Gondolatok Szent Mihály napján… Márton Áronra emlékezve

„Ki olyan, mint az Isten?”… - ezt jelenti Szent Mihály arkangyal neve. A választ mindannyian tudjuk: Senki! Mégis, a világ vezetői azt hiszik, hogy ez csak egy elhanyagolható hagyomány, s valójában ők képzelik magukat istennek. Volt már ilyen a történelem során. Görög és római uralkodók hitték, hogy ők és isteneik mindenhatók, mindenekfölött állók. Néró császár is istennek képzelte magát, aztán beledőlt saját kardjába… A kommunisták Istent bíróság elé állították, halálra ítélték és a levegőbe lőttek a kivégzést színlelve. Keserves vége lett minden résztvevőnek.

Ma is bíróság elé állítják Istent, hiszen akkor a Bibliát tették a vádlottak padjára, ma egy politikusnőt ültetnek oda, szentírási idézetek miatt. Németországban leveszik az öregotthonokban a kereszteket a falról, templomokat rombolnak le Nyugat-Európában és Isten parancsaival, Krisztus tanításaival ellenkező hangok szűrődnek ki a Vatikán falai közül is. A társadalmak szemetje feltört, mint a buzgár a józan világba, s elárasztja a gonosz a lelkeket, az európai szellemiség pedig sátánivá vált az utóbbi években. És nem hallunk határozott és világraszóló ellenkezést a rosszal, a hitetlenséggel és az új, a krisztusi tanításokat semmibe vevő tanokkal szemben. Meghirdették a szinodalitást, de nem veszik tudomásul ott, ahol kellene, hogy a nép, a hívők közössége ragaszkodik a szent hagyományokhoz, a liturgiához, amelyet őseink sajátjuknak tartottak és belénk ívódott… Új, modernnek nevezett istentagadásban él a világ, mert azt gondolja, hogy Isten azt is megbocsájtja, ha ellene fordulva megtagadják. Mert az új tanítás nem arról szól, hogy meg kell bánni a bűneinket, hanem arról, hogy Isten szeret, és ha kell, ha nem, megbocsájt mindent. Így nekünk, embereknek semmit nem kell tennünk az üdvösség elnyeréséért. Tévtanok, tévhitek világa ez, s csak kevesen értik ma már – papok és hívek – Sodoma és Gomora üzenetét, kevesen hiszik, hogy Isten haragja nem csak a mesékben létezik. Ha pedig természeti katasztrófák sora történik, arról a fősodratú média egyetlen szót sem ejt, mert még a „buta emberek” azt hinnék, hogy a fölcsuszamlások, az árvizek, a földrengések Isten büntetéseként értelmezendők. Mintegy bizonyítéka volna annak, amit a Szentírás előre jelzett arra az esetre, ha olyanná válna a világ, mint amilyenné vált.

Ma olyan kort élünk, amilyet már élt az emberiség… az öngyilkosság világát, az Isten nélküli ostobaság világát, amelyben a személyes jólét, az önzés, a kapzsiság és a hazugság a normális, ám azt, aki hisz, aki Isten parancsait és Jézus tanításait helyezi élete középpontjába, azt lenézik, hülyének tartják és megverik.

Szent Mihály napján megelevenedik előttem a Paradicsom békéje, isteni nyugalma, a teremtéssel együtt gondolkodás csodája, a természet óramű pontosságú működése, az Isten személyes jelenléte… mert ezt kaptuk a teremtéssel, erre kellett volna vigyáznunk, ám az ember, sajnos szabad akaratot is kapott. És ez a szabad akarat hit nélkül az az útelágazás, amely a Mennyországba és a Pokolba vezető út csomópontja. A választás a miénk – volt. És az emberiség választott. Nem a paradicsomi békét, hanem a Sátán kínálta almát választotta ismét. És Szent Mihály úja feltette a kérdést: Ki olyan, mint az Isten? Az emberiség maga választotta degeneráltjai pedig, nem értik Mihály arkangyal kérdését és úgy tesznek, mintha ők valóban istenek volnának. Ám, már nem sokáig. Hiszen látható a romlás és rombolás, látható az a vég, amely az Isten nélküli világban elkerülhetetlen, de látszik az a lehetőség is, amelyet Isten újra és újra felkínál… de amit az emberiség ma is elutasít, nem értvén, hogy az Isten ellen indított háborúban csak vesztesek lehetnek, hiszen maga ennek a felbolydult világnak az ura, a Sátán is vesztes.

Ma emlékezünk Márton Áron halálára is, aki szenvedéseiben és tanításaiban papoknak és híveknek egyaránt hatalmas, követendő magyar példaképe volt. Márton Áront, Szent Mihály napján, negyvenhárom esztendeje emelte ki az Úr ebből a földi létből, de a nagy erdélyi püspök olyan művet, s olyan tanításokat hagyott ránk, amelyek a mai világban is kapaszkodónk, megmentőnk lehet. Márton Áron példaképe kell, hogy legyen a magyarságnak, papoknak, híveknek, politikusoknak. Ha elfelejtjük Őt ebben a világban, akkor elvesztünk, ha viszont – és ebben nagy felelőssége van az egyházi iskoláknak, a hitoktatóknak és papjainknak –, megismertetjük az emberekkel Márton püspök gondolatait, és tanácsait, elveit és életszentségét, akkor a magyar nemzet megmarad e romlott és vesztébe rohanó világban is. Kevés olyan Istentől megáldott nemzet van, amely Mária országában élhet, és az utóbbi évszázadban számos példakép mutatta a számára helyes utat: Prohászka Ottokár, Zadravecz István ofm, Mindszenty József, Márton Áron, Boros Fortunát ofm… - hogy csak a legközismertebb nagyjainkat említsem a teljesség igénye nélkül, hiszen a teljesség felsorolása szinte lehetetlen volna.

Szent Mihály napján mondjuk el az imát, amelyet sokáig nem mondhattunk és hittel forduljunk nagy példaképeink felé, kérve közbenjárásukat nemzetünk megmaradásáért, a keresztény magyarság felvirágoztatásáért, hitünk megerősödéséért. Mert nem elég hangoztatni keresztény voltunkat, felújítani kongó, üres templomainkat, s támogatni a szétesett, munkában elsorvadt, elkeseredett és az útszélén hagyott családjainkat. A lélek oltalmát és fejlődését kell elsősorban szorgalmazni, arra kell programokat tervezni, zenét kell oktatni már az óvodákban… és papjainknak nem utazgatni kell „zarándoklat” címén, hanem a családokat kellene látogatni, kórházakba kellene vinni a vigasztalást, és a család szentségét és nélkülözhetetlenségét már gyermekkorban kellene felismertetni a jövő generációival. Márton Áron-i módon, elkötelezetten és megtörhetetlenül…

És állandóan hallanunk kell Szent Mihály örök, figyelmeztető kérdését, amelyet a Sátán nyakára taposva tett föl: „Ki olyan, mint az Isten?”

"Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: Parancsoljon neki az Isten! Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen."

