Levél a Kormányzónak

Őfőméltósága

vitéz nagybányai Nagybányai

Horthy Miklós részére

KENDERES

Főméltóságú Uram!

„A szégyen öl meg” – mondanák Erdélyi magyarjaink, székelyeink arra az érzésre, amely ma lelkemet marcangolja.  Talán így fejezné ki magát Nyirő József, akit a románok nem engedtek utolsó kívánságnak megfelelően, szülőföldjén eltemetni, s akiről a magyar irodalmi műveltség tekintetében csekély ismereteket magukénak tudó hazai bajkeverőink is lázadtak. S székely főrend volta okán, így fejezné ki magát széki dr. Gróf Teleki Pál is, akit hazánkért való kiállás miatt öltek meg, az akkorra már ellenséggé vált egykori fegyvertársaink. Hóman Bálint is elkönnyezné magát látva a mai Magyarország erkölcsiben megsemmisült valóságát. Márton Áron sem sóhajtana másképp... - A szégyen öl meg fiam... 

Miért marcangolja a lelkemet ez a szégyen? Mert ma ismét, Isten tudja hányadszor életem eltelt hatvan esztendeje alatt, tanúja vagyok annak a hazaárulásnak, hazudozásnak, elvtelen és hazátlan vádaskodásnak, amelyet 1919-ben Főméltóságod is megtapasztalni volt kénytelen, s amely ellen Főméltóságod vívott – sajnos nem megsemmisítő, csak huszonöt évre elhallgattató – győzelmet.

Ma ismét megtapasztalhatta Hazánkat, a Kárpát-medencét lakó keresztény magyar nemzet, hogy van egy, a hazaárulást és a történelmi vádaskodást privilégiumként magáénak tartó ócska söpredék, akik mögött a pénzvilág nagyságai állnak, s akik mindig a nemzet és az ország ellen acsarkodva igyekeznek hatalmat szerezni, a nemzet vagyonát ellopni és meggyilkolni mindazokat, akik nem értenek egyet bárdolatlan, s az úri kaszinókban meg nem tűrt elveikkel, stílusukkal. Kun Béla, Rákosi Mátyás, Kádár János szelleme járja át ma az országot ismét, amikor Főméltóságod Perkátára tervezett szobra ellen tiltakoznak. 

Kik tiltakoznak? Milyen történelmi, egyéni és pártpolitikai múlttal tiltakoznak? Mit nem ismernek Magyarország történelméből? Nos, a választ bár Ön jól ismeri, mégis lelkem megnyugtatása okán felemlíteném, kik ők.

Azok tiltakoznak, akiknek történelmi múltja százmillió ember kegyetlen halálát idézi. Akik hatalmaskodásuk idején magyarok százezreit végezték vagy végeztették ki, akik szétlopták az ország vagyonát, nagyobb kárt okozva, mint 1919-ben a románok, akik leszerelve a magyar gyárakat, ki tudja hány ezer vagonnyi értéket loptak ki Hazánkból. Akik pártpolitikájának alapja, hogy mindig idegen hatalom kiszolgálójaként jutottak vezető pozícióhoz, mindig idegen pénzen árulták el a magyar nemzetet, s igazat soha nem szóltak. A társadalom alja ez, amelyből valami átok révén sokkal több van Magyarországon, mint Európában összesen. A társadalom alja lehet csak az a csőcselék, amely ma egyetértve Európa kereszténységének megsemmisítésével, Magyarországot is el akarja árasztani az Afrikából és a világ más tájairól betörő idegenekkel, pogányokkal, vademberekkel, akik mint ez ma látható, minden értéket, kultúrát, hagyományt lerombolni akarnak – olyanok pénzén és parancsára, akik magukénak vélik tudni a világot, de nem vesznek tudomást Istenről, és arról a tényről, hogy aki Istennel hadakozik, az ab ovo  háborút veszt, magával sodorva mindazon nemzeteket és népeket, amelyek egyetértőleg, támogatólag részt vállalnak e gyalázatos megszállás előészítésében. Mi magyarok ezt nem akarjuk, és nem is tűrjük, de erőnk véges és küzdelmünk emberfeletti.

A Főméltóságodnak szobrot állítani akarók elnyerték Perkáta község önkormányzatának engedélyét, de az az önkormányzat is gerinctelennek és hiteltelennek tűnik, hiszen látva ezt az eszeveszett söpredéket, az engedélyt visszavonta.

Szégyenkezem Főméltóságú Uram, mert Önt nevezik fasisztának, antiszemitának, Önt, aki megmentette a budapesti zsidóság legnagyobb részét, aki engedte, sőt elősegítette és támogatta, hogy Angelo Rotta pápai nuncius és milliónyi magyar keresztény segítője saját életét is kockáztatva védje meg a nagyhatalmi gyilkos őrülettől a zsidó lakosságot, s Ön tiltotta meg – megtudván az igazságot – a vidéki zsidóság deportálását. Önt kiáltották ki bűnösnek azok, akiknek egykori vezetője, Stern Samu személyesen megköszönte  a katolikus egyház és a magyar keresztény-keresztyén emberek embermentő segítését az akkori esztergomi érseknek, Mindszenty József prímásnak, akinek elődje, Serédi Jusztinián is az embermentést tartotta legfőbb céljának… 

Önt nevezik fasisztának azok, akik a magyarok és a német lakosság százezreit adták ki a szovjet birodalomnak. Akik zsidók százait juttatták ezekkel együtt a Gulágra, mert Auschwitzból hazatérve ragaszkodtak – volna – itt hagyott értékeikhez, de azokra az értékekre szemet vetett ennek a vörös és liberális csürhének valamelyik szellemi elődje. Pékségek, cukrászdák, éttermek, villák cseréltek úgy gazdát, hogy a náci táborokból élve hazakerülteket szinte azonnal továbbszállították a szovjet haláltáborokba...  azoknak a vállalt szellemi útmutatói, akik ma Főméltóságod szobra ellen tiltakoznak. 

