Aranykorok ígérete…

Ma mindenki aranykort ígér. Régen is mindenki aranykort ígért. Ám, az aranykor ismeretlen okokból immár évszázadokat késik. Olyan ez, mint a demokrácia. Arról is azt mondják, hogy van… pedig soha nem volt. Ma sincs. Mitől is lenne, ha nem létezik? Persze, vannak próbálkozások abban az irányban, hogy elérjük a görög demokráciát, azaz a söpredék uralmát, de hála Istennek soha nincsenek annyian, hogy elérjék a céljukat. Egyszer történt meg, 1919-ben, de akkor jól megjegyezte a nép, hogy mire számíthat a „demokráciában”. Ezért inkább nem is áhítozik rá. Ami ma van, az sem demokrácia, csak egy annak nevezett társadalmi forma, amely eddigi történelmünk összes, létező társadalmi formájának furcsa, különös elegye. Ezt nevezzük mi demokráciának. Mert demokráciának mindenki azt az államformát nevezi, amit kialakított – magának. Volt már szocialista demokráciánk is, amelyben a szocialista szó fosztóképzőként szerepelt… hiszen Recsk, a Gulág, a Fő utca, Márianosztra és sok más műintézet szedte az áldozatait abban az időben, a jogállamiság áldásos bírói tevékenysége következtében. Igaz, Pol Pot is demokráciának nevezte az uralmát éppen úgy, mint a kubai gyilkos, Che Guevara…

Na, de ne térjünk el az „aranykor” emlegetésétől. Volt ilyen, a 17. század elején, Erdélyben. Ám, nem tartott sokáig, hiszen a történelem nagyúr. Azóta Erdély területén meghirdettek effélét, de az csak a nagy vegyész férjének fejében volt az - aminek meghirdette: „Epoca de aur”. A nyomor, a megaláztatás, a gyilkosságok román világa volt az a kor, amelyben az Ember tragédiáját nem lehetett előadni a magyar színházakban, mert „az aranykorban nem lehet emberi tragédiákról beszélni” – mondta Codoj elvtársnő. Majd egy laktanya udvarán, egy másik demokratikus aranykor korifeusai lelőtték… a Kárpátok Géniuszával együtt.

Ma, amikor gazdasági válságok aranykorát éljük, szintén eljövendő aranykort hirdetnek a politikusok. Igaz, a diplomatatáska kicsi piros gombján ott vannak azt ujjak, de nekünk hinnünk kell az aranykorban, mert ezt mondják… persze, egy másik diplomatatáskán az ujjlenyomatuk van… mert vállalták, hogy aranykort hirdetnek, 2030-ra. Most Trump is aranykort emleget, miközben Kanadát annektálná, Grönlandot úgyszintén a magáénak akarja, de a deportálásban is otthon van, hiszen emberek tömegét szeretné a „béke érdekében” kitelepíteni szülőföldjükről, Gázából. Érdekes lenne, ha az érintett államok lakosai is aranykornak éreznék ezeket a nagy béketerveket. És, hogy a hazai pártok se maradjanak le az aranykor emlegetésében, hát a Mi Hazánk is beígérte a magyar aranykort, amit ők teremtenek majd meg. Éppen úgy, mint a focimeccsen a pálya széléről győzelmet ordítozó drukkerek, akik akkor jutnak labdához, ha valamelyik falábú kirúgja azt a falusi pálya szélére, vagy a nézők közé. Akkor visszadobhatja, aki kapja-marja… Tehát, aranykor, az lesz. Majd. Valamikor. Valakiknek – azok közül, akik ígérgetik.  A népnek csak akkor, ha kéri, és a kérésre Isten megadja... 

Így, hát mi, a plebsz, továbbra is várjuk azt a bizonyos - Mátyás kora óta beígért - aranykort, és cseppet sem érezzük magunkat hülyének ebben a nagy, politikai eufóriában…

Stoffán György

Találkozásaink a halállal

Habár, úgy szokás emlegetni, hogy a halál éppen olyan természetes az életünkben, akár a születés, mégis igyekszünk még a gondolatát is kerülni a hétköznapokban. Rohanunk, fontoskodunk, úgy érezzük, hogy okosak vagyunk és szépek, erősek és nélkülözhetetlenek. Gyűjtögetünk, akár az oktondi szarka, harácsolunk mindent, ami fénylik, és úgy véljük, hogy a pénz örökké tartó hatalmat ad. Ez azonban, a valóságban nem így működik. Akkor jövünk rá, hogy a fentebb felsoroltak, az ember csökönyös, ostoba, önmagát becsapó illúziói, amikor először kerülünk szemtől-szembe a halállal. Akkor ráeszmélünk, hogy semmi sem számít, hiszen csupán haszontalan porszemek vagyunk az idő fogaskerekében. Sokan csak akkor kezdik keresni Istent, mások pedig, még akkor sem.

Hogyan kezdődik ez a „kapcsolat”? Legtöbbször hosszú ideig tart az ismerkedés. Gyermekként néha halljuk, hogy valaki meghalt. A felnőttek ilyenkor hozzáteszik az elmaradhatatlan „élhetett volna még, hiszen fiatal volt” vagy a „szép kort élt meg” kísérő mondatokat is, amit mi gyerekként nem értünk, hiszen Sanyi bácsi igenis öreg volt 50 évesen és Ilka néni kora már egyáltalán nem volt szépnek mondható. Értetlenül toporgunk a dédnagymama temetésén, nem értünk semmit. Lassan a nagyszüleink következnek. Sajnáljuk, hogy többé nem látjuk őket, hiszen azt már felfogjuk, de a halált továbbra sem értjük. Szeretünk élni, játszani, tanulni, élvezzük, hogy a közeledő születésnapunkon egy lépéssel közelebb kerülünk a hőn vágyott felnőttkorhoz és a halálon nem tűnődünk. Legelőször akkor döbbenünk meg, amikor a felnőttkor küszöbén hirtelen mellbe vág egy velünk szinte egykorú társunk halála. Lefagyunk, egy pillanatra megáll az idő, és mi pislogunk ijedten, semmit sem értve. Értetlenül nézünk a halál szemébe, amely hirtelen olyan ijesztő számunkra, akár a láp fölött felbukkanó lidércfény a sejtelmes éjszakában.

