Értem is, és nem is értem…

Igazi nagy bukás volt az, amit április 12-én átélt a Fidesz, és a Fideszre szavazók tábora. Tizenhat év után nem illett volna ekkorát bukni a politika színpadán, de tény, ami tény: megtörtént. És ha csak nincs valamilyen másféle forgatókönyv a háttérben, akkor ez a felállás, amit ma látunk, a sokat emlegetett demokrácia szabályai szerint így is marad. Minimum négy évig. Eddig értem a dolgot. Azt viszont már nem értem világosan, hogy a Fidesz megmaradt tábora miben reménykedik akkor, amikor „meg akarja szervezni magát”, amikor arról beszél, hogy „visszatér”, és amikor a jelen helyzetben is olyan stílusban adja elő a terveit, mint a választás előtt, folyamatosan maga elé tartva a keresztény kultúra megvédésének a privilégiumát, magának vindikálva a nemzeti elkötelezettség fogalmát.

Nem értem, mert valami nagyon kimarad ebből az elszántságból, ebből az öntömjénező és már-már a másik három és félmillió honfitársunk elleni gyűlölködő megnyilatkozás-sorozatból. Kimaradt az az erkölcstelen és törvénytelen magatartás, amelyet az utolsó két évben folytattak, de amiről csak most, a választás után értesült a közvélemény. Kimaradt a bukást előidéző ezernyi apró összetevő, az arcátlan, és a magyar adófizetők pénzéből osztogatott sokmilliárd emlegetése, elmaradt a mea culpa, és tartok attól, hogy az idő még számos hiányosságra derít fényt. A cinizmus, a nagyképűség, a szakmaiatlanság, a méltóság pénzre váltása, a szellemi és kulturális leépülés maradandó sebei. És nem tapasztalhatjuk meg az elvárható alázatot, amely bocsánatkéréssel párosulva lenne az igazi egy keresztény, magyar kormány részéről, hiszen ez kijárna azoknak a választóknak, akiket a szemérmetlenség, a kapzsiság és az erkölcstelenség titkolásával még utoljára rávett a Fidesz arra a bizonyos X-re…

Fel kellene tennünk a kérdést: Vajon tényleg egyetlen remény és egyetlen lehetőség a tizenhat év után ilyen mértékben bukott párt? Valóban a Fidesz lenne a magyar kereszténység egyetlen talpköve ebben a szétszaggatott Kárpát-medencében? Tényleg ők lennének azok, akik a magyar identitás, a magyar hazaszeretet örök letéteményesei? Nem hiszem!

Inkább az az igazság, hogy a nemzeti, keresztény elkötelezettségű társadalom bennük látta tovább élni azt a kevés reményt, amely egy 126, 83 és 36 éve megcsalt, tönkretett nemzetben még ott lappang. A bukással ezt a társadalmi réteget árulták el, másokra fogva az okot, másokat téve felelőssé, noha egy jó kormányzás után, a feltörekvő, választás előtti ellenzéken legfeljebb nevetett volna a társadalom.

Tegyük fel tehát, magunkban a kérdést: minden elveszett-e a nemzet megamaradását illetően, a Fidesz bukásával? Vége van-e a kereszténységnek és a nemzeti elkötelezettségnek ezzel a súlyos változással? Miért hisszük azt, hogy csak pártokban és személyekben lehet gondolkodni, ha nemzetről és hitről van szó? Ha személyekhez kötünk hitigazságokat, ha személyektől függ a nemzeti elkötelezettség, és személyek határozzák meg cselekedeteinket, akkor elveszítjük magunkat és egyéniségünk is megszűnik, mert azt gondoljuk, hogy amit hallunk, amit utasításba kapunk, az a sajátunk. Olyasmi ez, mint a mesterséges intelligenciának nevezett plágium szoftver, amelynek használatával hasonlóképpen leveszítjük saját egyéniségünket.

A jelenlegi magyar belpolitikai helyzet is ennek a téveszmének az áldozata, amint azt a társadalom elé tartott tükör mutatja. Gyűlöletek, ellenérzések, hatják át a magyar belpolitikát, a magyar társadalmat, mert ezt sugallja a népnek a politika. Az egyik parlamenti párt a nemzeti és keresztény jelzőket használja saját belátása szerint. A másik számára minden az ördögtől való, ami nem egyezik az ő elképzelésükkel. A harmadik pedig olyan önteltnek és bölcsnek hirdeti magát, ami már ab ovo antipatikus a gondolkodni tudó ember számára. Nincs tehát a magyar parlament falain belül olyan párt, amely méltó egy ezer éves nemzet képviseletére. Hiszen ezer évnek a méltósága, alázata, hite és a nép iránti elkötelezettsége hiányzik mindegyik pártból. És ezeket a pártokat a nép választotta meg a saját hátára púpnak.

A mai magyar „demokráciában” a nép csak eszköz. Nem döntéshozó, nem felelősségvállaló, hanem olyan eszköz, amelyet mindenféle átveréssel és pénzzel meg lehet győzni, mert a népnek, a tömegnek nincs pszichológiája, nincs önbecsülése, mert skizofrén, és úgy érzi, hogy akik vezetik, azok helyette gondolkodnak – jól. A jelenlegi helyzet is erre utal, hiszen egy minden oldalon átvert és kijátszott társadalom hadakozik egymás ellen a politikusok igazáért, a hatalomért, a pénzért vívott háborújában. Ahol a nép hamarosan áldozattá fog válni. Nem új keletű ezt a felállás, hiszen a nép mindig is ezt a szerepet töltötte be. A hatalom eszköze és áldozata volt. Ma is csak akkor önmaga, ha a zsebében kezd a hatalom turkálni. És fog turkálni, mert a hatalomnak pénz kell. Addig nincs baj, amíg mások zsebébe nyúlkál a hatalom, ám, amikor az egyén, ez esetben a polgármester zsebébe nyúl és a hivatali időszak megrövidítésén gondolkodik, máris felháborodás követi az elképzelés nyilvánosságra hozatalát.

És itt van a kulcs. A kapitalizmus, a hatalom, az emberi tulajdonságok legrosszabbikait használja fel saját hatalma és a nép teljes megalázása, egymás ellen lázítása érdekében. A kapzsiság, az irigység, a mások kibeszélése, a karaktergyilkosság hasonlatos a római kolosszeumok lelátóihoz, amikor az áldozatok egymást ölték, az oroszlánok felfalták őket, de a lelátókon ez volt a szórakozás a római polgárnak, a császárnak és a politikai sleppnek. Ma a küzdőtér az ország, a társadalom, a lelátó pedig a parlament, ahová bejuttatni tud a társadalom, de visszahívni onnan, már képtelen. Gladiátor, üldözött és oroszlánok elé vetett áldozattá vált a magyar társadalom, mert a hatalom hazudozásai, a törvénytelen gazdagodás, a korrupció nem látszott a nagy szavak, a vádaskodások, az ígéretek színfalai mögött.

Keresztény-e tehát ma még ez a megcsalt, megalázott és magára hagyott tömeg? Tud-e magyar maradni mindenféle politikai hatás nélkül is, és fel tud-e építeni apró lépésekkel egy politikán felül és kívülálló társadalmat a szeretet és a megértés szellemében? Tudja-e gyakorolni is a hitét, ahogyan politikai befolyás nélkül elzarándokol Csíksomlyóra, ahogyan a vasárnapi istentiszteleten beül a templom padjába, ahogyan a szombatot megüli a zsinagógában? Tud-e még ez a nép egyénileg és közösségben az Istenhez fordulni szégyenkezés nélkül? Be tudja-e tartani azt a tíz, az emberi léthez szükséges használati utasítást, amelyet Mózes lehozott magával a hegyről?

