Havazott a bajor falucskában is. A hideg meg-megreccsent a fák ágain. Közeledett az éjfél. A faluban hó-, és hold világította éjszaka uralkodott. És a mélységes mély csend. Ha télen lenne méh, hát annak zümmögését messziről meg lehetne hallani. Az úton senki nem járt. A kertek alatt viszont egyfelé igyekvő emberek, lassan gyülekező csoportja várakozott egyetlen hang nélkül. Feszült, s mégis mosolygós, jó kedvű és bár félelemmel teli, ám örömmel készülődő emberek voltak mind. Csak egy-egy intéssel üdvözölték egymást, meg nem szólaltak. Olyan, volt, mint egy süketnéma társulat, amely remekül érti a jelelést. Nem vártak tovább. Halálos csendben, lábnyomból lábnyomba lépve elindultak a behavazott mező szélén, az erdő takarásában, a dombom álló kápolnácska felé, de mielőtt rátértek volna az odavezető útra, egy csapáson befordultak az erdőbe. Mind eltűntek a fehér hó világította dűlőről.
Már vagy félórányit jöttek, amikor előkerültek a lámpácskák, amelyeket a falu közelében még senki nem gyújtott meg. Veszélyes lehet, mert nem tudni mikor jár arra az ellenség. S ha arra jár, akkor a falu bátrabb népe nem kerül haza élve. Az erdő azonban biztonságos volt. Csak ezek a jóemberek ismerték az utat, az ösvényt, amelyről ha letér a vándor, az a biztos halált jelenti. Láp uralja az egész területet, s csak a helybéliek mernek itt éjnek idején is menetelni… igaz, immár e lámpácskák fényénél. Fel-felhangzott a farkasok kürtölése, s a szél is meg-megrecsegtette a fákat, miközben orgonált az erdő ágain.
A messzeségben apró fényecske tűnt föl. Lobogott… Kicsi lángocska volt, amely mintha a jászol mellett melegítette volna a karácsonyi barlangot. Ahogy közelebb értek, halk pengésű gitár éneke törte meg a mélységes mély csendet. S mellette emberi hangfoszlányok… egy dalocska szövegfoszlányai…. „einsam wacht… Nur das traute hochheilige Paar”…
Amint a húsz-huszonöt fős kis csapat közelebb ért, láthatóvá vált számukra a barlang bejárata, amit a lobogó tüzecske ide-oda ráncigált… A csoport vezetője odaugrott és csizmájával pillanatok alatt eltapodta a tüzet, s beszéd helyett csak a fejét ingatta indulatosan…. a barlang bejáratánál pedig kezével intve sürgette minél gyorsabb bemenetelre az embereket a barlang mélye felé. Amikor mindenki bent volt, hatalmas fenyőágakkal födte be a nyílást. Igaz, ez fölösleges, hiszen a hóban a lábnyomok a fenyőgallyakig vezettek…
A mise elkezdődött, s zengett a barlangban a kis Jézust köszöntő Halleluja… a Stille Nacht, és sok más régi, kedves bajor katolikus karácsonyi ének… A prédikációban a pap a bajor nép szomorú sorsáról, hit erejéről és kitartásról beszélt, s együtt könyörgött a kis csapat az egykor volt nemzeti dicsőség legalább egy kicsiny részéért, amelyet szeretett volna visszakapni. Az áldás után a pap s a hívek is gyorsan eltűntek… a pap valahová egy másik kis közösségbe ment talán, s a falusiak pedig, hajnal előtt igyekeztek hazaérni, hogy még a faluban se tudják meg, nem voltak otthon a szent éjjelen. Mert sajnos a falvak mindegyikében van egy-egy, aki kisebb javadalmazás fejében elárulja „falustársait”, s akár saját családját is… féltve az életét. Megmételyezett világ ez, s már nyoma sincsen az egykor volt büszke Bajorországnak.
***
Még derengett, amikor nagy motorzúgással és az autókürtök folyamatos fülsiketítő zajával egy csapat „telepes” érkezett a falu főterére. A tíz autóból álló konvojt kísérők leugráltak a kocsikról, beszaladtak az udvarokba, felforgatták az ólakat, keresték a tiltott állatot, a disznót, hiszen ilyenkor, karácsony táján a disznó volt a fő ünnepi étel. Igaz, az ünnepet az utolsó pápa, Bergoglio, már eltörölte, mert sajnálta a háborúból érkező testvéreit, akik nem voltak katolikusok, így megeshet, hogy bántja őket a sok „ostoba” európai, keresztény szokás. „Lojálisnak és szeretetteljesnek kell lennünk, hogy e szegény menekültek integrálódhassanak”… – hallották oly sokszor a katolikus bajorok…
A házakból sikoltozás, gyermeksírás, jajgatás hallatszott, s olykor egy-egy
lövés dörrent, amely után egy pillanatnyi süket csend ült a falura. E csendet
az Allahu Ahbar üvöltés törte meg, s tovább folytatódott a gyermeklányok és
fiúcskák, valamint az asszonyok erőszakolása. Lányok és asszonyok rohantak
félmeztelenül vagy egészen meztelenül erőszakolóik elől a főutcán, s a fekete
zászlókat lengető suhancok röhögve kapták el őket, folytatva kínzásukat, az
erőszakot, a megbecstelenítést.