Szégyenkezem azért is Főméltóságú Uram, mert sem a református egyház, sem a katolikus egyház, sem a kormány nem emel szót – bár a fennálló bizonyítékok alapján megtehetné – Önért, Teleki Pálért, Hóman Bálintért, Nyirő Józsefért… és sorolhatnók napestig a nagy történelmi neveket, akiket nem lehet mai szemmel megítélni, mert a mai világban ezeket az embereket Önnel egyetemben inkább szentté lehetne avatni, semmint bármilyen megalázó és hazug jelzővel illetni. Hiszen Főméltóságú Uram, a mai kornál aljasabb és erkölcsileg romlottabb kor talán csak Szodoma és Gomora idején volt. Mind tudásban, mind műveltségében, mind erkölcsi tartásában, mind hitében csonkolt és mélyre süllyedt nemzet lettünk, s azzá lett Európa is, de ebben az Európában még mi magyarok tartjuk az utolsó bástyákat, ám bástyáink fundamentumában ott foszladozik nyolcmillió magyar magzat anyja-ölte hullája is, amely tragédia szintén azoknak a bűne, akik 1945-től napjainkig vezették vagy ellenzékben ócsárolták szegény, szerencsétlen, kifosztott, hitevesztett és megcsonkított hazánkat, aljasul elfogadtatván a nőkkel, hogy jogukká vált saját magzatuk - édes gyermekük -  meggyilkolása... 

Főméltóságod akkor is ellenkezett, amikor életében akartak szobrot állítani, vagy amikor nevével fémjeleztek utakat, intézményeket. Ma is ezt tenné, s bizonyára leintené már a szándékot is. Mert Ön tudta, hogy késélen táncol a magyar nemzet léte mindenkor, ha szövetséget köt valamely nagyhatalommal. A szövetséget azonban kénytelen volt megkötni, mert 1920. óta nem vagyunk, nem lehetünk a magunk urai a Kárpát-medencében, azaz hazánkban, amelynek kétharmadában ma idegen főhatalom uralkodik. Ma is ennek a kényszerű szövetségnek a hálójában vergődünk, s nincs ma hatalom Európában, amely támogatná elveinket, hitünket, kiállásunkat a keresztény értékek mellett, s szuverenitásunkat a’ tekintetben is, hogy mi válasszuk meg, kiket fogadunk be s kiket nem. Vergődünk egy erkölcstelen, hitetlen, Isten ellenes világ tengerén, s nem kívülről, hanem belülről fúrják a hajóinkat, amelyen át-átcsapnak a hullámok.

Szégyenkezem Főméltóságú Kormányzó Úr, de reménykedem is, hiszen Ön és elődei, akik az országot ezer éven át irányították, védték és vérüket is képesek voltak gondolkodás nélkül a magyar nemzetért kiontani, ma is odafigyelnek e nép, e nemzet súlyos bajokkal küzdő mindennapjaira. Ön és Hitvese, Magdolna asszony szeretettel látogatták meg a csíksomlyói ferences atyákat, amikor erre Isten akaratából sor kerülhetett. Ön is ott imádkozott – reformátusként – a Segítő Szűz Mária Kegyszobránál…

Kérem Önt, imádkozzék továbbra is ezért a sanyargatott, és belső ellenségei által is veszélyeztetett nemzetért, s elődeivel, a mi nagyjainkkal, Mindszenty Józseffel és Márton Áronnal együtt jöjjön el Főméltóságod ezen a Pünkösdön Somlyóra, s imádkozzék velünk, s az identitásukat minden nehézség ellenére példásan megtartó csángó és székely testvéreinkkel a Kegyszobornál.  Mert ott, Erdélyben nincs olyan magyar, aki ne szeretettel gondolna Főméltóságodra. Onnan Somlyóról a nemzet harmóniája és együttkönyörgése Mária országából felhallik majd a Magyarok Nagyasszonyához.

Bízva abban, hogy nem Perkátán, de Budapesten lesz majd Főméltóságú Kormányzó Urat megillető szobor, most búcsúzom, és kérem, ne vesse meg maradék nemzetünket, hanem álljon a keresztény-keresztyén magyarság élére a Máriás-zászló alá… mert hadban állunk Főméltóságú Uram… úgy a világgal, mint önmagunkkal is. Most Pünkösdkor azonban Teremtő Istennel kell, és akarunk békét kötni!

Stoffán György

„Kint dögölj meg, ne rontsd a börtön statisztikáját!”

Krupa Sándor: – Pappá szentelték 1931. július 5-én. Ettől kezdve leginkább hitoktatóként működött Jászberényben, Pécsett, Szécsényben, Füleken, Szolnokon és Debrecenben. Ahol csak lehetett, a gyerekeknek játszóteret létesített. Egy ideig tartományfőnöki titkár volt Budán.

Hosszú évekkel ezelőtt igen sűrű levélváltás-sorozat után, Krupa Kolumbán ferences szerzetes, Amerikából engedélyt adott – elöljáróinak beleegyezése mellett – arra, hogy könyveit, amelyek a nácizmus és a kommunizmus egyházat próbáló történetéről szólnak, kiadjam. 

Kolumbán atya nem volt ismeretlen számomra, hiszen gyermekkoromból jól emlékeztem rá. Könyveinek kiadására azonban Faddy Othmár és Sall Elek ferences atyák – egykori tanáraim – hívták fel a figyelmemet... 

Kolumbán atyát a rendi vezetés sem szerette, mert a börtön után teherré vált a léte a kolostor, illetve a rend számára. Nehéz volt ugyanis úgy tárgyalni a kommunistákkal, hogy egy ízig-vérig kommunistaellenes szerzetes is tagja a rendnek…   

A „kommunista demokrácia” igazságszolgáltatása azért ítélte börtönre, mert Mindszenty bíboros körlevelét a szószékről felolvasta. Ezt azonban a Büntető Törvénykönyv alapján nem lehetett bűncselekménynek feltüntetni. Kolumbán atyát koholt vádak alapján 1948. december 8-án négyévi börtönbüntetésre ítélték. A cél és az ok egyértelmű volt. Minden olyan hitoktatót, aki az ifjúság lelkét táplálta és vigyázta, lehetőleg börtönbe kellett küldeni, hogy a sátáni kommunizmus átvegye helyettük az uralmat… (A bíróságok nagy odaadással tették a dolgukat…)

