Karikó professzor „asszonyság” - avagy, Orbán Viktor "faragatlan"?

Az ellenzék újabb műfelháborodása minden eddiginél nevetségesebb, és igazolja azt a korábbi feltevésemet, hogy a hazai ellenzék műveltsége és intelligenciája a bányászbéka ülepénél jóval lejjebb van, IQ-ban kifejezhetetlen.  Mert mi is most a problémája ennek a csürhének? Az, hogy Karikó Katalint kisújszállási asszonyságnak nevezte a magyar miniszterelnök, kellő tisztelettel és nem indokolatlan büszkeséggel – magyarul. Az asszonyság szóra felkapta a fejét a hazai ellenséges csürhe, mert maga a szó ismeretlen a számára, másrészt a genderizmus nem engedi meg ezt a súlyosan megkülönböztető kifejezést. Hiszen, ha Karikó Katalin magát férfinak, vagy teszem azt, hintalónak képzeli, akkor az „asszonyság” megnevezés sérti az ő személyiségi jogait. Ám, a professzor asszony de facto olyan nemű, amilyennek látszik és ez ellen semmilyen kifogása nem volt eddigi életében. Nő, tehát „asszonyság”. Miniszterelnökünk így, sem nem tévedett, sem nem volt tiszteletlen. Mindössze magyarul, magyar emberként nyilatkozott egy magyar asszonyságról, aki ismét tiszteletet érdemlő eredményt ért el magyarként Amerikában. Amint ez már megszokottá vált a világban. Ha nemzetközi eredményről van szó, akkor a magyarok valahol ott vannak az élvonalban. Karikó asszonyság is ott van, és erre fölöttébb büszkék vagyunk. Arra nem igazán, hogy egykor el kellett hagynia Magyarországot, mert a kommunista rendszerben (mai ellenzék szellemi elődeinek diktatúrája idején) létszámleépítés miatt elbocsájtották, de kutatásait folytatni akarta, tehát férjével és kislányával Amerikába távozott. És itt álljunk meg egy pillanatra. Ha össze kellene állítani egy névsort azokról a tudósokról és értelmiségiekről, akik a kommunista (és egyben liberális) diktatúra idején kényszerültek elhagyni hazánkat, akkor könyvnyi nevet kellene felsorolnunk. Tehát a szoci-liberális felháborodásnak politikai értelemben nincs erkölcsi alapja.

Ami a fölösleges hisztit illeti, az csupán az ellenzéki csürhe műveletlenségét tükrözi, hiszen sem nyelvi, sem néprajzi, sem pedig egyházzenei téren nem igazán képzettek, ami a mai politikusoknál természetes, hiszen az ő oldalukon nem előírás a műveltség. Szamuely sem túlképzett gyilkos volt…

Támpontként néhány „asszony”-nyal kezdődő régi, kihalófélben lévő szavunkat ajánlanám figyelmükbe, a „Régi magyar szavak magyarázó adatbázisa – Kihalt, elfeledett és kiveszőben lévő szavak, szóalakok és szójelentések magyarázata” (Főszerkesztő KISS GÁBOR Szerkesztő KOHÁRI ANNA – MANDL ORSOLYA TINTA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST) címmel megjelent könyvből:

asszony fn ◊ királyné

asszonyállat fn ◊ nő; nőszemély; asszony

asszonybarát fn ◊ nőnek női barátja, bizalmasa; barátnő

asszonyhűség fn ◊ pitypang; gyermekláncfű

asszonylak fn ◊ hárem

asszonymunka fn ◊ az a munka, amelyet asszony főként a háztartásban, a ház körül, ill. a gazdaságban végez;

asszonynak való munka ◊ gyenge minőségű, felületes munka

asszonynép fn ◊ nők összessége v. kisebb-nagyobb csoportja; vhová, vkihez tartozó nők összessége

asszonyság fn ◊ hölgy, különösen tisztes, érett korú úriasszony

asszonyszemély fn ◊ asszony asszonyszívű mn ◊ félénk; ijedős; gyáva

asszonytárs fn ◊ nőnek női embertársa

Az asszonyság szavunk tehát nem sértő, megalázó főnév. Nem tévesztendő össze azon nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel, amelyeket a most tajtékzó ostoba ellenzéki csürhe hölgytagjai, az efféle hangulatkeltések miatt joggal mondhatnak magukénak.

Néprajzi és egyházzenei téren semmilyen képzettséget nem feltételezek azokról, akik Orbán Viktort gyalázzák az asszonyság szó használata miatt. Így kellő nyomatékkal jelzem, hogy a magyar egyházi népénekekben évszázadok óta megtaláljuk az asszonyság szót, számos Mária dicséretben, himnuszban – nagy kezdőbetűvel lejegyezve. Magyar Gregorián kincsünk is erről tanúskodik. Tehát, mielőtt ez a csürhe a politikai hangulatkeltést élesíti, jó volna, ha tájékozódna. Ugyanis az a proli magatartás, amelyet a pápai bicikli-tolvaj fia és a gyilkos kommunista politikus unokája rákényszerít a műveletlen ellenzéki szószólókra, mindössze kabarészámnak felel meg, mert jókat lehet rajtuk kacagni, s nem kell egy káforka (fn ◊ bögre, ivóedény) bort sem innunk ahhoz, hogy jó kedvre derüljünk.

