meg azok a bajok és fájdalmak, annak a hűségnek a fontossága, amelyet ezer éven át gyakorolt a magyar keresztény ember úgy, hogy hű maradt a pápasághoz, hű protestáns keresztyén hitéhez, s nem tagadta meg főpapjait. A főpapok, a szerzetesek, a lelkészek is ott álltak a nemzet soraiban. Olykor pedig, – mint Zadravecz István, Márton Áron és Mindszenty József, Csiha Kálmán és sok más vértanú– a hívő magyar népet halálukig vezették.

A metálkoncert-kereszténység nem helyettesíti a népéneket, s nem ad alázatot, imádatot az Oltáriszentség előtt… A nemzetköziség pedig, messze van a magyar nemzet lelkétől, a magyar érzelemvilágtól, a magyar keresztény ember Árpád-házi szentjeinek életére és példájára épült hitvilágától. Mert a magyar kereszténység, a magyar katolikusság Szent István és Szent László kezéből kapta és vette megmaradásának biztosítékát: Krisztus Anyját tudja királynőjének. Ám ez csak addig ad erőt, hitet és bizalmat, amíg nem erőltetjük rá a nemzetköziség mérgét, ami a különböző „keresztény”szektákhoz hajtja a népet. Azzal ugyanis, megszűnik az egyetlen erő, amely ezer éven át – a mai kor bajainál rosszabb korban is – megtartotta a nemzet Szentlélek által irányított keresztény egységét. Nincs magyarság kereszténység nélkül, s kereszténység sincsen Magyarországon, a magyar néplélekben élő kereszténység nélkül…

Barsi Balázs ofm atya így összegezte ezt a kérdést: "Magyarként vagyok az Egyetemes része, legyen szó akár az egyetemes emberiségről, akár a katolikus hitről."

Stoffán György

Apám 100. születésnapjára - 100. születésnap

 

Ha élne, megcsókolnám a kezét, és megköszönném, hogy abban a szellemiségben nevelt, amit részben vagy egészen tovább adhattam a gyermekeimnek. Keresztényként, magyarként és hajthatatlan, olykor faltörő kosként élhettem az életemet. Köszönöm, hogy nem törekedtem soha elismerésre, de örültem, amikor ki nem mondva, cikkeim, előadásaim idézeteit hallottam vissza tekintélyes helyekről… miközben e tekintélyes helyek soha nem engedték, hogy aki hivatkozott rám, az a nevemet említse.

Igen, mindezt Apámtól kaptam és ezért hálás vagyok.

Ma száz esztendeje sírt fel a budai Szent János Kórházban egy kisgyermek, családjában a harmadik. Másnap Korének atya megkeresztelte a kórház kápolnájában, s néhány nap múlva hazavitték a Ganz utcai kis házba, ahol vak édesapja és két nagyobb testvére várta. 1926-ot írtak…

Az elemit és a polgárit a Medve utcai iskolában végezte, majd a Ponty utcai közgazdaságiban tanult tovább, és mint okleveles közgazdász fejezte be tanulmányait, doktori címet szerezve. Nem sokat ért vele, mert a kommunizmus a kezdetektől igyekezett akadályokat gördíteni elé. Nem bocsájtották meg neki, hogy a Margit körúti ferenceseknél nevelkedett, hogy vitéz P. Szabó Szerén egyetemi lelkész titkára volt, hogy Mindszenty és Márton Áron levelezésének titkos kézbesítőjeként, vállalt szerepet a kommunistákkal szembeni egyházi ellenállásban.

