Összetűz, Osztie Zoltánra…

Manapság valamiféle beteges gyűlölet-kényszert érez sok ember, ha egy-egy párthoz kötődő rendezvényen ismert ember, főleg, ha pap, egyházi személy szólal fel. Szinte aberrált szellemi kielégülést jelent az, ha támadhat ezután a sajtó, a közösségi oldalak megmondóemberei és újra, meg újra lehordhatja az Egyházat, a papot, mert meg mert szólalni. És ez a szellemiség messze áll a sokat emlegetett, de soha nem létezett demokráciától.

Most Osztie Zoltán plébános áll a támadások kereszttüzében. Csak azért, mert ember, mert tartozik valamilyen párthoz, mert abban látja sokakkal együtt az ország elérhető lehetőségeinek megvalósítását. Téved? Nem téved? Mindegy. Szíve joga megszólalni, hiszen, ő is magyar állampolgár. Igaz, nem géplakatos, nem orvos vagy mérnök. Pap. Pap, akinek van világnézete, vannak elvei, és senki ellen nem szít gyűlöletet, csak elmondja a véleményét, ahogy ezer más ember is elmondja és elmondhatja. Elmondja, hogy kiről mit gondol, mit lát jónak, mit rossznak, és a rossznak véltért imával fohászkodik.

Az, hogy helyes-e vagy nem egy politikai rendezvényen fellépni, annak az eldöntése mindenkinek saját joga. Kiállni valami és valaki mellett, ez is emberi jog, erkölcsi döntés. Egy vasmunkástól, egy orvostól, egy mérnöktől nem látja szükségét elhatárolódni a cége vezetője, hiszen, ha munkáját jól végzi, akkor nincs miért kikezdeni, nincs miért megróni vagy megalázni. Ezt csak akkor teszi meg a cégvezető, ha ő a másik ideológiához tartozik, netán függ attól az ideológiától, annak vezéreitől, akikkel a géplakatos, az orvos vagy a mérnök megvallott elveiben szemben áll. Ám ez sem etikus magatartás.

Most Osztie Zoltán van a támadások középpontjában, mert élt a szólásszabadság szellemében a szólás szabadságával. Akinek tetszik a fellépése annak tessék, akinek nem, az ne nézze, ne hallgassa, de el nem ítélheti, mert ez az emberi jog, a szólás joga kijár mindenkinek mindaddig, amíg mások ellen nem szól, amíg mások ellen nem generál gyűlöletet, amíg – mint Osztie – Krisztus tanításából kiindulva próbálja elmondani nézeteit. A papnak azonban nagyobb a felelőssége, mint a civil embernek. Ezért fontos előre mérlegelni a hatást azt illetően, hogy mit ér el, ha megjelenik, ha beszél… hiszen a mai korban olyan szintre emelkedett a társadalmi primitívség, hogy a jószándékkal elmondott beszédet is képes gyűlölködve az Egyház egészére negatívan kiterjeszteni.

Talán ezt kell megtanulnia még az egyháziaknak. Ha pedig kiáll és beszél, akkor fontos kihangsúlyoznia azt, hogy emberként, magyar állampolgárként szólal meg. Arra hivatkozva, hogy teológusként áll a tömeg elé, ma nagy hiba. Ám a jószándékot kétségbevonni, a szólásszabadságot semmibe venni eddig nem volt divat Magyarországon. Ma se legyen az! Ám, azt kívánom, hogy rosszabb felszólalók, szónokok egyik párt rendezvényein se legyenek, mint Osztie Zoltán volt a maradék „fideszesek” várbéli naggyűlésén…

Talán egészségesebb lenne a társadalom, ha végre elszakadna a pártoskodó gyűlölködéstől és olyan nagygyűléseket szerveznének keresztény magyar emberek, ahol a pap papként, reverendában vagy csuhában a keresztény magyar egységet hirdethetné. Politikán kívül és azon felül…

Stoffán György

Patkók a vakvágányon

Ami a hazai politikai életet illeti, az a klasszikus erkölcsi normák szerint többféleképpen volna minősíthető, bármelyik szereplőjét is nézzük. Akár a minimálisra zsugorodott ellenzéki pártokat, akár a többségi résztvevő pártot tekintjük. Nem a politikájukat, hanem a magatartásukat vélem az alapvető erkölcsi normákkal ellentétesnek, hiszen a politika ma, maga az erkölcstelenség. Az emberi viselkedést, a magatartásformákat, a tartást hiányolom azokból, akik ott ülnek a szebb napokat is látott falak között, és ahelyett, hogy a nemzet érdekeit szolgálnák, úgy háborúznak egymással, mintha csökken értelmi képességű, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők lennének. Egyelőre köze nincs ennek a parlamentnek ahhoz, amire felhatalmazást kapott.

A vagdalódzás, a gyanúsítgatások, a vádaskodás nem a parlamenti munka része, ugyanis egy jogállamban a bűncselekmények felderítése a hatóságok dolga. Mások megalázása pedig arról állít ki bizonyítványt, aki másokat nyilvánosan megaláz. Ez akkor is így van, ha vannak társai a modortalanságban, és vannak, akiknek tetszenek a gyűlölködő, úri szalonokba nem illő mondatok… A hatalmi gőg minden esetben a hatalom elvesztéséhez vezet, csak idő kérdése. Az emberi magatartás, az alázat, a szolid, társasági viselkedésmód sokkal szimpatikusabb az előbbinél. És akkor talán nem röhögne és nem gúnyolódna rajtunk a fél világ. Ma jobban járnánk, ha a Parlament is csak egy idegenforgalmi látványosság lenne… akárcsak a Karmelita.

A másik oldal is súlyosan kifogásolható viselkedésű. Ugyanis az, hogy egy tizenhat évig kormányzó párt ennyire összezsugorodott, annak nem csak külső okai vannak. Ami hiányzik ebből a koalíciós minifrakcióból, az a beismerés és a felismerés. Hiányzik a bocsánatkérés, és a kellő alázat, amely az önismeret hiányát tükrözi. A minifrakció szedett vetett tagjai még mindig úgy viselkednek, mint az áldozati bárányok. Mindenki hibás, mindenki rossz, és mindenki bűnös rajtuk kívül. Pedig ekkora bukás után nem játszhatná el ez a koalíció azt a szerepet, amelyről azt gondolja, hogy számára ez a természetes, hiszen 3,5 millió magyar szavazott a mai kormánypártra, és ezt a három és félmillió magyart senkinek sincs joga selejtnek vagy csürhének neveznie. Inkább az okokat kellene keresni, a bűnöket beismerni, és nem védeni a védhetetlent. A másik ellenzéki párt nagyotmondó és öntömjénező, de olykor logikátlan és túlzó magatartása is inkább ront a nemzeti oldal hatásfokán, semmint javítaná azt.

