Miért, és kire szavazok vasárnap?

 

A kampány számomra fölösleges volt. Hiszen, aki ebben az országban él immár 68 éve, annak nem kérdés, hogy elmegy-e választani és, hogy kire adja a voksát. Mindenkinek van egyéni oka és indoka arra, hogy hová húzza be azt a bizonyos mindent eldöntő X-et.

Nekem is vannak indokaim, van okom arra, hogy hogyan döntök. Voltak utasítások, amelyeket nem lehet visszavonni és megváltoztatni, mert azokat a szüleim hagyták rám, ők igazítottak el már apró gyermekkoromtól fogva. Aztán, ahogy teltek az évek egészen világossá váltak az addig is betartott utasítások, az az életszemlélet, amelyet észrevétlenül kaptam meg, de olyanná váltak bennem, mint a lélegzetvétel. Nem lehet másképpen élni – csak úgy és annak megfelelően.

Édesanyám egy alkalommal, a 2018-as választás előtt azt mondta: „Inkább eszem mindennap rántottlevest, csak ezek ne jöjjenek vissza!” Akkor volt 90 éves…

És ez a mondat kísér, amikor elindulok a szavazófülke felé. „Csak ezek ne jöjjenek vissza…”  - pedig készülnek visszajönni. Készülnek eladni mindent, mint tették annyiszor a történelem során. És ma már ezernyi más aljasságra képesek, mert megfizetik őket azok, akik a magyar nemzetet már a pozsonyi csata óta igyekeznek megsemmisíteni. Igaz, azt nem tudják, hogy mi nem egyedül vagyunk, és ez az ország István Úr felajánlása óta nem függ emberi akarattól, mert van királynőnk…

A 2026-os választás nem pártokról szól, nem önfényező hazugokról, nem hazaárulókról, nem ígéretekről, hanem tényekről és a nemzet megmaradásáról. A tények mégha olykor túlzón felnagyítjuk is őket, nem eltörölhetők, hiszen a szemünk előtt van mindaz, amit a nemzet elért egy jó vezetéssel, egy kiváló kormányfővel. A másik oldalon habzószájú, alulművelt, pénzimádó, hazaáruló vicsorít és várja a saját győzelmét, várja, mikor vetheti rá magát arra az országra, amelyhez semmi köze nincs és nem is volt.

Ma tehát nem egy pártra, hanem a nemzetre kell szavazni, a megmaradásra, a további fejlődésre még akkor is, ha látunk kivetnivalót, ha látunk hibákat az elmúlt 16 évet illetően. Mert a hibákat ki lehet javítani, de a nemzetvesztés örök. A nemzetvesztőkkel pedig nem lehet kesztyűs kézzel bánni, ahogy eddig tettük, mert azt gondoltuk, hogy a proli házmesterrel is lehet Mozartról beszélgetni… Nem lehet! És ez a hiba Antall József óta ott emészti a nemzeti gondolatot… Talán, a mostani kampányból megtanultuk, mi a teendőnk a haza-, és nemzetárulókat illetően. Most azonban nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy a nemzetre, a hazára szavazzunk még akkor is, ha utána „mindennap rántott levest kell is ennünk… Csak ezek ne jöjjenek vissza újra”…

 

Vasárnap eldől… én azonban maradok annál az utasításnál, amit gyermekkorom óta viselek és megtartok. A hazámra fogok szavazni április 12-én…

Stoffán György

Választás, keresztény szemmel…

 

Sokan tettek szemrehányást azért, mert nem írtam a kampányról a kampányban. A miértekre – bár nem akartam, de – válaszolni vagyok kénytelen, mert az Olvasó, a Barát, az Ismerős ezt megérdemli.

Tehát, íme a messengeren és e-mailban kapott kérdések és válaszok: 

1./ Miért nem írsz többet a kampányról?  

– Mert ez a kampány kisiklott. Nem a kampány ideje alatt, hanem már sokkal korábban, amikor a nemzeti keresztény kormány szimpatizánsai és megmondóemberei hasonló stílusban kezdtek megnyilatkozni, mint az ellenzék. Nem a visszafogott és méltóságteljes politizálást követték, hanem hangnemet változtattak és olykor trágár, proli módjára kommunikáltak. Ezzel pedig eltöröltek egy nagyon fontos és alapvető követelményrendszert: a nemzeti méltóság megőrzését. Hasonlóképpen az ellenzékhez, a nemzeti keresztény oldal is ellenségkereső, minden kesztyűt felvevő, már-már gyűlöletkeltő módon nyilvánult meg, ami az én számomra elfogadhatatlan volt. Az újonnan felfutott politikai pártnak mi magunk biztosítottuk a reklámot, ami megint csak kontraproduktív volt. Miközben azt hangoztattuk, hogy gyűlöletre nem lehet jövőt építeni, mi magunk is ugyanazt a gyűlölködést sugároztuk, mint az ellenfél. Azzal a különbséggel, hogy mi azt hangoztattuk, hogy a nemzet védelmében tesszük, míg ők Brüsszel szolgálatában kampányolnak ilyen módon.

2./ Keresztényként miért nem írsz többet a Fidesz mellett?

– Keresztényként a kereszténység mellett kell írni. Bár többen azt is felvetették, hogy Jézus utat mutat, amikor azt mondja, hogy add meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené… Ez igaz. Csakhogy: A császár és a császár törvényei adottak voltak, és nem a nép választotta a császárt. Ma a népnek kell „császárt” választania, de már az alapok sem keresztényiek. Ha nagyon a mélyére tekintünk a jelenlegi világrendnek, akkor világosan látszik, hogy a kapitalizmus homlokegyenest ellenkezik a keresztény életmóddal, a keresztény életszemlélettel. Mindenben!  Tehát, ma rá vagyunk kényszerítve arra, hogy egy, a kereszténységgel ellenkedő világrendben, az azt szolgáló bármilyen pártra szavazzunk. Nyilván arra fogunk szavazni, amely párt minimum nem üldözi a kereszténységet, nem fenyeget egyházakat, egyházi iskolákat és szervezeteket, és védi a nemzet megmaradását. De… minek kellene erről külön, hónapokon keresztül írni, erre nyomatékosan rábírni a társadalmat? Aki józanul gondolkodik, az látja a tényeket és ennek megfelelően húzza majd az X-et a szavazófülkében.