Doktori címével a Csepel Vas- és Fémművekben fémcsiszolóként dolgozott. Később Zsille Antal, a régi barát elintézte, hogy dr. Stoffán György okleveles közgazdász, figuráns lehessen a Geofizikai Kutató Intézetben. Ennek köszönhetően kikerült a kommunista, ÁVH-s csürhe látóköréből, mert hol a Pilisben, hol Nagyatádon, hol Nagybátonyban vagy Visegrádon végeztek méréseket, ahol Apám a mérnöki munkát vette át, figuráns fizetés mellett. Szabadidejében a Szent Imre herceg (ma Villányi) úti ciszterek gregorián kórusában énekelt, amíg a plébános, a hűséges kommunista békepap plébános be nem tiltotta az énekkar működését. S mert a kádári ÁVH árgus szemekkel figyelte Apám minden lépését, sokszor egy órával a mise előtt lopóztunk fel a ciszterek kórusára, s a téli időben itt vacogtuk végig a misét, és gyermekként, két nagyobb testvéremmel, örömmel hallgattuk a gregorián dallamokat, amelyeket Fodor Laci bácsi, a karnagy úr tanított be a már a Városmajorban, évtizedek óta összeszokott énekkarnak.

Juhász Károly, a másik régi barát egy új munkahelyet ajánlott fel a számára, a Finommechanikai Vállaltnál. Munkaügyi előadó lett. S hiába kapacitálták a párttagságra, Apám nem lépett be közéjük. Így sem magasabb beosztást, sem fizetésemelést nem kaphatott. Ellenben, amikor négy gyermekére hivatkozva lakáskérelmet adott be, eljött hozzánk a Lövőház utcai kétszoba-konyhás lakásba az FMV párttitkára, családlátogatni. A falon lévő keresztet meglátva azt mondta Apánknak: ha leveszi Stoffán elvtárs azt onnan – mutatott a feszületre –, hamarosan kapnak lakást… Apám odahívott minket – kis gyermekeket –, és megkérdezte, hogy levegye-e a keresztet a falról? A válasz egyértelmű NEM volt. Így, maradtunk a vizes, WC és fürdőszoba nélküli Lövőház utcai lakásban, amely gyermekkorunk kis csodája volt, hiszen itt ismerhettük meg a csodás, angyal-hozta karácsonyok meghitt, szent hangulatát, ide járt látogatóba Gerritsen Vili bácsi, egykori térképésztiszt és cserkészvezető, innen sétálunk át az Auguszthoz egy-egy ötvenfilléres fagyira, s közel volt a Margit körúti ferences kolostor, ahol csodálatra méltó hősöket, tudósokat, zenészeket, történészeket ismerhettünk meg. Tamás G. Alajos, Halmay Paskál, Horváth Jusztusz, Majsai Mór… voltak a nagy tanítómesterek, és persze Borbély Achilles testvér, aki apánkat is tanította.

A Finommechanikában is nagyszerű nemzeti ellenállásban vett részt. Az éppen szabaduló vagy a papi tevékenységtől és tanítástól eltiltott papokat, tudósokat Juhász Károllyal felvették a titkos, szovjet katonai gyárba udvartakarítónak, segédmunkásnak, így ezek a kisemmizett, megkínzott emberek kenyérhez jutottak…

A kommunista üldöztetés nem maradt nyom nélkül. Apám sokszor volt beteg, de a Gondviselés soha nem hagyott minket magunkra. A legkilátástalanabb helyzetekben is jött a segítség. Hol Rosenberg bácsi, az Auschwitzot túlélt öreg zsidó, aki ruhákkal és édességgel kedveskedett Édesanyánknak, amikor Apánk a Széher úron vagy a Péterffyben volt gyógykezelésen. Hol a ferences gvárdián, Návay Kapisztrán ofm keresett föl minket nagyszatyor élelemmel, hol nagynéném jelent meg a Tárnokról hozott zöldséggel, konyhakész tyúkkal, gyümölccsel.