Közben, észre sem vette senki, hogy egy csoport, embereket gyűjt össze a főtérre. A bajor falucska főterére, ahol évekkel ezelőtt karácsony első szent napján az emberek évszázadok óta viselt népi öltözetükben, énekkel, tánccal, közös ünnepléssel emlékeztek meg Jézus születéséről, s csak a délelőtti mise idejére szakadt meg az egész nap tartó tánc és zene, az emberek pedig egymást kínálgatva, együtt énekelgetve, beszélgetve töltötték el a születés ünnepnapját.
Húsz férfit és nőt állítottak egy vasketrecbe. Húsz bajorruhás nőt és férfit, akik otthon, az asztal mellett, csendben imádkoztak. Ők, akik éjjel a barlangban utoljára ülhették meg az éjféli mise ajándékát, a „Stille nacht” és az ” Oh du Fröliche” mesés dallamával…
Egyikük sem volt elkeseredett, nem sírtak és nem hisztériáztak. Álltak a
vasketrecben és várták a véget. Azt, amit régebben az interneten láttak.
Vasketrec, benzin, élve elégettetés. Vagy lefejezés… hiszen az erőszak már
megvolt… ettől pedig rosszabb nem lehet. Nem ez történt. Az egyik autóból
kirángattak egy véres arcú reverendás embert… aki először a földre esett, majd
felállították, kezébe adtak egy fáklyát, és azt ordították neki, hogy gyújtsa
meg a pokol tüzét… Egyik társuk közben a ketrecben lévőkre olajat és benzint
locsolt… Meg a papra is. Mire a pap, torka szakadtából imádkozni kezdett: „Vater
unser der Du bist im Himmel….” A többiek a ketrecben vele imádkoztak,
de vele imádkozott a falu apraja nagyja. Látták, semmi más nem
segíthet, mint ez… akik addig rohanva menekültek, térdre vetették
magukat, s mintha parancs lett volna, a házakból is az utcára mentek az
emberek, s térdre ereszkedtek az imádsághoz. Mindenki mondta az imát a pappal.
A borult, pirkadó ég kitisztult és nap bevilágította a tájat…
Az évek óta bezárt templom harangjai megszólaltak, a halál-kommandósok pedig hiába kattintgatták fegyvereik elsütő billentyűjét, azok némák maradtak. A konvoj magától lángba borult és porrá égett, a ketrec izzón összeomlott, majd eltűnt, s a húsz ember benzintől bűzlő ruhája liliomillatot árasztott. A pap a főtéren földre roskadva zokogott, s kezében a fáklya keresztté változott.
Nem volt már katona a faluban, csak valami eddig soha nem tapasztalt boldogság, öröm… Fiatal, ismeretlen emberek jöttek valahonnan fehér ruhában, akik a templom felé kísérték az imént agyonlőtteket, amelynek nagy faragott fakapuja nyikorogva tárult fel, s olyan fény áradt ki Isten házából, amely bevilágította a hegyoldalon lévő Kettelbahn gépházát is. A templom orgonájának hangjától a hegy is megremegett. Az Andachtsjodler dallama zengett fel, egészen a havas csúcsokig.
A Strudel és a Christstollen fahájas illata, a frissen főtt Glühwein finom gőze árasztotta el a főteret. A drindl-ruhás leánykák és fiúcskák járták a táncot, ahogy évekkel ezelőtt, s az emberek pedig egymást kínálgatták „hausgemacht” süteményekkel, és mustáros „Weißwurst”-tal und mit Brot…
Boldog karácsony volt, boldog karácsony… mint régen…
***
Merkel és társai a pokolból nézték ezt a csodát, és nem hittek a szemüknek. Nekik azt ígérte a Sátán, hogy a népítéletet ő majd megbosszulja… lógjanak csak nyugodtan tovább. Most meg, egy sima „VaterUnser” mindent megváltoztat, visszaállít. Bergoglio is riadtan állt meg mellettük és fejét vakarva elgondolkozott… majd megszólalt: – Ezt sose hittem volna… az Istennek egy Miatyánk is elég…
Stoffán György