„Ádám megfagyott”… – Karácsonyi emlékeim

 

Karácsonyi emlékeim között is van egy gyermekkori, szomorú érzés. Egy vers gyermeki szomorúsága. Olyasféle szomorúság, amelyet most érzek, amikor a Nachrichten Magdeburg-ot olvasom. Édesapánk karácsonyra készülődve vagy épp karácsony szentestéjén felolvasta Mécs László, Ádám című versét, amelyben Mécs arról ír, hogy két gyermek várja a minden év karácsonyán megjelenő Ádámot, a vándort, aki a gyermeki gondolkodásban maga volt a Karácsony hírnöke, része, aki nélkül nem volt Szenteste, s aki „Jézuskáról dalolt”. S egyszer csak Ádám nem jött többé, mert „az országúton Ádám megfagyott”. 

 

„Csak akkor volt az izgalomnak vége,

ha Ádám jött s Jézuskáról dalolt;

a csengő szólt, rohantunk tűzben égve

és néztük, hogy az angyal mit hagyott.

Csak akkor volt az izgalomnak vége…

 

… S egy farkastermő, zord karácsonyeste

az országúton Ádám megfagyott.

Két gyermek akkor egész este leste

a télvirágos konyhaablakot.

Két gyermek könnye hullt karácsonyeste.”

 

S amikor ez a karácsonyi emlékeimben élő, fájó érzés most, a Nachrichtent olvasva ismét hatalmába kerített – mint kiskoromban, amikor még el is sírtam magam Ádám halálán –, felcsillannak a csodás emlékek is, amelyek elválaszthatatlanok a Kis Jézus születésétől, a Szentestétől, a vissza nem térő családi összejövetelektől…

Nálunk, a karácsony-várás azzal kezdődött, hogy hitoktatónk a „barátoknál” – így hívtuk a Margit körúti ferenceseket –, elmondta nekünk, kisdiákoknak, hogy ne csak mi várjunk ajándékot a Jézuskától, hanem mi is készítsünk valamit, amit odatehetünk a hatalmas templomi Betlehemhez, amit a nagy-ministránsok építettek föl Borbély Achilles testvér irányításával az egyik mellékoltárra. Nos, Halmay Paskál atya ebbéli kérésének eleget téve, a mintegy negyven-ötven hittanos gyerek (1963-1964), napról-napra kis cetlikre írt egy-egy jócselekedetet, mintegy ajándékként a jászolhoz, a Kis Jézusnak.

A Szenteste is ezernyi emléket hagyott. Nagyapáméknál, az Alkotás utcában jött össze a család apraja-nagyja. Ilyenkor, a nagykönyv szerint megterített asztalhoz ültek a felnőttek, hiszen nagyapám, mint főúr minden apró részletre vigyázott, amikor saját kezűleg terítette meg az ünnepi asztalt. Mívesen hajtogatott szalvéták egyvonalban sorakoztak, a poharak úgy álltak a tányérok mellett sorakozva, mint a koronaőrök a Szentkorona mellett. Meglátszott a néhány száz éves bajor családi vendéglátós múlt… Az ételek is a hagyományok szerint készültek. Borleves preckedlivel, a felnőtteknek rántott hal, a gyerekeknek, wiener schnitzel, majonézes krumpli saláta és rengeteg sütemény. Nagyapám a fiait és a vejeit ilyenkor megkínálta a legjobb márkájú szivarokkal, s bár apám nem dohányzott, karácsonykor ezt a szivart szertartásosan elszívta. Tíz óra felé aztán a gyerekek álmossága és a közelgő éjféli mise miatt nagyanyám asztalt bontott. Én ezeken a karácsonyokon, rendszerint dédikém ölében aludtam el az Alkotás utcában, és apám ölében ébredtem a Lövőház utca 16/b-ben, a kaput kinyitó házmester, Balázs úr kulcscsomójának éktelen csörgésétől. 

Másnap délelőtt a barátoknál, az ünnepi misén felcsendült Paulin testvér orgonajátéka, s a régi, mára elfeledett budai sváb karácsonyi énekek sora... "Szűzanya kincse nagy égi király..., Leszállt az ég dicső királya..., Csengj harang zengve-bongva csengj... Imádni jöttünk"... etc... 

Aztán hosszú évek teltek el. Nagyanyámék meghaltak, a szüleink megöregedtek. Mi, a gyerekek családot alapítottunk. Megsokasodott minden „fészekalj”, s így a karácsonyi ünneplés helyszíne is változott. Bátyám vendégszeretete és halászteleki háza lett a főhadiszállás a karácsonyok alkalmával. Itt éltük meg a szeretet ünnepét, s ezen az estén sokat énekeltünk több szólamban, édesapánkkal és a keresztlányommal, akinek máig olyan tisztán csengő hangja van, hogy a zenei korszakok nagy kórusműveinek szerzői is kalapot emelnének a hallatán. Ma is fülembe zeng az ünnepi, családi, többszólamú kórus. Régi mesékre emlékszel-e még; Adeste fideles; Éljen minden bájos szép nő; Indulj szép égi szekér; a Lombardok Vitézek kara; a Nabucco híres kórusa; az elmaradhatatlan Stille nacht; a Svéd hetes, a Dona nobis pacem… és ki tudja még hány mű, amely egy-egy szenteste a családi kórus előadásában elhangzott, saját magunk szórakoztatására. Emlékszem, apánk hangja mindig elcsuklott, amikor azt énekeltünk, hogy: „Óh, mondd miért nem mesélsz már nekem, régi idők soha nem feledem”…  Mi is valahogy így vagyunk már, amikor emlékezünk „elmúlt karácsonyokra”…            