Végül elérkezett a nagy fordulat, és 1970. március 10-én Óbudára költöztünk. Szövetkezeti lakáshoz jutottak a szüleim. Mi pedig lassan kirepültünk a nagybetűs életbe. Apánk nyugdíjba ment, s a nyugdíj után kapta élete első olyan állását, amely végzettségéhez, tudásához méltó volt. A Magyar Nemzeti Bank elnöki tanácsadója lett… Szapáry gróf volt a főnöke. Békés, boldog és viszonylag nyugalmas öregkorral áldotta meg Apámat az Isten, mintegy ajándékként az addig megélt üldöztetésekért, nehézségekért és állandó harcokért. Azokért a harcokért, amelyeket sokszor fogcsikorgatva, fájdalmak és kínok között, élt meg, harcolva a családjáért, a hitéért, az elveiért, s ezekért viselve a megaláztatást, a kisemmizettséget. Mindezt panaszkodás és csüggedés nélkül, hittel és elszántsággal.

Öreg és gyenge volt már, mozogni is alig tudott… de amikor papbarátomat megkértem, hogy menjen és áldoztassa meg Apámat a Kórház utcai lakásban, Apám még akkor is, kínlódva, de letérdelt az Oltáriszentség előtt, és úgy vette magához Krisztus testét. Pálos szerzetes barátom később ezt mondta: „Bár nekem is olyan hitem és ragaszkodásom lenne az Oltáriszentséghez, mint Édesapádnak volt!”

S talán ez a mondat foglalja össze Apám elmúlt száz esztendejének a történelmét… ez az örökségem Tőle, s ezt igyekeztem továbbadni a gyermekeknek… Száz év rövid története ez, amiért hálát adok Istennek. Mert az elmúlt száz évből 55 évig részesedhettem, annak minden tanulságával, nehézségével, hitével és örömével… Apám nagyszerű példamutatása által…

Deo gratias!

Stoffán György

Magyar ocsú…

 

A hétvége kemény megpróbáltatás volt azok számára, akik még józanul, pártokon kívül és felül tudják szemlélni a magyar közéletet. Ugyanis a magyar történelem eddigi legnagyobb mellébeszélő-versenyét láthattuk Kötcsétől-Veszprémig. Talán egyetlen ember, dr. Szabó Bálint, a trombitás volt az, aki látható nyugalommal és logikával végigkísérte a politikai eseményeket, az eldurrogtatott szólamokat, amelyekben mind a jelenlegi kormányfő, mind a korábbi miniszterelnök tovább hitegette a mindkét oldalon még megmaradt híveket. Újat egyikük sem mondott, csak a tőlük megszokott mantrák voltak műsoron. A „visszajövünk”-től a „rendszert váltunkig” minden elhangzott… A vasárnap tehát – ha nem számítana plágiumnak –, a „Vidám vasárnap” címet is kaphatta volna. Ám, sokaknak inkább a „Szomorú vasárnap” juthatott az eszébe. A hallgatóság mindkét oldalon olyan, mintha az ugyanabban a foci-suliban képzett emberek egymással ellenkező csapatban játszanának bajnokságot. Hiszen az elszántságuk és a meggyőzhetetlenségük mintegy tükörképe a másiknak. Talán ezért is utálják egymást olyan nagyon. A társadalom ugyanis beleéli magát egy teljesen fölösleges meccsbe. Olyanba, amelyet nem a partjelző és a bíró irányít. Csak úgy látszik, mintha… Közben mindkét csapat kapitánya a saját csapatának az érdemeit ecseteli, világrengető, rendszerváltó terveit vázolja fel. A lelátók népe pedig őrjöngve gyűlöli egymást. Jobb és-, baloldal vívja a harcát, miközben a nemzet szép lassan süllyed a mocsárba, mert a csónak, az erkölcs és az egymás iránti megbecsülés, a tolerancia és a szeretet már régen a mocsár martaléka lett.