Az éjszaka azonban, gyorsan múlik, és ahogyan a nap felragyog, mi újra élünk, szeretünk, küzdünk, megváltoztatunk, átformálunk és rohanunk… folyton rohanunk. Repülnek az évek és nekünk nincs időnk semmire. Mi alkalmazkodunk, a gyerekek alkalmazkodnak, a szülők úgyszintén. Dolgozunk, küzdünk, építünk és rombolunk. Nincs időnk másokra, nincs időnk magunkra és nincs időnk Istenre sem, hiszen elfoglaltak vagyunk. Érezzük ugyan, hogy valami nincs rendben, de okokat és megoldást keresni nincs időnk, nincs energiánk. Makacsul összeszorított foggal keressük a vigasztalást, olcsó örömöket hajtunk a pénzért árult bóvlik világában és hazudunk magunknak, hazudunk másoknak, olykor még Istennek is. Aztán sorban mennek el az ismerősök és mi már nem látjuk túl öregnek őket. Hirtelen, túl közelről érint bennünket, túl közelről látjuk a halált. Valahol, egy rideg szoba vaságyán, egy nyomorúságos emberi roncs utolsó erejével küzd, hesseget valamit, amit mi nem látunk. A szeme valahová, a távolba réved és tépi magáról a sok beteget kiszolgált, kopott, szürke plédet. Eközben mi, mintha másik síkban lennénk – az élet síkján –, nézzük értetlenül a szürreális harcot és hirtelen, a szeme tükrében meglátjuk a halált, teljes valójában. És ez lesz életünk legijesztőbb „élménye”. Sokáig rágódunk rajta, hiszen megérezzük emberi mivoltunkat és kezdjük átérezni a templomban hallott szavak értelmét, azt, hogy Krisztus legyőzte a halált… és amikor egy szerettünkön a sor, már tudjuk, mit jelent a halál és azt a küzdelmet is ismerjük, ami megelőzi.

Megállunk, eltűnődünk. Először úgy érezzük, győzhetünk, aztán dühösek leszünk és kétségbeesetten harcolunk. Persze, a lelkünk legmélyén érezzük, hogy hiábavaló a küzdelem, Istenre kell bíznunk magunkat, de mi mégis küzdünk, hiábavalóan, akárcsak a fuldokló, mielőtt végleg elnyeli a víz. Amikor már mindent láttunk, szenvedést, kétségbeesést és reménytelenséget, mégis megadjuk magunkat és imádkozunk, hiszen az ember, végül bármennyire is kanyargós az élete ösvénye, Krisztushoz jut, hozzá fohászkodik, az ő kegyelmét kéri a törékeny lét után megtért lélekre

Mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! (Lk.22., 42-43.)

Cz. A.

Isten Veled Ervin!

Tulajdonképpen mind egy irányba tartunk, de Te siettél. Pedig, az a húsz év, ami kettőnk között volt, reményt adott arra, hogy utánunk is marad néhány gondolkodni képes, jó, keresztény magyar ember. Utoljára, az Andrássy út forgatagában beszélgettünk emberségről, magyarságról, kereszténységről, és mint oly sokszor, akkor is egyetértettünk mindenben.

A PolgárPortál-os időkben sem volt vita közöttünk, amit az is igazol, hogy 346 oldalnyi cikkem és tanulmányom megjelenhetett Nálad. Köszönet érte! Aztán vége lett a Portálnak, mert mások pénzéhsége, haszonlesése kivette a kezedből ezt a remekül felépített, és mindig a valóságot közreadó internetes oldalt. Azóta sincs kis honunkban a PolgárPortálhoz hasonló igazi, értelmiségi, nemzeti, keresztény médium. Előadásaidat hallgatva, mindig tanult Tőled az ember. Méltóságot, türelmet, kiegyensúlyozott véleményalkotást, iránytartást, aminek mestere voltál. Soha nem adtad fel önmagad, és bíztattál, amikor az emberi aljasságokat látva, elkedvetlenedett az író, a gondolkodó ember, és letenni vágyott a tollat. „Ha mi nem csináljuk, akkor ki?”– tetted fel a meggyőző kérdést. Így, az ember kénytelen volt folytatni…  

Bizonyos tervekben is segítettél. Utolsó ígéretedet azonban már nem tudtad… nem tudod teljesíteni, ami nálad egyébként elképzelhetetlen volt, hiszen a kimondott szó többet ért bárminél. És most, mindennek vége. A Tőled tanultak alapján magunknak kell véghezvinni a tervet, eljutni a célig, hogy maradandó értéket adhassunk a társadalomnak azzal a filmmel, amelyet szellemileg és lelkileg magad is támogattál…  

Nagy Ervin filozófus elment, de mindaz itt maradt, ami emlék, ami tőled kapott intelem, tanítás, emberség, szeretet. Amit letettél a nemzet, és az egyén asztalára az marad utánad. És a letett hagyatékodba lélekben sokszor beleolvasunk, visszahallgatjuk, mert nélkülözhetetlen azok számára, akik ismertek, hallgattak, tanultak Tőled. Hihetetlen, hogy nekrológot kell írni, és ezt a hihetetlen tényt már nem tudod a saját filozófikus következtetéseiddel alátámasztani. Pedig, bizonyára most is volna ésszerű magyarázatod, s a gyász ellen valamilyen elfogadható tanácsod. Ám, mert ezt már nem hallhatjuk. Fájó és visszafordíthatatlan tényként vagyunk kénytelenek tudomásul venni nagyon korai távozásodat. Marad az egyetlen és cáfolhatatlan magyarázat: „Semmi nem történik Isten akarata ellenére.”

Nyugodj békében, a – hitünk szerint biztos – találkozásig… R.I.P.

Stoffán György  

A szakadék felé menetelő, Trumpnak tapsoló birkanyájak…

Ma már nem figyelem a világpolitika eseményeit, mert nem érdemes. Ugyanis, az össze-vissza hazudozás idegesítő művészetére nem vagyok kíváncsi. Az irány ismert: a nagy haszonnal járó háború, és az előre eltervezett népírtás.