Stoffán György  

A jövőnk védelmében…

 

Elképedve állok azelőtt – a mostanában egyre gyakoribb – jelenség előtt, amely a felnőtt magyar társadalom egy részét érinti. Sok ember a gyermekeket és a fiatalokat, a diákokat kritizálja, sőt, gyakran mocskolja, gúnyolja és átkozza nyilvánosan, a közösségi hálón. Ugyanakkor, nagy felelőssége van ez ügyben a médiának is. Az újságcikkek, a beszélgetések egyre közönségesebb stílusúak, egyre durvább hangon közlik a valós vagy éppen, vélt „tényeket”. E témában már sok esetben fogalmazódott meg az, hogy nem így kéne, nem lenne szabad, ám, szemmel láthatóan ez is, mint oly sok más intelem, süket fülekre talál.

A társadalom hozzászokott, hogy az interneten olyan véleményt fogalmazzon meg és olyan stílusban, amit egy személyes találkozás alkalmával semmiképpen sem engedne és nem is merne megengedni magának. A legkirívóbb példa számomra mindenképpen a diákokkal szembeni indulat kifejezése és meggyőződésem, hogy ezeknek az indulatoknak teljesen más irányba kéne terelődniük illetve, másként és más volna hivatott megoldani a már régóta fennálló problémákat.

Felháborítónak találom, hogy a fiatalokat, főként kis- és kamaszkorúakat politikai és egyéb célokra fel-, és kihasználják. Teszik ezt politikai pártok, civil szervezetek, tanárok és gyakorlatilag bárki, akinek csak kedve szottyan erre, mert a védelem csak a törvények szerint illeti meg őket. Olyan törvények szerint, amelyeket nem tartanak és nem tartatnak be. Ez, ha nyersen és lényegre törően fogalmazunk, kimeríti a gyermekek ellen elkövetett zaklatás és lelki erőszak fogalmát. Kimondhatjuk bátran, hogy ez a pedofília egy formája, amely, ha a testet nem is, de a gyermeki lelket megrontja.

Rombolja a családot, kiveszi a szülők kezéből az irányítást, megfosztva őket a legalapvetőbb és legtermészetesebb joguktól, mindezt úgy, hogy közben a csapból is az emberi jogok és a gyermekek, valamint a családok védelme folyik.

A tanári hivatást, a tanár diákok és a szülők előtti tekintélyét is sárba tiporják ezek a politikai szerencselovagok, megélhetési bűnözők s egyéb söpredék.

Aztán a kihasznált, megvezetett, pár cukorkával, aprópénzzel megvesztegetett gyerekeket elkezdi rángatni a média erre és amarra, legvégül pedig, a „kommentelők” hada. Árad a gyűlölet, az átkok tömkelege és hirtelen belém nyilall a felismerés, a déjá vu érzés oka. Igen, ugyanez történt 1919-ben és 1945 után. A nép összegyűlt és ítélt…

Itt, most, nem a hangadókról van szó, nem a gyorstalpalón képzett agitátorokról. Azokról, akiket így neveltünk mi, a felnőttek: szülők, tanárok, ismerősök és az utcán elhaladó idegenek. Olyanok, amilyen példaképeket állítottunk vagy nem állítottunk eléjük. Olyanok, amilyenné mi tettük vagy nem tettük őket. Ha a felnőtt a gyerekre néz; – tükörbe néz, még akkor is, ha a látvány nem éppen a legkedvezőbb.

Azokról a gyerekekről, akik egykeként, magányosan nőnek, látszólag „mindent megkapnak” ám, valójában semmit sem. S azokról, akik csonka családban nőnek, a szülők elváltak és ők senkinek sem kellenek. Azokról, akik a szüleiket azok munkája miatt alig látják. Akik szorongva, lelki sérülésekkel telve nőnek fel. Akiket kifognak, kigúnyolnak, bántanak a társaik. Sorolhatnánk a bajokat, de semmi értelme, mert a mai társadalom kiégett, érdektelen, begubózott és legkevésbé sem igaz keresztény. Hiszen, ha keresztény volna, tudná, hogy a gyermekek bántalmazása a legnagyobb bűn. Ha érző lélek volna, látná a gyerekek szemében a mennynek egy aprócska darabját és, ha értelme volna, azt is, ahogyan a gonosz megkaparintani készül a tiszta lelkeket.

Ha már mindenáron bűnösöket keresünk, akkor a gyermekek manipulálóit kellene pellengérre állítani. Őket kéne a törvény szigorával súlytani, felettük kéne a legszigorúbb módon ítéletet mondani. Aki nem így tesz, cinkossá válik. A társadalom viszont fél, akárcsak akkor, amikor a szomszédját is feladta, az AVÓ verőlegényeink a kezére játszotta. Fél, sőt, retteg, ezért azt bántja, aki védtelen és könnyen sebezhető. Milyen egyszerű egy gyereket bántani, gyűlölni, megvetni, megszólni! Csupán a lélekkel kell elszámolni, ha még fellelhető valahol, egy rejtett zugban, legbelül. Eggyel azonban nem számol ez a mai, hitetlen kor és annak a végterméke, a modern kor embere: a végén mindenki elszámol minden egyes vétkével és akkor elnyeri a jól megérdemelt büntetését minden bűnös gondolatáért, szaváért, cselekedetéért és mulasztásáért.

Az Evangéliumban, Jézus tisztán és pontosan fogalmaz, az Ő szava pedig, mindenekfölött álló, örök törvény:

„Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.

A ki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában. És a ki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be. A ki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék. Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások essenek; de jaj annak az embernek, a ki által a botránkozás esik.

Ha pedig a te kezed vagy a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azokat és vesd el magadtól; jobb néked az életre sántán vagy csonkán bemenned, hogynem két kézzel vagy két lábbal vettetned az örök tűzre. És ha a te szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; jobb néked félszemmel bemenned az életre, hogynem két szemmel vettetned a gyehenna tüzére. Meglássátok, hogy eme kicsinyek közül egyet is meg ne utáljatok; mert mondom néktek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orczáját.” (Mt. 18:3-10)

Czeglédi Andrea

Figyelmeztetés Texasból

Ha nem lenne nagyon nagy baj az Egyházban, csak akkor hallanánk a tyleri (Texas) egyházmegyéről, ha különös, nem mindennapi dolog történt volna ott. De mivel nagyon nagy baj van az Egyházban, azért hallunk róla, mert hétköznapi dolog történt: a püspöke azt teszi, amit egy püspöknek tennie kell. És ez azért visszhangzik szerte a földön, mert immár ez a szokatlan, nem mindennapi dolog. Ezért az ő augusztusi püspöki körlevele nekünk is szól.

 Kedves Fiaim és Leányaim Krisztusban,

Jézus Krisztus szeretete és kegyelme legyen mindig veletek!

 Az Egyházban és a világban tapasztalható nagy zűrzavar idején atyai szívből kell szólnom hozzátok, hogy figyelmeztesselek benneteket a minket fenyegető gonoszságokra, és biztosítsalak benneteket arról az örömről és reményről, amely nekünk mindig megvan a mi Urunk Jézus Krisztusban.  Az Egyházat, Krisztus Mennyasszonyát elárasztó gonosz és hamis üzenet az, hogy Jézus csak egy a sok közül, és nem szükséges megosztani az Ő üzenetét az egész emberiséggel.  Ezt az elképzelést minden helyzetben el kell kerülnünk és meg kell cáfolnunk.  Meg kell osztanunk az örömhírt, hogy Jézus a mi egyetlen Urunk, és Ő mindig azt kívánja, hogy az egész emberiség elnyerje az örök életet Őbenne. 

