Gyűlöletkeltés, talárban… – a bíró-tüntetés margójára

Meglehetősen sok emberrel beszélek napi politikáról, kormányról, tisztességről, esküről… de nem sikerült még olyan emberrel beszélgetnem e témáról, aki a bírók tüntetését etikusnak tartotta volna. A vélemények különbözőek, ám egy dologban minden beszélgetőpartnerem egyetértett: – A bírói esküvel szembe megy, azaz esküszegő cselekmény, ha a bírók a demokratikusan megválasztott kormány intézkedése ellen utcai tüntetésen vesznek részt, vagy ők maguk szerveznek a kormány ellenében tüntetést. Hogyan is szól a bírói eskü?

„Én, X.Y. fogadom, hogy Magyarországhoz és annak Alaptörvényéhez hű leszek, jogszabályait megtartom és másokkal is megtartatom; bírói tisztségemet a magyar nemzet javára gyakorolom. Fogadom, hogy a rám bízott ügyeket tisztességes eljárásban, részrehajlás nélkül, lelkiismeretesen, kizárólag a törvényeknek megfelelően bírálom el; hivatásom gyakorlása során az igazságosság és a méltányosság vezérel. Isten engem úgy segéljen!”

 

A bírói hivatás, az igazságszolgáltatás az elmúlt évtizedek során sokat vesztett abból a tiszteletből, amely kötelezően megilletné. Adódik ez abból, hogy egyre több olyan ítélet születik, amely a józan paraszti ész, a közerkölcs és a tisztesség követelményeinek a legkevésbé sem felel meg. Számos olyan bírói magatartást és eseményt ismételgetnek városi legendaként a bíróságokat megjárt emberek, amelyek aláássák a bírói munka függetlenségének és az igazságszolgáltatásnak a hitelességét. Persze, vannak feltételezéseken alapuló legendák, és vannak tények is, amelyek alátámasztják egyes bírók megkérdőjelezhető döntéseit, körültekintés nélküli ítéleteit, az ügyvédekkel fenntartott, megkérdőjelezhető kapcsolatot. Mások arról beszélnek, hogy bizonyos felsőbb utasításoknak kell eleget tenniük, és bizony közhellyé vált a Tanú című film idézete: „Ez nem az… ez az ítélet…” ami azt jelenti, hogy bizonyos ügyekben vannak előre jelzett kívánalmak, amelyek nem a jog és az igazság mezsgyéjén járnak, hanem politikai utasítások, kérések.  

Amikor tehát, a bírók tüntetést szerveznek, akkor nem az Alaptörvénynek tesznek eleget, és nem a magyar nemzet javára, hanem a saját javukért, saját javukra tüntetnek. Minden tüntetésben ott rejlik a kívülről jövő hatás, fizetség ördöge, amely a társadalomban élénken megfogalmazódik, látva az utóbbi évek politikai tüntetéseit. Hogyan maradhat hiteles egy bíró, ha politikailag, gazdaságilag megkérdőjelezhető színvallásban vesz részt? Hogyan lehet azután független döntést hoznia, ha tüntetésen fejezi ki politikai hovatartozását, aki az Alaptörvény és a nemzet iránti hűségre felesküdött? Milyen felületes államelnökök voltak azok, akik a tüntetésre készülő bírókat korábban kinevezték? És ezernyi kérdés merül fel erkölcsi, politikai oldalról, megkérdőjelezve a teljes magyar bírói testület hitelességét, ha és amennyiben a bíró valóban részt vesz egy államellenes, kormányt bíráló megmozduláson? Kik szervezik tehát, a tervezett tüntetést, és miért akarják lejáratni a hivatásukhoz hű, valóban független és semmilyen befolyásolásnak nem engedő, a tisztességes többséget képviselő bírókat?  

Itt nem a Bayer által emlegetett ostoba listázás, hanem az elnöki felmentés a megoldás, hiszen esküt szeg az, aki bíró létére utcára megy. Mert aki bíróként saját érdekében, a kormány ellen tüntet, az nem méltó az Alaptörvény szerint, a magyar nemzet szolgálatára, bírói hivatásra, mert az amúgy is gyűlölködő politikai közegben, további gyűlöletet kelt. Fel kell tehát menteni! Hiszen feladta a függetlenségét, saját érdeket szolgál, és annak a hatalmi struktúrának válik az ellenségévé, amelynek ő maga is tagja. Tehát, bizonyos szinten az esküszegés mellett árulást is elkövet. Ezt a hajósoknál lázadásnak, a katonaságnál zendülésnek nevezik és szigorúan büntetik is. A tüntetés egyébként sem az intelligens, kulturált emberek megnyilvánulási formája. Csak meg kell nézni az elmúlt évek IQ-mentes tüntetőit… Egy hatalmi ág a nemtetszését, a hivatalos út betartásával fejezheti ki, és a bíróságoknak, az igazságszolgáltatásnak megvannak a jól körülírható módszerei arra, hogy a jog és a törvényesség alapján, egyeztetések útján elérje azt, amit akar, amiért ez esetben tüntetne.

Ha már nyilvánosságot akar magának a bírói testület, akkor volna néhány olyan dolog, amiért érdemes volna kiállni a közvélemény elé. Minthogy a bíróság, az igazságszolgáltatás jogfolytonos, így ideje volna például az ötvenes évek koholt vádas pereiért, a kötélért, a kényszermunkáért bocsánatot kérni. Ideje volna azokért a törvénytelenségekért megkövetni a magyar nemzetet, amelyeket a mai napig megtapasztalhat néhány bíróságot megjárt ember, néhány bírót illetően… A bíró, emberek életével rendelkezhet, embereket tehet tönkre elfogultságból, tévedésből, felületességből. Mert különleges jogokkal ruházza fel ez a tisztség, és sajnos nincs, aki ellenőrizze, aki adott esetben visszahívja… Nincsenek határok, nem lehetnek elvárások. Istenek ők, talárban. Mert a bíró bírálhatatlan… és ez önmagában is rossz, helytelen szemlélet, a nyilas és a kommunista ítélkezések, valamint a mindenkori hatalmi, a függetlenséget befolyásoló politikai utasítások tényének tükrében. A bírói testületnek vissza kell szereznie azt a megbecsülést, a hitelességet és a tiszteletet, amely bár verbálisan, folyton hangoztatva állandó és töretlen, de ilyen már régen nem létezik! Mert a történelem, az elmúlt száz év tükrében – napjainkig –, ezernyi tisztázatlan kérdést vet fel a magyar igazságszolgáltatást illetően. És ezeket a kérdéseket, ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását nem az utcán kell rendezni, nem öncélúan és nem a fennálló hatalom elleni lázítással, nem a magyar polgárok egymás ellen uszításával. Mert az rombol és mélyíti a szakadékot a magyar nemzet és a bírói testület között, de még inkább felemészti a hitelességet, és ezzel a kötelező tiszteletet is. Egy nyilvános bocsánatkérés sokkal többet érne, rengeteg lelki sérülést, nyomort, csalódást feloldana.