Summa summarum: ma minden parlamenti párt egymással foglalkozik, és ugyanaz az ellenségeskedés folyik tovább, mint ami a választási kampány visszataszító időszakában folyt. Pedig a nyertes pártnak, a nyertes kormánynak az ígéretei betartásával, a magyar nemzet érdekeinek szem előtt tartásával, az ország építésével kellene foglalkoznia, a magyar lakosság, a magyar nemzet megelégedésére.

Az ellenzéknek pedig, nem külön-külön pártokban és öntömjénezéssel kellene felhívni magára a figyelmet, nem kellene mantrázni a „mi jobbak voltunk, mi segítettünk, mi mindent jól csináltunk” önámító, a visszatérés reményét életben tartó szlogeneket, hanem alázattal bocsánatot kellene kérni a 2,3 millió magára hagyott szavazótól, a visszaélések, a rossz személyi politika, az álomvilág megteremtése, a média kocsis-stílusúvá tétele miatt, de amiatt is, ahogy sok igaz magyart még a kormányzásuk idején hagytak magára, szigeteltek el a tudományos életben, a kultúrában, a médiában.

Végre rá kellene döbbennie a nemzeti oldalnak, hogy itt már nem pártokról, nem kivagyiságról, nem visszatérési álmokról kell beszélni, nem délibábok után kell szaladgálni, hanem végre meg kell látni az egységben gyökerező erőt, meg kellene látni végre, hogy a nemzet nem termelőerő, nem pénzcsap, hanem emberek tömege, akik saját hazájukban egy normális állami vezetés mellett, legalább békében akar élni és egyáltalán nem kíváncsi egyik párt öndicséretére sem, vagy habzószájú rágalmaira. Békére… csak békére, együttműködésre, a haza és a nemzet javára. Mert bizonyos, hogy az ellenzék és a kormány között van átjárás, van lehetőség emberi hangvételre, van mód beismerésre és bocsánatkérésre, és van híd az emberi magatartások találkozásához. Csak akarni kellene végre. Csak emberré kellene végre válni akár győztesként, akár vesztesként. És ha megvan az emberi magatartás iránti vágy, elkötelezettség, akkor csak egy lépés a megvalósítás, a cél.

Ma minden oldalnak elsőrendű kötelessége lenne, a választások óta elpazarolt, gyűlölködéssel töltött időért bocsánatot kérni és megteremteni a békét, ami egyben az ország biztonságát is jelenti…

„Akinek füle van, hallja meg!” (Mk 4.23.)

Stoffán György

Vatikáni egyházrombolás

Immár eltelt ötvenegy év a II. Vatikáni Zsinat óta, és ma már világosan látszik annak a folyamatnak a drámai romboló hatása, amely ebből a zsinatból eredt és tombol máig. 1965-ben meghasonlottak a hitükhöz hű, hitükben megingathatatlan hívek milliói, a papság nagyrésze elvesztette a bizalmát az addig állandóságot, szent kapaszkodót jelentő Szentszékben, más papok pedig örömmel követték az újításokat, rombolták az építészeti emlékeket, elhagyták a hagyományokat és ellenségesen kezdtek viselkedni azokkal, akik megtartani akarták mindazt, ami kétezer évig a Római Egyházat jelentette.

A szabadkőműves kapcsolatairól hírhedt VI. Pál vaskézzel irányította az egyházrombolás kezdetén a zsinati ajánlások betartását, és követői mindent megtettek azért, hogy a megsemmisítő folyamatot saját környezetükben sikerrel beindítsák.

 

A latin mise elvetése, a szembemiséző oltár bevezetése, a lányok oltárszolgálata, az egyházi viseletek egyszerűsítése és az építészeti emlékek rombolása felismerhetetlenné tette az Egyházat. Olyanná vált az egész Világegyház, mint amikor a lovak közé bedobják a gyeplőt…

 

Ekkor lépett színre Marcel Lefebvre érsek, aki nyíltan visszautasította a zsinat határozatainak nagyrészét, és megtartott mindent, amit a zsinat el kívánt törölni vagy meg akart változtatni. Kis közösségét X. Szent Pius pápáról nevezte el, és a kiközösítés ellenére is vallotta a Rómához való hűséget, azaz, a pápaság tiszteletben tartását, mert nem elszakadni akart, hanem a vallás gyakorlásának szabadságát, a hagyományok tiszteletben tartását és gyakorlását kívánta megtartani. Az Egyház Lefebvre érseket ellenségként kezelte, így ellenségként, hamis tanításként kezelte a kétezer éves hagyományt is.

Az üldöztetésnek XVI. Benedek pápa vetett véget azzal, hogy Lefebvre papjait és püspökeit visszafogadta, ám a pápai döntés sem hozott felhőtlen békét, mert a Vatikánon belül romboló szabadkőműves erők továbbra is áskálódtak immár nem csak az FSSPX ellen, hanem Benedek pápa pontifikátusa ellen is. Végül XVI. Benedeket zsarolással lemondásra kényszerítették, és helyét átvette a szélsőséges liberális, kommunista eszméket valló argentin érsek, Jorge Bergoglio, aki a Római Egyház egyik legkártékonyabb pápájaként vonult be az egyháztörténelembe.

 

Első intézkedéseivel ismét lángba borította az egységet, kitagadta az FSSPX-t, bár látszólag tárgyalásokat folytatott velük, de a szándék egyértelmű volt. Az FSSPX vezetése hiába próbálta érvekkel, történelmi tényekkel és dogmákkal bizonyítani igazát, hűségét, Róma hajthatatlan maradt. Bergoglio inkább részesítette előnyben Abu Dhabi istentagadó szerződésének aláírását, a homoszexuálisok befogadását, az abortusz részbeni elismerését, a bálványimádókkal való egyetértést, és ezer más egyházromboló tevékenységet, mint az Egyházon belüli békét, egyetértést. A Piusosokkal valami okból mégis megértőbb és józanabb volt, mint utódja, aki a jogot és az emberiességet is sárba taposta, hiszen Bergoglio gyóntatási és esketési engedélyt is adott nekik az egész világra kiterjesztve. Az FSSPX-et követők száma és ereje, a fentiek láttán megsokszorozódott és megerősödött, Róma pedig, egyre többet veszített megtartóerejéből. Az európai országokban kiüresedtek a templomok, plébániákat adtak el, a papi utánpótlás drámai szintre esett vissza és a hívek is ezrével hagyják el máig a vallást, mert elégedetlenek, mert hitegyókká váltak, mert csalódtak az erkölcsi tartást és Krisztus tanítását sárba taposó római vezetésben.  