El kellene végre dönteni, hogy politizálunk vagy emberek maradunk? Csendes, Istennel egy légterű templommá tudjuk-e alakítani az országot a mindennapokban, vagy maradunk a politikusok játékszerei, megalázott használati tárgyai, eldobható eszközei? Ragaszkodunk-e jobban továbbra is egy-egy politikai személyiséghez, mint magához a Teremtő Istenhez? Elveszejtjük-e a lelkünket és a hazánkat, vagy megteremtjük a somlyói nyereg együtt megélt hitét a mindennapokban? Át kell gondolnunk tehát egyenként és kis közösségekben, hogy a politikán kívül és felül emberek, magyarok és hívők tudunk-e maradni, vagy csordaként követjük az istentelenséget, a politikai kereszténységet és a nemzeti csomagolásban lévő álnemzeti és erkölcstelen jobb és baloldali politikát? Mert a magyar nemzetet egyetlen szellemiség mentheti meg: az, ha szakítunk a pártoskodással, a pártok ajnározásával és a pártok miatti, egymás ellen megélt és élvezett gyűlölettel. Ha mint társadalom, nem teremtjük meg a béke és az egymással szembeni lojalitás, a csíksomlyói egyetértés országát, akkor menthetetlenül elveszünk. Mind. Pártostul, egyházastul mindenestül. Hírünk sem marad! És mi magunk teljesítjük be a pozsonyi csata nyugati jelmondatát: „Ugros eliminandos esse”…   

Stoffán György

Bevégeztetett! - Román erőszak és magyar árulás

Hajnal öt órakor a román hatóság falbontással betört a váradi premontrei kolostorba. A törvények felett álló önkormányzati maffia, a fellebbviteli tárgyalás előtt behatolt a Premontrei Rend tulajdonába, az uniós törvények által is védett szakrális helyre, és kilakoltatta az apátot, ezzel kiűzve a magyar, keresztény szerzetesrendet a Partiumból. A törvénytelen eljárást mind magyar, mind uniós, mind romániai részről cinkos hallgatás övezte. Trianon 2026-ban is folytatódik, ám ma már a nacionalista-kommunista ingatlanmaffia vezetésével...

SGy.

*** 

Ma hajnalban a váradhegyfoki premontrei apátság videójával indult a nap. Megdöbbentő volt. A társalgás román nyelven zajlott. A segítségül hívott járőr olyan hangnemben beszélt az apát úrral, mintha egy közönséges bűnözővel társalogna. Miután szó szerint betörtek a kolostorba, őt, aki otthon volt igazoltatták, elkérve a személyi igazolványát. Ezután felszólították, hogy hagyja el az erőszakkal és törvénytelenül lefoglalt épületrészt.

Ma mindenhol a kilakoltatás képei szerepeltek a híroldalakon. Csakhogy, ez az ügy nem ma és nem is az elmúlt hetekben kezdődött. Szóba került korábban is, ám akkor olyan válaszok érkeztek, hogy nem kell vele foglalkozni, éppen nem alkalmas, nem a mi ügyünk, mást mond a püspök úr etc. Ma hirtelen a „mi” ügyünkké vált. Akkor, amikor már megtörtént a kilakoltatás. Ma éppen ráért mindenki foglalkozni vele, csakhogy már későn… Várható volt a mai akció, ahogyan a reakció is.

Ma nem Fejes Rudolf nagyváradi lakost érte támadás, sőt nem is a „csökönyös” premontrei apátot. A Katolikus Egyházat, a Magyar Katolikus Egyházat érte erőszakos támadás a román jog és a román karhatalom hathatós közreműködésével. A partiumi magyar keresztényeket érte tettleges támadás, miközben a magyar érdekképviselő szerepében tetszelgő RMDSZ a nagyváradi önkormányzat segítője ebben a gyalázatos törvénytelenségben.

Megtörténhetett ez, miközben a váradi püspök éppen ma szervezője és házigazdája annak a konferenciának, amelynek résztvevői Románia katolikus egyházmegyéinek képviselői és a román vallásügyi államtitkár. A konferencia témája: „Az épített egyházi örökség, mint lelkipásztori és missziós eszközök”. Ocsmány, istentelen cinizmus!

A románokon nem csodálkozom. Most, hogy sikeresen beolvasztották a magyarok többségét Erdély nagy részében és a Partiumban, igyekeznek eltörölni a nyomát is annak, hogy valaha léteztünk. Az igazán fájó az, ahogyan azok, akik állítólag közülünk valók, pénzért és hatalomért elárulnak bennünket. Hasonlóan fájdalmas, hogy az „anyaországiak” többsége, még az úgynevezett „nemzeti” oldalon állók is eleinte csak szemforgatva a vállukat vonogatták és többnyire az volt a válaszuk, hogy nem kell ezzel foglalkozni, miközben már némelyiküknek megvolt a méregdrága jegye a somlyói Zarándokvonatra...

Ma hajnalban világosan bebizonyosodott, hogy a közöny, a mieink közönye csendes, ám gyilkos árulás. A nagyváradi magyar barokk premontrei templom helyén nemsokára egy modern, többszintes parkoló épül. A tervek már megvannak, ahogyan a nemzetünk eltörlésére is, mert mi hagyjuk és az árulók még cinkosok is ebben.

Isten irgalmazzon nekik!

CzA.

Nyílt levél Juszt Lászlónak

Az egyházellenesség ma divat, kifizetődő vállalkozás, dörgölődzés egy új világkép szervezőihez, ám semmiképpen sem a kulturált ember sajátja. Ugyanis, aki ma az értelmes, békére szólító egyháziakat bírálja, és egyes figyelmeztetéseiket magára veszi, az nyilvánvalóan annak a figyelmeztetésnek az ellenkezőjét tarja a sajátjának, tehát rosszat tesz, gyűlöletre uszít, békétlenséget generál. Ilyesmibe szaladt bele, Juszt László is, amikor Székely János püspök, „A hit és a szeretet országát kell felépítenünk. A szeretet országát nem lehet gyűlölettel építeni” – mondatára reagálva, magából kikelve támadta meg a katolikus egyházat, a választást elbukó kormányt, és igyekezett összemosni a Fidesz 16 évét az egyházzal. „Ki tanította Önnek, hogy államról és jogról prédikáljon? Hol vannak a bibliában ilyen fogalmak?” – tette fel a kérdést Székely püspökhöz szóló nyílt levelében Juszt.

(https://www.facebook.com/JusztLaci)

Nos, a papot, a püspököt, a hívő keresztényt maga Jézus tanította arra, hogy értelmes, jó gondolatokat, erkölcsileg irányadó szellemiséget hirdessen. „Tegyetek tanítványommá minden nemzetet” (Mt 28,18–20) – mondta, és ez azt jelenti, hogy akár állami, akár jogot gyakorló hivatalnokokról van szó, azokat figyelmeztetni kell a jézusi tanításra, hiszen a parancs az, hogy „tegyetek tanítványommá minden nemzetet”. Ha pedig tanítvánnyá kell tenni minden népet, akkor a tanítványoknak el kell mondani, azt, amit a Mester ránk hagyott. Furcsa, hogy ezt Juszt nem érti, és alapigazságokat érez sértésnek.

Ez arra mutat, hogy ő úgy látja, miszerint azok, akikhez ma dörgölődzni szeretne nem csinálnak valamit az alapigazságnak megfelelően, mert ahogy csinálják, az nem fér bele a krisztusi tanításba. Tehát, megpróbál védekezni egy axioma ellenében. Hiszen, valóban nem lehet törvénytelenséggel törvényes uralmat kiépíteni és nem lehet a jog átlépésével jogállamot kialakítani. Nem politizálás ez, hanem iránymutatás, ami pedig a való életben, valós kötelessége azoknak, akiknek tanítvánnyá kell tenniük minden nemzetet. Székely János kiváló prédikációját persze nem mindenki értette, hiszen ez a szellemi és lelki fejlettség nem mindenkinek adatott meg.

