Krupa
Sándor: – Pappá szentelték 1931. július 5-én. Ettől kezdve leginkább
hitoktatóként működött Jászberényben, Pécsett, Szécsényben, Füleken, Szolnokon
és Debrecenben. Ahol csak lehetett, a gyerekeknek játszóteret létesített. Egy
ideig tartományfőnöki titkár volt Budán.
Hosszú
évekkel ezelőtt igen sűrű levélváltás-sorozat után, Krupa Kolumbán ferences
szerzetes, Amerikából engedélyt adott – elöljáróinak beleegyezése mellett –
arra, hogy könyveit, amelyek a nácizmus és a kommunizmus egyházat próbáló történetéről
szólnak, kiadjam.
Kolumbán atya nem volt ismeretlen számomra, hiszen
gyermekkoromból jól emlékeztem rá. Könyveinek kiadására azonban Faddy Othmár és
Sall Elek ferences atyák – egykori tanáraim – hívták fel a figyelmemet...
Kolumbán atyát a rendi vezetés sem szerette, mert a börtön után teherré
vált a léte a kolostor, illetve a rend számára. Nehéz volt ugyanis úgy tárgyalni
a kommunistákkal, hogy egy ízig-vérig kommunistaellenes szerzetes is tagja a
rendnek…
A
„kommunista demokrácia” igazságszolgáltatása azért ítélte börtönre, mert
Mindszenty bíboros körlevelét a szószékről felolvasta. Ezt azonban a Büntető
Törvénykönyv alapján nem lehetett bűncselekménynek feltüntetni. Kolumbán atyát koholt
vádak alapján 1948. december 8-án négyévi börtönbüntetésre ítélték. A cél és az
ok egyértelmű volt. Minden olyan hitoktatót, aki az ifjúság lelkét táplálta és
vigyázta, lehetőleg börtönbe kellett küldeni, hogy a sátáni kommunizmus átvegye
helyettük az uralmat… (A bíróságok nagy odaadással tették a dolgukat…)
Kolumbán
atya akkor került börtönbe, amikor a kommunizmus ellenségeit tűzzel-vassal
irtották, a kommunista államokban. Ez az osztályharc a börtönökben is
megnyilvánult a foglyok kínzásában. A rabokat hajnalok hajnalán fölverték,
sohasem alhatták ki magukat. A cellában a nappali tartózkodást számos fegyelmi
intézkedéssel pokollá tették. A mozdulatlan tétlenség sokakat az őrületbe
kergetett. Az egyetlen változatosság abban állt, hogy ütötték, verték a
rabokat, sokszor annyira, hogy a szerencsétlen belehalt. (Kolumbán atyát egy
alkalommal azért verték véresre, mert a kórházi rabzárkában Istenről beszélt
társainak. Ennek az ütlegelésnek lett a következménye, hogy Kolumbán atya egyik
szeme annyira megsérült, hogy azzal a szemével élete végéig csak homályosan látott.)
Szinte halálra éheztették őket. Előfordult, hogy valakit éppen úgy keresztre
feszítettek, mint Jézust. Ilyen és hasonló kínzások miatt sokan megőrültek.
A
kommunista kormány 1951-ben, Sztálin születésnapján (dec. 21.) hirdetett először
amnesztiát. Az amnesztia feltételeinek meg kellett felelni. Azt engedték
szabadlábra, aki nem volt nagy bűnös, büntetésének letöltéséből már nem sok
hiányzott, egészsége sem volt rendben. A beteg Kolumbán atya megfelelt ezeknek
a kritériumoknak, ezért azzal engedték ki a börtönből, hogy: – „Kint dögölj
meg, ne rontsd a börtön statisztikáját!” Biztosra vették, hogy hamarosan meg
fog halni.
Törvényes
szabadulását igazoló írás és minden pénz nélkül dobták ki az utcára. Nem
engedték működni se papként se szerzetesként. A legkülönbözőbb fizikai munkát
végezte. Lakást Budán kapott az Országúti Ferences Kolostorban egy kis
zúg-cellában. Ám, így is terhet jelentett a rend számára. Ezért 1965-ben,
Váradi Béla OFM tartományfőnök kérésére, nyugatra szóló kivándorló útlevelet
kapott, és végleg elhagyta az országot.
Börtönéletét,
megbélyegzettségét azonban a szabad világba is magával vitte. Sokáig nem fogadta
be Amerikában a kolostor közössége, mert attól tartottak, hogy a kommunista
titkosszolgálat spiclinek küldte ki. Hidegen, tartózkodóan fogadták, féltek még
szóba állni is vele. Úgy vélték, nem más, mint „beépített kommunista
ügynök." Ez amolyan betegség volt az amerikai magyarok körében és más
emigrációs közösségekben is… ám, pont azokat alázták meg, akik nem spiclik
voltak, de a spiclik ezzel szemben, az első pillanatban megnyerték a gyanakvókat.