Summa summarum: A hazai ellenséges ellenzék ismét lejáratta magát, mert a képviselői (parlamentáriusi) milliók még senkiből nem csináltak művelt, kulturált embert. Mindazonáltal, az egyik legszebb Mária-himnusz magyar népének-változatát idemásolom. Hátha valamelyik tud olvasni és elmondja a többinek, hogy az „asszonyság” szó tényleg nem sértő…

 

Stoffán György

 

Mária-himnusz („O gloriosa Domina”) népének-feldolgozása:

 

(2) Életünk Éva elveszté,
te szent Szülötted megszerzé,
siralmainkat elvevé, é s boldogságunk megnyeré.

(3) Égi királynak szent Anyja,
világosságnak ajtaja,
kiben az élet szép Napja
magát miránk kiárasztja.

(4) A tőled jött új Életnek
a nemzetek örvendenek,
örömmel téged tisztelnek,
s nagy-vígan áldva zengenek.

(5) Dicsőség szentek Szentinek,
ki alkotója mindennek,
Atya, Fiú, Szentléleknek,
örökkön élő Istennek. Ámen.

 

Halásztelki éjféli misék… in memoriam András atya

Elment Fekete András atya is… akiről évről-évre megemlékezem a betlehemi jászol előtt, hálát adva azért a vállalásáért, amellyel az emlékké nemesedett szép családi karácsonyestéket megkoronázta.

Évről-évre bátyáméknál, Halásztelken jött össze a család. Családunk apró gyermekeinek nyüzsgése, az angyal megszólaltatta csengőre várás, és a karácsonyfa csodás fényénél Édesapám evangélium-felolvasása, a közös imádság és éneklés minden évben egy kicsiny Mennyországot varázsolt a halásztelki „családi főhadiszállásra”. A családi vacsora után előkerültek a szentendrei ferences gimnázium kórusában énekelt Mozart noktürnök, Monteverdi Scherzi Musicali-ja, az „Éljen minden bájos szép nő” vagy Verdi: Lombardok kórusa és az elmaradhatatlan „Régi mesékre emlékszel-e még”… etc., amely műveket több szólamban, amolyan szentestét ünneplő szórakozásként énekeltük…

Amikor pedig közeledett az éjfél, ott dideregtünk a jurta-templom előtt, és vártuk ferences öregdiáktársunkat, az azóta szintén elköltözött Győry Gábort és András atyát, aki a budai ferences kolostorból hosszú éveken keresztül eljött Halásztelekre, hogy a Szent Áldozattal osztozzék a halásztelkiek ünnepi örömében. Mert Gábornak, és András atyának, mint az én immár fájdalmasan megfogyatkozott családomnak is, az András atya által celebrált éjféli mise hozzátartozott a szenteste öröméhez, a karácsonyi együttléthez.

Az égi szentélyben gyűlik ez a halászteleki társaság, hogy ott is együtt ünnepelhessék, s később ünnepelhessük majd Krisztus születését, egy jól összehangolt „Adeste fideles”-szel… másik ferences barátom, Márk József atya karvezetésével, aki pár hete költözött Csíksomlyóról az Égi Hazába. 

András atya, mint iskolaigazgató, mint pap, mint ember, az élet súlya alatt korán ment el, ám azzal a hittel és örömmel, amely hittel jött minden karácsony éjjelén Halásztelekre, és amilyen örömet okozott minden éjféli misével egy – akkor még – nagy falu lakosságának, benne azoknak, akik ferences szeretettel és örömmel vettek részt András atya régi barátaiként, a kis Jézus születésnapjának megünneplésében. (Édesapánkért, András atya celebrálta a gyászmisét is, a budai ferences templomban...) 

Apró karácsonyi emlék ez ugyan, de a legszebbek közé tartozik, mert áldozattal és ez áldozat örömével járt együtt… Karácsony éjjelén szüleim, Győry Gábor és András atya ismét találkoznak odafenn, bizonyosan reánk is gondolnak majd az égi jászol előtt… hogy majd mi is biztos úton jussunk el végső célunkhoz, az Üdvösséghez…

Nyugodj békében András atya!  

Stoffán György

Bajor karácsony – 2025.

 

Havazott a bajor falucskában is. A hideg meg-megreccsent a fák ágain. Közeledett az éjfél. A faluban hó-, és hold világította éjszaka uralkodott. És a mélységes mély csend. Ha télen lenne méh, hát annak zümmögését messziről meg lehetne hallani. Az úton senki nem járt. A kertek alatt viszont egyfelé igyekvő emberek, lassan gyülekező csoportja várakozott egyetlen hang nélkül. Feszült, s mégis mosolygós, jó kedvű és bár félelemmel teli, ám örömmel készülődő emberek voltak mind. Csak egy-egy intéssel üdvözölték egymást, meg nem szólaltak. Olyan, volt, mint egy süketnéma társulat, amely remekül érti a jelelést. Nem vártak tovább. Halálos csendben, lábnyomból lábnyomba lépve elindultak a behavazott mező szélén, az erdő takarásában, a dombom álló kápolnácska felé, de mielőtt rátértek volna az odavezető útra, egy csapáson befordultak az erdőbe. Mind eltűntek a fehér hó világította dűlőről.

Már vagy félórányit jöttek, amikor előkerültek a lámpácskák, amelyeket a falu közelében még senki nem gyújtott meg. Veszélyes lehet, mert nem tudni mikor jár arra az ellenség. S ha arra jár, akkor a falu bátrabb népe nem kerül haza élve.  Az erdő azonban biztonságos volt. Csak ezek a jóemberek ismerték az utat, az ösvényt, amelyről ha letér a vándor, az a biztos halált jelenti. Láp uralja az egész területet, s csak a helybéliek mernek itt éjnek idején is menetelni… igaz, immár e lámpácskák fényénél. Fel-felhangzott a farkasok kürtölése, s a szél is meg-megrecsegtette a fákat, miközben orgonált az erdő ágain.