Amint megértjük, hogy Jézus Krisztus, Isten Fia a kinyilatkoztatás teljessége és az Atya üdvösségtervének beteljesedése az egész emberiség számára, minden időkre, és ezt teljes szívünkből elfogadjuk, akkor tudunk szembenézni az Egyházunkat és világunkat sújtó egyéb tévedésekkel, amelyeket az Igazságtól való eltávolodás okozott.

Szent Pál a galatákhoz írt levelében ezt írja: “Csodálom, hogy attól, aki titeket Krisztus kegyelme által meghívott, ilyen hamar más evangéliumhoz pártoltok, holott nincsen más, csak olyanok vannak, akik zavarba ejtenek titeket, és el akarják ferdíteni Krisztus evangéliumát. De még ha mi, vagy akár az égből egy angyal hirdetne is nektek más evangéliumot, mint amit hirdettünk nektek, kivetett legyen! Ahogy azelőtt is mondtuk, most megismétlem: Ha valaki más evangéliumot hirdet nektek, mint amit átvettetek, kivetett legyen!” (Gal 1:6-9)

Fontosnak érzem lelki atyátokként megismételni a következő alapigazságokat, amelyeket az Egyház ősidők óta mindig is elfogadott, hogy hangsúlyozzam: az Egyház nem azért létezik, hogy újrafogalmazza a hit tanítását, hanem hogy megvédje a hitletéteményt, ahogyan azt maga a mi Urunk hagyta ránk az apostolokon, szenteken és vértanúkon keresztül.  Ismét visszautalva Szent Pálnak a galatákhoz intézett figyelmeztetésére, minden olyan kísérletet, amely az igazi evangéliumi üzenet elferdítésére irányul, kategorikusan el kell utasítani, mivel az ártalmas Krisztus Menyasszonyára és annak egyes tagjaira nézve.  Krisztus egy egyházat alapított – a Katolikus Egyházat -, és ezért csak a Katolikus Egyház biztosítja mindannyiunk számára Krisztus igazságának teljességét és az Ő üdvösségéhez vezető hiteles utat.

Az Eucharisztiát és az összes szentséget Isten alapította, nem ember fejlesztette ki.  Az Eucharisztia valóban Krisztus Teste és Vére, Lelke és Istensége, és méltatlanul (azaz súlyos, meg nem bánt bűn állapotában) részesülni a szentáldozásban végzetes szentségtörés az egyén és az Egyház számára. (1 Kor 11,27-29)

A házasság szentségét Isten rendelte.  A természetjog által Isten a házasságot egy férfi és egy nő közötti, egymáshoz egy életen át hűséges és gyermekekre nyitott kapcsolatként határozta meg.  Az emberiségnek nincs joga vagy valódi képessége a házasság újrafogalmazására.

Minden emberi személy Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, legyen akár férfi, akár nő, és minden embert segíteni kell abban, hogy felfedezze valódi identitását Isten gyermekeként, és nem pedig támogatni abban a rendezetlen kísérletben, hogy elutasítsa tagadhatatlan biológiai és Isten adta identitását.

A házasságon kívüli szexuális tevékenység mindig súlyosan bűnös, és azt az Egyházon belül semmilyen tekintély nem helyeselheti, nem áldhatja meg, és nem tarthatja megengedhetőnek. Az a hit, hogy minden férfi és nő üdvözül, függetlenül attól, hogyan éli az életét (mely elképzelést általában univerzalizmusnak neveznek), hamis és veszélyes, mivel ellentmond annak, amit Jézus többször is elmondott nekünk az evangéliumban.  Jézus azt mondja, hogy meg kell tagadnunk magunkat, fel kell vennünk keresztünket, és követnünk kell Őt (vö. Mt 16,24). Ő megmutatta nekünk az utat, hogy az Ő kegyelme által győzedelmeskedhessünk a bűn és a halál felett a bűnbánat és a szentgyónás által.  Lényeges, hogy elfogadjuk az örömöt és a reményt, a szabadságot, amely a bűnbánatból és bűneink alázatos megvallásából fakad.  A bűnbánat és a szentgyónás révén minden küzdelem a kísértéssel és a bűnnel egy kis győzelem lehet, amely elvezet bennünket annak a nagy győzelemnek az elfogadásához, amelyet Krisztus nyert el számunkra. 

Ahhoz, hogy Jézus Krisztust kövessük, önként kell úgy döntenünk, hogy felvesszük a keresztünket, ahelyett, hogy megpróbálnánk elkerülni a keresztet és a szenvedést, amelyet Urunk mindannyiunknak egyenként kínál a mindennapi életünkben.  A megváltó szenvedés misztériuma – vagyis a szenvedés, amelyet Urunk megenged nekünk, hogy megtapasztaljuk és elfogadjuk ebben a világban, hogy aztán az ő szenvedésével összekapcsolódva visszaadjuk neki – megaláz, megtisztít minket, és mélyebbre vonz a Krisztusban megélt élet örömébe.  Ez nem azt jelenti, hogy élveznünk vagy keresnünk kell a szenvedést, de ha Krisztussal egyesülünk, akkor a mindennapi szenvedések megtapasztalása közben megtalálhatjuk a szenvedésben is létező reményt és örömöt, és minden szenvedésünkben kitarthatunk a végsőkig. (vö. 2Tim 4,6-8)     

Az előttünk álló hetekben és hónapokban számos ilyen igazságot vitatnak majd meg a Szinodális Szinódus keretében.  Ragaszkodnunk kell ezekhez az igazságokhoz, és óvakodnunk kell minden olyan kísérlettől, amely alternatívát kínál Jézus Krisztus evangéliumával szemben, vagy olyan hitet szorgalmaz, amely párbeszédről és testvériségről beszél, miközben megpróbálja eltávolítani Isten atyaságát.  Amikor arra törekszünk, hogy átalakítsuk azt, amit Isten az Ő nagy irgalmasságában nekünk adott, az árulás talaján találjuk magunkat. A legbiztosabb alapot az jelenti számunkra, ha szilárdan megmaradunk a hit örök érvényű tanításainál.

Sajnálatos módon előfordulhat, hogy egyesek skizmatikusnak fogják bélyegezni azokat, akik nem értenek egyet a javasolt változtatásokkal.  Legyetek azonban biztosak abban, hogy senki sem szakadár, aki szilárdan megmarad katolikus hitünk talaján.  Nekünk megingás nélkül és valóban katolikusnak kell maradnunk, függetlenül attól, hogy mit hoznak elő.  Tisztában kell lennünk azzal is, hogy nem hagyjuk el az Egyházat azzal, hogy szilárdan kiállunk a javasolt változások ellen. Ahogy Szent Péter mondta: “Uram, kihez mennénk?  Nálad vannak az örök élet igéi“. (Jn 6,68) Ezért a határozott kiállás nem jelenti azt, hogy el akarjuk hagyni az Egyházat.  Ellenkezőleg: azok, akik változtatásokat javasolnának abban, ami nem változtatható meg, Krisztus Egyházát akarják kisajátítani, és valójában ők az igazi skizmatikusok. 

Bátorítalak benneteket, fiaim és leányaim Krisztusban, mert most van itt az ideje, hogy szilárdan kitartsatok minden korok katolikus hite mellett.  Mindannyian arra lettünk teremtve, hogy keressük az Utat, az Igazságot és az Életet, és az igazi út a zűrzavar e modern korában is az, amelyet Jézus Krisztus fénye világít meg, mert az Igazságnak van arca, és valóban az Ő arca az.  Legyetek biztosak abban, hogy Ő nem fogja elhagyni a Menyasszonyát.

