A pápa beiktatási szentbeszéde

 

„Kedves bíboros testvéreim, kedves testvéreim a püspöki és a papi rendben, tisztelt közhivatalviselők és a diplomáciai testület tagjai, testvéreim!

Mindnyájatokat hálatelt szívvel köszöntelek a rám bízott szolgálat kezdetén. Szent Ágoston így írt: „Magadnak teremtettél, [Uram,] minket, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned” (Confessiones, 1, 1.1).

 

Az elmúlt napokban kivételesen intenzív időszakot éltünk meg. Ferenc pápa halála szomorúsággal töltötte el szíveinket, s azokban a nehéz órákban úgy éreztük magunkat, mint a nép, amelyről azt írja az evangélium: „olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj” (Mt 9,36). Pontosan Húsvét napján azonban még megkaptuk utolsó áldását, s a feltámadás fényében néztünk szembe ezzel a pillanattal. Biztosak lehettünk abban, hogy az Úr soha nem hagyja magára népét, egybegyűjti azt, amikor szétszóródik, és „őrzi, mint pásztor a nyáját” (Jer 31,10).

 

Ezzel a hívő lelkülettel gyűlt egybe a bíborosi kollégium a konklávéra; más és más történetekkel, utakon érkeztünk, s Isten kezébe helyeztük vágyunkat, hogy megválasszuk Péter új utódát, Róma püspökét, egy olyan pásztort, aki képes megőrizni a keresztény hit gazdag örökségét, ugyanakkor messzire is kitekint, hogy szembenézzen a mai kérdésekkel, nyugtalanságokkal és kihívásokkal. Imáitok kísértek minket, s mi megtapasztaltuk a Szentlélek működését, aki képes volt összhangot teremteni az eltérő hangszerek között, mígnem szíveink húrjai egyetlen dallamot szólaltattak meg.

Minden érdem nélkül választottak meg, félve és remegve úgy jövök hozzátok, mint egy testvér, aki hitetek és örömötök szolgája akar lenni, veletek járva Isten szeretetének útján, aki azt szeretné, hogy mindannyian egyetlen családban egyesüljetek – a hívek tapssal válaszoltak a Szentatya szavaira.

 

Szeretet és egység: ez a Jézus által Péterre bízott küldetés két dimenziója.

Erről számol be az evangélium, amely Tibériás tavának partjára visz el minket, ugyanoda, ahol Jézus egykor megkezdte az Atyától kapott küldetését: „kivetette a hálót” az emberek körében, hogy kimentse őket a rossz és a halál vizeiből. A tó partján járva hívta meg Pétert és a többi első tanítványt, hogy legyenek hozzá hasonlóan „emberek halászai”; most pedig, a feltámadás után, immár az ő feladatuk lesz, hogy folytassák ezt a küldetést, újra meg újra kivetve a hálót, hogy az alámerítse a világ vizeibe az evangélium reménységét, az élet tengerén hajózva, hogy mindenki eljusson az Isten ölelésébe.

 

Miként végezheti el Péter ezt a feladatot? Az evangélium azt írja, hogy ez csakis azért lehetséges, mert saját életében tapasztalta meg Isten végtelen és feltétlen szeretetét, még bukása és tagadása órájában is. Ezért, amikor Jézus fordul Péterhez, az evangélium a görög agapaó igét használja, ami Isten irántunk érzett szeretetére, fenntartások és számítások nélküli önfelajánlására vonatkozik. Más ez az ige, mint az, amelyet Péter válaszában találunk: ez utóbbi a baráti szeretetet írja le, amellyel egymás iránt vagyunk.

 

Amikor Jézus ezt kérdezi Pétertől: „Simon, János fia, szeretsz engem?” (Jn 21,16), akkor tehát az Atya szeretetére utal. Mintha ezt mondaná neki Jézus: ha megismerted és megtapasztaltad Istennek ezt a szeretetét, amely soha nem fogyatkozik, csakis akkor leszel képes legeltetni a juhaimat. Csakis az Atyaisten szeretetében tudod majd szeretni a testvéreidet „jobban”, vagyis feláldozva életedet a testvéreidért.