A messzeségben apró fényecske tűnt föl. Lobogott… Kicsi lángocska volt, amely mintha a jászol mellett melegítette volna a karácsonyi barlangot. Ahogy közelebb értek, halk pengésű gitár éneke törte meg a mélységes mély csendet. S mellette emberi hangfoszlányok… egy dalocska szövegfoszlányai…. „einsam wacht… Nur das traute hochheilige Paar”…

Amint a húsz-huszonöt fős kis csapat közelebb ért, láthatóvá vált számukra a barlang bejárata, amit a lobogó tüzecske ide-oda ráncigált… A csoport vezetője  odaugrott és csizmájával pillanatok alatt eltapodta a tüzet, s beszéd helyett csak a fejét ingatta indulatosan…. a barlang bejáratánál pedig kezével intve sürgette minél gyorsabb bemenetelre az embereket a barlang mélye felé. Amikor mindenki bent volt, hatalmas fenyőágakkal födte be a nyílást. Igaz, ez fölösleges, hiszen a hóban a lábnyomok a fenyőgallyakig vezettek…

A mise elkezdődött, s zengett a barlangban a kis Jézust köszöntő Halleluja… a Stille Nacht, és sok más régi, kedves bajor katolikus karácsonyi ének… A prédikációban a pap a bajor nép szomorú sorsáról, hit erejéről és kitartásról beszélt, s együtt könyörgött a kis csapat az egykor volt nemzeti dicsőség legalább egy  kicsiny részéért, amelyet szeretett volna visszakapni. Az áldás után a pap s a hívek is gyorsan eltűntek… a pap valahová egy másik kis közösségbe ment talán, s a falusiak pedig, hajnal előtt igyekeztek hazaérni, hogy még a faluban se tudják meg, nem voltak otthon a szent éjjelen. Mert sajnos a falvak mindegyikében van egy-egy, aki kisebb javadalmazás fejében elárulja „falustársait”, s akár saját családját is… féltve az életét. Megmételyezett világ ez, s már nyoma sincsen az egykor volt büszke Bajorországnak.

*** 

Még derengett, amikor nagy motorzúgással és az autókürtök folyamatos fülsiketítő zajával egy csapat „telepes” érkezett a falu főterére. A tíz autóból álló konvojt kísérők leugráltak a kocsikról, beszaladtak az udvarokba, felforgatták az ólakat, keresték a tiltott állatot, a disznót, hiszen ilyenkor, karácsony táján a disznó volt a fő ünnepi étel. Igaz, az ünnepet az utolsó pápa, Bergoglio, már eltörölte, mert sajnálta a háborúból érkező testvéreit, akik nem voltak katolikusok, így megeshet, hogy bántja őket a sok „ostoba” európai, keresztény szokás. „Lojálisnak és szeretetteljesnek kell lennünk, hogy e szegény menekültek integrálódhassanak”… – hallották oly sokszor a katolikus bajorok…

A házakból sikoltozás, gyermeksírás, jajgatás hallatszott, s olykor egy-egy lövés dörrent, amely után egy pillanatnyi süket csend ült a falura. E csendet az Allahu Ahbar üvöltés törte meg, s tovább folytatódott a gyermeklányok és fiúcskák, valamint az asszonyok erőszakolása. Lányok és asszonyok rohantak félmeztelenül vagy egészen meztelenül erőszakolóik elől a főutcán, s a fekete zászlókat lengető suhancok röhögve kapták el őket, folytatva kínzásukat, az erőszakot, a megbecstelenítést.

Közben, észre sem vette senki, hogy  egy csoport, embereket gyűjt össze a főtérre. A bajor falucska főterére, ahol évekkel ezelőtt karácsony első szent napján az emberek évszázadok óta viselt népi öltözetükben, énekkel, tánccal, közös ünnepléssel emlékeztek meg Jézus születéséről, s csak a délelőtti mise idejére szakadt meg az egész nap tartó tánc és zene, az emberek pedig egymást kínálgatva, együtt énekelgetve, beszélgetve töltötték el a születés ünnepnapját. 

Húsz férfit és nőt állítottak egy vasketrecbe. Húsz bajorruhás nőt és férfit, akik otthon, az asztal mellett, csendben imádkoztak. Ők, akik éjjel a barlangban utoljára ülhették meg az éjféli mise ajándékát, a „Stille nacht” és az ” Oh du Fröliche”  mesés dallamával…

Egyikük sem volt elkeseredett, nem sírtak és nem hisztériáztak. Álltak a vasketrecben és várták a véget. Azt, amit régebben az interneten láttak. Vasketrec, benzin, élve elégettetés. Vagy lefejezés… hiszen az erőszak már megvolt… ettől pedig rosszabb nem lehet. Nem ez történt. Az egyik autóból kirángattak egy véres arcú reverendás embert… aki először a földre esett, majd felállították, kezébe adtak egy fáklyát, és azt ordították neki, hogy gyújtsa meg a pokol tüzét… Egyik társuk közben a ketrecben lévőkre olajat és benzint locsolt… Meg a papra is. Mire a pap, torka szakadtából imádkozni kezdett: „Vater unser der Du bist im Himmel….” A többiek a ketrecben vele imádkoztak, de vele imádkozott a falu apraja nagyja.  Látták, semmi más nem segíthet, mint  ez… akik addig rohanva menekültek, térdre vetették magukat, s mintha parancs lett volna, a házakból is az utcára mentek az emberek, s térdre ereszkedtek az imádsághoz. Mindenki mondta az imát a pappal. A borult, pirkadó ég kitisztult és nap bevilágította a tájat…