 

Bergoglio halálával felcsillant a lehetőség az egyházon belüli béke megteremtésére, hiszen egy Ágoston rendi szerzetes, XIV. Leó foglalta el Péter székét, és kezdetben reményteli nyilatkozatokat adott, latinul misézett, nem határolódott el egészen attól, hogy rendezze az FSSPX-vel szemben fennálló nézeteltéréseket. Hiszen, nem a krisztusi tanításokban vagy dogmákban vannak eltérések, esetleges tagadások, hanem csupán a hagyományok tiszteletében és a liturgia gyakorlásában. Az FSSPX azt a liturgiát tartja magáénak, amelyet a zsinat előtt minden katolikus természetesnek, jónak és követendőnek tudott. A Szentszék ezt tagadta meg a világi és szabadkőműves követelések mentén és azoknak eleget téve. Tehát, voltaképpen a Szentszéket kellene kitagadni a Kánon szerint, mert nem fogadja el a hagyományt, a Krisztusi tanításokkal szembemenő kinyilatkoztatásokat tesz, meghazudtolja mindazt, ami az Egyházat jelentette 1965. előtt.

 

XIV. Leót arra kérte az FSSPX, hogy adja áldását a püspökszentelésekre, de a szabadkőműves vatikáni lobbi ezt megtiltotta Leónak, így ismét olyan egyházszakadás küszöbén áll a Római Egyház, mint 1054-ben. Akkor ugyanazok az érvek és ellenérvek mentén zajlott minden, mint most… és ugyanaz volt a neve a pápának is, csak ő még a IX. volt e pontifikátust gyakorló Leók között. Egyháztörténeti „érdekesség”, hogy X. Leó Lutherrel szállt szembe, mert Luther kifogásolta azt az erkölcstelen magatartást, amelyet Rómában és általában az Egyházban tapasztalt. Leó kiközösítette és megtörtént egy súlyos egyházszakadás, amiben szintén nem a kiközösített fél volt az egyedüli „bűnös”. A reformáció, és a pápa hajthatatlansága miatt emberek százezrei haltak meg…

 

A Szentszék ma is politikai, gazdasági és hatalmi érdekei mentén kormányozza a Katolikus Egyházat. Semmi más nem indokolta és nem indokolja XIV. Leó drákói döntését, miszerint püspököket, papokat és hívek millióit kiközösíti vagy kiközösítéssel fenyegeti, csak az a lobbi, amely Bergoglio idején még jobban megerősödött és egy régi szabadkőműves terv megvalósításán dolgozik. Olyan tervet kíván tető alá hozni, amely megszünteti a Római Egyházat, betiltja Jézus Krisztus említését (már látunk erre példákat Nyugat-Európában), világegyházat alapít, új Bibliát ír ideológiai alapon, hamis tanításokra hivatkozva etc. Az FSSPX hiába bizonygatta levélben a pápasághoz való hűségét, Leónak inkább a háború jelenti a megoldást, semmint a krisztusi béke, amely nem ártana sem az Egyháznak, sem a híveknek, de erősítené a kereszténységet, a Katolikus Világegyházat. A szabadkőműves és homoszexuális vatikáni lobbi szorításában XIV. Leó tehetetlen, ha egyáltalán óhajtana is tenni a békéért. Ám, ez nem így látszik. Az európai országok katolikus egyházainak züllesztése is megkezdődött, mert a cél, hogy egyre kevesebb pápaválasztó bíboros legyen, és ezek olyanok legyenek, akik követik a sátáni változtatásokat. Nem kell messzire mennünk, nekünk magyaroknak, hiszen Erdő Péter nyugdíjazása után nem lesz többé az Esztergom-budapesti érsek magyar bíboros, de a tervek szerint a bergoglionista, liberális, magyar nevű délvidéki Németh Lászlót szemelték ki a vatikáni szabadkőművesek a Magyar Katolikus Egyház élére…  Ezzel pedig megszűnik a történelmi Magyar Katolikus Egyház.

 

Hogy mi lesz a folytatás, és hol áll meg az a bizonyos nehéz kő, még nem látjuk, nem tudjuk. Az azonban bizonyos, hogy a Római Egyházat nem Róma, hanem az FSSPX tartja meg. Mert Róma elárulta önmagát, elárulta a hívők millióit és elárulta Krisztust…

 

Dr. Vassy László 

Szerkesztőségünk úgy értesült, hogy áll a bál Pécelen. A Tisztán a Városért Egyesület színeiben képviselővé vált Perger Krisztina, aki alpolgármester is egyben, elhagyta az őt támogató civil szervezetet. Állítólag feljelentés is született, bár a Pest Megyei Rendőrfőkapitányság eddigi kérdéseinkre nem válaszolt írásban szóban közölték, hogy 15 napjuk van a válaszadásra. Fura pálfordulás történt Pécelen, mert az alpolgármesterré avanzsált Perger Krisztina, az őt támogató a Tisztán a Városért Egyesületet elhagyta. Köpönyeget

cserél a képviselő, ami állítólag komoly felháborodást okozott. Sokak szerint ez nem etikus lépés. Mások szerint le kellene mondania az alpolgármesternek, mert az, hogy átöltözik egy másik szervezet ruhájába, komoly kérdéseket vet fel, hiszen cserben hagyta a támogatóit, akiknek köszönheti a politikusi karrierjét. Ám, vannak olyanok is, akik szerint az alpolgármesternek vissza kell fizetnie mindent, amit a szervezet a kampányába ölt.

Nos, ezen felvetések jogosnak tűnnek. Mindazonáltal úgy hírlik, hogy valaki fel is jelentette az önkormányzatot és az alpolgármestert is. Állítólag már a rendőrség is nyomoz. Ebből kiindulva úgy gondoljuk, van valami, azaz tényleg megtörtént a feljelentés.

E-mailben megkerestük a Tisztán a Városért Egyesületet is, türelemmel várva a választ kérdésünkre: Mi igaz az alpolgármester kilépéséről keringő hírhalmazból? Azonban találtunk a közösségi média felületén egy videót, ahol konkréten kiderül ki és miért tett feljelentést.

„Ismeretlen tettes ellen tettem feljelentést, korrupció és zsarolás cselekménye miatt. Durva, ami itt megy Pécelen. Kérdezném Krisztina mikor fizeti ki a molinó gyártást, vagy a marketinget, amit csináltunk neki. Mi támogattuk anyagilag is, ezért lett alpolgármester. De felborított mindent, nem is kommunikál… ez egy csalás” – mondta a videó feltöltője.

