Merénylet, Márton Áron püspök emléke ellen

 

A politika legalja az, amikor egy párt vezetése, a saját megmaradása és egyéni jóléte érdekében olyan példaképek emlékét rángatja elő, akiktől a példakép egész életében óvta és védte a rábízottakat. Ez történt 2026. február 18-án Bukarestben, amikor a román alsó- és felsőház, az RMDSZ kezdeményezésére Márton Áron emlékévet hirdetett, a nagy székely püspök születésének 130. évfordulója alkalmából. Politika ez a javából, amelyben sajnálatos módon, komoly részt vállalt a jelenlegi erdélyi magyar katolikus egyház vezetése is. Olyasmi ez, mintha Apor Vilmos püspököt a szovjet – ma már orosz – hadsereggel ünnepeltetnénk, vagy Mindszenty hercegprímás emlékévet hirdetne Dobrev Klára.

Politika ez a javából, és ezt a politikai méregkeverést, erdélyi református testvéreink is aggódva, döbbenten szemlélik!

Hiszen, Márton Áron nem Románia püspöke, hanem a székely-magyar nemzet védelmezője, útmutatója, hitében és magyarságában megtartó ereje volt – felekezeti hovatartozástól függetlenül. Az elnyomott székely-magyar nemzetéért szenvedett, és kiállt a legveszélyesebb időkben is azért, hogy ez a szülőföldjén megalázott nemzetrész megmaradjon annak, aminek Isten teremtette, s ott maradjon őrzőnek, ahová az Isten teremtette.

Ezt a Márton Áron-i életszentséget hígította fel – próbálja felhígítani – az a politikai párt, amelynek a magyar-székely érdekeket kellene tűzzel-vassal védeni, és megtartani, őrizni azon példaképeink emlékét, akik máig erőt, kitartást és hitet adnak a lankadóknak, akikhez imádkozik a megalázott, akikben haláluk után is bízik a halandó.

Ám, bedobni egy szentéletű székely püspök emlékét a politika szennyébe, minden árulásnál aljasabb dolog. Kivált akkor, amikor azok, akik megszavazták a román parlament két házában az RMDSZ emlékévét, most éppen törvénytelenül és magyargyűlöletüket kielégítve, vasgárdista módszerekkel, vasgárdista bírósági ítélettel kényszer-kiköltöztetni akarják a nagyváradi premontrei apátot a rend saját, megmaradt kolostor-részéből.

Így, ma már érthető, hogy miért nem szólt egyetlen szót sem az erdélyi magyar katolikus egyház vezetése és püspökei, s miért csak egyetlen pap állt nyilvánosan Anzelm apát úr mellé.

Micsoda ördögi játék folyik a nemzet utolsó mentsvára, azaz, a székely-magyarság ellen!? Milyen méregkeverés van Erdélyben azóta, amióta az egyházfői látogatás és a balázsfalvi boldoggá avatás megtörtént!? Miért cél minden oldalról a beolvasztás politikája?

Vajon kik és miért rombolják Erdély és a Részek magyar katolikus egyházát? A választ az Olvasóra bízom.

Lassan nyugdíjasok lesznek, kihalnak azok a nagyszerű papok, akik kitartottak nagy példaképük, Márton Áron mellett, s akiket Márton Áron szentelt pappá. Számos vértanút ismerünk közülük, akik e kiállásért, az erdélyi, partiumi magyar katolikusságért vállalták a szenvedést és a halált. Vajon van-e olyan aktív, fiatal pap, aki ki meri mondani az igazságot, s nem dicsőíti a szószékről az RMDSZ-t ezért a megalázó és a nemzetmegtartó erő felhígítását szolgáló tettért? Lesz-e pap, aki Márton Áron láng szavú püspök szellemében szolgálja népét a szószékről és kiáll Anzelm apát mellett?

Ha a gyulafehérvári érsek hirdetett volna emlékévet, példamutató és követendő püspökünk születésének 130. évfordulójára, és hangosan tiltakozna Bukaresttől Brüsszelig a váradi, a szatmári és a temesvári püspökkel együtt a nagyváradi vasgárdista törvénytelenség ellen, akkor örömmel, hittel és elszántsággal állna melléjük a nemzet.

A jelenlegi helyzetben azonban, csak a megosztottságot és a megaláztatást kapják osztályrészül mindazok, akik Márton Áron püspök szellemiségét és elkötelezettségét vallják és aszerint élnek.

Msgr. Miguel Maury Buendía korábbi bukaresti nuncius marosvásárhelyi, az erdélyi magyarságra vonatkozó megjegyzése jut eszembe: „Miért nem olvadtak már be? Volt rá száz évük”…

Ma, ezt a mondatot, ezt a célt másképpen fogalmazták meg. Bocsánatkérés és a sorjobbítás szándéka nélkül, egy üres, politikai emlékévet nyitottak Bukarestben, miközben Nagyváradon „korbáccsal ütik” a magyar katolikus egyházat, a kilencszáz éves premontrei rendet és annak apátját, páter Anzelmet.

A Sátán dörzsöli a tenyerét…

Stoffán György   

Keresztény-, és magyarellenes támadássorozat Nagyváradon - RMDSZ részvétellel

A magyarországi választási kampány hírhedt gyűlölethullámát lovagolják meg azok az államok, illetve azon államok vezetői, akik jelenleg bitorolják Magyarország 1920-ban és 1947-ben megkapott kétharmadát. Látva az őrületig tobzódó magyarországi gyűlöletet, amely a magyar társadalmat emészti, vérszemet kaptak az „új urak” Erdélyben, a Partiumban, a Felvidéken és a Délvidéken egyaránt. Igen, „új urak” ezek, hiszen az elmúlt ezer évhez viszonyítva, az elmúlt százhat esztendő nem számít történelmi korszaknak, bár alaposan felkavarta, összezavarta, kioltotta milliónyi magyar család életét.

Most a magyarországi politikai haszonszerzés háborúja és a társadalom eszerinti megosztottsága és egymás elleni gyűlölete rávetül a megszállt területekre. Hiszen a megosztottság mindenütt úgy terjed, mint a középkori háborúk után a pestis. Az idegen fennhatóság alatt élő nemzetrész is belekerült abba a gyűlöletörvénybe, amelyben az anyaország társadalma vívja haláltusáját, mert a csonkahoni politika rányomta a bélyegét mindenütt – nemzetpolitika néven – az évtizedekig magára hagyott magyarok és székelyek gondolkodásmódjára.  És ez előbb-utóbb egy rossz nemzetpolitikából a nemzethalálhoz vezet.