Az évek óta bezárt templom harangjai megszólaltak, a halál-kommandósok pedig hiába kattintgatták fegyvereik elsütő billentyűjét, azok némák maradtak. A konvoj magától lángba borult és porrá égett, a ketrec izzón összeomlott, majd eltűnt, s a húsz ember benzintől bűzlő ruhája liliomillatot árasztott. A pap a főtéren földre roskadva zokogott, s kezében a fáklya keresztté változott.

Nem volt már katona a faluban, csak valami eddig soha nem tapasztalt boldogság, öröm… Fiatal, ismeretlen emberek jöttek valahonnan fehér ruhában, akik a templom felé kísérték az imént agyonlőtteket, amelynek nagy faragott fakapuja nyikorogva tárult fel, s olyan fény áradt ki Isten házából, amely bevilágította a hegyoldalon lévő Kettelbahn gépházát is. A templom orgonájának hangjától a hegy is megremegett. Az Andachtsjodler dallama zengett fel, egészen a havas csúcsokig.

A Strudel és a Christstollen fahájas illata, a frissen főtt Glühwein finom gőze árasztotta el a főteret. A drindl-ruhás leánykák és fiúcskák járták a táncot, ahogy évekkel ezelőtt, s az emberek pedig egymást kínálgatták „hausgemacht” süteményekkel, és mustáros „Weißwurst”-tal und mit Brot…

Boldog karácsony volt, boldog karácsony… mint régen…

***

Merkel és társai a pokolból nézték ezt a csodát, és nem hittek a szemüknek. Nekik azt ígérte a Sátán, hogy a népítéletet ő majd megbosszulja… lógjanak csak nyugodtan tovább. Most meg, egy sima „VaterUnser” mindent megváltoztat, visszaállít. Bergoglio is riadtan állt meg mellettük és fejét vakarva elgondolkozott… majd megszólalt:  – Ezt sose hittem volna… az Istennek egy Miatyánk is elég…

Stoffán György

Baranyi Krisztina és a zsidózás…

Az antiszemitizmus olyasmi, mint az autoimmun-betegség. Mindegy, miért mondta Baranyi polgármester asszony, amit mondott… Akár párttársát idézte, akár saját véleményét mondta, nem kellene vele foglalkozni, hiszen amikor erről beszél a média, akkor ez, csupán egy ál-megdöbbenés, amely igazolása annak, hogy nincs sem jog, sem erkölcs, sem tisztesség a hazai politikában és a közéletben. Egyik oldalon sem! Hiszen a Magyarországról küldött, baloldali EU-s képviselők a kormányt támadják Brüsszelben, olykor – és rettentő arcátlanul – az antiszemitizmus vádjával, miközben egyik vezető politikusuk egy zsidótól rabolt villa lakója és tulajdonosa, akinek férje a magyar parlamentben nem egyszer ócsárolta a magyarokat, a keresztényeket… Miközben viszont a kormány semmilyen antiszemita megnyilvánulást nem tűr el, addig ugyanez a szigor nem érvényesül a magyarságot és a kereszténységet illetően. Ez a tény pedig ellenérzéseket kelt a többségben. A dolog nem rendezett és nem mér azonos mércével. A liberalizmus fojtogató füstje immár a közélet minden szegmensében érezhető. S mert a jog és a törvény ereje nem sújtja egyformán a magyarozót, a zsidózót, a cigányozót, a keresztényezőt, a társadalomban ezért súlytalanná válik az egymás megbecsülését biztosítani szándékozó törvény, hiteltelenné válik a jog, és nevetségessé mindaz az erőtlen felháborodás, amelyet egyik vagy a másik oldal tanúsít akkor, amikor az ellenkező oldalról efféle megszólalások hangoznak el, felháborítva az ugyancsak hasonló stílusú másik politikai felet.

Ebben az országban lassan, a bal és a liberális oldal aljas, pénzért vállalt politikai mesterkedése okán, már mindenki-mindenkit utál. Zsidó a keresztényt, keresztény a másik keresztény, zsidó a zsidót, keresztény a zsidót, szocialista a kormánypártiakat, a liberális pedig, még önmagát is. Erre semmi szükség nem volna ugyan, de ezek a végtelenül ostoba politikai cirkuszok, és ez a mindkét oldalra jellemző műfelháborodás-sorozat nem igazán viszi előre az országot, és kívülről jövő bajaink túlélése is kétségessé válik mindkét oldal számára. Még akkor is, ha a külső bajok belső támogatói ezt a – jól ismert, ócska gazember mecénástól – kapott horribilis pénz árnyékában nem akarják meglátni. Tudják, de nem hajlandók tudomást venni róla. A nemzeti oldalnak tehát, muszáj védekeznie, így mi is belekeveredünk ebbe a parttalan, otromba, primitív és romboló folyamatba.

