In memoriam dr. Vajda Ferenc

Nem indultam el a búcsúztatóra. Újpest nagyon messze van attól a falucskától, ahol lakom és hamar elfogy az erőm… Egyszerűbben oldottam meg ezt a kegyeleti aktust: megidéztem a most távozott utolsó tanáromat. A tudóst, aki megtanította – ezer más mellett –, hogy mindig azt igyekezzünk fejleszteni magunkban, amiről úgy gondoljuk, hogy nem megy… amihez nem értünk, ami távolabb áll az érdeklődésünktől, ám mégis elengedhetetlen az életben. Így volt ő fiatal korában a zenével az énekléssel.

Élete bizonyosság volt e jótanács valósságára. Hiszen nem csak mesteri módon fejlesztette föl magában a zene iránti érdeklődést, de pályája legbriliánsabb része volt a zene, a zeneoktatás, a karvezetés. Olyan értéket adott diákjainak, amely értékek mentén könnyebb elviselni az élet nehézségeit, és az öröm is sokszorosan megörvendezteti az embert, „zenei kísérettel”. A zene, mindent szebbé, érzelmesebbé, magasabbrendűvé tesz. A közös éneklés varázsa áthatja a kórustagok lelkét és a hallgatóságot, mert évszázadok csodái elevenednek meg egy-egy kórus-, és zenekari műben. A zenetörténet pedig bepillantani enged régi korok Isten-hitébe, szerelmeibe, megpróbáltatásaiba, a zeneszerzők lelkébe, érzelmeibe.

Dr. Vajda Ferenctől sokszáz diák ezt a tökéletességet kapta meg. A szentendrei ferences gimnáziumban élmény volt a tanítás utáni karének, a próbák, amelyeken jó hangulatban, diákok zongorakísérete mel-let szólalt meg Händel, Mozart, Monteverdi, Schubert és Gluck. Kecskés Péter, Körmendi Péter, mint a két legismertebb diák-zongorakísérőnk és Pubi (ez volt a diákoktól Vajda Ferencre akasztott beceneve, lévén akkori ferences rendi neve Pelbárt), karvezetése harminc-negyven diákból álló kórussal igazi zenei élményt nyújtott mind a résztvevőknek, mind a hallgatóságnak. Később, amikor már nem Szentendrén működött, más iskolák diákjait is hasonlóképpen ajándékozta meg a zene mesés világának ismeretével.

Az iskolán kívül, a Palestrina kórust is vezette. A budai Feketesas utcában hasonló élményekkel gazdagí-totta a kórust, amelyben világhírű operaénekesnőnk is erősítette a szoprán szólamot. Remek csapatot, remekműveket adott azzal a szeretettel, amely a zene világában természetes, hiszen a zene a lélek tápláléka, az érzelmek tárháza. Később a Bartók kórus tenor korrepetitoraként, Sapszon Ferenc karnagy úr irányításával csiszolgatta a tenor szólamot. Szívesen vette maga mellé egykori diákjait ebben az énekkarban is.

Aztán teltek-múltak az évek. Az ember begyűjtötte azoknak a műveknek a kottáit, amelyeket Pubi tanított, s olykor a zongora segítségével emlékezik a régi szép évekre, vagy társaságban, a családi karácsonyestéken négy szólamban felhangzanak a művek… Éljen minden bájos szép nő… Narrat omnis homo… Drága szempár… Indulj szép égi szekér…

A tanár úrral már évek óta nem találkoztam, mert vidékre költöztem, mert megvénültem, mert nem szeretek már emberek közé menni… És egyszer csak jön a szomorú hír: meghalt a Pubi.

Most itt ülök a zongora mellett, és szépen, sorban megjelennek az emlékek, felcsendülnek a dallamok, megelevenedik előttem a „Három a kislány”, és a „Rászedett kádi” színpadképe… s megjelenik előttem a fiatal dr. Vajda Ferenc, amint beinti a koncertteremmé változott tornateremben Händel Hallelújáját, de látom a zenekar első hegedűsét is, Beney György matektanárunkat…

És eszembe jut a régi, ferences diákhimnusz, amit ő tanított az első év elején: „…Célunk a béke, tettünk mindig a jó – Isten kezében élni de jó!”

Isten áldjon Tanár Úr! Később találkozunk!

Stoffán György

Egyházi iskolák – 1948-2026…

Amikor az egyházakat, az egyházi intézményeket és egyházi iskolákat éri támadás, akkor ebben az mindig országban baj van. 1948-ban is baj volt, de baj volt akkor is, amikor a Fideszes kormányhivatal 2024-ben, a tanévnyitó előtt bezáratta a szegedi Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnáziumot, ahol főként sajátos nevelési igényű (SNI) valamint, autista diákokat oktattak. És baj van most is, amikor az új kormány azzal kezdi a működését, hogy az egyházi iskolák lehetőségeit óhajtja szűkíteni, mondvacsinált, álindokok alapján. Ha egy hatalom magához az iskolához, mint oktatási intézményhez nyúl, az önmagában is súlyos erkölcsi és szellemi kisstílűségre, ostobaságra utal, hiszen nemcsak magát az iskolát – ez esetben az egyházi fenntartású tanintézeteket – akarja ideológiai okokból megnyomorítani, hanem az egész társadalmat sodorja veszélybe, és ezzel önmagát is.  

A magyar társadalom leépülésének egyik alapvető oka az 1948-as államosítás volt, hiszen egy évszázadok óta működő iskolarendszert semmisített meg, annak oktatási hagyományaival és erkölcsi, műveltségi, szellemi és lelki vonzatával együtt. A tanárokat bebörtönözték, megölték, ellehetetlenítették, emigrálásra kényszerítették. A felszámolt rendszer helyett azonban egy csupán egy politikai ideológiára épült oktatási rendszert biztosítottak, amely az évtizedek alatt a mai szellemi és erkölcsi szintre taposta le a társadalmat.

A kommunista rendszer részleges megszűntével újra indult az egyházi iskolák története, ám korántsem ugyanazok a feltételek és minőség jellemezte ezeket az iskolákat, mert az állam határozta meg a lehetőségeiket, a tantervet, a tananyagot, a liberalizmus és a megkövesedett kommunista ideológia-maradványok szellemében. Az Orbán-kormány sem biztosította az egyházi iskolák szuverenitását, mert az egyházi szellemiséget, erkölcsi és szellemi hagyományokat semmibe véve, törvényben kötelezte ezeket a tanintézményeket a nem keresztény, állam által meghatározott tevékenységre. Majd, amikor bizonyos gazdasági problémák miatt egy egyházi iskolát bezárt, elkezdődött egy leépülés, amelynek a vége április 12-én rajzolódott ki. Igaz, a bukásnak nem csak ez volt az oka, de az iskolabezárás bűne magában hordozta a büntetést is.  

Ma ismét előszedték az egyházi iskolákat, mint intézendő ügyet, és ez nem jó ómen sem a jelenlegi hatalom, sem a társadalom számára. Még akkor sem, ha a kormány furcsa, belső, egyháziaktól származó támogatást is kap. Ugyanis az egyházi iskolák megítélése, működésének értékelése nem állami feladat. Az Állam feladata ez esetben csupán az, hogy a működést biztosítsa. A felvételi statisztikák, az elért eredmények, és a végzett diákok életben elért eredményei azok, amelyek alapján, a visszatekintés után egy-egy iskola értéke megítélhető.

A szegregációs hazudozás ma már nem módszer akkor sem, ha tudja a hatalom, hogy az egyházi iskolák valláserkölcsi nevelésébe nem fér bele az LMBTQ, a szülői belegyezés nélküli szexuális felvilágosítás programja. Emiatt van most 1948 óta először ilyen támadás alatt a felekezeti tanügyi intézmény. Azt a szabadságot meg kell adni az egyházi iskoláknak, hogy többségében a fenntartó egyház alapvetésének megfelelő hitű és vallású gyermekek kerüljenek be a felekezeti oktatási intézménybe. Sajnos, a Fidesz idején sem volt ez így, noha ezt jelentené a vallásgyakorlás szabadsága és a felekezeti iskola önrendelkezése. Származási és más irányú megkülönböztetést soha nem tapasztaltam, egyetlen felekezeti iskolákban sem. Az utóbbi időkben inkább a többségében civil tanári karok által bevitt liberalizmus erősödött ezekben a tanintézetekben, és a diákok többsége a felekezeti iskolákban is szimpatizált a kormányváltással. Tehát, semmiképpen nem reális és nem megalapozott egy bizonyos ideológia alapján szűkíteni az egyházi, felekezeti iskolák lehetőségeit.