Igy összességében tehát, tényleg baj lehet Pécelen. Mert nem jó, ha egyik szervezetből a másikba ugrál az ember, ráadásul úgy, hogy ahhoz a bízonyos áhított politikai párthoz az új szervezetnek sincsen semmi köze... Az ügyet nyomon követjük és Olvasóinkat a későbbiekben tájékoztatjuk a várható fejleményekről.

stoffángy.

Kép: Internet/Perger Krisztina facebook

A politika mételye és a kereszténység

A magyar társadalom valamit nagyon félreértett a kereszténységet illetően. Amikor a keresztény szellemiséget egy emberhez, egy párthoz kötjük, az abban a pillanatban elveszti a lényegét: Krisztust és az Ő tanítását, parancsait. Ha nem tartjuk be azt a tanítást, miszerint a császárnak a császárét, Istennek, ami Istené, és a császár védelmében megtagadjuk azokat az isteni parancsokat, amelyek között a felebaráti szeretet, az ellenség szeretete, és a „szeressétek egymást úgy, ahogyan én szerettelek titeket”, máris hazugsággá vált a kereszténységünk.

Lehet-e keresztény valaki, aki keresztény testvérét utálja, mert az másra szavazott? Lehet-e keresztény az, aki látja milyen bűnöket követett el a pártja, amelyben bízik, de nem rója meg érte, hanem megmagyarázza miért nem bűn az a bűn? Lehet-e másik keresztényt káromolva kereszténynek lenni? Be lehet-e skatulyázni egy egyházi személyt ebbe vagy abba a pártcsaládba? Nem, nem és nem… Mert a kereszténység nem politikai háborúságokban, nem gyűlölködésben és hatalommániában rejlik, hanem Krisztusban!

Lehet szimpatikus egy politikus, egy politikai párt elképzelése, programja, lehet és kell is a lelkiismeretünk szerint szavazni és ha megkérdeznek, lehet indokolni. Ám, egy-egy párt istenítése, egy-egy politikus imádata vagy gyűlölése nem vezet sehová. A szavazópolgáron semmi nem múlik, talán még az a választás sem, amiben oly sokan hisznek. A politika egy magától működő folyamat, amely minden időben pontosan ugyanazokat az egyetértéseket és gyűlölködéseket generálta és generálja a történelem során. Ha a háborúkat, az öldöklést, az egyházellenességet vagy az egyház iránti hűséget vesszük górcső alá, láthatjuk, hogy a történelem során semmi nem változott. Gyilkolhattak királyt, szavazhattak a társadalmak a háborúra vagy az ellen, ölhettek nemeseket, kirabolhattak kastélyokat stb… a folyamatok ugyanazok. Dózsa parasztjai vagy Rákosi prolijai ugyanazt tették, de a kapzsi, főurak is épp úgy rabolták meg a királyi kincstárat, mint a 21. század oligarchái, NER-ersei az államot… A politikai tehát egy, az átlagembertől távol álló folyamat, de ebben a folyamatban az átlagember marionett-figurakánt vesz részt. A hatalmasok rángatják, megöltik a lelkét gyűlölettel a másik párt iránt, hazudoznak neki, ígéretekkel traktálják és az átlagember a saját kapzsi irigységében mindent képes elhinni azoknak, akik belőle élnek, gazdagodnak, akik őt lopják meg.

A kereszténység, a krisztusi parancsok követése, az emberiesség, a szeretet azonban túllép ezeken az erkölcstelen hazudozókon, a politikai keresztényeken és Jézusra koncentrál. Nem foglalkozik a politika gyűlöletkeltésével, nem vonulgat az utcára gyűlölködni és nem szidja trágár kifejezésekkel azokat, akik politikailag másban hisznek. Inkább imádkozik értük, hiszen ők akkor szabadulnak majd fel a szellemi bilincseikből, ha megértik a kereszténység lényegét, ha igénylik a Jézussal való személyes kapcsolatot.  

A keresztény embernek el kell határolódnia a politika mocsarától, és meg kell értenie a szeretet lényegét, ami nem abból áll, hogy a másik nyakába ugrom, hanem abból én magam nem szidom, nem gyűlölöm a másik oldalt kedvelő keresztény vagy nem keresztény embertársamat. Ha minél többen el tudjuk érni, hogy kikapcsoljuk a politikai nézeteket a mindennapok egyébként sem könnyű folyamatából, akkor a másik ember is rádöbben, hogy ő is tudna boldogabban, kevesebb probléma és kevesebb gyűlölet nélkül, a politikától szabadulva élni. Mert nem keresztény szólamok azok, amelyek 3,4 millió embert hazaárulónak, söpredéknek neveznek aztok, akiknek nem kevesebb a bűnük, mint az ellenfélnek… csak más kategóriában jeleskedtek.

A magyar, keresztény embernek meg kell szabadulni a kereszténységtől távol álló politikai kereszténységtől és magától, a politikától. Nem azzal kell foglalkozni, hogy ki mennyit keres, ki milyen pozícióban volt, van, ki, mivel utazott és mennyiért… mert ezek a kérdések a kapzsi és irigy, keresztényietlen szellemiségre utalnak. Ami bűn, azt bízzuk Istenre és ne akarjunk helyette ítélkezni. Mindenki megkapja a jussát az isteni igazságszolgáltatás által. Béke azonban csak akkor lesz, ha mi magunk megteremtjük a saját lelkünkben a békét, a szeretetet. Mert az a béke és az a szeretet kisugárzik, hat a környezetünkre. Nem kell hozzá pap, nem kell hozzá barokk templom… csak bizalom kell hozzá. Bizalom Krisztusban, bizalom az Isten teremtő szeretetében. És akkor mindegy lesz, kik ülnek a Parlamentben és hogyan ostorozzák egymást és mindegy lesz, hogy tesznek-e ki bármilyen zászlót a hídra vagy nem tesznek ki. Az ő dolguk, az ő bűnük… de mi, magyar keresztények maradjunk ki ebből a szánalmas és beteges politikai világból. Mert SEMMI NEM MÚLIK RAJTUNK. Csak a belső békénk és a kereszténységünk…

Stoffán György 

In memoriam dr. Vajda Ferenc

Nem indultam el a búcsúztatóra. Újpest nagyon messze van attól a falucskától, ahol lakom és hamar elfogy az erőm… Egyszerűbben oldottam meg ezt a kegyeleti aktust: megidéztem a most távozott utolsó tanáromat. A tudóst, aki megtanította – ezer más mellett –, hogy mindig azt igyekezzünk fejleszteni magunkban, amiről úgy gondoljuk, hogy nem megy… amihez nem értünk, ami távolabb áll az érdeklődésünktől, ám mégis elengedhetetlen az életben. Így volt ő fiatal korában a zenével az énekléssel.