A püspök nem egyes pártoknak üzent, mert Csíksomlyóból nem üzenget senki, hanem az odazarándokló népnek mutatott utat. Ugyanis, ma valóban a hit és a szeretet országát kell felépíteni, azt az országot, amelyet sikeresen lerombolt az ocsmány politika. Azt az országot kell a krisztusi Igének megfelelően felépíteni, amelyben ma egymásnak feszül az isteni és a sátáni, a jó és a gonosz, a vallásgyakorló és a vallásüldöző… És ez nem egy ország, hanem egy teremtett világ. Mert a püspök nem vonatkoztat el egyetlen országra, egyetlen nemzetre, hanem azokat a folyamatokat látja, amelyek mindenütt, így a Kárpát-medencében is tapasztalhatók… pont azon értetlen és rosszindulatú dörgölődzők miatt, akik nem értik a krisztusi felhívást, a békére, igazságosságra, hitre szólító parancsokat. Tehát, megnyugtatásul: Székely János, a Juszt által otrombán megszólított szombathelyi püspök nem Orbán Viktornak vagy Magyar Péter miniszterelnöknek prédikált, hanem a hívő népnek.

Jobb lenne tehát, ha az elnyűtt általvetőből nem kapargatnánk elő mindenféle ócska szerszámot, ami másra nem jó, csak arra, hogy megsebezzünk ártatlan embereket, társadalmat, egyházat. Ha valaki zöldbáró lett, akkor szántson, vessen, arasson, és ne foglalkozzék olyasmivel, amihez végképp nem ért, amiben vak. Ha pedig mindenképpen bírálni akar, akkor ott bíráljon, ahol annak helye van. Juszt e megszólalásában ugyanis lejáratta saját magát és az új kormányt is, mert célzásnak vette, ami axioma. Ergo: ő bizonyos helytelenségeket lát, és azt hitte, hogy Székely püspök erre célzott beszédében. Juszt nagyot tévedett…

Erre mondták a régiek: „Si tacuisses, philosophus mansisses.” (Boethius)

(stoffán)

Elfelejtett csíksomlyói példaképek... Écsy János OFM

 

Ma már természetesnek tartjuk, hogy Pünkösd ünnepén  ellátogatunk a magyarság utolsó nagy keresztény táborába, a csíksomlyói Segítő Szűz Mária kegyhelyére, felekezeti hovbatartozástól függetlenül. A nemzet egységét, a hit közös élményét tapasztaljuk meg, és érezzük azt a csodát, amelyet az anyai szeretet nyújt a gyermek számára. Itt élhetjük meg , mint egy nagy család az édesanya összetartóerejét. Ilyenkor azonban gondolnunk kellene azokra a nagyszerű elődökre, akik szenvedéseik és életük árán is, megküzdve a politika gonosztevőivel megvédték a jövő számára Csíksomlyót. a ferences zarándokhelyet. Egy ilyen hős példaképről emlékezett meg néhai P. Márk József ferences atya (1927-2020), és küldte el nekem ezt a megemlékezést, amelyet alább tanulságul adok közre a mai zaránokok és hívek számára...                             

***

P. Écsy János OFM 

(Ordo Fratrum Minorum - a legkisebb testvérek rendje - a szerk. )

2007. április 19-én huszonöt éve, hogy baleset következtében eltávozott körünkből P. Écsy János provinciális atya. Méltó, hogy megemlékezzünk róla, mint emberről, és mint elöljáróról.

 

János atya, mint ember:

Született Rákosdon, Vajdahunyad melletti kis településen 1919. június 9-én. Szülei jobb módú földművesek voltak. Édesapja korán elhunyt. A hátramaradt öt testvért édesanyjuk nevelte fel. Egyik nénje ferences apáca lett. János atya az Erdélyi Ferencrendbe lépett.

Édesanyja erélyes, tiszteletet parancsoló, nemes lelkű nagyasszony volt. A nagycsalád tagjait iskoláztatta, s mindnyájukat az élet küzdőterén jó posztba állította. Szerette gyermekeit és gyermekei is nagy odaadással viszonozták szeretetét. Egy-egy családi ünnepre mindenhonnan hazajöttek és együtt ünnepeltek. Nagyon szerették édesanyjukat és egymást testvérekül.

Mivel a vajdahunyadi ferences templomhoz tartoztak, kapcsolat keletkezett a kolostor elöljáróival, tagjaival. Ők pedig a jól tanuló és jó magaviseletű gyermeket, a Lacikát elküldték Székelyudvarhelyre, a Szeráfikumba tanulni. Itt végezte középiskolai tanulmányainak első részét, a Székelyudvarhelyi Római Katólikus Főgimnáziumban. Ezután beöltöztették a rendi ruhába és 1937 – 38-ban Csíksomlyóról járt a Csíkszeredai Római Katólikus Főgimnáziumba. Egy év noviciátus következett, melynek letöltésével a Vajdahunyadi Ferences Teológián folytatta tanulmányait. Pappá szentelése 1943. június 20-án volt. Egy évig Vajdahunyadon maradt, mint studenspáter. 1944-45 évben Déván volt, utána Kolozsváron, 1945-47-ben elvégezte a Kolozsvári Bolyai Egyetemen a román-francia tanári szakot. 1949-1951-ig házfőnök Désen. 1951-52-ben a máriaradnai gyüjtőtáborban házfőnökhelyettes, 1952-61-ig házfőnök a dési lágerkolostorban. 1961-64-ig börtönben szenvedett. 1964-70-ig Szentágotán, plébánián teljesített szolgálatot, majd 1970-től haláláig, 1982. április 19-ig Csíksomlyón volt házfőnök. Közben, 1979-ben, végrendeleti öröklés révén elnyerte az Erdélyi Ferencesek Tartományfőnöki Hivatalát.

Emberi jellemzői: Magas termete, magas homloka jeles intelligenciára mutattak. Mélyen ülő szemei gazdag lelki és jellembeli jótulajdonságról árulkodtak. Megjelenése, egyenes testtartása fegyelmezettséget jelzett. Nem volt bőbeszédű, de szavainak gazdag tartalma volt. Személyi varázsa olyan hatékony volt, hogy akivel csak kapcsolatba került, megnyerte magának. Széleskörű kapcsolatot tartott az emberekkel. Tisztelték, szerették, nagyra becsülték. Sokakkal levelezett. Lakonikus rövídséggel írt leveleivel sok örömet szerzett ismerőseinek.

Kiváló tulajdonsága volt a rendszeretet. Prédikációit mindig leírta. Skolasztikus rend szerint, pontokba szedte. Irodai hivatalos könyvvitelét dossziékba foglalva tárolta, feliratozással látta el. Imáit, szentmiséit mindig nagy buzgósággal végezte. Vigasztalására szolgált, hogy a hívek mind nagyobb számban jöttek a kegytemplomba, szentmisére.

Vendégeit szívélyes szeretettel fogadta, hosszasan eltársalgott velük. Mély benyomást tett az emberekre. Ismerősei, barátai jól érezték magukat az ő társaságában. Még az ellenséges magatartású embereket is annyira megnyerte, hogy elismeréssel beszéltek róla. Emlékszem, amikor hatósági emberek, - akik valaha az ő és rendjének megsemmisítésére törekedtek, - turisztikai jelleggel a kegytemplom látogatására jöttek vendégeikkel. János atya behívta korlátozott rendházunkba, leültette és kínálgatta jó miseborral, szívélyesen elbeszélgetett velük. Bizony, tiszteletet és nagyrabecsülést váltott ki belőlük. Désen, a kényszerlakhelyes kolostorban, az 1960-as években a városi rendőrség parancsnoka meghívta, hogy az érettségire készülő rendőröket latin nyelvre oktassa. János atya meg is tette. Ez akkor volt, amikor elrendelték, hogy a rendőröknek kötelező a gimnáziumi érettségi vizsga. 

Diszkrét, hallgatag természete mellet a humort is kedvelte. Szívesen hallgatta a vicceket, humoros elbeszéléseket. Ő maga is mondott ilyeneket. Viccgyüjteménye volt egy füzetben. Szükség esetén elővette és felolvasott belőle. Egyszer megkockáztattam föltenni neki egy találós kérdést: „János atya! Mi a különbség közöttünk itthon és külföldön?” Találgatta, de nem tudta, mire akarok kilyukadni. Erre megadtam a megfejtést is: „Az, hogy itthon én beszélek többet és te hallgatsz többnyire. Külföldön te beszélsz többet és én mindig hallgatok.” T.i. János atya a román nyelven kívül beszélte a német, meg a francia nyelvet. Olaszul is meg tudott szólalni. Amikor Spanyolországba beléptünk, egyformán tudtunk hallgatni. Én magam csak a székely nyelvet beszélem, felcsíki dialektusban.