 

Aki tehát tüntet, azt a köztársaság elnökének fel kellene mentenie, mert a bírónak a pulpituson a helye, és mint egy hatalmi ég tagjának, esküjéhez hűen kell végeznie a rábízott feladatokat. És, mert mindenkit megillet a véleménynyilvánítás joga, az OBH tárgyaljon a kormány illetékeseivel, és a tárgyaláson mondja el a véleményét. Ne lázítsa tovább a magyar nemzetet, és ne legyen olaj arra a liberális tűzre, amely fölperzselheti a nemzetet, az igazságszolgáltatással és a bírókkal egyetemben.

A bíró ebben a válságos bel-, és külpolitikai helyzetben őrizze meg a maga méltóságát és ezzel állítsa vissza az igazságszolgáltatás elveszett hitelességét. Vagy álljon fel. Mert a legjobb tüntetés, ha nem végezzük tovább azt a munkát, amellyel nem értünk egyet…

 

S. Gy.

Egy összeesküvés-elmélet valósággá válása

Vannak összeesküvés-elméletek és vannak összeesküvések. Ezek nem minden esetben kapcsolhatók össze, ám nem egy esetben előfordult már, hogy az elméletek akkor is gyakorlattá váltak, ha azokat a legmesszebbmenőkig tagadták. Most is egy ilyen elmélet gyakorlattá válásának vagyunk a tanúi. A társadalmakat nem lehet egyik napról a másikra mindenben befolyásolni. El kell kezdeni valamit szajkózni és a nép egyik fele beveszi a másik nem. Ez az első lépés egy nagyobb terv kivitelezésében, hiszen a társadalmakat megzavarhatja az efféle szellemiség, és egymásnak esik mindenki, mert a saját igaza szent és sérthetetlen a maga számára. Ennek az első lépésnek voltunk a tanúi a migránsválság 2015-ös európai bevezetésekor. Ez az esemény, azaz, a migránsok elindulása 140 országból egyszerre, az európai társadalomban hatalmas ellentétet szült. Mi, magyarok nem fogadtuk el a migrációt, mert előre látható volt annak a következménye. A nyugati társadalmak és politikai erők azonban elfogadták, sőt nagyban támogatták is ezt a lakosságcserével és a terrorizmus bevezetésével járó történést. Mi, magyarok lettünk a fekete s@ggűek, ami azt jelentette/jelenti, hogy Magyarországgal látszólag bármit megtehetett és megtehet az a közösség, amelyben elvileg egyenlő partnerként szerepelünk.

A migrációt követték különböző ember-, és teremtésidegen szellemiségű elmebajok, úgy, mint a focipályán térdelés, a normalitásra rákényszerített LMBTQ és a gyermekeket fertőző „felvilágosítások”, amelyeket óvodákban és iskolákban, nőnek öltözött kifestett férfiak tartottak. Igaz, ez már a következő lépéshez tartozik, amellyel magát a pedofíliát is hivatalossá akarják tenni ezek a beteg szervezetek. Nyugaton pedig, a gyermekeket hatóságilag elveszik a szülőktől, ha hittanra, templomba járatják őket a szülők. Ez a család elleni súlyos állami beavatkozás.

Igen ám, de ebből tíz év alatt elege kezdett lenni a társadalom nagyobbik részének, bár fennmaradt egy kisebb százalék, amely köti ama bizonyos ebet a karóhoz, azaz, ragaszkodik a 2015-ben elindult eszeveszettségekhez. Közben, még egy szondát bevetett a nemlétező pénzhatalom: A Covidot, a kijárási tilalmat, és a vakcinázást, amely megmutatta milyen mesterien lehet a társadalmat irányítani, akár egy halálos injekció elfogadása érdekében is. Noha, ma nem mondják, éppen olyan betegségek vannak jelen mindenütt, mint amilyen a Covid volt, s ma is úgy vásárolják a kormányok, a szakemberek által nyilvánosan is halálosnak mondott, annak ítélt vakcinákat, mintha misem történt volna, mintha a halálozási adatok nem emelkedtek volna meg a legutóbbi kötelező vakcinázás után. Pedig, a nyugati és amerikai Covid-perek egyértelműen bizonyítják, hogy ez egy aljas, előre megtervezett népirtás volt… gyógyítás nélkül, gyilkos orvosi protokollt alkalmazva.

Az Uniós választáson a normálisabb szemlélet kapott több szavazatot, de ez mit sem érdekelte az Unió, többségében bűnöző vezetését, így mindenki a helyén maradt, alaposan sárba taposva a soha nem létezett demokratikus elveket és jogokat. Persze, közben a háborúba, amelyhez elvileg semmi köze nem volt Európának, beszállt az Unió is, és ez a vállalás hatalmas gazdasági csődként mutatkozik meg az Öreg Földrészen. Mi, magyarok minden gáncsoskodás, külső és belső árulás, gazdasági megszorítások ellenére ragaszkodunk saját elveinkhez és elképzeléseinkhez.

A forgatókönyv szerint eljött az amerikai választás és megszületett az az eredmény, amelyben mindenki bizonyos lehetett az elmúlt négy év Biden-i kormányzása után. Trump vitte a pálmát, a népek reménykedtek és reménykednek a változásokban, a béke megteremtésében. Mi, magyarok is fürödtünk a boldogságban, amikor Trump győzelmét már készpénznek vehettük.

Az Unió még izmozik egy kicsit, de az ő feladatuk is benne van a szcenárióban. Még húzni kell az uniós társadalmak tűrőképességén, hogy minden erejükkel ragaszkodjanak a változáshoz, a rend visszaállításához, az európai politikusok tűrhetetlen, és elmebetegséggel felérő magatartásának megváltoztatásához. Mi, magyarok nagyhanggal támogatjuk (néhány lényegtelen dologban) Trumpot, de azért alkalmazkodunk az Uniós elvárásokhoz és mindent aláírunk, amit Leyen asszony és Weber elvár tőlünk. Az egyházak is ezen az úton járnak, hiszen tervezik annak a világvallásnak bevezetését, amely nem a testet, hanem a lelket öli meg, vezeti félre, eltörölve minden más vallást, hagyományt és hitet.  