 

Péterre bízza tehát a „jobban szeretés” feladatát, azt, hogy életét adja a nyájért. Péter szolgálatát pontosan ez az áldozatkész szeretet jellemzi, mivel Róma egyháza a szeretetben jár elöl, s valódi tekintélye nem más, mint Krisztus szeretete. Nem lehengerléssel, vallási propagandával vagy hatalmi eszközökkel kell megragadnia a többieket, hanem mindig és csakis azzal a szeretettel, amelyre Jézus adott példát.

 

Maga Péter apostol mondja, hogy Ő [Jézus] „az a kő, amelyet ti, az építők, elvetettetek, s amely szegletkő lett” (ApCsel 4,11). Ha pedig Jézus a kő, akkor Péternek a nyáj legeltetése közben mindig ellen kell állnia a kísértésnek, miszerint ő egy magányos harcos vagy a többiek fölé helyezett fő, aki uralkodik a rábízott emberek fölött (ld. 1Pt 5,3); épp ellenkezőleg, arra nyert meghívást, hogy szolgálja a testvérek hitét, együtt járva velük: mindannyian „élő kövekké” lettünk (1Pt 2,5), akiknek az a keresztségben kapott hivatása, hogy felépítsük az Isten házát, mégpedig testvéri közösségben, a Lélek harmóniájában, a különbözőségek együttélésében. Szent Ágoston is kijelenti: „Az Egyház mindazokból áll, akik összhangban vannak a testvéreikkel és szeretik a felebarátjukat” (Hom. 359, 9).

 

Testvéreim, szeretném, hogy ez legyen a mi első nagy vágyunk: egy egyesült Egyház, az egység és a közösség jele, amely a kiengesztelődött világ kovászává lesz.

Korunkban még mindig túl sok viszályt, túl sok sebet látunk, amelyet a gyűlölet, az erőszak, az előítélet, a másmilyentől való félelem, a Föld erőforrásait kizsákmányoló és a legszegényebbeket kirekesztő gazdaság okoz. Mi ebben a tésztában szeretnénk az egység, a közösség, a testvériség apró kovásza lenni. Alázattal és örömmel szeretnénk ezt mondani a világnak: Nézzetek Krisztusra! Közeledjetek Hozzá! Fogadjátok be Szavát, amely megvilágosít és megvigasztal! Halljátok meg a szeretetre irányuló javaslatát, hogy az Ő egyetlen családjává váljatok: az egyetlen Krisztusban egyek vagyunk. Ez az út, amelyet együtt kell bejárnunk, a saját közösségünkben, de együtt a keresztény nővér-egyházakkal, azokkal, akik más vallási utakon járnak, akik nyugtalan szívvel keresik az Istent, minden jóakaratú férfival és nővel, hogy olyan új világot építsünk fel, amelyben béke uralkodik.

Ennek a missziós lelkületnek kell lelkesítenie minket. Nem zárulhatunk be kis csoportjainkba, s a világnál felsőbb rendűnek sem érezhetjük magunkat; arra nyertünk meghívást, hogy mindenkinek felkínáljuk Isten szeretetét, hogy megvalósuljon az az egység, amely nem szünteti meg a különbözőségeket, hanem értékeli mindenki személyes történetét és minden nép társadalmi és vallási kultúráját.

 

Testvéreim, ez a szeretet órája! Isten szeretete egymás testvéreivé tesz minket. Ez a szeretet az evangélium szíve. Elődömmel, XIII. Leóval ma megkérdezhetjük magunktól: „nem szűnne meg rövid úton minden viszálykodás, mihelyt ez [a kritérium] érvényesülne az emberi társadalomban?” (Rerum novarum enciklika, nr. 21).

 

A Szentlélek fényével és erejével építsünk egy olyan Egyházat, amely Isten szeretetének alapján áll, az egység jele, egy missziós Egyházat, amely kitárja karjait a világ felé, amely hirdeti az Igét, amely engedi, hogy nyugtalanítsa a történelem, és amely az összhang kovászává válik az emberiség javára.

 

Együtt, egyetlen népként, mindannyian mint testvérek haladjunk Isten felé, és szeressük kölcsönösen egymást!”