„Péter! Szeretsz te engem?”– Árvíz, bányaomlás, megpróbáltatások Erdélyben

  

Amikor távol élő, a mindennapi életben is megpróbáltatásoknak kitett testvéreink bajban vannak, összeszorul az ember torka, megdobban a szíve és azt keresi, hogyan tudna segíteni. Ezernyi Trianon és holokauszt, ezernyi fájdalom sújtja most az erdélyi magyarokat, az idegen főhatalom alatt kínlódó székelyföldi testvéreket, akiknek megélhetését, létét és mindennapjait, immár 105 éve veszélyezteti az a primitív hatalom, amely magáénak gondolja a lopott holmit és különböző városi legendákat gyárt erdélyi múltjának bizonyítására.

Most egy súlyos természeti katasztrófával néz szembe az árvíz elöntötte Erdély. És szembe kell néznie Parajdnak az emberi butaság, felelőtlenség, kapzsiság eredményével, a sóbánya megsemmisülésével is, ami megélhetést, viszonylagos jólétet, reményt biztosított az ott élők számára, de békét, nyugalmat és gyógyulást adott mindazoknak, akik ellátogattak ebbe a bányába, ahol már Szent István előtt is bányászták a sót, s ahonnan vitték szerte Európába.

A baj, a tragédia, a kemény munkával megteremtett létbiztonság elvesztése ma egész Erdélyt veszélyezteti. Gátak szakadnak át, házakat, állatot, s néhol embert visz a víz a megsemmisülés felé. Hol a segítség, kihez fordulhat ilyenkor a keservét hordozó ember? Igen, a magyar állam felelős minden magyarért. Azokért is, akiket a ma is dühöngő magyargyűlölet elválasztott egy határral az egységes Magyarországtól. Felelősek vagyunk egymásért, hiszen a lelket, az érzelmeket, a magyar szót, a nemzeti összetartozást nem lehet politikai döntésekkel, gyűlölködéssel határok közé szorítani. Ahogyan nem lehet a magyar kereszténységet sem határokkal szabályozni, megszüntetni. Nem lehet a reményt, az Istenbe vetett hitet, a Magyarok Nagyasszonyának segítségét sem megtiltani.

Eszembe jut a bibliai idézet (János 21:15-17), amelyben Jézus háromszor kérdezi meg Pétert – szereti-e őt? Jézus ebben a három kérdésben rávezeti tanítványát a feltétel nélküli szeretetre. Arra a szeretetre, amely nem csupán baráti szeretet, hanem odaadó, önfeláldozó szeretet.

Ezt a mostani természeti és emberek által előidézett katasztrófát is egy hozzánk intézett kérdésként kell felfogni, ha van hitünk és nem az elkeseredettség káromkodása tör fel belőlünk. Aki elszenvedi a tragédiát, és aki segíteni akar, annak egyértelmű választ kell adnia erre a jézusi kérdésre: Igen, szeretlek Uram!  

Mert, minden szenvedés próbatétel. A hűség bizonyítéka kell legyen a megpróbáltatás. Harmincöt év alatt elfelejtettük mi volt azelőtt, amikor még nem volt a turizmus főhadiszállása a sóbánya, amikor Parajd nevét csak románul lehetett leírni a magyar nyelvű lapokban is, amikor csak Dám bácsi jóindulatán múlott, hogy a magyarországi vendég ott alhat-e a rokonoknál… (és Dám bácsi soha nem jelentette föl a parajdi vendéglátót…)

Elfelejtettük azt a szörnyű elnyomást, amelyben élni kellett, s amikor nem mehetett Magyarországról semmilyen támogatás a Székelyföldre. A jólét és a szabadság, a politika és a sokszor szánalmas kiegyezések az ellenséggel nem maradtak emlékeztető nélkül. És most újra itt a lehetőség válaszolni a kérdésre: Péter, szeretsz-e engem?

S talán nem is véletlen, hogy pont a Székelyföldön történik ez a tragédia. A magyarság mindig úgy tekintett a székelységre, mint utolsó bástyára, a tisztességes és erkölcsös nemzetrészre, és sokan vallják máig, hogy ha marad a magyar nyelvet beszélőkből ezen a világon, akkor az a maradék a Székelyföldön élők lesznek.

Azonban valami ott is megroppant, valami nem úgy működött az utóbbi évtizedekben, ahogyan működnie kellett volna. A kereskedőket megcsapta a pénzimádat, s volt, aki a „külföldinek” felárat számolt a szállásért… a „külföldinek”, aki Magyarországról ment a csíksomlyói búcsúba, vagy éppen csak nyaralni, kikapcsolódni, szeretetből, Erdélyhez való ragaszkodásból. Sokan jöttek vissza csalódottan, fájó szívvel.

Ám, nem csak Erdélyben változott a világ, hanem az anyaországban is. Felnőtt az új generáció, amely az elmúlt három évtized drámaian romboló liberalizmusát szívta magába már az anyatejjel, akinek nem jelent semmit Trianon, akiknek még az egyházi iskolák némelyikében is azt tanítják, hogy nem kell vele foglalkozni, mert már régen volt. Nem ismerik Szent István felajánlását, és nem ismerik azoknak a katolikus és protestáns lelkészeknek a szenvedéseit sem, akik nemzetmegtartó erő voltak úgy az anyaországban, mint – sokszorosan üldözötten – Erdélyben, a Felvidéken és minden megszállt országrészünkben.

Végre színt kell vallanunk ismét! Nem elég ugyanis, ha a kormányfő és az erdélyi magyar párt vezetője megállapodik a támogatásban, mert az csupán a kormány elképzelését, a kormánypárt elkötelezettségét tükrözik. Színt kell vallania a nemzetnek! Választ kell adnunk egyenként és önmagunkban a jézusi kérdésre. Vállaljuk-e egymást, vállaljuk-e a kereszténységünket, a magyarságunkat, megteszünk-e mindent itt az anyaországban és a Kárpát-medence minden szegletében azért, hogy az igazságtalanság megszűnésének a reménye ne csak remény, hanem tény legyen majd valamikor? Hiszünk-e igazán a feltámadásban, és abban, hogy hitünk által ez az ország megerősödve, ismét példaképpé váljék a kereszténységét és múltját sárba taposó mai Európa számára?  