Élete bizonyosság volt e jótanács valósságára. Hiszen nem csak mesteri módon fejlesztette föl magában a zene iránti érdeklődést, de pályája legbriliánsabb része volt a zene, a zeneoktatás, a karvezetés. Olyan értéket adott diákjainak, amely értékek mentén könnyebb elviselni az élet nehézségeit, és az öröm is sokszorosan megörvendezteti az embert, „zenei kísérettel”. A zene, mindent szebbé, érzelmesebbé, magasabbrendűvé tesz. A közös éneklés varázsa áthatja a kórustagok lelkét és a hallgatóságot, mert évszázadok csodái elevenednek meg egy-egy kórus-, és zenekari műben. A zenetörténet pedig bepillantani enged régi korok Isten-hitébe, szerelmeibe, megpróbáltatásaiba, a zeneszerzők lelkébe, érzelmeibe.

Dr. Vajda Ferenctől sokszáz diák ezt a tökéletességet kapta meg. A szentendrei ferences gimnáziumban élmény volt a tanítás utáni karének, a próbák, amelyeken jó hangulatban, diákok zongorakísérete mel-let szólalt meg Händel, Mozart, Monteverdi, Schubert és Gluck. Kecskés Péter, Körmendi Péter, mint a két legismertebb diák-zongorakísérőnk és Pubi (ez volt a diákoktól Vajda Ferencre akasztott beceneve, lévén akkori ferences rendi neve Pelbárt), karvezetése harminc-negyven diákból álló kórussal igazi zenei élményt nyújtott mind a résztvevőknek, mind a hallgatóságnak. Később, amikor már nem Szentendrén működött, más iskolák diákjait is hasonlóképpen ajándékozta meg a zene mesés világának ismeretével.

Az iskolán kívül, a Palestrina kórust is vezette. A budai Feketesas utcában hasonló élményekkel gazdagí-totta a kórust, amelyben világhírű operaénekesnőnk is erősítette a szoprán szólamot. Remek csapatot, remekműveket adott azzal a szeretettel, amely a zene világában természetes, hiszen a zene a lélek tápláléka, az érzelmek tárháza. Később a Bartók kórus tenor korrepetitoraként, Sapszon Ferenc karnagy úr irányításával csiszolgatta a tenor szólamot. Szívesen vette maga mellé egykori diákjait ebben az énekkarban is.

Aztán teltek-múltak az évek. Az ember begyűjtötte azoknak a műveknek a kottáit, amelyeket Pubi tanított, s olykor a zongora segítségével emlékezik a régi szép évekre, vagy társaságban, a családi karácsonyestéken négy szólamban felhangzanak a művek… Éljen minden bájos szép nő… Narrat omnis homo… Drága szempár… Indulj szép égi szekér…

A tanár úrral már évek óta nem találkoztam, mert vidékre költöztem, mert megvénültem, mert nem szeretek már emberek közé menni… És egyszer csak jön a szomorú hír: meghalt a Pubi.

Most itt ülök a zongora mellett, és szépen, sorban megjelennek az emlékek, felcsendülnek a dallamok, megelevenedik előttem a „Három a kislány”, és a „Rászedett kádi” színpadképe… s megjelenik előttem a fiatal dr. Vajda Ferenc, amint beinti a koncertteremmé változott tornateremben Händel Hallelújáját, de látom a zenekar első hegedűsét is, Beney György matektanárunkat…

És eszembe jut a régi, ferences diákhimnusz, amit ő tanított az első év elején: „…Célunk a béke, tettünk mindig a jó – Isten kezében élni de jó!”

Isten áldjon Tanár Úr! Később találkozunk!

Stoffán György

Egyházi iskolák – 1948-2026…

Amikor az egyházakat, az egyházi intézményeket és egyházi iskolákat éri támadás, akkor ebben az mindig országban baj van. 1948-ban is baj volt, de baj volt akkor is, amikor a Fideszes kormányhivatal 2024-ben, a tanévnyitó előtt bezáratta a szegedi Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnáziumot, ahol főként sajátos nevelési igényű (SNI) valamint, autista diákokat oktattak. És baj van most is, amikor az új kormány azzal kezdi a működését, hogy az egyházi iskolák lehetőségeit óhajtja szűkíteni, mondvacsinált, álindokok alapján. Ha egy hatalom magához az iskolához, mint oktatási intézményhez nyúl, az önmagában is súlyos erkölcsi és szellemi kisstílűségre, ostobaságra utal, hiszen nemcsak magát az iskolát – ez esetben az egyházi fenntartású tanintézeteket – akarja ideológiai okokból megnyomorítani, hanem az egész társadalmat sodorja veszélybe, és ezzel önmagát is.  

A magyar társadalom leépülésének egyik alapvető oka az 1948-as államosítás volt, hiszen egy évszázadok óta működő iskolarendszert semmisített meg, annak oktatási hagyományaival és erkölcsi, műveltségi, szellemi és lelki vonzatával együtt. A tanárokat bebörtönözték, megölték, ellehetetlenítették, emigrálásra kényszerítették. A felszámolt rendszer helyett azonban egy csupán egy politikai ideológiára épült oktatási rendszert biztosítottak, amely az évtizedek alatt a mai szellemi és erkölcsi szintre taposta le a társadalmat.

A kommunista rendszer részleges megszűntével újra indult az egyházi iskolák története, ám korántsem ugyanazok a feltételek és minőség jellemezte ezeket az iskolákat, mert az állam határozta meg a lehetőségeiket, a tantervet, a tananyagot, a liberalizmus és a megkövesedett kommunista ideológia-maradványok szellemében. Az Orbán-kormány sem biztosította az egyházi iskolák szuverenitását, mert az egyházi szellemiséget, erkölcsi és szellemi hagyományokat semmibe véve, törvényben kötelezte ezeket a tanintézményeket a nem keresztény, állam által meghatározott tevékenységre. Majd, amikor bizonyos gazdasági problémák miatt egy egyházi iskolát bezárt, elkezdődött egy leépülés, amelynek a vége április 12-én rajzolódott ki. Igaz, a bukásnak nem csak ez volt az oka, de az iskolabezárás bűne magában hordozta a büntetést is.  

Ma ismét előszedték az egyházi iskolákat, mint intézendő ügyet, és ez nem jó ómen sem a jelenlegi hatalom, sem a társadalom számára. Még akkor sem, ha a kormány furcsa, belső, egyháziaktól származó támogatást is kap. Ugyanis az egyházi iskolák megítélése, működésének értékelése nem állami feladat. Az Állam feladata ez esetben csupán az, hogy a működést biztosítsa. A felvételi statisztikák, az elért eredmények, és a végzett diákok életben elért eredményei azok, amelyek alapján, a visszatekintés után egy-egy iskola értéke megítélhető.

