Az én Szent István napom

Most, amikor a pártok hisztérikusan és ostobán, erőltetett politikai vitákat generálnak Szent István napja ürügyén is, amikor két elvakult, botor, csak pártokban gondolkodni tudó szekértábor csap össze az internet világában az ünneplés mikéntje okán, ezt látva kicsit szomorú vagyok ugyan, de lelkemben mégis kicsorduló öröm van. Hiszen van még hazánk, ezer év után is itt vagyunk a Kárpátok koszorújában, és minden történelmi fájdalom ellenére – amelyeket nem csak rajtunk kívül állók okoztak –, hittel és bizalommal várhatjuk az ünnepi mise vagy istentisztelet kezdetét.

A magyar keresztény közösségek a maguk vallási szokásai szerint lelkükben és szellemiségükben tudnak ünnepelni. Néhány napja arra emlékeztünk, hogy István úr, halála előtt felajánlotta népét, országát, országa nemességét és a népével együtt élő nemzeteket Máriának, Krisztus Urunk anyjának, akire azóta Patrona Hungariae-ként, a Magyarok Patronusaként tekintünk, s megmaradásunk egyetlen reményét tudjuk Benne. Protestáns testvéreink a „Tebenned bízunk eleitől fogva” imádságot éneklik ugyanazzal a reménnyel és hazánk iránti elkötelezettséggel, mint ahogyan mi zengjük a régi magyar Himnuszt, a „Boldogasszony anyánkat”. És nincs ellentét, mert ki-ki hite szerint Máriához, vagy Mária Szent Fiához fohászkodik a nemzet megmaradása érdekében.

Milyen csodálatos a hit, amely összetart, amely reményt és életet ad, hiszen ugyanazzal a hittel fordulunk a Teremtő Istenhez, Magyarországért, Mária országáért, a Kárpáthazáért, s a benne lakó minden nemzetért…

A templom ünnepi csendjében, a közös imádságban nincs a világ szennye, a politika is megsemmisül. Nincs gyűlölködés, nincs szeretetlenség, nincs hazugságverseny, „csak” Krisztus van, aki felemel, vigasztal, és soha nem hagyja magára azokat, akik vágynak utána, akik szeretik, akik bíznak Benne. Így vagyunk mi magyarok Szent István napján és a hit által minden nap. Mert tudjuk, hogy abban az órában, Észak-Magyarországon, Erdélyországban, a Déli végeken és a szenvedő Kárpátalján ugyanazokat az imákat mondjuk, ugyanazt kérjük, ugyanazon a nyelven és ugyanazzal a hittel, Isten felé fordulva, Máriát kérve. És tudjuk, hogy kérésünk nem marad hiábavaló, mert a templomba azzal az egyenes gerinccel, azzal tántoríthatatlan erővel, azzal az Isten iránti hűséggel lépünk be, amely mellett eltörpül a rivalizáló percemberkék primitív politikája, a külvilág minden ocsmánysága és Isten-ellenessége. Mert mi – mint Mária egy életen keresztül –, igent tudunk mondani Istennek. És várjuk az isteni sugallatot arra nézve, hogy mit tehetünk Érte, mit tehetünk a Hazánkért, mivel szolgálhatjuk legjobban nemzetünket, ennek a népnek a megmaradását és kijózanodását. A Kárpátok koszorúja így marad meg számunkra. Templomról templomra, imádságról imádságra, a Gyímesektől, el egészen Királyhidáig, Munkácstól, Kassán keresztül Újvidékig.

S amíg mások a tűzijátékon és a Kossuth téri politikai hepajon vitáznak, addig mi, boldogan, hittel és elkötelezettséggel állunk a Szent Király előtt, és várjuk a történelmi parancsokat, amelyek bár némán, csak a magyar lélekhez szólva, eddig is megtartották és ezután is megtartják magyar nemzetünket…

Stoffán György

Nyílt levél Szent Istvánhoz… 2026-ból

Nagyuram!

Itt állunk egy lepusztított, megcsonkolt ország kiszáradt mezején, ahol Krisztust követő, Máriát tisztelő, és nem tisztelő magyar néped épp a megsemmisítés kellős közepén kiált Hozzád segítségért. Alig vagyunk már, akik bizalommal, de elkeseredetten reménykedünk a magyarok Királynőjének, patrónusának segítségében. Elkeseredetten, mert az országlakosok már nem a templom csendjében, alázattal és Isten iránti imádattal ülik meg a Magyar Királyság megalapításának, és a Te felajánlásodnak ünnepét, hanem a népet egymás ellen lázítva, hit nélkül törnek a jövő ellen, Mária országának megsemmisítésére törekedve.

Meggyötört népünk, hitevesztetten, vakon rohan a szakadék felé, mert nem abban hisz, amiben Te hittél, nem azt tarja létezése és megmaradása alapjául, amit Te tartottál annak, nem az égiek felé fordul, hanem hazug pártoskodásban éli meg mindennapjait, s önző módon csak saját érdekeit látja, tartja vezércsillagának, követve azt tűzön-vízen keresztül.

Országunkat az ellenség felosztotta, s ma olyan idegenek uralják e föld nagyobbik részét, amelyeket Te befogadtál, ételt és italt adták nekik, arra gondolva, hogy a sokszínűség, a különböző kultúrák gazdagítják majd a Kárpátok gyűrűjében virágzó Magyar Királyságot. Ám, nem így lett, mert a Nyugat, magyarok elleni gyűlöletre lázította ezeket a primitív népeket, amelyek hazugságokkal és erővel, a Nyugat gyűlölködésének kihasználásával darabokra szaggatták ezer esztendős Magyarországunkat. Igaz, nem csak külső erők bűne e szétszakíttatás.

A maradék honban a népet az uralkodó pártok lezüllesztették, hitét, nemzeti elkötelezettségét szanaszét forgácsolták, és a jólét ígéretével, e nép elégedetlenségét, kapzsiságát, irigységét kihasználva erkölcstelenségbe taszították. Tették ezt azok, és úgy, akik a hatalomért saját anyjukat is eladnák, akik a népet csak a választások előtt használják, „értékelik”, hazug ígéretekkel ámítják, ám, hatalomba kerülve meglopják, semmibe veszik, sárba tapossák. Ma is ezt látjuk.

Nagyuram, István Úr!

Most egy nemzet, még hittel teli, kesergő maradéka áll e kirabolt, idegen hatalomnak kiszolgáltatott, eladott, egykor virágzó magyar földön, a kiégett mezők, üres templomok, hitetlen papok és áruló főurak koszorújában, és nincs már más, akitől segítséget kérhet, mint Krisztus Urunktól, mint Máriától, Krisztus Anyjától, mint Tőled István Úr, Aki felajánlottad országodat és az abban lakó népeket és urakat a Magyarok Nagyasszonyának. E kopárrá silányult, kiszáradt földön, a Kárpátok hajlatában, itt-ott még felhangzik magyarul az imádság, tudunk is egymásról… de már papjaink közül sokan nem mernek nemzetről, Mária országáról, a Szent László-i magyar kereszténységről prédikálni, mert az, a keresztény egyházakban manapság már nem kívánatos. Igen, Nagyuram! Egy-egy bátor püspökön, papon és lelkészen kívül nincs már kapaszkodója sem a magyar kereszténynek, mert a többiek nem Krisztushoz, hanem a torz világ elvárásaihoz alkalmazkodnak.  