***

"A probléma gyökere ott van, hogy elkeserítő a nép szellemi igényének színvonala. Állatokra, sőt!!: AI-ra használja az "aki" névmást, pedig ez igazából bálványimádás és istenkáromlás, hiszen csak az ember teremtetett Isten képére. Innentől fogva nem a tartalom kell, hanem a látszat. Nem Avilai Szent Teréz, hanem a csatkai lecsavarhatós fejű műanyagszűzmária. Nem Nagy Szent Gergely vagy XVI. Benedek lelki útravalója, hanem Bergoglio nagy, piros és nagyon édes pillecukra. Ez a demokrácia igazi veszélye. Ugyanis ez az igény újratermeli a salaktársadalmat." - írta e témában teológus és jogász szakértő barátom.

***

A végső cél az, hogy Európa lakossága egy emberként követelje a Turmp-i rendcsinálást. És ebben a rendcsinálásban van a megfejtés. Mert, ha egy világrész társadalma, az Unió egészének társadalmai követelik a rendet, akkor meg is kapják. És itt jelenik majd meg 2030-ban Klaus Schwab rendje, az újraindítás, mint a neo-feudalizmus felépítése, a rend visszaállítása. Készpénz, szabadság, vallás, erkölcs és tulajdon nélkül. És ebben az a szomorú, hogy akár akarja, akár nem akarja… egyetlen kormány sem tud kimaradni ennek a szcenáriónak az előírásaiból, mert minden kormány szereplője ennek a forgatókönyvnek. Ha csak a minisztériumok nélküli, centralizált és kevés hozzáértéssel működtetett intézményrendszereket vesszük alapul, vizsgáljuk meg, akkor azonnal kitűnik, hogy pontosan ugyanaz történik minden államban, minden állam „fejlődése” ugyanabba irányba mutat.  És ez az irány nem a szuverenitás, nem a béke és nem az emberi szabadság iránya…

Stoffán György

 

 

 

 

 

Elmebeteg totókrácia – avagy, fizetésemelés előzetesben

 

Aki normálisnak tartja egy jogállamnak nevezett országban, hogy a munkáját letartóztatottsága miatt elvégezni nem tudó polgármester fizetést kapjon, az maga sem normális. Aki pedig, még megszavazza azt is, hogy ennek a börtönben lévő embernek a fizetésemelést kell adni, azt be kellene zárni – mellé.

Sok, a tisztességgel és a becsületességgel ellentétes ostobaságot rejt a demokrácia, de ez, több mint felháborító. Hiszen, az óbudai polgármester nem azért van börtönben, mert kifogástalanul végezte a dolgát az előző ciklusban, hanem, mert valami olyat követhetett el, ami miatt előzetesben van, immár hosszabb ideje.

Igaz, hogy az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, ám ha nincs teljesítmény, akkor fizetés sem jár. Teljesítmény pedig, nincs! Ha nem volna bűnös, kapja meg az illetményét, amikor a bíróság jogerősen kimondja az ártatlanságát... de ne előlegezzünk neki bizalmat. Mert ő, nem fogja visszafizetni a jogtalanul kapott munkabért... 

A demokrácia tehát – mint már annyiszor leírták –, egy olyan valami, amiben bármit és annak az ellenkezőjét is megteheti a törvényesség nevében bárki. Tehát, demokrácia, mint olyan: nincs! Nem létezik. Mert ha létezne és tényleg a népé volna a hatalom, akkor a népnek volna joga, lehetősége és alkalma visszahívni a bukott polgármestert, minisztert, képviselőt. Efféle jog azonban nincs. Akit a nép beültetett a bársonyszékbe, az ott is marad a következő választásig, ha akarja, ha nem. Ha bűnöző, ha nem. És akit még a mentelmi jog is véd, az pedig azt csinál, amit akar – a nép nevében. Hiszen, megválasztották – a nép nevében…

Beteges és erkölcsileg mélyen elítélendő ez a demokráciának nevezett valami, amiben élünk, mert egyedül a népnek nincs joga semmihez. Maximum azzal a joggal élhet, hogy bemegy a szavazófülkébe és behúzza az X-et. Mint a totóban. Ha eltalálja jó, ha nem akkor lenyeli a békát. Nevezzük tehát, a jelenlegi államformánkat totókráciának. És akkor senkinek nem lehet problémája, hogy egy sittes polgármester kap-e béremelést vagy nem… mert csak totóztunk… és nem jött be!  

Stoffán György

Férgek, káliummal sózva… Unió és a WHO ajándékai

Oly áhítva vártuk az amerikai elnökválasztást, hiszen azt hittük, hogy ami a kampány alatt elhangzik, az úgy is lesz. Tévedtünk, és ezt is – mint minden választás után – belátjuk. Igaz, ez esetben nem mindenben látjuk még a tévedésünket, hiszen bizonyos fontos döntéseit egyelőre nem változtatta meg a béke elnöke. A WHO-ból való kilépésen azért még hezitál, és inkább anyagi kérdést csinál belőle, semmint azt ismételgetné, amit először mondott ezzel a gyalázatos gittegylettel összefüggésben. Nevezetesen azt, hogy az egész világot átverték a vakcinázással és a Coviddal. Ám, ma már inkább a befizetést illetően hallunk kissé határozatlan elnöki elgondolásokat. Az már mindegy – úgy tűnik –, hogy mit mondanak az orvosok, mi lett a bizonyított következménye a népirtással egyenlő vakcinázásnak, és mi lehet a következménye a kötelező oltásoknak…  

A WHO legújabb elmebetegsége, az asztali só betiltása, amelyet kálium-kloriddal helyettesítenének. Ez legalább olyan tiltás, mintha a zsidó vallást akarnák betiltani, mert az legalább olyan régi, mint a só használata a világban. (Persze, erre is sor kerülhet, hiszen már készül egy kitalált világvallás kiterjesztésére vonatkozó terv.)