Ma, minden ennek a célnak az érdekében történik, tehát, fölösleges idegeskedni a napi események fölött. Elmúlt a hét a beiktatás óta, és nincs béke. Helyette az orosz vezetést fenyegette meg Trump, ami az elmúlt évezred orosz történelme fényében nem a legjobb, mondhatni, elég ostoba módszer. Hiszen Oroszország ezer éve az önvédelem keserűségében kell, hogy éljen. Mert Oroszországot mindig le akarta győzni valamelyik, magát mégoly nagyra tartó ország, de ezeknek az országoknak a zászlajai, rendszerint a „Krasznüj Plóságyon” végezték, szorosan, egymáson a földre fekve.

Ma már más a helyzet, hiszen az őrületig fejlesztett fegyverekkel nem kell bevonulni erre a térre ahhoz, hogy az orosz vezetés győztesnek kiálthassa ki magát. Mert az oroszok is rendelkeznek őrületig kifejlesztett haderővel, bombákkal és egyéb pusztításra alkalmas eszközökkel.

Tump rendeletei is kétségeket ébresztenek az emberben, hiszen hol egy bíró függeszti fel a rendeletet, hol maga az elnök változtat a vasszigorral meghozott törvényeken és elnöki rendeleteken. Nincs fehér vagy fekete, csak halványszürke, „világosfekete”, vagy „koszosfehér”… Pedig, a rend csak az egyértelmű igen és nem alapján teremthető meg, tarható fenn. Nem lehet egyik pillanatban hangosan ellenkezni, a másik pillanatban valamilyen ígéret érdekében az ellenkezést mély meghajlással felváltani. Mert az, aki ezt teszi, hiteltelenné válik! A mai politika világméretekben is elérte a hiteltelenséget. Ehhez hozzáadódik az aljasság, a pénzéhség, a hatalmas nyelvcsapások, egy-egy politikus ülepét illetően, de közben harsányan hirdeti minden állam, hogy a saját érdekei az elsők. Trump is ezt hirdeti, neki is első az amerikai érdek. Barátság ide vagy oda… és mi magyarok jól ismerjük Amerika szavahihetőségét, 1956-ból… Most megismeri a világ is... hiszen nem békét hozott, ahogy ígérte, hanem ismét a deportálás ötletét... valakiket, a hatalom érdekében deportálna saját szülőföldjükről. Mi, magyarok, zsidók és svábok, itt a kárpát-medencében ezt is ismerjük. És ismerjük azt is, amikor egy országnyi területet csak úgy elvesznek egy néptől és máshová csatolják, ahogyan - szintén Trump ötlete alapján -, most Grönland került veszélybe.   

Summa summarum: olyan hazugságspirálban és a kapitalizmus olyan erkölcsi mélységeiben dögledezik a világ, ahonnan nincs békés, ésszerű, megfontolt és emberi felemelkedés. A visszafordíthatatlan rendnélküliség és hazugság folyamata, háborúban végződik hamarosan. Mert a normalitás talajt vesztett, úgy a civil, mint a politikai életben, a gazdaságban és a vallási intézményrendszerekben. A felbolydult világ, a beteg, gonosz elmék vezetésével megsemmisül. Az értelem pedig, a háttérbe húzódik, nem meri felemelni a hangját, mert az őrültek világában már törvények tiltják a normalitást. Hovatovább eljutunk az 1917-es orosz bírósági tárgyalás szintjére, ahol a Bibliát a vádlottak padjára tették, Istent elítélték és az osztag a levegőbe lőtt egy elmebeteg bolsevik parancsára.  

Ma nincs levegőbe lövöldözés, de Isten sincs a politikai vezetés számára. Ha van, akkor csak névleg, az erre szomjazó nép félrevezetésére. S amíg a világi politika őrültségein meditálunk, addig az egyházi berkekben is ugyanaz történik. A rombolás, a hittételek megkérdőjelezése, Krisztus tanításával ellenkező irányok, a bűnök eltörlése és az isteni büntetés, a pokol tagadása. „Mindent szabad, mert Isten mindent megbocsájt. A bevándorlókat be kell fogadni, a beteges szexualitást Isten akarataként kell elfogadni és minden vallás alkalmas az örök élet elérésére, Krisztus nélkül is!” – hangzik a Vatikánból. Tehát, az összezavart keresztény embernek megmarad az egyéni hite, megmarad a saját Jézusa, de nem a templomban, hanem önmagában, a saját lelkében… ha erre igénye van, és nem követi a tévtanokat.  

Igen, menetel az emberiség a szakadék felé, mint a birkanyáj… egymást ócsárolva, saját igazunkat mindenek fölé helyezve… és elvetve az egyetlen igazságot, az isteni szeretet és az isteni parancsok megtartása kötelezettségének az igazságát. Jézus Krisztus igazságát! Az emberiség, a bűnbánat és az Isten felé fordulás helyett, a kapzsi harácsolás, a gyűlölködés és a pártoskodás mételyének lett/lesz az áldozata.

És bárki lehet bárhol államelnök… Isten-hit iránti elkötelezettség, igazságszeretet és alázat nélkül sem rend, sem béke, sem élet nem lesz – nem marad – a földön! Mert igazi, örökké tartó kincseket csak a lélek gyűjthet. A harácsolt, a lopott, az embertársainktól elvett, a fegyvergyártásból és eladásból származó pénz azonban, az ember számára, a halállal megszűnik…  

Stoffán György

Össztűz a gyónás ellen

Vérszemet kapott a világban néhány liberális pártocska, és LMBTQ-s szervezet, amelyeknek fő ideológiája az egyházellenesség, a fiatalok és a gyermekek eltávolítása Istentől, vallástól, erkölcstől. Amíg ők a pedofília elfogadásáért harcolnak, addig Amerikában és Lengyelországban – jól szervezetten –, a gyermekek gyóntatása ellen emelnek szót, nyújtanak be törvényjavaslatot és indítanak petíciót. Ezt persze, nem a gyermekvédelem érdekében teszik, hiszen a gyermeki lélek neveléséhez a keresztény felfogás és szellemiség szerint, hozzá tartozik a bűnbánat gyakorlása, a katolikus egyházban pedig, a gyónás szentsége. Ez utóbbit kívánja megszüntetni az egyik USA tagállam, és a Tusk elárulta katolikus Lengyelország tizenötezer liberális, egyházgyűlölő polgára is. A 38.400.000 lengyel állampolgár közül 15 ezren írták alá a petíciót, amelyet már be is adtak a szejmnek. Korábban, egy hasonló próbálkozáskor az állam elvetette az ostoba ötletet. Ma azonban más a helyzet, az Uniót gondolkodás nélkül kiszolgáló és saját országát eláruló vezetés Lengyelországában.  