Maradok alázatos atyátok és szolgátok,

Joseph E. Strickland, 

Tyler püspöke

 forrás: https://invocabo.wordpress.com/2023/08/25/pasztorlevel/...

Iskola a (tűrés)határon… – A gyermek nem számít!

Oly szép és bíztató szavakat, programokat hallunk és látunk nap-nap után a médiában a családtámogatásokról és a gyermekek védelméről, hogy néha az ember már valami mennyei tökéletességet érez az ügyben. Biztosítottnak látja a gyermekek jövőjét és ezzel az országét is. Aztán szembejön a neten egy videó, amelyben az öntelt és egyes szám első személyben, hangosítón keresztül utasítgató végrehajtót látunk egy iskolaudvaron, amint éppen a tanítás kellős közepén kizavarja a tanárokat és a diákokat egy iskolaépületből, mert az iskolát elárverezte… Bírósági végrehajtó…

És ez az árverés nem érte el a nemzeti gondolkodású tömegek ingerküszöbét, nem tiltakozik ez ellen egyetlen kormánypárti politikus, és nem hallottam az elnök asszony hangját sem. Vajon ők milyen érzésekkel néznék végig a videót, a gyerekek döbbent arcát, a bírósági végrehajtó intézkedését?

Ha mérlegre tesszük a gyermek-sorsokat és a pénzt, akkor láthatjuk, hogy a kapitalizmusban a pénz többet ér, mint a gyermek, a gyermeki lélek. Mintha műtét közben zavarnák el az orvost a műtőasztal mellől, mert elárverezték a kórház épületét, vagy mintha – és ez már előfordult a műveltnek hazudott nyugaton és Ukrajnában is – a papot zavarnák el mise közben az oltártól… mert a templom helyére mélygarázst terveztek…

Őrült és aljas a világ, s ezt az őrült aljasságot akkor látjuk teljesen tisztán és világosan, amikor gyermekeket ér életre szóló lelki sérelem. Mint az elmúlt napokban Soroksáron. Hiszen nem attól a cégvezetőtől veszik el az építkezés árát, aki nem fizette ki a vállalkozót, nem azt büntetik meg, aki szerződést szegett, hanem gyermekek százait fosztják meg megszokott mindennapjaiktól, az iskolától, törvényesen, mert Magyarországon is ilyen a kapitalista törvény, a joggyakorlat, az erkölcs. Ahogyan a Kinetyc Energy Kft. sem fizette ki az elmúlt évi, 300 milliós, adózott jövedelme ellenére azokat a munkásokat, akik felépítették az oly sikeres rendezvénynek helyet adó atlétikai stadiont… Noha a cég megkapta a közismert állami fővállalkozótól a neki járó összeget. Mert ezt is szabad! Törvényesen átmenteni a pénzt, új céget alapítani és cserbenhagyni a dolgozókat, akik családjukért, gyermekeikért verejtékeztek az állami beruházáson. Kapitalizmus van, ergo, belefér…

Valami nagyon nincs rendben! És amikor gyermekekről, a gyermekek jövőjéről, jelenlegi sorsukról beszélünk, akkor nem mehetünk el szó nélkül az iskolafoglalás, a tanítás közbeni kiürítés, a végrehajtási törvény visszásságai és sok más drámai következménnyel járó, súlyosan etikátlan kapitalista „törvényesség” mellett (a kapitalista ez esetben fosztóképző!).

Mert azok a gyerekek, akiknek el kellett hagyniuk az iskolát, nem emlékeznek majd jó szívvel erre a tényre, a lelki megpróbáltatásra, amit a vállalkozók közötti elszámolás és a kapitalista (azaz embertelen), törvényes végrehajtás okozott. Nem emlékeznek majd jó szívvel arra a korszakra sem, amelyben ezt lehetséges volt, amelynek égisze alatt ezek, az erkölcsöt nélkülöző kapitalista törvények létezhetnek, miközben gyermek-, és ifjúságvédelmünk nincs (ahogyan láthattuk korábban az otthonból kitett 18 éves fiatal esetében, vagy a Béke Nevelőotthonban történtek esetében), és a családvédelem is csupán anyagiakban jelenik meg ott, ahol megvannak a továbbgondolás nélkül, fejetlenül előírt feltételek. Ám, a hazai gyermek-, és családvédelem sem lelki sem szellemi többletben nem mérhető. Ahol egy három kisgyermeket nevelő magyar, keresztény, diplomás édesanyának nem jár a TB, ott semmin nem lehet csodálkozni… Csak az a baj, hogy a társadalom ingerküszöbe igen magasan áll, és a gyermekekkel harminchárom éve – sem a jobb-, sem a baloldalon – nem foglalkozik senki kormány-, és jogalkotói szinten úgy, ahogyan kellene: Őszintén és szeretettel! Mert nem elég csak – pénzzel – a népességnövekedésre sarkalni a fiatal társadalmat. Ugyanis a gyermeknek lelke is van…

A „Kormányinfón”, elhangzottakkal sem lehet egyetérteni, hiszen az alapítványi iskolába is gyermekek járnak. Így az államnak át kellett volna vállalni az adósságot és államosítva tovább működtetni az iskolát! 

Emlékeztetőül:

 „Ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. (Mt, 18, 3.)

Stoffán György

 

Keserű hétköznapok – mi is zajlik itt valójában…

Az egyszerű, hétköznapi ember hallgatagon szemléli mostanság az előtte zajló eseményeket. Ez a hallgatás azonban nem gyávasága bizonyítéka, inkább egy sötét, meghatározhatatlan mélységű undor és harag gyűlik benne, s ezt, az generálja, amit naponta megtapasztal, hol a saját bőrén, hol mások nyomorát látva, átérezve. Mert, bizony, alulról látszik csak igazán a valóság, a teljes igazság. Nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a média hazudik, a politikusokkal egyetemben és a társadalom nagyobbik része vakon tévelyeg a megannyi hazug hang labirintusában. A megvezetés mára hazánkban is külön tudományággá nőtte ki magát, ugyanúgy ahogyan világszerte. Sőt, addig tűrtük a hazugságot, amíg megérkeztünk a hazugság diktatúrájába, hiszen, ha ma valaki az igazságot próbálja kimondani, vagy leírni, rögtön billogot sütnek rá. Kikiáltják árulónak, mindenféle gyűlölködőnek, konzervatív maradinak, vagy éppen liberálisnak, kommunistának, fasisztának. A jelző nem is lényeges, a billog a döntő és az ezzel járó, társadalomból való kivettetés.

Csakhogy, előbb-utóbb eljön az a pont az ember életében, amikor a vállát megrándítva azt gondolja, hogy itt már minden mindegy, a remény szertefoszlott és a bizalma, a hite, a lelke egyedül Istené. Amikor azt látni mindenhol, hogy az a normalitás, amely a megszokott emberi világhoz tartozott, szertefoszlani látszik és helyette a sátáni káosz egyre jobban eluralkodik, akkor már a lélek lázad mindez ellen.

Említhetnénk számtalan ügyet, esetet, de a legfájóbb mégis a családok fizikai lelki és társadalmi megnyomorítása.

Hogy ki vesz ebben részt?