A megújulást hirdetők ugyanazokkal az arcokkal és ugyanazzal a stílussal próbálkoznak, míg a rendszert váltók a városszéli olajpadlós kocsmákban sem tűrt, penetráns, Háry János-i fordulatokkal igyekeznek a választóik kedvébe járni. Ez azonban nem a megbékélést, a nemzet nyugalmát szolgálja, hanem további ártó ösztönökre, gyűlölködésre, irigységre és kapzsiságra sarkal. Ergo: minden úgy folytatódik, ahogyan április 12-éig volt. A kulturáltság, a diplomácia, a méltóság egyszer és mindenkorra kihaltnak tűnik a magyar belpolitikai életből. És ennek a folyamatnak bizony súlyos ára lesz hamarosan. Mert nem összefogással, hanem gyűlölködéssel teli lelkek bosszúállásával, fenyegetőzésével telik a drága idő egy háború küszöbén, amikor az energiakészletek zsugorodnak, az árak napról-napra nőnek, s hovatovább sem áram, sem gáz, sem benzin, sem víz nem lesz a magyar háztartásokban. Az élelmiszerellátás megszűnik, a bevásárlóközpontok üresek maradnak, fűtés helyett marad a nagykabát-pokróc kombinációs melegedés. Mert a gyűlölködés, az indulatok, az ember, ember elleni őrülete idevezet.

A békét kereső, a politikától elhatárolódó magyar ember egyedül a természetben és a templom csendjében talál nyugalmat. Amíg a politikusok a bíborossal paroláznak a körmenet kellős közepén vagy Calvint idézgetik vágyvezérelt előadásaikban, s egy nemlétező Nyugat, keresztény kultúrájához tartozónak vallják a nemzetet, addig ez a kereszténység is csak a lelkekben él. Mária országa lassan, de biztosan felzárkózik az egykori keresztény Európa lezüllött mai valójához, amelyben a gyermekek védelmét a gyermekellenes intézkedésekben látják a legbiztosabbnak, amikor az ártatlan magzatokat édesanyjuk szíve alatt gyilkolja halomra az élet megvédésére felesküdött orvos, amikor a nő a várandósságát, a saját testével való rendelkezés jogának tartja, nem pedig az élet bölcsőjének, a fejlődés menedékének, amelyben a magzat csak az édesanyára számíthat. A teremtésben való részvétel fogalma ma már ismeretlen. Isten nem számít, az emberi létet pedig felülírja jólét, a nők egzisztenciája…

A gyermekek nevelésébe belevájnak a törvények, és a család fogalmát is átveszi egy, a Teremtéssel homlokegyenest ellenkező szemlélet, amely az egészséges gyermekből beteg, örök lelki számkivetettségben és zavartságban élő embert alakít. A meghitt családi karácsonyok szeretetében felnövő gyermekek helyett, karácsony és szeretet nélküli generációt nevelnek, ami az 1917-es szovjet mintát követi. Mert voltaképpen a gyermek mostantól az államé, csakúgy, mint a nevelés. Hiszen a gyermekvédelemnek nevezett gyermekellenesség évtizedek óta működik a világban. A gyermeklélektan ismeretlen, nem alkalmazható, vagy csak annak az ellenkezője, amit értő szakemberek egy évszázadon keresztül leírtak. Ma már látszik, és egyre inkább kitűnik az a pótolhatatlan hiányosságtömeg, amely az elmúlt harminchat évben halmozódott fel, s amely úgy rombolta le Széchenyi megállapítását, mint egy lavina a dél-tiroli síparadicsomot. „A haza igazi ereje a kiművelt emberfőkben van” – mondta a „legnagyobb magyar”, de mára a kiművelt emberfők csupán elgyengült erőlködők a Kárpátok gyűrűjében.