Kolumbán
atya 1965. május 18-án érkezett meg Amerikába. Hamarosan Dewittre került egy
kolostorba, ahol nyelvi nehézségei miatt, a pasztorációban nem foglalkoztatták.
Mint a kolostor kertésze dolgozott egész nap. Rendi elöljárói engedélyezték
számára a saját maga választotta életformát. Reggel 6-kor kelt, ment a
kápolnába, jelen volt a közös misén. Utána elvégezte saját latin miséjét. (Soha
nem gyakorolta a II. Vatikáni Zsinat által „ajánlott” új liturgiát.) Egész napját
– sokszor 6-8 órát – a parkszépítésére áldozta. Ha esett az eső, akkor részt vett
a 12 órai szentmisén is. Öröm volt számára, ha magyarok látogatták meg, s haláláig
harcolt azért, hogy minden kiderüljön, amit a sátáni embertelenség a 20.
században a kereszténység ellen elkövetett.
Egyik
levelében így ír: – "Mindegy minek nevezünk egy diktatúrát: demokratának,
fasisztának, kommunistának… mind egy tőről fakad és mindre rákenik, hogy
demokratikus. A hitetlenség vesszejéből sarjad ki az embertelenség, a diktatúra.
Ezek állandó kiszolgálói a támadhatatlan ügyészek és bírák, akiket minden
korszakban, minden rendszerben, egyazon módon kötelező tisztelnie a
társadalmaknak, mert ők sérthetetlenek. Noha ők az embertelenség és
hitetlenség jogi hátországa. S, hogy sérthetetlenek maradjanak, soha nem fognak
egyetlen akasztásért sem bocsánatot kérni a társadalomtól. Ők, azok a "függetlenek", akik mindig készek lesznek kötelet adni – ha bármelyik hatalom úgy
kívánja.”
Könyvei
nagy sikert arattak, mert egyediek, sajátos stílusúak és a színtiszta igazságot
tartalmazzák mindenféle ködösítés vagy a politikai korrektség által elvárt
hazudozás nélkül. Talán ennek is tudható, hogy rendje – mint annyi más, korábban
nagynevű ferences szerzetesről – Kolumbán atyáról sem kíván tudomást venni. Pedig,
e sok régi, hitéért, rendjéért, Istenért és hazáért szenvedett szerzetes életét
tanítani kellene, s a ránk hagyott emlékirataikat ismertté kéne tenni ahhoz,
hogy a fiatalságnak fogalma lehessen arról a gyötrelemről, amit ezek a
szerzetesek kiálltak. Mert ma is példaképek kellenek! Kolumbán atya könyveiben
remek leírást ad a kommunista börtönökben megtapasztalt életről, egyes
személyek súlyos megpróbáltatásairól, valamint a kínai ferences misszió példamutató
kiállásáról és szenvedéséről.
Kevesen
voltak olyan lelkes és lelkiismeretes tollforgatók, akik akkor is mertek őszintén
írni, amikor ez a sem az USA-ban, sem itthon nem volt divat. Kolumbán atya nagysága nemcsak könyveiben
rejlik, hanem abban is, hogy mindent feláldozott az igazságért. Életét
szentelte annak, hogy a világ megismerje mindazt, amit a politikai korrektség
elhazudik.
Egyik könyvében
így ír:
– „Ma is csak meghatódva tudok
visszagondolni minderre. Édesanyámnak és kortársaink mély hitére és színes
élményvilágára. Inkább szívükkel éltek, mint fejükkel! Számukra húsvét volt
minden ünnep koronája. Jelen és jövő életünk örök záloga. Isten szeretetének
hallatlan tanúságtétele. Ők még nem nyusziztak, még nem barikáztak. Nem volt
még II. vatikáni zsinat, hogy utána még a húsvétot is mitologizálják. Nekik még
nem Pinchas Lapide bizonygatta, hogy Jézus valóban feltámadott, hanem a szívük!
Mert korunkban már valóban úgy vagyunk húsvéttal is, mint karácsonnyal. George
C. Scott, Amerika egyik legkiválóbb jellemszínésze mondotta: „Gyűlölöm
karácsonyt, mert hiányzik belőle Jézus!” Ezzel az édesanyai hittel mentem én a
börtönbe s velem együtt sok-sok rab. Ez a hit tartotta bennünk a lelket, hogy a
szabadulás napjáig el ne vesszünk. Börtönben töltött húsvétjainkon az ő húsvéti
gyertyájához tértünk vissza, hogy róla újra meggyújthassuk azt a hitet,
amelyiknek húsvétjából még nem hiányzott a feltámadt Jézus!”
Börtönélményeiről,
a magyar katolikus papok szenvedéseiről és meghurcoltatásairól számos cikke
mellett eddig hat könyve jelent meg: A sarló-kalapács bilincseiben (1976); A
sarló-kalapács börtöneiben (1978); A sarló-kalapács áldozatai (1979); A
sarló-kalapácsos sárkány áldozatai (1981-1983); A sarló-kalapácsos börtönrácsok
titkai (1983); Isten a sarló-kalapács börtöneiben (1986).
Stoffán
György