Mindenki, aki ezt a törekvést szolgálja. Mindegy, hogy melyik oldalra állítják, hogy milliókért vagy csupán százezrekért teszi, akkor is kijelenthető, hogy részt vesz a nemzet, a haza végső megsemmisítésében.

A legmegnyerőbb szlogen manapság a nemzet, a kereszténység, a család és a gyermekek védelme, miközben éppen ezeket rombolják egyre erőteljesebben minden oldalról.

Hiszen, hol tart a nemzet? A politikai, vallási vagy éppen az ateista megosztás a magyar társadalmat odáig züllesztette, hogy ma már nem átallják egymást fenyegetni, átkozni és gyűlölni.

A kereszténység merre tart? A Bergoglionisták és az ökumené ördögi füstjétől megrészegültek tartják sakkban azokat, akik valóban Krisztus tanításai szerint szeretnének élni.

És, a család, a magyar családok többsége hol tart manapság?  

Leginkább a szétzilált állapot a jellemző rájuk, hiszen, elég csak az iskolás gyermekek adatait nyomon követni és rögtön kiderül, hogy a legtöbb gyermek gondviselője az anya, aki leánykori nevét viseli. Az apa sok esetben csupán egy név az adatok halmazában. Sokszor előfordul, hogy a gyermek éppen a harmadik vagy negyedik nevelőapukánál tart, és jobb esetben a nevelőszülő szereti, gondozza, ám, nem mindenki ilyen szerencsés. Aztán, ott vannak azok a családok, ahol a szülők együtt élnek, de olyanok egymás és gyermekeik számára is, akár az idegenek. Ezekre mondhatnánk találóan, hogy nyereséget termelő gazdasági társulás, hiszen, a szülők folyton dolgoznak, sokszor váltott műszakban, a gyermekeket pedig, a mostanában az oly’ népszerű és agyonreklámozott, de családellenes bölcsőde, óvoda majd az iskola „neveli”, no, és persze, a közösségi háló. Ezek megtanítják a gyermekeket, hogy hogyan legyenek sikeresek: csak az „én” a lényeges, a pénz, a karrier az egyedüli, ami számít, a szülők pedig, szerencsétlen, elavult pénzkiadó automaták. És valóban, a szülők túlhajszoltak, türelmetlenek, nincs idejük a gyermekeikre, így aztán, egy idő után feladják, már meg sem próbálják nevelni csemetéiket. Inkább legyintenek és fizetnek, mint mindenért a mai világban.

Közben, mit tesz az egyházak szolgáinak többsége? Vannak köztük olyanok, akik saját celebségüket építgetik, sok időt és energiát szánva erre, hivatásuk gyakorlásának súlyos kárára. Vannak, akik a saját zsebüket tömik és igyekeznek minél inkább kiélvezni a földi jólétet és örömöket, míg mások azon siránkoznak, hogy lelki válságba kerültek és magányosak. Akadnak ugyan olyanok is, akik csendben dolgoznak, a családokat igyekeznek összefogni, a gyerekeket oktatják és evangelizálnak, de egyre kevesebben vannak, és egyre kevésbé hagyják dolgozni őket. A családok egyedüli mentsvárai a keresztény egyházak lehetnének, de nem azok az emberi intézmények, amelyek ma álságosan igyekeznek elhitetni magukról, hogy Krisztust követik.

Az állam a családokkal addig törődik, amíg munkahelyek biztosításáról van szó, hiszen ez garantálja az előre megígért munkaerőt a külföldi cégek összeszerelő üzemeinek, a logisztikai cégeknek, a kereskedelem főszereplőinek, a multinacionális óriásvállalatoknak etc. Megoldja azt is, hogy a gyermekek megfelelő körülmények között töltsék a napjaikat, amíg a szülők dolgoznak, hiszen, a jó gyermekmegőrző nyugodt, kiegyensúlyozott dolgozót eredményez.

Persze, a törvények és ígéretek ellenére is csak-csak begyűrűzik az intézményekbe a félhivatalosan engedélyezett, „alapítványok” és civilszervezetek által tartott továbbképzéseket elvégző tanárok, nevelők segítségével a szivárványos „szabadszerelem” is és így megvalósulhat a kecske és a káposzta tipikus esete.

Pár évig ez az üzletpolitika tökéletesen működött, csakhogy az elmúlt évek eseményei kicsit változtattak a helyzeten. A „járvány” éveiben történt lezárások idején ugyanis, amíg a szülő mehetett dolgozni, addig az iskolák, óvodák zárva voltak. Sokan megoldották úgy, hogy home officeban dolgoztak, de a legtöbb szülőnek ez az opció nem adatott meg. Ennek az időszaknak a gyermekekre gyakorolt negatív hatását talán az érzékelteti a legjobban, hogy tanárok beszámolói szerint sok gyerek az online órák alatt is pizsamában, az ágyban tartózkodott és egész nap ki sem mozdult a szobájából. Szinte egyáltalán nem beszéltek és hosszú időn keresztül, nap közben egyedüli kapcsolatuk a külvilággal az internet volt. Azt, hogy ez milyen katasztrofális hatást gyakorolt a tizenévesek lelki világára, nem szokás emlegetni, nem foglalkoztatja még a szakembereket sem, ám valószínűleg, még felnőtt korukban is lesz ennek érezhető negatív hatása, betegségeket előidéző nyoma.

A következő megpróbáltatás, amely a családokat terheli, a háborúnak nevezett nagy színjáték és egyben üzleti vállalkozás, hiszen rögtön ráfogták a mesterségesen generált inflációt. Az inflációt, amelynek valójában az a szerepe, hogy begyűjtse az emberek megtakarítását. És kik azok, akik ezt a legjobban megsínylették? Természetesen, azok a családok, ahol a szülők átlagosan, esetleg az átlag alatt keresnek, és több gyermeket nevelnek. A tartalékaik vészesen fogynak, esetenként el is fogytak már. Ennek drámai következménye, hogy sok 17-18 éves gyerek hagyja ott az iskolát és választja inkább azt, hogy a családnak besegítve munkába áll. Ezeknek a gyerekeknek érettségi előtt, szakképesítés hiányában kevés esélyük van arra, hogy valaha is befejezzék tanulmányaikat, hiszen, a legtöbbször valamelyik összeszerelő üzem fejvadásza kecsegteti őket irreális összegek ígéretével az iskola elhagyására, ahol a két-három műszakos munkarend és az utazás mellett halvány az esélye annak, hogy marad még idejük és erejük a középiskolát akár estiben elvégezni. A legnagyobb tragédia ebben, hogy legtöbbször nem a bukásra álló, agyonkényeztetett, lusta gyerekek hagyják el így az iskolát, hanem éppen az okos, jó tanulmányi eredménnyel rendelkező „jó gyerekek”. Valóban szalagmunkásokat nevelünk, rabszolgákat egy összeszerelő-országba.

A családtámogatás pedig ott tart, hogy az a fiatal édesanya, aki diplomájának megszerzése után közvetlenül, három és fél év alatt, három gyermeknek adott életet, annak nem jár a TB, mert nincs „munkahelye”… Igaz a családtámogatásból vagy a babaváró hitelből sem részesülhetnek sokan, mert egyetem alatt nincs határozatlan idejű munkaszerződésük. Mindez magyar, keresztény fiatal értelmiségieket érint, akik nem biztos, hogy további életüket hazájukban képzelik el folytatni.  