Kolumbán atya akkor került börtönbe, amikor a kommunizmus ellenségeit tűzzel-vassal irtották, a kommunista államokban. Ez az osztályharc a börtönökben is megnyilvánult a foglyok kínzásában. A rabokat hajnalok hajnalán fölverték, sohasem alhatták ki magukat. A cellában a nappali tartózkodást számos fegyelmi intézkedéssel pokollá tették. A mozdulatlan tétlenség sokakat az őrületbe kergetett. Az egyetlen változatosság abban állt, hogy ütötték, verték a rabokat, sokszor annyira, hogy a szerencsétlen belehalt. (Kolumbán atyát egy alkalommal azért verték véresre, mert a kórházi rabzárkában Istenről beszélt társainak. Ennek az ütlegelésnek lett a következménye, hogy Kolumbán atya egyik szeme annyira megsérült, hogy azzal a szemével élete végéig csak homályosan látott.) Szinte halálra éheztették őket. Előfordult, hogy valakit éppen úgy keresztre feszítettek, mint Jézust. Ilyen és hasonló kínzások miatt sokan megőrültek.

A kommunista kormány 1951-ben, Sztálin születésnapján (dec. 21.) hirdetett először amnesztiát. Az amnesztia feltételeinek meg kellett felelni. Azt engedték szabadlábra, aki nem volt nagy bűnös, büntetésének letöltéséből már nem sok hiányzott, egészsége sem volt rendben. A beteg Kolumbán atya megfelelt ezeknek a kritériumoknak, ezért azzal engedték ki a börtönből, hogy: – „Kint dögölj meg, ne rontsd a börtön statisztikáját!” Biztosra vették, hogy hamarosan meg fog halni.

Törvényes szabadulását igazoló írás és minden pénz nélkül dobták ki az utcára. Nem engedték működni se papként se szerzetesként. A legkülönbözőbb fizikai munkát végezte. Lakást Budán kapott az Országúti Ferences Kolostorban egy kis zúg-cellában. Ám, így is terhet jelentett a rend számára. Ezért 1965-ben, Váradi Béla OFM tartományfőnök kérésére, nyugatra szóló kivándorló útlevelet kapott, és végleg elhagyta az országot.

Börtönéletét, megbélyegzettségét azonban a szabad világba is magával vitte. Sokáig nem fogadta be Amerikában a kolostor közössége, mert attól tartottak, hogy a kommunista titkosszolgálat spiclinek küldte ki. Hidegen, tartózkodóan fogadták, féltek még szóba állni is vele. Úgy vélték, nem más, mint „beépített kommunista ügynök." Ez amolyan betegség volt az amerikai magyarok körében és más emigrációs közösségekben is… ám, pont azokat alázták meg, akik nem spiclik voltak, de a spiclik ezzel szemben, az első pillanatban megnyerték a gyanakvókat.

Kolumbán atya 1965. május 18-án érkezett meg Amerikába. Hamarosan Dewittre került egy kolostorba, ahol nyelvi nehézségei miatt, a pasztorációban nem foglalkoztatták. Mint a kolostor kertésze dolgozott egész nap. Rendi elöljárói engedélyezték számára a saját maga választotta életformát. Reggel 6-kor kelt, ment a kápolnába, jelen volt a közös misén. Utána elvégezte saját latin miséjét. (Soha nem gyakorolta a II. Vatikáni Zsinat által „ajánlott” új liturgiát.) Egész napját – sokszor 6-8 órát – a parkszépítésére áldozta. Ha esett az eső, akkor részt vett a 12 órai szentmisén is. Öröm volt számára, ha magyarok látogatták meg, s haláláig harcolt azért, hogy minden kiderüljön, amit a sátáni embertelenség a 20. században a kereszténység ellen elkövetett.

Egyik levelében így ír: – "Mindegy minek nevezünk egy diktatúrát: demokratának, fasisztának, kommunistának… mind egy tőről fakad és mindre rákenik, hogy demokratikus. A hitetlenség vesszejéből sarjad ki az embertelenség, a diktatúra. Ezek állandó kiszolgálói a támadhatatlan ügyészek és bírák, akiket minden korszakban, minden rendszerben, egyazon módon kötelező tisztelnie a társadalmaknak, mert ők sérthetetlenek. Noha ők az embertelenség és hitetlenség jogi hátországa. S, hogy sérthetetlenek maradjanak, soha nem fognak egyetlen akasztásért sem bocsánatot kérni a társadalomtól. Ők, azok a "függetlenek", akik mindig készek lesznek kötelet adni – ha bármelyik hatalom úgy kívánja.”

Könyvei nagy sikert arattak, mert egyediek, sajátos stílusúak és a színtiszta igazságot tartalmazzák mindenféle ködösítés vagy a politikai korrektség által elvárt hazudozás nélkül. Talán ennek is tudható, hogy rendje – mint annyi más, korábban nagynevű ferences szerzetesről – Kolumbán atyáról sem kíván tudomást venni. Pedig, e sok régi, hitéért, rendjéért, Istenért és hazáért szenvedett szerzetes életét tanítani kellene, s a ránk hagyott emlékirataikat ismertté kéne tenni ahhoz, hogy a fiatalságnak fogalma lehessen arról a gyötrelemről, amit ezek a szerzetesek kiálltak. Mert ma is példaképek kellenek! Kolumbán atya könyveiben remek leírást ad a kommunista börtönökben megtapasztalt életről, egyes személyek súlyos megpróbáltatásairól, valamint a kínai ferences misszió példamutató kiállásáról és szenvedéséről.

Kevesen voltak olyan lelkes és lelkiismeretes tollforgatók, akik akkor is mertek őszintén írni, amikor ez a sem az USA-ban, sem itthon nem volt divat.  Kolumbán atya nagysága nemcsak könyveiben rejlik, hanem abban is, hogy mindent feláldozott az igazságért. Életét szentelte annak, hogy a világ megismerje mindazt, amit a politikai korrektség elhazudik.