Fáj, hogy nem látok gyűjtőpontokat, segélyszállítmányokat, amelyek Erdély árvíz sújtotta területeire vinnének adományt, nem hallok a magyarországi templomban imát a károsultakért, Erdélyért… Mert ilyenekké váltunk.

Eljött hát az ideje a szószékeknek, a prédikációknak, amelyekben nem az Evangéliumot mondja el a pap újra, a saját szavaival, hanem megerősíti a népet, a nemzetet és választ adni segít: „Igen Uram, szeretlek!” „Igen, szeretem a nemzetemet, a határokkal szabdalt hazámat, és a most bajbajutottakat, akiken segíteni akarok – és kérem a bűnbocsánatot. Bajbajutottként pedig, kérem a segítséget a Fennvalótól – és a bűnbocsánatot…, hogy újra szépnek, reménytelinek és áldottnak lássuk a jövőt, a keresztény magyarság megmaradását!

Őseink ma is énekelt egyházi énekei jutnak eszembe. Azok az énekek, amelyekkel örömükben és bánatukban, megalázottságukban és győzelmeikben dicsérték az Istent, s fohászkodtak a Magyarok Nagyasszonyához, Jézus Krisztus anyjához…

„Térj magadhoz, drága Sion,
Van még néked Istened,
Ki atyádként felkaroljon,
S szívét ossza meg veled!
Azt bünteti, kit szeret,
Másképp ő nem is tehet:
Sion, ezt hát jól gondold meg,
S szabj határt bús gyötrelmednek.”

„Nagyasszonyunk, hazánk reménye!
Bús nemzeted zokogva esd!
Nyújtsd irgalomjobbod feléje,
Botlásiért, ó, meg ne vesd!
Mi lesz belőlünk, ha Te elhagysz?
Ó, árvaságunk sírba hervaszt!
Minden reményünk csak Te vagy:
Szent Szűzanyánk, szent Szűzanyánk,
Ó, el ne hagyj!”

Stoffán György, Piliscsaba vendége volt - "A hit megerősítése és a Szent László-i magyar kereszténység az egyetlen lehetőségünk a megmaradásra"

 

 Azt, hogy hogyan kapcsolódik száz év történelme, és hogyan fonódik össze az egyéni sorsokkal, generációk életével, mi sem bizonyítja jobban, mint a május 27-én, Piliscsabán zajló könyvbemutató és beszélgetés, amelynek meghívottja Stoffán György író, egyháztörténész volt.

A házigazda a helyi KDNP és annak helyi elnöke, Kiss Antal volt, a könyvbemutató létrejöttét azonban személyes ismeretség tette lehetővé. Az író ugyanis, hónapokkal ezelőtt megismerkedett a Marczibányi téri általános iskola – volt iskolája – néhai gyermekorvosának fiával, Jely Zoltánnal, aki immár három évtizede Piliscsabán él. Az ő meghívásának és a helyi KDNP törekvésének – amely a régi, szándékosan szétvert Polgári Kört szándékozik újjáéleszteni – köszönhető a tegnap esti könyvbemutató, amelynek apropóján Stoffán György a tőle megszokott módon, Zadravecz püspök példáját követve igyekezett utat és kiutat mutatni a mai, zűrzavaros világban.

Stoffán György az immár harmadik, bővített kiadást megért „Zadravecz passió” című könyvéről beszélt az egybegyűlteknek. Beszélgető partnere, Kiss Antal – volt esztergomi frankás diák –, egy, a könyvből idézet mondattal indította az estét. Az író a mai napig, a méltatlanul alig említett püspök életéről beszélve rámutatott, hogy akkor és most is ugyanaz segíthet a nemzet megmaradásában, mégpedig: a keresztény hit és a Szűzanya, a Magyarok Nagyasszonya segítségét kérő őszinte fohász.

Rámutatott, hogy a mai kormány szorult helyzetében is egyre kevesebb alkalommal említi a magyar kereszténységet, mint megtartó erőt. Sajnos, a vatikáni politika, a nagyhatalmakhoz hasonlóan, bizonyos helyzetekben, magyarságellenességről tett tanúságot az utóbbi száz évben. Az író, Márton Áron és Mindszenty boldoggá avatásának késedelmét is megemlítette. A történelmi események idézése, Zadravecz püspök Trianon utáni nemzetmentő törekvései, a hit erejétől átitatott lelkesítő szónoklatai, a Horthy-kormány protestáns szellemisége, az amerikai és az erdélyi látogatások, mind rámutattak a magyarság akkori nehézségeire, amelyeket azonban, a körülményekhez képest áldozatos munkával, hittel igyekezett jobbra fordítani, és a magyar néplelket a sorscsapások ellenére is bizalommal eltölteni. Ezeket az eseményeket követték a kommunista hatalom sötét évei, a bebörtönzés, a kényszerlakhelyek, amelyek keserves körülményeit a könyv egy naplórészletéből ismerhetjük meg, akárcsak a püspök csendes, makacs kitartását, ahogyan immár idős korában, kényszerlakhelyéről éjszaka, Budapestre szökve, titokban papokat szentelt. Az író elbeszéléséből megtudhattuk, hogy személyes, gyermekkori találkozása Zadraveczel – akinek kilétét csak évekkel később ismerhette meg –, mennyire mély benyomással volt rá. Az akkor hatéves, a Margit körúti ferences kolostor udvarán focizó kisgyerekbe örökre beleégett az akkor elhangzó mondat: „Legyetek jó magyarok és jó keresztények.”

Az igaz magyar szellemiséget az író, veleszületett részeként vallja, ám hozzátette, hogy az életét meghatározó találkozások – Zadravecz mondata, a Gerritsen Vilmos cserkészparancsnok által ráhagyományozott Teleki gyilkosság ügye, a kommunisták által meghurcolt ferences szerzetesek és a könyvbemutatón jelen lévő, és rá nagy hatást gyakorló volt tanára, Gégöl Géza – valamennyien hozzáárultak ahhoz, a magyar nemzetért fáradhatatlanul, és sokszor nehéz körülmények közt végzett munkássághoz, amely immár öt évtizede élete meghatározó küzdelme. Így vált legfontosabbá életében a Szózat és a Biblia.