És szép lassan visszaszivárognak az egykori és jelenlegi bolsevikok, milliomos liberálisok azokba a meghatározó intézményekbe, amelyek nagyszerű indulása reményt keltő volt, de úgy tűnik nem tetszett a magyarság eredetének felkutatása. Ehelyett, igazi bolsevik módon megalázva és vérig sértve és kiábrándultságot előidézve rugdosnak ki elkötelezett szakembereket, akikből jobb esetben még így sem lesz ellenség, csak közömbös, önmagának élő, szomorú magyar.

Itt tart tehát ma Magyarország, a szép szavak és ígéretek ellenére, egyre gyorsabban haladva azon a lejtőn, amelyen Európa már megelőzött minket… Időt nyertünk tehát, de kérdés, hogy ez életet nyerő előny-e? Reményeink szerint azonban – ha eljutnak a szomorú sorok Magyarország miniszterelnökéhez –, akkor még lesz idő a sarkalatos rendcsinálásra 2026-ig… Mert e sorok írója orbánista és így, még reménykedik…

Czeglédi Andrea

Az Unió halálba küldi az ukrajnai „katonaszökevényeket”… és mindenki hallgat!

 

Fotó: Magyar Hírlap

Azon, hogy az Unió tagállamainak egy részében összefogdossák és visszatoloncolják az Ukrajnából a háború elől menekülőket, nem csodálkozom, hiszen a mai Európa az embertelenség, az őrültség, az aberráció és a halál Európája. Azt viszont elkeseredetten és rémülten látom, hogy egyetlen keresztény egyház, köztük a katolikus egyház is hallgat, noha egészen más volna a kötelessége, feladata, hivatása, az emberi életet és szabadságot illetően, Jézus tanítása szernt. 

A „ne ölj” parancsát, valamint Krisztus ebbéli tanításait most teljes erővel kellene hirdetni, és tiltakozni kellene az ellen, hogy egyetemista, élni akaró fiatalok, meglett családapák, családjaikkal elmenekült emberek nincsenek biztonságban, és halál, kemény megtorlás vár rájuk, amikor átadják őket az ukrán hatóságoknak.

Szemben persze azzal, ami más menekülteknek kijár az Unióban, s amiért Bergoglio sokszor szót emelt. Tehát, kétféle menekült létezik, amely kettő közül az Ukrajnából érkező élete mit sem számít. A krisztusi tanítás azonban mindenkire vonatkozik, s minden üldözöttet megillet a biztonság, ha halálos veszély elől menekül egy másik, hozzá legközelebb eső biztonságos országba. Nos, ebben az esetben Lengyelország lenne az ukrán háború elől menekülők ilyen lehetősége, ám mégsem az, mert a lengyelek kezdték el a visszatoloncolási hullámot. Az a Lengyelország, amely katolikusnak mondja magát, de Lengyelország az elképzelhető legnagyobb embertelenséget követi el napjainkban. Halálra ítéli a nála menedéket keresőket… Olyan ez, mint az abortusz... hiszen a magzat is egyedül az anyja szíve alatt volna biztonságban,  de az megöli őt!  

Mint keresztény magyar írónak, kötelességem szót emelni és követelni az európai püspöki karoktól, keresztény felekezetektől, hogy nyilvánosan és kellő erővel tiltakozzanak ez ellen, az ukrán fiatalokat érintő holokauszt ellen, mind a „ne ölj” parancsolatnak, mind Krisztus más tanításainak megfelelően.

Tudjuk, hogy a szlávokat, így az ukránokat is, valamint az ortodox egyházat már régen igyekszik megsemmisíteni a „művelt Nyugat”. Ma azzal, hogy Európa de facto gyilkosa lesz ezernyi ukrajnai férfiúnak, egyben azt a régi célt is szolgálja, hogy az ortodoxiát is végleg felmorzsolja. Nem tűrheti tehát, egyetlen keresztény egyház sem, ezt a gyilkos embertelenséget, s kötelezően és hangosan kell tiltakoznia minden kereszténynek, civilnek, papnak, püspöknek és Róma püspökének is, eme aljas és embertelen politikai döntés ellen!

Elsőként persze, magának a római püspöknek kellett volna hallatnia a hangját legalább úgy, mint ahogyan a migrációt illetően hallatta… de Ő is mélyen hallgat a visszatoloncolandó, halálba küldendő ukrajnai férfiak ügyében. És ez, égbekiáltó, illetve a Szentlélek elleni bűn.  És aki nem emeli fel a hangját, alapvető kötelességét, hitét, esküjét megszegve, az isteni parancsokat semmibe véve, az maga is elköveti a legnagyobb - és Jézus Krisztus szerint - meg nem bocsájtható bűnt.

A keresztény egyházaknak kötelező lépniük, tiltakozniuk az Unió ebbéli embertelenségével szemben. Aki nem teszi, az többé ne nevezze magát kereszténynek, Krisztust követőnek!

(Nem citálok írásomba idevonatkozó szentírási idézeteket, mert akikhez szóltam, jól ismerik azokat!)

Stoffán György  

Az ELLE Magazin azonnali betiltását sürgetik az olvasók...

 

A magam részéről az ELLE Magazin ideiglenes magyarországi betiltását javasolnám, megfelelő pénzbüntetés kíséretében… ha volna még kinek javasolni effélét, 2023-ban, a kereszténynek mondott, gyermekeinket védő kormány Magyarországán…

 ***

 

Az alábbiakat olvasom, az ELLE Magazin új címlapját bemutató cikkben, a Média1.hu-n,:

 

„A címlap nem csak Hlatky-Schlichter Hubert és dr. Szegedi László szerelmét és a család egységét ünnepli. Célja, hogy felhívja a hazai média figyelmét a befogadóbb ábrázolás szükségességére, megkérdőjelezze a sokak által még mindig vallott kirekesztő társadalmi normákat és ösztönözze a sokszínűségről, elfogadásról és egyenlőségről szóló párbeszédet.

„Minden gyerek megérdemli, hogy biztonságos, gondoskodó és támogató közegben nőjön fel, és ezt senki nem gátolhatja meg a szülők nemi identitására hivatkozva. Legújabb számunkkal szeretnénk reflektorfénybe állítani azt a számtalan családot és kapcsolatot Magyarországon, amelyek eltérnek a hagyományos konvencióktól, mert őszinteségük és erejük megérdemli a reprezentációt. A Born from Love címlap a szeretet egyetemességét és azt a tagadhatatlan igazságot bizonyítja, hogy a család nem a biológiáról, hanem a kötelékekről szól” – nyilatkozta Mádai Vivien, az ELLE magyarországi főszerkesztője.

Hozzátették, az ELLE Magyarország nemcsak szolidaritást vállal az LMBTQ+ közösséggel, de célja, hogy országszerte változást indítson, elfogadásra ösztönözze az olvasókat és a szélesebb közönséget, és ünnepelje a család minden formáját.”