Egyik könyvében így ír: – „Ma is csak meghatódva tudok visszagondolni minderre. Édesanyámnak és kortársaink mély hitére és színes élményvilágára. Inkább szívükkel éltek, mint fejükkel! Számukra húsvét volt minden ünnep koronája. Jelen és jövő életünk örök záloga. Isten szeretetének hallatlan tanúságtétele. Ők még nem nyusziztak, még nem barikáztak. Nem volt még II. vatikáni zsinat, hogy utána még a húsvétot is mitologizálják. Nekik még nem Pinchas Lapide bizonygatta, hogy Jézus valóban feltámadott, hanem a szívük! Mert korunkban már valóban úgy vagyunk húsvéttal is, mint karácsonnyal. George C. Scott, Amerika egyik legkiválóbb jellemszínésze mondotta: „Gyűlölöm karácsonyt, mert hiányzik belőle Jézus!” Ezzel az édesanyai hittel mentem én a börtönbe s velem együtt sok-sok rab. Ez a hit tartotta bennünk a lelket, hogy a szabadulás napjáig el ne vesszünk. Börtönben töltött húsvétjainkon az ő húsvéti gyertyájához tértünk vissza, hogy róla újra meggyújthassuk azt a hitet, amelyiknek húsvétjából még nem hiányzott a feltámadt Jézus!”    

  

Börtönélményeiről, a magyar katolikus papok szenvedéseiről és meghurcoltatásairól számos cikke mellett eddig hat könyve jelent meg: A sarló-kalapács bilincseiben (1976); A sarló-kalapács börtöneiben (1978); A sarló-kalapács áldozatai (1979); A sarló-kalapácsos sárkány áldozatai (1981-1983); A sarló-kalapácsos börtönrácsok titkai (1983); Isten a sarló-kalapács börtöneiben (1986).

Stoffán György

A gyilkosok kora, és a titkok

A szent pápa elleni merénylet... amelynek bolgár kommunista szálain keresztül a hazai liberális és szocialista ellenzéki politikai oldal is - közvetve - érintett volt... 

Vannak dolgok az emberi életben, amelyek visszafordíthatatlanok. Hasonlóképpen van ez a magyar történelemben vagy világtörténelemben. Ilyen a mai kor is. Eljutottunk egy szintre, amelyben az aljasságnak és annak a kártékony és undorító szellemiségnek az esszenciáját tapasztaljuk, s amit úgy nevezünk, hogy liberálbolsevik szellemiség. Nos, ez az emberi gonoszság és idiotizmus, fertőző és sokakban félelmet keltő kevercse, amely hangoskodással, logikátlan és ostoba mellébeszélésekkel, erőszakkal, és hovatovább gyilkosságokkal igyekezne sakkban tartani az államokat.

A dolog jól előkészített és két évszázados munkát igénylő volt. Hiszen 1789-ben elindult az a szellemi, ideológiai gőzhenger, ami röpke 228 év alatt Európát sikeresen letarolta. Egyházastul, politikástul, társadalmastul. A nemzetállamokban első lépésként kiirtották a hazaszeretetet, az identitástudatot. Ez két-, de inkább hármféleképpen ment végbe. Európa nyugati felében a jólét kiteljesedésével és a kollektív lelkiismeret furdalás sulykolásával, a keleti részen a kommunista diktatúrával, és az elnemzetietlenítés kötelezővé vételével. Egyházi szempontból a II. vatikáni zsinat sorolható ide, amikor is a klasszikus, és kétezer éve működő bölcs, stabil egyházi felépítményt aláaknázták liberális és ál-keresztény eszmékkel, amelynek a lényege a krisztusi tanítás és az isteni parancsok relativizálása volt úgy, hogy egy átlátszó, és buta érvet emlegetnek, azóta is: – nyitás a világra.

Napjainkban még hozzá jött magyarázatként az is, hogy újra kell értékelni – a világ mai állapotára tekintettel – az isteni parancsokat, a törvényeket, amelyektől a katolicizmus az, ami. Nos, ez a mai egyház végét jelenti, mint azt látjuk is. Megosztottság, ellenségeskedés, hitetlen papok, elvilágiasodott szerzetesek – szépnek tűnő, vigasztaló, engedékeny, de hazug és Jézus tanításaival szembemenő, kárhozatra indító szavak…

A liberális szemlélet tehát az európai élet minden szegmensét megtámadta, s odáig süllyesztette, rombolta, züllesztette Európa társadalmait, hogy ma már visszafordíthatatlanná vált ez a züllés, az értéktelenség, az erkölcstelenség és a kulturálatlanság, a hitetlenség… még a legjobb egyetemeken és a legkatolikusabb országokban is.

Ki gondolta volna kétszáz esztendővel ezelőtt, hogy a magzatgyilkosság természetes és az állam által támogatott beavatkozássá „nemesedik”? S a betegbiztosítás befizetésével még a püspök is hozzájárul az abortuszok sorozatához, hiszen az ő pénzéből is finanszírozódik (bocsánat a kifejezés magyartalansága miatt) a magzatgyilkosság. Micsoda körmönfont és kiterjesztett erkölcstelenség, amelyre senki nem figyel oda, de mégis létezik… és amely megölt cca. 8 millió magyart ötven-hatvan év alatt…

Ki gondolta volna hatvan esztendeje, hogy a beteges nemi irányultság, amely addig a hálószobák titkai közé tartozott, mára nyílt és degenerált aberrációkkal fűszerezve hovatovább kötelező lesz.

Gyermekeink megrontása már az óvodákban kezdődik, a nemi felvilágosítással, s mi még szerencsések vagyunk, mert gyermekeink lehetnek még fiúcskák és kislányok.

A sátáni világ mindenhol felfedezhető… gazdaságban, magánéletben, politikában. És olyan mértékű ez az ördögi átalakulás, amely normális ésszel, érvekkel és indokokkal nem billenthető helyre. Csak rá kell nézni az üveges tekintetű, mély-primitív egyetemistákra, akik a drog és az alkohol hatására ölni, kormányt váltani, Magyarországot megszüntetni akarnak egy-egy mámoros Oktogon-foglalás alkalmával. Máskor Magyarország elnökét ócsárolják, egy ellenzéki párt beengedi őket egy bizottsági ülés megzavarása céljából, a másik ellenzéki párt képviselője pedig bábozik a székre állva, mint egy elmegyógyintézeti kezelt.

Ha bárki bármit bírál, és bírálatai között megemlít egy amerikai, háborúős bűnöst, aki egyébiránt spekuláns is, akkor azonnal antiszemitává válik, mert a világ szerint spekuláns csak zsidó lehet… a dolog másik, Gestapo-s része senkit nem érdekel… neki nem róják fel zsidók kifosztását, elárulását.