Munkát vállaló mesterektől megkövetelte a pontosságot. Valaki ez ellen vétett, úgy leszidta, mint egy noviciust a magisztere. Szerette a templom és a rendház jó karbantartását. Szívesen újíttatott, javíttatott az épületeken, kerítéseken. Somlyóra jövetele után (1970 őszén) renováltatta a templombelső festését, újra szereltette a villanyhálózatot, kibővítette a templomtéren a kockakövezetet.  Eddigi állomáshelyein is mindig javíttatta az épületeket, annyira, hogy rendi testvérei „építő Jánosnak” becézték.

Értője volt a műemlékeknek: Híres építő, festő, alkotó mesterek műveit könyvből tanulmányozta, alaposan ismerte. 1974-től 1980-ig négyszer mentünk külföldre, hogy amit elméletileg tudott, valóságban is megláthassa.  Nagy örömére szolgált a helyszíni szemle, a megtapasztalás. Mondta nekem: „József! Gyere, menjünk világot látni!” Mondtam neki: „Szívesen elmegyek.” Annyiban összeillettünk, hogy míg ő nyelveken beszélt, én az autó karbantartásán fáradoztam. A térképen egyformán eligazodtunk. -  Így jártuk keresztül-kasul Középeurópát egy bogárhátú Volkswagennel. Turisztikai címen kértük az útlevelet külföldre, valójában a műélvezeteken kívül az elérhető búcsújáró- és Mária-jelenések helyeinek felkeresése volt a célunk. Jártunk Máriacellben, Altöttingben, Lisieuxben, Lourdesban, Fatimában, La Salettben, Rómában, Lorettóban, stb. Sok szép és nagy élményben volt részünk. Csak egyre térek ki: Amikor a párisi Louvreban látogatást tettünk, mindent megnéztünk, amit csak tudtunk. Mikor ki akartunk lépni a múzeumépületből, János atya bánkódva megjegyezte: „Csak a Miloi Vénuszt nem láttuk.” „Hogy néz ki?” kérdeztem én. Azt mondta: „Csak fél karja van.”  „Hát nem mondtam én az elébb, nézd milyen félkezű szobor?” „Hol láttad? Gyere, menjünk vissza, hogy megnézhessem.” Visszamentünk. Igaz, hogy fél óráig kerestük, míg megtaláltuk a „Vénuszt.”

Elmondhatom: János atya rendkívüli, egész valójában igaz ember volt. Balesetben bekövetkezet halála (1982-ben) nagy csapás volt az erdélyi ferences rendre, valamint hozzátartozóira, mindazokra, akik ismerték őt.

 

János atya, mint szerzetes-elöljáró.

         János atya egyénisége megnyilvánult elöljárói mivoltában is. Mint házfőnök nagy gondossággal törődött alattvalóival. Törekedett arra, hogy hiányt ne szenvedjen senki semmiben. Betegek esetében orvosról és gyógyszerről gondoskodott. A legegyszerűbb munkás testvérrel is törődött. Ha valakinél, valamiben hibát, hiányosságot tapasztalt, nagy türelemmel elnézte, és szelíd szavakkal intette a jóra a hibázó testvért. Természetesen, magatartásával kiérdemelte a rendtagok tiszteletét, nagyrabecsülését és háláját.

         A dési lágerkolostorban, mint elöljáró vezette a közösséget. A fiatalabb testvérek közül Albert atyát szerette legjobban. Én akkor elvegyültem a nagy közösségben különösebb feltűnés nélkül. Isten úgy adta, hogy 1970-ben összekerültünk a somlyói rendházban. Három év együttlét után, egy alkalommal így szólt hozzám: „József! Tudod-e, hogy én téged  ravasz embernek tartottalak a dési közösségben?” Erre én így feleltem: „János atya! Mondd, most már igazán meggyőződtél-e, hogy nem vagyok ravasz ember?” Ő szerényen ráhagyta: „Meg.”

     1979-ben, végrendelet útján elnyerte a provinciálisi hivatalt. Nagy odaadással vette vállára a provincia, a rendházak és testvérek terhét. Sorra végig járta a közösségeket, sőt az egyházmegyés plébániákon működő testvéreket is felkereste. Meghallgatta, vigasztalta, bátorította őket, s ha szűkséget szenvedtek, segélyben részesítette. Megérezték a testvérek, mennyire szívén viseli sorsukat. 

              Az egyházmegyei vezetőség és papság nagyra becsülte János atyát. Amikor megjelent közösségükben, - pl. búcsús ünnepeken, - mindig nagy szeretettel, ráfigyeléssel vették körül. Jakab Antal megyéspüspök utódjául jelölte, de nem valósulhatott meg a püspök úr szándéka, mivel az állami felsőbb hatalom nem egyezett bele. Így teljesedett be a somlyói kis közösség imája, hogy ne sikerüljön János atyát kinevezni püspöknek, mert akkor Somlyóról el kell mennie, és ez nagy csapás lett volna rájuk nézve.

               Nagy ambícióval készült a pünkösdi búcsú megünneplésére. Papokat hívott prédikálni, gyóntatni, az akkori lehetőségekhez mérten igyekezett a búcsút méltó képpen megtartani. A szent Antal nagykilenced megtartása az ő idejében teljesedett ki annyira, hogy k.b. 3.000 ember vesz részt a kilenc kedden a mai napig.

               Az 1970-es, -80-as években mind többen jöttek hívők és turisztikai látogatók Somlyóra, a kegytemplomba. Mindenkit nagy tisztelettel és odaadással fogadott, ha tájékoztatást kértek készséggel állott rendelkezésükre. Egy alkalommal bukaresti akadémikus társaság kért tájékoztató szolgálatot. János atya olyan ékes román nyelven szól hozzájuk, hogy mindenkit ámulatba ejtett. Akikhez csak szólni kellett, mindig megtalálta a megfelelő tónust. Kapcsolatot tartott a helybeli, csíkszeredai kulturális vezetőkkel, múzeumigazgatóval, még a híres festőművésszel, Nagy Imrével is. A vezető emberek  felismerték benne a képzett, rendkívüli adottságokkal megáldott embert.

                Temetésére több, mint 200 pap jött el. Dr Jakab Antal megyéspüspök temette. A gyászbeszédet Borbély Gábor, felcsíki főesperes mondta nagy hatással. Jóllehet az állami közegek mindent megtettek, hogy a híveket megakadályozzák, hogy a temetésre ne tudjanak eljönni, a kegytemplom zsúfolásig megtelt gyászoló hívekkel. A kegytemplom kriptájába van eltemetve. Ott várja Istentől a megérdemelt jutalmát gazdag emberi és papi életének.

                Ő nyugszik Istenben, mi pedig őrizzük emlékét szíveinkben.

                Nyugodjék békességben!                                                          

(P. Márk József OFM)

Nem politizálni és gyűlölködni kellene, hanem bűnbánatot tartani!

Most mindenki megkapja azt, ami jár neki. Mert az Isteni igazság, az erkölcs, a parancsolatok és hitelvek akkor is érvényesek és nem relativizálhatók, ha ma még a társadalom nagyobbik része röhög rajtuk, gúnyolódik, elmaradottnak, hülyének nézi, máskor támadja azokat, akik igyekeznek ebben a rothadó világban is megtartani az elveiket, a hitüket és azokat az erkölcsi normákat, értékeket, amelyek az emberi társadalmakat egyben tartották évszázadokon keresztül. Új istenek, hitelvek, új erkölcsök nincsenek, illetve, veszendőek és romlásba viszik mindazokat, akik alávetik magukat az új világ „értékeinek”, akik magukénak vallják a Teremtés és az emberség isteni logikájával ellenkező új „dogmákat”.