Ma, amikor az ország Máriának való felajánlásáról emlékezünk, és a hamvaidat rejtő bazilikában elhangzik újra az ország-felajánlása, ismételd meg Te is – bátor, Krisztust követő megyéspüspökünkkel együtt –, az egykor elhangzott szavaidat. Gyűjtsd magad köré szentjeinket, akiknek a közbenjárásáért esedezünk, és azokat is parancsold közös imára, akiket a politika nem enged a gyáva és önző földiek döntése alapján oltárra emelni, de, akiket a hittagadó politikai döntésekkel szemben, mi magyar keresztények mégis szentnek tartunk: Prohászka Ottokárt, Zadravecz Istvánt, Márton Áront, Mindszenty Józsefet, hogy mondják Veled együtt Nagyuram ők is az 1038 augusztusának idusán általad elmondott felajánlást, hogy ez a nép újra nagy, virágzó, erkölcsös és hittel teli nemzetté váljék a mi urunk, Jézus Krisztus által! Amen!           

„E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: »Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó Istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.«”

Stoffán György

„Már írni sincs kedvem”… Beszélgetés Stoffán Györggyel a magyarságról és a világról

 

Az áprilisi választásokat követően elmaradtak azok az írások, amelyeket ezernyi olvasó keresett nap, mint nap a közösségi oldalakon, a NIF-en és Stoffán György blogján. Hiába kerestük az írót, a telefonhívásokra sem reagált. Így, kihasználva a magyarországi nyaralásunkat, elhatároztuk – kissé aggódva is barátunkért –, hogy személyesen keressük fel, megtudakolni e hallgatásnak az okát. Hiszen, Stoffánt a legvilágosabb gondolatokat papírra vető, igen termékeny, magyar írónak ismerjük… A beszélgetés remek kávé mellett, könnyen indult, az író megszokott, baráti, de szókimondó stílusában.

–       Mi ez a feltűnő hallgatás április óta? – kérdeztem. – Hiszen most volna az ideje annak, hogy elmond a véleményedet…

–       Már írni sincs kedvem. Nézz körül itthon. Szinte az egész társadalom megbolondult, elvesztette az erkölcsi érzékét, nincsenek tabuk és határok, olyan gyűlölet és hazugság cunami van, amelyben elvész az értelmes gondolat. És ez minden oldalra jellemző. A társadalom, mint egy ökörcsorda, úgy követi a pártokat. A nép ma már nem érzi a különbséget nemzeti elkötelezettség, keresztény értékek, hit, politika között. Csak pártokban, pártvezetőkben gondolkodnak, hamis álmokat kergetnek és nincsenek erkölcsi normák. Nincs ítélőképessége a társadalomnak. Nincsenek erkölcsi mércék, csak kettős mérce van.

–       Ezen mit értesz?

–       A választás után számos olyan tényt tárt fel az új kormány, amely tények sajnos súlyos erkölcsi kérdést vetnek fel. A Fideszes társadalom ezeket a tényeket bocsánatos bűnként fogta fel. A volt kormány influenszerei visszatámadtak és elkezdődött egy adok-kapok… a legprimitívebb módon. Itt már nem számított a sokat emlegetett demokrácia, sőt, odáig ment ez a stílustalanság és gyűlölet, hogy 3,5 millió választót a 2,3 millió választó folyamatosan lehazaárulóz. Miféle ócska társadalom ez? És ezt generálják a megmondó emberek, a véleményvezérek…  

–       Az új kormányt Te hibátlannak tartod?

–      Nem! Sőt! Az a stílus, amelyet a kormányfő gyakorol, nem szalonképes, nem való az „úri kaszinóba”. Kulturálatlan és mélységesen primitív. Minden problémát, törvénytelenséget el lehet intézni úriember-módjára is. Ez a proli vagdalózás csak kirakat… valamit palástolnak vele. És ez biztosan így van, mert az nem igaz, hogy 141 képviselő is ezen a szinten van. A politika a hazudozás művészete, és ez a hazudozás minden oldalról tetten érhető.

–      Orbán Viktor a tusnádi szabadegyetemen elmondta a feladatokat, meghatározott egy cselekvési tervet…

–      Ez egy vágyvezérelt beszéd volt, amilyet már százszor hallhattunk ott Tusnádon is. A visszajövünk, megerősödünk, megreformáljuk az EU-t… mind-mind, csak Xanax volt az ott megjelentek számára. Hiányzott azonban a magyarázat ezer dologra. Hiányzott a bocsánatkérés a bukásért, az erkölcstelenségekért, amelyek rászabadították az új politikai helyzetet a Fideszes szavazókra. És kikkel akarna visszatérni a volt miniszterelnök? Azokkal a véleményvezéreivel, akik nagyban elősegítették a bukást? Akiknek a Fidesz csak aranybánya volt, akik pillanatok alatt hátat fordítottak neki és akik máig ugyanazt a selejtes gyűlöletkeltést folytatják, amit a választások előtt csináltak? Nem! Nincs visszatérés, csak kábítás van. Tudomásul kell venni, hogy egy tizenhat éves korszaknak vége van, mert minden jó elképzelés és tett mellett olyan erkölcsi mélységekbe hullott a Fidesz, amiből nem lehet kikászálódni. A Fidesz bűne ez a bukás. Minden más csak hazugság.

–      Miért nem menet közben jelezted azt, ami nem tetszett, amin változtatni kellett volna?

–      Jeleztem. Folyamatosan jeleztem, de a bírálatot nem tudták elviselni. Most megírtam az „A Bukás anatómiája” című könyvet, amelyben újra megjelentettem azokat a cikkeket is, amelyek súlyos, a bukáshoz vezető hibákra figyelmeztették Orbán Viktort. A köszönet az volt, hogy minden szinten akadályozták a megjelenésemet, letiltották a könyvbemutatóimat, pedig nem magam miatt, hanem a hangoztatott nemzeti irányok okán igyekeztem segíteni. Csak egyszer kértem támogatást, mert a lelkiismeretem, a nemzet sorsa és a fiatalságunk jövője iránti aggódás hajtott. Ám, álmomban sem gondoltam, hogy amíg én nem kaptam egy Zadravecz dokumentumfilmre 10 milliós támogatást, addig Fásy Zsülike és sokan mások a s@ggnyelásért kaptak százmilliókat. Na, ez az erkölcstelen! És nem vagyok sértett vagy elégedetlen, de olyan bűnnek tartom, hogy valós értékek kallódtak el, amely bűnökre nincs bocsánat. Mert generációk futottak vakvágányra ezek miatt a felelőtlenségek, bűnök és mulasztások miatt.

–      Akkor szerinted jogos az NKA-s letartóztatás?  