Amikor keresztény értékekről beszélnek, akkor is csak a politikai „érték”rend köszön vissza. Nem elég templomokat tatarozni, de az egyházi iskolák szabadságát is vissza kellene adni. A keresztény kultúra a művészeti korok ismeretével kezdődik, az építészet, a zene, a festészet, az irodalom ismeretével folytatódik, mert ez teszi védetté, kulturálttá a gyermeki lelket, s ebből a védett és kulturált gyermeki lélekből alakulna ki egy megbízható, a szépre, a jóra, a szeretetre fogékony, az ismeretekben gazdag erő, a haza igazi ereje, amely a keresztény kultúrát és a hitet ötvözi a hazaszeretet, a tisztesség, az erkölcs, az alázat és a méltóság ércével.

Ami tehát ma látható és tapasztalható a megmaradt Magyarországon, az nem más, mint minden politikai oldalról nemzetvesztés. A jog a politika végrehajtó hatalmává vált, az erkölcs nevetséges hagyománnyá lett, a hit és a nemzeti elkötelezettség elcsépelt közhellyé alacsonyodott. És mindezt az a politika tette, amelynek egyik része vissza készül kerülni a hatalomba, a másik része megpróbál élni a megszerzett hatalommal…

A politikán kívül és felülálló magyar keresztény polgár, hol kacagva nézi a történéseket, hol könnyeit itatva gondol egy csodálatos nemzet múltjára, annak hitére, és hitehagyására, történelmi nagyjaira, példaképeire, és a kilátástalan jövőre, egy nép pusztulására… egy népére, amelynek hírmondói valahol a Kárpátokban, egy-egy kis faluban lesznek csak… s talán belőlük nő majd ki a Máriás, keresztény nemzet következő értelmes ezer esztendeje. Az az ezer év, amelyet a mai politika felelősei eltoltak és eltolnak maguktól a hittel és a nemzeti elkötelezettséggel együtt.

Mert bárhogy is lesz, akárhány szomorú vasárnapot kell is megélni, ez az ország Mária országa, amely – Szent István szavai szerint – „nem vész el a történelem viharaiban.” Mert mindig megmarad néhány mag, amely az ocsúból is életre kel és kalászba szökken!

Stoffán György  

Végzetes rendszerváltás

 

 

1989 óta csaknem minden választás után, a választást nyert politikusok rendszerváltásról beszéltek. Most is! A Gyurcsány-i hatalom 2010-es bukása után az új kormány is arról beszélt, hogy befejezik a rendszerváltást, és beköszönt a szép, új keresztény, magyar világ, azaz, a rendszerváltás egyszer és mindenkorra megtörténik. Majd 16 év elteltével láthattuk, hogy a dolog nem egészen úgy sikerült, ahogy eltervezték. Ezernyi értelmetlen intézkedés, az anyagi haszonszerzés mindent felülíró vágya, a rosszul megítélt beruházások tömege és a cinikus, felsőbbrendűség proletár gőgje valamint a kapzsiság, a legjobb elképzeléseket is felülírta. A haszonlesők, a pártból élők és a talpnyalók, a Fidesz-KDNP hatalmát orkánszerű erővel söpörték el 2026. április 12-én. A bukás elkerülhetetlen volt, mert a hatalom már nem látott le a szürke polgárok problémáira, nem érzékelte, hogy hol kell meghúzni a határvonalat, és mikor, miből lett elege az átlagembereknek, a választópolgároknak, pedig sokan és sokszor figyelmeztettek a bukás veszélyére.

A választási kampányban az ellenzék, amely mára a kormányt alkotja, a legaljasabb emberi tulajdonságokat felhasználva lázított és ígérgetett, hazudozott és az általános elégedetlenségre építve, óriási, külföldről kapott pénzösszegek felhasználásával, sikerrel vette az akadályokat, majd választást nyert. Ekkor újra rendszerváltásról kezdett beszélni az ország, noha rendszerváltásról szó sem eshetne, hiszen az már jóval korábban megtörtént. Nem 1989-ben, hanem 1944-ben, egy hosszú, 25 évig tartó, rendszerváltó korszak, folyamat lezárásaként.