Hasonló törvényjavaslat látott napvilágot az Egyesült Államokban, Montanában is. Itt a függőben lévő törvényjavaslat öt év börtönnel és több ezer dolláros bírsággal fenyegeti a katolikus papokat, ha a gyónásban hallottakat nem árulják el a hatóságoknak és kiskorúakat mernek gyóntatni. A gyónási titok megőrzéséért sok pap áldozta életét. Közülük a legismertebb, Nepomuki Szent János…

Talán nem érné támadás a bűnbánat szentségét, ha maga a Vatikán is nagyobb odafigyelést tanúsítana a bűnbánatot illetően. Hiszen manapság bűnről, bűnbánatról alig hallunk, szemben a folyamatosan hangoztatott kegyelemmel, megbocsájtással, a pokol megkérdőjelezésével, amit nap, mint nap hallunk immár saját megtévedt papjainktól is, akik bekötött szemmel követik az ember alkotta tévtanokat, amelyek ugyan (még) nem dogmák, de radikális ajánlások. Ha a Vatikán meghirdetné a bűnbánat évét, a gyónás évét – ami nélkül nincs isteni kegyelem sem! –, akkor talán nem lennének ilyen elrugaszkodott és a gyermeklélek,- és lélektan ellen támadó, eszement elképzelések, petíciók. A gyermek a bűnbánat, a gyónás révén tudja megtanulni és megkülönböztetni a jót és a rosszat. A gyónást nem ráerőltetik a gyermekre, hanem a vallásgyakorlás egyik alapelemeként a gyermek igényli a bűnbánatot, a gyónás lehetőségét és a penitenciát. Ezt, minden katolikus ember tudja, átérezte már gyermekkorában.

Azt gondolom, mind az USA, mind Lengyelország rossz, és kínkeserveket magában hordó úton jár, amikor arra törekszik, hogy elválassza az embert Istentől, Isten az embertől, hogy felváltsa az isteni törvényeket, beteges, megszállott emberi törvényekkel.

Jó lett volna, ha a Vatikán nem szivárványos, politikai szentévet, hanem lelki szentévet hirdetett volna, amelyben a megtisztulásnak, a gyónásnak a jelentőségét, az Istenhez tartozást erősítené, és nem az LMBTQ lobbinak, a migrációnak tenne szívességet… Az egyház kötelessége és hivatása, az emberek Krisztushoz vezetése, nem az Evangélium átírása és új dogmák felállítása. Ha a bűnbánat és a szentgyónás évét meghirdetné a Szentszék, akkor nem lenne bátorsága egyetlen istentelen szervezetnek sem ahhoz, hogy a kétezer éves hagyományt, emberi álnoksággal, ostobasággal és beteges hajlamokat tükröző ötletekkel támadja, mint 15 ezer sátánista lengyel és néhány beteglelkű megszállott, Montanában.  

Reméljük, hogy a protestáns egyházak közgyónását nem akarják – egyelőre – pénzbüntetéssel súlytani, hogy az ortodoxokról ne is beszéljünk…

Stoffán György  

„Együtt dolgozom a pápával a férfi többség felszámolásán” – Interjú Linda Pocher nővérrel

Egy nemrégiben közölt interjújában Pocher nővér, aki elsőként kapott nő létére magas kinevezést a Vatikánban, felvetette, hogy a női diakonátus kérdésében is lehetne „decentralizált”, „zsinati” megoldást találni. A legújabb példa a Fiducia supplicans a 2023-as homoszexuális áldás bevezetésével, amelyet ma már minden püspöki konferencia, minden egyházmegye és minden pap használhat, de nem muszáj. Régebbi példa az állva, kézbe áldozás bevezetése, amelyet 1969-ben minden püspöki konferencián kötelezővé tettek. Ez az újítás lassan elterjedt. Hosszú évtizedekbe telt, de ma, 2025-ben alig van olyan ország, ahol a püspöki konferenciák ne engedték volna meg a kézben való áldozást.

A Corriere della Serával készült mostani interjú oka egy konferencia volt, amely január 17-én és 18-án zajlott a Padovai Vallástudományi Egyetemen és melynek jelentős témája: „ Maszkulinizálni az egyházat? A nők és férfiak egyházáért” . Az eseményt többek között egy papnevelde és mindenekelőtt feltűnő mértékben a vallási elöljárók egyesületei támogatták, ami megerősíti, hogy az egyházon belüli nyomás elsősorban a női rendekből és összességében a teológusoktól származik, amelyek progresszívek és a zsinat utáni szellemben alakultak.

A világ felfogása szerint az egyház a szexuális zaklatás botrányaitól szenved. Mivel a bántalmazások legalább 80 százaléka homoszexuális jellegű, ez a probléma különösen azt mutatja, hogy az egyháznak nincs szüksége „elmaszkulációra”, hanem éppen az ellenkezőjére. Mivel az Egyházat hierarchikusan Jézus Krisztus állította fel, az „emaszkuláció” inkább az isteni szándékú alapok lerombolásának titkosítása.

Sr. Linda Pocher teljes interjúja a Corriere della Sera Corriere del Veneto minapi számában Francesca Visentin újságíró bevezetőjével példa arra, hogy a feminista teológia figyelmen kívül hagyja az üdvtörténet valóságát, és fiktív strukturális kérdésekre összpontosít, amelyeket kifejezetten, mindig a hatalom kérdésének tekintenek. Más szóval: egy politikai, ideológiai kérdés kerül előtérbe.

Ez a renegát, drámai, erőszakos változtatás olyan következményekkel jár, amelyek felérnek a Római Birodalomban elkövetett keresztényüldözéssel az amfiteátrumok kivégzéseivel. Maga Luther sem helyezkedett szembe ilyen élesen a hitigazságokkal. Ám, ez a folyamat talán hasznos is a mai világban, mert megerősíti azoknak a hitét, elkötelezettségét, akik majd a megmaradt krisztusi, keresztény közösségeket alkotják, összefogják, megtartják és felvirágoztatják az Egyházat a Szentlélek vezetésével, XVI. Benedek prófétai jövendölése szerint.  