Baranyi mond, amit akar. Ha „rohadt keresztényt” emlegetett volna, talán zaj nélkül feledésbe merül az egész ügy. Nem úgy, ha cigányozással fűszerezi a telekeladási megbeszélést. Akkor is hisztériás rohamot kapott volna az álfelháborodott jobboldal. A baloldal ilyenkor persze hallgat, mert Baranyi az ő antiszemitájuk, és Baranyi ezért jó antiszemita. Mi pedig hisztizünk, mert végre van egy Baranyi, aki ellenzéki, és mégis zsidózott… (Mit szólhatott ehhez Niedermüller, aki számára csak a keresztény magyarok elviselhetetlenek?)

Ám, kérdem én: mikor tiltakozott a kárpát-medencei magyarság jogfosztottsága ellen a baloldal? Mikor tiltakozott keresztény temetőrombolás miatt a Mazsihisz? Mikor emelte fel a szavát egy cigány-vezető, ha magyart öltek a belvárosban? Igaz, ezen az inkriminált zsidózáson sem háborodtak fel, nem mentek az utcára… és Donáth Anna is csak azon háborodott fel, hogy mától az apa férfi, az anya meg nő…

 

Baranyi szavai engem nem bosszantanak – ilyen alapon. Kérje ki magának a baloldal, a liberálisok, az összes zsidó hitközség, akár egyenként minden magyarországi zsidó. Ugyanis számomra nincsenek elsők az egyenlők között. Nincs sérthetetlen és picit sérthető, nincs gyűlölhető és kötelezően szerethető. Jó volna ebben az országban megtapasztalni, hogy végre túlléptünk a történelem ostorcsapásainak emlékén, és minden nemzet, népcsoport, vallási felekezet egyként védje meg a másikat, ha arra szükség van. Ne politikailag háborodjunk fel, egyes primitív emberek száját elhagyó mondaton, hanem emberségből, a jövőnk érdekében, előre tekintve és sorsunkat így megítélve zárjuk ki a társadalomból azokat, akik nem képesek előjogaikról lemondani, akik a másik szenvedéseit semmibe veszik, és mindenki mást – akár vallási, akár politikai szempontok alapján – alacsonyabb rendűnek ítélnek önmaguknál. Legyen végre a keresztényezés és a magyarozás egyenértékű bűn, amivel szemben a keresztény és a zsidó – nem politikai alapon – fellép, és elutasít. Amíg ez nem lesz így, addig én csak a keresztényezésen, tehát a sajátjaim gyalázásán háborgom.

 

Az antiszemitizmus ugyanis, nem az egykori történelmi náci-pártok berkein belül született, és törvények máig nem tudnak tenni ellene. Az antiszemitizmus azokban a liberális és szocialista képviselőkben él máig, akik korábban a páncélvonaton, ma pedig Brüsszelben magyaroznak, itthon keresztényeznek, és teszik mindezt úgy, mintha a zsidóságot védenék, noha pont ők ártanak a legtöbbet a zsidóságnak. Azokban él tovább az antiszemitizmus, akik politikai zsidóként, zsidóságukra hivatkozva gründolnak maguknak vagyonokat, miközben a szegénységről, a Mészáros-birodalomról, és a társadalom elnyomottságáról, olykor pedig a magyarországi antiszemitizmusról beszélnek, gyalázva a magyarokat, a keresztény egyházakat, a magyar hagyományokat, és a – ma még a jelenlegi – határainkon kívül, de a Kárpát-haza határain belül élő magyarok ellen uszítanak.

Ők maguk az antiszemitizmus, akik-, és amely ellen közösen kell fellépni, mert az országlakos-sorsközösség ezt követeli, ha, és amennyiben életben akarunk maradni itt, Európa közepén, Magyarországon. A közeli jövőben várható, hazánkat érő gazdasági és politikai támadások, összefogás és világos, politikamentes szellemiség nélkül túlélhetetlenek azok számára is, akik ma jobboldaliként „műfelháborodnak”, vagy baloldaliként épp most – véletlenül nem figyeltek oda és ezért – nem háborodnak fel, akik ezeket a támadásokat belső ellenségként erősítik. Mert egy pillanatig sem szabad hinniük abban, hogy akik ma új világrendet álmodnak, azok szeretik a saját hazájuk ellen támadó árulókat! Ők eszközök csupán, akiket épp úgy eltakarít majd az új világrend, mint az ellenkezőket, az engedetleneket, a nemzetben és kereszténységben, Istenben, Mózesben gondolkodó embereket.  

Baranyi Krisztina inkriminált mondata semmin sem változtat. Hiszen, aki mondta, maga is jellegtelen, súlytalan, ostoba bábú, aki miatt nem lesz sem zsidóüldözés, sem pogrom. Baranyi csupán szembeköpte a liberális és szocialista közösségét, megmutatva annak valódi, mindenki mást gyűlölő szellemiségét. Mert akár idézte párttársát, akár saját(os) véleménye volt a zsidó befektetőről, csak önmagát, a primitív és végtelenül buta Baranyi Krisztinát, és az őt jelölő hasonszőrű pártját minősítette. Azt a pártot viszont, egy évszázada jól ismerjük, így, nem volt újdonság Baranyi beszólása. Rákosi börtönei is tele voltak ártatlan zsidó polgárokkal és keresztény főpapokkal. A liberális-szocialista nem változik… és átalakulásra sem képes… de legközelebb, legalább ne az Advent és a Hanuka idején – ha kérhetem!