–      Ott valóban követtek el ezekkel a celeb-pénzelésekkel törvénytelenségeket és erkölcstelenségeket. Azonban olyan embereket előzetesben tartani, mint Bús Balázs vagy egy titkárságvezető, azt bizonyítja, hogy itt is van valamilyen kiegyezés. Bús Balázst 30 éve ismerem és biztos vagyok abban, hogy egy fillért sem tett el törvénytelenül. Azoknak kellene előzetesben lenniük, akik felülről utasították Hankó minisztert a pénzek kifizetésére. Minden oldalról csak a néphülyítés megy… törvény és jog nincs, de ez jellemzi az egész Európai Uniót.

–      Te sok cikkedben megoldásokat is javasoltál a bírálataid után. Most mi lehet a megoldás?

–      A megoldás egy, a Kárpát-medencét átölelő Keresztény Nemzeti Unió, amely nem pártalapon, nem párvezérekhez kötve működik, hanem a Szent László-i magyar kereszténység alapján, erkölcsi kötelezettségeinek alárendelve, a Szent István-i ország-felajánlás szellemében. Ebben ott rejlik a nemzettudatra nevelés, a keresztény-keresztyén életvitel, a haza iránti elkötelezettség, az erkölcsi normák megtartása.

–      Csaknem ugyanerről beszélt Osztie Zoltán a várban, de a hivatalos egyházvezetés elhatárolódott tőle… és kijelentették, hogy nincs olyan, hogy Magyar Katolikus Egyház, mert az egyház internacionalista…  

–      Ezzel nem kell foglalkozni! Ma van egy megkövetelt hivatalos egyházi szemlélet, ami nem ugyanaz, mint a nemzet iránt elhivatott papjaink és püspökeink szemlélete. Ennél az „elhatárolódásnál” sokkal nagyobb bajaink is akadnak. Vannak kötelező elhatárolódások, amelyeket meg kell tenni, mert a vatikáni-, és a belpolitika úgy kívánja. Azonban a magyar keresztény egyházak ma is, mint Szent László idejében egészen más úton kell, hogy járjanak, mint amit a Vatikán és az Unió megkövetel. A magyar keresztény egyházak ma nemzetmegtartó egyházak, hiszen a szentmise, az istentisztelet a megszállt területeken magyarul folyik. A hitoktatás szintúgy. Mi ez, ha nem nemzetmegtartó erő – már ahol a saját főpapjaink nem igyekeznek ezt felszámolni… mert ilyen is van sajnos a Kárpátok gyűrűjében. Ám, a többség tudja, érzi mi a kötelessége a hívő népet illetően. Osztie atya egyetlen dolgot nem gondolt át és ezért kellett a Főegyházmegyének elhatárolódnia – megjegyzem, teljes joggal. Zadravecz Istvánra vagy Márton Áronra kell gondolnunk: ők nem pártrendezvényen beszéltek a keresztény magyar nemzet fontos feladatairól és a hitről és nem minősítették azokat, akiknek a politikai tevékenységével nem értettek egyet. Mert a magyar kereszténység nem párt-ügy, hanem a nemzet legbensőbb ügye, és azt az egész népnek kell tanítani, nem néhány bukott, kérdéses múltú politikusnak és híveiknek. Mert a keresztény nemzet szolgálatát csak erkölcsileg feddhetetlenül, pártokon kívül és felül, ingyen, rendíthetetlen elhivatottsággal és krisztusi szeretettel lehet végezni. A vári rendezvény nem erről szólt – ha végig hallgatjuk újra a beszédeket.

–      Értem… de mikor lesz itt végre újra béke?

–      Akkor, ha mindkét oldal lelkiismeretvizsgálatot tart, ha elhangoznak a beismerések és a bocsánatkérések, ha végre a nemzet jövője lesz az irányadó, nem pedig a minden oldalról áradó gyűlölködő primitívség…

…és még vagy két órán át beszélgettünk Stoffán Györggyel. Hazaérve kiolvastam az „A bukás anatómiája” című könyvét, és megértettem belőle mindazt, amiről ott, az innen messzi Besnyőn beszélgettünk…

Dr. Vassy László   

Összetűz, Osztie Zoltánra…

Manapság valamiféle beteges gyűlölet-kényszert érez sok ember, ha egy-egy párthoz kötődő rendezvényen ismert ember, főleg, ha pap, egyházi személy szólal fel. Szinte aberrált szellemi kielégülést jelent az, ha támadhat ezután a sajtó, a közösségi oldalak megmondóemberei és újra, meg újra lehordhatja az Egyházat, a papot, mert meg mert szólalni. És ez a szellemiség messze áll a sokat emlegetett, de soha nem létezett demokráciától.

Most Osztie Zoltán plébános áll a támadások kereszttüzében. Csak azért, mert ember, mert tartozik valamilyen párthoz, mert abban látja sokakkal együtt az ország elérhető lehetőségeinek megvalósítását. Téved? Nem téved? Mindegy. Szíve joga megszólalni, hiszen, ő is magyar állampolgár. Igaz, nem géplakatos, nem orvos vagy mérnök. Pap. Pap, akinek van világnézete, vannak elvei, és senki ellen nem szít gyűlöletet, csak elmondja a véleményét, ahogy ezer más ember is elmondja és elmondhatja. Elmondja, hogy kiről mit gondol, mit lát jónak, mit rossznak, és a rossznak véltért imával fohászkodik.

Az, hogy helyes-e vagy nem egy politikai rendezvényen fellépni, annak az eldöntése mindenkinek saját joga. Kiállni valami és valaki mellett, ez is emberi jog, erkölcsi döntés. Egy vasmunkástól, egy orvostól, egy mérnöktől nem látja szükségét elhatárolódni a cége vezetője, hiszen, ha munkáját jól végzi, akkor nincs miért kikezdeni, nincs miért megróni vagy megalázni. Ezt csak akkor teszi meg a cégvezető, ha ő a másik ideológiához tartozik, netán függ attól az ideológiától, annak vezéreitől, akikkel a géplakatos, az orvos vagy a mérnök megvallott elveiben szemben áll. Ám ez sem etikus magatartás.

Most Osztie Zoltán van a támadások középpontjában, mert élt a szólásszabadság szellemében a szólás szabadságával. Akinek tetszik a fellépése annak tessék, akinek nem, az ne nézze, ne hallgassa, de el nem ítélheti, mert ez az emberi jog, a szólás joga kijár mindenkinek mindaddig, amíg mások ellen nem szól, amíg mások ellen nem generál gyűlöletet, amíg – mint Osztie – Krisztus tanításából kiindulva próbálja elmondani nézeteit. A papnak azonban nagyobb a felelőssége, mint a civil embernek. Ezért fontos előre mérlegelni a hatást azt illetően, hogy mit ér el, ha megjelenik, ha beszél… hiszen a mai korban olyan szintre emelkedett a társadalmi primitívség, hogy a jószándékkal elmondott beszédet is képes gyűlölködve az Egyház egészére negatívan kiterjeszteni.