Íme a Corriera-interjú

Linda Pocher nővér: „Ferenc pápával együtt dolgozom az egyház felszámolásán.”

A pápa a vallásost, a teológust és a filozófust bízta meg azzal a feladattal, hogy az egyenlő jogokat szorgalmazza: „Diakonisszák? Haladunk előre. Az egyházban, akárcsak a társadalom többi részében, meg kell szüntetni a hatalmi aszimmetriákat.”

„A hímsovinizmus az evangéliumnak ellentmondó valóság, a helyes irány a nők és férfiak felértékelődése.” Az élen egy friuli apáca, teológus és filozófus, Sr. Linda Pocher, a római Pápai Auxilium Egyetem és a Pápai Nemzetközi Mária Akadémia krisztológia és mariológia professzora áll, akire a pápa megbízta az egyenlőség megvalósításával. A pápa megbízásából Linda Pocher nővér szervezett képzést ebben a témában neki és a Bíborosi Tanácsnak. A „ Smaschilizzare la Chiesa” („ Az ”, Edizioni Paoline) című könyvben összefoglalt munka Ferenc pápa előszavával bemutatja, hogy a nemek közötti különbségeket milyen sokféleképpen értelmezték és alkalmazzák egyenlőtlenségként az egyházban. A könyvben Linda Pocher Lucia Vantinivel és Luca Castiglionival közösen foglalkozik a kritikus kérdésekkel, és megszabadítja az evangéliumot azoktól az értelmezésektől, amelyek félreállították és kirekesztették a nőket. Maga a pápa is többször mondta: „Az egyik legnagyobb bűn, amit elkövettünk, az Egyház „férfiasítása”, többek között a Nemzetközi Teológiai Bizottság előtt is. Papok és teológusok vitatták meg ezeket a kérdéseket Padovában január 18-ig, szombatig a „Lemaszkulinizálják (férfiatlanítják - a szerk.) az egyházat? A Nők és Férfiak Egyházáért” a Padovai Vallástudományi Iskola és az Irecoop Veneto szervezésében. És Pocher nővér megismételte, hogy az egyházban egyenlő női jelenlétre van szükség.

Corriere: Linda Pocher nővér, a nők marginalizálódnak az egyházban, különösen a csúcson?

Sr. Pocher: A kontextus különösen férfias, és a hatalmi aszimmetriák vannak, mint a társadalom minden más területén.

Corriere: Mit jelent az egyház „lemaszkulinizálása”?

Sr. Pocher: Ezt a kifejezést használja Ferenc pápa, aki szerint több teret kell adni a nőknek az egyenlőtlenségek megszüntetése érdekében. Ez vezetett egy oktatási úthoz a bíborosokkal. Jézus mindig egyenlő méltóságot adott a férfiaknak és a nőknek. Most megérett az idő, hogy újra felfedezzük ezt a jó hírt: egyenlőséget Isten előtt.

Corriere: Ön kifejtette, hogy a mai elmélkedések Hans Urs von Balthasar gondolatának „Marian-Petrine” elvének kritikai vizsgálatán alapulnak.

Sr. Pocher: Ez egy olyan elképzelés, amelynek értékelnie kell a különbségeket, de valójában kizárja a nőket azáltal, hogy idealizálja őket, és legitimálja a kiváltságokat és az igazságtalanságokat. Ma megpróbáljuk megteremteni a „mi”, a komplexitás, az összekapcsolódás, a különbözőségektől való szabadság és a különbségek kultúráját.

Corriere: És a női diakonátus kérdése?

Sr. Pocher: A témával kapcsolatos kutatások azt mutatják, hogy nincsenek teológiai akadályok, de továbbra is nagyon vitatott téma, különösen hierarchikus szinten még mindig nincs egyetértés. A zsinat során is szóba került, és a zsinat nagy újdonsága éppen az, hogy a pápa lehetőséget adott arra, hogy intézményileg elismert helyen olyan szinte tabunak számító témákat tárgyaljanak, mint a nőszentelés. Most egy belső vatikáni tanulmányi csoport dolgozik rajta: ez egy olyan út, amely eredményre vezet.

Corriere: Mennyi időbe telik, amíg a női diakonátus valósággá válik?

Sr. Pocher: A pápa azt akarja, hogy megfelelő egyházi konszenzus alakuljon ki, aminek még be kell érnie. De ez egy út, amely elindult.

Corriere: Napjainkban sok plébánián a papok hiánya miatt a nők, köztük a laikusok is alkalmasak arra, hogy úrvacsorát adjanak. Egy olyan élmény, ami már Olaszország számos városában megtörténik.

Sr. Pocher: Az egyház számára a nők helyzete ma már biztosan nem ugyanaz, mint 70 évvel ezelőtt, és ez a fajta valóság, amely már létezik, az istentiszteletek és a rendkívüli úrvacsorai asszisztensek egyértelmű jelek. Amit még be kell érni, az a jogi intézményi rész.

Corriere: Lesz-e nemek közötti egyenlőség az egyházon belül?

Sr. Pocher: Ez az igazságosság kérdése. Meg kell valósítani, mert helyes, nem marketing okokból. És tekintettel az evangéliumra: Jézus mindig figyelmen kívül hagyta a nemek közötti különbségeket, és mindig egyenlő méltóságot adott a férfiaknak és a nőknek. A keresztény tapasztalat eredete az Isten előtti erős egyenlőségben rejlik, ideje újra felfedezni.

Corriere: soviniszta a Biblia?

Sr. Pocher: Ha elszakad a sztereotip elképzelésektől, a Máriáról szóló bibliai jeleneteket olvasva erős női főszereplők története látható: Ő nemcsak Jézus anyja, hanem tanítványa, nevelő is, ő vezeti Jézust a tapasztalatok világába, és értelmének kitárására ösztönzi.

Corriere: Gondolja, hogy a női diakonátus növeli vagy elűzi a hívők számát?

Sr. Pocher: Lesznek új emberek, akik közelebb kerülnek az egyházhoz, mások pedig bosszankodnak, és talán elfordulnak. De ez egy helyes és szükséges változtatás.