Sajátos és egyéni okom is van arra, hogy nem írtam a választásról. Éveken keresztül arra igyekeztem sarkalni írásokban vagy személyes beszélgetésekben vezetőinket, a nemzeti sajtó munkatársait, a kollégákat, hogy ne sodródjanak az ellenzéki stílussal, hanem őrizzék meg a nemzeti méltóságot. Nem kell minden kesztyűt felvenni, nem kell minden ostoba és aljas támadásra reagálni, hiszen egy-egy szóval is el lehet intézni a rosszindulatot, a rágalmakat. Tehát, folyamatosan a választásról írtam tizenhat éven keresztül. És amit ezidő alatt nem tudtam elérni, azt néhány hónap alatt, egy intenzív választási kampány alatt sem tudtam volna, mert néhány, általam korábban bírált, helytelen dolog már beidegződött és a társadalom hozzánk tartozó részének is tetszett. Tehát, nem nevelt a nemzeti média, hanem támogatott a társadalomban egy rossz irányt, egy alantas érzésvilágot, azaz, a szeretetnélküliséget, ami megint csak nem keresztényi magatartás, amit nem lehet indokolni vagy megmagyarázni. A jóindulatú bírálatokat, sokan ellenségeskedésként fogták föl.

Nem azért nem álltam bele a kampányba, mert bárkire megharagudtam vagy megsértődtem volna, hanem mert fölöslegesnek tartottam a magától értetődőt folyamatosan sulykolni.  Aki nem érzi, hogy hogyan kell 2026-ban voksolni, annak hiába magyarázná bárki, hiszen az indulatokat és az érzelmeket olyan erősen felkorbácsolta a világpolitika, a bajok tömege, a magyargyűlölet, hogy azt csillapítani aligha lehet, tovább élezni pedig bűn.  

3./ Gyuri! Miért nem írod meg a véleményedet a politikusokról, ahogy mások is megírják a mi oldalunkon?

– Melyiket írjam? A jó vagy a rossz véleményemet? Ugyanis minden egyes politikusról lehet jó véleményt és rosszat is írni, oldalakon keresztül. Emberként, politikusként lehetne jellemezni a közélet szereplőit és szinte mindegyikről hasonlóan hosszú tanulmányt lehetne írni cselekedeteik, szavaik, beszédeik, egyéb megnyilvánulásuk vagy éppen gazdasági viszonyaik alapján. Csak fölösleges. A keresztény embernek nem tiszte megítélni a másik embert. Akkor járunk el helyesen, ha először magunkat ítéljük meg és el. Ha minden ember képes lenne önmagát értékelni és jó úton tartani, akkor békésebb lenne a világ.

4./ Legalább azt írd le, hogy mit vársz a választástól? Szerinted ki fog győzni?

– Szerintem az fog győzni, aki bekerül a parlamentbe. Ugyanis itt minden a pénzről szól. Ne gondold azt, hogy bárkinek is az indulók közül a nép jóléte a célja. A hatalom és a pénz minden nemzeti és keresztény érzületet legyőz. A végeredmény a havi 3-5 milliós jövedelem, az erős semmittevés mellett. A választás erről szól. Ugyanis, minden más központi utasítás. Egy ostoba forgatókönyv még ostobább bábfigurái vagyunk, és az is lehet, hogy a választások eredménye már ott lapul egy íróasztalfiókban vagy egy páncélszekrény polcán.  Csak azért húzom be az X-et 12-én, hogy újra elhitessem magammal, hogy számít a véleményem… de azt is tudom, hogy ez nem így van… Ma mindenki a saját érdekeiért megy szavazni. A politikusok a pénzért és a hatalomért, a nép a gázért, a villanyért, a rezsicsökkentett árért, a saját jólétéért. És senkinek nem jut eszébe az Isten, a haza, a család, Mária országa… csak az egyéni érdek. Hát ezért nem írtam a kampányról naponta három dicsőítő cikket… de hetek óta a fejemben van egy régi himnusz dallama és szövege: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el, szegény magyarokról”…

Végül egy idézet 1945-ből, Mindszenty hercegprímástól: 

"Titeket pedig, Kedves Híveink felszólítunk, hogy fontoljátok meg szavainkat s a választás alkalmával adjátok szavazatotokat arra a jelöltre, aki az erkölcsi tisztaság, a jog, az igazság és a rend érdekében fog síkra szállani s képes lesz küzdeni e jelenlegi szomorú állapotok visszaélései ellen. Ne rettenjetek meg a gonoszság fiainak fenyegetéseitől! Könnyebb egyszeri fenyegetést kiállani és elszenvedni, mint rálépni arra az útra, ahová meggondolatlan és lelkiismeretlen emberek csábítani akarják a magyarságot. Az erőszak és a zsarnokság annál nagyobb lesz, minél kevesebb ellenállásra talál. Az erőszak természete az, hogy ma csak szavazatot kényszerít ki, holnap már fenyegetésekkel szorít munkára, holnapután háborúba visz, majd erőszakkal a megsemmisülésbe kerget. Az erőszak olyan, hogy ma a házassági köteléket lazítja és a fiatalságot zülleszti, holnap az erkölcsi szabadságot kívánja állandóvá tenni, holnapután a férfiak tömege minden lovagiasságot és tisztességet félretéve, vad állatiassággal tör rá védtelen nőkre, hogy szenvedélyeit kielégítse. Nem kell sokat magyaráznunk, hogy a zsarnoki szenvedély és az általa megrontott tömegösztönök hova vezethetnek. Még élénkebbek emlékeink, még könnyű felidézni lelki szemünk előtt a közelmúlt gyászos emlékeit. Ne feledjük a súlyos figyelmeztetéseket, ne feledjük és vonjuk le következtetésünket. Magyar édesapa, magyar katolikus édesanya, aki felelősséget érez gyermekei lelki tisztasága, földi és örök boldogsága iránt, nem habozhat a választások előtt, csak olyan jelöltre adhatja szavazatát, aki emberileg szólva kezességet nyújt, hogy ilyen világ, ilyen szellemiség, ilyen eltévelyedések többé nem ismétlődnek a magyar földön. Ámen.

Esztergom, 1945. október 18-án.

A magyar püspöki kar nevében:

† József s.k.
hercegprímás, esztergomi érsek"

Stoffán György

Húsvét hétfői „kivégzés” – Nagyváradon

Fájdalmas tehetetlenség üli meg a 2026-os Húsvétot a nagyváradi premontrei prépostságon és minden magyar lélekben, akik együtt imádkoznak a váradhegyfoki premontrei prépostságér, és annak apájáért. A románok egy emberen, a premontrei apáton keresztül indítottak támadást a Nagyváradon 900 éve szolgáló(!) szerzetesrend ellen. A premontrei prépostságot akarja eltüntetni a román és az uniós törvények ellenében a kommunista-liberális szellemiség, és magyar árulók, kollaboránsok hada – egy központilag, már a hatvanas években kiadott RKP-utasítás szerint. „Minden magyar katolikus szervezetet és egyházi intézményt fel kell számolni, és olyan papokat kell vezető pozíciókba helyezni, akik partnerek a nemzetmegtartó egyházak felszámolásában és elrománosításában.”