Talán ezt kell megtanulnia még az egyháziaknak. Ha pedig kiáll és beszél, akkor fontos kihangsúlyoznia azt, hogy emberként, magyar állampolgárként szólal meg. Arra hivatkozva, hogy teológusként áll a tömeg elé, ma nagy hiba. Ám a jószándékot kétségbevonni, a szólásszabadságot semmibe venni eddig nem volt divat Magyarországon. Ma se legyen az! Ám, azt kívánom, hogy rosszabb felszólalók, szónokok egyik párt rendezvényein se legyenek, mint Osztie Zoltán volt a maradék „fideszesek” várbéli naggyűlésén…

Talán egészségesebb lenne a társadalom, ha végre elszakadna a pártoskodó gyűlölködéstől és olyan nagygyűléseket szerveznének keresztény magyar emberek, ahol a pap papként, reverendában vagy csuhában a keresztény magyar egységet hirdethetné. Politikán kívül és azon felül…

Stoffán György

Patkók a vakvágányon

Ami a hazai politikai életet illeti, az a klasszikus erkölcsi normák szerint többféleképpen volna minősíthető, bármelyik szereplőjét is nézzük. Akár a minimálisra zsugorodott ellenzéki pártokat, akár a többségi résztvevő pártot tekintjük. Nem a politikájukat, hanem a magatartásukat vélem az alapvető erkölcsi normákkal ellentétesnek, hiszen a politika ma, maga az erkölcstelenség. Az emberi viselkedést, a magatartásformákat, a tartást hiányolom azokból, akik ott ülnek a szebb napokat is látott falak között, és ahelyett, hogy a nemzet érdekeit szolgálnák, úgy háborúznak egymással, mintha csökken értelmi képességű, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők lennének. Egyelőre köze nincs ennek a parlamentnek ahhoz, amire felhatalmazást kapott.

A vagdalódzás, a gyanúsítgatások, a vádaskodás nem a parlamenti munka része, ugyanis egy jogállamban a bűncselekmények felderítése a hatóságok dolga. Mások megalázása pedig arról állít ki bizonyítványt, aki másokat nyilvánosan megaláz. Ez akkor is így van, ha vannak társai a modortalanságban, és vannak, akiknek tetszenek a gyűlölködő, úri szalonokba nem illő mondatok… A hatalmi gőg minden esetben a hatalom elvesztéséhez vezet, csak idő kérdése. Az emberi magatartás, az alázat, a szolid, társasági viselkedésmód sokkal szimpatikusabb az előbbinél. És akkor talán nem röhögne és nem gúnyolódna rajtunk a fél világ. Ma jobban járnánk, ha a Parlament is csak egy idegenforgalmi látványosság lenne… akárcsak a Karmelita.

A másik oldal is súlyosan kifogásolható viselkedésű. Ugyanis az, hogy egy tizenhat évig kormányzó párt ennyire összezsugorodott, annak nem csak külső okai vannak. Ami hiányzik ebből a koalíciós minifrakcióból, az a beismerés és a felismerés. Hiányzik a bocsánatkérés, és a kellő alázat, amely az önismeret hiányát tükrözi. A minifrakció szedett vetett tagjai még mindig úgy viselkednek, mint az áldozati bárányok. Mindenki hibás, mindenki rossz, és mindenki bűnös rajtuk kívül. Pedig ekkora bukás után nem játszhatná el ez a koalíció azt a szerepet, amelyről azt gondolja, hogy számára ez a természetes, hiszen 3,5 millió magyar szavazott a mai kormánypártra, és ezt a három és félmillió magyart senkinek sincs joga selejtnek vagy csürhének neveznie. Inkább az okokat kellene keresni, a bűnöket beismerni, és nem védeni a védhetetlent. A másik ellenzéki párt nagyotmondó és öntömjénező, de olykor logikátlan és túlzó magatartása is inkább ront a nemzeti oldal hatásfokán, semmint javítaná azt.

Summa summarum: ma minden parlamenti párt egymással foglalkozik, és ugyanaz az ellenségeskedés folyik tovább, mint ami a választási kampány visszataszító időszakában folyt. Pedig a nyertes pártnak, a nyertes kormánynak az ígéretei betartásával, a magyar nemzet érdekeinek szem előtt tartásával, az ország építésével kellene foglalkoznia, a magyar lakosság, a magyar nemzet megelégedésére.

Az ellenzéknek pedig, nem külön-külön pártokban és öntömjénezéssel kellene felhívni magára a figyelmet, nem kellene mantrázni a „mi jobbak voltunk, mi segítettünk, mi mindent jól csináltunk” önámító, a visszatérés reményét életben tartó szlogeneket, hanem alázattal bocsánatot kellene kérni a 2,3 millió magára hagyott szavazótól, a visszaélések, a rossz személyi politika, az álomvilág megteremtése, a média kocsis-stílusúvá tétele miatt, de amiatt is, ahogy sok igaz magyart még a kormányzásuk idején hagytak magára, szigeteltek el a tudományos életben, a kultúrában, a médiában.

Végre rá kellene döbbennie a nemzeti oldalnak, hogy itt már nem pártokról, nem kivagyiságról, nem visszatérési álmokról kell beszélni, nem délibábok után kell szaladgálni, hanem végre meg kell látni az egységben gyökerező erőt, meg kellene látni végre, hogy a nemzet nem termelőerő, nem pénzcsap, hanem emberek tömege, akik saját hazájukban egy normális állami vezetés mellett, legalább békében akar élni és egyáltalán nem kíváncsi egyik párt öndicséretére sem, vagy habzószájú rágalmaira. Békére… csak békére, együttműködésre, a haza és a nemzet javára. Mert bizonyos, hogy az ellenzék és a kormány között van átjárás, van lehetőség emberi hangvételre, van mód beismerésre és bocsánatkérésre, és van híd az emberi magatartások találkozásához. Csak akarni kellene végre. Csak emberré kellene végre válni akár győztesként, akár vesztesként. És ha megvan az emberi magatartás iránti vágy, elkötelezettség, akkor csak egy lépés a megvalósítás, a cél.

Ma minden oldalnak elsőrendű kötelessége lenne, a választások óta elpazarolt, gyűlölködéssel töltött időért bocsánatot kérni és megteremteni a békét, ami egyben az ország biztonságát is jelenti…

„Akinek füle van, hallja meg!” (Mk 4.23.)

Stoffán György

Vatikáni egyházrombolás

Immár eltelt ötvenegy év a II. Vatikáni Zsinat óta, és ma már világosan látszik annak a folyamatnak a drámai romboló hatása, amely ebből a zsinatból eredt és tombol máig. 1965-ben meghasonlottak a hitükhöz hű, hitükben megingathatatlan hívek milliói, a papság nagyrésze elvesztette a bizalmát az addig állandóságot, szent kapaszkodót jelentő Szentszékben, más papok pedig örömmel követték az újításokat, rombolták az építészeti emlékeket, elhagyták a hagyományokat és ellenségesen kezdtek viselkedni azokkal, akik megtartani akarták mindazt, ami kétezer évig a Római Egyházat jelentette.