Magyar fordítás: Nemzeti Napló, Kép: képernyőkép

WHO vagy egészségügyi szuverenitás?

 

Talán van remény arra, hogy a várva-várt amerikai elnökválasztás várva-várt eredményének beteljesülése után, a WHO-ból való kilépésünk várva-várt aktusa is megtörténik. 

Igaz, erről eleddig szót sem ejtett az egészségügyért is felelő belügyminisztérium, és a kormány sem mutatott hallható hajlandóságot e kérdésben, mégis elemzik a felelősök a Trump elnök által kiválóan megindokolt kilépést. Ugyanis ennek a világszervezetnek az elmúlt években tapasztalt intézkedései immár tudományosan is bizonyítva, a legfinomabban szólva is helytelenek voltak. Igaz, Trump szó szerint azzal vádolta meg a világszervezetet, hogy az egész világot átverték. Ami az oltásokat illeti, talán igaz is ez a vád, hiszen orvosilag is igazolt tények szólnak Trump igazsága mellett. Feltevődik tehát a kérdés, hogy szükség van-e egy efféle, korábban terroristaként ismert vezető irányítása alatt álló világszervezetre, amelynek a Covid-19 járvány alatt csak a gyógyszergyárak bevételei számítottak. Az ember, mint oltandó alany, nem! Ha kilépünk, akkor nem kell további diktatórikus alárendeltségben élnünk, hiszen vannak saját, kiváló orvosaink, biológusaink és járványügyi szakembereink, akik képesek olyan döntéseket hozni, protokollokat meghatározni, amelyek a magyar népnek az egészségét szolgálják. Jó volt megtapasztalni, hogy a WHO által javasolt, kötelező, de ártó és sok esetben halált okozó szűréseket, amelyek az emberi jogokat is alapjaiban sértették volna, elutasította a kormány. Ha a Trumpba vetett bizalom minden területen él a magyar vezetésben, akkor e bizalom alapján mi is megtehetjük a WHO-tól való elszakadás, pénzbe nem kerülő, de az erkölcsi és humanitárius megbízhatóságot bizonyító lépést. Azt hiszem, hogy a társadalom egyik érzékeny pontja és a kormány iránti, ebbéli bizalmatlanság szűnhetne meg, ha 2025-től, Trump elnök tényállítása alapján mi, magyarok is felmondanánk az egészségügyi világgittegylettel fennálló káros kapcsolatunkat, szuverenitásvédelmünk alapján és érdekében!

Stoffán György

Mécs Lászlóról jut eszembe… a magyar kultúra napja után...

Tudom, nem kerek évforduló, nem száz vagy ötven év, nem bicentenárium, csak 130 esztendő. A magyar papköltő, Mécs László születésének évfordulója. Igaz, nem január 22-én született, hanem 17-én… de, mégis egy kiváló, premontrei költő születésének, meg nem említett évfordulójáról beszélünk. Papköltőről, akit nem tanítanak már az egyházi iskolákban sem, ahogy nem tanítják Sík Sándort, Faludi Ferencet, Tamás G. Alajost és Werner Alajost etc. sem… Pedig, ott kellene legyen a nevük a Nat-ban, mint a magyar kultúra más nagyjainak. Ám, ezeket a neveket talán azok sem ismerik már, akik a Nat-ot – szerény tudást, és a nem magyarok iránt kellő empátiát tükrözve – „összelapátolták”.

Generációk maradtak valós tudás, igazi kultúra nélkül, mert a vörös politika beleszólt a nemzet életébe, tudásába, történelmébe és mindenbe, ahol kiművelt emberfőket igyekeztek teremteni. Akik pedig teremteni akartak, azokat bíróságok elé, börtönbe vagy a temetőbe küldte a vörös söpredék. Így, máig ismeretlen maradt a magyar kultúrát képviselők és alakítók jelentős része. Nincs már, aki megismertesse őket a tanárképzőkben, az egyetemeken, az egyházi iskolákban. Nincs ott ez a tudás, ez az ismeretanyag a kulturálisnak nevezett sajtóban sem, mert ott is, mint az utóbbi évtizedekben mindenütt, éppen úgy idegenül hangzik ezernyi nagy név, felbecsülhetetlen érték, kiemelkedő történés.

Annak „szerencséje” van, aki templomba jár, mert ott hallhatja a Werner Alajos által, a börtönben írt Mercedes misét. Az is hálát adhat Istennek, aki egy-egy keresztény közösségben megismerheti a másutt oly precízen titkolt 19-20. századunkat. A 20. század hemzseg a magyarságot porig alázó, kommunista és liberális történelmi hazugságoktól, de cserébe nem mutatja be nagyjainkat, akikre bőszkén fölnézhetne ifjúságunk, s akiknek a példamutatása nélkül nincs magyar jövő. Ennek ellenére, ők, nem divat manapság.

S nem beszéltünk még a Kárpát-medence más tájain élt büszkeségeinkről, akik csodálatos magyar nyelvünkön, magyar lélekkel, vállalva minden idegen sanyargatást és anyaországi csalódást, teremtettek értéket, zenét, festészetet, építészetet, irodalmat, de akiket szintén elfeledtek az anyaország – nem önhibájukból, ám, e téren súlyosan hiányos tudású – pedagógus társadalmának tagjai, valamint felelős minisztériumainak vezetői. Mert ez, a negyvenéves szocialista demokrácia eredménye. Ma már csak, az abban szocializálódott és hibás beidegződésekkel élő vezetők és az ezek által képzett fiatalabbak vannak magas, kulturális hivatalokban. Ennek a szomorú ténynek, súlyos helyzetnek vagyunk szenvedő tanúi… Igen, szenvedők, mert látjuk, hogy hová tart a jobb sorsra érdemes magyar ifjúság, és ezzel a magyar nemzet jövője.   

Mécs Lászlóról jutott eszembe mindez. Mert a magyar kultúra napján – ha már ez a nap úgyis a versmondásokban, a kötelező ünneplésekben teljesedik ki –, illő lett volna legalább egy-két Mécs verset is elmondani, az unalomig szavalt, és e napra kötelezően időzített standardok mellett.