Ez a szemlélet az, amely ma átgázolva a váradi apáton, Fejes Anzelmen, nem törődve emberi mivoltával, egészségével, győzelemre akarja vinni – egyelőre csak – a premontreiek megsemmisítésének aljas és embertelen tervét. Ezen a megsemmisítési listán ott van minden magyar egyház és felekezet – keresztény és zsidó… mert mint a nácik, a román kommunisták, a magyar egyházak megsemmisítését tartják elsődleges feladatuknak, célkitűzésüknek.  

Húsvét hétfőn akarják utcára tenni az apátot úgy, hogy a kilakoltatás fellebbviteli tárgyalása csak 16-án lesz. Így, a már előre megvett román bíróságot kész tények elé állítják. És ezzel az ügyet a primária elintézettnek tekinti. Igaz, az Uniós bírósági per még hátra van, de a váradi polgármesteri hivatal és a megvásárolt bíróság a barokk templom és a kolostor létét is megkérdőjelezi, ami azt jelentheti, hogy akár le is bonthatják a templomot, ha a primária mélygarázst vagy bevásárlóközpontot akar a helyére építeni.

Az apátnak ígértek már fűt-fát, visszaköltözést az uniós támogatásból megvalósuló felújítás után, s mindent, ami szem-szájnak ingere. Csupán törvényességet nem. Az apát úr azonban ragaszkodik a törvényekhez, a tulajdonjogot igazoló dokumentumokhoz, ami Romániában senkit nem érdekel, ha a magyar és a katolikus megsemmisítés áll a célkeresztben. Ehhez asszisztál az RMDSZ, és e kérdésben maradt néma Nagyvárad mai, 82. püspöke, Böcskei László, noha elődje, az áldott emlékű Excellenciás Tempfli József nagyváradi püspök patronálta a premontreiek ottlétét, és felügyelte Fejes Anzelm megválasztását.

Fejes Anzelm, egy üzleti és politikai projekt kerékkötője, amely miatt mind az apátot, mind az Ő jogi képviselőjét is igyekszik lejáratni a magyarországi hivatalos kormányszervek előtt a románszimpatizáns jeleket mutató püspök és az RMDSZ helyi képviselője, Szabó Ödön is. Hiába járt ott Németh Zsolt, ha a magasabb budapesti kormánykörök határon átnyúló érdekeit is szolgálja a váradi ügy, azaz a premontreiek végleges eltakarítása Szent László városából.

Talán egyetlen remény még halványan él a hívekben, és a Premontrei Rend tagjaiban is. A Tempfli József által visszaszerzett püspöki palotában bőven lenne/van hely a Váradhegyfoki Premontrei Prépostság számára, azaz, a rend apátjának, Fejes Rudolfnak a felújítás és a perek lezárásának idejére. Ez csupán akarat és püspöki döntés kérdése. A legutóbbi püspöki körlevél ebbéli reményre ad okot, amikor az összetartozásról, a békéről és a szeretetről ír. Remélhetőleg nem csak leírt és a híveknek szóló jámbor, elszálló, de hamis szavak és gondolatok voltak ezek, hanem a példamutatás első jelei, amelyeket konkrét befogadás követ majd. Hiszen, Mária Teréziát – szándékosan nem szó szerint – idézve: „Egy »embernek« túl nagy ez a (nagyváradi püspöki – a szerk.) palota.”

A paptársaival szemben való szeretet és a megértés, a testvéri közösség, amelyet esküvel fogadott szentelésekor a püspök, kötelezi az egyházmegye elöljáróját, főpásztorát, hogy segítse és segítse ki a bajban lévő szerzetesrendet, és annak apátját.

Húsvét hétfő mindenképpen gyászos, fekete nap lesz a Premontrei Rend életében, hiszen feldereng a kommunista és náci múlt, amikor az egyház és annak papjai ellen bármit meg lehetett tenni büntetlenül.

A Feltámadásnak azonban üzenete van: Ha Jézus a halált is legyőzte, akkor legyőzi a békétlen, másokat rágalmazó és lejárató állami és egyházi ártalmasokat is. 2026 húsvét hétfője mind a nagyváradi, mind a premontrei, mind a magyar katolikus egyház történelmében emlékezetes, sötét nap lesz. Úgy emlékezünk majd rá, hogy ez az ügy sok tekintetben vízválasztó volt, állami és egyházi tekintetben is. Isten legyen irgalmas azokhoz, akik ezt a helyzetet teremtették, és azokhoz is, akik tehettek volna itt a csonkahazában és ott Váradon, de nem tettek semmit, mert érdekből, pénzért, előmenetelért a románok partnereivé váltak a magyar nemzet, a magyar katolikusság erdélyi és partiumi megsemmisítésében.

Be kell fogadni tehát, a váradi püspöki palotába a premontrei rendet, mert ezt tenné Őexcellenciája Tempfli József, és ezt tenné Zajezdai báró Patachich Ádám Sándor püspök is… aki keményen megválaszolt Mária Terézia királynőnek, de mégis felépítette a palotát… és annak kicsinyített mását Kalocsán. Mert csak akarat kérdése megvédeni a nemzetet és az Egyházat akár egy érseki székbe kerül is.

Stoffán György

Nagypéntek… – magyar Golgota 2026.

Ebben az évben, az egész nagyböjti időszakot beárnyékolta a választási kampány, a háborúk, a keresztényellenesség itt-ott megjelenő és már Magyarországon is látható szelleme. A sátáni tobzódás, a gyűlölködés, a vérgőzös hazudozók megfertőzték a társadalmat, s a jelenlegi határokon kívül, a Kárpáthazában élő magyarok ellen is tobzódnak a gyűlölködők. Ebben a hihetetlenül romlott és Isten nélküli világban pedig, az a kisebbség, amely még őrzi a magyar hitet, a magyar erkölcsöt és jellemet, a magyar kultúrát és a rendíthetetlen hazaszeretet fogalmát, ma Krisztussal járja be a szenvedés útját. A legnagyobb szenvedés nem a testi fájdalom, hanem a tehetetlenség iszonyata.