Amíg az anyaországnak nevezett csonka országrészben sem sikerült rendet és biztos alapokat teremteni, elvetni a hazaszeret és a nemzethez való hűség magvait, addig tanulni kellett volna inkább a megszállt területeken élők kitartásából és honszeretetéből. Mert a csonkaország népe elfelejtette a haza szó értelmét, a ragaszkodást, a szenvedést magyarságát. Neki ez természetes nyűg volt. Addig a megszállt területek magyarsága viszont, ebből jelesre vizsgázott úgy, hogy a hitét is megtartotta, szokásai élő népszokások, imája őszinte és magyar!

 Ma, ez a magyarországi, társadalmi gyűlölködés, amely Európában egyedülálló, és még az Unióban is megvetést szül ellenünk, jó alapot ad a megszállóknak arra, hogy a náluk is fel-fellángoló és egymás ellen irányuló magyargyűlöletet kihasználja a szülőföldjén maradt magyarok és székelyek ellen. Látjuk a tót magyarellenességet, a Benes-dekrétumok ma is élő tényét, s azt is megtapasztalhatjuk, hogy egy Kassa melletti benzinkútnál trágár szavakkal illetik a magyar turistát… Fellángolt az eddig jól titkolt náci érzelem a tót társadalomban, amely korábban is megvolt, és amely a zsidókat, a magyarokat és a németeket tizedelte.

Az oláh is észrevette, hogy most a magyarországiaknak elsődleges a választási kampány, s ezt kihasználva megtámadták a nagyváradi premontrei rendet, és a református egyházat is. Hiszen nekik az „európai kultúrát” kell szolgálniuk, mint csahosoknak, Leyen kutyáinak, aki maga is keresztényellenes és magyargyűlölő. Európa pedig immár az oláhokkal egyetemben megtagadja kereszténységét, az oláh ortodox egyház vezetésével és jóváhagyásával.

Ezért kell február 23-án minden magyarnak ott lenni Váradon, megvédeni a premontrei apátot, akit minden törvényesség ellenében ki akar költöztetni sok évszázados kolostoruk megmaradt lakrészéből a náci-liberális váradi oláh városvezetés, karöltve a jogtipró bírósággal.

És meg kell védeni a református érdekeket is, hiszen a nemzetmegtartó erőnek, a keresztény öszefogásnak meg kell maradnia, felekezeti hovatartozástól függetlenül.

Igaz, előzménye is van ennek az aljas ítéletnek. Egy „egyházvezetői” látogatás után kezdődött el a magyar vallás és a katolikus egyház elrománosítása – bizonyára parancsara, ezen az elrabolt 105 négyzetkilométeren, amit összefoglaló néven – hibásan ugyan, de – Erdélynek nevezünk, s amely része Mária országnak, ami nem vész, nem veszhet el.

Bízom abban a pápai átokban, amit a Premontrei Rend alapításakor II. Honorius pápa vetett papírra: „Ha pedig a jövőben valamely egyházi vagy világi személy szándékosan támadást intézne a mi jelen rendeletünk ellen és kétszeri, vagy háromszori megintés után megtagadná az elégtételadást, legyen az megfosztva hatalmától és méltóságától; hadd tudja meg az ilyen, hogy majd Isten ítélőszéke előtt fog megjelenni s gonoszságáért lakolni fog. A jelenben pedig legyen eltiltva a mi Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus testének és vérének vételétől s az utolsó ítéleten a szigorú bosszúállásnak legyen alávetve.”  

Őszentsége II. Honorius 1126-ban nem említi, amit mi, magyarok tudunk: a magyar premontreieknek ott, Nagyváradon, van egy égi védelmezője, aki vitézül őrzi megmaradt, de magára maradt, Krisztust követő keresztény magyar népét, és a premontiek apátját: Ő nem más, mint Szent László király…

A magyarságnak és a kereszténységnek egy az ellensége, amely ellenséggel szemben minden erőnket és bátorságunkat, Istenben való bizalmunkat töretlenül be kell vetnünk, hogy az Égiek segítségével a magyar kereszténység, a Krisztust követők magyar tömege egységesen, összetartva, hittel és bizalommal felvértezve, imádkozva visszaszerezze az évszázados hűtlensége okán elvesztett isteni Kegyelmet és igazságot!

A próbatételek sora elkezdődött. Meg tudjuk-e védeni a váradi Premontrei apátot a náci oláhok intézkedésétől és ellent tudunk-e állni a megtámadott váradi református gyülekezet elleni támadásnak?

Az egyház, és mindkét érintett állam mélyen hallgat a Nagyváradot ért oláh, liberálnáci támadást illetően. Talán jobb is így, mert most megmutathatja a nemzet, hogy képes-e kiállni a hazug politika nélkül saját megmaradásáért és hitéért!

Vallja-e még Rákóczi Fejedelemmel együtt, hogy: „Ha Isten értünk, kicsoda ellenünk!”

S.D.G.!

Stoffán György

Primitív tót magyargyűlölet - ismét...

Egyre halmozódnak azok az intézkedések, amelyeket a megszállt magyar területek új urai hoznak a szülőföldjükön élő magyarok ellen. Nagyváradon a premontrei kolostor jogellenes kiürítését rendelték el bírósági úton, szemben az uniós joggal, Kolozsvárott pedig, nem szabad a buszon magyarul beszélni, mert ez esetben támadásnak teszi ki magát a magyar anyanyelvű kolozsvári polgár.

Észak-Magyarország urai megerősítették, hogy a Beneš-dekrétumok ma is érvényesek, és ha ez nem volna elég, akkor megfejelik azzal, miszerint a Szepsi egyetlen magyar iskolaközpontját is ellehetetlenítették az állami kvóta megvonásával, ami egyet jelent az iskolaközpont bezárásával.

Felvetődik a kérdés: kulturáltnak nevezhetjük-e ezeket a nemzeteket? Illetve, az általánosítás elkerülése végett inkább úgy fogalmazok, hogy kulturáltak-e ezeknek a nemzeteknek a vezetői, és társadalmaiknak nagyobbik része? A válasz egyszerű: Soha nem érik utol azt a kulturális és érzelmi szintet, amelyen a magyar nemzet nagyobbik és értékesebbik része áll. Számos okot jelölhetünk meg a magyargyűlölet indokaként: egyrészt a gyűlölködő népek (tót, oláh, rác) szláv eredete, genetikája nem teszi lehetővé a szellemi és lelki felemelkedésüket. A szlávság harapófogójában élünk, ráadásul a mai Európai Unió nagyhatalmainak évezredes magyargyűlölete is inspirálja ezt a szabad és immár európai értéknek minősülő magyarellenességet. Hiszen, a trianoni majd – a mai évfordulós – párizsi „békét” ugyanez az uniós söpredék hozta tető alá. Csak a nevek változtak, a gyűlölet, mint láthatjuk – maradt.