A legfőbb problémát ismét csak a múltban kereshetjük. A kommunista diktatúra idején az egyház működését az Állami Egyházügyi Hivatal koordinálta. A tanítórendeket betiltotta, a megmaradt szerzetesrendek utánpótlását meghatározta, a szemináriumok felvételi létszámát erősen korlátozta. Ennek tudható, hogy ma az egyházi iskolákban nem paptanárok és apácák tanítanak, hanem civilek, ami viszont az egyházi jelleget sok esetben leszűkíti a hitoktató és az iskolalelkész jelenlétére. Sokhelyütt semmi más nem utal az iskola felekezeti jellegére. Sok egyházi fenntartású iskola tehát csak a nevében az, ami. Az állam e tekintetben inkább segítőkész, és hálás kellene, hogy legyen azért a sziszifuszi munkáért, amelyet néhány egyházi személy az egyházinak nevezett, de az állam által igazgatott és felügyelt iskolában végez.

Ma már az egyházi iskolák nem írják elő a kötelező vasárnapi diákmisét, a déli Úrangyala imádságot tanórától függetlenül, az egyenruha-, vagy diáksapkaviselést, de olyasmi is előfordult, hogy a diákok és a szülők le akarták váltani a hittantanárt, mert az komolyan vette az előírt tananyagot. E lazaság mellett, mégis van az egyházi iskoláknak egy olyan, sokszor észrevétlen lelki szellemisége, tudata, amely hitbéli, erkölcsi tekintetben az állami iskolákban csak elvétve tapasztalható.

Ha a kormány minden állampolgár megelégedésére óhajtana működni, akkor a keresztény és zsidó iskoláknak teljes szuverenitást és a működésükhöz minden feltételt biztosítana. Hiszen a teljes társadalmat érinti a gyermekek helyzete, tanulási lehetősége, szakmai oktatása. Ahogyan háziorvost is választhat az ember, úgy maradjon meg a joga és lehetősége az iskolaválasztásra is.

A centralizálás, ahogyan ezt az elmúlt majd’ két évtizedben láttuk, súlyos problémákhoz vezetett, mert a tanügyi központok pénznyelőként működtek mind a közoktatásban, mind a szakoktatásban, és a diák volt az utolsó, aki a közpénz-milliárdokból érezhetett valamit. A szakértelem hiánya súlyos károkat okozott, a horribilis támogatások pedig, „rossz emberi tulajdonságokat” hoztak elő az állami iskolarendszerben. Ezért tehát, más irányból kellene a köz-, és szakoktatást vizsgálni, és teljesen fölösleges a társadalom haragját, kormányellenességét az egyházi, felekezeti iskolákon keresztül fokozni, kiélezni.

Különösen nem érdemes az egyházi iskolákat fölösleges és kitalált okok alapján vegzálni. A társadalmi béke megteremtése sokkal nagyobb és szebb feladat, de sokkal célravezetőbb is, hiszen, ha egy társadalom ellenségként tekint egy kormányra és a kormányfőre vagy miniszterre, az magát a kormányzást is hátráltatja, veszélyezteti. Nem lehet a kommunizmust már átélt magyar társadalommal ugyanazt és ugyanúgy megtenni, mint az ellustult és jólétben szocializálódott, műveletlen nyugati társadalmakkal, mert a volt keleti blokk társadalmai, így a magyar társadalom is, ezernyi heget hord magán, és érzékeny is ezekre a mély hegekre. Feltépni pedig, ezeket a sebeket esztelenség. Mert az újabb sebekhez és újabb nemzeti tragédiákhoz vezethet!

Stoffán György

Trianoni önpusztításunk 2026-ban

 

Minden évben megemlékezünk. Ki-ki, a magyar nemzet gyásznapját – ostobán – a nemzet egységének nevezve, mások gyűlölettel a megszálló új hatalmakkal szemben, megint mások szintén ostobán – éppen most – visszakövetelve a megszállt Magyar Királyságot… Sokan, erdélyiként idegen országokban, könnyezve éneklik ezen a napon a Székely Himnuszt, koszorúznak a legközelebbi kopjafánál, ezzel letudva a rájuk eső feladatot. Ezerféle módját ismerjük a június 4-iki megemlékezéseknek, miközben éppen úgy folyik a trianoni gyalázat nemzetünk ellen, mint 1920. június negyedikét megelőzően, a pozsonyi csata óta. Ám, nem csak a megszálló utódállamok ártanak a nemzetnek, hanem a nemzet, maga is az öngyilkosságot választotta. A rendszerváltásnak nevezett nagy nemzeti átverés óta minden egykorvolt magyar terület magyar lakossága megtizedelődött, a nemzethez hű generációk kihaltak, s alig maradt olyan fiatal, aki felvehetné a versenyt eleinkkel a hazaszeretet és hűség, a becsület és a hit terén. Elenyésző kisebbségbe került a magyarság a megmaradt csonkaországban mind létszámát, mind elkötelezettségét tekintve.

Ez persze nem is csoda, hiszen amíg a kommunista, liberális tanárokat, kommunista liberális tanárok képzik az egyetemeken, amíg csak szavak szintjén emlegetjük a hazaszeretetet, amíg a keresztény kultúra csupán a templomtatarozásig tart, s amíg nem nevelünk ki egy új, hazaszerető generációt, addig ez a trianoni folyamat tart. És nem nevelünk ki ilyen generációt, mert az a lehetőséget, amely erre adott volt, eljátszották a kapzsi és műveletlen politikusok. Igaz, volt kötelező trianoni megemlékezés, de a tankönyvekben csak maximum két oldal, amolyan áttekintés volt csak 1920-ról. Volt Trianon Múzeum-látogatás is. Ami azonban kötelező az a tinédzsernek aligha szimpatikus.

Sem az állam, sem a szülők, sem a tanárok nem törekedtek arra, hogy a gyermekek valamilyen nemes szellemiség köré szervezett egységbe lépjenek. Pedig ott van erre a Magyar Cserkész Szövetség… Az iskolák programjai sem a nemzeti és hitbéli, erkölcsi nevelésről szólnak. Ostoba vezetés mellett ma már sokkal nagyobb feladatot jelent a tanárok számára a papírmunka, annak bizonygatása, hogy valóban elvégzett-e valamilyen továbbképzést, részt vett-e valamilyen Pintér vagy Hankó minisztérium által szervezett, de felölösleges szellemi tevékenységben.

A megszállt területek tele vannak számító árulókkal, akiknek mindegy, hogy milyen nyelven beszélnek tíz év múlva a magyarok… csak nekik legyen meg az, amit az árulással el lehet érni. A Felvidéken régi divat a gyerekek tót iskolába adása, mert úgy jobban érvényesül – mondták már harminc éve is. Igaz, magyar püspökük sincs, s a hit, a templom, mint nemzetmegtartó erő az egész Kárpát-medencében roskadozik. Olyan lett a magyar, mint a zsidó nép Egyiptomban. Mások szolgájaként, mások akarata szerint kell, hogy éljünk és tenni sem tudunk ez ellen, mert azokat a másokat saját árulóink szolgálják.

A nép elhagyta az Istent, a hitet, és a jólét, a kapzsi vágyak, a dölyfösség, az aljaskodás, a pártoskodás határozták meg a mindennapjait a szeretet és az alázat helyett. Ez is Trianon… amely azzal kezdődött, hogy egyáltalán volt olyan magyar, aki aláírja azt a szennyet!  Ám, mi sem vagyunk annál az aláírónál különbek… mert mi mindennap aláírjuk, újra és újra. Egymás ellen, a megmaradás ellen, a jövő ellen! És van még képünk emlékezni? Hiszen arra sem voltunk képesek, hogy visszaállítsuk a budapesti Trianon emlékművet. Helyette a szovjet megszállási emlékmű áll….

Lehet sírni, könnyezve énekelni Trianon napján a Székely Himnuszt. Lehet bánkódni és gyűlölködni… de legfontosabb az lenne, ha magunkba néznénk ezen a napon és mentenénk, ami még menthető. Ha számot vetnénk azzal, hogy mit tettünk és mit nem tettünk meg a nemzet megmaradásért? Megvédtük-e azt, amit védhettünk volna? Mit adtunk oda önként a megszállóknak, akik 106 év alatt már elhitették a világgal, hogy ebbe a Kárpát-medencébe alig fértünk már be a Honfoglalás idején, hiszen tele volt ez a terület tóttal, oláhval, ráccal… És ma is vétünk, és ma is menetelünk a szakadék felé. Hiszen egy szó nem sok, de annyi sem hangzott el hivatalosan a nagyváradi premontreiek kiebrudalása miatt, az olyan helyeken is kötelező idegennyelvű misék miatt, ahol csak magyar él. És nem szól senki a templomok szentélyéből eltávolított magyar zászlókért….