A szegregációs hazudozás ma már nem módszer akkor sem, ha tudja a hatalom, hogy az egyházi iskolák valláserkölcsi nevelésébe nem fér bele az LMBTQ, a szülői belegyezés nélküli szexuális felvilágosítás programja. Emiatt van most 1948 óta először ilyen támadás alatt a felekezeti tanügyi intézmény. Azt a szabadságot meg kell adni az egyházi iskoláknak, hogy többségében a fenntartó egyház alapvetésének megfelelő hitű és vallású gyermekek kerüljenek be a felekezeti oktatási intézménybe. Sajnos, a Fidesz idején sem volt ez így, noha ezt jelentené a vallásgyakorlás szabadsága és a felekezeti iskola önrendelkezése. Származási és más irányú megkülönböztetést soha nem tapasztaltam, egyetlen felekezeti iskolákban sem. Az utóbbi időkben inkább a többségében civil tanári karok által bevitt liberalizmus erősödött ezekben a tanintézetekben, és a diákok többsége a felekezeti iskolákban is szimpatizált a kormányváltással. Tehát, semmiképpen nem reális és nem megalapozott egy bizonyos ideológia alapján szűkíteni az egyházi, felekezeti iskolák lehetőségeit.

A legfőbb problémát ismét csak a múltban kereshetjük. A kommunista diktatúra idején az egyház működését az Állami Egyházügyi Hivatal koordinálta. A tanítórendeket betiltotta, a megmaradt szerzetesrendek utánpótlását meghatározta, a szemináriumok felvételi létszámát erősen korlátozta. Ennek tudható, hogy ma az egyházi iskolákban nem paptanárok és apácák tanítanak, hanem civilek, ami viszont az egyházi jelleget sok esetben leszűkíti a hitoktató és az iskolalelkész jelenlétére. Sokhelyütt semmi más nem utal az iskola felekezeti jellegére. Sok egyházi fenntartású iskola tehát csak a nevében az, ami. Az állam e tekintetben inkább segítőkész, és hálás kellene, hogy legyen azért a sziszifuszi munkáért, amelyet néhány egyházi személy az egyházinak nevezett, de az állam által igazgatott és felügyelt iskolában végez.

Ma már az egyházi iskolák nem írják elő a kötelező vasárnapi diákmisét, a déli Úrangyala imádságot tanórától függetlenül, az egyenruha-, vagy diáksapkaviselést, de olyasmi is előfordult, hogy a diákok és a szülők le akarták váltani a hittantanárt, mert az komolyan vette az előírt tananyagot. E lazaság mellett, mégis van az egyházi iskoláknak egy olyan, sokszor észrevétlen lelki szellemisége, tudata, amely hitbéli, erkölcsi tekintetben az állami iskolákban csak elvétve tapasztalható.

Ha a kormány minden állampolgár megelégedésére óhajtana működni, akkor a keresztény és zsidó iskoláknak teljes szuverenitást és a működésükhöz minden feltételt biztosítana. Hiszen a teljes társadalmat érinti a gyermekek helyzete, tanulási lehetősége, szakmai oktatása. Ahogyan háziorvost is választhat az ember, úgy maradjon meg a joga és lehetősége az iskolaválasztásra is.

A centralizálás, ahogyan ezt az elmúlt majd’ két évtizedben láttuk, súlyos problémákhoz vezetett, mert a tanügyi központok pénznyelőként működtek mind a közoktatásban, mind a szakoktatásban, és a diák volt az utolsó, aki a közpénz-milliárdokból érezhetett valamit. A szakértelem hiánya súlyos károkat okozott, a horribilis támogatások pedig, „rossz emberi tulajdonságokat” hoztak elő az állami iskolarendszerben. Ezért tehát, más irányból kellene a köz-, és szakoktatást vizsgálni, és teljesen fölösleges a társadalom haragját, kormányellenességét az egyházi, felekezeti iskolákon keresztül fokozni, kiélezni.

Különösen nem érdemes az egyházi iskolákat fölösleges és kitalált okok alapján vegzálni. A társadalmi béke megteremtése sokkal nagyobb és szebb feladat, de sokkal célravezetőbb is, hiszen, ha egy társadalom ellenségként tekint egy kormányra és a kormányfőre vagy miniszterre, az magát a kormányzást is hátráltatja, veszélyezteti. Nem lehet a kommunizmust már átélt magyar társadalommal ugyanazt és ugyanúgy megtenni, mint az ellustult és jólétben szocializálódott, műveletlen nyugati társadalmakkal, mert a volt keleti blokk társadalmai, így a magyar társadalom is, ezernyi heget hord magán, és érzékeny is ezekre a mély hegekre. Feltépni pedig, ezeket a sebeket esztelenség. Mert az újabb sebekhez és újabb nemzeti tragédiákhoz vezethet!

Stoffán György

Trianoni önpusztításunk 2026-ban

 

Minden évben megemlékezünk. Ki-ki, a magyar nemzet gyásznapját – ostobán – a nemzet egységének nevezve, mások gyűlölettel a megszálló új hatalmakkal szemben, megint mások szintén ostobán – éppen most – visszakövetelve a megszállt Magyar Királyságot… Sokan, erdélyiként idegen országokban, könnyezve éneklik ezen a napon a Székely Himnuszt, koszorúznak a legközelebbi kopjafánál, ezzel letudva a rájuk eső feladatot. Ezerféle módját ismerjük a június 4-iki megemlékezéseknek, miközben éppen úgy folyik a trianoni gyalázat nemzetünk ellen, mint 1920. június negyedikét megelőzően, a pozsonyi csata óta. Ám, nem csak a megszálló utódállamok ártanak a nemzetnek, hanem a nemzet, maga is az öngyilkosságot választotta. A rendszerváltásnak nevezett nagy nemzeti átverés óta minden egykorvolt magyar terület magyar lakossága megtizedelődött, a nemzethez hű generációk kihaltak, s alig maradt olyan fiatal, aki felvehetné a versenyt eleinkkel a hazaszeretet és hűség, a becsület és a hit terén. Elenyésző kisebbségbe került a magyarság a megmaradt csonkaországban mind létszámát, mind elkötelezettségét tekintve.

Ez persze nem is csoda, hiszen amíg a kommunista, liberális tanárokat, kommunista liberális tanárok képzik az egyetemeken, amíg csak szavak szintjén emlegetjük a hazaszeretetet, amíg a keresztény kultúra csupán a templomtatarozásig tart, s amíg nem nevelünk ki egy új, hazaszerető generációt, addig ez a trianoni folyamat tart. És nem nevelünk ki ilyen generációt, mert az a lehetőséget, amely erre adott volt, eljátszották a kapzsi és műveletlen politikusok. Igaz, volt kötelező trianoni megemlékezés, de a tankönyvekben csak maximum két oldal, amolyan áttekintés volt csak 1920-ról. Volt Trianon Múzeum-látogatás is. Ami azonban kötelező az a tinédzsernek aligha szimpatikus.