A hazai belpolitikában is megvannak azok a pártok és személyek, akik pezsgőt bontanak, ha a megszállt területek magyarságát atrocitás éri. Ők is azoktól akarják megvonni a szavazati jogot, akiknek a feje fölött átrepültek az országhatárok… És ez nemzetárulás a javából.

Amit viszont hiányolok az az, hogy egyetlen szó sem hangzott el ma, a párizsi békeszerződés drámai évfordulóján e történelmi eseményről, és egy szót sem olvashattam a nemzeti médiában a Szepsit sújtó tót aljasságról, azaz, az egyetlen magyar iskolaközpont lehetetlenné tételéről. Politikusaink sem említették a nemzeti tragédia 1947. február 10-iki eseményét, amikor a trianoni területrablást megfejelték még három, észak-magyarországi település elvételével.

Valami azt súgja, hogy nagy baj van a gépezetben, nagy baj van a nemzeti érdekek védelmével, és nagy baj van az erkölcsi követelményrendszerben is. És ez az „emlékezetkiesés” végzetes!

Ma félárbócon kellene lennie a Kossuth téri országzászlónak, és a hírműsorokban egész nap Szepsi, Beneš és Párizs, Nagyvárad és Kolozsvár nevét kellene hallanunk… Ehelyett a pártok egymás kipellengérezésével, mocskolásával vannak elfoglalva naphosszat.

Amikor pedig, azt tapasztalja az ember, hogy nemzetünk egy része ismét, és egyfolytában megaláztatás, a kisemmizés fájdalmát éli meg, de nincs hang, nincs kiáltás az érdekükben, akkor megfordul a gyomra mindattól, amiben élünk és ami súlyos következményeket rejt magában. Mert minden politikai párt, kivétel nélkül elfelejtette az irányadó és ma is aktuális mondatot: „Egy az Isten, egy a nemzet”…

***

„Testvér testvért, apát fiu elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!”

(Tompa Mihály: A gólyához – részlet)

 

Stoffán György

Történelmi választási kampány…

Valami végzetes történik ma Magyarországon. Olyasmi szabadult el, amit a történelem során kevésszer tapasztalhatott meg a magyar társadalom. Az indulatok, a gyűlölködés, az emberi magatartások legalja uralja a politikai életet, kisugározva a társadalomra mindazt, ami a politikai pártok és szervezetek lehető legrosszabb törekvéseit tükrözi.

Ez a mostani választási kampány minden egyes pártot hiteltelenít, hiszen nem a nemzet érdekeinek szolgálatában, hanem a nemzet megosztásában, a gyűlölködésben, gyűlöletkeltésben és különböző érdekekért folyó harcban jeleskedik. A nemzeti méltóság, a keresztény szellemiség, a nemzet iránti elkötelezettség elvész a hatalomvágy, a pénzéhség és a globalitás szolgálata mételyében. Politikusok egymás kipellengérezésében látják a győzelem garanciáját, kisajátítva bizonyos elveket és irányvonalakat, hiteket és elkötelezettségeket. Ma válik láthatóvá az elmúlt harminchat, de inkább az elmúlt nyolcvanegy év züllése, züllesztése, a tiszta nemzeti gondolatok és a keresztény életszemlélet megsemmisítése.

Az egész társadalom felbolydult, mert retteg, mert gyűlöl, mert a politikai pártok mellett köteleződött el. A még ma is soknemzetiségű Magyarország lakossága nem érzi át a nemzet iránti kötelezettségét, mert genetikailag nem a magyar nemzethez, hanem önmagához igyekszik hű lenni, saját érdekeit látja elsődlegesnek és a haza iránti önzetlenség jelentését sem érti. Pedig volna miért harcolni ahelyett, hogy egymás ellen fordulnak házastársak, családtagok, barátok és ismerősök. Ma minden politikai törekvés és minden politikai ígéret hiteltelen és értelmetlen, mert nincs egység, és a nemzetért való összefogás teljes egészében megszűnt.  A társadalom meghasonlott a sok hazugság súlya alatt, és nincs semmilyen kapaszkodó, amely reményt és bizakodást adhatna a jövőt illetően, ugyanis a félelem és az anyagi biztonság hangoztatása, vagy az anyagi biztonság elvesztése nem nemzetépítő program.

Akkor lennének hitelesek a ma, a hatalomért mindent és mindenkit beáldozó pártok, ha békésen, a nemzeti célokat szolgálva minden párt egy asztalhoz ülve, kiterítené a magyarság megmaradását, fejlődését, az egyén biztonságát, a nép jólétét szolgáló terveit, és közösen, egy nagy egészet alkotva készülne a választásokra, azaz, valódi szolgálatba kezdene, és nem a tiszteletdíjakra, a milliós, sok esetben milliárdos haszonszerzés lehetőségét látná a parlamenti képviseletben, a kormányzásban. A társadalom is csak ebben az esetben térhetne vissza a józan emberi magaratás, az egymás iránti tisztelet, az erkölcs, a nemzeti összefogás normalitásához.

A legfőbb problémákat ismerjük. Önvizsgálat nélkül szidjuk a fiatalokat, noha az elmúlt harminchat évben a különböző nemzetközi projekteken kívül egyáltalán nem foglalkozott senki az ifjúságneveléssel, a műveltséggel és a kulturáltsággal. Bedobták a gyeplőt a lovak közé.

A kereszténység, a vallás és az erkölcsi nevelés is – állami beavatkozás mellett – inkább lenézett, gúnyolt szegmenssé vált, és értéktelen ostobasággá degradálódott a többségi társadalom szemben. Mert a társadalom csak annyit látott, hogy hol felekezeti ellentétek, hol anyagi érdekek mentén működik minden. Pedig hit nélkül elvész a nemzet és elvész Európa is. A keresztény magyar értelmiségnek ma semmilyen polgári és politikai képviselete nincs. Mert akik azt gondolják, hogy ők testesítik meg a keresztény értelmiségi társadalmi réteget, semmiben nem különböznek párttársaiktól és a politikai eszmék elvakult képviselőitől.

A harmadik probléma, a politikai hazudozás, a nyílt jellemtelenség, a rezzenéstelen mellébeszélés, amely bizonytalanságot és gyűlölködést szül a társadalomban, a rend helyett. A bizonytalanság és a gyűlölet pedig káoszt és anarchiát vált ki, amit ma világosan látunk, hiszen a társadalom nem kis hányada nincs tisztában számos fogalom jelentésével: erkölcs, erény, szeretet, egymás megbecsülése, bocsánatkérés, megbocsájtás, méltóság, emberi tartás, hit, Isten… etc.  