Miért sírunk hát Trianon miatt itt a csonka, nemzetáruló országban? Miért vádolunk másokat a magyar nemzet lassú agóniája okán, amikor mi magunk vagyunk ennek az agóniának az egyik, de fő oka. Az „anyaroszági” gyűlölet és gyűlöletkeltés, a pártoskodás, a hitetlenség, a kapzsiság, a mértéktelenség, az alázat és bölcsesség hiánya a mai Trianon, és a nemzet visszafordíthatatlan kipusztulásának az oka. A kommunizmus és liberalizmus, a magyar értelmiség semmibevétele, az egyházak elleni rágalomhadjárat, a politikusok ocsmány, primitív, kapzsi magatartása, embertelen viselkedése jobbról és balról az igazi okok.

Emlékezni lehet, s van is néhány magyar, aki valóban átérzi Trianon fájdalmát. Azok, akik személyesen vagy lélekben ott voltak a csíksomlyói nyeregben, a Segítő Szűz Máriánál. Akiknek fáj tudni, hogy a kicsiny székely gyermek, aki két-három évesen magyarul beszél, mit érez majd, ha megtudja hol él…  Akinek fáj, amikor az ősi erdélyi magyar székesegyházban idegen nyelven dörgölőznek az „új” hatalomhoz a magyar főpapok, a legnagyobb magyar püspök síremlékénél vagy az „új” hatalom parlamentjében…

Emlékezni tehát, lehet, csak már nem érdemes… Mert ezzel a társadalommal, ezzel a kevéssel semmit nem érünk el. Trianon emléknapján arra kell koncentrálni, hogy egymás kezét fogjuk amíg lehet, hogy egymást támogassuk és együtt tudjunk imádkozni katolikusként a Magyarok Nagyasszonyához „romlott Kárpát-hazánkért”, protestánsként Krisztushoz az Ő szeretetéért és támogatásáért.

Persze… lemondani sem lehet, nem szabad! Hiszen, az ember, ha ősi keresztény hite van, akkor a haláláig reménykedik. Ha lemond az ősi földről, az azt jelenti, hogy nem bízik az isteni kegyelemben, tehát nem keresztény, nem magyar. Így aztán, siránkozás és a múlt iszonyú fájdalmának felemlegetése nélkül, imádkozzunk itt a Kárpátok gyűrűjében a hazáért, a nemzetért, egymásért, akik még értjük és tudjuk, mi történt ama 106 évvel ezelőtti tragikus napon! Aztán a többit a Fennvaló majd eldönti! Vagy kigyomlálja a gazt, vagy felszántja az egészet az új vetésnek… Számára 106 év egy jelentéktelen pillanat… Nekünk viszont, ezer év is kevés volt arra, hogy megvédjük, amit kaptunk, hogy értsük, amit eleink ránk hagytak. Mindig az eszembe jut Tompa Mihály Gólyához írott verse, ha végig nézek ezen a szánalmas, gerincét vesztett, ostoba, áruló és gyűlölködő prolik-uralta Kárpát-medencén… de mégis bízom… hátha megszán minket az Úr!

Stoffán György

Szívhang törvény

 

Számomra leírhatatlan dráma és fájdalom volt az a vita, amelyet szerencsétlenségemre végighallgathattam a parlamenti közvetítésnek köszönhetően. A szívhang törvény vitája volt ez, amelyben már az is fájdalom, hogy vita kerekedhetett belőle. Hiszen tudjuk, hogy ennek a törvénynek köszönhetően számos magzatot nem öltek meg, hanem boldogságot hozva, világra jöhettek ezek az apró emberek. Igaz, ezt a tényt tagadta az a miniszter, aki az emberi élet megmentésére esküdött fel, s akinek az Édesapját mindig örömmel és nagy figyelemmel hallgattam akár a szószékről beszélt, akár szerencsém lehetett Tőle többször is személyesen tanulnom.

Mert miről is van szó?

Egy törvényt tagad egy miniszter, szakmai és egyéb indokokra hivatkozva. Olyan törvényt, amelyet az előző kormány hozott és ezért sárba kell taposni. Ma ez a trend. Tehát, magzatok felett ítélkezik egy ember, akinek nem az a dolga, hogy kisebbítse egy gyermek megszületésének a lehetőségét, hanem az, hogy az édesanyákkal felismertesse az anyaság csodáját, a teremtésben való részvétel isteni ajándékát, amint azt bizonyára sokat hallhatta Édesapjától is. Ha csak egy gyermeket is megmentett ez a törvény, akkor már megérte. Ha a szívhang meghallgatása és néhány, az anyaságról szóló orvosi szó megmenthet egy magzatot, felszentelhet egy nőt az anyaságra, akkor ezt a lehetőséget elvenni égbekiáltó bűn, amely magában hordozza a büntetést is.

Egy interjúban ez a miniszter azt mondta, hogy az Édesapja tanácsa szerint minden kérdéses ügyben kérdezze meg magától: Mit szólna ehhez Jézus Krisztus? Vajon most megkérdezte-e vagy a bársonyszék feledékennyé tette? Elfelejtette-e Jézus intését, szavait: „"Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10:13-16)

Elvből nem írok a belpolitikáról, mert kivárok. Nem akarok pártoskodó, gyűlölködő, hatalomvesztett és hatalmat kapott hisztériákban részt venni, ám amikor a gyermekekről esik szó, amikor olyan apró emberekről beszélnek fölöttük, akik senki másra nem számíthatnak, mint a saját édesanyjukra és Isten irgalmára, akkor meg kell szólalni… Mert tízmillió megölt kisdedből, ha őket engedte volna világra jönni a világ, ma egy gazdag, kulturált nemzet lehetnénk, amely nemzet példát mutathatna erkölcsből, hitből és hazaszeretetből…

És nem lenne vita abból, hogy egy-egy édesanya boldogan hallgathassa vagy ne hallgathassa meg gyermeke szívdobogását a szíve alatt. Mert nem minden törvényt az előző kormány fogadott el… vannak magasabb rendű törvények, amelyek be nem tartását másutt torolják meg!

Stoffán György

Márton Áron püspök nyilvános megalázása Gyulafehérváron

 

Úgy tűnik, hogy az erdélyi magyarság végpusztulásának főszereplője lett a Romániai Magyar Katolikus Egyház magyar főpapi vezetése. A Premontrei Rend elleni törvénytelenségek után, most újabb pofont kapott a hívő magyar közösség. Amíg Nagyváradon maga a püspök és a magyar képviselettel megbízott RMDSZ volt a román törvénytelenség legfőbb támogatója, addig a Gyulafehérváron összegyűlt Román Püspöki Kar, a székesegyházban, Márton Áron püspök sírjánál románul imádkozott a románoktól szenvedett és a magyar népet szolgáló nagy püspök boldoggá avatásáért. Ne felejtsük el, hogy a Román Katolikus Püspöki Kar elnöke ugyanaz a váradi püspök, aki a premontreiek kisöprésében a románok mellett állt.

Márton Áron sírjánál románul imádkozni annyit tesz, mint a Román Katolikus Egyház magyar származású román püspökéért imádkozni. Ennél nincs lejjebb, hiszen ez Márton Áron nyilvános megalázása a magyar érsek(ség) által. Röviden: árulás, amely árulás egy folyamat részét jelenti. Annak a folyamatnak a részét, amelyet Bergoglio is megerősített bukaresti, csíksomlyói és balázsfalvi látogatásával és ott elhangzott beszédeiben. Magyarán: az erdélyi katolikusság beolvasztásának a folyamata ez, amely Kovács Gergely érsek Vatikánból való beejtőernyőztetése óta nagy léptekben halad a cél felé. Látványos engedékenységgel – mint a csángók magyar miséi –, elterelik a figyelmet azokról a lépésekről, amelyek visszafordíthatatlan elnemzetietlenítést eredményeznek.

A Márton püspökről nevezett román emlékév sem más, mint e folyamat egy részének az összefoglalója. Olyasmi, mintha a dachaui táborban az egykori őrök leszármazottai koszorúznának az áldozatok emlékművénél, mint jó németek.