Ma – bár szüleink is elmentek –, Halásztelken sem fér el a sok testvér, a gyermekek, az unokák. Istennek hála, nagy lett a család, így a karácsony csodáját mindenki a saját falain belül, saját hagyományai szerint éli meg. A karácsony csodája, ma szűkebb, de mégis széles körben, legközelebbi szeretteink ölelésében, a közös szentestei imában és éneklésben, a közös étkezésben, gyermekeink és unokáink létének örömében jelenik meg. S mi, a szép lassan elvonuló korosztály, saját emlékeinkben gazdagon adunk tovább emlékeket – nekik, az utánunk jövőknek… hogy egyszer, majd ők is továbbadhassák a család, a hit és Jézus születésének együtt töltött örömét ugyanabban a hitben, amelyet mi kaptunk egykor, a régi öregektől.

Stoffán György     

Willkommenskultur! – „Stille nacht” in Magdeburg…

 

Felfoghatatlan az az esemény, amely Magdeburgban történt. Ismét öltek Magdeburgban. Abban a városban, amelyet 1219. évvel ezelőtt említ először a történelem. Abban a városban, amelynek a történelme tele van véres népirtásokkal, háborúk ártatlan áldozataival, a maihoz hasonló esztelen emberi magatartással. Mintha ez a város történelmi szerepéből adódóan egyszerűen, elátkozott település volna.

Csak ma, a történelmet nem ugyanazok írják Európában, mint akik 1219. évvel ezelőtt írták. Ma az esztelenség, a sátánizmus, a gyilkos hajlam, az aberráció és az Európát megszüntetni akaró, gyilkos, bűnöző uniós vezetés írja a történelmet, a végszót. Különös tekintettel a német eseményekre, az önfeladás és a tömeges elmebetegség által megfertőzött német népre.

Most Magdeburgban csapott le, von Leyen és Merkel politikája, valamint a megbukott szocialista Scholtz beteges gondolkodásmódja. Halottak és sebesültek jajszava hallatszik a világban ismét, sokadszor a „Wir schaffen das” és a „Willkommenskultur” óta. Különösen fájdalmas ez karácsony előtt, amikor a készülődés, a kirakodóvásár csodája, a karácsonyi fények és illatok végét jelenti a vérszag, a halál. Amikor a szeretetet a gyilkos indulat tapossa sárba, amikor egyfajta más kultúrának nevezett nép fiai támadnak a béke ünnepe előtt, a békés és szeretetre vágyók tömegére.

Milyen ország az, ahol a gyilkosságok, az erőszak számos megnyilvánulása után az állam nem tudja, vagy nem akarja megvédeni saját polgárait, ahol mindenféle felmentések alapján engedik szabadon a gyilkost, az erőszakolót, és nem akadályozzák meg csaknem tíz év rettenete után sem azt, hogy még több gyilkos és terrorista szállja meg Európa bölcsőjét, Németországot? Milyen szövetség az, amely rákényszerítené más államokra is ezt a drámát, ezt az emberi aljaságot a béke és a biztonság helyett? És milyenek azok az uniós képviselők, akik e véres gyilkosságsorozat ellenére is azt hajtogatják, hogy mindenkit be kell engedni? És milyen emberek ennek a haza és nemzetárulásnak a követői, akik saját fiaikat és lányaikat is kitennék annak a veszélynek, amely mára Nyugaton mindennapossá vált?

Most nem Magdeburgban ölt egy akasztófára való gazember, hanem a megmaradt keresztény Európa lelkébe mártotta a gyűlölködés kését úgy, hogy a kezét az európai politikai vezetés fogta és irányította. És nem csak az európai vezetés, de az európai és a világ kereszténységének a vezetője is, aki folyamatosan a befogadást hirdeti, erőlteti, sőt bűnnek kiáltja ki azt, ha egy nemzet a megmaradásért küzd, népéért harcol.

Karácsony közeledik, és Európa nem a betlehemi jászol örömét éli, hanem a Nagypéntek borzalmát, mert Barabás szabad, Jézust pedig korbácsolják… Megfordult az ünnepi sorrend, és most nem az „Adeste fideles”-t zengi Európa népe, hanem a „Stabat mater dolorosa”-t.

Tehát, nem Európát kell ebben a hadüzenet nélküli háborúban megmenteni, mint ahogyan ezt manapság szajkózza minden magyar kormánypárti politikus, hanem Magyarországot, a magyar nemzetet! Mert ma, mint a pokol füstje, úgy szivárog be minden rossz és gonosz, nemzetellenes e kis hazába… hivatalosan és félhivatalosan, s a végén itt is az a diktatúra lesz úrrá, amely Magdeburgban elkövette a tömeggyilkosságot…

Stoffán György

Régi karácsonyi emlékek... - Advent vége felé

 

A mai kor embere már egy-két hónappal karácsony előtt, az ünnepre készülődik. Ki, hogyan, azt embere válogatja. Az azonban még általános - a nyugati civilizáció boldog kebelén szocializálódott egyének életében -, hogy a karácsonyt megünneplik. Még több munka, ajándékok utáni rohangálás, idegeskedés jellemzi ezt az időszakot és közben érezzük, hogy valami nagyon hiányzik.