A szemünk előtt dől romba minden, ami ezer esztendeig összetartotta ezt a nemzetet. Évtizedek alatt sem lehetett megakadályozni azt a folyamatot, amely szellemi és erkölcsi romlásba döntötte a magyar társadalmat. Ma Barabást üvölt a nép, és röhög az ártatlan szenvedésén, leköpi a jót és dicsőíti a rosszat, kigúnyolja az erkölcsöt és a hitet, gyalázza a papságot, és védi a bűnt, takargatja a gyermekeket megrontókat, magasztalja a hazugságot. És mi kevesen, döbbenten állunk és nézzük, hogy mint a földcsuszamláskor egy-egy városrészt, úgy söpri el a liberális-kommunizmusba hajló, sátáni őrület minden értékünket, hagyományunkat. S mi nem tehetünk ez ellen semmit.

Érezzük a korbács csapását a lelkünkben, Krisztussal vonszoljuk a keresztet, amelyet nemzetünk ellenségei tettek a vállunkra, és sajog a szellemünk az irtózatos sebektől, amelyeket ez a romlott, hitnélküli világ ólomvégű korbácsa ejtett rajtunk – keresztény magyarokon.

Nagypéntek van! Az ember könnyek között járja végig a keresztutat, mert az Isten-ember szenvedését látva, látja a Golgotát, a Koponyák hegyét. Ott látja a megkínzottat, akit ugyanaz az emberi aljasság, ugyanaz az árulás, ugyanaz a hitetlenség, irigység és a hatalom elvesztésétől való félelem juttatott a keresztre, amely nemzetünket is pusztítja, s amely nemzetünk számára is előkészítette már a szegeket és a kalapácsot, a keresztet és a lándzsát, amellyel azt bizonyítja majd, hogy bevégeztetett…

Egy nemzet szakadt ezer felé, mert az egyetlen kapocs, a hit, amely összetartotta, ebek harmincadjára került. Hazugságokat, irigységet és kapzsiságot, szabad magzatgyilkosságot, erkölcsnélküliséget kapott ez a nemzet, Mária országában a hit és a hazaszeretet helyett. Pénzzel oltották ki a vágyát az igazság iránt, pénzzel feledtették el vele a hivatását és a kötelezettségét, s pénzzel vették rá az ocsmányságokra, a tudatlanságra…

És most itt állunk a tömegben és nem merünk Jézust kiáltani! Igaz, Barabást sem mondunk… Csak nézzük, hogyan vezetik el az Urat, hogyan alázzák porig, s teszik a fejére a töviskoronát, hogyan ostorozzák véresre és lökdösik a poros úton a nehéz kereszttel a vállán… és látjuk Máriát az Ő édesanyját, amint zokogva kiséri Fiát a Koponyák hegyére…

Ma Jézussal szenvedünk, Jézussal visszük a keresztet, Jézussal függünk a keresztfán… ki- ki jobban, ki-ki kevésbé kínlódik a súly és a fájdalom alatt…  És bármerre nézünk, a szenvedő magyarokat látjuk, akiket igazságtalanul meghurcolnak, tagadva törvényt és jogot. Nagyváradon a premontrei apát vonszolja rendje keresztjét, a Felvidéken a magyarok, soha el nem követett bűnért lakolnak, s lesznek földönfutóvá, a Kárpátalján pedig, halálba viszik nemzetünket… 

És Mária, aki ott áll a Kereszt alatt és zokog Szent Fia szenvedésén, látja ezt a nemzetet, ezt az országot, látja a sebhelyeket, és a nyílt sebeinket és zokog, mert mi magunk kerestük a hitetlenséget, mi magunk hagytuk el a szülőföldet, s mi magunk felejtettük el Mária országához való hűségünket, Máriához való ragaszkodásunkat… És jön az a bizonyos délután három óra, amikor beteljesedik Isten akarata Krisztuson, amikor kileheli a lelkét… a függöny kettéreped, földrengés rázza meg a várost, s a katona felkiált: „Ez valóban Isten Fia volt!”

Vajon 2026 Nagypénteke ennek a szegény, megalázott és hitéből kiforgatott nemzetnek is a Nagypénteke lesz? Rászolgáltunk-e a végső pusztulásra, vagy kapunk még esélyt a megújulásra, az Istenhez való visszatérésre, az erkölcsök megújítására, a haza iránti elkötelezettség újraélesztésére… azaz, feltámadunk-e még 2026 Nagypénteke után? Észhez tér-e a magyar nemzet, vagy belepusztul abba, hogy 2026 Nagyböjtének idején eszébe sem jutott a szenvedés, nem állt ki a sanyargatással szemben, sem a társadalom, sem a politika, s talán eltűnik egy 900 éves érték Nagyváradon is, és a Felvidéken, Kárpátalján és a magyar lelkekben?  Isten útjai kifürkészhetetlenek… Akiről a nagyböjt idején elfelejtkeztünk, Ő értünk is szenvedett, Mária értünk is zokogott… Talán még van és lesz is, aki mindezt felfogja… 2026-ban is…

Stoffán György

Választás 2026.

Rendkívül jó tapasztalat és megfigyelési terület ma Magyarország. Ugyanis az összes rossz emberi tulajdonság alapos és részletességgel elemezhető abban az egykor keresztény királyságban, amelyet eleink a hagyományokra építve és azok tudatában Mária országának neveztek. Keresztény országként sikerült is egy évezredet végig élnünk, mert voltak közjogi hagyományaink, volt saját és sajátos államformánk, volt saját joggyakorlatunk, saját erkölcsi normánk, volt hitünk, és volt a közjogi méltóságok iránt tisztelet.  Aztán jött a nyilas-kommunista diktatúra, és jött a rendszerváltás. És amit a nyilas-kommunista diktatúra nem teljesített, azt teljesítette és bevégezte a rendszerváltás, az uniós csatlakozás, a demokráciának nevezett, másikfajta diktatúra.

Mint egy örvénybe, úgy estünk bele, a ma európai értékeknek nevezett szennybe, amely kapitalista szemlélet szerint és diktatórikusan működik, elvetve minden valós értéket, hagyományt, nemzettudatot és megkülönböztetést, amely nélkül nincs egészséges társadalom. Az egyházak és a társadalmak vezetői, elvtelenül behódoltak a modernista őrületnek, a szó szoros értelmében sem Istent, sem embert nem véve tudomásul. Európa saját vezetőinek az áldozata lett, s mára csak Magyarország feje látszik ki a szennyvízcsatorna mindent elöntő áradatából. Mi még kapunk levegőt, és tudunk egy két hangos szót kiordítani a hömpölygő áradatból. A 2026-os választás tétje az, hogy kint marad-e a fejünk, vagy minket is elmos az európai szenny? 