Igaz, mondhatja bárki, hogy az imádság a fontos, és mindegy milyen nyelven hangzik el… és ez igaz is lenne, ha Bukarestben imádkoznának Márton Áron püspökért Dan Tanasával és Mihai Tîrnoveanuval az AUR irodaházában, bocsánatot kérve az erdélyi – romániai – magyarságtól az okozott szenvedésekért. Így azonban, bocsánatkérés nélkül, a megkínzott és élete végéig üldözött püspök sírjánál, magyar-székely főpapi jelenlét és részvétel mellett, néhány nappal a nagyváradi premontreiek meghurcolása után, jelzőzhetetlen árulás és cirkusz az egész.

Az erdélyi magyarok és székelyek elvesztették azt a deszkadarabot, amelybe a hajótörött kapaszkodhat, azaz, az egyház nemzetmegtartó erejét. Böcskei László, a bukaresti érseki szék várományosa, a Román Püspökkari Konferencia elnöke minden megtesz ezért a székért, letaposva a lélekben Márton Áron sírjára tett székely és magyar virágokat, lélekben felforgatva azoknak a nagy magyar egyházi hősöknek, vértanúknak a temetőjét, akiket a román hatalom kínzott meg, végeztetett ki, üldözött el.

Boros Fortunát ofm, Sheffler János püspök, Bogdánffy Szilárd püspök, az erdélyi tanítórendek paptanárai, a meghurcolt, kivégzett plébánosok, papok és más egyházfiak emlékét megalázó mai romániai magyar főpapság most többet árt a magyar-székely népnek, mint Trianon, Párizs és Ceausescu. Mert akik a lelket ölik meg, akik magatartásukkal eltávolítják a katolikus hittől és az egyháztól az emberek tömegeit, azok magukat távolítják el az Örökkévalóság isteni ajándékától, lehetőségétől. Akkor is, ha nem hisznek benne…

Isten irgalmazzon a bűnösöknek!

https://www.youtube.com/shorts/ZpaHdU3TEd4

Stoffán György     

Értem is, és nem is értem…

Igazi nagy bukás volt az, amit április 12-én átélt a Fidesz, és a Fideszre szavazók tábora. Tizenhat év után nem illett volna ekkorát bukni a politika színpadán, de tény, ami tény: megtörtént. És ha csak nincs valamilyen másféle forgatókönyv a háttérben, akkor ez a felállás, amit ma látunk, a sokat emlegetett demokrácia szabályai szerint így is marad. Minimum négy évig. Eddig értem a dolgot. Azt viszont már nem értem világosan, hogy a Fidesz megmaradt tábora miben reménykedik akkor, amikor „meg akarja szervezni magát”, amikor arról beszél, hogy „visszatér”, és amikor a jelen helyzetben is olyan stílusban adja elő a terveit, mint a választás előtt, folyamatosan maga elé tartva a keresztény kultúra megvédésének a privilégiumát, magának vindikálva a nemzeti elkötelezettség fogalmát.

Nem értem, mert valami nagyon kimarad ebből az elszántságból, ebből az öntömjénező és már-már a másik három és félmillió honfitársunk elleni gyűlölködő megnyilatkozás-sorozatból. Kimaradt az az erkölcstelen és törvénytelen magatartás, amelyet az utolsó két évben folytattak, de amiről csak most, a választás után értesült a közvélemény. Kimaradt a bukást előidéző ezernyi apró összetevő, az arcátlan, és a magyar adófizetők pénzéből osztogatott sokmilliárd emlegetése, elmaradt a mea culpa, és tartok attól, hogy az idő még számos hiányosságra derít fényt. A cinizmus, a nagyképűség, a szakmaiatlanság, a méltóság pénzre váltása, a szellemi és kulturális leépülés maradandó sebei. És nem tapasztalhatjuk meg az elvárható alázatot, amely bocsánatkéréssel párosulva lenne az igazi egy keresztény, magyar kormány részéről, hiszen ez kijárna azoknak a választóknak, akiket a szemérmetlenség, a kapzsiság és az erkölcstelenség titkolásával még utoljára rávett a Fidesz arra a bizonyos X-re…

Fel kellene tennünk a kérdést: Vajon tényleg egyetlen remény és egyetlen lehetőség a tizenhat év után ilyen mértékben bukott párt? Valóban a Fidesz lenne a magyar kereszténység egyetlen talpköve ebben a szétszaggatott Kárpát-medencében? Tényleg ők lennének azok, akik a magyar identitás, a magyar hazaszeretet örök letéteményesei? Nem hiszem!

Inkább az az igazság, hogy a nemzeti, keresztény elkötelezettségű társadalom bennük látta tovább élni azt a kevés reményt, amely egy 126, 83 és 36 éve megcsalt, tönkretett nemzetben még ott lappang. A bukással ezt a társadalmi réteget árulták el, másokra fogva az okot, másokat téve felelőssé, noha egy jó kormányzás után, a feltörekvő, választás előtti ellenzéken legfeljebb nevetett volna a társadalom.

Tegyük fel tehát, magunkban a kérdést: minden elveszett-e a nemzet megamaradását illetően, a Fidesz bukásával? Vége van-e a kereszténységnek és a nemzeti elkötelezettségnek ezzel a súlyos változással? Miért hisszük azt, hogy csak pártokban és személyekben lehet gondolkodni, ha nemzetről és hitről van szó? Ha személyekhez kötünk hitigazságokat, ha személyektől függ a nemzeti elkötelezettség, és személyek határozzák meg cselekedeteinket, akkor elveszítjük magunkat és egyéniségünk is megszűnik, mert azt gondoljuk, hogy amit hallunk, amit utasításba kapunk, az a sajátunk. Olyasmi ez, mint a mesterséges intelligenciának nevezett plágium szoftver, amelynek használatával hasonlóképpen leveszítjük saját egyéniségünket.

A jelenlegi magyar belpolitikai helyzet is ennek a téveszmének az áldozata, amint azt a társadalom elé tartott tükör mutatja. Gyűlöletek, ellenérzések, hatják át a magyar belpolitikát, a magyar társadalmat, mert ezt sugallja a népnek a politika. Az egyik parlamenti párt a nemzeti és keresztény jelzőket használja saját belátása szerint. A másik számára minden az ördögtől való, ami nem egyezik az ő elképzelésükkel. A harmadik pedig olyan önteltnek és bölcsnek hirdeti magát, ami már ab ovo antipatikus a gondolkodni tudó ember számára. Nincs tehát a magyar parlament falain belül olyan párt, amely méltó egy ezer éves nemzet képviseletére. Hiszen ezer évnek a méltósága, alázata, hite és a nép iránti elkötelezettsége hiányzik mindegyik pártból. És ezeket a pártokat a nép választotta meg a saját hátára púpnak.

A mai magyar „demokráciában” a nép csak eszköz. Nem döntéshozó, nem felelősségvállaló, hanem olyan eszköz, amelyet mindenféle átveréssel és pénzzel meg lehet győzni, mert a népnek, a tömegnek nincs pszichológiája, nincs önbecsülése, mert skizofrén, és úgy érzi, hogy akik vezetik, azok helyette gondolkodnak – jól. A jelenlegi helyzet is erre utal, hiszen egy minden oldalon átvert és kijátszott társadalom hadakozik egymás ellen a politikusok igazáért, a hatalomért, a pénzért vívott háborújában. Ahol a nép hamarosan áldozattá fog válni. Nem új keletű ezt a felállás, hiszen a nép mindig is ezt a szerepet töltötte be. A hatalom eszköze és áldozata volt. Ma is csak akkor önmaga, ha a zsebében kezd a hatalom turkálni. És fog turkálni, mert a hatalomnak pénz kell. Addig nincs baj, amíg mások zsebébe nyúlkál a hatalom, ám, amikor az egyén, ez esetben a polgármester zsebébe nyúl és a hivatali időszak megrövidítésén gondolkodik, máris felháborodás követi az elképzelés nyilvánosságra hozatalát.

És itt van a kulcs. A kapitalizmus, a hatalom, az emberi tulajdonságok legrosszabbikait használja fel saját hatalma és a nép teljes megalázása, egymás ellen lázítása érdekében. A kapzsiság, az irigység, a mások kibeszélése, a karaktergyilkosság hasonlatos a római kolosszeumok lelátóihoz, amikor az áldozatok egymást ölték, az oroszlánok felfalták őket, de a lelátókon ez volt a szórakozás a római polgárnak, a császárnak és a politikai sleppnek. Ma a küzdőtér az ország, a társadalom, a lelátó pedig a parlament, ahová bejuttatni tud a társadalom, de visszahívni onnan, már képtelen. Gladiátor, üldözött és oroszlánok elé vetett áldozattá vált a magyar társadalom, mert a hatalom hazudozásai, a törvénytelen gazdagodás, a korrupció nem látszott a nagy szavak, a vádaskodások, az ígéretek színfalai mögött.