Szóval, a só betiltása népmeséink és kulináris élvezeteink megsemmisítése volna, de a kálium, mint tudjuk szívmegállást, szívbetegségeket okoz. Igaz, ha az ember rákényszerül egy kis vízhajtásra, akkor a kálium használata kötelező, de ki akar állandóan vízhajtóval élni, hogy az étel íze megmaradjon? Az egykori t@rrorista gittegylete tehát, ma ismét bedobott egy szondát arra nézve, hogy meddig mehet el a világszervezet az emberek türelmét próbálgatva, feszegetve. Ha csak arról lenne szó, hogy a WHO-nál is mindenki hülye, nem szólnék semmit. Az azonban, hogy az emberek egészségével kezd játszadozni ismét ez a szervezet, az tűrhetetlen. Viszont félő, hogy ezt az ajánlást, mint oly sok más elmeháborodott és gyilkos ötletet megfogadva, csaholó kutyusként átveszik a tagállamok, hasonlatosan a HACCP-hez vagy más agyament WHO-s találmányhoz. Talán jó lenne átgondolni nemzeti szuverenitásunk szellemében, az ebből a világszervezetből való kilépésünket, mielőtt tényleg káliumot fogunk enni egy kis ciánnal vagy arzénnal vegyítve. Bár ezeket az „emberi szervezetre jó hatással lévő” szereket még nem tette kötelezővé a WHO. Egyelőre…

S.Gy.

 

Az Európai Bizottság ajándéka Európa szegényeinek: február 10-től ultraibolya fénnyel kezelt férgekkel dúsítják az élelmiszereket

Vigasztalásunkra, hogy 2024-ben az Európai Bizottság egy fillért sem adott nekünk, Európa megajándékozta a szegényeit. Február 10-től ultraibolya fénnyel kezelt sárga lisztkukacból készült port tartalmaznak az EU-ból importált élelmiszerek. Természetesen az anyag eddig még ismeretlen allergiát okozhat, de mivel „a bizonyítékok korlátozottak”, a címkézés szerint a termék csak a kagylókra és a poratkákra-allergiásokra lesz hatással. Míg a világ más szegletein soha nem látott lendületet vett a tudományos fejlődés, addig az öreg kontinens mindössze két nagyszerű újítással rukkolt elő: férgekkel az ételben és a palackhoz rögzített dugóval. Az emberek táplálékául szolgáló csótányokkal és férgekkel kapcsolatos őrületnek amúgy is kiszolgáltatottjai vagyunk, mivel a boltokban lévő élelmiszerek legnagyobb része importból származik. A legújabb fejlesztés ebben a tekintetben az, hogy az Európai Bizottság engedélyezte a Tenebrio molitor (sárga lisztféreg) egész lárváiból készült, ultraibolya (UV) sugárzással kezelt port. A „sárga lisztféreg” kifejezés a Tenebrio molitor faj lárvaformájára utal, amely a Tenebrionidae családba tartozó rovarfaj, a faj másik azonosított tudományos szinonimája a Tenebrio molitor Linnaeus. Az új élelmiszert engedélyező EU-rendelet értelmében a lárvákat a termikus szárítási szakasz előtt legalább 24 órával el kell távolítani a tápláléktól, hogy az emésztőrendszerük kiürülhessen. A termék 2025. február 10-től kerül az európai piacra, és megtalálható lesz a kenyérben és a zsemlében, az édességekben, a tésztatermékekben, a feldolgozott burgonyatermékekben, a sajtokban és krémsajtokban, valamint gyümölcskompótokban és zöldségkonzervekben.

A Tenebrio molitor (sárga lisztkukac) egész lárváiból UV-kezelt port tartalmazó élelmiszerek címkéjén fel kell tüntetni, hogy ez az összetevő allergiás reakciókat válthat ki a rákfélékre, rákfélékből készült termékekre és atkákra ismerten allergiás fogyasztókban. Ennek a nyilatkozatnak az összetevők listájának közvetlen közelében, vagy összetevők listája hiányában az élelmiszer nevének közvetlen közelében kell megjelennie. Ha az új élelmiszert jelentős mennyiségű D-vitamint tartalmazó végtermékhez adják, az új élelmiszer nevét az „UV-kezeléssel előállított D-vitamint tartalmaz” szavakkal kell kiegészíteni, és a tápanyag-összetétellel kapcsolatos tájékoztatásnak tartalmaznia kell az EU rendeletben meghatározott D-vitamin mennyiséget.

Persze, a lehetőségek tárháza korlátlan, hiszen, az egyelőre deklaráltan csakis állati fogyasztásra szánt katonalégy lárvát, amit egy ultramodern „gyár” állít elő Üllőn, pillanatok alatt az asztalunkon találhatjuk, fehérjével dúsítva ezáltal a kedvenc párizsinkat vagy virslinket.

A modern világot valószínűleg furcsállnák nagyszüleink, akik a lisztből a kukacot kiszitálták, a legyeket csak az istállóban és a trágyadombon tűrték, a tücsköt pedig, meghagyták a mezők muzsikusának. Egyúttal minket is megrónának, hogyan nevelkedhettünk ekkora marhának?

CzA

Csökken a születésszám – veszélyben a jövő

Mostanában egyre többet hallani arról a drámai statisztikai adatról, amely az elmúlt év népesedéséről szól. 77 ezer gyermek született és ez a szám semmi jóval nem kecsegtet a magyarság jövőjét illetően. Mint az közismert tény, a rendszerváltásnak nevezett időszakot levezénylők arról állapodtak meg akkori európainak mondott tárgyalópartnereikkel, hogy húsz-harminc éven belül a magyar lakosság számát kilencmillió alá csökkenik. Igaz, ezt a hírt a kilencvenes években erősen cáfolták, és aki közre merte adni, vagy írni próbált róla, az évekig járhatott – valamilyen aljasul koholt ügy miatt –, vádlottként a bíróságokra. A tény azonban tény maradt, amit a mostani statisztika vastagon igazol. 

Az Orbán-kormány igyekezett és igyekszik ma is ezt a tendenciát megállítani, ám az a módszer és elképzelés, amelynek mentén megoldani szeretnék a problémát, rossz kiindulópontból, rossz irányba halad. Erre is bizonyíték a már említett statisztikai adat. Ha ugyanis a családtámogatási rendszer bevált volna, akkor ama bizonyos születési adat nem volna ilyen gyászosan alacsony. Két probléma is felmerül ezzel a támogatási rendszerrel kapcsolatban: egyrészt az, miszerint mindent anyagiakban mérnek, másrészt az oktatás-nevelés hiányosságai nem családcentrikussá, hanem pénzcentrikussá teszik a jövő generációit. Ha pedig pénzcentrikus a társadalom, akkor nem vállal maga fölé olyan terhet – a gyermeket –, amely a saját jólétét korlátozza, szűkíti. A család fogalma sem érthető a mai, legtöbb esetben csonka családban felnőtt fiatalság számára. Hiszen, amit otthon lát, amit otthon megtapasztal, az jórészt inkább elrettentő, semmint a családalapításra inspiráló példa.