Hiányzik a régi, gyermekkori karácsonyok meghitt, ártatlan lélekkel megélt ünnepe, amikor lopva pillantottunk az égre és vágytuk látni az ünneplő angyalok seregét. Már nincsenek összefüggő emlékeink. A mindennapok őrült, embertelen forgataga kitörli belőlünk az efféle, egy valaha volt, keresztényebb társadalom emlékeit. Már csak képek villannak be, kellemes illatok és ezek egy csöppnyi melegséggel töltik el a szívünket. Aztán tovább lökdössük az előttünk sorban állót, a giccses, silány árutömegtől roskadozó bevásárlóközpontban.

Az adventi készülődés is hiányzik, amikor a tanítás után, szombat délutánonként, kissé átfagyva sorakoztunk a süteményillatú, meleg konyhában és gyakoroltuk a karácsonyi énekeket. A sohasem fűtött templom padjában ülve, sokszor elméláztunk a saját leheletünket nézegetve.

Aztán otthon, izgatottan lábatlankodtunk édesanyánk körül, lesve, hogyan készülnek a sütemények, izzik fel a kemence alja a szénvonó nyomán, daráltuk a diót, a mákot és kóstoltuk a krémet s a levágott süteményvégeket.

Bevillan a karácsonyi vacsora képe, az illatos fenyőfa, a ropogó tűz. A karácsony nem az ajándékozásról szólt akkoriban. Mi, gyerekek kaptunk ugyan valamilyen apróságot, de a lényeg akkor még Jézus születése volt.

A templomba készültünk, akkoriban ez volt még a karácsonyeste lényege és az egyetlen „program”.

A nyolc évszázados templom tömve volt. A prémes, súlyos nagykabátok és a szőrmesapkák naftalinszagot árasztottak. Mi, gyerekek külön padban ültünk és az egyszerűen feldíszített, hatalmas karácsonyfát bámultuk. A harang zúgását csendes várakozás kísérte a templomban. Aztán felbúgott az orgona és az énekek örömmel hirdették Krisztus születését.

A hazaúton – keskeny ösvényen – a velünk szinte egyforma magasságú hókupacok között, sorban lépkedtek az emberek. A téli éjszakában megfagyott a pára és a sapkából kikandikáló tincseinket fehér zúzmara csipkézte.

Kesztyűs kezünkben kis ajándékzacskót lóbáltunk jókedvűen. A zacskó, egyszerű, átlátszó műanyag volt és mindenkinek jutott alma és néhány ezüstszínű sztaniolpapírba csomagolt szaloncukor.  

Az emberek lassan, befordulva egyik-másik mellékutcába, lemaradoztak. A csendet csupán a lépteink, a hó ropogása és néha egy-egy kutya ugatása törte meg. Az út hosszú volt és a hóban, lassabban haladtunk. A csillagokat bámultuk a fehér, ünnepi éjszakában.

Amint beléptünk a házba, a meleg azonnal fejbe kólintott és a szemhéjunk hirtelen nagyon nehéz lett, ám, ekkor kintről hegedű cincogása zendült, és hideg levegőt magukkal hozva betoppantak a konyhába a muzsikás cigányok. A szomszéd faluból jöttek, éjszaka, a nagy hóban, mint minden karácsonykor. A prímás, Cigány Ferkó sovány, vékonybajszú, idősebb ember volt. Máig sem tudom kitalálni, hány éves lehetett… Kalapját levéve kívánt áldott karácsonyi ünnepeket a háziaknak. Nem volt rajta nagykabát, sem kesztyű, csak egy kopott zakó és a kezében a hegedűje. Játszottak, kissé hamisan... és én közben már félig aludtam a széken ülve. Édesanyám kaláccsal kínálta őket, apám borral, amit állva, toporogva fogyasztottak és húzták az időt, odázva, hogy újra kilépjenek a fagyos éjszakába. Édesanyám azonban, rám pillantott és el is köszönt tőlük. A lefekvés ideje volt már…

A következő karácsonyi kép évekkel későbbi. A város havas utcáin autó nem járt. Az utakat nem takarították. Kilométereket gyalogoltunk az út közepén, a hóban és megérkezve egyik-másik rokonhoz, vidáman énekeltük a „Mennyből az angyal” -t. Éjfél előtt értünk a székesegyház elé, de már nem fértünk be. Sokan voltunk, egész tömeg, akik kint hallgattuk az éjféli misét.

Ma már nem áll a tömeg a templom előtt. Fűtött padokban ülnek, kényelmesen. Hiszen, bőven elférnek. A tömeg manapság a plázákban van és ajándékokra vadászik fáradtan, idegesen. Sokan utálják a karácsonyt és kényszeresen készülnek egyre nagyobb felhajtással. Ajándékot vesznek a gyerekeknek, a felnőtteknek, a szomszédnak, a kollégáknak, a kutyának és a macskának is. Műfenyő, becsomagolt csecsebecsék tömkelege, roskadozó asztal, tömény gyomorrontás és másnaposság a jellemző. Kinek van ereje ezek után templomba menni, egy kétezer éves születésre emlékezni...?