A világ megbolondult és a végét járja, de nem úgy, mint sok próféciákban magát kiélő ember hiszi… nem. Ez most ismét egy mélyrepülés, amelyet immár csak egy háború tud visszaigazítani... háború, vagy valami más olyan megpróbáltatás, amely rádöbbenti az európai embert arra, hogy van Isten, van erkölcsi követelményrendszer, vannak imái, fohászai, amelyek meghallgatásra kerülnek. A föld megrázza magát hamarosan, mert az ember nem tudott élni a rábízott értékekkel, önző és kapzsi lett, és Istennek képzelte magát… Erkölcsnélküli világ azonban nem létezik. Ideig-óráig lehetséges azt hinni, hogy mégis van… de a végén belátjuk, hogy nincs. Nem lehet az isteni parancsokat formálgatni az emberi nem elaljasodásának mértékegységei szerint… mert nem a törvények lettek mások, hanem az ember vált ördögivé. A törvények állandók, és egyetlen ékezet sem tűnhet el róluk a világ végezetéig…

Lehet tehát szép gazdasági eredményekről, határvédelemről, fejlődő világról és országról beszélni, nemzetközi szinten pedig lehet tárgyalni, Európába beengedni a pestist és a leprát… ma már mindent lehet… mert a mai liberális, jog-, és isten nélküli, erkölcstelen kor hamarosan egy olyan drámai fordulattal ér véget, amelyet elképzelni ma még senki nem tud. Csak érezni lehet a hatalmas európai vásári zsivajban a pillanatnyi csendet és annak morajlását, amelynek a hangja egyre riasztóbb… Mint a vulkán, a kitörés előtt… 

*** 

Száz éve annak, hogy május 13-án három pásztorgyereknek megjelent Mária… Kéréseinek, fontos részeit ugyan nem teljesítették – mert az ember akkor is nagyon okosnak vélte magát, a fehér reverendában –, így nagy megpróbáltatások érték az emberiséget, s érik mindaddig, amíg Mária megjelenéseinek nem tulajdonít illő és kellő jelentőséget, s nem fogja fel az üzenetek (lét)fontosságát. Október 13-án lesz száz éve az utolsó fatimai jelenésnek. El kéne gondolkodni tehát addig, bármilyen nevetségesen hangzik is…

Vissza Istenhez, vissza a hithez, amíg nem késő!  

 A fatimai titok harmadik része

"J. M. J.
Az 1917. július 13-án, a fatimai Béke-völgyben kinyilatkoztatott titok harmadik része:

A két, már korábban elmondott rész után Miasszonyunk bal oldalán, egy kicsit magasabban láttunk egy angyalt, bal kezében lángpallossal; szikrázva lángokat bocsátott ki magából, mintha föl akarná gyújtani a világot; de a lángok kialudtak, amikor találkoztak a Miasszonyunk felénk nyújtott jobbjából áradó sugárzással. Az Angyal jobb kezével a Földre mutatva hangos szóval mondta: "Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!" Egy igen nagy fényességben, ami Isten, láttunk "valami olyasmit, mintha tükör előtt vonultak volna emberek", láttunk egy fehérbe öltözött püspököt "akiről úgy gondoltuk, ő a Szentatya". Sok más püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő ment föl egy meredek hegyre, melynek csúcsán nagy kereszt állt fatörzsekből, mintha hántolatlan paratölgy lett volna; a Szentatya, mielőtt odaért, egy félig lerombolt, félig düledező városon ment keresztül botladozó léptekkel, fájdalommal és aggodalommal telve imádkozott az út mentén heverő holtak lelkéért; fölérve a hegy tetejére, térdre borult a nagy kereszt lábánál, és egy csoport katona lőfegyverekkel és nyíllal tüzelve rá, megölte őt.

Ugyanígy haltak meg egymás után csoportokban a püspökök, papok, szerzetesek és szerzetesnők, különféle világi emberek, különböző társadalmi osztályokból és állásokból való férfiak és nők. A kereszt két szára alatt két angyal állt, mindegyiknél kristály öntözőkanna, melybe összegyűjtötték a vértanúk vérét, s öntözték vele az Istenhez közeledő lelkeket.

Kelt Tuyban, 1944. március 1."

Stoffán György 

„Ami szép, az nehéz”… Anyáknapi gondolatok

„A legcsodálatosabb dolog, ami létezik a Földön, minden bizonnyal az anyaság. Életet adni, a teremtés részesévé válni nem csak szép, de nehéz is, ám a nehézségért mindjárt ott van a jutalom… a gyermeki kéz, amely átölel. A gyermek, akit az Édesanya tanít meg szeretni, gyöngédnek lenni, bízni, akinek akkor is biztonságot adhat, amikor minden bizonytalan, kétséges. Az anyai szeretet soha nem múlik el, soha nem lanyhul, gyengül… épp olyanként kíséri el a gyermeket, amiként várta, és amiként életet adott neki… A gyermek az Édesanyja által tudja meg, hogy érdemes rábízni az életet valakire, aki szeret, hogy nem az a fontos mit tesz le az asztalra, hanem ingyen tudjon szeretni, felelősséget vállalni.  Az édesanya mutatja meg a világot a kisgyermeknek, aki azután ezt az életlátást egy életre magáévá teszi, tehát az Édesanya felelőssége egyben óriási felelősség is. Jónak mutatja-e be a világot, szerethetőnek, vagy félelmetesnek és rossznak? Az Édesanya valódi hivatása az, hogy a házból otthont teremt, amely otthon a gyermek számára a családot, a biztonságot, a hűséget, a boldog gyermekkort jelenti. Szeretetközösséget teremt a gyermekei és a férje számára – egy életre. Anyának lenni feltétel nélküli ajándék. Azonban ma az Édesanya szerepe nem mindenben és nem mindenütt korrekt.” (Fr. Gegő Julianus OFM nyomán)