Nem vagyok elégedetlen az ünnepléssel, az elmondott versekkel, az énekelt imákkal, a népzenei kincsek felelevenítésével, hiszen mindez a miénk, a mi csodálatos nemzeti értékünk, amelyet meghagytak a vörösök és a liberálisok…

Ma viszont már le kellene rázni magunkról az utóbbi évszázadban ránk ragadt és megkövesedett kommunista mentalitást, a bizonyítási kényszert, az irányított kultúrát, az átírt történelmet, a megszabott és előírt, de rettentő hiányos tananyagokat! Bele kellene nyúlni abba a staférungos ládába, amelyet őseink hagytak ránk. Ne csak a láda tetejét nézzük és piszkáljuk meg évről-évre, hanem nyúljunk bele bátran és mélyen, ha évfordulókról, születésnapokról, vagy épp gyászos eseményekről van szó, ha ezeket ünnepeljük, ha ezekről emlékezünk. Ahogy a népdalkincsünk kimeríthetetlen, úgy kimeríthetetlen minden más kulturális értékünk is. A magyar gregorián kincstől, a Mária-himnuszokon át, a reformáció magyar népénekeiig, Hg. Esterházy Pál csodálatos barokk zeneművein, versein és Mécs László költészetén keresztül, egészen Kosztándi Jenő festészetéig… – felsorolhatatlan, temérdek kincs és érték…

Azt érzem a magyar kultúra napján, amit egy beszélgetésünkkor Benedek István érzett és mondott Glatz Ferenc, Magyarok Krónikája című, összefoglaló történelmi fércművéről, annak ellenére, hogy ő maga és Nemeskürty István tanár úr is írt bele: – „Nem az a baj, ami benne van, hanem az, amit kihagyott belőle”…

Lefordítva: Nem az a baj tehát, hogy tudásunkhoz mérten, igyekszünk méltón megünnepelni a magyar kultúra napját, hanem az, amit ezen a napon sem emlegetünk… mert nincs már, aki – hivatalosan – emlegesse…

Stoffán György 

(Fotó: Magyar Kurir)

Majka és a nemzeti média

Évek óta beszélek arról, hogy valami nem stimmel a média világában. Azaz, a nemzeti média világában vannak súlyos problémák. A méltóság nélküliség, a trágárság, a liberális média szintjére süllyedő vagdalkozás, a rossz megítélések, a fel-, és félreismerések sorozata, és az ezekre adott rossz válaszok... Mert rossz kiindulópontból, hozzá nem értő vezetéssel nem lehet a jó célba beérni…

Most, hogy Majkán rugózik a nemzeti média által irányított közvélemény, engem is súlyos megpróbáltatás elé állított ez a közfelháborodás. Meg kellett hallgatnom Majka rettenetét – ugyanis ez nem zene, nem érték… –, ami nem volt egyszerű, más zenei korok műveinek rendszeres hallgatása után. Megnéztem hát a klipet, végigrágtam magam az eldarált szövegen, és levontam a konzekvenciát. És ez a végkövetkeztetés drámai. A szövegben ugyanis semmi nem utal a magyar kormányra, a magyar kormányfőre, a hazai társadalmi helyzetre. Olyan általános megfogalmazásokat halottam ebben a rettenetben, amely minden európai országra rávetíthető, ráhúzható. Eltekintek attól, hogy elemezzem ezt a valamit. Inkább a drámaiságról ejtenék néhány szót.

A Majka-féle megnevezhetetlen „mű” hatása elképesztő. A nemzeti média szó-szólói kikiáltották ezt a valamit kormányellenesnek, miniszterelnök ellenesnek és Majka szemére vetették, hogy bizony ezt hatalmas összegért írta, átállt, áruló lett. Olyan kiválóságok állították ezt, akik kisebb megszakításokkal, világ életükben abból éltek és élnek, hogy egy politikai körhöz tartoznak, amely politikai kör remekül finanszírozza a hangulatkeltést, a rossz kormánymédia irányt, a fölösleges hisztériákat. Ugyanis, ha a kormány közeli média nem kezdi el Majka borzadályát reklámozni, akkor, mint én, úgy mások sem értesülnek arról, hogy egyes nemzeti újságíróknak nevezett politikai kitartottak felismerni vélték e produkcióban saját kormányukat, saját vezetőjüket. És itt a dráma. Mert a hisztéria arra utal, hogy rólunk lenne szó Majka rapjében. Mint korábban Fábry esetében, úgy most is a pénz állt a középpontban a Majka bírálók meglátásait illetően. Mennyiért írta meg a rapet, kinek dolgozik, honnan ment át oda, és az előző szerződése mennyit hozott a konyhára… de nem is folytatom, mert ez a hozzáállás méltatlan a nemzeti kormányra, a miniszterelnökre nézve.

Soha, egyetlen Majka produkciót sem hallgattam meg és a szerző nevét is csak a véletlennek köszönhetően ismerem. Ám, most még engem is megkínzott ez a kényszerű tájékozódás, ami nélkül soha nem tudtam volna meg, hogy a mi sajtónk fő-főmunkatársa és megmondó embere milyen szinten űzi azt a szent feladatot, amelyet nemzeti újságírásnak kellene neveznünk, ha ez az lenne. Ám, nem az! Csak sima, „Fegyőrös”, fölösleges és ártó szócséplés. (Pedig, a tudása, szépirodalmi munkássága, és felkészültsége alapján, még hasznos is lehetne!)

Így, a Majka produkciójában nem szereplő, de bizonyos jobboldali médiaszak-emberek által felismerni vélt Miniszterelnökünktől, kormányunktól, a nemzeti – 1988-tól számított eredeti – nemzeti sajtó nevében kérek elnézést. Mi nem gondoljuk úgy, hogy ez a Majka produkció arról szólna, amit a „hivatalos nemzeti média igen jól fizetett munkatársai” állítanak. A klip szerzője nem politikai tényező, csak egy celeb, és akkor sem lesz politikai tényező, ha az RTL-hez igazolt a TV2 után.