Ez a folyamat 1918-ban kezdődött, amikor a vörös, moszkovita söpredék, a világháborús káoszt kihasználva megszerezte a hatalmat, és IV. Károly megszegve koronázási esküjét, cserbenhagyta a magyar nemzetet. Voltaképpen ezt már rendszerváltásnak nevezhetjük, mert egy ezer éves történelmi, politikai folyamat lezárása történt meg a király árulásával. Mégsem beszélhetünk erről, mint teljes rendszerváltásról, mert vitéz nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy, leverte a bolsevik söpredéket, megtartotta a Magyar Királyságot, mint államformát. Azonban, király nélküli királyságként, Trianon ország-csonkítása után egy erőtlen, de hagyományaiban, törekvéseiben az ezeréves keresztény múltra támaszkodó, revízióban gondolkodó hatalom jöhetett létre, királypárti és nem királypárti, de a hagyományos erkölcsi, nemzeti identitásbéli, és hitbéli alapokon. Az 1938-1940-es területi döntések reményt adtak a teljes revízióra, amely talán létre is jöhetett volna, ha a második világháború drámai eseményei, a politikai kényszer, az áruló főtisztek és a Nyilas árulás nem következik be. Ám, bekövetkezett, így 1944. október 16-án megtörtént az a történelmi rendszerváltozás, amely elindította Magyarországot azon a lejtőn, amelyen ma is – egyre gyorsabban – rohanunk a megsemmisülésbe.

Mit hozott 1944. október 16-a?   

A nyilas hatalomátvétel maga volt a nemzetárulás, hiszen idegen segítséggel „megpuccsolták” azt a politikai vezetést, amely látva a háborús helyzetet, ki akart szállni a pusztító és kilátástalan háborúból. A kormányzói parancs megtagadása önmagában is kimeríti a hazaárulás fogalmát, de amikor ez az idegen hatalom segítségével történik, az cáfolhatatlan és megmagyarázhatatlan nemzetárulás, amely lezárt egy ezeréves korszakot, a királyi rendszert, a keresztény Magyar Királyság addigi történelmét. Ezt erősítette meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés, majd ez a nemzetgyűlés 1946. január 31-én megszavazta a királyság megszüntetését és a köztársaság létrehozását. A rendszerváltozás tehát megtörtént. Ezt követően érvényesült a szocialista demokrácia, majd e fosztóképző elhagyásával maga a demokrácia, amely egy minden diktatúrára ráhúzható, megfoghatatlan fogalom.

Az addigi ország-vezetést és e vezetést biztosító társadalmi osztály tagjait elüldözték, kirabolták, megölték, bebörtönözték, tehát lefejezték az ország vezetését, helyükbe pedig a proletárdiktatúra és a szocialista demokrácia korifeusai léptek, akik pénzért és a hatalomért bármire képesek, meggyőződésük, elveik nincsenek, nemzeti elkötelezettség nélkül politizálnak, saját javukra, bárki ellenében, ha ezt kérik tőlük, ha ezért fizetik őket.

Ez a mentalitás folyamatosan érvényesül az említett rendszerváltás óta, ám a helyzet az idők folyamán még drámaibbá vált. A társadalom erkölcsi züllése, hitehagyása, tanulatlanságának mélyülése ellehetetlenítette az esetleges pozitív változás reményét, de az elmúlt harminchat évben kihalt az a generáció is, amely még tudta, ismerte azokat a szellemi, lelki, erkölcsi feltételeket, amelyek által vissza lehetett volna építeni egy kulturált, erkölcsileg és gazdaságilag szinkronban lévő Magyarországot, amely 1944 októberében elvesztette önmagát.