Nem csak a világi élet, de az egyházak is új divatot hirdetnek elvéve a kapaszkodót azoktól, akiket konzervatívnak, maradinak, fundamentalistának bélyegeznek. Ám, a kapaszkodó akkor is megvan, ha ezt az új tanok igyekeznek megsemmisíteni, hiszen a kapaszkodó maga Krisztus, maga az Istenbe vetett hit. Csupán azért hisszük nehezebbnek, mert az egységes krisztusi közösség megszűnt, vagy megszűnőben van. Ma az egyik pap, lelkész, prédikátor így, a másik úgy magyarázza az Igét, saját tiszta vagy torz felfogása szerint. Aki megtartva a krisztusi igazságokat, Isten parancsait, tehát az új felfogás szerint „fundamentalista, konzervatív, vagy egyszerűen hülye”, az erősíti a hitet, erősíti a közösséget, közelebb viszi a népét a megértés kegyelméhez. Aki viszont a jelenlegi torz, relativizált ideológiákat hirdeti, az nem tesz mást, mint eltávolítja az embereket a hittől, az igazságtól, Istentől. Ahol nincs egység, ott nincs egyetértés, béke és igaz hit sem.

A ma oly divatos Isten-felfogás egészen elképesztő, hiszen azt tanítják a keresztény és immár a zsidó tanok, hogy Isten mindent megbocsájt, a Kegyelem magától értetődik, nincs szükség bűnbánatra, magunkba nézésre, lelki megtisztulásra. Jó nekünk a házibulira emlékeztető beat-mise, gitáros istentisztelet, hiszen arra jönnek a fiatalok. Ez a téveszme nem a lélek nemesítését alapozza meg, hanem egyfajta laza Isten-elfogadást, ami nem hitet jelent, annak minden követelményével, parancsával, hanem Istent, mint a szórakozás egyik „nemesebb”, templomi formáját. Sajnos a kormányok ezt milliárdokkal támogatták. Pedig, a fiatalok éheznek a hitre, a szeretetre, a mélyebb lelki kapcsolódásra, ám, nem kapják meg, mert mások, az „okos” felnőttek úgy döntenek, hogy ez a fiatalságnak nem kell, mert terhet jelenthet a számukra… Inkább a laza szórakozás, primitív dallamokat, még primitívebb szövegeket énekelve, lassan már minden keresztény templomban.

A keresztény egyházak lejáratása, a papok és lelkészek szidalmazása ma már szinte követelményszáma megy, mert az irigységet, és kapzsiságot vetette el a politika, a tanítás helyett. És most jön a legrosszabb, amikor megújulni látjuk a kommunista rendszer egyik legaljasabb szervezetét, az Állami Egyházügyi Hivatalt, amelynek ma, talán egyházügyi államtitkárság a neve. Innen halljuk ki az államtitkár gondolatait, amelyek szerint az Úrnapi körmenet többet árt a gyerekek lelkivilágának, mint a Pride. Ha ebben az országban ezt, vagy ehhez hasonló gondolatokat lehet nyilvánosan – a keresztény állampolgárokat – megalázva, vérig sértve közreadni, akkor sok jóra a következőkben sem számíthat a keresztény ember Magyarországon. Ergo: megkezdődött az európai érték alkalmazása, azaz a kormányszintű vallásüldözés, amit a politikai káosz okán még a nemzeti kereszténynek nevezett társadalom és politikai szervezetek sem vesznek észre.

Pedig, erre nem holnap és holnapután kell reagálni, hanem most. Hiszen az ember, ha pofont kap, nem egy hét múlva viszonozza… mert akkor már késő lesz. Késő lesz, mert addigra be lehet tiltani a körmeneteket, hiszen azok ártalmasak, be lehet zárni templomokat és keresztény iskolákat, meg lehet szüntetni az iskolai hitoktatást, de elő lehet szedni Rákosi Mátyás összes egyházellenes intézkedésének a listáját. Mert a társadalom elbolondult egyfelé… a politikai vitákba, a pártoskodásba, a gyűlöletbe, amelyet mindkét oldal hatalmas vehemenciával hirdet a másik ellen. És ez különösen undorító – mindkét részről.

A keresztény egyházak pedig úgy tesznek, mintha nem is léteznének. Hallgatnak, noha hasonló veszély idején az akkori egyházi elöljárók a szószékekről tiltakoztak a jogsértések ellen. Zadravecz, Márton Áron, Mindszenty József, Ravasz László, Csiha Kálmán vagy Ordass Lajos és sok ezer lelkész és pap, saját szabadságukat és életüket sem kímélve kiálltak a kereszténység, a nép és az egyházaik mellett. Mára azonban az ökumené abból áll, és az a közös, hogy egyetlen szó sem hangzik el a nép, a nemzet érdekében! Miért? Talán ma már nem érvényes az az ígéret sem, hogy: „És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”? (Máté 28:20)

Ma minden Krisztust követőnek össze kell kapaszkodnia, minden kereszténynek vállvetve kellene kiállnia a vallásszabadságért, a szabad vallásgyakorlásért, mert ma még meg lehet mosolyogni a figyelmeztetést, de holnap lefagyhat a mosoly a képünkről. Mert az Európai Unióban a cél egy… csak az eszközök mások – országonként és kormányonként. A cél pedig, a kereszténység, de általában a vallások kiirtása, és az egységes világvallás bevezetése, amely ugyan távol áll Istentől, Jézustól, az Istenszülőtől… de a balga embertömegek hitigényét kielégíti.

A keresztények egysége pedig nem abban áll, hogy sóhajtozunk és kérjük a Fennvaló kegyelmét. Mert egyelőre nincs jogunk kérni. Először bűnbánati évet kellene hirdetni katolikusnak, reformátusnak és evangélikusnak ahhoz, hogy utána méltatlanul, de Istenhez ragaszkodva, kérjük a segítségét. Ki-ki a maga Krisztust követő hite szerint. Mert van okunk bűnbánatot tartani, ahogyan nagyhéten, úgy egész évben is. Mert mint keresztény nemzet távolodtunk el Istentől, tagadtuk meg a hitünket, hagytuk el a templomainkat, rágalmaztuk meg papjainkat, öltük meg gyermekeinket, hagytuk magukra a szüleinket, tékozoltuk el a szülőföldet, csaltuk meg házastársunkat, és nem törődtünk a jövővel, azaz, gyermekeinkkel… nem adtuk nekik tovább a hazaszeretetet, a hitet, a nemzet iránti elkötelezettséget, a művészet iránti igényt, a zenét, a kultúrát… Felsorolhatatlan a nemzet bűnlajstroma. És még ma is csak pártokban, személyekhez ragaszkodva, egymást utálva élünk, pedig ez az öngyilkosságnak, a kárhozatnak az egyik variációja.

Mindenki megkapja ezért a büntetését éveken keresztül. Mert ami most következik Európában, azt nehéz lesz túlélni. Ám, megérdemeljük. Megérdemli az a 500.000.000 ember, akit a jólét, az élvhajhászás, a pénz odadobott egy sátáni világba, amely maga a földi polkol lesz hamarosan.

Nem, nem vagyok próféta, de negyvenöt éve figyelek, látom az összefüggéseket, látom a züllés, a lealacsonyodás folyamatát, a sátáni támadásokat. Viszont láttam tudósítóként a háborúkat és a forradalmakat, amelyekben ott volt a kegyelem is. És láttam az embereket megtérni és zokogva imádkozni halottaik felett ezekben a vérzivataros időkben. Lehet ma még drukkolni, gyűlölködni, hinni a politika hazugságainak jobbról és balról, lehet vén, porosodott vagy fiatal, de tapasztalat nélküli, tudatlan szakértőkre hallgatni. Ám, a lényeget nem találjuk meg náluk. Mert a lényeg a krisztusi tanítás, az isteni parancsok el nem évülő igazsága.