Így rohanunk a vesztünkbe, 2026 áprilisában… Vakon, süketen, önző módon, hazaszeretet és elkötelezettség, őszinteség és hit nélkül. A végeredmény sem lesz más, mint tükre és gyümölcse mindennek. Ám, a végeredményben nem lehetünk emberi gondolkodás, emberi logika alapján bizonyosak, mert a sorsunk Isten kezében van, és Isten útjai kifürkészhetetlenek… és minden nép, minden ember azt kapja, amit érdemel. A figyelmeztetés ma is érvényes: „Minden önmagával meghasonlott ország elnéptelenedik, minden önmagával meghasonlott város vagy ház elpusztul.” (Mt 12,25)

Stoffán György

A legaljasabb nemzetárulók – szavazás a „határon túl”…

A választási kampányok idején minden szemét a felszínre tör. Mint árvíz idején a pottyantós klozet tartalma. Így van ez ma is. És az ember nem is foglalkozna ezzel, hiszen négyévenként ismétlődik a hülyék karneválja, az ígérgetők, a hataloméhesek, a pénz után vágyók farsangi, de inkább Lipót-mezei felvonulása, amely a maga nemében veri a velencei karnevál forgatagát. A szellemi és lelki üresség, valamint a nemzetárulás és az emberi hülyeség összevont Guinness-rekordja a magyar választási kampány.

A szórakoztatás mellett azonban van ennek a bolondériának néhány olyan eleme, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül, pestiesen szólva: amiért már pofon jár!

Az aljasságnak és a hülyeségnek is vannak határai, még ha nem is annyira látványosak, mint az a bizonyos trianoni határ, amely elválasztja Magyarország egyes részeit, annak lakosságával együtt a többi résztől. Nos, épp itt van az a pont, ami miatt bizony pofon járna: a „határon túliak” szavazati jog.

A primitív ellenzék-ellenség zászlajára tűzte a szavazati jog elvételét mindazoktól, akik akaratuk ellenére és megkérdezésük nélkül idegen megszállás alatt élnek saját magyar szülőföldjükön. Aki effélével kampányol, az bizony néhány apróságról vagy megfeledkezik, vagy olyan műveletlen hülye, hogy még nem hallott 1920-ról és 1947-ről.

Azaz, nem hallott arról, hogy Magyarország kétharmadát, annak lakosságával együtt idegen megszállás alá helyezte az a „remek társaság”, amely mára már az egészet felosztaná, ha tudná, de amellyel a magyar politikai „elit” holtomiglan-holtodiglan szövetséget kötött „felsőbb utasításra”. Aztán az Antall-i és a Horn-i vezetés alapszerződésekben rögzítette a fennálló, törvénytelen alapokon álló helyzetet, amit normális, érző magyar ember soha nem fog elfogadni.

Igaz, jelenleg is hallunk olyan ostoba és igaztalan politikai megnyilvánulásokat, hogy a megszállókkal baráti, jó viszonyban vagyunk, hogy közös történelmünk okán beheggednek majd a sebek, de korábban arról is szó volt, hogy Schengennek köszönhetően megszűnnek az ellentétek, hiszen nem lesznek határok…. stb. Közben persze a magyarok elleni uszítás, mind a tótok, mind az oláhok és rácok részéről tovább folyik, már-már a mindennapi életet is lehetetlenné téve.

Ebben a helyzetben szembesülünk azzal a proletár gyűlöletből fakadó elképzeléssel, hogy a határon túliak szavazati jogát is megszüntetné néhány, a műveletlen, tudatlan, magyar söpredéket tömörítő politikai közösség. Az egyik ok és indok erre az aljasságra az, hogy a megszállt területeken, de magyar szülőföldjükön élő honfitársaink maximum két képviselőt juttathatnak be a magyar parlamentbe. A másik ok és indok, hogy ezt a lehetőséget az Orbán-kormány adta, és mint tudjuk, ami ettől a kormánytól ered, azt hazaáruló, primitív, proletár ellenzékünk gyökerestől ki akarja irtani. Ez esetben a kiirtás szó, sajnos szoros, de facto értelemben szerepel.

Ezek a politikai niemandok büszkék a saját ostobaságukra, de azzal nem számolnak, hogy csaknem minden csonkaországi családnak vannak erdélyi, felvidéki és délividéki rokoni, baráti kapcsolatai és kötődése a jelzett területekhez. Így az ellenzéki politika saját lehetőségeit szűkíti, már az elgondolás nagydobra verésével is. Persze, vannak „árnyékszékelyek” és „gyászmagyarok”, akik odaállnak ennek a jelzőzhetetlen társaságnak a körébe, mert pénzt, előmenetelt remélnek sajátjaik elárulásáért, de ezek jelentéktelenek a hazai politikai életben és inkább megvetést érdemelnek és kapnak, semmint támogatást.

Mindazonáltal, ez a választási rendszer nem a legjobb a „határon túliak” számára. Már harminc éve is leírtam, amikor még nem volt állampolgárság, és szavazati jog, hogy a határon túliaknak saját képviselőt kellene delegálniuk a magyar parlamentbe, hiszen születnek olyan törvények és intézkedések, amelyek őket is érintik, de jelenleg a fejük fölött döntenek a sorsukról, a nekik szánt támogatásokról, a kedvezményeikről, amelyek így nem ellenőrizhetők…

Ezért, a megszállt területekről, akár ezek régióiból is külön-külön (Pl: Partium, Székelyföld, Bánság) szükséges volna, a magyarországi képviselőkkel azonos jogú képviselőket delegálni a magyar parlamentbe, a szlovákok, a románok, a szerbek, az ukránok és az osztrákok által megszállt magyar területekről, hogy saját ügyeikben magyar képviselőkként járhassanak el. Hiszen azokat, akiket ma listáról juttatnak be a megszállt területekről (összesen egy vagy kettő), nem biztos, hogy bármiben is képviseli tudják ezt az üldözött és jogait vesztő magyar nemzetrészt.

A kavalkád, a hülyék farsangi felvonulása tehát, áprilisig folytatódik, és erkölcsileg egyre mélyebbre süllyed, ami részben jó előjel is. Az aljas nemzetellenesség, a tömeggyilkos őssel bíró politikusok, a jellem és erkölcs nélküli, hataloméhes senkik, mindig elbuknak és elbuktak a történelem során. Igaz, sokszor nagy áldozatokat követel a jók közül is az ő bukásuk, de a jó és nemes áldozatokat pótolja az isteni Kegyelem.