Ugyanis ebben a választási kampányban iszonyatos erővel tör fel az elmúlt évtizedek minden visszafojtott aljassága, embertelensége, gyűlölete, mulasztása és hazugságai. A legszomorúbb, hogy nem is hibáztathatunk másokat, hiszen – igaz alkotmányellenesen, de – mi léptünk be az Unióba, mi írtunk alá mindenféle értéktelen és nemzetellenes szerződést, mi adtuk el az iparunkat és a mezőgazdaságunkat, mi hagytuk lezülleni a társadalmat, mi tiltottuk el a fiatalságot a zenétől, a művészetektől, azaz, a léleknevelésétől, és mi kényszerítjük rá őket az eszeveszett és rendszertelen, de kötelező sportra, a kultúra helyett.

Ma csodálkozunk, hogy a fiatalok nagyrésze nem tervez itthon maradni, nem lát jövőt, nincs benne nemzeti érzés, hiszen a nemzeti ünnepeken az iskolákban a régi, április 4-iki módszerrel kötelező ünnepelni… és még a Himnusz is valamilyen kütyüről szól, mert azt sem sikerül megtanítani ma már.

Az embernek összeszorul a gyomra, ha a jövőre gondol, hallgatva a fiatalokat. Jó, tudom! Nem minden fiatal ilyen. Csakhogy jobb lenne a fordított arány…  

Talán egyszer majd eljön egy olyan európai változás, amelyben ez a jelenlegi korszak egy rossz emlék lesz csupán. Amikor elmondhatjuk – illetve akik túlélnek, elmondhatják –, hogy ebből a lezüllött, ocsmány korból írták a disszertációjukat, s csak elborzasztó példaként fogják említeni a jelenlegi választási kampányt és az idevezető nyolcvanegy év történelmét… talán lesz ilyen kor… A remény él, csak egyre haloványabb. Vajon van-e még egymillió magyar imádkozó, akinek valóban van hite?

Stoffán György

Kép: Hűvösvölgyi Magyar Szentföld

Még mindig nem értik!?

Március idusát, a nemzeti ünnepet is elárasztotta a politika. Lehet ezt a választások előtt akár természetesnek is venni, de mégsem az. Százezrek vonultak ilyen-olyan pártok támogatóiként az utcára, elhangzottak a lelkesítő beszédek, és mindenki április 12-ére összpontosított. Majd jött a kicsinyes számháború: melyik párt ünnepi gyűlésén hallgatták többen a beszédeket, hol hangzott szebben a Himnusz, ki tudott meggyőzőbb lenni a tömeg előtt?

Utána mindenki hazament, és elégedetten nyugtázta, hogy igen, ott volt, s ezzel kifejezte elkötelezettségét, hitét a párt és annak vezetője mellett. Mindez pedig történt, 2026. március 15-én.

A kereszténynek mondott Magyarország népe tűzben ég, mert a választási háború soha nem volt ilyen felhevült, mint most. Az ország és a Kárpát-medence magyar nemzete ma hasonlít egy nyitott szívműtéthez, ahol egy tálcán, jégkásán várja a beteg „motor”, hogy megjavítsák rajta azt, amit az idő, az életvitel, a stressz megbetegített. És kérdés, hogy a műtét végén újra indul-e majd…

A beteg, a műtét előtt egyetlen dologban bízhat: az operáló orvosban. A hozzátartozók is a professzorba vetett bizalommal várják a végeredményt: sikerült-e a műtét? Megalapozott volt-e a bizalom?

Ma így vagyunk mi is. Csakhogy egyedül a Nagy Professzorról feledkeztünk meg. Azt gondoljuk, hogy mi majd megoldunk mindent, meggyógyítjuk a kivett szívet és visszatesszük a helyére, hogy tovább éljünk. Ez azonban nem megy! Isten nélkül, az Istenbe vetett bizalom és hit nélkül bármennyien összegyűlhetünk, harsoghatjuk, hogy mi vagyunk többen, hogy győzünk ama 12-én… nem fog menni!

A másik tábor változást akar, s azt harsogja a magának kiállított bizonyítványnak megfelelően. Az ő változásuk igazi változás, mert az a nemzethalál!

Megvolt a békemenet, de nem hangzott el egy közös „Miatyánk”, nem hangzott el egyetlen szónok szájából sem kérés az égiek felé, nem hangzott el, hogy bizony volna mit megbánnunk is, ha az irgalomért esedeznénk… de nem esedeztünk, mert hitünk sincs. Kereszténynek harsogjuk magunkat, de nem térünk meg, tehernek érezzük az erkölcsi törvényeket, és amíg nem kapjuk meg a figyelmeztetést, addig azt sem hisszük el, hogy bajunk is eshet a védelmező, Teremtő Isten irgalma és kegyelme nélkül. A figyelmeztetés pedig, nem marad el! „Isten útjai kifürkészhetetlenek!” – mondták a régiek.

Igen! Ismét elmaradt, amit oly sokszor kértem a szervezőktől, aminek a hiányát oly sokszor emlegettem. Elmaradt annak a megvallása, hogy mi valóban az Istenanya országa vagyunk, hogy hiszünk Istenben, hogy a nemzet és a kereszténység elválaszthatatlan, mert mint Jakab Antal néhai erdélyi püspök mondta: ha elválasztjuk az olyan, mint a test és a lélek különválása… az a halál!

Nem látjuk, nem érzékeljük, hogy sokkal nagyobb a baj, mint ami április 12-én érhet bennünket. Mert nem csak a magyarországi társadalmat veszélyezteti a mai kor magyargyűlölete, hanem a Kárpát-medence teljes magyarságát, akik ellen olyan összeesküvés folyik, mint amilyenre a történelem során soha nem volt példa. Támadják hitében, magyarságában, nyelvében, kultúrájában, iskolájában és templomaiban is. És az egyetlen kapaszkodót ellöktük magunktól, hatalmas önbizalmunk által. Pedig, az intő jel, a nagyváradi premontreiek eltörlése a szemünk előtt zajlik. És intő jel az ezt körülvevő áruló némaság is!

Ma ott van a jégkására kitett beteg szív, de a Professzorról hallani sem akarunk. Nem vagyunk képesek elmondani a „Miatyánkot” együtt, egy szívvel, egy lélekkel azzal a tömeggel, amely a békéért vonult a szabadság ünnepén. De van-e szabadság Isten nélkül? Nem vagyunk-e saját magunk ostoba rabjai, amikor az egyetlen lehetőségünket, a Teremtő Isten áldását, kegyelmét elutasítjuk?