Keresztény-e tehát ma még ez a megcsalt, megalázott és magára hagyott tömeg? Tud-e magyar maradni mindenféle politikai hatás nélkül is, és fel tud-e építeni apró lépésekkel egy politikán felül és kívülálló társadalmat a szeretet és a megértés szellemében? Tudja-e gyakorolni is a hitét, ahogyan politikai befolyás nélkül elzarándokol Csíksomlyóra, ahogyan a vasárnapi istentiszteleten beül a templom padjába, ahogyan a szombatot megüli a zsinagógában? Tud-e még ez a nép egyénileg és közösségben az Istenhez fordulni szégyenkezés nélkül? Be tudja-e tartani azt a tíz, az emberi léthez szükséges használati utasítást, amelyet Mózes lehozott magával a hegyről?

El kellene végre dönteni, hogy politizálunk vagy emberek maradunk? Csendes, Istennel egy légterű templommá tudjuk-e alakítani az országot a mindennapokban, vagy maradunk a politikusok játékszerei, megalázott használati tárgyai, eldobható eszközei? Ragaszkodunk-e jobban továbbra is egy-egy politikai személyiséghez, mint magához a Teremtő Istenhez? Elveszejtjük-e a lelkünket és a hazánkat, vagy megteremtjük a somlyói nyereg együtt megélt hitét a mindennapokban? Át kell gondolnunk tehát egyenként és kis közösségekben, hogy a politikán kívül és felül emberek, magyarok és hívők tudunk-e maradni, vagy csordaként követjük az istentelenséget, a politikai kereszténységet és a nemzeti csomagolásban lévő álnemzeti és erkölcstelen jobb és baloldali politikát? Mert a magyar nemzetet egyetlen szellemiség mentheti meg: az, ha szakítunk a pártoskodással, a pártok ajnározásával és a pártok miatti, egymás ellen megélt és élvezett gyűlölettel. Ha mint társadalom, nem teremtjük meg a béke és az egymással szembeni lojalitás, a csíksomlyói egyetértés országát, akkor menthetetlenül elveszünk. Mind. Pártostul, egyházastul mindenestül. Hírünk sem marad! És mi magunk teljesítjük be a pozsonyi csata nyugati jelmondatát: „Ugros eliminandos esse”…   

Stoffán György

Bevégeztetett! - Román erőszak és magyar árulás

Hajnal öt órakor a román hatóság falbontással betört a váradi premontrei kolostorba. A törvények felett álló önkormányzati maffia, a fellebbviteli tárgyalás előtt behatolt a Premontrei Rend tulajdonába, az uniós törvények által is védett szakrális helyre, és kilakoltatta az apátot, ezzel kiűzve a magyar, keresztény szerzetesrendet a Partiumból. A törvénytelen eljárást mind magyar, mind uniós, mind romániai részről cinkos hallgatás övezte. Trianon 2026-ban is folytatódik, ám ma már a nacionalista-kommunista ingatlanmaffia vezetésével...

SGy.

*** 

Ma hajnalban a váradhegyfoki premontrei apátság videójával indult a nap. Megdöbbentő volt. A társalgás román nyelven zajlott. A segítségül hívott járőr olyan hangnemben beszélt az apát úrral, mintha egy közönséges bűnözővel társalogna. Miután szó szerint betörtek a kolostorba, őt, aki otthon volt igazoltatták, elkérve a személyi igazolványát. Ezután felszólították, hogy hagyja el az erőszakkal és törvénytelenül lefoglalt épületrészt.

Ma mindenhol a kilakoltatás képei szerepeltek a híroldalakon. Csakhogy, ez az ügy nem ma és nem is az elmúlt hetekben kezdődött. Szóba került korábban is, ám akkor olyan válaszok érkeztek, hogy nem kell vele foglalkozni, éppen nem alkalmas, nem a mi ügyünk, mást mond a püspök úr etc. Ma hirtelen a „mi” ügyünkké vált. Akkor, amikor már megtörtént a kilakoltatás. Ma éppen ráért mindenki foglalkozni vele, csakhogy már későn… Várható volt a mai akció, ahogyan a reakció is.

Ma nem Fejes Rudolf nagyváradi lakost érte támadás, sőt nem is a „csökönyös” premontrei apátot. A Katolikus Egyházat, a Magyar Katolikus Egyházat érte erőszakos támadás a román jog és a román karhatalom hathatós közreműködésével. A partiumi magyar keresztényeket érte tettleges támadás, miközben a magyar érdekképviselő szerepében tetszelgő RMDSZ a nagyváradi önkormányzat segítője ebben a gyalázatos törvénytelenségben.

Megtörténhetett ez, miközben a váradi püspök éppen ma szervezője és házigazdája annak a konferenciának, amelynek résztvevői Románia katolikus egyházmegyéinek képviselői és a román vallásügyi államtitkár. A konferencia témája: „Az épített egyházi örökség, mint lelkipásztori és missziós eszközök”. Ocsmány, istentelen cinizmus!

A románokon nem csodálkozom. Most, hogy sikeresen beolvasztották a magyarok többségét Erdély nagy részében és a Partiumban, igyekeznek eltörölni a nyomát is annak, hogy valaha léteztünk. Az igazán fájó az, ahogyan azok, akik állítólag közülünk valók, pénzért és hatalomért elárulnak bennünket. Hasonlóan fájdalmas, hogy az „anyaországiak” többsége, még az úgynevezett „nemzeti” oldalon állók is eleinte csak szemforgatva a vállukat vonogatták és többnyire az volt a válaszuk, hogy nem kell ezzel foglalkozni, miközben már némelyiküknek megvolt a méregdrága jegye a somlyói Zarándokvonatra...

Ma hajnalban világosan bebizonyosodott, hogy a közöny, a mieink közönye csendes, ám gyilkos árulás. A nagyváradi magyar barokk premontrei templom helyén nemsokára egy modern, többszintes parkoló épül. A tervek már megvannak, ahogyan a nemzetünk eltörlésére is, mert mi hagyjuk és az árulók még cinkosok is ebben.

Isten irgalmazzon nekik!

CzA.

Nyílt levél Juszt Lászlónak

Az egyházellenesség ma divat, kifizetődő vállalkozás, dörgölődzés egy új világkép szervezőihez, ám semmiképpen sem a kulturált ember sajátja. Ugyanis, aki ma az értelmes, békére szólító egyháziakat bírálja, és egyes figyelmeztetéseiket magára veszi, az nyilvánvalóan annak a figyelmeztetésnek az ellenkezőjét tarja a sajátjának, tehát rosszat tesz, gyűlöletre uszít, békétlenséget generál. Ilyesmibe szaladt bele, Juszt László is, amikor Székely János püspök, „A hit és a szeretet országát kell felépítenünk. A szeretet országát nem lehet gyűlölettel építeni” – mondatára reagálva, magából kikelve támadta meg a katolikus egyházat, a választást elbukó kormányt, és igyekezett összemosni a Fidesz 16 évét az egyházzal. „Ki tanította Önnek, hogy államról és jogról prédikáljon? Hol vannak a bibliában ilyen fogalmak?” – tette fel a kérdést Székely püspökhöz szóló nyílt levelében Juszt.

(https://www.facebook.com/JusztLaci)

Nos, a papot, a püspököt, a hívő keresztényt maga Jézus tanította arra, hogy értelmes, jó gondolatokat, erkölcsileg irányadó szellemiséget hirdessen. „Tegyetek tanítványommá minden nemzetet” (Mt 28,18–20) – mondta, és ez azt jelenti, hogy akár állami, akár jogot gyakorló hivatalnokokról van szó, azokat figyelmeztetni kell a jézusi tanításra, hiszen a parancs az, hogy „tegyetek tanítványommá minden nemzetet”. Ha pedig tanítvánnyá kell tenni minden népet, akkor a tanítványoknak el kell mondani, azt, amit a Mester ránk hagyott. Furcsa, hogy ezt Juszt nem érti, és alapigazságokat érez sértésnek.