 ***

 Nos, a fentiek arra engednek következtetni, hogy a magyar Alaptörvény és más, e kérdéskörben megfogalmazott hivatalos állásfoglalások és törvények mindössze súlytalan, erőtlen tiltakozást jelentenek. Nincs következmény, nincs felelősségre vonás, mert „akkor mit szól a gazda, azaz a Nyugat”. Ha ma, Magyarországon megjelenthet egy ilyen címlappal indító magazin, akkor ettől kezdve hiteltelen minden, amit a gyermekek védelméről és a törvény erejéről mondanak a 2/3-dal megválasztott vezetőink. Mert úgy tűnik, hogy a gyermekeinket mégsem hagyják békén, s az önmagát keresztény szemléletűnek mondó ország-vezetés nem képes az efféle botrányos, az Ó-, és Újszövetségi isteni tanítással homlokegyenest ellenkező megnyilvánulások tiltására. Az ELLE Magazin tehát, szeptemberi címlapjának megjelenésével rácáfolt az e kérdésben vaskézzel és nagy hanggal állást foglalók vehemenciájára. Úgy tűnik, ezután bárki, bármilyen LMBTQ-s, meleg és a gyermekek normális lelki és testi fejlődése elleni lapot megjelentethet Magyarországon is, de elképzelhető, hogy óvodáinkban és iskoláinkban sem lesz biztonságban az a sok ezer éves erkölcsi rend, amelyet most az ELLE Magazin végtelenül cinikus és minden hazai törvényt figyelmen kívül hagyó megjelenésével, büntetlenül sutba dobott. 

Mert nem az a probléma, ha valaki a saját neméhez vonzódik, hanem az, hogy az efféle párkapcsolatot, mint normális családi kapcsolatot igyekszik elfogadtatni egy magazin, ráadásul a szeretetre hivatkozva jogosnak tarja, hogy gyermekeink ilyen közegben nevelődjenek.

Én nem erre a „rendre” szavaztam, és nekem nem elég, ha az általam választott vezetők, mindössze a politikai csatározások mindenkor előhúzható fegyvereként hivatkoznak a gyermekvédelemre. Hiszen az ilyen címlapok az egész társadalmat fertőzik, amely fertőzés végül, minden harcias politikusi – immár üressé vált szóval – és politikailag habzó szájú ellenkezéssel szemben a gyermekeken csapódik le, és visszafordíthatatlanul  tönkre teszi a keresztény magyar nemzetet.

Ha erre sincs válasza a kormánynak és a hatóságoknak, akkor a kormány és a hatóságok is éppen olyan bűnösök, mint a magazin tulajdonosai és főszerkesztője! Ugyanis a gyermek szent és sérthetetlen… a társadalom nagyobbik része számára!

Stoffán György   

Valami nagyon nincs rendben! Gondolatok Horthy-ügyben

 

Horthy Miklós és Zadravecz István ofm püspök 

Bár hamvai a családi kriptában pihennek, és ez a családi temetkezési hely, magyar történelmi zarándokhely lett… Azonban, ennek ellenére semmi sincs rendben a Kormányzó iránti kegyelettel, történelmi megítélésével és nemzeti megbecsültségével. Valakik, valahol mindig keresztülhúzzák a méltó emlékezést, az állami elismerést, s ma sincs szándék – szégyenszemre –, a nemzeti keresztény politikában egy, a kormányzó életművéhez méltó szobor emelésére. Pedig, ha párhuzamot vonnánk végre a mai Magyarország és az akkori Magyarország között, akkor rájönnénk, hogy semmi nem változott… mégis, minden teljesen más. Illetve majdnem minden.

Elsősorban és alapvetően az a negyven esztendős kommunista elnyomás és agymosás, amely ezer év után többet rombolt a magyarban, mint addig történelme során az összes elnyomó, megszálló, vérünket ontó évszázad és a trianoni erőszak mindennek az oka. Mert a két legszentebb érzést, lelki beállítottságot, a hitet és a hazaszeretetet vette el a többségtől. És semmit nem adott helyette, hiszen Isten és a Haza helyett semmit nem is lehet adni!

A hazaszeretet és a valós történelem egy, mint ahogyan a kereszténység és a magyarság is összetartozik. A kommunista ideológia és a diktatúra, az állami erőszak megtette a magáét.

Máig itt van, érezzük, látjuk azt a fájdalmas és a skizofréniához hasonlítható beteges kettősséget, amelyben élünk. Horthy Miklós megítélésében ez rajzolódik ki. Már a hazahozatalkor is látszott ez a morbus hungaricusnak is nevezhető politikai erkölcstelenség, hiszen az állam akkori vezetői csak „magánemberként” vettek részt, mertek részt venni a 20. század legnagyobb magyar politikusának temetésén.

Nem merték vállalni az ország megmentéséért és megmaradásáért küzdő nagy személyiség előtti állami tiszteletadást, mert azok, akik mocskolták és mocskolják máig, hangos szóval, hazugságok alapján ítélték el az egykori Kormányzót. Némelyik, mára jól fizetett, nemzetivé változott véleményformáló is ehhez az alja csürhéhez tartozott. És itt is álljunk meg egy pillanatra, hiszen ez a tény is jól példázza azt, hogy minden megváltozott, de mégis minden ugyanaz maradt.

A belügyminiszter, mint magánember Kenderesen... 

A történészek is a két ló egy fenék szindrómában szenvednek, amely szindróma okán igyekeznek kiszolgálni a mai kor, kötelező nemzeti skizofréniáját, de megpróbálnak valami keveset felmutatni a valós történelemből is, ugyanakkor a nemzetközi elvárásoknak is meg kell felelniük. Kerülgetik Horthy pozitív megítélését, de rettegnek attól, hogy a kormányzó személyét lealacsonyítók megszólják őket, így csak a feltételes módban merik minősíteni azokat a tetteket és azt az életszemléletet, amely Horthyt végre az Őt megillető piedesztálra helyezhetné. Mindez abból is ered, hogy azt a korszakot, amelyben a Kormányzó megmentette Magyarországot, később a magyarországi zsidóságot, a történészek a mai szemmel, a mai politikai elvárások tükrében ítélik meg, ami persze ostobaság és lehetetlen is. Hiszen, minden kort a maga szellemiségében, a maga körülményeinek megfelelően kell elemezni, megítélni, értékelni. Horthy ugyanis nem tett mást, mint amit napjainkban Orbán Viktor tesz Magyarországért. És azok, akik Horthyt sározzák, éppen úgy sározzák a mai magyar miniszterelnököt is. Ugyanúgy fasisztázzák, antiszemitázzák, pedig Orbán Viktor zéró toleranciája ugyanaz a szellemiség, mint a Koszorús Ferencnek adott kormányzói parancs.

Valójában az a baj, Horthyval, ami Orbán Viktorral is. Két ügyben harcol a saját szövetségeseivel: az egyik ügy a nemzet megmaradása a megcsonkított hazában, a másik ügy pedig, a mai határokon túl, a megszállt területeken élő magyarság életben tartása olyan szinten, mintha nem lennének határok. Mert a nemzetnek nincsenek határai.

Harminc éve hozták haza a Kormányzó hamvait, s ez a harminc év sem volt elég ahhoz, hogy az összes, a kommunisták által ránk hagyott törvényt hatályon kívül helyezzük, hogy kimondjuk az igazságot, hogy megértsük az akkori –1920. és 1944. közötti – magyar és európai politikai helyzetet.

–       Mert szövetségeseink ma jobban gyűlölnek minket és Orbán Viktort, mint Hitler gyűlölte a magyar Kormányzót.

–       Mert két lovat ülünk meg egy fenékkel, ahogyan Horthy környezete is igyekezett kedvezni a szabadkőműves politikai irányzatoknak (Lásd: Csáky hadügyminiszter).