A magyar kereszténységnek közös az ellensége, ezért csak közös erővel, felekezeti ellentétek nélkül, Krisztust követve kell összefogni. Magyar Keresztény Nemzeti Unióba kell tömörülnie a keresztény magyarságnak a Kárpát-medencében, hogy tudjunk egymásról… hogy tehessünk egymásért, hogy közösen tarthassunk bűnbánatot és együtt könyöröghessünk a nemzetért, a megmaradásért… és együtt védhessük meg az üldözötteket. Mert a vallásüldözés hovatovább, minden felekezetet elér… Van tehát dolgunk a politikán és a pártoskodáson kívül is, ha meg akarunk maradni, mint keresztény magyar nemzet és keresztény magyar Kárpáthaza…

Stoffán György

Törvényes, de nem etikus… avagy „végkielégítés” magyar módra

 

Magyar Péter és kormánya úgy döntött, hogy nem fizeti ki azokat a lelépési pénzeket, amelyeket a volt kormányfő, a kormánytagok és államtitkárok számára a törvény előír. Az új miniszterelnök szerint nem érdemlik meg ezt a pénzt… egyéb okok miatt, amelyeket nem részleteznék még idézetként sem.

A volt kormánytagok osztották-szorozták ezt a dolgot, és arra jutottak, hogy ha már nem kapják meg, akkor felajánlják egy kárpátaljai gyermekotthon számára. Kérdés azonban, hogy amit nekik a jelenlegi kormány nem akar kifizetni, azzal rendelkezhetnek-e azok, akik „nem érdemlik meg”? Másrészt, ha a magyar adófizetők pénzéből „nem érdemlik meg”, akkor miért részesítenének előnyben egy olyan gyermekintézményt, amely az elmúlt években több mint 1000 milliárdot kapott a leköszönt kormánytól? Ismerve az utolsó pillanatban kiosztott milliárdok kedvezményezettjeit és a kiosztott összegeket, valóban kérdések merülnek fel a jelzett juttatás, „végkielégítés” kifizetésének jogosságát illetően.

A 2011-től napjainkig kedvezményezett nagydobronyi intézet több, mint 1000 milliárdos támogatásának teljes elszámoltatása megtörtént-e menet közben? Túl azon, mely intézmények és milyen összegű támogatásban részesültek 2011-től 2026-ig? Azoknak az elszámoltatása megtörtént-e? Jogosnak érzik-e a soktízmilliós végkielégítést azok a politikusok, akik horribilis összegeket osztogattak szét érezvén a bukást, miközben például ugyanebben az időben a NOKSZ-os dolgozók béremelését illetően a köznevelésért felelős államtitkár, dr. Maruzsa Zoltán azt nyilatkozta, hogy arra nincs pénz… marad tehát, a 250 ezres nettó bér.

Nem lett volna etikusabb az, hogy az egyébként is havi milliókat kereső politikusok, maguktól mondtak volna le a nekik törvény által járó, de cseppet sem etikus végkielégítésről?

Azt is elfelejtette a társadalom, hogy Horthy 25 év alatt egy pengővel sem lett gazdagabb, és a magyar nemesség évszázadok alatt sem lett olyan gazdag, mint a leköszönt kormány tagjai és a dörgölődző, immár részben átállt holdudvar.

Az erkölcs, az emberiesség, az alázat úgy tűnik, távol van a politikától, a jóhoz szokott politikustól. Ma pedig ott tartunk, hogy a 30-40 millió körüli végkielégítésekért akár pereskedni is képesek a milliárdos, milliomos politikusok, és itt kibújik a szög ama bizonyos zsákból… eddig sem a salus populi volt a lényeg, amely suprema lex kellett volna, hogy legyen, hanem az önös érdek, a pénz, a jólét és a harács. A választások után kiderült ügyek elkeserítő csalódások. A nemzetben gondolkodó keresztény magyar értelmiség már évek óta kapaszkodó nélkül maradt. Most meg mindenki igyekszik helyezkedni, vagy hallgat. A gerinchiányosok a közösségi oldalakról törlik a Fideszt dicsőítő anyagaikat, hozzászólásaikat. A másik véglet kitart, és minden bűnre talál magyarázatot vice versa. Pedig, a jelenlegi helyzet egészen egyszerű. Csak egy erkölcsi tükröt kellene magunk elé tartani. Mert úgy tűnik, hogy mindkét oldal azonos szellemi és erkölcsi szinten van. Nincs mit egymás szemére vetni. A pénzimádat, az egymás mocskolása, a gyűlöletkeltés, a harács iránti vágy egészen pontosan ott fejeződik be az egyik oldalnál, ahol a másiknál kezdődik. És ettől az embernek hányingere támad. Nincs mit magyarázni, nincs mit mentegetni egyik oldalon sem. A választók tekintetében ugyanez a helyzet. Képesek egymásnak ugrani a politikai vezetők hergelése nyomán. Megy a nép-hülyítés, a hazudozás mindkét oldalon, megy a fenyegetés, a félelemkeltés, a gyalázkodás, hiszen egy békés társadalomban a politikusoknak nehezebb kijátszani a társadalmat, félrevezetni az embereket.

És minden a pénzről, a hatalomról és a különböző fertőző, „tájidegen” ideológiákról szól, a legszentebb hagyományok és erkölcsök szétverését célozva. Mert sem hazudozással, sem gúnyt űzve, sem gyűlölködve, sem a nép feje fölött nem lehet létezni, és főleg nem lehet egy országot irányítani. Sem most, sem korábban!

A béke megteremtésének a záloga az őszinteség, a békére való felszólítás, a gyűlölködés megszüntetése, a szeretet és az emberiesség hirdetése, az erkölcsi normák megtartása és megtartatása. És a nép jóléte, azaz, a salus populi… Ma egyikben sem bővelkedünk. Inkább mondhatni, erősödik mindezeknek a súlyos hiánya. Végül: jó volna, ha minden politikus megtanulná azt, ami Mózes kőtábláján szerepelt: „Ego sum Dominus Deus tuus. Non habebis deos alienos coram me.”  Mert enélkül minden hatalom, minden kormány és minden eszme, ország és nemzet bukásra ítéltetett… és a bukás pedig, mindenki számára fájdalommal jár…

Stoffán György

Isten Veled Tanár Úr! - Elhunyt dr. Vajda Ferenc

Fájdalmas hírt kaptam ma délután. Egykori tanárunk, dr. Vajda Ferenc (fr. Perbált - diáknyelven: Pubi) ma hajnalban visszadta lelkét a Teremtő Istennek. A szentendrei ferences gimnázium egykori énektanára rendkívül értékes zenei nevelésben részesítette a diákokat, ének-, és zenekart vezetett, valamint zenés darabokat tanított be. Minden évben komolyzenei koncert volt a gimnáziumban. A bemutatott művek között találjuk többek között Schubert: Három a kislány című zenés darabját, valamint Gluck: Der betrogene kadi (A rászedett kádi) c. operáját. A komolyzenei koncertek minden évben ismétrődő "slágere" pedig, Händel Hallalujája volt. A tanár úr olyan magasszintű zeneelméleti, zenetörténeti és liturgikus zenei képzésben részesítette tanítványait, amilyen képzés ma már, középiskolai szinten Magyarországon sehol nincs.

Vajda Ferenc emlékét szeretettel őrizzük és kérjük az Egek Urát, fogadja be Őt országába. A tanár úr temetéséről a későbbiekben adunk tájékoztatást.

sgy.

***

("Ének- és zeneoktatás

1965-73-ig: P. dr. Vajda Ferenc. Egyetemi évei alatt szervezte a pasaréti Palestrina kórust. Magántanári képzésen, Sapszon Ferenctől tanulta a karvezetést. Gyakorlati és elméleti biztonsággal fogott hozzá az: iskolai énekkar munkájának folytatásához és iskolai zenekar szervezéséhez. Kórusa 96 tagból állt (27 szoprán, 31 alt, 17 tenor és 21 basszus). Kb. 50 kórusművet tanultak meg. A zenekar 20 tagból állt: 12 vonós és 8 fúvós. Évi 10-12 hangversenyszerű szerepléssel léptek fel. Bevezette az iskolai év végi hangversenyt. 1968-ban Beethoven művekből állt a műsor: Isten dicsősége op.48, F-dúr hegedű-románc op.50, Tizenkét kontratánc, c-moll Karfantázia. A többieket vegyes klasszikus művekből állította össze. Repertoárjában kiemelkedő darabok: Monteverdi: Scherzi musicali; Handel: Harci dal a Júdás Makkabeusból, Halleluja; Haydn: Tavaszkórus az Évszakokból; Mozart: Három noktürn; Viadana: Örvendező zsoltár; Caesar Franck: 150. zsoltár; Brahms: Négy kórusdal; Verdi: Vitézek kórusa a Lombardokból; Kodály: Magyar mise. Farsangi előadásnak 1968-ban betanította a Schubert-Berthe: Három a kislány daljátékot, 1969-ben Haydn: A pati us kisoperát; 1973-ban Mozart: Bastien és Bastienne-t és Gluck: A rászedett kádi c. kisoperát adta elő diákjaival.