Elmúlik a karácsony... marad utána a megkönnyebbült sóhaj és a romeltakarítás. És kezdődnek a megszokott, őrült hétköznapok…

Czeglédi Andrea

Birkák a pirkadatban

 

Alig hajnalodik. Keleten vörös csík, majd hirtelen feldereng a fény. Az út, mint egy határvonal, elválasztja a fényességet a homályos, sötét mezőtől. A sötétségben birkák tűnnek fel. Egy egész csapat birka. A fejüket makacsul leszegve legelik a kövér, zöld füvet. Nem néznek sem jobbra, sem balra, mereven bámulják az előttük lévő füvet és rendületlenül zabálnak. Nem látják a fényt, nem érdekli őket a napos mező, az út túloldalkán. Nem akarják érzékelni a körülöttük lévő szépséget, nem érdekli őket semmi. Egymást sem veszik figyelembe, csupán a mértéktelen zabálás létezik számukra. Néha egyik-másik béget egyet és a többi utánozva válaszol. Nem párbeszéd ez, inkább csak üres visszhang. Egy kövérebb fűcsomó láttán, egymást lökdösik, pára dől mohó pofájukból. A hold még sápadtan világít és ezek az oktalan állatok megelégszenek csalóka fényével. Maradnak a sötét oldalon, a mindent eltakaró ködben. Egyik állat sem veszi a fáradtságot, hogy átkeljen azon a bizonyos úton, a határvonalon. Nem szegik fel sohasem a fejüket, maradnak az örökös zabálás monoton igájában, hogy egyszer majd, amikor eleget híztak, egy vágóhíd homályában levágják őket, véget vetve értelmetlen, üres életüknek. Másokat fognak hizlalni az ő húsukkal. Minden állat csupán egy szám, amely a fülükben lóg, és amely végül ott marad a vágóhídon, a mocsok és vér között. Mondhatnánk, hogy létük értelmetlen, de ez nem így van, hiszen, remek haszonállatok, kezelhetőek, soha nincs velük semmilyen probléma. Így aztán, a világ szereti a birkákat. Éljenek hát, a birkák…

Czeglédi Andrea

Egyházi bocsánatkérés-dömping

A kommunisták által több, mint harminc késszúrással megölt főtisztelendő Brenner János képe és a vörös gyilkosok kései által szétszabdalt ruhája...

Amikor Horn Gyula bocsánatot kért az üldözöttektől minden magyar nevében, és azok nevében is, akik még meg sem születtek, felháborodásomban megírtam a Védőbeszéd című könyvemet. Ebben azt fejtegettem, hogy senkinek nincs joga mások helyett bocsánatot kérni, hiszen ezzel azokat sérti, akik nem követtek el bűnt, sőt, igyekeztek menteni, védeni azokat, akik veszélyben voltak.

Ma ismét hasonló a helyzet. Sokasodik a magyarázkodó, olykor ostobára sikeredett és az „egyház nevében” közzétett bocsánatkérések sorozata. Papok, szerzetesek, püspökök kérnek bocsánatot az „egyház nevében” azoktól, akik egyes, önmérsékletre és a Sátán kísértéseivel szembeni ellenállásra képtelen emberek áldozataivá váltak. És ez, több mint helytelen, több mint megalázó azzal a 98%-os többséggel szemben, akiknek eszébe sem jut, hogy gyermekekkel szemben visszaéljenek, szexuális bántalmazókká váljanak.

Sem püspök, sem szerzetesi elöljáró, sem felszentelt pap nem kérhet bocsánatot az „egyház nevében”, mert sem ő – azaz a bocsánatkérő –, sem a bűnt elkövető nem képviseli az egyházat, azaz, a Szentlélek által vezetett és irányított közösséget. Amikor az „egyház nevében” bocsánatot kérnek egyes személyek, mindenféle jámbor, hülye megszövegezéssel, azzal csak olajat öntenek az egyház elleni gyűlölet tüzére, mert az ostoba bocsánatkérésük beismerésnek hat. Mintha az egyházban csak pedofil papok lennének, és mint az ezekért felelős elöljáró megköveti az áldozatokat…

Ha a suszter, a kalapos inas, az ács vagy az asztalos követ el efféle aberrációból eredő bűnt, akkor sem a céh, sem az iparkamara nem kér bocsánatot az összes suszter, kalapos inas, ács és asztalos nevében, de nem is veri a „mea culpa” ütemére a mellét és nem szór hamut a fejére. Mert nem ő és nem a többi suszter, kalapos inas etc… követte el a cselekményt, hanem az az egy…