A mai világban arra ösztönöz minden körülöttünk, hogy az önös érdekeket valósítsuk meg, hogy az anyának… a nőnek joga van dönteni nemcsak a család egységéről, de már a gyermeke létét vagy nem létét is az ő jogaként tartja számon a liberális embertelenség, az új világ „erkölcsi” normája. A nő élet-halál ura lett, s az anyaság szükséges rosszként él a köztudatban. Ifjúságunkat is úgy nevelik, hogy immár bűn még a születendő gyermek nemét is megnevezni, hiszen az meg az ő döntése lesz…

Az otthon biztonságát ma már nem probléma felrúgni, sőt, vannak nők, akik büszke döntésként értékelik, ha saját gyermekeik lelkébe is beletaposva egy új szerető miatt otthagyják a családot, örökre beleégetve a gyermek lelkébe és érzelemvilágába a csalódást, az anyában való megbotránkozást, amelyet ugyan nem szavakban kifejezve él meg, hanem lelkében hordoz, mintegy életre szóló terhet, feldolgozhatatlan negatív élményt…

Az Anyák napja azonban nem erről szól. Csupán szembe akartam állítani a mai kor ostoba és érték nélküli, lélektelen világát az anyaság valóságos csodájával, amely szép, de nehéz, ám e nehézség is szép. S szép az Anyák napi köszöntő, amely szívből és őszinte szeretettel szól annak, aki csalódást soha nem okozva, szeretetében megkérdőjelezhetetlenül – mindenek fölé helyezve a gyermek érdekét, lelki nyugalmát, s garantálva, olykor lemondással és önmegtagadással is, a szeretetben, családban való biztonságot – élte meg az anyaság csodáját.

A keresztény embernek ez nem probléma. Hiszen a Mária-tiszteletben ezt az anyaság-csodát láthatjuk. Az Édesanyát, aki nem mondott nemet a gyermek megszületésére, aki tiszta lelkiismerettel, a család melegét biztosította a gyermek számára, aki nem hogy nem okozott fájdalmat a gyermekének, de önmaga élte át gyermeke iszonyú szenvedését, s együtt örült a gyermek dicsőségének… Mária életében minden benne van, ami az anyaság örömét, lemondását, fájdalmát megjelenítheti. Benne van a szeretet állandósága, a feltétlen odaadás, az isteni parancsok örömmel való megtartása. Mert a nő akkor válik igazán nővé, ha az egyetlen hivatását, az anyaságot megéli. Akkor válik teljessé, amikor részt vállal a neki örökül adott csodában, a teremtésben.

Istennek hála, a nők legjava akarja, éli és becsben is tartja e nagyszerű feladatot, s kevesebben vannak, akik a mai esztelen genderizmus véges örömiben élik ki nőségüket, ki tudja milyen nemet választva maguknak. Ők az értéktelenség világba vesznek, s önmagukat fosztják meg attól, amit Istentől kaptak, s ami a nő életének értelmet és másként meg nem élhető örömet okoz.

Jó volna, ha minél több Édesanya mondaná el TV-ben, rádióban, papíralapú és internetes oldalakon, hogy mit érzett, hogyan élte meg gyermeke jövetelét, milyen nehézségek és ezzel szemben mekkora örömök érték anyaként. Kötelezővé kellene tenni, hogy az abortuszt választók hallgassanak végig ilyen előadásokat, lássák a fotókat és érezzék meg, hogy az, akit ők halálra ítéltek, csak benne, az Édesanyjában reménykedhet, és csak általa lehet megszületett értékké… Isten alkotta emberré. Meg kell értetni, hogy ne váljék egyetlen nő, egyetlen Anya sem az ő legszentebbjének gyilkosává!  

Ma, amikor népességfogyásról beszélünk, amikor katasztrófa előtt áll nemzetünk, amelyet az anyák veszítettek el, de az anyák tudnak csak visszaszerezni... fel kell éleszteni a nőben az anyai hivatást, s nem csak társadalmi és vallási indokok alapján. Meg kell ismertetni azt az örömet a leendő Édesanyákkal, hogy voltaképpen ők olyan kiváltságosok, amihez fogható kiváltság nincs a világon… s e kiváltsággal egyenértékű, megfogalmazhatatlan örömet és boldogságot is kapnak… amikor először rád néz, amikor gügyögve kedveskedik, amikor elindul, amikor először megszólít, s amikor megtapasztalhatja, hogy az a kicsi ember hozzá ragaszkodik… őt szereti!

Stoffán György

  

Az antiszemita Orbán és a fajvédő Timmermans

Egyre gusztustalanabb és bosszantóbb az a támadássorozat, amelyet az EU vezetői és korifeusai folytatnak hazánk ellen. Ami ennél is fájóbb, hogy a hazai zsidó vezetők – talán még tenyerüket is dörzsölgetve, egyetlen hangot sem szólnak, amikor Orbán Viktor miniszterelnököt, egy római katolikus, ám pártállása szerint szélsőséges munkáspárti vezető, az EU-ban leantiszemitázza. 

Nem tiltakoznak nyíltan, nem adnak ki nemzetközi sajtónyilatkozatot Orbán Viktor és kormánya védelmében, hanem abban a hitben hagyják a nemzetközi közvéleményt, amit Timmer-mans kiokád ellenünk az EU-ban. És ez bizony tűrhetetlen.

Mit kell még elviselni és miért? A Mazsihisz vagy más zsidó szervezetek igazán megtehetnék azt a szívességet a magyar kormánynak, hogy Timmermanst felvilágosítják a nemzetközi sajtóban, hogy mennyire antiszemita a „rabló és diktatórikus hatalmat fenntartó” Orbán-regime. Elmondhatnák, hogy hány zsidó temető megmentésére, hány zsinagóga felújítására ad pénzt a magyar kormány, határon inneni és túli emlékeik megőrzése érdekélben. Elmondhatná valamelyik zsidó vezető, hogy itt nem verik és rúgják az utcán a zsidókat, mint Franciaországban, s egyelőre annak sincs veszélye, hogy a pogány ISIS-harcos kiirtaná a zsidó pékség alkalmazottait, vagy a kóser húsbolt tulajdonosát.

Amíg Izrael arra ösztönzi az európai zsidókat, hogy menjenek Izraelbe, addig Magyarországon, szabadon és biztonságban rendezhetők nyíltszíni zsidó fesztiválok, megtelnek a zsinagógák, ha koncertet tartanak ott, és nemhogy senki nem bánt zsidót, de nem is érdekli a magyart, hogy ki zsidó és ki nem az… ha nem landeszmankodik, és nem csinál politikai előnyt, az amúgy vallástalan zsidóságából, mint a rendszerváltás idején Gadó és társai.  