Nagy kérdés persze, hogy azok a milliárdos és milliomos politikusok, akik meghatározzák a családtámogatások milyenségét, rendszerét, mennyire látnak még bele reálisan, a társadalom mindennapi problémáiba. Hiszen, ezek az emberek nem ismerik a kenyérgondokat, nem látják a hiányos, rosszul megalkotott családtámogatási törvények visszahatásait, és voltaképpen egy egészen más dimenzióban élve, egészen más képet alkotnak az egyszerű nép életéről. Gyermekeiket elitiskolákban taníttatják, amely iskolák némelyike még a neveléslélektan és a gyermeklélektan, netán erkölcstan és vallásórák jó szellemiségét oltják a gyermekekbe, ellentétben a központosított, de ugyanakkor felszalámizott köz-, és szakoktatás intézményeivel, amelyekben – a túlhajszoltság és a fölösleges oktatási hivatali és minisztériumi adminisztrációs elvárások miatt –, sem idő, sem energia nincs a nyugodt, kiegyensúlyozott oktatásra, nevelésre. Ám, ezekbe az intézményekbe járnak a társadalom túlnyomó többségének gyermekei. A gyermekek nem hallanak családról, családalapításról, gyermekvállalásról, erkölcsről, tisztességről, és nem ismerik a társadalom családra épülő rendszerét, a szeretetet, az alázatot és az empátiát, amely a családok összetartó ereje. Ezeknek az alapvető fontosságú követelményeknek sem a kormány, sem az oktatásügy nem tesz eleget, nem törekszik arra, hogy már koragyermekkorban a lélek nevelésére energiát, tudást fordítson. Ezek nélkül viszont nem lesz értelmes, család után vágyó, családszerető és hűséges generáció. A keresztényi érzésvilágról és elkötelezettségről vagy a zsidó családcentrikusságról még nem beszéltünk… Tehát, amikor a jelenlegi helyzetben kereszténységről, családtámogatásról, jövőről esik szó, akkor olyan skizofrén állapotról beszélünk, amelyben ott a kapitalizmus kereszténységgel ellenkező szemlélete, ott az unió, szuverén államokat és a nemzeti oktatást felszámoló tevékenységének követése, a hangoztatott keresztény értékrend és a nemzeti hagyományok őrzése. Olyan szellemi és értelmezési zavar ez, mint a szocialista demokrácia és a proletárdiktatúra egymással ellentétes fogalma… 

A konkrét, anyagiakban mérhető családtámogatási rendszer is súlyosan hibás. Hiszen, a munkanélküli, alacsonykeresetű vagy a vállalkozó által borítékban kiegészített fizetésű emberek és a milliárdos újgazdagok közötti különbség áthidalhatatlan. A jelenlegi úgynevezett családtámogatási rendszerben csak azok járnak jól, akik kiemelkedő fizetéssel, jó körülmények között élnek, hiszen az ő adókedvezményük sokszorosa a nehéz sorsú polgárokéinak. Az érthető, hogy a családi pótlékkal csínján bánik a kormány, hiszen a kilencvenes években egy bizonyos népcsoport a családi pótlékra bazírozva olyan „bébibummot” hajtott végre, amihez fogható még nem volt. A kapott pénz pedig vagy az uzsorásnál, vagy a kocsmában landolt. Tehát, sem a családi pótlék emelése, sem a most alkalmazott adókedvezményes megoldás nem célszerű és nem támogatás, mert diszkriminatív és nem juthat el minden rászorult családhoz. Viszont hitelek felvételére ösztönözni a fiatalokat, súlyos lelkiismeretlenség, de érthető, hiszen a hitelfelvétel is a kapitalizmus egyik kizsákmányoló rákfenéje, tartozéka. Ám, hozzá kell tenni, hogy ezekhez a hitelekhez sem jut hozzá minden, arra rászorult fiatal, és az mondhatja magát szerencsésebbnek, aki nem jut hozzá!

A népesség fogyás és a néplélek állapota is szorosan összefügg. Az a politikai pankráció, a folyamatosan erőltetett 42 fokos láz fenntartása, a valós és vélt ellenségképpel való riogatás és gyűlöletkeltés, a rövidtávú hatalomszerzés és – megtartás mentén, valamint az elmúlt tíz év plakátkampányai, jóvátehetetlen rombolást okoztak a magyar néplélekben. E politikai és erkölcsi rombolás súlyosan káros következményeit még felmérni, felfogni sem tudjuk!

Ha bírálsz, adj ötletet a megoldásra is! - mondják sokszor. És igazuk is van, hiszen a bírálat nem valami, valakik ellen szól, és nem baloldalról vagy a liberális kígyófészekből jön, hanem jobbról, jobbító szándékkal.

Meg tudjuk határozni, mennyi pénz marad az adókedvezménnyel a lakosságnál. Ha ezt az adókedvezmény által a lakosságnak hagyott pénzt felosztanánk egy tisztességes rendszerben, akkor egy jól körülírható társadalmi rétegnek jutna belőle. Tehát, havonta kaphatna a munkahellyel rendelkezőkön kívül az a család is, ahol a szülő regisztrált(!) munkakereső, aki az év nagy részét betegség miatt otthon, betegállományban kell, hogy töltse, aki a gyermek betegsége miatt otthonápoláson van etc. A kör meghatározása a szakemberek dolga.

Ehhez azonban sokkal szigorúbb ellenőrzésekre volna szükség.  Ma, a legtöbb vállalkozás úgy működik a magas járulékok miatt, hogy a bérminimum és a valós bér közötti különbséget a vállalkozó borítékban adja oda a munkavállalónak. Ez ugyan megoldás, csak nem képez nyugdíjalapot. Tehát, a törvények betartatása, az ellenőrzések végkimenetele sem „pofára” kellene, hogy menjen, hanem legalább ezen a területen, ami a nép jólétét biztosíthatná, valóban élne az állam a jogállamiság, a törvények mindenkire vonatkozásának elvével. Mert ma csak foltozgatunk, ügyeskedünk és dicsőítjük magunkat, jó alapot adva az ellenzéknek a támadásokra. Ez pedig a mai társadalom ellenzék által generált szellemiségét ismerve, legjobb esetben, belső feszültséget, legrosszabb esetben számunkra bukást jelent! 