Jó lenne már leszokni erről a mindenkit bűnösnek beállító és alapvetően – nagyon is rossz megnevezéssel – az egyház nevében való bocsánatkéregetésről, a negédesen, más esetben cinikusan, de legtöbbnyire nem a földön járó megfogalmazott ostobaságról. Van Magyarországnak egy remek diplomata prímása. Majd, ha Ő akar, akkor megszólal e tekintetben. Istennek hála eddig nem tette, mert nem látja értelmét annak, hogy egyes emberek mocskát ráöntse a Magyar Katolikus Egyházra. Minden bűnelkövető számoljon el önmagával, akár pap, akár suszter, akár kalapos inas etc. A közösséget pedig, a megszállott bocsánatkérők hagyják békén. Ugyanis, papjaink 98 százaléka, - akikre a bocsánatkérők serbliszámra öntik a mocskot -, Krisztushoz hűen végzik a munkájukat. Azok a szemét gazemberek pedig, akik bűnt követtek el, már nem az egyház tagjai… az egyház nem tartozik az ő bűneik miatt semmilyen megkövetéssel! Mint magam is az egyház tagja, kikérem magamnak ezt a bocsánatkéregető, mások bűne miatt ártatlanokat és magát a katolikus közösséget is elmebeteg módon ostorozó, botor magatartást! 

Javaslom, hogy azoktól az egyházi iskolásoktól kérjenek bocsánatot inkább, akiknek nem tanították meg az elmúlt harmincnégy évben egyházi vértanúink, meghurcolt pap-hőseink élettörténetét, és nevét...  

Stoffán György

Nyílt levél a Magyar Katolikus Egyház papjaihoz

 

Excellenciás és Főtisztelendő Urak!

Egyházunk, a Magyar Katolikus Egyház súlyos helyzetben van. Ennek a drámai helyzetnek az egyik oka – számtalan más, külső ok mellett –, a papság egy részének emberi gyengesége, méltatlansága a papi hivatásra és az ebből eredő botrányok. Ezeket a botrányokat gonosz, egyházellenes jobb-, és baloldali sajtómunkatársak igyekeznek széles körben terjeszteni, és széles körre kiterjeszteni, szinte általánosítva, a „segítő szándék” hazugságával leplezve, fokozva az Egyház és a papság elleni gyűlöletet.

A magyar nemzetet, időtlen idők óta, keresztény hite tartotta meg, és minden bajában a Magyarok Nagyasszonyához, Máriához fordult segítségért. Ebbéli hitét századokon át a magyar papság koordinálta, segítette, és reményt adott a nemzetnek, sok esetben saját életét is feláldozva a magyarság és a magyar kereszténység oltárán. Magyar szentjeink és vértanúink tanúságtétele is szorosan kötődik a keresztény magyar nemzet iránti hűséghez.

Ma olyan világot élünk, amely ezt az áldozathozatalt meg kell, hogy sokszorozza, hiszen nem csupán a nemzet, de a Magyar Katolikus Egyház is végveszélybe került.

Ezért, mint a Magyar Katolikus Egyház tagja, mint magyar állampolgár, és mint méltatlan, ám, de Krisztusban hívő ember, kérem azokat a papokat, akik bűnösnek tudják magukat, Krisztus parancsa és a gyermekek ellen vétettek, önként távozzanak az Egyház kötelékéből! Kérem, akadályozzák meg azt, hogy a társadalom a bűnös papok miatt az Egyházat ítélje el, az Egyház ellen forduljon és azt az értékes munkát, amelyet a Krisztushoz hű papok végeznek hitbéli, lelki és szociális területen semmibe vegye. A felszentelt pap nem viselheti álcaként a hivatását, és Magyar Katolikus Egyházunk nem lehet menedéke a bűnnek, a bűnös papoknak. Továbbá, a mind gyakrabban előforduló bűn azokat a papokat is veszélyezteti, akik esküjükhöz hűen, papi mivoltukban feddhetetlenül végzik munkájukat. A társadalom gyűlölete ezek ellen a papok ellen, akár tettleg is megnyilvánulhat.

Az egyetlen és hathatós megoldás, ha a gyermekek elleni bűnben élő papok, önként és azonnal elhagyják az Egyházat! Azt a Magyar Katolikus Egyházat, amely a magyar társadalom szövetsége volt és ma is az – Krisztussal, és amely a magyarság egyetlen reménye és megtartóereje a Kárpát-medencében! A gyermekek ellen vétő papok tehát, ne szennyezzék tovább a magyar keresztény ember lelkét és ne botránkoztassák a kicsinyeket! Ennek jézusi intelmére nem kell külön kitérnem.

Amennyiben képesek és hajlandók e bűnösök önként kilépni a papi pályáról, akkor elkerülhetik ők is, és minden magyar keresztény, hogy a média szennyes, keresztényellenes lapjain feszítsék keresztre nap-nap után, Magyar Katolikus Egyházunkat és a magyar kereszténységet!

A laicizálás módját, azok a papok, akik gyermekek elleni bűnt követtek el, akár bevallva a bűnt, akár nem, püspökükkel intézzék!