A szabadkőműves kapcsolatairól hírhedt VI. Pál vaskézzel irányította az egyházrombolás kezdetén a zsinati ajánlások betartását, és követői mindent megtettek azért, hogy a megsemmisítő folyamatot saját környezetükben sikerrel beindítsák.

 

A latin mise elvetése, a szembemiséző oltár bevezetése, a lányok oltárszolgálata, az egyházi viseletek egyszerűsítése és az építészeti emlékek rombolása felismerhetetlenné tette az Egyházat. Olyanná vált az egész Világegyház, mint amikor a lovak közé bedobják a gyeplőt…

 

Ekkor lépett színre Marcel Lefebvre érsek, aki nyíltan visszautasította a zsinat határozatainak nagyrészét, és megtartott mindent, amit a zsinat el kívánt törölni vagy meg akart változtatni. Kis közösségét X. Szent Pius pápáról nevezte el, és a kiközösítés ellenére is vallotta a Rómához való hűséget, azaz, a pápaság tiszteletben tartását, mert nem elszakadni akart, hanem a vallás gyakorlásának szabadságát, a hagyományok tiszteletben tartását és gyakorlását kívánta megtartani. Az Egyház Lefebvre érseket ellenségként kezelte, így ellenségként, hamis tanításként kezelte a kétezer éves hagyományt is.

Az üldöztetésnek XVI. Benedek pápa vetett véget azzal, hogy Lefebvre papjait és püspökeit visszafogadta, ám a pápai döntés sem hozott felhőtlen békét, mert a Vatikánon belül romboló szabadkőműves erők továbbra is áskálódtak immár nem csak az FSSPX ellen, hanem Benedek pápa pontifikátusa ellen is. Végül XVI. Benedeket zsarolással lemondásra kényszerítették, és helyét átvette a szélsőséges liberális, kommunista eszméket valló argentin érsek, Jorge Bergoglio, aki a Római Egyház egyik legkártékonyabb pápájaként vonult be az egyháztörténelembe.

 

Első intézkedéseivel ismét lángba borította az egységet, kitagadta az FSSPX-t, bár látszólag tárgyalásokat folytatott velük, de a szándék egyértelmű volt. Az FSSPX vezetése hiába próbálta érvekkel, történelmi tényekkel és dogmákkal bizonyítani igazát, hűségét, Róma hajthatatlan maradt. Bergoglio inkább részesítette előnyben Abu Dhabi istentagadó szerződésének aláírását, a homoszexuálisok befogadását, az abortusz részbeni elismerését, a bálványimádókkal való egyetértést, és ezer más egyházromboló tevékenységet, mint az Egyházon belüli békét, egyetértést. A Piusosokkal valami okból mégis megértőbb és józanabb volt, mint utódja, aki a jogot és az emberiességet is sárba taposta, hiszen Bergoglio gyóntatási és esketési engedélyt is adott nekik az egész világra kiterjesztve. Az FSSPX-et követők száma és ereje, a fentiek láttán megsokszorozódott és megerősödött, Róma pedig, egyre többet veszített megtartóerejéből. Az európai országokban kiüresedtek a templomok, plébániákat adtak el, a papi utánpótlás drámai szintre esett vissza és a hívek is ezrével hagyják el máig a vallást, mert elégedetlenek, mert hitegyókká váltak, mert csalódtak az erkölcsi tartást és Krisztus tanítását sárba taposó római vezetésben.  

 

Bergoglio halálával felcsillant a lehetőség az egyházon belüli béke megteremtésére, hiszen egy Ágoston rendi szerzetes, XIV. Leó foglalta el Péter székét, és kezdetben reményteli nyilatkozatokat adott, latinul misézett, nem határolódott el egészen attól, hogy rendezze az FSSPX-vel szemben fennálló nézeteltéréseket. Hiszen, nem a krisztusi tanításokban vagy dogmákban vannak eltérések, esetleges tagadások, hanem csupán a hagyományok tiszteletében és a liturgia gyakorlásában. Az FSSPX azt a liturgiát tartja magáénak, amelyet a zsinat előtt minden katolikus természetesnek, jónak és követendőnek tudott. A Szentszék ezt tagadta meg a világi és szabadkőműves követelések mentén és azoknak eleget téve. Tehát, voltaképpen a Szentszéket kellene kitagadni a Kánon szerint, mert nem fogadja el a hagyományt, a Krisztusi tanításokkal szembemenő kinyilatkoztatásokat tesz, meghazudtolja mindazt, ami az Egyházat jelentette 1965. előtt.

 

XIV. Leót arra kérte az FSSPX, hogy adja áldását a püspökszentelésekre, de a szabadkőműves vatikáni lobbi ezt megtiltotta Leónak, így ismét olyan egyházszakadás küszöbén áll a Római Egyház, mint 1054-ben. Akkor ugyanazok az érvek és ellenérvek mentén zajlott minden, mint most… és ugyanaz volt a neve a pápának is, csak ő még a IX. volt e pontifikátust gyakorló Leók között. Egyháztörténeti „érdekesség”, hogy X. Leó Lutherrel szállt szembe, mert Luther kifogásolta azt az erkölcstelen magatartást, amelyet Rómában és általában az Egyházban tapasztalt. Leó kiközösítette és megtörtént egy súlyos egyházszakadás, amiben szintén nem a kiközösített fél volt az egyedüli „bűnös”. A reformáció, és a pápa hajthatatlansága miatt emberek százezrei haltak meg…

 

A Szentszék ma is politikai, gazdasági és hatalmi érdekei mentén kormányozza a Katolikus Egyházat. Semmi más nem indokolta és nem indokolja XIV. Leó drákói döntését, miszerint püspököket, papokat és hívek millióit kiközösíti vagy kiközösítéssel fenyegeti, csak az a lobbi, amely Bergoglio idején még jobban megerősödött és egy régi szabadkőműves terv megvalósításán dolgozik. Olyan tervet kíván tető alá hozni, amely megszünteti a Római Egyházat, betiltja Jézus Krisztus említését (már látunk erre példákat Nyugat-Európában), világegyházat alapít, új Bibliát ír ideológiai alapon, hamis tanításokra hivatkozva etc. Az FSSPX hiába bizonygatta levélben a pápasághoz való hűségét, Leónak inkább a háború jelenti a megoldást, semmint a krisztusi béke, amely nem ártana sem az Egyháznak, sem a híveknek, de erősítené a kereszténységet, a Katolikus Világegyházat. A szabadkőműves és homoszexuális vatikáni lobbi szorításában XIV. Leó tehetetlen, ha egyáltalán óhajtana is tenni a békéért. Ám, ez nem így látszik. Az európai országok katolikus egyházainak züllesztése is megkezdődött, mert a cél, hogy egyre kevesebb pápaválasztó bíboros legyen, és ezek olyanok legyenek, akik követik a sátáni változtatásokat. Nem kell messzire mennünk, nekünk magyaroknak, hiszen Erdő Péter nyugdíjazása után nem lesz többé az Esztergom-budapesti érsek magyar bíboros, de a tervek szerint a bergoglionista, liberális, magyar nevű délvidéki Németh Lászlót szemelték ki a vatikáni szabadkőművesek a Magyar Katolikus Egyház élére…  Ezzel pedig megszűnik a történelmi Magyar Katolikus Egyház.

