.jpg)
Tudom,
nem kerek évforduló, nem száz vagy ötven év, nem bicentenárium, csak 130 esztendő.
A magyar papköltő, Mécs László születésének évfordulója. Igaz, nem január 22-én
született, hanem 17-én… de, mégis egy kiváló, premontrei költő születésének,
meg nem említett évfordulójáról beszélünk. Papköltőről, akit nem tanítanak már
az egyházi iskolákban sem, ahogy nem tanítják Sík Sándort, Faludi Ferencet,
Tamás G. Alajost és Werner Alajost etc. sem… Pedig, ott kellene legyen a nevük
a Nat-ban, mint a magyar kultúra más nagyjainak. Ám, ezeket a neveket talán
azok sem ismerik már, akik a Nat-ot – szerény tudást, és a nem magyarok iránt kellő
empátiát tükrözve – „összelapátolták”.
Generációk maradtak valós tudás, igazi kultúra nélkül, mert a vörös politika beleszólt a nemzet életébe, tudásába, történelmébe és mindenbe, ahol kiművelt emberfőket igyekeztek teremteni. Akik pedig teremteni akartak, azokat bíróságok elé, börtönbe vagy a temetőbe küldte a vörös söpredék. Így, máig ismeretlen maradt a magyar kultúrát képviselők és alakítók jelentős része. Nincs már, aki megismertesse őket a tanárképzőkben, az egyetemeken, az egyházi iskolákban. Nincs ott ez a tudás, ez az ismeretanyag a kulturálisnak nevezett sajtóban sem, mert ott is, mint az utóbbi évtizedekben mindenütt, éppen úgy idegenül hangzik ezernyi nagy név, felbecsülhetetlen érték, kiemelkedő történés.
Annak
„szerencséje” van, aki templomba jár, mert ott hallhatja a Werner Alajos által,
a börtönben írt Mercedes misét. Az is hálát adhat Istennek, aki egy-egy keresztény
közösségben megismerheti a másutt oly precízen titkolt 19-20. századunkat. A
20. század hemzseg a magyarságot porig alázó, kommunista és liberális
történelmi hazugságoktól, de cserébe nem mutatja be nagyjainkat, akikre bőszkén
fölnézhetne ifjúságunk, s akiknek a példamutatása nélkül nincs magyar jövő. Ennek
ellenére, ők, nem divat manapság.
S
nem beszéltünk még a Kárpát-medence más tájain élt büszkeségeinkről, akik
csodálatos magyar nyelvünkön, magyar lélekkel, vállalva minden idegen sanyargatást
és anyaországi csalódást, teremtettek értéket, zenét, festészetet, építészetet,
irodalmat, de akiket szintén elfeledtek az anyaország – nem önhibájukból, ám, e
téren súlyosan hiányos tudású – pedagógus társadalmának tagjai, valamint felelős
minisztériumainak vezetői. Mert ez, a negyvenéves szocialista demokrácia eredménye. Ma már csak, az abban
szocializálódott és hibás beidegződésekkel élő vezetők és az ezek által képzett
fiatalabbak vannak magas, kulturális hivatalokban. Ennek a szomorú ténynek, súlyos
helyzetnek vagyunk szenvedő tanúi… Igen, szenvedők, mert látjuk, hogy hová tart
a jobb sorsra érdemes magyar ifjúság, és ezzel a magyar nemzet jövője.
Mécs
Lászlóról jutott eszembe mindez. Mert a magyar kultúra napján – ha már ez a nap
úgyis a versmondásokban, a kötelező ünneplésekben teljesedik ki –, illő lett
volna legalább egy-két Mécs verset is elmondani, az unalomig szavalt, és e
napra kötelezően időzített standardok mellett.
Nem
vagyok elégedetlen az ünnepléssel, az elmondott versekkel, az énekelt imákkal,
a népzenei kincsek felelevenítésével, hiszen mindez a miénk, a mi csodálatos nemzeti
értékünk, amelyet meghagytak a vörösök és a liberálisok…
Ma viszont már le kellene rázni magunkról az utóbbi évszázadban ránk ragadt és megkövesedett kommunista mentalitást, a bizonyítási kényszert, az irányított kultúrát, az átírt történelmet, a megszabott és előírt, de rettentő hiányos tananyagokat! Bele kellene nyúlni abba a staférungos ládába, amelyet őseink hagytak ránk. Ne csak a láda tetejét nézzük és piszkáljuk meg évről-évre, hanem nyúljunk bele bátran és mélyen, ha évfordulókról, születésnapokról, vagy épp gyászos eseményekről van szó, ha ezeket ünnepeljük, ha ezekről emlékezünk. Ahogy a népdalkincsünk kimeríthetetlen, úgy kimeríthetetlen minden más kulturális értékünk is. A magyar gregorián kincstől, a Mária-himnuszokon át, a reformáció magyar népénekeiig, Hg. Esterházy Pál csodálatos barokk zeneművein, versein és Mécs László költészetén keresztül, egészen Kosztándi Jenő festészetéig… – felsorolhatatlan, temérdek kincs és érték…
Azt
érzem a magyar kultúra napján, amit egy beszélgetésünkkor Benedek István érzett
és mondott Glatz Ferenc, Magyarok Krónikája című, összefoglaló történelmi fércművéről,
annak ellenére, hogy ő maga és Nemeskürty István tanár úr is írt bele: – „Nem
az a baj, ami benne van, hanem az, amit kihagyott belőle”…
Lefordítva: Nem az a baj tehát, hogy tudásunkhoz mérten, igyekszünk méltón megünnepelni a magyar kultúra napját, hanem az, amit ezen a napon sem emlegetünk… mert nincs már, aki – hivatalosan – emlegesse…
Stoffán György
(Fotó: Magyar Kurir)