A bűnösök egy pillanatra se feledjék Jézus szavait: „Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna.” (Mk 4,17)

Stoffán György

Gondolatok Pajor András "védelmében" - új, lesújtó információkkal frissítve

Újabb pap-botrány, újabb baloldali média-csemege. És, talán még Füssyék is megzenésítik a dolgot, hiszen muszáj fenntartani az elismeréseket rájuk zúdító aberrált szellemiséget – amelyben a legocsmányabb részletekre is kíváncsiak az oknyomozók –, a rivaldafényt, a mások szenvedéseiből eredő hősies, újságírónak kijáró, kétes ragyogást…

Most Pajor András került a média kivégzőosztaga elé. Pajorról azonban kijelenthető, hogy nem pedofil. Ő egy látens SS-tiszt, vagy éppen ÁVH-s, aki a Befehl ist Befehl alapján mindent tudni akar, mindent kézben akar tartani, ő a legokosabb és mindenki hülye, aki nem ért egyet vele. Követői azok a nemzeti vénasszonyok, akik életüket és vérüket is képesek feláldozni a mindenkori hatalomért, de bárkit sárba taposnak, akiről azt hiszik, hogy ellenség. Igaz, ennek a megállapításához aligha van elegendő felfogó-, és ítélőképességük.

Szóval, Pajor nem pedofil, ezt bizton állíthatom úgy is, mint egykori, ferences gimnáziumi iskolatársa, úgy is, mint Pajor pályáját akarva-akaratlanul követő ismerős. Pajor egyszerűen megbomlott, talán belebolondult saját nagyságába. Ehhez Semjén Zsolt adott komoly táptalajt akkor, amikor kitüntette az ifjúság neveléséért, hiszen Pajornak a rend és a rendet elismerő kitüntetés mindennél többet jelent. Kormányhűsége, senki által meg nem követelt, egyéni politikai és erkölcsi felfogása nem helyezi őt a legélesebb kések közé, de elvolt ott a Kassai téren, amely terület – szerinte – kiemelten kullancsveszélyes hely. Az idős követők is jól érezték magukat vele, hiszen a szószékről hirdette a saját „evangéliumát”, amiért viszont, most érvényesítették a kilövési engedélyt. Pajor amellett, hogy kullancsellenőrzés okán végigtapogatta a gyerekeket, van más erkölcsi problémája is. Szeret másokat a hátuk mögött széttrancsírozni, rosszhírét kelteni, vágni… de ez nem attól van, hogy pap, hanem attól hogy potenciális pszichiátriai eset lehet.

Azonban, a hírekből amellett, hogy Karácsony Gelgőt kiprédikálta, valami kimaradt: hol voltak, hol vannak a szülők, amikor a gyereket meztelenre vetkőzteti az aggódó páter, és saját kezével szerez bizonyságot afelől, hogy van-e kullancs a gyerekben vagy nincs a gyerekben kullancs… Ha efféle történt volna a saját gyermekeimmel, minden bizonnyal úgy elvertem volna a bizalmaskodót, hogy túlórázott volna rajta az Uzsoki sebésze. Azonban egyetlen szülő sem vette a bátorságot és a fáradtságot, hogy kérdőre vonja Pajort. Igaz, abúzus ez esetben nem történt, legalábbis nem úgy… csak egyszerű pucér kullancsellenőrzés, ami talán nem a legszigorúbban megítélhető Btk-ügy. Tehát, Pajort inkább kellene mielőbb orvosi kezelés alá vonni, mint új „papi ügyként” telekürtölni vele a sajtót. Mert Pajor csak egy elborult elme, orvosi eset. Korát tekintve pedig, már bizonyára nem is lesz jobb… Követői, a már említett idős amazonok pedig, újragondolhatják saját elköteleződésüket és embertársaikhoz való viszonyukat. Végül, Semjén is magába nézhetne, mielőtt kitüntetésekkel honorál furcsa, beteg, aberrált, pedofil embereket. Mert Pajor, a lovagkereszt tulajdonos nem az első ebben az igen kényelmetlen sorban… (Igaz, Novák Katalin és Orbán Viktor is jóváhagyta a kullancsszakértő kitüntetését.) Remélem, hogy a rendőrségi vizsgálat sem derít ki komolyabb bűncselekményt. Mert Pajoron nem az igazságszolgáltatás segíthet, hanem egyedül az orvostudomány…

Stoffán György

***

Frissítés

A cikk megjelenését követően többen felkerestek telefonon és kifogásolták azt, miszerint "megvédtem" Pajort. Itt kell visszavonnom azt a feltételezésemet, hogy Pajor nem lehet pedofil... sajnos, a sértettek által nekem elmondottak alapján meg kell állapítani, hogy komoly ügyről, drámai bűnelkövetésekről van szó. Számomra is szörnyűek azok az információk, amelyeket megtudtam Pajor áldozataitól - Pajorról. Mint katolikus pap, okkultista módszerekkel igyekezett igazolni pedofil vágyait. Eddig - informátorunk szerint -, fel sem tételezett számú áldozata lehet, akik végre elmondták, elmondják az igazságot... azt az igazságot, amelyet Pajor minden ostobasága és beteges, diktátori magatartása ellenére sem tudtam volna elképzelni. Az élet azonban ilyen... mindig tud meglepetéseket okozni. Ezek után elvárható volna, hogy Semjén Zsolt megkövesse azokat, akiket Pajor lelkileg bántalmazott, s talán - ezek után - azt is fontolóra vehetné a KDNP elnöke, hogy visszavonul a közéletből. Ugyanis keresztény ember létére túl sokszor lőtt mellé, az adományozott kitüntetésekkel... Pajor esetében minden bizonnyal ez történt. Az áldozatok lehetséges befolyásolása okán pedig, nem ártana Pajort a rendőrségi vizsgálat idejére kivonni a forgalomból. A Főegyházmegye gyors intézkedése ebben a súlyos efebofil vagy pedofil ügyben  példamutató...  