Vajda távozásával az ének és zenekari életnek egy mozgalmas korszaka szakadt meg, és éveken keresztül (1973-83-ig) váltakoztak az énektanárok, mivel az első és reményteljes vállalkozás zátonyra futott. Tardy László, a Mátyás templom karnagya vállalta az énektanítást. Meg is tarotta az első órát, de mivel ezt az ÁEH engedélyének megadása előtt kezdte meg, az engedélyt megtagadták.")

Forrás: Szentendrei Ferences Gimnázium 1950-1990

Magyar mozi…

Olyan ez a rendszerváltásnak nevezett legújabb időszak, mint egy mozi. Mindenki helyezkedik, mindenki keresi az új lehetőségeket, tipikus magyar módra. Idesimul-odasimul, ezt szid, azt szid, megígéri, hogy megváltozik, esküszik rá, hogy nem ismeri az ismerősét, üzlettársát… Most kezd a cselekmény élővé válni, akár egy Agatha Christie krimiben. Akiről sokáig nem is hittük, mégis ő csinálta, akiről meg elhittük volna, az ártatlan, mint a ma született bárány. Utoljára tizenhat éve volt ilyesmi. Már Antall idejében is volt olyan egykor a Foxi-Maxin tanító orosztanárnő, aki simán kiadta magát grófnőnek, és Antallék olyannyira be is nyelték, hogy jótékonysági koncertre kiadták neki a Magyar Állami Operaházat. Ám, még idejében sikerült leállítani a melléfogást... a "grófelvtársnő" jótékonysági koncertje elmaradt.

Szó, mi szó, a magyar ember feltalálja magát minden helyzetben. Ilyesmire találták ki valamikor a gyurcsányi időkben, hogy „törvényes, de nem etikus”... régebben cigánykodásnak mondta a magyar, de az ma már sértő volna. Az etikát pedig nem emlegetik, mert a legtöbben nem is tudják mi az, és hogyan kellene alkalmazni.

Nekem azonban a legnagyobbak burleszkfilmje tetszik a legjobban. Körülbelül olyan jókat lehet röhögni ezen a siralmas és cseppet sem néma filmen, mint azon, amikor Chaplint kergetik a rendőrök… Ez a nép hivatalos szórakoztatása az érdemi munka és a normális elképzelések helyett. Mert mi is a legnagyobb problémája ma az induló politikai berendezkedésnek? Például egy laktanya neve. A korábbi főlángész, a forradalom költője nevét lekaparta, és helyette a korabeli von der Leyen neve került fel a főkapu fölé. Hiába volt minden tiltakozás, az eredetileg IV. Károly honvéd gyalogsági laktanya 1947-ben Rákosi elvtárstól kapott újabb nevét lecserélték. A zseniális miniszter pedig, rettentő büszke volt a keresztapaságára, elfelejtvén Madéfalvát és egyéb, a királynőhöz köthető magyargyűlölő Habsburg "csínytevéseket". Ez a névváltozás sem tett jót a Fidesznek, mint azt áprilisban megtapasztalhattuk. A lényeg, hogy a névadó tót nemes elégedett volt magával.

Ám az igény a laktanya lekapart nevének visszafestésére megmaradt, és ha a népnek cirkusz kell, hát megkaphatja. Így, most Mária Terézia került kaparásra, és a mi jó Petrovics Sándorunk neve ragyoghat ismét az 1916-os eredeti név helyett – úgy magyarosítva, ahogyan az irodalomtörténet jegyzi. Persze, az eredeti név sem volna ildomos, hiszen az a boldog magyar király, két alkalommal is esküt szegett… de erről majd máskor.

Szóval most ismét Petőfi laktanya lesz a kommunista világban rossz emlékűvé süllyedt helyőrségi Petőfi laktanya, ahol sok sorkatona fordult meg, ha a váposok megfogták valami fegyelem-, vagy függelemsértés miatt…

Csak elképzelem, mi lenne, ha például a Mi Hazánk kerülne hatalomra? Milyen nevet adnának a laktanyának? Mert úgy tűnik a névadás presztízskérdéssé vált a 21. századi botor Magyarországon.

Hasonló, rendkívül fontos jelenet a legújabb „filmből” a táblacserés geg. Minden megyetábla kicserélődik, mert immáron nem vármegye lesz, hanem megye. Ma ugyanis, ez a világon a legfontosabb a magyarok számára. Jó bót lehet a táblacsinálás... A Fidesz jelenlegi második vonala is jó kapcsolatokkal rendelkezhet.

Nem kell emiatt bánkódni, mert egy következő nemzeti kormány majd ismét vármegyés táblákat rak ki. Varietas delectat. A megyék vezetői sem lesznek főispánok. Korábban, történelmi tévedés volt az elnevezés, hiszen a főispáni címet a magyar jog és a hagyomány szerint csak a király adhat. Az meg e pillanatban még nincs. Vagy csak megkoronázva nincs... ki tudja ebben a politikai kavalkádban? Viszont főispán biztosan nem lesz. Lehet esetleg a megyei tanács elnöke, a megyei közgyűlés elnöke vagy ki tudja. Mindegy is. Úgyis ellenezték a Fideszben is sokan a főispán-elnevezést. Amikor először szóba került - tán 2001-ben - a főispán elnevezés, akkor Lázár János szolgált teljesen történelmietlen, a kommunista ideológiát idéző ellenvéleménnyel: sértené a jobbágyok leszármazottait. Azóta viszont neki is van kastélya, így most ellenvetése sem volt az elnevezést illetően.

És az ember ül ebben a lepukkant, izzadtságszagú moziban, és nézi ezeket az ócska, régi, felújított filmrészleteket. Néha elbóbiskol rajtuk, de ha a közönség nagyobbakat nevet, akkor felriad és rájön, hogy nem csak egy rossz álom volt, hanem, ez a mozi maga a valóság. Egy film, ami soha nem kap Oscar-díjat, nem lesz közönségsiker, mert az emberek csak melegedni mentek be ebbe a moziba a kétforintos jeggyel, ami az első három sorba szól. Nem azért mentek, mert kíváncsiak voltak a filmre. Igaz, jókat lehet röhögni, de a sok ismétlődő jelenet az idősebbeknek inkább unalmassá, olykor bosszantóvá kezd válni. Nem szórakoztató. És ez még csak a werkfilm, plusz egy-egy rövid részlet a bűnrossz „alkotásból”. Mintha maga Rákay rendezte volna. Ám, a teljes film csak most következik…és sajnos kötelező lesz megnézni…

Stoffán György

Nagyváradi román korrupció lehet a háttérben? Elsíbolt uniós támogatás? FRISSÍTVE!

 

A bukaresti Miniszterelnöki Kancellária többszöri, a nagyváradi törvénytelenség ellen kiadott nyilatkozata ellenére ma, május 14-én, ismét megjelent a nagyváradi csendőrség, hogy az uniós és a román törvényekkel ellentétben, lefoglalja azt a belvárosi saroktelket, amelyet a váradi önkormányzat, illetve a hozzájuk köthető pénzügyi lobbi meg akar szerezni. Ám, a végrehajtó és a végrehajtást kérő önkormányzat képviselője elkerülte az egykori Úri utcát. 

Úgy tudjuk, hogy az épületegyüttes tatarozására súlyos eurómilliókat kapott Nagyvárad önkormányzata, még a napokban bukott miniszterelnök, Bolojan idejében, de a pénznek állítólag nyoma veszett. A törvénytelenségek és a kilakoltatást elrendelő jogtalan bírósági ítélet okán, az egész ügyet áthelyezték a Szatmárnémeti Bíróságra, amely fellebbviteli bíróság első lépésben helyszíni szemlét rendelt el. Ezt figyelmen kívül hagyva, az város önkormányzata mégis elrendelte a foglalást, amelyet a jelenlévő újságírók, uniós képviselők, valamint jogi személyiségek, a megjelent nagyváradiakkal közösen megakadályoztak.

