Habár, úgy szokás emlegetni, hogy a halál éppen olyan természetes az életünkben, akár a születés, mégis igyekszünk még a gondolatát is kerülni a hétköznapokban. Rohanunk, fontoskodunk, úgy érezzük, hogy okosak vagyunk és szépek, erősek és nélkülözhetetlenek. Gyűjtögetünk, akár az oktondi szarka, harácsolunk mindent, ami fénylik, és úgy véljük, hogy a pénz örökké tartó hatalmat ad. Ez azonban, a valóságban nem így működik. Akkor jövünk rá, hogy a fentebb felsoroltak, az ember csökönyös, ostoba, önmagát becsapó illúziói, amikor először kerülünk szemtől-szembe a halállal. Akkor ráeszmélünk, hogy semmi sem számít, hiszen csupán haszontalan porszemek vagyunk az idő fogaskerekében. Sokan csak akkor kezdik keresni Istent, mások pedig, még akkor sem.
Hogyan
kezdődik ez a „kapcsolat”? Legtöbbször hosszú ideig tart az ismerkedés.
Gyermekként néha halljuk, hogy valaki meghalt. A felnőttek ilyenkor hozzáteszik
az elmaradhatatlan „élhetett volna még, hiszen fiatal volt” vagy a „szép kort
élt meg” kísérő mondatokat is, amit mi gyerekként nem értünk, hiszen Sanyi
bácsi igenis öreg volt 50 évesen és Ilka néni kora már egyáltalán nem volt
szépnek mondható. Értetlenül toporgunk a dédnagymama temetésén, nem értünk
semmit. Lassan a nagyszüleink következnek. Sajnáljuk, hogy többé nem látjuk
őket, hiszen azt már felfogjuk, de a halált továbbra sem értjük. Szeretünk
élni, játszani, tanulni, élvezzük, hogy a közeledő születésnapunkon egy
lépéssel közelebb kerülünk a hőn vágyott felnőttkorhoz és a halálon nem
tűnődünk. Legelőször akkor döbbenünk meg, amikor a felnőttkor küszöbén hirtelen
mellbe vág egy velünk szinte egykorú társunk halála. Lefagyunk, egy pillanatra
megáll az idő, és mi pislogunk ijedten, semmit sem értve. Értetlenül nézünk a
halál szemébe, amely hirtelen olyan ijesztő számunkra, akár a láp fölött
felbukkanó lidércfény a sejtelmes éjszakában.
Az
éjszaka azonban, gyorsan múlik, és ahogyan a nap felragyog, mi újra élünk,
szeretünk, küzdünk, megváltoztatunk, átformálunk és rohanunk… folyton rohanunk.
Repülnek az évek és nekünk nincs időnk semmire. Mi alkalmazkodunk, a gyerekek
alkalmazkodnak, a szülők úgyszintén. Dolgozunk, küzdünk, építünk és rombolunk.
Nincs időnk másokra, nincs időnk magunkra és nincs időnk Istenre sem, hiszen
elfoglaltak vagyunk. Érezzük ugyan, hogy valami nincs rendben, de okokat és
megoldást keresni nincs időnk, nincs energiánk. Makacsul összeszorított foggal
keressük a vigasztalást, olcsó örömöket hajtunk a pénzért árult bóvlik
világában és hazudunk magunknak, hazudunk másoknak, olykor még Istennek is.
Aztán sorban mennek el az ismerősök és mi már nem látjuk túl öregnek őket.
Hirtelen, túl közelről érint bennünket, túl közelről látjuk a halált. Valahol,
egy rideg szoba vaságyán, egy nyomorúságos emberi roncs utolsó erejével küzd,
hesseget valamit, amit mi nem látunk. A szeme valahová, a távolba réved és tépi
magáról a sok beteget kiszolgált, kopott, szürke plédet. Eközben mi, mintha
másik síkban lennénk – az élet síkján –, nézzük értetlenül a szürreális harcot
és hirtelen, a szeme tükrében meglátjuk a halált, teljes valójában. És ez lesz
életünk legijesztőbb „élménye”. Sokáig rágódunk rajta, hiszen megérezzük emberi
mivoltunkat és kezdjük átérezni a templomban hallott szavak értelmét, azt, hogy
Krisztus legyőzte a halált… és amikor egy szerettünkön a sor, már tudjuk, mit
jelent a halál és azt a küzdelmet is ismerjük, ami megelőzi.
Megállunk, eltűnődünk. Először úgy érezzük, győzhetünk, aztán dühösek leszünk és kétségbeesetten harcolunk. Persze, a lelkünk legmélyén érezzük, hogy hiábavaló a küzdelem, Istenre kell bíznunk magunkat, de mi mégis küzdünk, hiábavalóan, akárcsak a fuldokló, mielőtt végleg elnyeli a víz. Amikor már mindent láttunk, szenvedést, kétségbeesést és reménytelenséget, mégis megadjuk magunkat és imádkozunk, hiszen az ember, végül bármennyire is kanyargós az élete ösvénye, Krisztushoz jut, hozzá fohászkodik, az ő kegyelmét kéri a törékeny lét után megtért lélekre
Mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! (Lk.22., 42-43.)
Cz.
A.