A többi már a rendőrség dolga. 

(Stoffán) 

A Nemzeti Napló karácsonyi könyvajánlata

 

A könyvek megrendelhetők a 

nemzeti.naplo2020@gmail.com  és a titkarsag.julianus@gmail.com

e-mail címen, valamint messengerben Stoffán György facebook oldalán. 

Minden Kedves Olvasónknak békés adventi felkészülést kívánunk! 

Adventi gondolataim - 2024.

 

Fotó: Szilveszter barát blogja (Esztelnek)

A karácsonyi hangulatteremtés a kereskedelemben meglehetősen korán, már október közepén elkezdődik. Különböző webshopok ajánlják gagyi termékeiket, és nem felejtik az ajánlat mellé megemlíteni a karácsonyt. Pedig hát… még jó messze van, de miért ne?

A kirakatok, az utazási ajánlatok és a net is az ajándékokra, az ünnepi programokra, a szállásfoglalásokra fekteti a hangsúlyt, de az ünnep igazi jelentőségéről sehol egy árva szó sem hangzik el. Legfeljebb a kegytárgyakat árusító oldalakon, amelyek az év minden napján kínálják a betlehemet, a pásztorokat és a birkákat, remek kivitelben, méreg drágán. Tehát, az adventi és karácsonyi ünnepkör valójában a mai világot jellemzi. A pénz, a jólét és a dúskálás, a pénzszerzés, a kapzsiság ünnepévé vált a legszebb ünnep, amelynek csupán álságosan csak a fényeit, a csillogását igyekeznek fenntartani a kereskedők és a bankok, amelyek remek feltételekkel kölcsönöket ajánlanak azoknak, akiknek nincs miből ajándékot vásárolniuk. Persze, a méregkeverők nem hagyják ki a varázsszót: a szeretet ünnepét. Ennek a varázsszónak mindenki bedől, mert alapvetően mindenki szeretetre vágynék, és azt gondolja a kizsigerelt társadalom, hogy a szeretet legjobb ismérve a sok, csillogó ajándék.

Pedig, a karácsony a valóságos szeretet ünnepe. Az advent, az erre való lelki felkészülésé, az önmagunkba nézésé, az önvizsgálaté.

A keresztény ember ilyenkor arra a csodára készül fel, amelyről Isten biztosít, és amelyet adott a számunkra. Hiszen, az isteni gyermek születése, az isteni szeretet megnyilvánulása az, amelyre várunk, és amire felkészülünk az Advent ideje alatt. Ehhez nem kellenek ajándékok, nem kell pénzt költenünk. Az Advent, a bennünk lévő szeretet újjáéledésének, újragondolásának, megújításának az ideje. Mit tehetünk a jászolhoz szenteste? Mit adhatunk mi a Gyermeknek, akit elküldött az Atya? Megéljük azt az örömteli pillanatot, amikor együtt a család, és együtt ünnepelhetjük Jézus születését. A családi gyertyagyújtásban, a születés történetének felolvasásában és a közös családi imádságban és éneklésben valósul meg az öröm, a béke és az a szeretet, amelyet Istentől kaptunk.

A kiüresedett, hit és szeretet nélküli karácsonyi ajándékozás csak egy évről évre ismétlődő álarc, magamutogatás, értéktelenség. Mert az ünnepre való igazi felkészülés a lélekben zajlik. A bennünk, teremtésünk óta meglévő, Isten iránti igényben, a szeretet kisugárzásában, a megbocsájtásban, és a születés örömében, a hajnali roráték hangulatában, az ünnepi istentisztelet előtti bűnbánati hétben éljük meg. Jézus vár ránk, mi pedig várjuk az Adventben az áldott születésnapot. Jézustól mindennap kapunk ajándékot. Készítsünk most mi is ajándékot Jézusnak. Önmagunkból, hitünk által azzal, hogy lemondással, böjttel, örömmel és parancsait megtartva készülünk a betlehemi Kisded fogadására. És bizonyára elegendő, ha az ünnepi családi gyertyagyújtás után a fa alatt egy tábla csokival, egy üveg borral, egy szeretetteljes öleléssel áldjuk meg az estét és egymást – Jézus nevében, Neki ajándékozva az adventi idő, általa elért lelki eredményeit.

Stoffán György          

A gazdag városi és a tehénlepény (mai népmese)

 A gazdag városi polgár falura költözött. Mindennap megcsodálta új környezetét. A szomszéd tehenét, a tyúkokat, az esti kutyaugatást, és a hajnali kakasszót… Igaz, amikor a disznóólat takarították a falusiak, akkor elkeseredetten mesélte barátainak, hogy itt az ablakot sem lehet kinyitni a bűztől… és az egykor városi polgár attól kezdve, hogy először megérezte a disznóganyé szúrós szagát, elkezdte keresgélni azokat a dolgokat, amelyek nem tetszettek neki a faluban. Megvette hát az összes disznót, kakast, tyúkot, pulykát és mindet kiköltöztette a mezőre. Azt is megszervezte, hogy néhány suhanc őrizze, etesse az állatokat.

