Karácsonyi emlékeim között is van egy gyermekkori, szomorú
érzés. Egy vers gyermeki szomorúsága. Olyasféle szomorúság, amelyet most érzek,
amikor a Nachrichten Magdeburg-ot
olvasom. Édesapánk karácsonyra készülődve vagy épp karácsony szentestéjén felolvasta
Mécs László, Ádám című versét, amelyben Mécs arról ír, hogy két gyermek várja a
minden év karácsonyán megjelenő Ádámot, a vándort, aki a gyermeki gondolkodásban
maga volt a Karácsony hírnöke, része, aki nélkül nem volt Szenteste, s aki
„Jézuskáról dalolt”. S egyszer csak Ádám nem jött többé, mert „az országúton Ádám
megfagyott”.
„Csak akkor volt az
izgalomnak vége,
ha Ádám jött s
Jézuskáról dalolt;
a csengő szólt,
rohantunk tűzben égve
és néztük, hogy az
angyal mit hagyott.
Csak akkor volt az
izgalomnak vége…
… S egy farkastermő,
zord karácsonyeste
az országúton Ádám
megfagyott.
Két gyermek akkor egész
este leste
a télvirágos
konyhaablakot.
Két gyermek könnye
hullt karácsonyeste.”
S amikor ez a karácsonyi emlékeimben élő, fájó érzés most, a Nachrichtent olvasva ismét hatalmába kerített – mint kiskoromban, amikor még el is sírtam magam Ádám halálán –, felcsillannak a csodás emlékek is, amelyek elválaszthatatlanok a Kis Jézus születésétől, a Szentestétől, a vissza nem térő családi összejövetelektől…
Nálunk, a karácsony-várás azzal kezdődött, hogy hitoktatónk a „barátoknál” – így hívtuk a Margit körúti ferenceseket –, elmondta nekünk, kisdiákoknak, hogy ne csak mi várjunk ajándékot a Jézuskától, hanem mi is készítsünk valamit, amit odatehetünk a hatalmas templomi Betlehemhez, amit a nagy-ministránsok építettek föl Borbély Achilles testvér irányításával az egyik mellékoltárra. Nos, Halmay Paskál atya ebbéli kérésének eleget téve, a mintegy negyven-ötven hittanos gyerek (1963-1964), napról-napra kis cetlikre írt egy-egy jócselekedetet, mintegy ajándékként a jászolhoz, a Kis Jézusnak.
A Szenteste is ezernyi emléket hagyott. Nagyapáméknál, az Alkotás utcában jött össze a család apraja-nagyja. Ilyenkor, a nagykönyv szerint megterített asztalhoz ültek a felnőttek, hiszen nagyapám, mint főúr minden apró részletre vigyázott, amikor saját kezűleg terítette meg az ünnepi asztalt. Mívesen hajtogatott szalvéták egyvonalban sorakoztak, a poharak úgy álltak a tányérok mellett sorakozva, mint a koronaőrök a Szentkorona mellett. Meglátszott a néhány száz éves bajor családi vendéglátós múlt… Az ételek is a hagyományok szerint készültek. Borleves preckedlivel, a felnőtteknek rántott hal, a gyerekeknek, wiener schnitzel, majonézes krumpli saláta és rengeteg sütemény. Nagyapám a fiait és a vejeit ilyenkor megkínálta a legjobb márkájú szivarokkal, s bár apám nem dohányzott, karácsonykor ezt a szivart szertartásosan elszívta. Tíz óra felé aztán a gyerekek álmossága és a közelgő éjféli mise miatt nagyanyám asztalt bontott. Én ezeken a karácsonyokon, rendszerint dédikém ölében aludtam el az Alkotás utcában, és apám ölében ébredtem a Lövőház utca 16/b-ben, a kaput kinyitó házmester, Balázs úr kulcscsomójának éktelen csörgésétől.
Másnap délelőtt a barátoknál, az ünnepi misén felcsendült Paulin testvér orgonajátéka, s a régi, mára elfeledett budai sváb karácsonyi énekek sora... "Szűzanya kincse nagy égi király..., Leszállt az ég dicső királya..., Csengj harang zengve-bongva csengj... Imádni jöttünk"... etc...
Aztán hosszú évek teltek el. Nagyanyámék meghaltak, a szüleink megöregedtek. Mi, a gyerekek családot alapítottunk. Megsokasodott minden „fészekalj”, s így a karácsonyi ünneplés helyszíne is változott. Bátyám vendégszeretete és halászteleki háza lett a főhadiszállás a karácsonyok alkalmával. Itt éltük meg a szeretet ünnepét, s ezen az estén sokat énekeltünk több szólamban, édesapánkkal és a keresztlányommal, akinek máig olyan tisztán csengő hangja van, hogy a zenei korszakok nagy kórusműveinek szerzői is kalapot emelnének a hallatán. Ma is fülembe zeng az ünnepi, családi, többszólamú kórus. Régi mesékre emlékszel-e még; Adeste fideles; Éljen minden bájos szép nő; Indulj szép égi szekér; a Lombardok Vitézek kara; a Nabucco híres kórusa; az elmaradhatatlan Stille nacht; a Svéd hetes, a Dona nobis pacem… és ki tudja még hány mű, amely egy-egy szenteste a családi kórus előadásában elhangzott, saját magunk szórakoztatására. Emlékszem, apánk hangja mindig elcsuklott, amikor azt énekeltünk, hogy: „Óh, mondd miért nem mesélsz már nekem, régi idők soha nem feledem”… Mi is valahogy így vagyunk már, amikor emlékezünk „elmúlt karácsonyokra”…
Ma – bár szüleink is elmentek –, Halásztelken sem fér el a sok testvér, a gyermekek, az unokák. Istennek hála, nagy lett a család, így a karácsony csodáját mindenki a saját falain belül, saját hagyományai szerint éli meg. A karácsony csodája, ma szűkebb, de mégis széles körben, legközelebbi szeretteink ölelésében, a közös szentestei imában és éneklésben, a közös étkezésben, gyermekeink és unokáink létének örömében jelenik meg. S mi, a szép lassan elvonuló korosztály, saját emlékeinkben gazdagon adunk tovább emlékeket – nekik, az utánunk jövőknek… hogy egyszer, majd ők is továbbadhassák a család, a hit és Jézus születésének együtt töltött örömét ugyanabban a hitben, amelyet mi kaptunk egykor, a régi öregektől.
Stoffán György