Stoffán György   

Ps: „Korunk nagy tévedése az volt, hogy az emberi szellemet az anyagi jólét keresésére hajlítottuk – sőt, mondhatni meghajlítottuk. Az emberi lelket fel kell emelni, a tudatosság, a szépség, az igazság és az igazságosság, az önzetlenség és a nagyság felé kell fordítani. Csak itt, és kizárólag itt találhatja meg az ember a békét önmagával – és ennek következtében a társadalommal is.” (Victor Hugo)

 

Aranykorok ígérete…

Ma mindenki aranykort ígér. Régen is mindenki aranykort ígért. Ám, az aranykor ismeretlen okokból immár évszázadokat késik. Olyan ez, mint a demokrácia. Arról is azt mondják, hogy van… pedig soha nem volt. Ma sincs. Mitől is lenne, ha nem létezik? Persze, vannak próbálkozások abban az irányban, hogy elérjük a görög demokráciát, azaz a söpredék uralmát, de hála Istennek soha nincsenek annyian, hogy elérjék a céljukat. Egyszer történt meg, 1919-ben, de akkor jól megjegyezte a nép, hogy mire számíthat a „demokráciában”. Ezért inkább nem is áhítozik rá. Ami ma van, az sem demokrácia, csak egy annak nevezett társadalmi forma, amely eddigi történelmünk összes, létező társadalmi formájának furcsa, különös elegye. Ezt nevezzük mi demokráciának. Mert demokráciának mindenki azt az államformát nevezi, amit kialakított – magának. Volt már szocialista demokráciánk is, amelyben a szocialista szó fosztóképzőként szerepelt… hiszen Recsk, a Gulág, a Fő utca, Márianosztra és sok más műintézet szedte az áldozatait abban az időben, a jogállamiság áldásos bírói tevékenysége következtében. Igaz, Pol Pot is demokráciának nevezte az uralmát éppen úgy, mint a kubai gyilkos, Che Guevara…

Na, de ne térjünk el az „aranykor” emlegetésétől. Volt ilyen, a 17. század elején, Erdélyben. Ám, nem tartott sokáig, hiszen a történelem nagyúr. Azóta Erdély területén meghirdettek effélét, de az csak a nagy vegyész férjének fejében volt az - aminek meghirdette: „Epoca de aur”. A nyomor, a megaláztatás, a gyilkosságok román világa volt az a kor, amelyben az Ember tragédiáját nem lehetett előadni a magyar színházakban, mert „az aranykorban nem lehet emberi tragédiákról beszélni” – mondta Codoj elvtársnő. Majd egy laktanya udvarán, egy másik demokratikus aranykor korifeusai lelőtték… a Kárpátok Géniuszával együtt.

Ma, amikor gazdasági válságok aranykorát éljük, szintén eljövendő aranykort hirdetnek a politikusok. Igaz, a diplomatatáska kicsi piros gombján ott vannak azt ujjak, de nekünk hinnünk kell az aranykorban, mert ezt mondják… persze, egy másik diplomatatáskán az ujjlenyomatuk van… mert vállalták, hogy aranykort hirdetnek, 2030-ra. Most Trump is aranykort emleget, miközben Kanadát annektálná, Grönlandot úgyszintén a magáénak akarja, de a deportálásban is otthon van, hiszen emberek tömegét szeretné a „béke érdekében” kitelepíteni szülőföldjükről, Gázából. Érdekes lenne, ha az érintett államok lakosai is aranykornak éreznék ezeket a nagy béketerveket. És, hogy a hazai pártok se maradjanak le az aranykor emlegetésében, hát a Mi Hazánk is beígérte a magyar aranykort, amit ők teremtenek majd meg. Éppen úgy, mint a focimeccsen a pálya széléről győzelmet ordítozó drukkerek, akik akkor jutnak labdához, ha valamelyik falábú kirúgja azt a falusi pálya szélére, vagy a nézők közé. Akkor visszadobhatja, aki kapja-marja… Tehát, aranykor, az lesz. Majd. Valamikor. Valakiknek – azok közül, akik ígérgetik.  A népnek csak akkor, ha kéri, és a kérésre Isten megadja... 

Így, hát mi, a plebsz, továbbra is várjuk azt a bizonyos - Mátyás kora óta beígért - aranykort, és cseppet sem érezzük magunkat hülyének ebben a nagy, politikai eufóriában…

Stoffán György

Találkozásaink a halállal

Habár, úgy szokás emlegetni, hogy a halál éppen olyan természetes az életünkben, akár a születés, mégis igyekszünk még a gondolatát is kerülni a hétköznapokban. Rohanunk, fontoskodunk, úgy érezzük, hogy okosak vagyunk és szépek, erősek és nélkülözhetetlenek. Gyűjtögetünk, akár az oktondi szarka, harácsolunk mindent, ami fénylik, és úgy véljük, hogy a pénz örökké tartó hatalmat ad. Ez azonban, a valóságban nem így működik. Akkor jövünk rá, hogy a fentebb felsoroltak, az ember csökönyös, ostoba, önmagát becsapó illúziói, amikor először kerülünk szemtől-szembe a halállal. Akkor ráeszmélünk, hogy semmi sem számít, hiszen csupán haszontalan porszemek vagyunk az idő fogaskerekében. Sokan csak akkor kezdik keresni Istent, mások pedig, még akkor sem.

Hogyan kezdődik ez a „kapcsolat”? Legtöbbször hosszú ideig tart az ismerkedés. Gyermekként néha halljuk, hogy valaki meghalt. A felnőttek ilyenkor hozzáteszik az elmaradhatatlan „élhetett volna még, hiszen fiatal volt” vagy a „szép kort élt meg” kísérő mondatokat is, amit mi gyerekként nem értünk, hiszen Sanyi bácsi igenis öreg volt 50 évesen és Ilka néni kora már egyáltalán nem volt szépnek mondható. Értetlenül toporgunk a dédnagymama temetésén, nem értünk semmit. Lassan a nagyszüleink következnek. Sajnáljuk, hogy többé nem látjuk őket, hiszen azt már felfogjuk, de a halált továbbra sem értjük. Szeretünk élni, játszani, tanulni, élvezzük, hogy a közeledő születésnapunkon egy lépéssel közelebb kerülünk a hőn vágyott felnőttkorhoz és a halálon nem tűnődünk. Legelőször akkor döbbenünk meg, amikor a felnőttkor küszöbén hirtelen mellbe vág egy velünk szinte egykorú társunk halála. Lefagyunk, egy pillanatra megáll az idő, és mi pislogunk ijedten, semmit sem értve. Értetlenül nézünk a halál szemébe, amely hirtelen olyan ijesztő számunkra, akár a láp fölött felbukkanó lidércfény a sejtelmes éjszakában.