Utolsó és egyetlen lehetőség tehát, ha ebben a néhány hétben, a Nagyböjt idején, a Feltámadás hitével és örömével készülünk arra a napra, amely napon meghatározó döntést hoz a nemzet… amikor sorsot választunk, amikor gyermekeink jövőjét és lehetőségeit biztosítjuk vagy tesszük kockára. Nem elég hajtogatni az „Isten, Haza, Család” szavakat. Ezt a hármas biztosítékot meg is kell élni hitben, őszinte elkötelezettséggel, és alázattal, hogy gyógyult magyar szívet tehessen vissza a helyére a Nagy Professzor… hogy ne mondhasson kaddist a magyarság felett a világ.

Stoffán György

Nagyvárad – rágalmak, vádak, árulások

Közeledik a Húsvét, s az ünnepet megelőző időszakban az ember magába néz, bűnbánatot tart, böjtöl és megpróbál újrakezdeni, de legalábbis azon igyekszik, hogy ne üssön Jézusra az ólomvégű korbáccsal, saját bűnei által. Ilyenkor szörnyű megtapasztalni azt, hogy akiknek példát kellene mutatniuk, akiknek erről a csodálatos időszakról beszélniük kellene, pont azok menetelnek szembe a keresztet hordozó Krisztussal. 

Pont azok gúnyolják ki magatartásukkal a megkorbácsolt Urat. Mert a pénz és a hatalom, az előmenetel és a csendes semmittevés többet ér számukra, mint az igazság melletti harcos kiállás, mint a meghurcolt, 900 éve működő szerzetesrend és annak apátja iránti elkötelezettség, a jog, a magyarság és a szeretet.

Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot (2 Mózes 20:16)

Amikor arról érdeklődtem e választások előtti káoszban az arra illetékes emberektől, hogy mit tudnak a nagyváradi ügyről, csupán egy legyintés, egy lekezelő arcrándulás volt a válasz. És a hazugságok áradtak e hazai bennfentesek szájából: ”Egyedül az a pap a hibás, mert a saját hősiességét akarja bizonyítani” vagy: „Orbán Viktor bármit megadna neki, de nem fogad el semmit”… mástól pedig ezt hallottam: „összeférhetetlen és semmilyen megoldást nem fogad el”…

Persze, mindez hazugság, amit az RMDSZ terjeszt róla, karöltve a Nagyváradi Egyházmegye püspökével. Hiszen kit is kérdezhet a magyar politika, ha egy egyházi ügyről kíván tájékozódni? Nyilván azt a politikai pártot, amelyhez kötődik, s azt a püspököt, akinek az egyházmegyéjében történik az esemény, amelyről tudni szeretne. Az eszébe sem jutott senkinek, hogy az érintett rendi vezetőtől érdeklődjék. Ami pedig már a legalja, hogy Orbán Viktorra hivatkoznak annak érdekében, hogy Fejes Rudolf Anzelm O.Praem atyát lejárassák. Azt igyekeznek ugyanis vetíteni a közvélemény számára, hogy a „nyakas, önfejű, összeférhetetlen” apát, még a magyar miniszterelnökre sem hallgat.

Az RMDSZ-es képviselő, Szabó Ödön már levizsgázott a váradhegyfoki premontrei ügyben, jól kiszámítva, hogy miként kedvezhet azoknak, akik lelkiismeretfurdalás nélkül kidobják az apátot a saját román törvényeiket semmibe véve. A püspök működését pedig, mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a hívek panasza szerint, egyházmegyéje templomaiból eltűntek a magyar zászlók, és akiről áldott emlékű nagy elődje, Őexcellenciája Tempfli József úgy nyilatkozott, hogy: „csak a neve magyar”.  

A szótlan budapesti politika nem vesz tudomást vagy nem tud arról, hogy a premontrei apát sem az RMDSZ-nek, sem a püspöknek nem alárendeltje. Így őt, mint egy szerzetesrend vezetőjét kellene végre megkérdezni, a rágalmazások és vádaskodások helyett az ügyről. Úgy a premontrei apát elmondhatná, milyen aljas törvényszegések és állami visszaélések történnek annak érdekében, hogy a 900 éve Nagyváradon működő szerzetesrendet a román hatalom végleg eltakarítsa Szent László ősi városából.

Súlyos hiba tehát hazudozni, lekezelni, rágalmazni egy embert úgy, hogy semmilyen hiteles információ nem áll rendelkezésre ellene, csak a politikai és anyagi érdek generálta pletykák, valamint a kissé magyarellenesnek tűnő egyházmegyei vezetés igaztalan véleménye, amely éppen annyira hiteles, mint az, hogy ezért, felajánlották számára a bukaresti érseki széket… (ez utóbbi persze, még lehetséges is volna.)

Az igazság azonban akkor is igazság marad, ha ezren tagadják. A támadások, a magyarellenesség, az egyházüldözés és a hazudozás egyszer számon kéretik, mert minden kiderül, ahogyan erre Jézus Krisztus figyelmeztet: „Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt a világosságban fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni.” (Lk 12;3.)

Amikor arról beszélnek, hogy az apát nem hajlandó tárgyalni, akkor is csupán vádaskodnak, hiszen az apáttal az önkormányzat nem hajlandó tárgyalni, és a megrendelt bírósági politikai ítéletre hivatkoznak, amely ellenkezik mind az EU-s, mind a vatikáni, mind a román törvényekkel.

A sunyi hallgatás és az ártatlan szerzetespap rágalmazása, vádolása, egy 900 éves magyar katolikus jelenlétet szüntet meg. A cinkos hallgatás, az „audiatur et altera pars” figyelmen kívül hagyása éppen olyan bűn, mint maga a lopás, a visszaélés, a magyarellenesség, az árulás és a keresztényüldözés.

A premontreiek nagyváradi ügyében való hallgatás, mind a három bűnt magában foglalja. A bűn pedig magában hordozza a büntetést… bárkiről legyen is szó. Az ártatlant támadni, a közösséget megbotránkoztatni és az igazságot szemrebbenés nélkül tagadni sem nem keresztényi, sem nem tisztességes emberi magatartás. Jó lenne tehát a másik felet is meghallgatni és szolgálni a keresztény, a magyar, a történelmi érdekeket – Budapestről is.

Stoffán György   

És egy cikk Amerikából: https://www.lifesitenews.com/blogs/this-catholic-abbot-is-standing-strong-against-freemasonic-forces-trying-to-confiscate-his-monastery/?utm_source=fbjhw

Nyílt levél Azbej Trisztánnak

 

Igen Tisztelt Helyettes Államtitkár Úr!

Örömmel láttam éveken keresztül, hogy Ön és államtitkársága milyen hatalmas munkát végez az üldözött keresztények érdekében, az ő megsegítésükben. A világban a keresztényüldözést már nyíltan folytatják, úgy Európában, mint a Közel-Keleten és Afrikában. A tendencia azonban nem áll meg az országhatároknál és azokat az országokat is sújtja, amelyekről azt hinnők, hogy jogállam és demokrácia.