Borvendég Zsuzsanna kifejtette, hogy az ügy minden bizonnyal egy súlyos, az uniós támogatásokat érintő csalás következménye, ezért az Európai Unió képviselőjeként lépéseket tett az unió illetékes szervénél, korrupció és csalás gyanúja miatt. Bizonyára az uniós vizsgálat kideríti az eurószázmilliók sorsát, és felfedi az elkövetőket is, ha a vád megáll. Egy magyarországi jogvédő jogász arra hívta fel az eljáró hatóság figyelmét, hogy a nemzetközi jog szerint a személyes bírósági bejárás előtt minden foglalás törvénytelen.

Arra is fény derült, hogy egy RMDSZ-es képviselő halálosan megfenyegette az apátot, hogy adja át önként a kolostort és a háromszáz éves templomot, amelyet bontásra ítélt a telekspekuláns, és az uniós támogatást feltehetően elsíboló nagyváradi önkormányzat.

Az ügy tehát, folytatódik. Az Esti Újság minden új információt közread a jövőben is, hiszen egyre érdekesebb dolgok derülnek ki, amelyek Európában 2026-ban, egyedülálló állami és jogi bűncselekményként tarthatók számon, és amelyek bejárják immár a világsajtót. Az premontrei-ügyként emlegetett justizmord az Unióban is ismertté vált, így a Romániának járó uniós pénzek kifizetése is kérdésessé válhat a nagyváradi ügy tisztázásáig.

BORVENDÉG ZSUZSANNA EU KÉPVISELŐT TELEFONON ÉRTÜK EL. A KÉPVISELŐ ASSZONY AZ ESTI ÚJSÁGOT A KÖVETKEZŐKRŐL TÁJÉKOZTATTA:  A NAGYVÁRADI ÜGYBEN BUKAREST UTASÍTÁSBA ADTA, HOGY FEJEZZÉK BE AZ APÁT VEGZÁLÁSÁT ÉS AZ EGÉSZ ÜGYET, MERT AZ AZ UNIÓBAN VÁLLALHATATLAN. ÍGY, TALÁN A MAI NAPPAL VÉGETÉRT AZ ÉVEKIG TARTÓ VEGZÁLÁS ÉS PERESKEDÉS. A KÉPVISELŐ ASSZONY ARRÓL IS TÁJÉKOZTATTA LAPUNKAT, HOGY AZ ÜGYBEN A SZENTSZÉK IS LÉPETT. HA A TOVÁBBIAKBAN BÁRMILYEN FOLYTATÁSA LENNE AZ ÜGYNEK, VAGY AZ APÁTOT ÉRNÉ TÁMADÁS, ÚGY A KÉPVISELŐ ASSZONY AZ EURÓPAI UNIÓBAN TOVÁBB LÉP, ÉS AZ OLAF-NÁL (EURÓPAI CSALÁS ELLENI HIVATAL) IS FELJELENTÉSSEL FOG ÉLNI. 

Stoffán György/Esti Újság

Nyílt levél dr. Magyar Péter miniszterelnöknek

Excellenciás Miniszterelnök Úr!

Súlyos és a határon túli magyarságot érintő ügyben kérem az Ön támogatását. Mint az már Ön előtt is ismert, Nagyváradon a 900 éves premontrei jelenlétet a nagyváradi önkormányzat, a román miniszterelnöki kabinet ellenkezésével és a jelenlegi román és Uniós törvényekkel szemben, bírósági úton kívánja megszüntetni, ingatlanát kisajátítani. A nagyváradi bíróság teljes egészében törvénytelen ítéletének alapján, május 14-én kilakoltatja a premontrei apátot, abból az ingatlanból, amely mind lakhelyéül, mind munkahelyéül szolgál. Hiszen a rend az egykori kolostorának megmaradt kis területét és a templom részeként funkcionáló sekrestyét birtokolja, amelyek a román restitúciós törvény alapján kerültek vissza a premontreiek tulajdonába és ezek az ingatlanrészek az uniós törvények, valamint a román miniszterelnök, Bolojan úr kancelláriájának friss határozata szerint sem elbirtokolhatók.

Ennek ellenére a fellebbviteli bíróság döntését sem kivárva, a lefoglalást, és a sekrestye elzárását a templomtól e hónap 14-én végre akarják hajtani. Korábban mise alatt tört be a rendőrség és a csendőrség a templomba, de a jelenlévő hívek kiparancsolták a hatóságot, az uniós törvények alapján.

Sajnálatos, hogy az RMDSZ és maga a nagyváradi püspök, Böcskei László is az igazsággal és a meglévő, bizonyító erejű dokumentumokkal ellenkező, a nagyváradi önkormányzattal megegyező törvényellenes álláspontot képvisel az igazságot semmibe véve. A korábbi magyar kormány illetékesei pedig, számos kérés ellenére is az RMDSZ és a váradi püspök véleményét tartva sérthetetlennek, a premontrei apátot meg sem kérdezve, az audiatur et altera pars alapelvét semmibe véve, magára hagyták az apátot, és szó nélkül veszni hagyták (volna) azt a magyar és egyházi értéket, amelyet a 900 éves premontrei rend teremtett a partiumi városban, Szent László városában.

2026. május 14-én fegyveres csendőri kísérettel fog érkezni a román bírósági végrehajtó a nagyváradi Premontrei Kanonokrend templomába és Rendházába, hogy elvigye a sekrestye teljes tartalmát és berendezését. Le kívánják zárni a templomhoz tartozó kápolnákat, folyosókat és a vizesblokkot. A premontrei templomba ezután csak az utcai bejárattól az oltárig lehet majd belépni, minden más rész zárva lesz.

Ha ez valósággá válik, akkor attól a naptól fogva abban a római katolikus premontrei templomban nem lehet többé misézni, mivel sekrestye nélkül nem mutatható be szentmise. Mint azt Ön is tudja, a sekrestye a római katolikus liturgia előszobája. A római katolikus pap itt öltözik fel, itt készítik elő a kelyhet, a miseruhákat, az oltárterítőket, a füstölőt, az ampolnákat és mindazt, ami az Eucharisztia bemutatásához szükséges. Ha a sekrestyét kiürítik és lezárják, a mise egyszerűen nem kezdődhet el.

Mindez megtörténik május 14-én, ha Excellenciás Miniszterelnök Úr nem lép közbe diplomáciai úton. Mivel pedig Uniós támogatásról van szó, amely a volt – ma már román állami – premontrei gimnázium felújításával kapcsolatos ügy, a Tisza EU-s képviselői is felszólalhatnának e felháborító és törvénytelen ügyben, az Unió parlamentjében.

Ezrek nevében kérem Önt, hogy ezt a május 14-iki törvénytelenséget lehetőségei szerint megakadályozni szíveskedjék. Tudom, nem kis feladatok várnak Önre, de azoknak, akik elszenvedői a fent leírtaknak, bizalommal fordulnak most rajtam keresztül Magyarország Miniszterelnökéhez, mert számukra az utolsó lehetőség és végső remény, segélykérés az Önhöz intézett levelem. Számukra és minden magyar számára létkérdés, a magyar megmaradás és a szabad vallásgyakorlás, nem utolsó sorban pedig, az igazság és a törvényesség folytonossága, amelyet ma Nagyvárad városi elöljárósága, valamint a román bíróság törvénytelen ítélete és joggyakorlata veszélyeztet.

Kérem, Exc. Miniszterelnök Urat, hogy az ügyben eljárni és a premontrei rendet, a nagyváradi magyar és román híveket az Uniós jog és vonatkozó törvények alapján megvédeni szíveskedjék.

Munkájára Isten áldását kérem, és maradok a magyar Miniszterelnököt minden körülmények között megillető tisztelettel:

Budapest, 2026. 05. 09.

Stoffán György

író