Ez arra mutat, hogy ő úgy látja, miszerint azok, akikhez ma dörgölődzni szeretne nem csinálnak valamit az alapigazságnak megfelelően, mert ahogy csinálják, az nem fér bele a krisztusi tanításba. Tehát, megpróbál védekezni egy axioma ellenében. Hiszen, valóban nem lehet törvénytelenséggel törvényes uralmat kiépíteni és nem lehet a jog átlépésével jogállamot kialakítani. Nem politizálás ez, hanem iránymutatás, ami pedig a való életben, valós kötelessége azoknak, akiknek tanítvánnyá kell tenniük minden nemzetet. Székely János kiváló prédikációját persze nem mindenki értette, hiszen ez a szellemi és lelki fejlettség nem mindenkinek adatott meg.

A püspök nem egyes pártoknak üzent, mert Csíksomlyóból nem üzenget senki, hanem az odazarándokló népnek mutatott utat. Ugyanis, ma valóban a hit és a szeretet országát kell felépíteni, azt az országot, amelyet sikeresen lerombolt az ocsmány politika. Azt az országot kell a krisztusi Igének megfelelően felépíteni, amelyben ma egymásnak feszül az isteni és a sátáni, a jó és a gonosz, a vallásgyakorló és a vallásüldöző… És ez nem egy ország, hanem egy teremtett világ. Mert a püspök nem vonatkoztat el egyetlen országra, egyetlen nemzetre, hanem azokat a folyamatokat látja, amelyek mindenütt, így a Kárpát-medencében is tapasztalhatók… pont azon értetlen és rosszindulatú dörgölődzők miatt, akik nem értik a krisztusi felhívást, a békére, igazságosságra, hitre szólító parancsokat. Tehát, megnyugtatásul: Székely János, a Juszt által otrombán megszólított szombathelyi püspök nem Orbán Viktornak vagy Magyar Péter miniszterelnöknek prédikált, hanem a hívő népnek.

Jobb lenne tehát, ha az elnyűtt általvetőből nem kapargatnánk elő mindenféle ócska szerszámot, ami másra nem jó, csak arra, hogy megsebezzünk ártatlan embereket, társadalmat, egyházat. Ha valaki zöldbáró lett, akkor szántson, vessen, arasson, és ne foglalkozzék olyasmivel, amihez végképp nem ért, amiben vak. Ha pedig mindenképpen bírálni akar, akkor ott bíráljon, ahol annak helye van. Juszt e megszólalásában ugyanis lejáratta saját magát és az új kormányt is, mert célzásnak vette, ami axioma. Ergo: ő bizonyos helytelenségeket lát, és azt hitte, hogy Székely püspök erre célzott beszédében. Juszt nagyot tévedett…

Erre mondták a régiek: „Si tacuisses, philosophus mansisses.” (Boethius)

(stoffán)

Elfelejtett csíksomlyói példaképek... Écsy János OFM

 

Ma már természetesnek tartjuk, hogy Pünkösd ünnepén  ellátogatunk a magyarság utolsó nagy keresztény táborába, a csíksomlyói Segítő Szűz Mária kegyhelyére, felekezeti hovbatartozástól függetlenül. A nemzet egységét, a hit közös élményét tapasztaljuk meg, és érezzük azt a csodát, amelyet az anyai szeretet nyújt a gyermek számára. Itt élhetjük meg , mint egy nagy család az édesanya összetartóerejét. Ilyenkor azonban gondolnunk kellene azokra a nagyszerű elődökre, akik szenvedéseik és életük árán is, megküzdve a politika gonosztevőivel megvédték a jövő számára Csíksomlyót. a ferences zarándokhelyet. Egy ilyen hős példaképről emlékezett meg néhai P. Márk József ferences atya (1927-2020), és küldte el nekem ezt a megemlékezést, amelyet alább tanulságul adok közre a mai zaránokok és hívek számára...                             

***

P. Écsy János OFM 

(Ordo Fratrum Minorum - a legkisebb testvérek rendje - a szerk. )

2007. április 19-én huszonöt éve, hogy baleset következtében eltávozott körünkből P. Écsy János provinciális atya. Méltó, hogy megemlékezzünk róla, mint emberről, és mint elöljáróról.

 

János atya, mint ember:

Született Rákosdon, Vajdahunyad melletti kis településen 1919. június 9-én. Szülei jobb módú földművesek voltak. Édesapja korán elhunyt. A hátramaradt öt testvért édesanyjuk nevelte fel. Egyik nénje ferences apáca lett. János atya az Erdélyi Ferencrendbe lépett.

Édesanyja erélyes, tiszteletet parancsoló, nemes lelkű nagyasszony volt. A nagycsalád tagjait iskoláztatta, s mindnyájukat az élet küzdőterén jó posztba állította. Szerette gyermekeit és gyermekei is nagy odaadással viszonozták szeretetét. Egy-egy családi ünnepre mindenhonnan hazajöttek és együtt ünnepeltek. Nagyon szerették édesanyjukat és egymást testvérekül.

Mivel a vajdahunyadi ferences templomhoz tartoztak, kapcsolat keletkezett a kolostor elöljáróival, tagjaival. Ők pedig a jól tanuló és jó magaviseletű gyermeket, a Lacikát elküldték Székelyudvarhelyre, a Szeráfikumba tanulni. Itt végezte középiskolai tanulmányainak első részét, a Székelyudvarhelyi Római Katólikus Főgimnáziumban. Ezután beöltöztették a rendi ruhába és 1937 – 38-ban Csíksomlyóról járt a Csíkszeredai Római Katólikus Főgimnáziumba. Egy év noviciátus következett, melynek letöltésével a Vajdahunyadi Ferences Teológián folytatta tanulmányait. Pappá szentelése 1943. június 20-án volt. Egy évig Vajdahunyadon maradt, mint studenspáter. 1944-45 évben Déván volt, utána Kolozsváron, 1945-47-ben elvégezte a Kolozsvári Bolyai Egyetemen a román-francia tanári szakot. 1949-1951-ig házfőnök Désen. 1951-52-ben a máriaradnai gyüjtőtáborban házfőnökhelyettes, 1952-61-ig házfőnök a dési lágerkolostorban. 1961-64-ig börtönben szenvedett. 1964-70-ig Szentágotán, plébánián teljesített szolgálatot, majd 1970-től haláláig, 1982. április 19-ig Csíksomlyón volt házfőnök. Közben, 1979-ben, végrendeleti öröklés révén elnyerte az Erdélyi Ferencesek Tartományfőnöki Hivatalát.

Emberi jellemzői: Magas termete, magas homloka jeles intelligenciára mutattak. Mélyen ülő szemei gazdag lelki és jellembeli jótulajdonságról árulkodtak. Megjelenése, egyenes testtartása fegyelmezettséget jelzett. Nem volt bőbeszédű, de szavainak gazdag tartalma volt. Személyi varázsa olyan hatékony volt, hogy akivel csak kapcsolatba került, megnyerte magának. Széleskörű kapcsolatot tartott az emberekkel. Tisztelték, szerették, nagyra becsülték. Sokakkal levelezett. Lakonikus rövídséggel írt leveleivel sok örömet szerzett ismerőseinek.

Kiváló tulajdonsága volt a rendszeretet. Prédikációit mindig leírta. Skolasztikus rend szerint, pontokba szedte. Irodai hivatalos könyvvitelét dossziékba foglalva tárolta, feliratozással látta el. Imáit, szentmiséit mindig nagy buzgósággal végezte. Vigasztalására szolgált, hogy a hívek mind nagyobb számban jöttek a kegytemplomba, szentmisére.

Vendégeit szívélyes szeretettel fogadta, hosszasan eltársalgott velük. Mély benyomást tett az emberekre. Ismerősei, barátai jól érezték magukat az ő társaságában. Még az ellenséges magatartású embereket is annyira megnyerte, hogy elismeréssel beszéltek róla. Emlékszem, amikor hatósági emberek, - akik valaha az ő és rendjének megsemmisítésére törekedtek, - turisztikai jelleggel a kegytemplom látogatására jöttek vendégeikkel. János atya behívta korlátozott rendházunkba, leültette és kínálgatta jó miseborral, szívélyesen elbeszélgetett velük. Bizony, tiszteletet és nagyrabecsülést váltott ki belőlük. Désen, a kényszerlakhelyes kolostorban, az 1960-as években a városi rendőrség parancsnoka meghívta, hogy az érettségire készülő rendőröket latin nyelvre oktassa. János atya meg is tette. Ez akkor volt, amikor elrendelték, hogy a rendőröknek kötelező a gimnáziumi érettségi vizsga. 