 

Stoffán György           

Covid-karácsony…

A világ ünnepre készül, de ez az ünnep más, mint amit eddig éltünk, ahogyan eddig ünnepeltünk. Ez az ünnep sok-sok fájdalommal és bosszúsággal jár, mert egy világméretű hazugság okán, az emberi szabadság és a lelki nyugalom tűnt el az életünkből. Diktatórikus tiltások, államilag előírt gyógymódok, életünk minden pillanatát meghatározó szabályok nehezednek ránk, mintha óvodába járó, önmagunkat irányítani nem képes egyedek lennénk. A járványon emberek gazdagodnak meg, hiszen a maszkot, a teszteket, a lélegeztető gépeket gyártó cégek hosszútávra terveznek a termelésben. Az államok pedig az emberek védelmére hivatkozva büntetnek, gátolják a szabad akarat és a tisztánlátás általi önálló cselekvés lehetőségét. Emberi kapcsolatokat szabályoznak, ünnepeinket „törlik el”, mert egy új világ alakul – gondolják sokan, és ennek az új világrendnek a kialakításában kötelező részt vállalniuk, ha gazdaságilag erősek akarnak maradni országaik. Persze, téves és rendkívül veszélyes elképzelés ez, de nincs amin csodálkoznunk, hiszen ez a szemlélet és elgondolás megegyezik azokkal az elgondolásokkal, amelyeket egyesek hamisítványoknak, ellenőrizhetetlen irományoknak tartanak, mások világosan látják bennük a megvalósult és drámai jelent. Ugyanis ezeket az irományokat sok évtizede, akár egy évszázada, vetették papírra, és minden valósággá vált azon elképzelések és tervek közül, amiket ezek a dokumentumok tartalmaztak.      

A járványt, magát a betegséget nem lehet tagadni, hiszen látjuk és tapasztaljuk, hogy van. Tudjuk, hogy a kórházakban is sokan várják a gyógyulást, illetve számos beteg belehalt a betegségbe. Azonban a félelemkeltés, a szigorú szabályok, az oltást illető tervek és az oltással kapcsolatos ezernyi információ megkeseríti, szorongóvá teszi a társadalom mindennapjait, és arra enged következtetni, hogy a világot behálózó, nagy, de korántsem humánus terv végrehajtásában minden állam részt vállal. Ki így, ki úgy, de követi a „felsőbb utasítást”. A tesztek hitelessége is megkérdőjelezhető, s az ezek eredményeinek összesítéséből közreadott statisztikák is gerjesztik a félelmet.

Mindenből csak annyi a valóság, hogy van egy betegség, amelyet kezelni kell, s ez a kezelés egyedül az orvosokra, az egészségügyre kéne, hogy háruljon, politikai beavatkozás nélkül úgy, hogy sem az emberi szabadságot, sem az egyéni döntéshozatalt ne akadályozza, és ne eredményezze az emberi kapcsolatok súlyos beszűkítését, a vallásgyakorlást. Főként pedig ne a gazdasági megfontolások, hanem az ember legyen a jelen körülmények kezelésének a központja.

A másik kérdéses ügy a vakcina, amelynek alkalmazása is – a rengeteg igaz és hamis információ miatt – bizonytalanságot, okoz. Hiszen a világjárvány egy világoltást von maga után, amely világoltás nem kötelező, ingyenes, de a hírek szerint, aki nem fogadja el a vakcinát, az számos, eddig természetes cselekvésből kizárja magát, tehát az oltás maga egy belépő lesz az új világrend rabszolgatartó társadalmába. Felmerül a kérdés, miszerint ez az oltás az emberi egészséget szolgálja-e, vagy egy politikai és gazdasági irányt szolgál-e voltaképpen. Igen, kell a vakcina a járvány megfékezésére, de az ezt kísérő értesülésekről beszélni kellene, mert a bizonytalanságnak súlyos következményei lehetnek. Nem a letartóztatás, az ellenvélemények hangoztatóinak megfélemlítése a célszerű megoldás, hanem a nyilvános párbeszéd. Igaz, mi magyarok még jó helyzetben vagyunk mindezek ellenére is, hiszen, ha például a romániai helyzetet vizsgáljuk, ott, de facto és leplezetlen genocídiumról beszélhetünk, amikor azt látjuk, hogy a nagyszámú elhalálozás ellenére az orvosoknak kötelező a Közlönyben megjelent miniszteri utasítás szerint kezelniük a betegeket, aminek okán számtalan egészségügyi dolgozó hagyta el hivatását, ugyanis: nem hajlandók tovább miniszteri utasításra, gyógykezelésnek nevezett protokoll szerint ölni!

Covid-karácsony – írtam a címben. Korábban írhattam volna Covid-húsvétról, Covid-pünkösdről… Covid név-, és születésnapokról, temetésekről, Covid-mindennapokról, hiszen mindennapjainkat, lelkünket és érzelmeinket fertőzi leginkább ez a járvány. A jövőnket fertőzi, amikor azt halljuk, hogy már semmi nem lesz ugyanaz, mint ami volt. Igen, ha hagyjuk, akkor valóban nem lesz többé ugyanaz, hiszen akik ezt a járványt kitervelték, akik ránk hozták, akik az új világrendet szolgálják, azok így is szeretnék. Ne lehessenek ünnepeink, ne látogathassunk Erdélybe, a Felvidékre, ne lehessen éjféli mise karácsonykor, s ne ünnepelhessen felszabadultan senki Szilveszter éjjelén… igaz, ma nincs is mit ünnepelni azon az éjszakán. Ha hagyjuk, akkor ez így is marad. Ha tisztán és őszintén beszélünk a lényegről, akkor talán megoldást is találunk ebben a lezüllött és hit nélküli, vagy legjobb esetben is lelkileg fertőzött világban arra, hogy mi magyarok miként maradhatunk meg úgy ebben a gyalázatos forgatagban, ahogyan megmaradtak eleink hitükben és elkötelezettségükben minden tragikus történelmi idő ellenére.