Timmermans keresztény létére ama utolsó gazember miatt ócsárolta a magyar kormány fejét, aki a Gestapóval együttműködött saját hittestvérei ellen. A legaljasabb féreg miatt, aki a holokauszt idején saját zsidó népét veszejtette el… pénzért…és később sem tanúsított megbánást. Nincs ennél ocsmányabb bűn és véresebb hitehagyás... 

Amikor pedig a Mazsihisz, vagy valamelyik más hazai zsidó szervezet nem hallatja hangját a magyar kormányt ért aljas vádak okán, akkor azt kell hinnem, hogy egyetért a magyarországi zsidó vezetés azzal, ami Timmermans mosdatlan szájából elhangzott… s szintén védi azt a gazembert, aki a holokauszt áldozatait kirabolta… saját bevallása szerint. Ha pedig így van, akkor egy eddig elképzelhetetlen tényre derül fény… a hazai zsidó szervezetek megtagadják a holocaustot és azzal tartanak, aki kiszolgálta Hitlert. 

Szabadjon tehát megjegyeznem: ha ez így van, akkor a hazai zsidó szervezetek – antiszemiták, Timmermans pedig távol áll a katolikus hittől, hiszen rágalmaz és megbotránkoztat. De eszerint jól összeférnek... 

Szeretnék egy történelmi tényre - figyelmeztetésként - rávilágítani: Úgy 1200 éve, a muszlimok tétettek először sárga csillagot a zsidók ruhájára... megkülönböztetésül. Igaz, a keresztényeket is megjelölték... bőrövvel... 

Nem volna-e jobb az oktalan politikai ellenségeskedés helyett, e fenti történelmi tényt szemmel tartva végre - legalább itt Magyarországon - megvédeni közös érdekeinket? 

Ugyanis, ha nem értenék még világosan: 
A KÖZÖS ÉLETÜNKRŐL, ÉS A KÖZÖS ÉLETTERÜNKRŐL  VAN  SZÓ!...  

Stoffán György

„Holokauszt-tudatos antiszemitizmus”

Talán a világ legaljasabb és egyben – finoman szólva is – legostobább emberének gondolataival találkoztam az A „zsidó” hullarabló címmel megjelent novellám után, és annak apropóján. A szerző ugyanis egy hetilap internetes oldalán arról értekezik, hogy a novellámmal – mert az Sorosról is szólhat – kitaláltam a holokauszt-tudatos antiszemitizmus műfaját. E sérült tudatú irodalmi műfaj-feltaláló ugyanis nem a megrabolt, és kifosztott, Auschwitzban meggyilkolt hittestvérei miatt siránkozik, hanem amiatt, hogy valaki szembe merte állítani Soros végtelenül aljas és embertelen, ráadásul a legkisebb lelkiismeret-furdalás vagy bocsánatkérés nélküli önvallomásában elmondottakat a tragikus és embertelen valósággal… egy öreg budapesti zöldséges vészkorszakba helyezett történetében. Igaz, a novellában tévedtem, hiszen nem a nyilasokat segítette a kikeresztelkedett Schwartz-Sörös-gyerek, hanem a Gestapo-t magát.

A szerző aljassága azért gyalázatos, mert a bűnözőt védi, a jó szándékú írót pedig ócsárolja, félelmet keltve, hamisan vádolva, miközben antiszemitizmust szít... sajátjai ellen. Maga az új, és általa kitalált műfaj azonban nem újkeletű, csak az elnevezés az, ami a szerzőnél családi hagyomány lehet, amennyiben neve alapján beazonosítható, és nem csupán névrokonság van közte és a rendszerváltás egyik leghírhedtebb hazai SZDSZ-es magyar-, és keresztényellenes politikusa között… Azt gondolom, hogy a fentieket látva, nem kell külön kitérnem a cikkében sorolt, és részemről immár rutinból, kézlegyintéssel elintézett hazudozásaira…

E vagy gonosz, vagy súlyosan pszichopata, vagy csak egyszerűen jól megfizetett "sorosista" szerint ugyanis, ha bárki kimondja, leírja, a szót: „zsidó”, e magát újságírónak hívő „fajvédő”, rögvest az antiszemita szót társítja mellé szinonimaként. Pedig elárulom: A keresztény embernek fő feladata szeretni. Még őt is…

A fentiek okán, valami azt súgja, hogy nem a novellával, és nem az én érzéseimmel lehet a baj… Bár…, magam is kicsit skizofrén lehetnék, ha jól belegondolok és követném emberünk sérült logikáját. Hiszen a mai világban még belegondolni is furcsa abba, ami az életem része: Fiaimat, zsidó szülészbarátom segítette világra, majd a gyermekek házi gyermekorvosa muzulmán vallású magyaráb volt, aki szintén barátom. A gyermekeimet egy székely nő szülte, én magam pedig – Uram bocsá’ –,  sváb vagyok… Nos, akkor, politikailag, magánéletileg, vagy nacionáléja szerint  melyiket utáljam, és miért?

Talán volna erre is receptje ennek a fölöttébb ostoba, ám profi módon gyűlölködő, de ugyanakkor szánalmas fajankónak, aki irántam érzett undorában és/vagy elmezavarában, képes akár gyalázni is a shoah ártatlan áldozatait, ha értük a keresztény író ejt könnyet - egy novellában. Ugyanis az, az “általa kitalált” új irodalmi és közéleti műfaj szerint, „holokauszt-tudatos antiszemitizmus”… aminek annyi értelme van, mint a „szocialista-erkölcsnek” – amelyben szerzőnk szocializálódhatott – s amelyben a szocialista szó csupán fosztóképző.