Az éjszaka azonban, gyorsan múlik, és ahogyan a nap felragyog, mi újra élünk, szeretünk, küzdünk, megváltoztatunk, átformálunk és rohanunk… folyton rohanunk. Repülnek az évek és nekünk nincs időnk semmire. Mi alkalmazkodunk, a gyerekek alkalmazkodnak, a szülők úgyszintén. Dolgozunk, küzdünk, építünk és rombolunk. Nincs időnk másokra, nincs időnk magunkra és nincs időnk Istenre sem, hiszen elfoglaltak vagyunk. Érezzük ugyan, hogy valami nincs rendben, de okokat és megoldást keresni nincs időnk, nincs energiánk. Makacsul összeszorított foggal keressük a vigasztalást, olcsó örömöket hajtunk a pénzért árult bóvlik világában és hazudunk magunknak, hazudunk másoknak, olykor még Istennek is. Aztán sorban mennek el az ismerősök és mi már nem látjuk túl öregnek őket. Hirtelen, túl közelről érint bennünket, túl közelről látjuk a halált. Valahol, egy rideg szoba vaságyán, egy nyomorúságos emberi roncs utolsó erejével küzd, hesseget valamit, amit mi nem látunk. A szeme valahová, a távolba réved és tépi magáról a sok beteget kiszolgált, kopott, szürke plédet. Eközben mi, mintha másik síkban lennénk – az élet síkján –, nézzük értetlenül a szürreális harcot és hirtelen, a szeme tükrében meglátjuk a halált, teljes valójában. És ez lesz életünk legijesztőbb „élménye”. Sokáig rágódunk rajta, hiszen megérezzük emberi mivoltunkat és kezdjük átérezni a templomban hallott szavak értelmét, azt, hogy Krisztus legyőzte a halált… és amikor egy szerettünkön a sor, már tudjuk, mit jelent a halál és azt a küzdelmet is ismerjük, ami megelőzi.

Megállunk, eltűnődünk. Először úgy érezzük, győzhetünk, aztán dühösek leszünk és kétségbeesetten harcolunk. Persze, a lelkünk legmélyén érezzük, hogy hiábavaló a küzdelem, Istenre kell bíznunk magunkat, de mi mégis küzdünk, hiábavalóan, akárcsak a fuldokló, mielőtt végleg elnyeli a víz. Amikor már mindent láttunk, szenvedést, kétségbeesést és reménytelenséget, mégis megadjuk magunkat és imádkozunk, hiszen az ember, végül bármennyire is kanyargós az élete ösvénye, Krisztushoz jut, hozzá fohászkodik, az ő kegyelmét kéri a törékeny lét után megtért lélekre

Mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! (Lk.22., 42-43.)

Cz. A.

Isten Veled Ervin!

Tulajdonképpen mind egy irányba tartunk, de Te siettél. Pedig, az a húsz év, ami kettőnk között volt, reményt adott arra, hogy utánunk is marad néhány gondolkodni képes, jó, keresztény magyar ember. Utoljára, az Andrássy út forgatagában beszélgettünk emberségről, magyarságról, kereszténységről, és mint oly sokszor, akkor is egyetértettünk mindenben.

A PolgárPortál-os időkben sem volt vita közöttünk, amit az is igazol, hogy 346 oldalnyi cikkem és tanulmányom megjelenhetett Nálad. Köszönet érte! Aztán vége lett a Portálnak, mert mások pénzéhsége, haszonlesése kivette a kezedből ezt a remekül felépített, és mindig a valóságot közreadó internetes oldalt. Azóta sincs kis honunkban a PolgárPortálhoz hasonló igazi, értelmiségi, nemzeti, keresztény médium. Előadásaidat hallgatva, mindig tanult Tőled az ember. Méltóságot, türelmet, kiegyensúlyozott véleményalkotást, iránytartást, aminek mestere voltál. Soha nem adtad fel önmagad, és bíztattál, amikor az emberi aljasságokat látva, elkedvetlenedett az író, a gondolkodó ember, és letenni vágyott a tollat. „Ha mi nem csináljuk, akkor ki?”– tetted fel a meggyőző kérdést. Így, az ember kénytelen volt folytatni…  

Bizonyos tervekben is segítettél. Utolsó ígéretedet azonban már nem tudtad… nem tudod teljesíteni, ami nálad egyébként elképzelhetetlen volt, hiszen a kimondott szó többet ért bárminél. És most, mindennek vége. A Tőled tanultak alapján magunknak kell véghezvinni a tervet, eljutni a célig, hogy maradandó értéket adhassunk a társadalomnak azzal a filmmel, amelyet szellemileg és lelkileg magad is támogattál…  

Nagy Ervin filozófus elment, de mindaz itt maradt, ami emlék, ami tőled kapott intelem, tanítás, emberség, szeretet. Amit letettél a nemzet, és az egyén asztalára az marad utánad. És a letett hagyatékodba lélekben sokszor beleolvasunk, visszahallgatjuk, mert nélkülözhetetlen azok számára, akik ismertek, hallgattak, tanultak Tőled. Hihetetlen, hogy nekrológot kell írni, és ezt a hihetetlen tényt már nem tudod a saját filozófikus következtetéseiddel alátámasztani. Pedig, bizonyára most is volna ésszerű magyarázatod, s a gyász ellen valamilyen elfogadható tanácsod. Ám, mert ezt már nem hallhatjuk. Fájó és visszafordíthatatlan tényként vagyunk kénytelenek tudomásul venni nagyon korai távozásodat. Marad az egyetlen és cáfolhatatlan magyarázat: „Semmi nem történik Isten akarata ellenére.”

Nyugodj békében, a – hitünk szerint biztos – találkozásig… R.I.P.

Stoffán György  

A szakadék felé menetelő, Trumpnak tapsoló birkanyájak…

Ma már nem figyelem a világpolitika eseményeit, mert nem érdemes. Ugyanis, az össze-vissza hazudozás idegesítő művészetére nem vagyok kíváncsi. Az irány ismert: a nagy haszonnal járó háború, és az előre eltervezett népírtás.