A tiltások, hazudozások és korlátozások ellenére van pozitív hatása is ennek a világdrámának. Számomra olybá tűnik, mintha kaptunk volna ismét egy leckét, egy lehetőséget Istentől. Hiszen látható, tapasztalható, hogy az emberek nem kis hányada azzal, hogy békére vágyik, vágyik az emberségre. Fellelhető a társadalomban egy olyan mozgás, egy olyan irányú lelkiség, amely rég nem volt ilyen mértékben tapasztalható. A segítőkészség, a vallás, a templom iránti vágy, az emberi kapcsolatok fontosságának érzése, az ünnepek lényegének felismerése. És ez jó! Mert, akik ezt az egészet kitervelték, azok aligha számítottak arra, hogy a pandémia felerősíti azokat az érzelmeket, genetikai emlékeket, amelyeket az elmúlt évszázadban igyekeztek kiirtani Európa és benne a magyar társadalom lelkéből. A rosszban, a tragédiában tehát, van egy olyan szegmens, amely tovább fogja vinni, tovább viszi az emberséget, a hitet, az Isten iránti elköteleződést, szemben azzal a liberális és embertelen, hazug világgal, amely folyamatosan sorvasztja el önmagát.  

Covid-karácsony… Amikor felhangzik majd Szenteste éjjelén a „Fel nagy örömre” és a „Mennyből az angyal”, ne felejtsük el lélekben megköszönni a jászolnál ezt a mostani, fájdalmas időszakot, mert ez a fájdalmas és nehéz időszak – amelynek jelképe a groteszk vatikáni betlehem –, valósítja meg bennünk és a világ társadalmaiban a valós, újjá épített világrendet, amely kétezer éve bevált, csak, mint egy régi épületet magára hagytuk a kényelmünk és vélt bölcsességünk okán. Hamarosan belátjuk és magunkévá tesszük, hogy nincs más út, mint az erkölcs, a hit és az Isten felé fordulás útja. Talán, ha ezt a belátást helyezzük a jászol elé, akkor lesz igazi karácsonyunk 2020-ban is…

Stoffán György

A Szájer-ügy tanulságai

Napok óta áll a bál a politikai életben Szájer, múlt héten kirobbant botránya miatt. Persze, ha egy, az emberi esendőségből, politikai és titkosszolgálati méregkeverésből kitervelt ügyet botránynak lehet nevezni.

Az ügyön egyesek csámcsogtak, másik a Fideszt mocskolták annak ellenére, hogy Szájer József politikai öngyilkosságot követett el a történtek után, mint ahogyan ezt kulturált és értelmiségi körökben elvárható. Megint mások felmenteni próbálták – Fideszesekként, elkötelezett nemzeti és keresztény választókként –, a megesett politikust. Ez még mélyebbre ásta a Fidesz megítélését, hiszen a józan és úri magatartás azt követelné, hogy ilyen esetben a magánembert és a politikust nem választjuk szét, és nem külön-külön ítéljük meg a tettet és annak konzekvenciáit. A józan és emberi hozzáállás azt követelte volna mindenkitől, aminek egyetlen példája ebben az ügyben az Orbán Viktor által képviselt vélemény, amely után nincs mit mondani, és az ügyet lezártnak kellene tekinteni.

Igaz persze, hogy a számtalan hasonló esettel dicsekvő bal- és liberális oldal önfelmentést látott Szájer botlásában, s az egész nemzeti oldalt igyekezett e brüsszeli ügy miatt kipellengérezni. Ám, ezzel sem kell foglalkozni, hiszen a gyűlölet és az embertelenség megtestesítői, akik a magyarság, a nemzet és a haza kifejezések értelmét nem ismerik – illetve számukra irritálóak ezek a fogalmak –, képtelenek intelligens, úri, értelmiségi hozzáállást tanúsítani.

Az ostobaság azonban még a mi köreinkben is felülmúlhatatlan, ha a Bayer Zsolt által elmondott, a balliberális ellenzéknek is szemet szúró, és új támadási felületet adó régi történetet nézzük. Mint, ahogy tanult kollégám nem egyszer belefutott már a zsenimentalitás, az „én vagyok a legokosabb bennfentes” buktatóiba, most is megtette, amikor egy barát vallomását idézte műsorában, nem számolva annak mindenkire negatívan ható kimenetelére. Hasonlóképpen járt a Balog Zoltán ex-miniszterrel folytatott beszélgetésével, amikor a kormány egyetlen, klasszikus értelmiségi és úri politikusát, Kásler professzort akarták lejáratni – ki tudja miért, és milyen ostoba, elvetemült szándékkal – balliberális hangnemben és meglehetősen aljas módon. No, de spongyát rá… Az ötös számú tagkönyv mindent eltakar, ha hivatkoznak rá. És ez a hivatkozás sohasem marad el.