A megvetés gyalázatos poklából azonban, nincs visszaút…

Stoffán György

Képmutató „szolidaritás” – még egy gondolat a Lázár-ügyben

A pozitív, erkölcsileg nagyra értékelhető és példamutató emberi magatartások közé tartozik, ha egy ember egy rossz fogalmazása, egy másnak vélt sérelmet okozó gondolata miatt bocsánatot kér. Az pedig szintén nagyra értékelhető, ha a bocsánatkérést az érintett elfogadja, kivált akkor, ha a bocsánatkérő világosan elmagyarázza, hogy mi volt az eredeti gondolata, amelyben a rosszul fogalmazott mondat elhangzott.

Nos, Lázár János nemcsak politikusként, miniszterként, hanem emberileg is eleget tett ennek az erkölcsi követelménynek. Világossá tette, hogy az elhangzott mondat – amelyet a politikai ellenfelei fegyverként használnak ellene és a kormány ellen –, miért nem lehet sértő, és a kormány, de ő személyesen is, milyen eredményeket értek el a sértett népcsoport érdekeire figyelemmel.

A politikai harc és az erkölcstelen hatalomvágy, valamint a pártalapon évek óta gerjesztett gyűlölet, ennek ellenére tömegeket tudott kivinni az utcára. Olyan tömegeket, amelyek nem a cigányok mellett, hanem a kormány ellen fejezték ki mérhetetlen utálatukat. Ez az a tömeg, amelynek sem a logikus, érthető magyarázat, sem az emberi érték nem számít, mert a gyűlölet felemésztette a legalapvetőbb emberi érzéseit. 

A képmutatás abban nyilvánul meg, hogy ma az általuk megvetett hazai kisebbség melletti hazug "szolidaritást" használták fel egy kormányellenes tüntetés fedőakciójaként, tehát, saját politikai céljaikra használták fel és ki azokat, akiket feltüzeltek azzal, hogy ők egy megalázott és kihasznált nemzetiség. Pajzsként, ágyútöltelékként működik a cigányság az ellenzék számára. Az értelmiségi cigányság nagy része viszont megértette mit és miért mondott Lázár János.

És megértette az ellenzék is, de az érdekeik mást diktáltak: embertelenséget, aljasságot, hataloméhségük kielégítésének egy állomását. Hiszen, ha a béke és a cigányok melletti valós és őszinte kiállás lenne a céljuk, akkor Lázár János bocsánatkéréséhez fűzött világos, magyarázó mondatait megerősítenék, hogy békét teremtsenek egy őszinte, a rossz fogalmazás miatt való bocsánatkérés megértetésével.

Ám, nem ez történt. Politikai céljaik érdekében ők használták fel és ki a cigányság azon részét, amely nem értette meg Lázárt, és akiket megfontolt és aljas szándékkal hergel a magyarellenes politikai csoport Lázár János és a kormány ellen. A hangoskodás, a szívhez szóló, de képmutató és aljasul hazudozó felszólalások, a liberális, „romavédő” tömeg számára persze, sem a magyar, sem a cigány nem jelent semmit, nem számít. Ők a kormány bukását tűzték ki célul, konkrét hazaárulás - idegen hatalommal egyezség kötés - formájában, ehhez szervezkednek, és képesek a nemzetet, a hazát, a határon túli magyarságot értékeivel együtt elpusztítani, mert azt hiszik, hogy akkor ők lesznek az urak, övék lesz a hatalom, a vele együtt járó pénz… Ezzel hitegeti őket a háborús, elmebeteg hisztériában tobzódó Uniós vezetés és a - nekik - testvéri Ukrajna.  

Ám, rosszul hiszik. Őket elsőként fogják megsemmisíteni, mert a világon minden változhat, de egy dolog nem változik soha: a hazaárulókat azok is gyűlölik, akiknek dolgoznak. Mert aki képes hatalomért a népét, a hazáját és a vele élő kisebbségeket is elárulni, az képes a gazdája hátába is belevágni a kést… 

És a történelemben számos példa bizonyítja, hogy az árulók soha nem élték túl azokat, akiknek dolgoztak. Viszont a Kárpát-medencében, egymás mellett élő magyar, cigány tót, szerb, sváb minden történelmi korban túlélte a társadalom szemetjét, azaz, azokat, akik elárulták az országot és megpróbálták egymás ellen uszítani a nemzetiségeket. És ez, most is így lesz!

Stoffán György

A lányát védő apa és az ukrán támadók

Nem az első eset, hogy azok kerülnek bajba, akik az élet bizonyos, problémás helyzeteiben, a legtermészetesebb reakcióval válaszolnak a kihívásokra. Ilyen eset volt az is, amikor egy, a gödöllői HÉV-en megtámadott lány értesítette szüleit arról, hogy három ukrán tapogatja és megnyalták a száját, valamint trágár szexuális ajánlatokat tesznek neki.

A szülők azonnak a HÉV-megállóhoz rohantak, a lány leszállt a támadók pedig, immár az apával szemben folytatták tovább a fenyegetést és a támadást. Amikor már az apát is megütötték, és mindhárom támadó nekiesett, az apa munkásruhájából előkerült snitzerrel próbált védekezni. A támadó felé suhintott, és eltalálta a nyakát, amelyet cca. 20 cm hosszan (nem mélyen!) megvágott. Ám az ukrán fiatal még ezután is ütni próbált, miközben sört ivott és dohányzott… igaz, kicsit vérzett is a nyaka.

Az ügyészség mindennek ellenére nem az ukrán támadókat, hanem a lányát védő apát akarja négy évre börtönbe juttatni, míg az ukrán támadó két év felfüggesztettel megúszná a dolgot.

Ez már nem is a jog megítélésébe tartozik, hanem valami egészen más zajlik Magyarországon. Lehet, hogy az ügyész, aki négy évet kért az apára, gyermektelen, vagy annyira törvénytisztelő, hogy hasonló esetben mialatt a lányát erőszakolja három ukrán, ő a 112-t hívná? Érthetetlen!

Az indoklásban már gyilkossági kísérletet nyomkodtak a történetbe, és olyan bölcsesség is elhagyta az ügyészségi szóvivő száját, miszerint 20 cm mélyen vágta el az ukrán nyakát az apa, és csak véletlen, hogy nem halt meg a támadó, illetve majdnem meghalhatott volna. Ez igazi jogi megfogalmazás.