Sem az állam, sem a szülők, sem a tanárok nem törekedtek arra, hogy a gyermekek valamilyen nemes szellemiség köré szervezett egységbe lépjenek. Pedig ott van erre a Magyar Cserkész Szövetség… Az iskolák programjai sem a nemzeti és hitbéli, erkölcsi nevelésről szólnak. Ostoba vezetés mellett ma már sokkal nagyobb feladatot jelent a tanárok számára a papírmunka, annak bizonygatása, hogy valóban elvégzett-e valamilyen továbbképzést, részt vett-e valamilyen Pintér vagy Hankó minisztérium által szervezett, de felölösleges szellemi tevékenységben.

A megszállt területek tele vannak számító árulókkal, akiknek mindegy, hogy milyen nyelven beszélnek tíz év múlva a magyarok… csak nekik legyen meg az, amit az árulással el lehet érni. A Felvidéken régi divat a gyerekek tót iskolába adása, mert úgy jobban érvényesül – mondták már harminc éve is. Igaz, magyar püspökük sincs, s a hit, a templom, mint nemzetmegtartó erő az egész Kárpát-medencében roskadozik. Olyan lett a magyar, mint a zsidó nép Egyiptomban. Mások szolgájaként, mások akarata szerint kell, hogy éljünk és tenni sem tudunk ez ellen, mert azokat a másokat saját árulóink szolgálják.

A nép elhagyta az Istent, a hitet, és a jólét, a kapzsi vágyak, a dölyfösség, az aljaskodás, a pártoskodás határozták meg a mindennapjait a szeretet és az alázat helyett. Ez is Trianon… amely azzal kezdődött, hogy egyáltalán volt olyan magyar, aki aláírja azt a szennyet!  Ám, mi sem vagyunk annál az aláírónál különbek… mert mi mindennap aláírjuk, újra és újra. Egymás ellen, a megmaradás ellen, a jövő ellen! És van még képünk emlékezni? Hiszen arra sem voltunk képesek, hogy visszaállítsuk a budapesti Trianon emlékművet. Helyette a szovjet megszállási emlékmű áll….

Lehet sírni, könnyezve énekelni Trianon napján a Székely Himnuszt. Lehet bánkódni és gyűlölködni… de legfontosabb az lenne, ha magunkba néznénk ezen a napon és mentenénk, ami még menthető. Ha számot vetnénk azzal, hogy mit tettünk és mit nem tettünk meg a nemzet megmaradásért? Megvédtük-e azt, amit védhettünk volna? Mit adtunk oda önként a megszállóknak, akik 106 év alatt már elhitették a világgal, hogy ebbe a Kárpát-medencébe alig fértünk már be a Honfoglalás idején, hiszen tele volt ez a terület tóttal, oláhval, ráccal… És ma is vétünk, és ma is menetelünk a szakadék felé. Hiszen egy szó nem sok, de annyi sem hangzott el hivatalosan a nagyváradi premontreiek kiebrudalása miatt, az olyan helyeken is kötelező idegennyelvű misék miatt, ahol csak magyar él. És nem szól senki a templomok szentélyéből eltávolított magyar zászlókért….

Miért sírunk hát Trianon miatt itt a csonka, nemzetáruló országban? Miért vádolunk másokat a magyar nemzet lassú agóniája okán, amikor mi magunk vagyunk ennek az agóniának az egyik, de fő oka. Az „anyaroszági” gyűlölet és gyűlöletkeltés, a pártoskodás, a hitetlenség, a kapzsiság, a mértéktelenség, az alázat és bölcsesség hiánya a mai Trianon, és a nemzet visszafordíthatatlan kipusztulásának az oka. A kommunizmus és liberalizmus, a magyar értelmiség semmibevétele, az egyházak elleni rágalomhadjárat, a politikusok ocsmány, primitív, kapzsi magatartása, embertelen viselkedése jobbról és balról az igazi okok.

Emlékezni lehet, s van is néhány magyar, aki valóban átérzi Trianon fájdalmát. Azok, akik személyesen vagy lélekben ott voltak a csíksomlyói nyeregben, a Segítő Szűz Máriánál. Akiknek fáj tudni, hogy a kicsiny székely gyermek, aki két-három évesen magyarul beszél, mit érez majd, ha megtudja hol él…  Akinek fáj, amikor az ősi erdélyi magyar székesegyházban idegen nyelven dörgölőznek az „új” hatalomhoz a magyar főpapok, a legnagyobb magyar püspök síremlékénél vagy az „új” hatalom parlamentjében…

Emlékezni tehát, lehet, csak már nem érdemes… Mert ezzel a társadalommal, ezzel a kevéssel semmit nem érünk el. Trianon emléknapján arra kell koncentrálni, hogy egymás kezét fogjuk amíg lehet, hogy egymást támogassuk és együtt tudjunk imádkozni katolikusként a Magyarok Nagyasszonyához „romlott Kárpát-hazánkért”, protestánsként Krisztushoz az Ő szeretetéért és támogatásáért.

Persze… lemondani sem lehet, nem szabad! Hiszen, az ember, ha ősi keresztény hite van, akkor a haláláig reménykedik. Ha lemond az ősi földről, az azt jelenti, hogy nem bízik az isteni kegyelemben, tehát nem keresztény, nem magyar. Így aztán, siránkozás és a múlt iszonyú fájdalmának felemlegetése nélkül, imádkozzunk itt a Kárpátok gyűrűjében a hazáért, a nemzetért, egymásért, akik még értjük és tudjuk, mi történt ama 106 évvel ezelőtti tragikus napon! Aztán a többit a Fennvaló majd eldönti! Vagy kigyomlálja a gazt, vagy felszántja az egészet az új vetésnek… Számára 106 év egy jelentéktelen pillanat… Nekünk viszont, ezer év is kevés volt arra, hogy megvédjük, amit kaptunk, hogy értsük, amit eleink ránk hagytak. Mindig az eszembe jut Tompa Mihály Gólyához írott verse, ha végig nézek ezen a szánalmas, gerincét vesztett, ostoba, áruló és gyűlölködő prolik-uralta Kárpát-medencén… de mégis bízom… hátha megszán minket az Úr!