 

Hogy mi lesz a folytatás, és hol áll meg az a bizonyos nehéz kő, még nem látjuk, nem tudjuk. Az azonban bizonyos, hogy a Római Egyházat nem Róma, hanem az FSSPX tartja meg. Mert Róma elárulta önmagát, elárulta a hívők millióit és elárulta Krisztust…

 

Dr. Vassy László 

Szerkesztőségünk úgy értesült, hogy áll a bál Pécelen. A Tisztán a Városért Egyesület színeiben képviselővé vált Perger Krisztina, aki alpolgármester is egyben, elhagyta az őt támogató civil szervezetet. Állítólag feljelentés is született, bár a Pest Megyei Rendőrfőkapitányság eddigi kérdéseinkre nem válaszolt írásban szóban közölték, hogy 15 napjuk van a válaszadásra. Fura pálfordulás történt Pécelen, mert az alpolgármesterré avanzsált Perger Krisztina, az őt támogató a Tisztán a Városért Egyesületet elhagyta. Köpönyeget

cserél a képviselő, ami állítólag komoly felháborodást okozott. Sokak szerint ez nem etikus lépés. Mások szerint le kellene mondania az alpolgármesternek, mert az, hogy átöltözik egy másik szervezet ruhájába, komoly kérdéseket vet fel, hiszen cserben hagyta a támogatóit, akiknek köszönheti a politikusi karrierjét. Ám, vannak olyanok is, akik szerint az alpolgármesternek vissza kell fizetnie mindent, amit a szervezet a kampányába ölt.

Nos, ezen felvetések jogosnak tűnnek. Mindazonáltal úgy hírlik, hogy valaki fel is jelentette az önkormányzatot és az alpolgármestert is. Állítólag már a rendőrség is nyomoz. Ebből kiindulva úgy gondoljuk, van valami, azaz tényleg megtörtént a feljelentés.

E-mailben megkerestük a Tisztán a Városért Egyesületet is, türelemmel várva a választ kérdésünkre: Mi igaz az alpolgármester kilépéséről keringő hírhalmazból? Azonban találtunk a közösségi média felületén egy videót, ahol konkréten kiderül ki és miért tett feljelentést.

„Ismeretlen tettes ellen tettem feljelentést, korrupció és zsarolás cselekménye miatt. Durva, ami itt megy Pécelen. Kérdezném Krisztina mikor fizeti ki a molinó gyártást, vagy a marketinget, amit csináltunk neki. Mi támogattuk anyagilag is, ezért lett alpolgármester. De felborított mindent, nem is kommunikál… ez egy csalás” – mondta a videó feltöltője.

Igy összességében tehát, tényleg baj lehet Pécelen. Mert nem jó, ha egyik szervezetből a másikba ugrál az ember, ráadásul úgy, hogy ahhoz a bízonyos áhított politikai párthoz az új szervezetnek sincsen semmi köze... Az ügyet nyomon követjük és Olvasóinkat a későbbiekben tájékoztatjuk a várható fejleményekről.

stoffángy.

Kép: Internet/Perger Krisztina facebook

A politika mételye és a kereszténység

A magyar társadalom valamit nagyon félreértett a kereszténységet illetően. Amikor a keresztény szellemiséget egy emberhez, egy párthoz kötjük, az abban a pillanatban elveszti a lényegét: Krisztust és az Ő tanítását, parancsait. Ha nem tartjuk be azt a tanítást, miszerint a császárnak a császárét, Istennek, ami Istené, és a császár védelmében megtagadjuk azokat az isteni parancsokat, amelyek között a felebaráti szeretet, az ellenség szeretete, és a „szeressétek egymást úgy, ahogyan én szerettelek titeket”, máris hazugsággá vált a kereszténységünk.

Lehet-e keresztény valaki, aki keresztény testvérét utálja, mert az másra szavazott? Lehet-e keresztény az, aki látja milyen bűnöket követett el a pártja, amelyben bízik, de nem rója meg érte, hanem megmagyarázza miért nem bűn az a bűn? Lehet-e másik keresztényt káromolva kereszténynek lenni? Be lehet-e skatulyázni egy egyházi személyt ebbe vagy abba a pártcsaládba? Nem, nem és nem… Mert a kereszténység nem politikai háborúságokban, nem gyűlölködésben és hatalommániában rejlik, hanem Krisztusban!

Lehet szimpatikus egy politikus, egy politikai párt elképzelése, programja, lehet és kell is a lelkiismeretünk szerint szavazni és ha megkérdeznek, lehet indokolni. Ám, egy-egy párt istenítése, egy-egy politikus imádata vagy gyűlölése nem vezet sehová. A szavazópolgáron semmi nem múlik, talán még az a választás sem, amiben oly sokan hisznek. A politika egy magától működő folyamat, amely minden időben pontosan ugyanazokat az egyetértéseket és gyűlölködéseket generálta és generálja a történelem során. Ha a háborúkat, az öldöklést, az egyházellenességet vagy az egyház iránti hűséget vesszük górcső alá, láthatjuk, hogy a történelem során semmi nem változott. Gyilkolhattak királyt, szavazhattak a társadalmak a háborúra vagy az ellen, ölhettek nemeseket, kirabolhattak kastélyokat stb… a folyamatok ugyanazok. Dózsa parasztjai vagy Rákosi prolijai ugyanazt tették, de a kapzsi, főurak is épp úgy rabolták meg a királyi kincstárat, mint a 21. század oligarchái, NER-ersei az államot… A politikai tehát egy, az átlagembertől távol álló folyamat, de ebben a folyamatban az átlagember marionett-figurakánt vesz részt. A hatalmasok rángatják, megöltik a lelkét gyűlölettel a másik párt iránt, hazudoznak neki, ígéretekkel traktálják és az átlagember a saját kapzsi irigységében mindent képes elhinni azoknak, akik belőle élnek, gazdagodnak, akik őt lopják meg.

A kereszténység, a krisztusi parancsok követése, az emberiesség, a szeretet azonban túllép ezeken az erkölcstelen hazudozókon, a politikai keresztényeken és Jézusra koncentrál. Nem foglalkozik a politika gyűlöletkeltésével, nem vonulgat az utcára gyűlölködni és nem szidja trágár kifejezésekkel azokat, akik politikailag másban hisznek. Inkább imádkozik értük, hiszen ők akkor szabadulnak majd fel a szellemi bilincseikből, ha megértik a kereszténység lényegét, ha igénylik a Jézussal való személyes kapcsolatot.  