A társadalom mit von le ebből? Nem azt, hogy bízzunk a magyar jogállamiságban, és abban, hogy az állam megvédi a polgárait. Hiszen, amikor részeg ukránok trágár, bántalmazó magatartást tanúsítanak, és ezt saját gyermeke védelmében egy magyar állampolgárságú apa meg akarja akadályozni, akkor a magyar állampolgárságú apa kerül bajba, mert az ügyészség belemagyarázott bűncselekménnyel, gyilkossági kísérlettel vádolja. Ez tűrhetetlen!  

Nem az első eset, és minden bizonnyal nem is az utolsó. Magyarországon minden lehetséges. Mert hát demokrácia van. Lehet szabadon a keresztényeket üldözni, Papot vegzálni, templom előtt istentisztelet vagy mise alatt erősítőkkel hangoskodni, platóról sértegetni a templomból kijövő embereket. El lehet vezettetni politikai tüntetésről azt, aki a politikai tüntetés szellemiségével nem ért egyet és ezt békés módon kifejezi, elítélhet bíró minden bizonyíték nélkül ártatlan embert mert fogalma sem volt a perirat tartamáról, és büntethető az, aki saját gyermeke védelmére kel. A jogállamiság, a jog, a tisztelet, amelyet megkövetelnek maguknak a pulpitus túloldalán lévők, ma már aligha hiteles.

A magam részéről kiállok az édesapa mellett, akit gyermeke védelméért börtönnel fenyeget a független – feltehetően kicsit ukránpárti –, igazságszolgáltatás. Bizony, én magam is hasonlóképpen reagálnék, ha támadás érné a gyermekeimet. Annyi különbséggel talán, hogy a támadó nem ülne bent a tárgyalóteremben…  

sgy.

A „Magyar Kultúra Napja”… 2026.

​

Elnézve a hazai közéletet, a belpolitikai háborút és az azt jellemző szóhasználatot, valahogy nem érzem aktuálisnak ezt az ünnepnapot. Akkor is keserű a szám íze, ha felnövekvő ifjúságunkat, azaz, a „magyar jövőt” szemlélem, hallom, látom. A közösségi oldalakon való megnyilvánulásaik, a lányok szájából folyamatosan ki-kieső paripa-vég, a coitus állandó trágár emlegetése elkeserítő. Hiszen szöveget érteni, írni, beszélni nem, vagy alig tudnak, és nincs is, aki megtanítsa erre őket, hiszen joguk van nemet mondani a tanárnak, és a szülő sem partnere az iskolának többé. Mert a szülő is hasonló jogokat élvezve nőtt már fel, s őt is üveg alatt tartották, ahogy ő tartja gyermekét. Majomszeretet, fegyelem nélküli gyermekkor, a kötelességtudat hiánya, a tiszteletlenség jellemzi ma a társadalmat, így azokat a gyermekeket is, akik nem vonhatók felelősségre mindezért. Ugyanis, nem ők a hibásak…

 

A liberalizmus kora, minden értéket, így a gyermeknevelés szépségét is elvette mind az iskolától, mind a családtól. Mindezt pedig, a kultúra hiánya, és az oktatás szétverése eredményezte. Ma már nincs egységes magyar kultúra, csak szigetek vannak, ahol még tudják hol született Mozart, s hány szimfóniát írt Beethoven. A többség azonban már e fennkölt neveket sem ismeri. És említhetném Botticelli, Paál László vagy Tessedik Sámuel nevét… csak bárgyú tekintetek szegeződnek rám.  

 

Ma már nem kell kívülről fújni a Családi kört vagy a Szózatot, mert az „megterheli” az ifjú agyat, és a tanárt sem muszáj tisztelni… A Himnusz is DVD-ről vagy pendriveról megy a kultúranapi ünnepség végén, mert énekelni, na azt végképp nem akar az ifjúság nagyobbik része, mert nem is tanították meg rá.

 

Az Uniós csatlakozás, az egységes oktatási rendszer bevezetése, a primitív, kultúra nélküli fiatalság kinevelése a vártnál jobban sikerült. Igaz, tornászni mindennap kötelező – lenne, ha komolyan vennék, ám, azt sem veszik komolyan, mert a tornaórák is csak botor felmérésekből állnak…

 

A magyar kultúra jövője tehát csak kis, elszigetelt közösségekben marad fenn, mert a liberális nihilizmus, a rabszolgagyártás és az érdektelenség, valamint a gyermekjogok mindent felülírnak.

 

És mindezért nem kárhoztathatunk másokat, nem szidhatjuk a fiatalokat… mert mi, az idősebb generációk neveltük, hagytuk olyanná nevelni őket, amilyennek ma látjuk a fiatalságot és egyben a nemzet jövőjét. Hit, nemzettudat és hazaszeretet nélkül nőttek fel generációk, mert megszavaztuk az Uniós csatlakozást, remélve a bécsi kávéháznyitás lehetőségében és az európaiság internacionalizmusában. Mára olyanná lett a nemzet csonkaországi része, amilyennek nem szerettük volna látni 36 évvel ezelőtt. Lezüllött társadalom, gyűlölködés és erőszak, káosz és anarchia. Persze vannak minoritások, kisebb közösségek, ahol méltón emlékeznek még a Himnusz írójára, és arra, hogy egykor a Kárpát-medence adta Európa tudósait, s világhírűek voltak az erdélyi és felvidéki egyetemeink. Ma pusztasággá válik az anyaországnak nevezett csonka haza, s már fogyatkozik a megszállt területek magyarsága is. Lassan elvész az a nemzet, amely Szent István szerint „nem vész el a történelem viharaiban”. 

 

Efféle sötét gondolatok kerítettek hatalmukba a Magyar Kultúra Napján, s ezért röstellem is magam… hiszen, két dologra nem gondoltam: az Istenbe vetett bizalomra, s arra, hogy vannak még kicsiny magocskák a Kárpátok gyűrűjében, amelyek kisarjadva, újra tündérkertté varázsolhatják majd a Kárpát-medencét. Ezek a magocskák a Székelyföldtől a Partiumon át, Kassától Pozsonyig alszanak a földben, s várják a pillanatot, amikor kibújhatnak a véráztatta, idegen bakancs taposta magyar földből, kultúra rügyeket és hit-gyümölcsöket teremve, példát adva a csonka hazának abból, hogy nem a jólét, nem a szomorú elégedetlenség, nem a tudatlanság, nem a buták okoskodása táplálja a jövőt, hanem a kultúra, a zene, a szeretet, a hit és az önzetlen egymáshoz ragaszkodás, az élni, túlélni akarás. És akkor jogos és méltó lesz a Magyar Kultúra Napját megülni.