Ilyen ország a szomszédos Románia is, amelyben nyílt politikai támadást indítottak a kereszténység ellen, egyben a magyar kereszténység eltörlése érdekében. A jog is ennek a célnak a kiszolgálójává vált, hiszen a román miniszterelnök – aki korábban Nagyvárad polgármestere volt – beavatkozása világosan mutatja, hogy a nagyváradi premontrei-ügyben körmönfont hazudozás és rágalomhadjárat van folyamatban.

Bizonyára nem jutott el Önhöz ennek az ügynek a ténye, ezért lehetséges az, hogy a kormány részéről eddig egy szó sem hangzott el, a 900 éve Nagyváradon működő Premontrei Rend mai drámai helyzetét illetően. Az események azonban megállíthatatlanul arra haladnak, hogy Fejes Rudolf Anzelm premontrei apátot a román törvénytelenség minden szerződés és bizonyítás ellenére, húsvét hétfőn ki akarja lakoltatni a premontrei kolostorból, amely a Rend elismert tulajdona, s amely az Apát úr munka-, és lakóhelye is egyben. Állami fizetést kap, tehát a munkaügyi helyzete törvényes és rendezett a román törvények szerint is.

A váradi püspök feltehetően állami nyomásra és féltve a váradi püspökség javait, feljelentést tett a kiállás helyett az apát ellen, mert szerinte az igazság védelme összeférhetetlenség és zavarkeltés. Érthető tehát, hogy ilyen körülmények között, amikor a püspök is saját paptársa ellen kénytelen szólni, senki nem mer kiállni az igazság mellett.

Kérem Önt, hogy szíveskedjék megvizsgálni a nagyváradi helyzetet és kormányszinten is tiltakozzunk az igazságtalan, törvénytelen, magyar-, és keresztényellenes ügy miatt, ha kell, a román nagykövet behívásával, vagy  bármilyen más lehetséges eszközzel.   

Ellenkező esetben a törvénytelenség beérik, és a 900 éves premontrei jelenlétet a román kormány egyszer és mindenkorra felszámolja az RMDSZ és a váradi püspök támogatásával, amihez fogható szégyen és árulás aligha volt eddig a Trianon utáni magyar történelemben.  

Csak jelezni kívánom, hogy ilyen körülmények között történhetett meg, hogy az erdélyi magyar katolikus közösség érseke és a püspökök az RMDSZ-szel együtt tapsolt Bukarestben az arcátlanul, a Román Parlament által meghirdetett Márton Áron Emlékév szavazásán… mintegy megalázva az egész közösséget és a nagy püspök emlékét. Hiszen 130. évfordulót nem szoktunk emlékévvel megünnepelni. Az emlékév mottójaként olyan idézetet citálnak Márton Árontól, mintha az üldözött püspök szorgalmazta volna a magyarság beolvadását…  

Kérem Helyettes Államtitkár Urat, hogy a fenti ügyben vizsgálódjék és lehetőségei szerint álljon ki az üldözött keresztényért, azaz, Fejes Rudolf Anzelmért OPraem. és rendjéért, valamint azért, hogy a húsvét hétfői kiköltöztetés ne történhessék meg!

Maradok tisztelettel, Áldott Húsvéti Ünnepet kívánva, a Feltámadás hitében és örömében:

Budapest, 2026. 03. 10. 

Stoffán György, író

https://www.facebook.com/groups/51900027686

Nyílt levél ft. Böcskei Lászlónak, Nagyvárad püspökének

 

Nagym. és Főt. Püspök Úr!

Az utóbbi hetekben egyre élesebben kirajzolódik az a drámai helyzet, amelyet a román városvezetés korábbi polgármestere és mai utódai generáltak egy magyar cca. 900 éve Várdon is jelenlévő és szolgáló szerzetesrenddel és annak apátjával szemben. E kép, amelyet ma látunk az ügyet illetően, nem a magyar katolikusság összetartására enged következtetni, hanem egy politikai összeesküvésre, amelyben Ön, mint az egyházmegye püspöke is aktívan részt vesz… a rossz oldalon. Amíg egykori lelkiatyám és barátom, az Ön elődje, Nagyméltóságú Tempfli József püspök atya egészen Bukarestig utazott, hogy hazahozza a Székesegyház monstranciáját, addig Ön, a meglévő entitást is feladja, nehogy szó érje a ház elejét. Tudom, hogy Ön nem felettese a premontrei apátnak, de Ön is magyar, Ön is katolikus, így Önre is vonatkozik Márton Áron püspök figyelmeztetése: „Tartsatok össze, támogassátok egymást a katolikus szent hit megőrzésében; álhatatosságotokkal és erényes életetekkel pedig adjatok jó példát más vallású testvéreiteknek is.”

Ön azzal, hogy feljelentette a váradi premontrei apátot, hogy nap mint nap igyekszik a segítés helyett a küllők közzé faágat tenni, rettentő rossz példát mutat, amely beleillik voltaképpen nemzetünk végóráinak ütemébe, de semmiképpen nem illik bele Jézus Krisztus tanításába, parancsaiba. Ön a politikát szolgálja ki azzal, hogy amúgy is nehéz helyzetében még papságának megkérdőjelezésével is terheli az Apátot, s a premontrei generálist arra ösztönzi, hogy az igazság melletti kiállásáért büntesse meg e nagyszerű és hitében, elkötelezettségében példamutató, magyar premontrei szerzetest.

Nagy elődök példái, nagy elődök tettei állnak Ön előtt, mint Patachich Ádám, aki a magyar katolikus egyház érdekében hajlandó volt Mária Teréziával is összekülönbözni, levelében nyersen megnevezve az uralkodónőt. A másik nagy előd, a már említett Tempfli József, aki püspöki ornátusban állt saját tulajdonának múzeumi tározója mellett mindaddig, amíg vissza nem adták a szintén említett, értékes kegytárgyat. A nagy példakép maga Márton Áron püspök, aki a szerzetesrendekért, a népért, az egyházért vállalta a szenvedéseket, s nem volt hajlandó megalkudni politikai pártokkal vagy a főhatalommal, mert lelkiismerete és hite volt. Igaz, említhetnék számos más, nagy elődöt, vártanú püspököt és papokat, akiknek számát nehéz volna meghatározni…

Ma Ön, egy 900 éve Váradon tanító rend teljes megszüntetésének politikai érdekében támadja az igazságért küzdő apátot, egyben mindazokat a híveket, románokat és magyarokat, katolikusokat és reformátusokat, akik hasonlóképpen az igazságot védik, azért küzdenek. Hiszen, itt nem egyetlen emberről, egyetlen papról, egyházi méltóságról van szó, hanem egy tendenciáról, amelynek végső célja megsemmisíteni a magyarok, a katolikusok és a magyar keresztények múltját, eltörölni még az emléküket is. Ön ebben partner, amikor paptársát, a premontrei apátot feljelenti, amikor büntetést kér rá fennhatóság nélkül, amikor szótlan marad egy látványos és jól körülírható törvénytelenséggel szemben, amelyet 150 éve szorgalmaz egy, „László király” nevét viselő titkos társaság.