A keresztény embernek el kell határolódnia a politika mocsarától, és meg kell értenie a szeretet lényegét, ami nem abból áll, hogy a másik nyakába ugrom, hanem abból én magam nem szidom, nem gyűlölöm a másik oldalt kedvelő keresztény vagy nem keresztény embertársamat. Ha minél többen el tudjuk érni, hogy kikapcsoljuk a politikai nézeteket a mindennapok egyébként sem könnyű folyamatából, akkor a másik ember is rádöbben, hogy ő is tudna boldogabban, kevesebb probléma és kevesebb gyűlölet nélkül, a politikától szabadulva élni. Mert nem keresztény szólamok azok, amelyek 3,4 millió embert hazaárulónak, söpredéknek neveznek aztok, akiknek nem kevesebb a bűnük, mint az ellenfélnek… csak más kategóriában jeleskedtek.

A magyar, keresztény embernek meg kell szabadulni a kereszténységtől távol álló politikai kereszténységtől és magától, a politikától. Nem azzal kell foglalkozni, hogy ki mennyit keres, ki milyen pozícióban volt, van, ki, mivel utazott és mennyiért… mert ezek a kérdések a kapzsi és irigy, keresztényietlen szellemiségre utalnak. Ami bűn, azt bízzuk Istenre és ne akarjunk helyette ítélkezni. Mindenki megkapja a jussát az isteni igazságszolgáltatás által. Béke azonban csak akkor lesz, ha mi magunk megteremtjük a saját lelkünkben a békét, a szeretetet. Mert az a béke és az a szeretet kisugárzik, hat a környezetünkre. Nem kell hozzá pap, nem kell hozzá barokk templom… csak bizalom kell hozzá. Bizalom Krisztusban, bizalom az Isten teremtő szeretetében. És akkor mindegy lesz, kik ülnek a Parlamentben és hogyan ostorozzák egymást és mindegy lesz, hogy tesznek-e ki bármilyen zászlót a hídra vagy nem tesznek ki. Az ő dolguk, az ő bűnük… de mi, magyar keresztények maradjunk ki ebből a szánalmas és beteges politikai világból. Mert SEMMI NEM MÚLIK RAJTUNK. Csak a belső békénk és a kereszténységünk…

Stoffán György 

In memoriam dr. Vajda Ferenc

Nem indultam el a búcsúztatóra. Újpest nagyon messze van attól a falucskától, ahol lakom és hamar elfogy az erőm… Egyszerűbben oldottam meg ezt a kegyeleti aktust: megidéztem a most távozott utolsó tanáromat. A tudóst, aki megtanította – ezer más mellett –, hogy mindig azt igyekezzünk fejleszteni magunkban, amiről úgy gondoljuk, hogy nem megy… amihez nem értünk, ami távolabb áll az érdeklődésünktől, ám mégis elengedhetetlen az életben. Így volt ő fiatal korában a zenével az énekléssel.

Élete bizonyosság volt e jótanács valósságára. Hiszen nem csak mesteri módon fejlesztette föl magában a zene iránti érdeklődést, de pályája legbriliánsabb része volt a zene, a zeneoktatás, a karvezetés. Olyan értéket adott diákjainak, amely értékek mentén könnyebb elviselni az élet nehézségeit, és az öröm is sokszorosan megörvendezteti az embert, „zenei kísérettel”. A zene, mindent szebbé, érzelmesebbé, magasabbrendűvé tesz. A közös éneklés varázsa áthatja a kórustagok lelkét és a hallgatóságot, mert évszázadok csodái elevenednek meg egy-egy kórus-, és zenekari műben. A zenetörténet pedig bepillantani enged régi korok Isten-hitébe, szerelmeibe, megpróbáltatásaiba, a zeneszerzők lelkébe, érzelmeibe.

Dr. Vajda Ferenctől sokszáz diák ezt a tökéletességet kapta meg. A szentendrei ferences gimnáziumban élmény volt a tanítás utáni karének, a próbák, amelyeken jó hangulatban, diákok zongorakísérete mel-let szólalt meg Händel, Mozart, Monteverdi, Schubert és Gluck. Kecskés Péter, Körmendi Péter, mint a két legismertebb diák-zongorakísérőnk és Pubi (ez volt a diákoktól Vajda Ferencre akasztott beceneve, lévén akkori ferences rendi neve Pelbárt), karvezetése harminc-negyven diákból álló kórussal igazi zenei élményt nyújtott mind a résztvevőknek, mind a hallgatóságnak. Később, amikor már nem Szentendrén működött, más iskolák diákjait is hasonlóképpen ajándékozta meg a zene mesés világának ismeretével.

Az iskolán kívül, a Palestrina kórust is vezette. A budai Feketesas utcában hasonló élményekkel gazdagí-totta a kórust, amelyben világhírű operaénekesnőnk is erősítette a szoprán szólamot. Remek csapatot, remekműveket adott azzal a szeretettel, amely a zene világában természetes, hiszen a zene a lélek tápláléka, az érzelmek tárháza. Később a Bartók kórus tenor korrepetitoraként, Sapszon Ferenc karnagy úr irányításával csiszolgatta a tenor szólamot. Szívesen vette maga mellé egykori diákjait ebben az énekkarban is.

Aztán teltek-múltak az évek. Az ember begyűjtötte azoknak a műveknek a kottáit, amelyeket Pubi tanított, s olykor a zongora segítségével emlékezik a régi szép évekre, vagy társaságban, a családi karácsonyestéken négy szólamban felhangzanak a művek… Éljen minden bájos szép nő… Narrat omnis homo… Drága szempár… Indulj szép égi szekér…

A tanár úrral már évek óta nem találkoztam, mert vidékre költöztem, mert megvénültem, mert nem szeretek már emberek közé menni… És egyszer csak jön a szomorú hír: meghalt a Pubi.

Most itt ülök a zongora mellett, és szépen, sorban megjelennek az emlékek, felcsendülnek a dallamok, megelevenedik előttem a „Három a kislány”, és a „Rászedett kádi” színpadképe… s megjelenik előttem a fiatal dr. Vajda Ferenc, amint beinti a koncertteremmé változott tornateremben Händel Hallelújáját, de látom a zenekar első hegedűsét is, Beney György matektanárunkat…

És eszembe jut a régi, ferences diákhimnusz, amit ő tanított az első év elején: „…Célunk a béke, tettünk mindig a jó – Isten kezében élni de jó!”

Isten áldjon Tanár Úr! Később találkozunk!

Stoffán György

Egyházi iskolák – 1948-2026…

Amikor az egyházakat, az egyházi intézményeket és egyházi iskolákat éri támadás, akkor ebben az mindig országban baj van. 1948-ban is baj volt, de baj volt akkor is, amikor a Fideszes kormányhivatal 2024-ben, a tanévnyitó előtt bezáratta a szegedi Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnáziumot, ahol főként sajátos nevelési igényű (SNI) valamint, autista diákokat oktattak. És baj van most is, amikor az új kormány azzal kezdi a működését, hogy az egyházi iskolák lehetőségeit óhajtja szűkíteni, mondvacsinált, álindokok alapján. Ha egy hatalom magához az iskolához, mint oktatási intézményhez nyúl, az önmagában is súlyos erkölcsi és szellemi kisstílűségre, ostobaságra utal, hiszen nemcsak magát az iskolát – ez esetben az egyházi fenntartású tanintézeteket – akarja ideológiai okokból megnyomorítani, hanem az egész társadalmat sodorja veszélybe, és ezzel önmagát is.  