 

stoffán

Elképesztő arcátlanság – az „ateisták” szervezete feljelentette a ferenceseket mert zavarták Hadházy tüntető csőcselékét - harangoztak

„A Magyar Ateista Társaság feljelentette a Ferenciek terén található belvárosi ferences plébániát, mivel az tavaly szeptember 23-án »folyamatos, rendkívüli harangozással próbálta ellehetetleníteni« Hadházy Ákos tüntetését, ami miatt a feljelentők szerint „a demonstrálók gyülekezési joga sérült.” – áll az ateisták interneten is olvasható közleményében. A feljelentés jogalapját is odabiggyesztették:

„A Btk. 217. §-a ugyanis kimondja, hogy aki valamely gyűlést akadályoz, ellehetetlenít, vagy annak lebonyolítását egyébként meghiúsítja, illetve a gyűlést súlyosan megzavarja, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő” …

A közlemény megjelenését követően senki nem szólt egy árva szót sem az ügyről. Nem tiltakozott, sem a kormány illetékes államtitkára, sem a kormányközeli média, sem a pártok, sem az egyházak, sem civilszervezetek.

Süket, néma, vak mindenki. Pedig, már évekkel ezelőtt elindult Magyarországon egy folyamat (sokszor figyelmeztettem rá az élmúlt évek alatt!), amely ma már nem csak a papokat, püspököket, az egyházat, de a templomba igyekvő keresztény híveket is vegzálja. Ez a folyamat azonban itt nem áll meg. Látjuk a „művelt Nyugatot”, ahol keresztény és zsidó egyaránt üldözötté lett, mert a hitleri és sztálini eszméket valló szervezetek és pártok, más-más elnevezések alatt, már vissza is idézték a történelemkönyvekből, és néhány túlélő elbeszéléséből ismert embertelen, vallásüldöző vészkorszakokat. 1917-et, 1919-et, 1938-at, 1948-at…

A feljelentőket hidegen hagyja, hogy a templom is közösségi hely, hogy az ott történő közösségi „program”-ot zavarják rendőrségi engedéllyel(!) a Hadházy-féle tüntetők, és ma már, mint fent említettem, a hívek is félve vagy sehogy nem közelítik, nem közelíthetik meg a templomot, mert a tüntetők félelemkeltő tömege elállja a templom kapuját, trágárkodik és fenyegetőzik, ám a tömegen sem tudja átverekedni magát egy-egy idős ember.

Ha pedig valaki felszólal ellenük, azt a rendőrség eltávolítja a demokrácia nevében, hiszen a gyülekezés joga megilleti a hőbörgő csőcseléket. Hadházyék „gyülekezési joga”, a keresztények „gyülekezési jogát” úgy igyekszik megzavarni, hogy arra engedélyt kaptak a rendőrségtől. Ez pedig, a hónapok óta világosan látható körülmények okán felháborító és tűrhetetlen.

Ismerve a magyar igazságszolgáltatást, csupán egy Hadházyval szimpatizáló „független” bíró kell ahhoz, hogy a ferenceseket valóban elmarasztalják az ateisták utasítására… hiszen a bíróság jogfolytonos, és efféle ítéletek már garmadával születtek néhány évtizede. Ám, a későbbi bocsánatkérést sem érdemelték meg azok, akiket egyházi személy, egyházi méltóság létükre, Szálasi nyilas vagy Rákosi kommunista bírái elítéltek.

Nem, nem prejudikálok. Csak hiányolom a radikálisabb törvényi fellépést a magyarországi keresztényüldözés ügyében és kérdezném: a hazai üldözött keresztényekért ki tesz valamit ebben az országban, ha a Belügyminisztérium engedélyt adott, és szó nélkül tűri a hónapok óta tartó fenyegetést, félelemkeltést a Ferenciek terén, és nem vonja vissza a hídfoglaló, a templomba menő időseket vegzáló, és a templom előtt trágárkodó, fenyegetődző politikai proli minoritás engedélyét? Vagy netán a demokrácia már azt is biztosítja mindenkinek e kis hazában, hogy egy-egy vallás, felekezet, jobbára idős híveit meg lehet félemlíteni, be lehet menni a templomba ricsajozni és lehet üvöltözni a templomkapuban az idős szerzetessel, a tudós, egykori gimnáziumi igazgatóval, akinek több van a fejében, mint az összes tüntetőnek összesen?

A napokban emlékezünk meg a holocaustról. Január 27-én egy olyan korszak áldozataiért gyújtunk gyertyát, akiket egy hasonló gyűlöletvilág vett körül. Akkor is ez a csürhe uralkodott és az üldözöttekkel együtt a zsidómentő keresztényeket is megsemmisítették. Közös ügy tehát ismét ennek a mérhetetlen politikai gyűlöletnek gátat vetnünk.

Mert amikor Nyugatra nézünk, megint látjuk ugyanazt a veszélyt. Amikor itthon keresztényeket félemlítenek meg, jelentgetnek fel a szerintük idevágó jogi passzusok alapján, akkor minden okunk megvan a félelemre, arra, hogy előbb-utóbb más vallásokat is utolér az európai liberális és ateista gyűlölethullám. Ugyanis, az ateistának mindegy, hogy melyik vallást támadja, hiszen ő nem hisz és ellenségnek tekint minden embert, aki a Teremtő Istent nem tagadja meg sem pénzért, sem előmenetelért… vagy csak úgy.

A Szemlélek című internetes újság komoly támadása után tehát, újabb és újabb keresztényellenes támadásra kell számítani. Úgy tűnik szervezett, gyűlöletből eredő és vádaskodásra, rágalmakra épülő kommunista és liberális támadásokra kell számítani, mert láthatóan kellemetlen megvédeni a felekezeteket, így a katolikus szerzeteseket is.

Felhívom tehát az arra illetékes államtitkárt, hogy a Ferenceik terén hónapok óta tartó törvénytelen viselkedést, a fenyegetőzést és a félelemkeltést tiltsa be, és járjon el következetesen, az egész lakosságot, minden egyházat és felekezetet veszélyeztető magatartásokkal szemben! A keresztény kormány ne legyen néma partner, e hazai vallásüldözésben! Vannak törvényeink, és ezekre a törvényekre, valamint e törvények betartására esküdött fel minden választott és kinevezett politikus. Ha pedig, e törvényeket nem tartatja be az állam, akkor esküszegővé válik…

Stoffán György

Súlyos magyar-, és keresztényellenesség – Magyarországon!