A KDNP piliscsabai kezdeményezését reményeim szerint más településeken is követik a jövőben, hiszen a Polgári Körök összetartó ereje a jobboldali, keresztény magyarok számára nem csupán a múltban volt fontos. Most még nagyobb szükség és igény volna rá.

Stoffán György végszóként arról beszélt, hogy a magyar nemzetet nem a jól fizetett parlamenti bársonyszékekből menthetik meg a politikusok. Erre a szószék a legalkalmasabb hely, ahol papjaink és lelkészeink prédikációiknak, újra nemzetmegtartó erővé kell válniuk… Ma a hit megerősítése és a Szent László-i magyar kereszténység az egyetlen lehetőség a megmaradásra.

Cz.A.

Parajdi sóbánya-tragédia - székelysors

 

Hosszú évek óta vizsgálják a parajdi sóbánya veszélyeztetettségét a szakemberek, és hosszú évek óta figyelmeztetnek egy most bekövetkezett tragédiára. Azonban, a 105 éve „tulajdonos” román állam, mit sem foglalkozott az üggyel, és a tulajdonos cég sem költött a megelőzésre.  Hiszen, ha építkezés folyt a bánya területén, akkor nem kérhettek pénzt a turistáktól, azaz, kimaradt volna az árbevétel. A nemrégiben történt iszapbeszivárgást is amolyan sufnituninggal oldották meg, hogy mielőbb nyitni lehessen az arany – bocsánat – sóbányát. Summa summarum: a mostani helyzetet is a kapzsiság, a nemtörődömség és a szakmai figyelmetlenség okozta. Pontosan úgy, ahogy a két diák életét követelő udvarhelyi bentlakás leomlása is.

Az ember ilyenkor elgondolkodik. Saját emlékek sorakoznak, és szomorú konzekvenciát vonhatunk le. Amikor baj van, akkor mindenki egymásra mutogat, felelős nincs, csak kapkodás és fejetlenség.

A miniszterelnök az RMDSZ-nek megígérte, hogy a magyar állam mindent megtesz anyagilag és gyakorlatilag is azért, hogy a bányát mielőbb helyre tudják állítani. És itt nagylevegőt vettem! Ugyanis amíg a lakosságot, a gyermekek ellátását segítendő, támogatjuk, segítjük a határon túli fiatalokat, családokat, az árvíz károsultjait, addig természetes az anyaországi segítség. Ám akkor, amikor a nyilvánvaló hanyagság, a határtalan kapzsiság és a haszonlesés, valamint a román állami nemtörődömsége okozza a bajt, akkor joggal megkérdőjelezhető ez a felajánlás.

Éppen most választották meg elnöknek a liberális Dan Nicusort, aki sokat köszönhet ebben a győzelemben a székelyeknek, így most van lehetősége viszonozni a parajdiak szavazatait. Azok is a zsebükbe nyúlhatnak, akik a sóbánya biztosította turizmusnak köszönhetik meggazdagodásukat, s akik a bukaresti román előtt hajbókoltak, s nyelvük is majd kitört a kedveskedéstől, miközben a magyar vendég ráért…

Az RMDSZ is bűnös ebben a mostani tragédiában, hiszen ők, harmincöt éve igazgatják az erdélyi magyarság, székelység ügyeit, ám csak azokban az ügyekben érnek el „eredményeket”, ami a politikusoknak is kedvező lehet. Az erdők kiirtása is közrejátszik a mostani árvizes, sóbányás tragédiában, hiszen az RMDSZ számos olyan „gazdasági” ügyhöz adta hozzájárulását, amely a rablógazdálkodás elengedhetetlen része volt. Most, nem fényképezkedni kell az árvizeknél és Parajdon a bánya bejáratánál, hanem segíteni… kikövetelni az anyagiakat Bukaresttől, s aktívan, szakemberek bevonásával helyreállítani azt a turisztikai látványosságot, amely továbbra is vonzza majd a látogatókat. És, ha már a magyar állam segíteni akar, akkor segítse az árvíz miatt nincstelenné váltakat, akik nem szedték meg magukat a szállásadásból, a vendégfogadásból, a dorongfánk-sütésből és a pálinkaeladásból… hanem kétkezi munkájuk veszett oda az áradások következtében. Mert a segítségnyújtást is súlyozni kell. Annak kell segíteni, aki rászorul és annak kell adni, akinek nincs!  

A magyar polgárok pedig, ha újra nyit a sóbánya, örömmel fognak adózni a belépőjegyekkel, a megvásárolt dorongfánkkal (körtős kalács régi neve), s a szállásért kifizetett összeggel, ami néhány esetben magasabb volt a magyarországi „külföldi számára”, mint amennyit a bukaresti belföldi fizetett…

Stoffán György

„Harcosok klubja”, ahogy én látom – Válasz Kónya Cecilia cikkére

 

Kedves Cecilia! Egy dologban egyetértünk: ez, a borúlátás…

Régen voltak nagy szónokaink, akik a magyarság minden apró összetevőjét ismerték, Akik a magyar néplélek igényeinek megfelelően tudtak szólni az emberekhez, akik tudták, hogy a magyar kereszténység és a keresztény magyarság lelke nem a kapitalizmus, a gyűlölködés és a hitetlenség mételyét tartja magáénak, hanem az őseinktől kapott egy Isten hitet, amely évezredeken keresztül nemzetmegtartó ereje volt népünknek.

Ma, mindez eltűnt. Mindent átitatott a pártoskodás, a politikai megfontolások, és a nép azt hiszi, hogy a saját érdekeit szolgálja, amikor egymásnak esik néhány politikus megélhetésének a biztosítása érdekében. Azt, amit kap, nem veszi észre, mert amit az ember ingyen kap, azt értéktelennek tartja. Érthetetlen az a társadalmi magatartás is, amelyet napjainkban tapasztalunk. A degenerált szlogenek, az egymás ellen acsarkodás tölti ki a társadalom életét, mindennapjait. Azt már régen elfelejtette a plebsz, hogy mi az, ami összetart és megtart. Ám, nem csak a plebsz feledékeny e téren, hanem a politika és az egyházak is. Most, amikor megalakult a Harcosok Klubja, amely a Fidesz 2026-os választási győzelmét lenne hivatott biztosítani, az elhangzott beszédekből sem hallottam ki a keresztény hit erejét, nem hallottam azt, hogy Szent István egykor kinek és milyen felajánlást tett halála előtt, de a nándorfehérvári győzelmet kivívó Hunyadi Jánost és Kapisztrán Szent Jánost sem említette meg egyetlen megszólaló sem. Csak a politikai mantra, a már megszokott érvek hallatszottak, néhány rétor öntömjénezése mellett.