A magyar társadalom leépülésének egyik alapvető oka az 1948-as államosítás volt, hiszen egy évszázadok óta működő iskolarendszert semmisített meg, annak oktatási hagyományaival és erkölcsi, műveltségi, szellemi és lelki vonzatával együtt. A tanárokat bebörtönözték, megölték, ellehetetlenítették, emigrálásra kényszerítették. A felszámolt rendszer helyett azonban egy csupán egy politikai ideológiára épült oktatási rendszert biztosítottak, amely az évtizedek alatt a mai szellemi és erkölcsi szintre taposta le a társadalmat.

A kommunista rendszer részleges megszűntével újra indult az egyházi iskolák története, ám korántsem ugyanazok a feltételek és minőség jellemezte ezeket az iskolákat, mert az állam határozta meg a lehetőségeiket, a tantervet, a tananyagot, a liberalizmus és a megkövesedett kommunista ideológia-maradványok szellemében. Az Orbán-kormány sem biztosította az egyházi iskolák szuverenitását, mert az egyházi szellemiséget, erkölcsi és szellemi hagyományokat semmibe véve, törvényben kötelezte ezeket a tanintézményeket a nem keresztény, állam által meghatározott tevékenységre. Majd, amikor bizonyos gazdasági problémák miatt egy egyházi iskolát bezárt, elkezdődött egy leépülés, amelynek a vége április 12-én rajzolódott ki. Igaz, a bukásnak nem csak ez volt az oka, de az iskolabezárás bűne magában hordozta a büntetést is.  

Ma ismét előszedték az egyházi iskolákat, mint intézendő ügyet, és ez nem jó ómen sem a jelenlegi hatalom, sem a társadalom számára. Még akkor sem, ha a kormány furcsa, belső, egyháziaktól származó támogatást is kap. Ugyanis az egyházi iskolák megítélése, működésének értékelése nem állami feladat. Az Állam feladata ez esetben csupán az, hogy a működést biztosítsa. A felvételi statisztikák, az elért eredmények, és a végzett diákok életben elért eredményei azok, amelyek alapján, a visszatekintés után egy-egy iskola értéke megítélhető.

A szegregációs hazudozás ma már nem módszer akkor sem, ha tudja a hatalom, hogy az egyházi iskolák valláserkölcsi nevelésébe nem fér bele az LMBTQ, a szülői belegyezés nélküli szexuális felvilágosítás programja. Emiatt van most 1948 óta először ilyen támadás alatt a felekezeti tanügyi intézmény. Azt a szabadságot meg kell adni az egyházi iskoláknak, hogy többségében a fenntartó egyház alapvetésének megfelelő hitű és vallású gyermekek kerüljenek be a felekezeti oktatási intézménybe. Sajnos, a Fidesz idején sem volt ez így, noha ezt jelentené a vallásgyakorlás szabadsága és a felekezeti iskola önrendelkezése. Származási és más irányú megkülönböztetést soha nem tapasztaltam, egyetlen felekezeti iskolákban sem. Az utóbbi időkben inkább a többségében civil tanári karok által bevitt liberalizmus erősödött ezekben a tanintézetekben, és a diákok többsége a felekezeti iskolákban is szimpatizált a kormányváltással. Tehát, semmiképpen nem reális és nem megalapozott egy bizonyos ideológia alapján szűkíteni az egyházi, felekezeti iskolák lehetőségeit.

A legfőbb problémát ismét csak a múltban kereshetjük. A kommunista diktatúra idején az egyház működését az Állami Egyházügyi Hivatal koordinálta. A tanítórendeket betiltotta, a megmaradt szerzetesrendek utánpótlását meghatározta, a szemináriumok felvételi létszámát erősen korlátozta. Ennek tudható, hogy ma az egyházi iskolákban nem paptanárok és apácák tanítanak, hanem civilek, ami viszont az egyházi jelleget sok esetben leszűkíti a hitoktató és az iskolalelkész jelenlétére. Sokhelyütt semmi más nem utal az iskola felekezeti jellegére. Sok egyházi fenntartású iskola tehát csak a nevében az, ami. Az állam e tekintetben inkább segítőkész, és hálás kellene, hogy legyen azért a sziszifuszi munkáért, amelyet néhány egyházi személy az egyházinak nevezett, de az állam által igazgatott és felügyelt iskolában végez.

Ma már az egyházi iskolák nem írják elő a kötelező vasárnapi diákmisét, a déli Úrangyala imádságot tanórától függetlenül, az egyenruha-, vagy diáksapkaviselést, de olyasmi is előfordult, hogy a diákok és a szülők le akarták váltani a hittantanárt, mert az komolyan vette az előírt tananyagot. E lazaság mellett, mégis van az egyházi iskoláknak egy olyan, sokszor észrevétlen lelki szellemisége, tudata, amely hitbéli, erkölcsi tekintetben az állami iskolákban csak elvétve tapasztalható.

Ha a kormány minden állampolgár megelégedésére óhajtana működni, akkor a keresztény és zsidó iskoláknak teljes szuverenitást és a működésükhöz minden feltételt biztosítana. Hiszen a teljes társadalmat érinti a gyermekek helyzete, tanulási lehetősége, szakmai oktatása. Ahogyan háziorvost is választhat az ember, úgy maradjon meg a joga és lehetősége az iskolaválasztásra is.

A centralizálás, ahogyan ezt az elmúlt majd’ két évtizedben láttuk, súlyos problémákhoz vezetett, mert a tanügyi központok pénznyelőként működtek mind a közoktatásban, mind a szakoktatásban, és a diák volt az utolsó, aki a közpénz-milliárdokból érezhetett valamit. A szakértelem hiánya súlyos károkat okozott, a horribilis támogatások pedig, „rossz emberi tulajdonságokat” hoztak elő az állami iskolarendszerben. Ezért tehát, más irányból kellene a köz-, és szakoktatást vizsgálni, és teljesen fölösleges a társadalom haragját, kormányellenességét az egyházi, felekezeti iskolákon keresztül fokozni, kiélezni.

Különösen nem érdemes az egyházi iskolákat fölösleges és kitalált okok alapján vegzálni. A társadalmi béke megteremtése sokkal nagyobb és szebb feladat, de sokkal célravezetőbb is, hiszen, ha egy társadalom ellenségként tekint egy kormányra és a kormányfőre vagy miniszterre, az magát a kormányzást is hátráltatja, veszélyezteti. Nem lehet a kommunizmust már átélt magyar társadalommal ugyanazt és ugyanúgy megtenni, mint az ellustult és jólétben szocializálódott, műveletlen nyugati társadalmakkal, mert a volt keleti blokk társadalmai, így a magyar társadalom is, ezernyi heget hord magán, és érzékeny is ezekre a mély hegekre. Feltépni pedig, ezeket a sebeket esztelenség. Mert az újabb sebekhez és újabb nemzeti tragédiákhoz vezethet!

Stoffán György