 

„Imádság vagy demonstráció? Vallási kezdeményezés, politikai töltettel” – ezzel a címmel jelent meg cikk az egyik, magát vallásos köntösbe burkoló liberális, keresztényellenes lapban, amelyet két levitézlett, nyugalmazott katolikus püspök „felügyel”.  A lap nevét nem írom le, hiszen önmagában súlytalan és komolytalan, ám velejéig Krisztus-, és keresztényellenes internetes oldalról van szó. A veszélye viszont sokkal nagyobb annál, semhogy szó nélkül elmenjünk amellett, amit közread. Ugyanis ma, a társadalom fele keresztény-, és egyházellenes, amihez az említett lap maga is nagyban hozzájárul, hiszen a primitívség, számára egyenlő az érték fogalmával, a kereszténység elárulása pedig, a mai Európában előnyökkel jár. A beteges Isten-, haza-, nemzet-, és keresztényellenesség viszont egyenesen divattá vált…. de, miről is ír ez a nem katolikus, de mégis vallásos köntösbe bújtatott és két nyugalmazott katolikus püspök által „felügyelt” liberális szennylap?

Ma már nem csak Magyarország Bíborosát, az egyházat, a hagyományokat gáncsolja, hanem magát az imádságot, illetve ezen belül is, a rózsafüzért, amely a vallásos katolikusok legerősebb fegyvere. Teszi ezt úgy, hogy összemossa az imádságot, a józan, békére áhító és ezért az égi erőkhöz folyamodó tömegekkel, nem kímélve Csíksomlyót, a nemzet legnagyobb zarándokhelyét, és a Budai Várban fohászkodókat sem. Az igazi problémájuk az, hogy nyilvánosan imádkoznak az emberek. Térden állva, esőben, hóban, forró nyári aszfalton… a Szent István Bazilika előtti téren, a Várban, Csíksomlyón és másutt…

Hiszen a rózsafüzér mindaddig nem volt politikai tényező, amíg néhány idős néni a templom falain belül, a Rózsafüzér Társulatok keretében imádkozta, mert azt nem látták az emberek, így nem kezdhettek el gondolkodni azon, hogy vajon miért is vállalják a nyilvánosságot imával, könyörgéssel ezek az emberek. A nyilvános ima azonban, az ő liberális felfogásuk szerint veszélyes, mert példát mutat, gondolkodásra sarkal, megmutatja a hitet és annak erejét. Ezt a „liberális keresztények” nehezen viselik, mert az ő feladatuk az egyház és az Isten-hit végső lerombolása, Krisztus relativizálása, az egyház tanításának sarkalatos félremagyarázása.

A nyílt támadás, a lap által közölt cikk alábbi mondataiban is megjelenik:

– „2024 óta minden hónap első szombatján tartják a budapesti Szent István-bazilika előtti téren és utána a templomban a „Férfiak TÉRdeplő rózsafüzér imádságát” a békéért, a kiengesztelődésért és a megfogant életekért. A szervező Mária Fiai Szövetség szerint a – tavaly már a Budai Várban, Kaposváron, Szentendrén, Nyíregyházán, Mohácson, Kecskeméten, Diósdon, az erdélyi Csíksomlyón és a felvidéki Nagytárkányon is megtartott – rendezvény célja a máriás lelkület elmélyítése.

A szép célok mellett két dolog számomra nem világos. Az egyik, hogy a viszonylag szűk résztvevő közösségnek miért nem elég ehhez a templomterek használata. A másik, hogy több, térden előre haladó résztvevő kezében máriás szimbólumok mellett miért van rendszeresen magyar nemzeti lobogó.”

Ha tovább gondoljuk a lap és a cikkíró gondolatmenetét, akkor világossá válik, hogy maga az imádság, az engesztelés, a könyörgés és a Máriához, Isten Anyjához szóló fohász, valamint a helyszínek és a magyar zászló jelenléte, mind-mind olyan tény, amely az egyházrombolást akadályozhatja, és a magyar, keresztény szellemiséget erősíti. A cikkíró szerint az már elítélendő politikai kategória, ha egy-egy parlamenti képviselő is részt vesz az efféle imaösszejöveteleken mint magánember, s együtt imádkozik a többi keresztény magyarral, akik a hazáért, a békéért, a megfogant életekért, a megmaradásért fohászkodnak.

Az önmagában is botor, liberális szellemiségű, és katolikus ellenes cikk nem az első ebben a médiumban. Felvetődik a kérdés, hogy szándékos-e ez a rombolás, vagy csak a tudatlanság és a tájékozatlanság eredménye? Felfogta-e a főszerkesztő és a cikk írója, hogy miben, milyen mértékben ártanak a magyar keresztény társadalomnak, és mely krisztusi tanítással mennek szembe, amikor az egyház – és ezzel nem csak a katolikus egyház, de más keresztény felekezeteket – ellen is lázítanak, tévútra vezetve azokat, akik hiszékenységük által belekerülnek ebbe a sátáni hálóba – általuk.

A cikkíró persze nem áll meg saját elképzeléseinek hangoztatásánál, a politika mérgének vallásba keverésénél. Máriát, az Istenszülőt is megtámadja, mert szerinte a Regnum Marianum kifejezés már elavult, szélsőjobboldali politikai szlogen, a Magyarok Nagyasszonya helyett pedig az égi anyánk kifejezést javasolja a szerző, mert Mária már nem minden Magyarok Nagyasszonya…  

A lap és a szerző, valamint a két nyugalmazott püspök jobban tette volna, ha azokat a sajtóorgánumokat veszi górcső alá, amelyek a vallás és az egyház farvizén próbálnak sajátos politikai célokat elérni. Ám, a lap szellemiségét képviselő cikkíró és a cikket beengedő főszerkesztő fordítva ülnek a lovon. Ők az imádságot, a történelmi hagyományokat, Máriát, és magát a rózsafüzér – a hazáért, a békéért, a magyar nemzetért való – elmondását tartják politizálásnak. Ez pedig nem más, mint nyílt és aljas támadás a katolikus egyház, Mária országa és a Magyarok Nagyasszonya ellen. Azaz, a magyar kereszténység ellen! Az ellen a szemlélet és eszme ellen, amely Szent István óta máig megtartotta a nemzetet.

Elértünk tehát ebben a züllött és aljas világban odáig, hogy Nyugaton az antiszemitizmus és a keresztényellenesség együtt, itthon pedig – egyelőre csak – a keresztényellenesség már megengedett, legális és támogatott szellemiség lett. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor ismét sok vértanúnk és bebörtönzött, eltiltott papunk lesz, mert a történelem mókuskerekei forognak. Ismétlődik minden: régen is volt olyan egyházi újság, volt olyan püspök és érsek, Czapiktól-Paskaiig, akik kollaboráltak a rombolókkal…

Ezért kell minden támadásra reagálni. Mert akár a holokauszt, úgy a magyarok és a magyar keresztények üldözése sem ismétlődhet meg még egyszer a Kárpátok gyűrűjében.

stoffán györgy