Birkák a pirkadatban

 

Alig hajnalodik. Keleten vörös csík, majd hirtelen feldereng a fény. Az út, mint egy határvonal, elválasztja a fényességet a homályos, sötét mezőtől. A sötétségben birkák tűnnek fel. Egy egész csapat birka. A fejüket makacsul leszegve legelik a kövér, zöld füvet. Nem néznek sem jobbra, sem balra, mereven bámulják az előttük lévő füvet és rendületlenül zabálnak. Nem látják a fényt, nem érdekli őket a napos mező, az út túloldalkán. Nem akarják érzékelni a körülöttük lévő szépséget, nem érdekli őket semmi. Egymást sem veszik figyelembe, csupán a mértéktelen zabálás létezik számukra. Néha egyik-másik béget egyet és a többi utánozva válaszol. Nem párbeszéd ez, inkább csak üres visszhang. Egy kövérebb fűcsomó láttán, egymást lökdösik, pára dől mohó pofájukból. A hold még sápadtan világít és ezek az oktalan állatok megelégszenek csalóka fényével. Maradnak a sötét oldalon, a mindent eltakaró ködben. Egyik állat sem veszi a fáradtságot, hogy átkeljen azon a bizonyos úton, a határvonalon. Nem szegik fel sohasem a fejüket, maradnak az örökös zabálás monoton igájában, hogy egyszer majd, amikor eleget híztak, egy vágóhíd homályában levágják őket, véget vetve értelmetlen, üres életüknek. Másokat fognak hizlalni az ő húsukkal. Minden állat csupán egy szám, amely a fülükben lóg, és amely végül ott marad a vágóhídon, a mocsok és vér között. Mondhatnánk, hogy létük értelmetlen, de ez nem így van, hiszen, remek haszonállatok, kezelhetőek, soha nincs velük semmilyen probléma. Így aztán, a világ szereti a birkákat. Éljenek hát, a birkák…

Czeglédi Andrea