Diszkrét, hallgatag természete mellet a humort is kedvelte. Szívesen hallgatta a vicceket, humoros elbeszéléseket. Ő maga is mondott ilyeneket. Viccgyüjteménye volt egy füzetben. Szükség esetén elővette és felolvasott belőle. Egyszer megkockáztattam föltenni neki egy találós kérdést: „János atya! Mi a különbség közöttünk itthon és külföldön?” Találgatta, de nem tudta, mire akarok kilyukadni. Erre megadtam a megfejtést is: „Az, hogy itthon én beszélek többet és te hallgatsz többnyire. Külföldön te beszélsz többet és én mindig hallgatok.” T.i. János atya a román nyelven kívül beszélte a német, meg a francia nyelvet. Olaszul is meg tudott szólalni. Amikor Spanyolországba beléptünk, egyformán tudtunk hallgatni. Én magam csak a székely nyelvet beszélem, felcsíki dialektusban.

Munkát vállaló mesterektől megkövetelte a pontosságot. Valaki ez ellen vétett, úgy leszidta, mint egy noviciust a magisztere. Szerette a templom és a rendház jó karbantartását. Szívesen újíttatott, javíttatott az épületeken, kerítéseken. Somlyóra jövetele után (1970 őszén) renováltatta a templombelső festését, újra szereltette a villanyhálózatot, kibővítette a templomtéren a kockakövezetet.  Eddigi állomáshelyein is mindig javíttatta az épületeket, annyira, hogy rendi testvérei „építő Jánosnak” becézték.

Értője volt a műemlékeknek: Híres építő, festő, alkotó mesterek műveit könyvből tanulmányozta, alaposan ismerte. 1974-től 1980-ig négyszer mentünk külföldre, hogy amit elméletileg tudott, valóságban is megláthassa.  Nagy örömére szolgált a helyszíni szemle, a megtapasztalás. Mondta nekem: „József! Gyere, menjünk világot látni!” Mondtam neki: „Szívesen elmegyek.” Annyiban összeillettünk, hogy míg ő nyelveken beszélt, én az autó karbantartásán fáradoztam. A térképen egyformán eligazodtunk. -  Így jártuk keresztül-kasul Középeurópát egy bogárhátú Volkswagennel. Turisztikai címen kértük az útlevelet külföldre, valójában a műélvezeteken kívül az elérhető búcsújáró- és Mária-jelenések helyeinek felkeresése volt a célunk. Jártunk Máriacellben, Altöttingben, Lisieuxben, Lourdesban, Fatimában, La Salettben, Rómában, Lorettóban, stb. Sok szép és nagy élményben volt részünk. Csak egyre térek ki: Amikor a párisi Louvreban látogatást tettünk, mindent megnéztünk, amit csak tudtunk. Mikor ki akartunk lépni a múzeumépületből, János atya bánkódva megjegyezte: „Csak a Miloi Vénuszt nem láttuk.” „Hogy néz ki?” kérdeztem én. Azt mondta: „Csak fél karja van.”  „Hát nem mondtam én az elébb, nézd milyen félkezű szobor?” „Hol láttad? Gyere, menjünk vissza, hogy megnézhessem.” Visszamentünk. Igaz, hogy fél óráig kerestük, míg megtaláltuk a „Vénuszt.”

Elmondhatom: János atya rendkívüli, egész valójában igaz ember volt. Balesetben bekövetkezet halála (1982-ben) nagy csapás volt az erdélyi ferences rendre, valamint hozzátartozóira, mindazokra, akik ismerték őt.

 

János atya, mint szerzetes-elöljáró.

         János atya egyénisége megnyilvánult elöljárói mivoltában is. Mint házfőnök nagy gondossággal törődött alattvalóival. Törekedett arra, hogy hiányt ne szenvedjen senki semmiben. Betegek esetében orvosról és gyógyszerről gondoskodott. A legegyszerűbb munkás testvérrel is törődött. Ha valakinél, valamiben hibát, hiányosságot tapasztalt, nagy türelemmel elnézte, és szelíd szavakkal intette a jóra a hibázó testvért. Természetesen, magatartásával kiérdemelte a rendtagok tiszteletét, nagyrabecsülését és háláját.

         A dési lágerkolostorban, mint elöljáró vezette a közösséget. A fiatalabb testvérek közül Albert atyát szerette legjobban. Én akkor elvegyültem a nagy közösségben különösebb feltűnés nélkül. Isten úgy adta, hogy 1970-ben összekerültünk a somlyói rendházban. Három év együttlét után, egy alkalommal így szólt hozzám: „József! Tudod-e, hogy én téged  ravasz embernek tartottalak a dési közösségben?” Erre én így feleltem: „János atya! Mondd, most már igazán meggyőződtél-e, hogy nem vagyok ravasz ember?” Ő szerényen ráhagyta: „Meg.”

     1979-ben, végrendelet útján elnyerte a provinciálisi hivatalt. Nagy odaadással vette vállára a provincia, a rendházak és testvérek terhét. Sorra végig járta a közösségeket, sőt az egyházmegyés plébániákon működő testvéreket is felkereste. Meghallgatta, vigasztalta, bátorította őket, s ha szűkséget szenvedtek, segélyben részesítette. Megérezték a testvérek, mennyire szívén viseli sorsukat. 

              Az egyházmegyei vezetőség és papság nagyra becsülte János atyát. Amikor megjelent közösségükben, - pl. búcsús ünnepeken, - mindig nagy szeretettel, ráfigyeléssel vették körül. Jakab Antal megyéspüspök utódjául jelölte, de nem valósulhatott meg a püspök úr szándéka, mivel az állami felsőbb hatalom nem egyezett bele. Így teljesedett be a somlyói kis közösség imája, hogy ne sikerüljön János atyát kinevezni püspöknek, mert akkor Somlyóról el kell mennie, és ez nagy csapás lett volna rájuk nézve.

               Nagy ambícióval készült a pünkösdi búcsú megünneplésére. Papokat hívott prédikálni, gyóntatni, az akkori lehetőségekhez mérten igyekezett a búcsút méltó képpen megtartani. A szent Antal nagykilenced megtartása az ő idejében teljesedett ki annyira, hogy k.b. 3.000 ember vesz részt a kilenc kedden a mai napig.

               Az 1970-es, -80-as években mind többen jöttek hívők és turisztikai látogatók Somlyóra, a kegytemplomba. Mindenkit nagy tisztelettel és odaadással fogadott, ha tájékoztatást kértek készséggel állott rendelkezésükre. Egy alkalommal bukaresti akadémikus társaság kért tájékoztató szolgálatot. János atya olyan ékes román nyelven szól hozzájuk, hogy mindenkit ámulatba ejtett. Akikhez csak szólni kellett, mindig megtalálta a megfelelő tónust. Kapcsolatot tartott a helybeli, csíkszeredai kulturális vezetőkkel, múzeumigazgatóval, még a híres festőművésszel, Nagy Imrével is. A vezető emberek  felismerték benne a képzett, rendkívüli adottságokkal megáldott embert.

                Temetésére több, mint 200 pap jött el. Dr Jakab Antal megyéspüspök temette. A gyászbeszédet Borbély Gábor, felcsíki főesperes mondta nagy hatással. Jóllehet az állami közegek mindent megtettek, hogy a híveket megakadályozzák, hogy a temetésre ne tudjanak eljönni, a kegytemplom zsúfolásig megtelt gyászoló hívekkel. A kegytemplom kriptájába van eltemetve. Ott várja Istentől a megérdemelt jutalmát gazdag emberi és papi életének.

                Ő nyugszik Istenben, mi pedig őrizzük emlékét szíveinkben.

                Nyugodjék békességben!                                                          

(P. Márk József OFM)

Nem politizálni és gyűlölködni kellene, hanem bűnbánatot tartani!

Most mindenki megkapja azt, ami jár neki. Mert az Isteni igazság, az erkölcs, a parancsolatok és hitelvek akkor is érvényesek és nem relativizálhatók, ha ma még a társadalom nagyobbik része röhög rajtuk, gúnyolódik, elmaradottnak, hülyének nézi, máskor támadja azokat, akik igyekeznek ebben a rothadó világban is megtartani az elveiket, a hitüket és azokat az erkölcsi normákat, értékeket, amelyek az emberi társadalmakat egyben tartották évszázadokon keresztül. Új istenek, hitelvek, új erkölcsök nincsenek, illetve, veszendőek és romlásba viszik mindazokat, akik alávetik magukat az új világ „értékeinek”, akik magukénak vallják a Teremtés és az emberség isteni logikájával ellenkező új „dogmákat”.

