Fából vaskarika - avagy a kereszténnyé nevelés akadályai
Valahogy nekem nem tűnik őszintének semmi a politikusok szájából, sem a jobb, sem a baloldalon. Amikor Soltész Miklós azt
mondja: „fontos, hogy a pedagógusok és a szülők egyaránt a keresztény hitre
neveljék a gyerekeket", felmerül bennem a kérdés: hogyan? Hiszen az első akadály, hogy Magyarországon
is bevezették, az először Dobrev Klára által, a Gyurcsány kormány idején
hangoztatott uniós rendelkezést, miszerint, a gyerekeknek három éves kortól kötelező óvodába
járniuk. Ugyanis, ha az anyukák, a családok bármilyen támogatást szeretnének kapni, akkor bizony dolgozniuk kell menni. Az anyuka nem maradhat a
gyerekkel az általános iskola megkezdéséig, a család sem lehet igazi család, amelyet
az édesanya tart össze, mert az édesanya is örül, ha este, munka után beesik az
ágyba, hogy hajnalban keljen és minden kezdődjék elölről. Ahol nincs nyugdíjas
nagyi, ott bizony a család csak karikatúrája "annak a családnak”, amit a mai
60-70 éves korosztály még annak tudhatott. Tehát, a keresztényi nevelés, mai világunkban, a mai körülmények között otthon, aligha megoldható, ugyanis ez egy folyamat, ami pont otthon, az édesanyánál kezdődhet el, három éves kor után, úgy
hét-tíz éves korig. Legtöbbnyire az édesanya, a
nagymama, nagypapa által.
Amikor a
gyermek iskolába kerül, akkor folytatódna a keresztényi nevelés. Azonban, nincs
elég pap, aki az iskolai hitoktatást megtarthatná. Így a gyermek vagy az erkölcstant
választja, vagy a hittant, amit többnyire nem a legképzettebb hitoktatók
tartanak, s ami abban merül ki, hogy a hitoktató azt a kevés és zavaros tudást
adja át a gyerekeknek, amit innen-onnan összeszedett. Nem mindenütt van ugyanis
képzett, teológiát végzett pap, lelkész vagy civil kisegítő. Ergo, ez a második
szakasz is megoldhatatlan, működésképtelen.
A
keresztényi nevelés a templomba járással együtt válik teljessé. Azonban, egyre kevesebben veszik a
fáradtságot, hogy vasárnaponként és nagy ünnepeken elmenjenek gyermekeikkel a templomba. A fárasztó heti munka után jól
esik a pihenés, otthoni barkácsolás, kirándulás, szórakozás. Így a mise, az istentisztelet
kimarad… Van helyette a kölyöknek laptop, okos telefon, Tv…
Ahol nincs nagymama, nagypapa, aki vállalná a gyerekek templomba vitelét, ott a
gyermeknek sem lesz természetes vasárnapi program a templomba menetel. Sajnos, ma már az egyházi iskolákban sem kötelező a vasárnapi misehallgatás. Nem várható el, hogy az állami iskolák diákjait kereszténnyé nevelje a tantestület.
Van számos olyan település, amelyekben az óvodába nem engedik be a hitoktatót…
Az
oktatáspolitika sem szolgálja a kereszténnyé nevelést, hiszen a gyermeki lélek
ápolása, gondozása, nevelése, az angolszász oktatáspolitikában a művészetek iránti
igény felkeltésénél, az ének-zene órák következetességénél, a művészettörténet
oktatásnál kezdődött. Az Unióban ez ismeretlen. Az egyházi iskolákban régen kötelező volt a diákmiséken
való részvétel, a két-háromnapos lelkigyakorlat évente, az osztálykirándulások
célirányos programjai, de a viselkedni is megtanították a gyermekeket. Szemben a mai laza, érték nélküli oktatással, iskolai
renddel.
Miért
mondom, hogy hiteltelen, ha egy politikus szorgalmazza az otthoni és iskolai kereszténnyé nevelést,
14 évnyi kormányzás közben? Mert a felsorolt kételyeket és akadályokat le
lehetett, és le kellett volna már küzdeni. A központosított tanügy, minisztérium
nélkül, nincs a magyar oktatáspolitika hasznára, hiszen az egyházi iskolák, évszázadok alatt kialakult tematikáját rombolja szét. A Nat, és a különböző balga,
oktatási hivatalból vagy a minisztériumból érkező parancs – bocsánat törvény,
utasítás, amely az uniós elmebetegségeket tükrözi, csak plusz fölösleges munkát ad a pedagógusnak, és terhet a tanulónak.
Változtatni senki nem akar,
nem mer és nem is tud, hiszen annak a beteg európai közösségnek vagyunk a tagja, amely
már teljesen leépítette a tudásalapú oktatást, amelyben nem lehet az iskolákban kereszt a
falon, és amelyben elveszik a gyereket a szülőtől, ha templomba jár a család.
Nálunk még ennyire nem élesedett ki a helyzet, de az alapokat jól kivehetően, már ma is érzékeljük. Hiszen, mindent pénzben mérnek. A gyermek és az ember azonban
senkit nem érdekel. Ez pedig, alapvetően nem keresztényi érzésvilágot sejtet. Nem lát a társadalom és a fiatalság példamutatást. Verbálisan minden politikus keresztény, de az ezzel is ellentmondó uniós követelményeket
szigorúan, és sok esetben elsőként tartjuk be, erőltetjük ész nélkül a magyar
fiatalokra, nem számolva az esetleges gyermek és család elleni hatásokkal és a kontraproduktivitással sem.
Jó lenne,
ha első sorban a politikusok válnának valóban kereszténnyé, és mint keresztények vállalnának őszintén felelősséget a következő generációkért, az ő lelki és szellemi nevelésükért.
Tartok
azonban attól, hogy csupán egy szivárványos álom mindaz, amiről csak úgy,
magamnak elmélkedtem, a Soltész-idézetet olvasva…
Stoffán
György