1947 augusztusától kezdve a maradék értékek felszámolása, az egyházak megsemmisítése, az oktatás lezüllesztése és a jog sárba taposása is teljes erővel indult útjára. A Magyar Tudományos Akadémia vezetését – a korábbi vezetés feljelentgetésének és ellehetetlenítésének segítségével – átvették az ifjú kommunista „tudósok”, a bírói székekbe asztalosok, vasmunkások és egykori áruló bírók ültek, a tanítókat két-három hónap alatt képezték a legkülönbözőbb szakmák kommunista kádereiből. Egyszóval, megkezdődött a szovjet mintájú társadalom-züllesztés. 1956 forradalma a diktatúra elleni lázadásként került a köztudatba, ám valójában egy nemzetközi konfliktus elkendőzésére használta a világpolitika a magyar vért, az egyszerű ember hazaszeretetét, áldozatát. Majd folytatódott a kommunista rendszer, annak minden aljasságával. 1989-ben a nemzetközi politika leszámolt a szocialista országok vezetőivel és „rendszerváltás” néven Magyarországot, ezernyi hazugság segítségével hozzácsapták a Nyugathoz, békés „rendszerváltást” mímelve. Noha semmi nem változott, csak a parancs. A kerekasztalnál kommunisták ültek, a templomok első padjaiban a volt párt-és KISZ titkárok foglaltak helyet, a tanácselnök pedig a kertben a rádióját bömböltetve, a bogrács vagy a flekkensütő mellett, hallgatta a vasárnapi misét. Később, a liberálisból jó „kereszténymagyar” lett, mert ez hozott is a konyhára, és mindenki elégedett volt egy darabig.

Az Európai Unióhoz való kötelező csatlakozás, és az ezzel járó kötelezettségek is súlyosan ártottak a magyar szuverenitásnak, hiszen maga a népszavazás is alkotmányellenes volt. A csatlakozás ellenére is megmaradtak bizonyos Rákosi-korszakban hozott törvények és a gadaság átalakult valamiféle embertelen kapitalista rendszerré, amelyben még a családi kapcsolatokat is pénzben mérték, de a nemzeti érdekeket senki nem szolgálta, mert azok nem összeegyeztethetően a nemzetközi politikával, a demokráciával és az uniós „értékekkel”.  

Amikor látta a társadalom, hogy a politikus a dolgozó emberek adójából mértéktelenül gyarapodik, és ezt még újságokban hirdeti is, gyorsan megváltozott a társadalom hangulata. Mert nem volt jó látni a yachtot, a milliós táskát, a milliárdos farmot… Az irigység és a kapzsiság döntő mérkőzése április 12-én újabb aspiránsoknak adott lehetőséget, de semmiképpen nem beszélhetünk rendszerváltásról, hiszen az, 1944. október 16-án már visszavonhatatlanul megtörtént. Ezer normális évet váltott le egy, a proletár gőgtől, primitívségtől és rossz emberi tulajdonságoktól hemzsegő, erkölcs és hit nélküli új rendszer, amely immár 82 éve rombolja a magyar szellemet, a hitet, az erkölcsöt, az oktatási rendszert, a méltóságot, és élteti, erősíti az embertelenséget, a szeretet nélküli létet, és végül elősegíti a végső pusztulást. Mert ez a rendszerváltás utáni majd’ száz év, nem éli meg az előző rendszer által megélt ezret… mert az értéknélküliség, a kapzsiság, az irigység olyanná teszi a lelket, amilyenné a hőség tette az egykor volt zöld mezőket, a termő kerteket, a gyümölcsfákat. Kiég és elpusztul. IV. Károly magyar király 1918. november 13-án aláírta az eckartsaui nyilatkozatot, amelyben lemondott a magyar uralkodói jogok gyakorlásáról, és ezzel elindította a fenti felvázolt, megállíthatatlan folyamatot…

Nincs tehát választások utáni rendszerváltás, csak választások utáni bosszú van, kapzsiság és hatalomvágy, amelyek minden eddigi választás után láthatók voltak, de végül a pusztulásba vezetnek… Ez történik most is, mert a folyamat állandó…

Stoffán György