 

Vajon komolyan gondolja-e a mai politikai paletta, hogy a keresztény Magyarországnak elég a kapitalizmus, a pártoskodás, a gyűlölködés – minden oldalon? Vajon miért nem értik a magyar lelket? Miért nem néznek is, ha a látással megáldotta őket a Fennvaló? Dobrevtől és Magyartól nem várható el, hogy egyáltalán belegondoljanak a nemzet lelkivilágába, mert Dobrevék gúnyolódnak és utálkoznak, amikor hitről és Istenről van szó. Magyar egyházi iskolában tanult, ám, ez, úgy látszik nem elég a bosszú és a jólét iránti elkötelezettség ellen.

 

Az egyházaktól, a papságtól el akarják venni a politizálás lehetőségét, ám ez botorság, hiszen a pap magyar állampolgár és a hit pillére, tehát Krisztus tanítása szerint tanít. Ha a pap nem politizál és nem ad irányt, akkor olyan, mint egy matematika tanár, aki nem taníthatja a matematikát… csak van, mert a létszámnak meg kell lennie. Azonban a magyar papok és lelkészek közül nagyon kevesen mernek vagy akarnak a nemzetmegtartás oltárán áldozni.

Ma nincs Zadravecz Istvánunk, Prohászka Ottkárunk, Márton Áronunk és Mindszentynk. Nincs Szent László-i katolicizmus, nincs magyar református… magyar kereszténység. Minden átalakult nemzetközivé, s a nemzeti közösségek hite nem tükrözi azt a sajátosságot, amely fundamentuma a magyarság megmaradásának. Krisztus követése, Isten iránti bizalom nélkül tehetetlenek vagyunk és elveszünk, mert a magyarságot nem Európa, nem a Balkán, nem Ázsia, nem a Vatikán tartotta meg, hanem a saját hite, elkötelezettsége. Ma még ezt a hitet és elkötelezettséget vélik tudni rólunk a keresztényellenes, lezüllött és lakosságában megkevert, iszlámmá lett Nyugaton, ám rosszul tudják.

A keresztény magyarság nem valamiféle idejétmúlt, ostoba mese, hanem a lehető legmodernebb világban is megújító, isteni csoda. A mi magyar népünk keresztény hite más mint az európai politikai kereszténység, amely mára nem evangelizál, nem Krisztus tanítását hirdeti, hanem valami egészen más Isten-felfogásban, krisztusi tanításban gondolkodik, de ez messze áll a mi magyar keresztény világunktól. Ma főként papjainkon és lelkészeinken a sor, hogy pártpolitikán kívül és felül, magyar lélekkel, Szent László-i keménységgel és határozottsággal védjék és hirdessék az Evangéliumot, legyenek nemzetmegtartók Krisztusban és Krisztus által, ne szégyelljék azt az áldozatot, amelyet ez a magatartás megkövetel, s amely miatt oly sok lelkész és pap, püspök és szerzetes szabadságát, életét bátor volt adni. Magyarok és keresztények, keresztyének voltak, a trianoni idegen megszállás alatt és a kommunista diktatúrában egyaránt. 

Ma a szószék az az egyetlen hely, ahonnan megszüntethető a gyűlölet, ahonnan hirdetni kell a magyarság összetartását felekezettől függetlenül, ahonnan a Csiha Kálmán idézet épp olyan szépen szól, mint Márton Ároné.  

Lehet választási győzelemben reménykedni, elhagyva hitet és hagyományt, lehet nagy hangon bizonygatni a saját igazunkat, és jó, ha új és új közösségek jönnek létre a nemzet érdekében. Ám egyik sem lesz sikeres és hatásos Isten nélkül, a magyar kereszténység nélkül!

És hiába mondjuk, hogy Dicsőség Magyarországnak… mert Soli Deo glória! A magyar dicsőség csak Isten után, az Istenbe vetett hit által következhet – magyarul, pártokon kívül és felül, a nemzet összetartásában és hitében.   

 

***

 

1919-ben, a Szeged-alsóvárosi ferences templomban egy magyar pap, egy egyszerű ferences az akkori kor bajairól prédikált. Valahogy ma is hasonlóképpen kellene prédikálnia minden magyar keresztény papnak és lelkésznek…

 

„Mit szólok a szabadsághoz? A szabadságnak rajongója vagyok! Azért ráztam le magamról mindazt, ami lenyűgözött; azért vettem magamra az önfékezés e nagyszerű fehér kordáját, hogy szabadabb legyen a lelkem. (…) Szabadság! de nem szabadosság! A durva lélek azt gondolja, hogy a szabadság az, ha foghatja botját és ablakokat beverhet. A szabadság az, ha követelem az életet önön magam számára és – megadom másoknak is! – Jézus mondotta, hogy az a szabadság, melyet Ő hirdetett, tettekben nyilvánul. Tehát már két évezred előtt megmondotta Jézus, mi a szabadság. Ez: „Amit nem akartok, hogy nektek tegyenek, ti se tegyétek másoknak!" – Ha nekem nemes valami, ne bántsa senki; ha nemes miben a másik jár, nincs jogom, hogy én őt abban a meggyőződésben bármiképpen megakadályozzam. Ne legyen hát szabadosság. Nagyon nagy baj, hogy nálunk a forradalmi Magyarországon falvakban, városainkban a szabadságot szabadosságnak magyarázták és nagyon sok szerencsétlenséget, bajt csináltak. Így nem lesz béke, hanem felfordulás és igaz, mire figyelmeztetnek az antantiak, a kést torkunkra téve: nem tárgyalnak e felfordult országgal.