Summa summarum: Szájer József botlott. Nagyot, és ez a politikai karrierjének végét jelenti. Megítélni, ilyen esetben senkit nincs jogunk, csak elfogadhatjuk azt a döntést, amelyet hozott az eset után. Nem kell kommentálni, nem kell véleményezni, hiszen, ha mindenki magába nézne, találna olyan kivetnivalót a maga szintjén, amely után egy szót sem szólhatna Szájer Józsefre. Nem kell ebből TV-műsorok sokaságát, vitákat generálni. Mert nincs rá idő. Kiesett egy harcos, mert esendőségében is hős tudott maradni önmagával és az általa képviselt nemzettel szemben. És ezt a harcost nem kell többé emlegetni, hanem a helyére állót kell támogatni, hiszen ezzel a támogatással magunkat, nemzetünket, a jövőt támogatjuk. A negatív, a rossz, az erkölcstelenség emlegetése negatív, rossz és erkölcstelen energiákkal felemészti a kitartást, a hűséget, az akaratot, amelyre ma, mindennél nagyobb szükségünk van. Ahogyan a hitre is szükségünk van, a botlásokban, a tisztánlátásban és restségben, a kísértésekben. Ha tovább boncolgatjuk, ha tovább bölcselkedünk a Szájer-ügyben, akkor más szinten ugyan, de mi is épp ilyen bűnt követünk el… Ma a nemzet és megmaradás az, amit minden erőnkkel szolgálni. Ahogyan Szájer szolgálta eddig a magyar népet… de mi nem bukhatunk el, legokosabbnak képzelve magunkat egy ember fájdalmas sorsa felett.

A régi Benedek-rendi jelszót kell követnie mindenkinek, aki a haza és a nemzet érdekeit akarja képviselni, ha tisztán és erőteljesen, Isten segítségével akarunk 2022-ben a barikádra állni: Ora et labora! Imádkozzál és dolgozzál…

A többi a Teremtő Isten bölcsességére és irgalmára tartozik!  

Stoffán György

Stoffán György: Hajnali csoda – Csíksomlyótól - Budáig…

 

Úgy tűnik, hogy a világjárvány, a tavaszi templom-stop és a 2020-as év egyéb megpróbáltatásai kezdik felnyitni az emberek szemét, lelkét. Jó látni ugyanis, hogy a hajnali szentmisék, a roráték egyre nagyobb tömegeket vonzanak templomaikba, hogy együtt töltsék napról-napra a várakozás örömteli hajnalait az Advent idején.

Amíg a világ ostoba emberi, sokszor ördögi problémákkal küzd, a kapzsiság és az istentelenség szellemében tobzódik, addig az isteni logika és akarat egészen más világot teremt hajnalról-hajnalra a hívő lelkekben. A megnyugvás és a szeretet világát, a gyermeki várakozás világát, hiszen néhány hét múlva Jézus születésnapját ünnepeljük. Azt a napot, amely az év legszebb napja. A szeretet ünnepi éjszakája.

Most az advent-hajnali roráték csodálatos hangulata tölti be a világ keresztény közösségeinek lelkét… mert a roráté várakozásában ott a remélt ajándék, a szeretet ajándéka, amelyet majd szenteste, az ünnepi misén meg is kapunk, a „Fel nagy örömre” és a „Mennyből az angyal” fenséges dallamaitól kísérve - egyenesen Istentől.  Megkapjuk a Megváltót, apró szeretni való gyermek képében, új életet nyerve magunknak is ebben a szeretetben.

Most még azonban, csak arra hív a népének, hogy: „Ébredj ember mély álmodból, megszabadulsz rabságodból…” Mert a várakozás ideje az ébredés ideje is.  Az Isten-felismerésé, a reményé. Ez az esztendő ezernyi bajt, bánatot és szomorúságot hozott, amely bajok, bánatok, szomorúságok feloldódnak az adventi várakozásban, s reménnyé, bizakodássá válnak, mert az isteni ígéret betelni látszik, a karácsony, a szeretet nagy ünnepe közeleg!

Politika, gazdaság, migráció,külső-belső ellenségek, embertelenségek, botor emberi magatartások, és az esendők botlásaiból generált botrányok nem érnek fel ahhoz a csodához, amelyet minden hajnalban megélünk a templom falai között… a rorátén.

Nagy öröm látni, hogy e hajnali misztériumokon egyre többen vesznek, veszünk részt, egyre többen áldoznak – Csíksomlyótól a budai ferencesekig. És ez, nem emberi érdem. Hanem az az isteni logika, az az isteni akarat, amelyet emberi ésszel fel sem foghatunk! Felismertük, hiányzik, megyünk, mert hív az Úr!

Megyünk a rorátéra, nézzük az internetes közvetítést és eggyé válik ebben a nagy várakozásban a keresztény világ, a magyar keresztények-keresztyének közössége, abban a szeretetben, amely szenteste kiteljesedik. Addig pedig, várakozzunk minél többen a hajnali miséken, és adjunk hálát Istennek mindenért… jóért és rosszért egyaránt. Hiszen a jó önmagában az, ami, a rossz megtapasztalása viszont később válik majd javunkra.  

Ne féljünk hát a jövőtől, ne rettegjünk a mindennapoktól, a politikai méregkeverőktől… mert mi nem a kisstílű, élvhajhász, kapzsi emberi létben gondolkodunk! Nekünk a hit által megadatott, hogy magát a Teremtő Istent szólíthatjuk meg nap, mint nap. És ezekben az adventi napokban – ha akarjuk –, felismerjük és meghalljuk az Úr válaszát is… Csíksomlyótól – sok-sok templomon át – a budai ferencesekig…

Advent hajnalain újra Isten felé mozdul a Kárpát-haza! 

Deo gratias!