Láttunk már ilyet évtizedekkel ezelőtt is. Akkor, egy átigazolás után, konkrátan kimondva és megnevezve, a jobboldali kormányt szidták… kicsit belekeverve az egykori magyar kormányzó újratemetését is. Majka ezzel szemben nem nevezett meg senkit… és bizonyára az is igaz, hogy pénzért készít klipet. Ám nem támad meg nyilvánosan másokat azzal, amit az ő szemére is vethetne bárki, a rulett-, vagy a kártyaasztal mellett… hiszen tudja: mindenki szereti a pénzt. Akár jobboldali, akár balos. És nem veszi magára mások vagdalózását, ahogy ez most, a jobboldali média-fősodornak ismét, példásan, de balul sikerült. Nem kellett volna… 

Stoffán György

Fából vaskarika - avagy a kereszténnyé nevelés akadályai

Valahogy nekem nem tűnik őszintének semmi a politikusok szájából, sem a jobb, sem a baloldalon. Amikor Soltész Miklós azt mondja: „fontos, hogy a pedagógusok és a szülők egyaránt a keresztény hitre neveljék a gyerekeket", felmerül bennem a kérdés: hogyan? Hiszen az első akadály, hogy Magyarországon is bevezették, az először Dobrev Klára által, a Gyurcsány kormány idején hangoztatott uniós rendelkezést, miszerint, a gyerekeknek három éves kortól kötelező óvodába járniuk. Ugyanis, ha az anyukák, a családok bármilyen támogatást szeretnének kapni, akkor bizony dolgozniuk kell menni. Az anyuka nem maradhat a gyerekkel az általános iskola megkezdéséig, a család sem lehet igazi család, amelyet az édesanya tart össze, mert az édesanya is örül, ha este, munka után beesik az ágyba, hogy hajnalban keljen és minden kezdődjék elölről. Ahol nincs nyugdíjas nagyi, ott bizony a család csak karikatúrája "annak a családnak”, amit a mai 60-70 éves korosztály még annak tudhatott. Tehát, a keresztényi nevelés, mai  világunkban, a mai körülmények között otthon, aligha megoldható, ugyanis ez egy folyamat, ami pont otthon, az édesanyánál kezdődhet el, három éves kor után, úgy hét-tíz éves korig. Legtöbbnyire az édesanya, a nagymama, nagypapa által. 

Amikor a gyermek iskolába kerül, akkor folytatódna a keresztényi nevelés. Azonban, nincs elég pap, aki az iskolai hitoktatást megtarthatná. Így a gyermek vagy az erkölcstant választja, vagy a hittant, amit többnyire nem a legképzettebb hitoktatók tartanak, s ami abban merül ki, hogy a hitoktató azt a kevés és zavaros tudást adja át a gyerekeknek, amit innen-onnan összeszedett. Nem mindenütt van ugyanis képzett, teológiát végzett pap, lelkész vagy civil kisegítő. Ergo, ez a második szakasz is megoldhatatlan, működésképtelen.

A keresztényi nevelés a templomba járással együtt válik teljessé. Azonban, egyre kevesebben veszik a fáradtságot, hogy vasárnaponként és nagy ünnepeken elmenjenek gyermekeikkel a templomba. A fárasztó heti munka után jól esik a pihenés, otthoni barkácsolás, kirándulás, szórakozás. Így a mise, az istentisztelet kimarad… Van helyette a kölyöknek laptop, okos telefon, Tv…

Ahol nincs nagymama, nagypapa, aki vállalná a gyerekek templomba vitelét, ott a gyermeknek sem lesz természetes vasárnapi program a templomba menetel. Sajnos, ma már az egyházi iskolákban sem kötelező a vasárnapi misehallgatás. Nem várható el, hogy az állami iskolák diákjait kereszténnyé nevelje a tantestület. Van számos olyan település, amelyekben az óvodába nem engedik be a hitoktatót…

 

Az oktatáspolitika sem szolgálja a kereszténnyé nevelést, hiszen a gyermeki lélek ápolása, gondozása, nevelése, az angolszász oktatáspolitikában a művészetek iránti igény felkeltésénél, az ének-zene órák következetességénél, a művészettörténet oktatásnál kezdődött. Az Unióban ez ismeretlen. Az egyházi iskolákban régen kötelező volt a diákmiséken való részvétel, a két-háromnapos lelkigyakorlat évente, az osztálykirándulások célirányos programjai, de a viselkedni is megtanították a gyermekeket. Szemben a mai laza, érték nélküli oktatással, iskolai renddel.  

Miért mondom, hogy hiteltelen, ha egy politikus szorgalmazza az otthoni és iskolai kereszténnyé nevelést, 14 évnyi kormányzás közben? Mert a felsorolt kételyeket és akadályokat le lehetett, és le kellett volna már küzdeni. A központosított tanügy, minisztérium nélkül, nincs a magyar oktatáspolitika hasznára, hiszen az egyházi iskolák, évszázadok alatt kialakult tematikáját rombolja szét. A Nat, és a különböző balga, oktatási hivatalból vagy a minisztériumból érkező parancs – bocsánat törvény, utasítás, amely az uniós elmebetegségeket tükrözi, csak plusz fölösleges munkát ad a pedagógusnak, és terhet a tanulónak. 

Változtatni senki nem akar, nem mer és nem is tud, hiszen annak a beteg európai közösségnek vagyunk a tagja, amely már teljesen leépítette a tudásalapú oktatást, amelyben nem lehet az iskolákban kereszt a falon, és amelyben elveszik a gyereket a szülőtől, ha templomba jár a család. Nálunk még ennyire nem élesedett ki a helyzet, de az alapokat jól kivehetően, már ma is érzékeljük. Hiszen, mindent pénzben mérnek. A gyermek és az ember azonban senkit nem érdekel. Ez pedig, alapvetően nem keresztényi érzésvilágot sejtet. Nem lát a társadalom és a fiatalság példamutatást. Verbálisan minden politikus keresztény, de az ezzel is ellentmondó uniós követelményeket szigorúan, és sok esetben elsőként tartjuk be, erőltetjük ész nélkül a magyar fiatalokra, nem számolva az esetleges gyermek és család elleni hatásokkal és a kontraproduktivitással sem. 

Jó lenne, ha első sorban a politikusok válnának valóban kereszténnyé, és mint keresztények vállalnának őszintén felelősséget a következő generációkért, az ő lelki és szellemi nevelésükért. 

Tartok azonban attól, hogy csupán egy szivárványos álom mindaz, amiről csak úgy, magamnak elmélkedtem, a Soltész-idézetet olvasva…

 

Stoffán György