 

 I. Testvériség? A testvériség egymás megbecsülése. Tehát félre a békét- lenséggel! Én is hirdetem, de nem e papiros alapján – hanem régi meggyőződésem szerint – hogy ne legyen széthúzás köztünk. Legalább tűrjük meg egymást, ha már nem szeretjük egymást. S hogy értelmezik ezt Pesten? Íme, egy kis újságszemelvény. – Soha, se újságheccet, sem felekezeti dolgot nem hoztam a szószékre. Most mégis felolvasok egy kis ízelítőt: (Népszavából) „Percek és órák alatt nagyhatalmak omlanak össze, csak egy intézmény van, mely tartja magát – ez az Egyház. Emlékezzünk: az Egyház az, mely betereli az emberiséget a kizsákmányolóknak. Szerinte a világot csak Istennel lehet kormányozni. A nemzetközi csuha az, mely megjelenik mindenütt s az embereket egymásra uszítja és tétlenül él mások véréből, verejtékéből... Ki hét ország minden fájdalmát átszenvedték, a múltak múlásánál emlékezzetek az Egyházra is!”...

 

Így hirdetik, magyarázzák ma a testvériséget odaát... (…) S ha a piszok és gyűlölet kiömlik, ha a csőcselék fellázad és végig gázol is rajtunk – az igazság mégis győzni fog!”

 

***

Jó volna, ha efféle hangok szűrődnének ki a templomok falai közül, ha ebben a gondolatiságban szerveződnének újabb és újabb közösségek, s jó lenne, ha a már meglévő „harcos klub” is a kereszténység zászlaját magasba emelve, Krisztus tanítása szerint vívná ki a győzelmet, megadva Istennek, ami az Istené, a császárnak pedig, ami a császáré!... Ugyanis, minden más út csúfos bukáshoz vezet!

Stoffán György

Kónya Cecília cikke: 

https://internetfigyelo.com/harcosok-klubja-avagy-kormanypart-a-szakadek-szelen/

A pápa beiktatási szentbeszéde

 

„Kedves bíboros testvéreim, kedves testvéreim a püspöki és a papi rendben, tisztelt közhivatalviselők és a diplomáciai testület tagjai, testvéreim!

Mindnyájatokat hálatelt szívvel köszöntelek a rám bízott szolgálat kezdetén. Szent Ágoston így írt: „Magadnak teremtettél, [Uram,] minket, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned” (Confessiones, 1, 1.1).

 

Az elmúlt napokban kivételesen intenzív időszakot éltünk meg. Ferenc pápa halála szomorúsággal töltötte el szíveinket, s azokban a nehéz órákban úgy éreztük magunkat, mint a nép, amelyről azt írja az evangélium: „olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj” (Mt 9,36). Pontosan Húsvét napján azonban még megkaptuk utolsó áldását, s a feltámadás fényében néztünk szembe ezzel a pillanattal. Biztosak lehettünk abban, hogy az Úr soha nem hagyja magára népét, egybegyűjti azt, amikor szétszóródik, és „őrzi, mint pásztor a nyáját” (Jer 31,10).

 

Ezzel a hívő lelkülettel gyűlt egybe a bíborosi kollégium a konklávéra; más és más történetekkel, utakon érkeztünk, s Isten kezébe helyeztük vágyunkat, hogy megválasszuk Péter új utódát, Róma püspökét, egy olyan pásztort, aki képes megőrizni a keresztény hit gazdag örökségét, ugyanakkor messzire is kitekint, hogy szembenézzen a mai kérdésekkel, nyugtalanságokkal és kihívásokkal. Imáitok kísértek minket, s mi megtapasztaltuk a Szentlélek működését, aki képes volt összhangot teremteni az eltérő hangszerek között, mígnem szíveink húrjai egyetlen dallamot szólaltattak meg.

Minden érdem nélkül választottak meg, félve és remegve úgy jövök hozzátok, mint egy testvér, aki hitetek és örömötök szolgája akar lenni, veletek járva Isten szeretetének útján, aki azt szeretné, hogy mindannyian egyetlen családban egyesüljetek – a hívek tapssal válaszoltak a Szentatya szavaira.

 

Szeretet és egység: ez a Jézus által Péterre bízott küldetés két dimenziója.

Erről számol be az evangélium, amely Tibériás tavának partjára visz el minket, ugyanoda, ahol Jézus egykor megkezdte az Atyától kapott küldetését: „kivetette a hálót” az emberek körében, hogy kimentse őket a rossz és a halál vizeiből. A tó partján járva hívta meg Pétert és a többi első tanítványt, hogy legyenek hozzá hasonlóan „emberek halászai”; most pedig, a feltámadás után, immár az ő feladatuk lesz, hogy folytassák ezt a küldetést, újra meg újra kivetve a hálót, hogy az alámerítse a világ vizeibe az evangélium reménységét, az élet tengerén hajózva, hogy mindenki eljusson az Isten ölelésébe.

 

Miként végezheti el Péter ezt a feladatot? Az evangélium azt írja, hogy ez csakis azért lehetséges, mert saját életében tapasztalta meg Isten végtelen és feltétlen szeretetét, még bukása és tagadása órájában is. Ezért, amikor Jézus fordul Péterhez, az evangélium a görög agapaó igét használja, ami Isten irántunk érzett szeretetére, fenntartások és számítások nélküli önfelajánlására vonatkozik. Más ez az ige, mint az, amelyet Péter válaszában találunk: ez utóbbi a baráti szeretetet írja le, amellyel egymás iránt vagyunk.

 

Amikor Jézus ezt kérdezi Pétertől: „Simon, János fia, szeretsz engem?” (Jn 21,16), akkor tehát az Atya szeretetére utal. Mintha ezt mondaná neki Jézus: ha megismerted és megtapasztaltad Istennek ezt a szeretetét, amely soha nem fogyatkozik, csakis akkor leszel képes legeltetni a juhaimat. Csakis az Atyaisten szeretetében tudod majd szeretni a testvéreidet „jobban”, vagyis feláldozva életedet a testvéreidért.

 

Péterre bízza tehát a „jobban szeretés” feladatát, azt, hogy életét adja a nyájért. Péter szolgálatát pontosan ez az áldozatkész szeretet jellemzi, mivel Róma egyháza a szeretetben jár elöl, s valódi tekintélye nem más, mint Krisztus szeretete. Nem lehengerléssel, vallási propagandával vagy hatalmi eszközökkel kell megragadnia a többieket, hanem mindig és csakis azzal a szeretettel, amelyre Jézus adott példát.