Íme az inkriminált cikk... 

http://www.szombat.org/politika/figyelem-ujitas-itt-a-holokauszt-tudatos-antiszemitizmus

Stoffán György

A "zsidó" hullarabló (novella)

A marhavagon csikorogva állt meg. Kintről ordítozás, parancsok, kutyaugatás, hallatszott. A marhavagonban négy halott és száztizenhat halálra rémült ember várta további sorsát. Szomjasan, büdösen, éhesen álltak, és sokukban az a gondolat villódzott, hogy jobb lenne meghalni, mint ezt a megaláztatást elszenvedni. Grünwald bácsi, az idős pesti zöldséges hangosan, el-elcsukló hangon imádkozott: Semá Jiszroél... Semá Jiszoél... néhány gyermek - és anyjuk is velük - sírt, s az emberek szemében valami soha nem látott kevercse volt a halálfélelemnek, a beletörődésnek, az elkeseredettségnek… a lázadásnak… 

 ***

A vagon lengőajtaja iszonyú éles hanggal tárult fel. Leparancsolták a zsibbadt végtagokkal tízegynéhány órája összezsúfolva álló embereket, akik alig tudtak megmozdulni, lépni, lemászni a vaslépcsőn. Sokan kiestek, s úgy értek földet a vagon mellett… A rampán néhány tiszt, és egy fehérköpenyes szikár, gyűlölködő tekintetű ember várta transzportot. Hosszú idő telt el, amíg rendeződött a sorbaállítás, majd a fehérköpenyes és egy tiszt szelektálni kezdte az érkezőket… Kicsit messzebb füst gomolygott… emberi áldozatok füstje.  

Ártatlan, segítőkész, elhurcolt szatócsok, schusterok, pékek, cukrászok, vasmunkások, papok, munkára képtelen öregek, gyermekek és betegek füstje. A 20. század embertelenségének első fekete füstje, amely azóta is  gomolyog… 

Grünwald bácsitól megkérdezte a fehérköpenyes, hogy mennyi idős, majd az oldalsó sorba állította… Az öreg hang nélkül beállt és tovább imádkozott. Érezte, hogy lábát elhagyja az erő, majd megremegett az egész teste és a földre zuhant. Többen próbálták felállítani, de nem ment. Az öreg szeméből folyt a könny, gondolatai a kis boltban jártak, ahol mosolyogva szolgálta ki a pesti asszonyokat, ahol egy-egy almával, barackkal megörvendeztette a szegény, nézelődő gyermekeket, s kamat nélküli hitellel segítette azokat a munkásembereket, akiknek a vasárnapi ebédhez zöldségre sem jutott. S nem egynek – látva a kilátástalan helyzetét –, elengedte a hitelt, amikor fizetés után felkeresték, hogy kiegyenlítsék a számlát. Grünwald bácsi már nem volt magánál. Mosolyogva mondogatta… tessék válogatni szépasszony… tegye csak oda bátran, majd elintézzük, amikor lesz… Majd mintha a  segédjéhez beszélt volna: – Ó, te meshügge… megint elejetetted te azt a tojást? Te vagy egy nagy chámer… - Aztán megjelent előtte a konyha képe, ahol épp ebédelt, amikor a nyilasok megjelentek… és újra érezte fején a nyilas hatalmas tenyerét, hallotta a porcelántányér hangját, amikor levesestül lelökte előle a földre a feketeruhás pribék. Látta nyolcvanhat éves édesanyját, amint a másik nyilas a haját cibálva rángatta az ajtó felé, s hallotta a durranást… Igen, a durranás óh, Adonáj, az a durranás ... amely után az ő drága fia, Grünwald Ármin, aki megpróbálta apját és nagyanyját megvédeni, holtan esett össze. Az öregasszonyt otthagyták a lépcsőházban. Már ő is halott volt…

Az egyik tiszt odalépett az erőtlen, haldokló Grünwald bácsihoz és szó nélkül fejbe lőtte. Intésére két katona elvitte az útból… a gomolygó füst irányába.

***

Günwald bácsi édesanyját, a drága mamelebent  és fiát hamar elvitték a házból, s a zsidó temetőben, még délután el is temették...

Néhány nyilas és egy tacskó kölyök jelent meg a lakás ajtajában. A kölyök épp aznap ünnepelte tizennegyedik születésnapját. A nyilasok tudták, hogy kikeresztelkedett zsidó, s azt is tudták, hogy az értékeken kívül semmi nem számít neki. Sok zsidó embert ismert, s tudta, hogy hol, milyen pénzt, ékszert és más értéket lehet találni, az elhurcoltak lakásaiban. Sokhelyütt megfordult a hitközségben, s amikor elvitték a zsidókat abból a házból, ahol lakott, ő a padláson, egy gerendán nápecolva kivárta, hogy befejeződjék az embertelenség. Farzsebéből elővette a városmajori plébánián kapott keresztlevelét, amelyre már nem Schawartz György volt írva, hanem Sörös György. Ezt a nevet Kriegs-Au Emil plébános találta ki neki, aki akkor kezdte el a keresztlevelek kiosztását az őt felkereső zsidóknak, amikor káplánját a nyilasok zsidó származása miatt elvitték. Gyurka egyezséget kötött a káromkodó nyilasokkal, amikor azok egy lakásban semmit nem találtak… pedig a zsidóról tudták, hogy gazdag ember volt… A kis „keresztény” Gyurika, eközben ott somfordált a gangon, és megmutatta nekik hol van a pénz és az ékszer. Ettől kezdve a Kile minden lakását vele járták végig a pribékek, de kis bochernak volt annyi esze, hogy nem mindet mutatott meg… hiszen a szolgálataiért magát is meg kellett jutalmaznia… 

Grünwald bácsi édesanyjának és fiának levajéját is ő intézte el a Kile dajenjéval és sámeszával, majd pár nap múlva megkezdte a leltárt az elhurcolt és megölt Grünwaldék lakásában, és a boltban… Ám ekkor nem szólt a nyilasoknak. Mindent megtartott magának. Grünwald néni aranyai, festményei, pénze, és a boltocska minden értéke nedánként „rá maradt”, mintegy megalapozva a jövőjét.

A leltárt talán akkor kezdte a Schwartz-Sörös gyerek, amikor Auschwitzban az élettelen Grünwald bácsit a rampán fejbelőtték… 

Stoffán György


http://vigyazo.blog.hu/2017/01/11/dokumentum_soros_gyorgy_es_a_budapesti_deportalasok_interju_magyar_felirattal?token=5e9650c23ad8d32bd214330c263edf63