–       Mert ma éppen olyan vallási különbözőségek és ellentétek vannak a politikai vezetés miatt, mint Horthy korában voltak.

–       Mert a mai, állami irányításból hiányzik az az ezer éves szellemi és erkölcsi többlet, amely még Horthy idején is természetes volt a Magyar Királyságban.

–       Mert a jelenlegi vezetők, a kommunista beidegződésektől – bár nagyon igyekeznek –, mégsem tudnak teljesen elszakadni.

–       Mert a társadalomból hiányzik az a réteg, amely évszázadokon keresztül a vérében hordozta a nemzetért, és a hazáért érzett felelősséget. Ezt a társadalmi réteget váltotta a proli, a kommunista és a megalkuvó politikusi hozott anyag, amely ma már új arisztokráciának mondja magát, mert azt képzeli, hogy az arisztokrácia a pénztől, a gazdagságtól függ. Ezért, ebből soha nem lesz valódi elit!    

–       Mert ma mindent a pénz és a nyakló nélküli gazdagodás határoz meg.

–       Mert megszűntek a mindenkire azonos mértékben vonatkozó törvények és megszűnt tisztességes a törvénykezés.

–       Mert megszűnt az erkölcsi érzék és értékrend, helyébe pedig, a demokráciának nevezett káosz és anarchia lépett.

–       Mert minden európai állami vezető és parlamentárius a világkormány parancsait teljesíti, mi magyarok pedig, az uniós törvényeket a szuverén állam parlamentje és kormánya által hozott törvényeink fölé helyeztük.

Ott, ahol az ország történelmét, hagyományait és létét az ország vezetése csak részben birtokolja, ott nem lehet szembe menni a nagyobbik részt birtoklókkal. Így, Horthy Miklós valós megítélése is, még várat magára. Egyelőre a privát megemlékezések maradnak, az ilyen-olyan igazolt és nem igazolt vitézi rendek rendezvényei, és az a szomorú tény, hogy egy-egy magát nemzetinek kikiáltó, de Soros-pénzen hízó párt és szervezetecske saját politikai sikereinek érdekében, saját céljaira használja fel a Kormányzó nevét, amivel persze újra és újra lejáratja azt a kort és magát Horthy Miklóst.

Ám, amíg az állam nem lép, mert nem léphet, vagy fél lépni a tisztességes megítélés ügyében, addig ez a méltatlan és megalázó történelmi állapot megmarad és rávetül ennek a szégyene az egész nemzetre… akárcsak Hóman Bálint, Zadravecz István és sok más, nagy magyar példaképünk megítélését illetően.

Mert az az állam, amely nem meri felvállalni tisztességes elődeit, a hazáért életüket feláldozó hőseit, az maga sem tisztességes!

Stoffán György                     

Keresztrongálások szakmányban és bárgyú hallgatás mindenfelől…

 

Az utóbbi néhány napon belül, három keresztény jelkép megrongálásáról számolt be a sajtó. Néhány soros, jelentéktelen hírként…

A Margit hídi kereszttördelést elkövetők, a közfelháborodásnak tudhatóan feladták magukat, mert kép is megjelent róluk, így elkerülhetetlen lett volna a 20-21 éves részeg taknyok elfogása. A nagyszénási és a Látó-hegyi keresztégetés-, és fűrészelés elkövetői azonban mindörökre titokban maradnak, hiszen e gyönyörű helyeken nincs kamera, nincs őr… Igaz, eddig efféle rombolás sem volt.

A keresztek lerombolása és az azt követő egyházi és világi csend rosszat jelent. Sem katolikus, sem protestáns, sem zsidó egyházi vezető nem emeli fel a szavát nyilvánosan, TV-ben, rádióban, nem tiltakozik, nem követeli a törvények szigorítását, vagy legalábbis a betartását. Nem indít hajtóvadászatot a TEK, s nem emelik az efféle bűncselekményekért járó büntetések mértékét sem.

Rosszat jelent ez a hallgatás, ez az ostoba és botor tűrés, a tiltakozások elmaradása. Azt jelzi, hogy Magyarországon mindent lehet a „demokrácia” koszos és büdös köntösébe bújva. Még a keresztény jelképeket szabadon rombolni is lehet, ha bárkinek kedve tartja.

Az ilyen magatartásnak, az állami és egyházi hallgatásnak a következménye jól látható az egykor volt keresztény Nyugaton. Mert senki ne higgye, hogy azok, akik a mostani keresztrongálásra rávették a hazai fiatalokat, azok nem veszik rá őket a templomgyújtogatásra, papok megverésére, megölésére, apácák megerőszakolására etc. Hiszen, ezeknek az újraéledt kommunista-liberális férgeknek évszázados praxisuk van erre vonatkozólag. Megtették már 1919-ben, 1945-ben és megteszik ma is, ha megfizetik őket érte. Kutyából nem lesz szalonna...

Ám, azt gondolom, meg is érdemli ezt a leckét Magyarország, a magyar társadalom is. Mert félvállról szemléli a nyugati történéseket, ellenségeskedik ahelyett, hogy összetartana, s csak a saját jóléte számít. A közösség, a nemzet fogalma lassan ismeretlenné válik. És rend sincs, mert állami szinten rettegünk attól, hogy mit szól a züllött Nyugat, ha mi itt, netán kezét-lábát törnénk annak, aki kereszteket rongál, semmisít meg.  És nem is törhetjük ki a kezét és a lábát annak, aki ilyen aljasságra vetemedik, mert a törvény az önbíráskodást bünteti.  Ezzel szemben sajnos a törvényalkotó és a bíróságok is igen könnyen veszik – egyelőre – az efféle bűncselekményeket. Pedig, őket is, mint a társadalom minden tagját, utoléri valamilyen módon az az atrocitás, amely ma még csak a keresztek rombolásában jelenik meg. Mert az állam rendnélkülisége, a törvények be nem tartása ezt hamarosan és széles körben is előidézi. Így kezdődött tőlünk nyugatra is, és ugyanoda jutunk, ahová a Nyugat jutott, ha nem lépünk fel sokkal határozottabb módon a vallások elleni merényletek ügyében. Mert nem elég szóban elítélni egy cselekményt, aztán fülünket-farkunkat behúzva várni a következőt! Megelőzni nem lehet, de a példát statuálva lehet a legjobban elejét venni ezeknek a messze mutató bűncselekményeknek.

Ha nem cselekszünk mielőbb, akkor halálos veszélynek tesszük ki magunkat és a társadalom minden egyes tagját. A bűnös hallgatás, a vallási-, és állami vezetők szótlansága pedig, a legrosszabb, amit tehetünk, de egyben egymás megbecsülésének a cáfolata is, mert nem állunk ki a vallásszabadságért, egymás mellett, nem állunk ki Krisztusért. Fölösleges lépten-nyomon hangoztatni az erőltetett, de évtizedek óta eredmény nélküli ökumenét, az egyházak támogatását, ha ekkora társadalmi veszély esetén sem képesek összefogni a magyarországi egyházak, felekezetek és az állami hatóságok. Tehát az, hogy megtörténhet és ismétlődhet a keresztényellenesség, nem csupán az elkövetők bűne, hanem az államé, a társadalomé és az egyházaké egyaránt.

Mert aki nem védekezik az ellene elkövetett bűnnel szemben, az ne is siránkozzon, ha bántják!

Stoffán György