 

Maga Péter apostol mondja, hogy Ő [Jézus] „az a kő, amelyet ti, az építők, elvetettetek, s amely szegletkő lett” (ApCsel 4,11). Ha pedig Jézus a kő, akkor Péternek a nyáj legeltetése közben mindig ellen kell állnia a kísértésnek, miszerint ő egy magányos harcos vagy a többiek fölé helyezett fő, aki uralkodik a rábízott emberek fölött (ld. 1Pt 5,3); épp ellenkezőleg, arra nyert meghívást, hogy szolgálja a testvérek hitét, együtt járva velük: mindannyian „élő kövekké” lettünk (1Pt 2,5), akiknek az a keresztségben kapott hivatása, hogy felépítsük az Isten házát, mégpedig testvéri közösségben, a Lélek harmóniájában, a különbözőségek együttélésében. Szent Ágoston is kijelenti: „Az Egyház mindazokból áll, akik összhangban vannak a testvéreikkel és szeretik a felebarátjukat” (Hom. 359, 9).

 

Testvéreim, szeretném, hogy ez legyen a mi első nagy vágyunk: egy egyesült Egyház, az egység és a közösség jele, amely a kiengesztelődött világ kovászává lesz.

Korunkban még mindig túl sok viszályt, túl sok sebet látunk, amelyet a gyűlölet, az erőszak, az előítélet, a másmilyentől való félelem, a Föld erőforrásait kizsákmányoló és a legszegényebbeket kirekesztő gazdaság okoz. Mi ebben a tésztában szeretnénk az egység, a közösség, a testvériség apró kovásza lenni. Alázattal és örömmel szeretnénk ezt mondani a világnak: Nézzetek Krisztusra! Közeledjetek Hozzá! Fogadjátok be Szavát, amely megvilágosít és megvigasztal! Halljátok meg a szeretetre irányuló javaslatát, hogy az Ő egyetlen családjává váljatok: az egyetlen Krisztusban egyek vagyunk. Ez az út, amelyet együtt kell bejárnunk, a saját közösségünkben, de együtt a keresztény nővér-egyházakkal, azokkal, akik más vallási utakon járnak, akik nyugtalan szívvel keresik az Istent, minden jóakaratú férfival és nővel, hogy olyan új világot építsünk fel, amelyben béke uralkodik.

Ennek a missziós lelkületnek kell lelkesítenie minket. Nem zárulhatunk be kis csoportjainkba, s a világnál felsőbb rendűnek sem érezhetjük magunkat; arra nyertünk meghívást, hogy mindenkinek felkínáljuk Isten szeretetét, hogy megvalósuljon az az egység, amely nem szünteti meg a különbözőségeket, hanem értékeli mindenki személyes történetét és minden nép társadalmi és vallási kultúráját.

 

Testvéreim, ez a szeretet órája! Isten szeretete egymás testvéreivé tesz minket. Ez a szeretet az evangélium szíve. Elődömmel, XIII. Leóval ma megkérdezhetjük magunktól: „nem szűnne meg rövid úton minden viszálykodás, mihelyt ez [a kritérium] érvényesülne az emberi társadalomban?” (Rerum novarum enciklika, nr. 21).

 

A Szentlélek fényével és erejével építsünk egy olyan Egyházat, amely Isten szeretetének alapján áll, az egység jele, egy missziós Egyházat, amely kitárja karjait a világ felé, amely hirdeti az Igét, amely engedi, hogy nyugtalanítsa a történelem, és amely az összhang kovászává válik az emberiség javára.

 

Együtt, egyetlen népként, mindannyian mint testvérek haladjunk Isten felé, és szeressük kölcsönösen egymást!”

Nemzetközi tiltakozás Orbán kezdeményezése ellen

 

A magyar parlamentben szerdán benyújtott törvénytervezet pénteken heves bírálatokat váltott ki a nemzetközi médiaszervezetekből. Az „Átláthatósági törvény” azokat a szervezeteket és médiumokat célozza meg, amelyeket azzal vádolnak, hogy „külföldről befolyás alatt állnak”. A liberális kritikusok a független média végét vizionálják, azt sugallva, hogy Orbán Viktor miniszterelnök ezzel a törvénnyel folytatja tekintélyelvű kormányzati kurzusát. Ez azonban csupán az ellenzéki félretájékoztatás eredménye. A liberális külföldi befolyás megfékezése létkérdés ma a magyarság számára.

A Nemzetközi és Európai Újságíró Szövetség (IFJ/EFJ) és a New York-i székhelyű Újságírók Védelméért Bizottság (CPJ) is elítélte a törvénytervezetet, amelyet a kritikusok rosszindulatúan és megfontoltan neveznek „Oroszország-törvénynek”, és amelyet nemrégiben nyújtottak be a magyar parlamentnek, ahol a kormány kétharmados többséggel rendelkezik. A szervezetnek nem tűnt fel, hogy immár negyedik alkalommal van kétharmados többsége ennek a kormánynak, a választások pedig demokratikus választások voltak. Tehát, alaptalan vádaskodás csupán egy nemzeti kormány ellen az, amit a szervezet állít.  

„Ennek az orosz típusú ’külföldi ügynöktörvénynek’ a bevezetése ijesztő jelzés arra vonatkozóan, hogy az Orbán-kormány készen áll arra, hogy felszámolja a független média utolsó nyomait is Magyarországon, miközben ellenőrizetlen hatalomra törekszik a jövő évi parlamenti választások előtt” – mondta Tom Gibson, a CPJ képviselője egy nyilatkozatban. A megjegyzést azonban egyszerűen cáfolhatjuk, hiszen a tö9rvény nem felszámolni akar, hanem bizonyos liberális túlkapásokat igyekszik kordában tartani. A „független sajtó” Tom Gibson értelmezésében pedig, nem mást jelent, mint a liberális, intoleráns, nemzetellenes kisebbség, rosszindulatú és főként fake news híreket közlő médiumokat.