Stoffán György

Szívhang törvény

 

Számomra leírhatatlan dráma és fájdalom volt az a vita, amelyet szerencsétlenségemre végighallgathattam a parlamenti közvetítésnek köszönhetően. A szívhang törvény vitája volt ez, amelyben már az is fájdalom, hogy vita kerekedhetett belőle. Hiszen tudjuk, hogy ennek a törvénynek köszönhetően számos magzatot nem öltek meg, hanem boldogságot hozva, világra jöhettek ezek az apró emberek. Igaz, ezt a tényt tagadta az a miniszter, aki az emberi élet megmentésére esküdött fel, s akinek az Édesapját mindig örömmel és nagy figyelemmel hallgattam akár a szószékről beszélt, akár szerencsém lehetett Tőle többször is személyesen tanulnom.

Mert miről is van szó?

Egy törvényt tagad egy miniszter, szakmai és egyéb indokokra hivatkozva. Olyan törvényt, amelyet az előző kormány hozott és ezért sárba kell taposni. Ma ez a trend. Tehát, magzatok felett ítélkezik egy ember, akinek nem az a dolga, hogy kisebbítse egy gyermek megszületésének a lehetőségét, hanem az, hogy az édesanyákkal felismertesse az anyaság csodáját, a teremtésben való részvétel isteni ajándékát, amint azt bizonyára sokat hallhatta Édesapjától is. Ha csak egy gyermeket is megmentett ez a törvény, akkor már megérte. Ha a szívhang meghallgatása és néhány, az anyaságról szóló orvosi szó megmenthet egy magzatot, felszentelhet egy nőt az anyaságra, akkor ezt a lehetőséget elvenni égbekiáltó bűn, amely magában hordozza a büntetést is.

Egy interjúban ez a miniszter azt mondta, hogy az Édesapja tanácsa szerint minden kérdéses ügyben kérdezze meg magától: Mit szólna ehhez Jézus Krisztus? Vajon most megkérdezte-e vagy a bársonyszék feledékennyé tette? Elfelejtette-e Jézus intését, szavait: „"Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10:13-16)

Elvből nem írok a belpolitikáról, mert kivárok. Nem akarok pártoskodó, gyűlölködő, hatalomvesztett és hatalmat kapott hisztériákban részt venni, ám amikor a gyermekekről esik szó, amikor olyan apró emberekről beszélnek fölöttük, akik senki másra nem számíthatnak, mint a saját édesanyjukra és Isten irgalmára, akkor meg kell szólalni… Mert tízmillió megölt kisdedből, ha őket engedte volna világra jönni a világ, ma egy gazdag, kulturált nemzet lehetnénk, amely nemzet példát mutathatna erkölcsből, hitből és hazaszeretetből…

És nem lenne vita abból, hogy egy-egy édesanya boldogan hallgathassa vagy ne hallgathassa meg gyermeke szívdobogását a szíve alatt. Mert nem minden törvényt az előző kormány fogadott el… vannak magasabb rendű törvények, amelyek be nem tartását másutt torolják meg!

Stoffán György

Márton Áron püspök nyilvános megalázása Gyulafehérváron

 

Úgy tűnik, hogy az erdélyi magyarság végpusztulásának főszereplője lett a Romániai Magyar Katolikus Egyház magyar főpapi vezetése. A Premontrei Rend elleni törvénytelenségek után, most újabb pofont kapott a hívő magyar közösség. Amíg Nagyváradon maga a püspök és a magyar képviselettel megbízott RMDSZ volt a román törvénytelenség legfőbb támogatója, addig a Gyulafehérváron összegyűlt Román Püspöki Kar, a székesegyházban, Márton Áron püspök sírjánál románul imádkozott a románoktól szenvedett és a magyar népet szolgáló nagy püspök boldoggá avatásáért. Ne felejtsük el, hogy a Román Katolikus Püspöki Kar elnöke ugyanaz a váradi püspök, aki a premontreiek kisöprésében a románok mellett állt.

Márton Áron sírjánál románul imádkozni annyit tesz, mint a Román Katolikus Egyház magyar származású román püspökéért imádkozni. Ennél nincs lejjebb, hiszen ez Márton Áron nyilvános megalázása a magyar érsek(ség) által. Röviden: árulás, amely árulás egy folyamat részét jelenti. Annak a folyamatnak a részét, amelyet Bergoglio is megerősített bukaresti, csíksomlyói és balázsfalvi látogatásával és ott elhangzott beszédeiben. Magyarán: az erdélyi katolikusság beolvasztásának a folyamata ez, amely Kovács Gergely érsek Vatikánból való beejtőernyőztetése óta nagy léptekben halad a cél felé. Látványos engedékenységgel – mint a csángók magyar miséi –, elterelik a figyelmet azokról a lépésekről, amelyek visszafordíthatatlan elnemzetietlenítést eredményeznek.

A Márton püspökről nevezett román emlékév sem más, mint e folyamat egy részének az összefoglalója. Olyasmi, mintha a dachaui táborban az egykori őrök leszármazottai koszorúznának az áldozatok emlékművénél, mint jó németek.

Igaz, mondhatja bárki, hogy az imádság a fontos, és mindegy milyen nyelven hangzik el… és ez igaz is lenne, ha Bukarestben imádkoznának Márton Áron püspökért Dan Tanasával és Mihai Tîrnoveanuval az AUR irodaházában, bocsánatot kérve az erdélyi – romániai – magyarságtól az okozott szenvedésekért. Így azonban, bocsánatkérés nélkül, a megkínzott és élete végéig üldözött püspök sírjánál, magyar-székely főpapi jelenlét és részvétel mellett, néhány nappal a nagyváradi premontreiek meghurcolása után, jelzőzhetetlen árulás és cirkusz az egész.

Az erdélyi magyarok és székelyek elvesztették azt a deszkadarabot, amelybe a hajótörött kapaszkodhat, azaz, az egyház nemzetmegtartó erejét. Böcskei László, a bukaresti érseki szék várományosa, a Román Püspökkari Konferencia elnöke minden megtesz ezért a székért, letaposva a lélekben Márton Áron sírjára tett székely és magyar virágokat, lélekben felforgatva azoknak a nagy magyar egyházi hősöknek, vértanúknak a temetőjét, akiket a román hatalom kínzott meg, végeztetett ki, üldözött el.

Boros Fortunát ofm, Sheffler János püspök, Bogdánffy Szilárd püspök, az erdélyi tanítórendek paptanárai, a meghurcolt, kivégzett plébánosok, papok és más egyházfiak emlékét megalázó mai romániai magyar főpapság most többet árt a magyar-székely népnek, mint Trianon, Párizs és Ceausescu. Mert akik a lelket ölik meg, akik magatartásukkal eltávolítják a katolikus hittől és az egyháztól az emberek tömegeit, azok magukat távolítják el az Örökkévalóság isteni ajándékától, lehetőségétől. Akkor is, ha nem hisznek benne…

Isten irgalmazzon a bűnösöknek!

https://www.youtube.com/shorts/ZpaHdU3TEd4

Stoffán György