Amikor egy püspökről azt halljuk – ismerve az ügy minden apró részletét –, hogy az igazságért harcoló magyar apátot egy magyar püspök feljelent, az olyan megbotránkoztató, mint amikor a csőcselék Barabást kiáltott és az ártatlanra „feszítsd meg!”-et.  Az Ön feljelentése is a húsvéti felkészülés idején íródott, ami ennek az árulásnak még nagyobb hangsúlyt ad. Ugyanis, ez az eljárás, a premontrei apát keresztútjának – mindannyiunk lelkében – fájdalmas stációja.

Levelem megírására nem kért fel senki, és kérem, ilyesmivel ne is vádolja – újhont – az Apát Urat senki előtt! Csupán azt írtam le, amit egy katolikus magyar ember érez Ön iránt és az Ön cselekedetét illetően. Imádkozom Önért és mindazokért, akik ebben az ügyben nem hallgattak Márton püspök fent idézett figyelmeztetésére, és mindazokért, akik a magyar megmaradást és a magyar kereszténységet, politikai vagy egyéb érdekből aláássák, s együttműködnek azokkal, akiknek a „barátságát” a katolikus egyház a katolikusok közösségéből való kizárással bünteti.

Kérem Önt, hogy gondolja át a premontrei kolostorral, templommal és az Apát Úrral összefüggő nézeteit, és próbáljon meg imával Tempfli püspök úrhoz fordulni tanácsért! És ne felejtsen el egy régi latin szállóigét: „Hodie mihi, cras tibi” Ma a premontrei kolostor és templom, holnap a Szent László Székesegyház és a kanonok sor…

Budapest, 2026. 03. 05.

Stoffán György

író, egyháztörténet kutató

Nagyváradi délelőtt… ez a mi hazánk!

 

A nagyváradi premontrei kolostor és templom előtt összegyűlt a magyarság azon része, amely hite, magyarsága és elkötelezettsége okán, kötelességének érezte, hogy akár testével, imájával és jelenlétével is megvédje Várad talán utolsó erődjét és annak apátját, Anzelm atyát. Fontos volt ez a védelem, hiszen a román törvénytelenség és a vasgárdista náci magyargyűlölet sem Istent, sem embert nem ismerő őrülete határotalan. Maga az állam miniszterelnöke, váradi polgármesterként maffiamódszerekkel hamisította meg a tulajdoni lapot, így a restitúció által visszakapott kolostor állami tulajdonba került, egy csalás által és egy ingatlanpanama érdekében. A miniszterelnök saját bírákkal, a törvényt semmibe véve, öt esztendeje elindította tehát a támadást, s most fullajtárjai, azaz, a mai városvezetés folytatják a műveletet.

Pillanatnyilag, a „tömeget” látva felfüggesztették a kilakoltatást, ám a román vezetésnek hinni igen nagy ostobaság volna.

A tömeg szót idézőjelbe tettem, hiszen két-háromszáz ember nem tömeg akkor, amikor egy nemzet értékének védelméről, szabadságáról, törvényes megmaradásáról van szó. És a váradi ügy az! Olyan ügy, amelynek védelmében két-háromezer embernek kellett volna összegyűlnie, ott kellett volna lennie a váradi püspöknek, hiszen, mint tulajdonos a Nagyváradi Püspökség szerepel a papírokon, akivel szerződése van a Premontrei Rendnek. Hallatnia kellett volna a hangját Gyulafehérvér érsekének is, bár Nagyvárad, az egykori temesvári püspök, Sebastian Kräuter ellenkezése miatt a bukaresti érsekséghez tartozik. És tiltakoznia kellett volna minden egyházi vezetőnek, beadványokkal ostromolva a román és az uniós hivatalokat. Ám, senki nem tett semmit, nem szólt semmit. Egy magyar keresztény erődítményt feladott mindenki. Magára hagyva az igazáért és népéért küzdő apátot. Márton Áron püspök sorát, ma a váradi premontrei apát éli meg, miközben Áron püspökkel takaródzva, némaságba burkolózott mindenki, aki tehetett volna vagy tehetne az ügyben.

A KDNP és a kormány hallgatása is drámai. Nem kérték fel a magyarországiakat, hogy aki tud, menjen ma Váradra, mert ott is sorskérdésről – magyar sorskérdésről – van szó. A pártok is a saját érdekeiket, a választáson való lehetséges győzelmüket csiszolgatják, és csöppet sem érdekelt senkit, hogy Anzelm apát, a kolostor, a templom megmarad-e, vagy a történelem süllyesztőjébe löki-e a román törvénytelenség és magyargyűlölet!

Egyedül a Mi Hazánk érezte úgy, hogy részt kell vennie a tiltakozáson, hogy ott kell lennie ezen a gyalázatos délelőttön és be kell számolnia a közösségi oldalon mind arról, ami Nagyváradon történik. És ez, legalább olyan fájdalmas tény, mint az, hogy kevés lelkes és lelkiismeretes magyar és román jelent meg ott, ahol a nemzetnek lett volna a helye.

Nem igérgetésekkel, nem zsák krumplival, nem egymás lejáratásával vizsgázott ma a Mi Hazánk Nagyváradon, Szent László városában, hanem tettel, megjelenéssel, kiállással, felhívással, hittel és nemzeti elkötelezettséggel… nem kampányfogásként, hanem meggyőződésből, hazaszeretetből. És ez a vizsga jelesre sikerült 2026. február 23-án, magasra emelve ennek a közösségnek a hitelét, méltóságát. Ha semmi mást nem mondana, ha nem tárná fel a valós bajokat, akkor is gondolkodóba ejtene ez a közösség… a többi hallgatag, meghunyászkodó és a magyar ügyet sokadik helyre soroló pártokat illetően. Mátyás királyunk születésnapján, Szent László városában vizsgázni szép dolog, kivált, ha a vizsga eredménye jeles, s a vizsga elnöke maga a magyarok Istene!

https://www.youtube.com/watch?v=x7myy4onXpo

Stoffán György