Az intézkedés azt jelentené, hogy Magyarország teljesen feladja az Európai Unió tagállamaként rá háruló felelősségét, és alapvetően aláásná a demokráciát – tette hozzá Gibson. Ezzel a kijelentéssel viszont igazolta azt a demokrácia-felfogást, amely a náci ideológia alapja volt, azaz, hogy nem tűr el más véleményt, és ha lehet, büntet is érte, de képes hazugsággal, vádaskodással is bizonyítani saját igazát, szemrebbenés nélkül elbeszélve a vita-parterek véleménye mellett. „Az európai állam- és kormányfőknek gyorsan kell cselekedniük.” – jelentette ki Gibson, és ez a kijelentés leplezetlen liberális és kommunista, Uniós, magyarellenes támadást jelent, amely magában foglalja a keresztényellenességet is, hiszen a magyar kormány és a rá szavazó tömegek keresztény magyarok. Gibson azt is állította, hogy a közvélemény-kutatásokban a legnagyobb ellenzéki párt, a  TISZA, jelenleg vezet Orbán FIDESZ-e előtt. Ezt a fake news-t minden bizonnyal a párt vezetőjének brüsszeli gazdája tudatta a szervezettel.

Magas büntetések és szankciók fenyegetnek

A törvénytervezet szerint új eszközöket fognak alkalmazni azon szervezetek tevékenységének korlátozására, amelyek a törvényhozó véleménye szerint „külföldi forrásokat” használnak fel a magyar közélet befolyásolására, és ezáltal veszélyeztetik az ország „szuverenitását”. A külföldről érkező finanszírozás és adományok elfogadását jóváhagyáshoz kell kötni. Ez minden pénzügyi hozzájárulásra vonatkozik, beleértve a magánszemélyek adományait vagy az uniós országokból származó támogatásokat is. 

A tervezet figyelemmel volt más országok hasonló törvényeire, és mintegy harmonizáló rendelkezéseket tartalmaz.

A törvényt megszegő nem kormányzati szervezeteket és vállalkozásokat szankcionálnák. Vezetőiket akár öt évre is eltiltanák a vezetői pozíciók betöltésétől, a nem kormányzati szervezeteket pedig bírósági végzéssel feloszlatnák. Ha külföldi pénzeszközöket fogadnak el engedély nélkül, a pénzmosás elleni hatóság bírságot szabhat ki, amely akár a tiltott támogatás összegének 25-szörösét is elérheti. A fenti törvényt sokak szerint évekkel ezelőtt kellett volna meghozni, hogy ne alakulhasson ki egy ma látható, erőszakos anarchista kisebbség a politikai palettán. Sajnos a kormány rossz demokrácia-felfogása a normális emberi értékekre épült, így nem gondolták, hogy előfordulhat a bel-, és külpolitikában egy olyan fordulat, amely tőrőlmetszett hazaárulókat termel ki, külföldi pénzen, külföldi érdekek mentén.

„Közvetlen veszély az EU alapvető értékeire”

„Ez lenne az első törvény a külföldi ügynökökről az Európai Unióban” – figyelmeztetett a bécsi székhelyű Nemzetközi Sajtóintézet (IPI). Ez egy újabb mérföldkő lenne Magyarország demokratikus hanyatlásában. A javasolt törvény „közvetlen fenyegetést jelent az EU Alapjogi Chartájában rögzített alapvető uniós értékekre, a médiaszabadságra és a médiapluralizmusra” – áll az IPI és számos más médiaszervezet közleményében. „Ez az autokratikus törvényhozás megnyitná az utat az orosz stílusú független média elfojtása előtt az Unión belül.” Az IPI szintén a náci ideológusok tankönyveit forgathatta, hiszen olyasmiről állítja, hogy azok értékek, amiket korábban minden európai elítélt. Közben a magyar demokrácia hanyatlásáról beszél, ahelyett, hogy kinézne az ablakon, és megpróbálna gázaz szabni azoknak a drámai jelenségeknek, amelyeket a magyar kormány a fent említett törvény által is meg kíván akadályozni. Jelesül: a késelések, az erőszakos cselekmények, a gyermekek elleni bűncselekmények, a nemzeti szuverenitás megszűnése etc.

Sajnos, a magyarellenes Uniós vezetés, a liberális Uniós támadások gyengítik a magyar kormányt, a pénzügyi zsarolás pedig fojtogatja a gazdaságot. Azonban a választásokig még mintegy egy év alatt Európában is változhatnak a vezetők és a torz gondolkodást bizonyító megítélés. A nemzetállamok Európája, az alapítók elképzeléseinek megfelelően, pont és csak a magyar modellel állítható normális pályára. A bírálatok kereszttüzében is bizonyosak vagyunk afelől, hogy Magyarország keresztény magyar értékei és a magyar demokrácia nem veszélyezteti a torz Uniós értékítéletet, és a magyar demokrácia példával jár elől, egy sikkasztókkal, csalókkal, hazudozókkal és más bűnelkövetőkkel teli uniós vezetésnek a normalitásból példát mutatva. Mert a normalitás egyik fő erkölcsi követelménye az, hogy ne irányuljon senki ellen, de mindenkinek a javát szolgálja.

ORF.at nyomán - dőlt betűkkel „áthangszerelte”: 

Stoffán György

Iochom István és Bartos Lóránt harmadik háromszéki csodája – az értékmentés magasiskolája

  

Vannak emberek, feltalálók, tudós papok, írók, akik elkövetnek valami olyasmit, amire az ember azt mondja: – „Ha csak ezt az egyet csinálta volna egész életében, akkor is érdemes volt megszületnie”…  Nos, Iochom István  és Bartos Lóránt tanult kollégáim is efféle Isten teremtmények, akik immár nem az első, hanem a harmadik (s ki tudja ezek után, hogy még mennyi írható a számlájukra…) csodájukat vitték véghez. Olyat, amelyre joggal mondhatjuk, hogy: – Ha egyebet nem csináltak volna egész életükben…. de nem is ismétlem magam… Érdemes volt megszületniük!

Megjelent ugyanis – mintegy a sorozat harmadik kötete –, a háromszéki templomokat és imaházakat bemutató, igazán impozáns és részletes könyv. Az értékmentésnek olyan magasiskolája, amelyet bizony jó lenne követnie a Kárpát-medence minden magyar lokálpatriótájának, írójának és újságírójának. Hiszen, épített értékeink, a nemzetmegtartó istenházák megörökítése, történetük leírása megmaradásunk egyik legfontosabb szegmense. A tovább élés záloga, a múlt megismerése, épített és szellemi értékeink bemutatása abban a világban, amelyben a másik oldal folyamatosan arra törekszik, hogy még az írmagját is kiirtsa annak, amit az elmúlt ezer esztendő teremtett az Istentől reánk hagyott magyar földön.  