Nem csak a világi élet, de az egyházak is új divatot hirdetnek elvéve a kapaszkodót azoktól, akiket konzervatívnak, maradinak, fundamentalistának bélyegeznek. Ám, a kapaszkodó akkor is megvan, ha ezt az új tanok igyekeznek megsemmisíteni, hiszen a kapaszkodó maga Krisztus, maga az Istenbe vetett hit. Csupán azért hisszük nehezebbnek, mert az egységes krisztusi közösség megszűnt, vagy megszűnőben van. Ma az egyik pap, lelkész, prédikátor így, a másik úgy magyarázza az Igét, saját tiszta vagy torz felfogása szerint. Aki megtartva a krisztusi igazságokat, Isten parancsait, tehát az új felfogás szerint „fundamentalista, konzervatív, vagy egyszerűen hülye”, az erősíti a hitet, erősíti a közösséget, közelebb viszi a népét a megértés kegyelméhez. Aki viszont a jelenlegi torz, relativizált ideológiákat hirdeti, az nem tesz mást, mint eltávolítja az embereket a hittől, az igazságtól, Istentől. Ahol nincs egység, ott nincs egyetértés, béke és igaz hit sem.

A ma oly divatos Isten-felfogás egészen elképesztő, hiszen azt tanítják a keresztény és immár a zsidó tanok, hogy Isten mindent megbocsájt, a Kegyelem magától értetődik, nincs szükség bűnbánatra, magunkba nézésre, lelki megtisztulásra. Jó nekünk a házibulira emlékeztető beat-mise, gitáros istentisztelet, hiszen arra jönnek a fiatalok. Ez a téveszme nem a lélek nemesítését alapozza meg, hanem egyfajta laza Isten-elfogadást, ami nem hitet jelent, annak minden követelményével, parancsával, hanem Istent, mint a szórakozás egyik „nemesebb”, templomi formáját. Sajnos a kormányok ezt milliárdokkal támogatták. Pedig, a fiatalok éheznek a hitre, a szeretetre, a mélyebb lelki kapcsolódásra, ám, nem kapják meg, mert mások, az „okos” felnőttek úgy döntenek, hogy ez a fiatalságnak nem kell, mert terhet jelenthet a számukra… Inkább a laza szórakozás, primitív dallamokat, még primitívebb szövegeket énekelve, lassan már minden keresztény templomban.

A keresztény egyházak lejáratása, a papok és lelkészek szidalmazása ma már szinte követelményszáma megy, mert az irigységet, és kapzsiságot vetette el a politika, a tanítás helyett. És most jön a legrosszabb, amikor megújulni látjuk a kommunista rendszer egyik legaljasabb szervezetét, az Állami Egyházügyi Hivatalt, amelynek ma, talán egyházügyi államtitkárság a neve. Innen halljuk ki az államtitkár gondolatait, amelyek szerint az Úrnapi körmenet többet árt a gyerekek lelkivilágának, mint a Pride. Ha ebben az országban ezt, vagy ehhez hasonló gondolatokat lehet nyilvánosan – a keresztény állampolgárokat – megalázva, vérig sértve közreadni, akkor sok jóra a következőkben sem számíthat a keresztény ember Magyarországon. Ergo: megkezdődött az európai érték alkalmazása, azaz a kormányszintű vallásüldözés, amit a politikai káosz okán még a nemzeti kereszténynek nevezett társadalom és politikai szervezetek sem vesznek észre.

Pedig, erre nem holnap és holnapután kell reagálni, hanem most. Hiszen az ember, ha pofont kap, nem egy hét múlva viszonozza… mert akkor már késő lesz. Késő lesz, mert addigra be lehet tiltani a körmeneteket, hiszen azok ártalmasak, be lehet zárni templomokat és keresztény iskolákat, meg lehet szüntetni az iskolai hitoktatást, de elő lehet szedni Rákosi Mátyás összes egyházellenes intézkedésének a listáját. Mert a társadalom elbolondult egyfelé… a politikai vitákba, a pártoskodásba, a gyűlöletbe, amelyet mindkét oldal hatalmas vehemenciával hirdet a másik ellen. És ez különösen undorító – mindkét részről.

A keresztény egyházak pedig úgy tesznek, mintha nem is léteznének. Hallgatnak, noha hasonló veszély idején az akkori egyházi elöljárók a szószékekről tiltakoztak a jogsértések ellen. Zadravecz, Márton Áron, Mindszenty József, Ravasz László, Csiha Kálmán vagy Ordass Lajos és sok ezer lelkész és pap, saját szabadságukat és életüket sem kímélve kiálltak a kereszténység, a nép és az egyházaik mellett. Mára azonban az ökumené abból áll, és az a közös, hogy egyetlen szó sem hangzik el a nép, a nemzet érdekében! Miért? Talán ma már nem érvényes az az ígéret sem, hogy: „És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”? (Máté 28:20)

Ma minden Krisztust követőnek össze kell kapaszkodnia, minden kereszténynek vállvetve kellene kiállnia a vallásszabadságért, a szabad vallásgyakorlásért, mert ma még meg lehet mosolyogni a figyelmeztetést, de holnap lefagyhat a mosoly a képünkről. Mert az Európai Unióban a cél egy… csak az eszközök mások – országonként és kormányonként. A cél pedig, a kereszténység, de általában a vallások kiirtása, és az egységes világvallás bevezetése, amely ugyan távol áll Istentől, Jézustól, az Istenszülőtől… de a balga embertömegek hitigényét kielégíti.

A keresztények egysége pedig nem abban áll, hogy sóhajtozunk és kérjük a Fennvaló kegyelmét. Mert egyelőre nincs jogunk kérni. Először bűnbánati évet kellene hirdetni katolikusnak, reformátusnak és evangélikusnak ahhoz, hogy utána méltatlanul, de Istenhez ragaszkodva, kérjük a segítségét. Ki-ki a maga Krisztust követő hite szerint. Mert van okunk bűnbánatot tartani, ahogyan nagyhéten, úgy egész évben is. Mert mint keresztény nemzet távolodtunk el Istentől, tagadtuk meg a hitünket, hagytuk el a templomainkat, rágalmaztuk meg papjainkat, öltük meg gyermekeinket, hagytuk magukra a szüleinket, tékozoltuk el a szülőföldet, csaltuk meg házastársunkat, és nem törődtünk a jövővel, azaz, gyermekeinkkel… nem adtuk nekik tovább a hazaszeretetet, a hitet, a nemzet iránti elkötelezettséget, a művészet iránti igényt, a zenét, a kultúrát… Felsorolhatatlan a nemzet bűnlajstroma. És még ma is csak pártokban, személyekhez ragaszkodva, egymást utálva élünk, pedig ez az öngyilkosságnak, a kárhozatnak az egyik variációja.

Mindenki megkapja ezért a büntetését éveken keresztül. Mert ami most következik Európában, azt nehéz lesz túlélni. Ám, megérdemeljük. Megérdemli az a 500.000.000 ember, akit a jólét, az élvhajhászás, a pénz odadobott egy sátáni világba, amely maga a földi polkol lesz hamarosan.

Nem, nem vagyok próféta, de negyvenöt éve figyelek, látom az összefüggéseket, látom a züllés, a lealacsonyodás folyamatát, a sátáni támadásokat. Viszont láttam tudósítóként a háborúkat és a forradalmakat, amelyekben ott volt a kegyelem is. És láttam az embereket megtérni és zokogva imádkozni halottaik felett ezekben a vérzivataros időkben. Lehet ma még drukkolni, gyűlölködni, hinni a politika hazugságainak jobbról és balról, lehet vén, porosodott vagy fiatal, de tapasztalat nélküli, tudatlan szakértőkre hallgatni. Ám, a lényeget nem találjuk meg náluk. Mert a lényeg a krisztusi tanítás, az isteni parancsok el nem évülő igazsága.

A magyar kereszténységnek közös az ellensége, ezért csak közös erővel, felekezeti ellentétek nélkül, Krisztust követve kell összefogni. Magyar Keresztény Nemzeti Unióba kell tömörülnie a keresztény magyarságnak a Kárpát-medencében, hogy tudjunk egymásról… hogy tehessünk egymásért, hogy közösen tarthassunk bűnbánatot és együtt könyöröghessünk a nemzetért, a megmaradásért… és együtt védhessük meg az üldözötteket. Mert a vallásüldözés hovatovább, minden felekezetet elér… Van tehát dolgunk a politikán és a pártoskodáson kívül is, ha meg akarunk maradni, mint keresztény magyar nemzet és keresztény magyar Kárpáthaza…

Stoffán György