Vasárnap megszólalt a két templom harangja is, ami felháborította, hiszen hajnali fél tízkor már felébresztette a misére szólító kongatás és mire visszaaludt volna, az istentisztelere is harangozni kezdtek. Ettől kezdve a gazdag városi személyes ellenségének tartotta a papot és a lelkészt, a híveket, a presbitériumot és mindent, ami a faluban nem az ő elképzelése szerint történt. Megvette hát a harangot is, hogy az többé ne ébressze föl hajnali fél tízkor. Kérésére még a harangozót és a sekrestyést is kirúgta a plébános, a református lelkészt pedig, ő maga zavarta el, mert az továbbra is harangozott és hallani sem akart a harang eladásáról. Így a presbiterek is egymásnak estek, pedig a lelkészük nem akart rosszat. A gazdagnak meggyőződése volt, hogy csak az a jó, amit ő gondol és ebben nem tűrt ellentmondást.   

Egy napon, amikor a két házzal arrébb lévő kisboltba gyalog volt kénytelen elmenni, elé került egy meglehetősen nagy tehénlepény, amelyet az utolsó pillanatban sikerült ugyan átlépnie, de megcsúszott és beletenyerelt. Ettől olyan haragra gerjedt, hogy ellenségének kiáltotta ki a tehénlepényt, és még veszekedni sem volt rest, a szegény, otthagyott lepénnyel. Mindennek elmondta ott helyben, majd a boltocskában is arról mesélt, hogy akár bele is léphetett volna, s az a tehénlepény voltaképpen az életére tört és személyesen ennek okán esett ki a tehén seggéből. Aki élt és mozgott, annak reggeltől-estig a tehénlepényről beszélt ő is és az egész családja. Egy velük azonos szinten lévő ellenséget emlegettek, amiért, ha a tehénlepény értette volna, nagyon büszkének kellett volna lennie. Ám, a tehénlepény csak egy darab szar, így semmit nem érthetett abból, amit gazdagék meséltek róla. Sokan álltak a tehénlepény pártjára, mert azt hitték, hogyha gazdagék ennyit beszélnek róla, akkor bizonyára félnek is tőle. Mások, gazdagéknak adtak igazat és helyeselték, hogy úton-útfélen a tehénszarról esik szó. A gondolkodni tudókat viszont zavarta a tehénlepény reklámozása. A falu összezavarodott. Az emberek egymásnak estek, és még azok is nagyképűen, saját botorságukhoz ragaszkodva vádolták egymást, akik az igazukat próbálták megmagyarázni. A gazdag ennek ellenére nem tűrt ellentmondást, nem volt hajlandó a bölcs és jó tanácsokat elfogadni, és továbbra is naphosszat hirdette, hogy létezik egy tehénlepény, amelyik ellene támadt. Részletesen, napjában sokszor elmesélte és elmeséltette ugyanazt; – hogy a tehénlepény miként kerülhetett az útra, hogyan esett le úgy a földre, hogy jól szétterülhessen a lába előtt, de azt is folyamatosan hangoztatta: a tehénlepényről feltételezni tudja, hogy esetleg még a házába is beköltözne, mert hát ellenség…

Ez a tehénlepény szakasztott olyan, mint a politikus, aki a saját hazáját árusítja. Bele is lehet lépni, meg lehet rajta csúszni, büdös is, de ha jön egy jó eső, akkor belemosódik majd a földbe, vagy széttapossa egy arra járó teherautó. Volt, nincs tehénlepény! Ha azonban a gazdag nem reklámozta volna, hogy létezik ez a bizonyos tehénlepény – ott a kisbolt előtt –, akkor a kutya sem tudott volna róla, s nem lenne ember, aki vitatkozna egy tehénlepény létjogosultságáról. Az pedig végképp érthetetlen, hogy a gazdag és a családja miért tartotta a tehénlepényt önmagával egyenrangúnak, ellenségének akkor, amikor a tehénlepény éppen olyan büdös és gusztustalan, mint a többi gané, ami nem kerül közvetlenül a gazdag ember útjába. Annak köszönhetően, hogy a gazdag – akit sokan nem szerettek a faluban –, és az egész családja, ismerősei, valamint a jólfizetett hírvivői mind-mind a ganét reklámozták, a falu polgármestere – mert ő sem szerette a lopásai miatt vele kellemetlenkedő gazdagot –, üveg alá helyeztette a faluban található egyetlen tehénlepényét. A megyei önkormányzat utcát neveztetett el róla minden környező településen és a gané végleg bekerült a megyeháza dísztermébe és ott árasztotta tovább a szagát. Mert a reklám – ha értenek hozzá –, bizony sokat számít. Még ha rossz is…     

Egy svájci paraszt, egyszer így fogalmazta meg a fenti mese tanulságát: „Ha a tehénszart egyik kezedből a másikba teszed, vagy más-más tehénét szagolod, az éppen olyan büdös marad. Két dolgot kell megjegyezni: ne vedd föl és ne lépj bele! Akkor sem te, sem más nem veszi észre, hogy egyáltalán létezik… mert tehénszar mindig volt és mindig lesz.”  

Stoffán György