A most megjelent kötetben a háromszéki református templomokat, azok történetét ismertetik a szerzők, s ennek ma különlegesen nagy értéke van. Hiszen az az emberfeletti munka, amely e falak között zajlik Isten Igéjének hirdetésével, minden nap, minden istentiszteleten egy-egy csata. Hiszen meg kell tartani a hívő népet, fenn kell tartani a templomot, s meg kell éljen valahogy a tiszteletes is. A templomok falai erősek. Kiálltál az idők viharait, s ha megrogytak, akkor a hívek és a magyar kormány segített a gyógyításban. Ennek köszönhető, hogy a két értékmentő, nagyszerű székelynek volt miről írnia. Van mit bemutatniuk. A lélek is feltöltődik magyarsággal és hittel a könyv forgatása közben, hiszen minden egyes lapról a tettrekészség, az alkotás, a túlélésért való küzdelem és hit ereje sugárzik e templomtörténetek és a csodálatos képek által. 

A könyv bemutatójának időpontjáról később tájékoztatjuk a Nagyérdeműt, ám egyben felhívjuk a figyelmet arra, hogy ennek a három csodálatos könyvnek minden magyar hajlék könyvespolcán ott kellene lennie, szerte a Kárpát-medencében. Melléjük sorakoztatva azokat a köteteket, amelyek hasonlóképpen mutatják be nemzetünk épített és szellemi értékeit, a múltat, amely a jövő fundamentuma, s amelyek nélkül nincs bizonyíték az elmúlt ezer esztendőről. Iochom István és Bartos Lóránt könyvei, e harmadik kötettel Háromszék vármegye tulajdoni lapja is… még akkor is, ha erről a tulajdoni lapról e pillanatban még mások nem vesznek tudomást… Isten áldja meg a szerzőket, és tartsa meg e könyvek nagyszerű, magyar és keresztény szellemében a Kedves Olvasóikat is és mindazokat, akik hozzájárultak a kötet megjelenéséhez! 

"Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet. Világosítsa meg az Úr az ő orczáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad."

Stoffán György

(V)árad a Tisza… távgyaloglás, Orbán Viktor ellen

 

képünk illusztráció

Már-már kínjában is felröhög az ember, ha az alig egyéves ellenzéki „párt” elnöke elkezd Orbánozni. Most újabb Orbánozás megy, amelyben nagy lehetőséget talált magának e párt elnöke. Gyalogolni fog. Nemzeti zászlókkal felfegyverkezve visszafoglalja Nagyváradot, a volt DK-sokkal és egyéb baloldalról hozzájuk átállt prolival, akik most hirtelen „úgy érzik”, hogy dr. Orbán Viktor Miniszterelnök úr Tihanyban „elárulta az erdélyi magyarokat”. Azokkal gyalogol ez nemzetellenes, weberista pártelnök, akiknek korábbi pártjuk elnöke, együtt koccintott a románokkal Budapesten, december 1-jén, s akik nem egyszer arra szólították fel az idegen főhatalom alatt sínylődő, de magyarságukban kitartó honfitársainkat, hogy olvadjanak már be végre a megszálló nemzetbe. A „nagy menetelő” pártelnök talán ezzel a demagóg gyaloglással akar a székely szívekbe belopódzni azután, hogy a székelyek megüzenték neki, hogy jobb, ha oda nem látogat el, mert bőr nélkül küldik vissza… Ott igazán nem szeretik a megmaradt nemzet árulóit. Ám, ez az ellenzéki párt, most éppen nemzeti elkötelezettséget hazudik magáról, hiszen nekik mindegy, hogy hogyan, csak szerepelhessenek, amint ezt imádott pártelnöküktől látják. Attól a pártelnöktől, aki Tusványoson, az első sorban tapsolta véresre a tenyerét, ha csak meglátta is a mára már gyűlölt miniszterelnököt…

Most azt gondolja ez a pártelnök, hogy fogást talált az általa korábban megtapsolt, istenített magyar miniszterelnökön, aki Tihanyban rosszkor, rossz helyen mondott diplomáciai nyelven jót, de abban a szent, magyar közegben nem kellett volna, hogy ilyesmi elhangozzék. Hibázni viszont csak az hibázik, aki dolgozik. Így van ez akkor is, ha az ember miniszterelnök, sebész vagy géplakatos… mindegy. A hiba megengedett, bírálható és jobbára javítható is. Orbán Viktor kétségtelenül rossz helyen és rossz időben mondott diplomatikus gondolata érzékenyen érintett sok magyart, de ha Orbán Viktort csak ebből a tihanyi bakiból ítéljük meg, akkor magunkról állítunk ki szellemi szegénységi bizonyítványt. (lásd; az fent említett pártelnököt)

A távgyalogló, egy pillanat alatt szélsőségesen nemzetivé vált brüsszelita pártelnök arról a hazaárulás-sorozatról kellene, hogy beszéljen, amelyet pártjával, gyilkos indulatokkal és gyalázkodással, kínzással fenyegetőző párttagjaival és katonai szaktanácsadójával nap, mint nap elkövet, a magyar gyűlölő Weber, a brüsszeli kenyéradó gazda parancsára, annak fejében, hogy köztörvényes bűneit – egyelőre – ne tudja tárgyalni a bíróság.

A nagyváradig tartó gyaloglást világgá kürtölő nárcisztikus, önmagát nemzeti hősnek gondoló, szellemében és tartásában Jakab Péterhez – megtévesztésig – hasonló pártelnöknek inkább Canossa-járásba kellene fognia. Ám, igen sokszor meg kéne, hogy járja az utat Brüsszeltől Brassóig, mezítlábas saruban, gyalog, vezeklőcsuhában, télen, födetlen fővel, böjtölve ahhoz, hogy a magyar nemzet és a székely nép valaha is megbocsásson neki. A nemzetárulóknak ugyanis, nem megbocsájtani szokás! És ez esetben ismét nem dr. Orbán Viktor Miniszterelnök úr az áruló…  

Stoffán György  

ps: Arra már ma is sokan kíváncsiak, hogy hányadiknak áll sorba majd ez az ellenzéki pártelnök segget nyalni (bocsánat) Simionnál – Orbán Viktort, a magyarokat, és a székelyeket gyalázva –, ha valóban Simion lesz Románia elnöke?