Ma, minden ennek a célnak az érdekében történik, tehát, fölösleges idegeskedni a napi események fölött. Elmúlt a hét a beiktatás óta, és nincs béke. Helyette az orosz vezetést fenyegette meg Trump, ami az elmúlt évezred orosz történelme fényében nem a legjobb, mondhatni, elég ostoba módszer. Hiszen Oroszország ezer éve az önvédelem keserűségében kell, hogy éljen. Mert Oroszországot mindig le akarta győzni valamelyik, magát mégoly nagyra tartó ország, de ezeknek az országoknak a zászlajai, rendszerint a „Krasznüj Plóságyon” végezték, szorosan, egymáson a földre fekve.

Ma már más a helyzet, hiszen az őrületig fejlesztett fegyverekkel nem kell bevonulni erre a térre ahhoz, hogy az orosz vezetés győztesnek kiálthassa ki magát. Mert az oroszok is rendelkeznek őrületig kifejlesztett haderővel, bombákkal és egyéb pusztításra alkalmas eszközökkel.

Tump rendeletei is kétségeket ébresztenek az emberben, hiszen hol egy bíró függeszti fel a rendeletet, hol maga az elnök változtat a vasszigorral meghozott törvényeken és elnöki rendeleteken. Nincs fehér vagy fekete, csak halványszürke, „világosfekete”, vagy „koszosfehér”… Pedig, a rend csak az egyértelmű igen és nem alapján teremthető meg, tarható fenn. Nem lehet egyik pillanatban hangosan ellenkezni, a másik pillanatban valamilyen ígéret érdekében az ellenkezést mély meghajlással felváltani. Mert az, aki ezt teszi, hiteltelenné válik! A mai politika világméretekben is elérte a hiteltelenséget. Ehhez hozzáadódik az aljasság, a pénzéhség, a hatalmas nyelvcsapások, egy-egy politikus ülepét illetően, de közben harsányan hirdeti minden állam, hogy a saját érdekei az elsők. Trump is ezt hirdeti, neki is első az amerikai érdek. Barátság ide vagy oda… és mi magyarok jól ismerjük Amerika szavahihetőségét, 1956-ból… Most megismeri a világ is... hiszen nem békét hozott, ahogy ígérte, hanem ismét a deportálás ötletét... valakiket, a hatalom érdekében deportálna saját szülőföldjükről. Mi, magyarok, zsidók és svábok, itt a kárpát-medencében ezt is ismerjük. És ismerjük azt is, amikor egy országnyi területet csak úgy elvesznek egy néptől és máshová csatolják, ahogyan - szintén Trump ötlete alapján -, most Grönland került veszélybe.   

Summa summarum: olyan hazugságspirálban és a kapitalizmus olyan erkölcsi mélységeiben dögledezik a világ, ahonnan nincs békés, ésszerű, megfontolt és emberi felemelkedés. A visszafordíthatatlan rendnélküliség és hazugság folyamata, háborúban végződik hamarosan. Mert a normalitás talajt vesztett, úgy a civil, mint a politikai életben, a gazdaságban és a vallási intézményrendszerekben. A felbolydult világ, a beteg, gonosz elmék vezetésével megsemmisül. Az értelem pedig, a háttérbe húzódik, nem meri felemelni a hangját, mert az őrültek világában már törvények tiltják a normalitást. Hovatovább eljutunk az 1917-es orosz bírósági tárgyalás szintjére, ahol a Bibliát a vádlottak padjára tették, Istent elítélték és az osztag a levegőbe lőtt egy elmebeteg bolsevik parancsára.  

Ma nincs levegőbe lövöldözés, de Isten sincs a politikai vezetés számára. Ha van, akkor csak névleg, az erre szomjazó nép félrevezetésére. S amíg a világi politika őrültségein meditálunk, addig az egyházi berkekben is ugyanaz történik. A rombolás, a hittételek megkérdőjelezése, Krisztus tanításával ellenkező irányok, a bűnök eltörlése és az isteni büntetés, a pokol tagadása. „Mindent szabad, mert Isten mindent megbocsájt. A bevándorlókat be kell fogadni, a beteges szexualitást Isten akarataként kell elfogadni és minden vallás alkalmas az örök élet elérésére, Krisztus nélkül is!” – hangzik a Vatikánból. Tehát, az összezavart keresztény embernek megmarad az egyéni hite, megmarad a saját Jézusa, de nem a templomban, hanem önmagában, a saját lelkében… ha erre igénye van, és nem követi a tévtanokat.  

Igen, menetel az emberiség a szakadék felé, mint a birkanyáj… egymást ócsárolva, saját igazunkat mindenek fölé helyezve… és elvetve az egyetlen igazságot, az isteni szeretet és az isteni parancsok megtartása kötelezettségének az igazságát. Jézus Krisztus igazságát! Az emberiség, a bűnbánat és az Isten felé fordulás helyett, a kapzsi harácsolás, a gyűlölködés és a pártoskodás mételyének lett/lesz az áldozata.

És bárki lehet bárhol államelnök… Isten-hit iránti elkötelezettség, igazságszeretet és alázat nélkül sem rend, sem béke, sem élet nem lesz – nem marad – a földön! Mert igazi, örökké tartó kincseket csak a lélek gyűjthet. A harácsolt, a lopott, az embertársainktól elvett, a fegyvergyártásból és eladásból származó pénz azonban, az ember számára, a halállal megszűnik…  

Stoffán György

Össztűz a gyónás ellen

Vérszemet kapott a világban néhány liberális pártocska, és LMBTQ-s szervezet, amelyeknek fő ideológiája az egyházellenesség, a fiatalok és a gyermekek eltávolítása Istentől, vallástól, erkölcstől. Amíg ők a pedofília elfogadásáért harcolnak, addig Amerikában és Lengyelországban – jól szervezetten –, a gyermekek gyóntatása ellen emelnek szót, nyújtanak be törvényjavaslatot és indítanak petíciót. Ezt persze, nem a gyermekvédelem érdekében teszik, hiszen a gyermeki lélek neveléséhez a keresztény felfogás és szellemiség szerint, hozzá tartozik a bűnbánat gyakorlása, a katolikus egyházban pedig, a gyónás szentsége. Ez utóbbit kívánja megszüntetni az egyik USA tagállam, és a Tusk elárulta katolikus Lengyelország tizenötezer liberális, egyházgyűlölő polgára is. A 38.400.000 lengyel állampolgár közül 15 ezren írták alá a petíciót, amelyet már be is adtak a szejmnek. Korábban, egy hasonló próbálkozáskor az állam elvetette az ostoba ötletet. Ma azonban más a helyzet, az Uniót gondolkodás nélkül kiszolgáló és saját országát eláruló vezetés Lengyelországában.  

Hasonló törvényjavaslat látott napvilágot az Egyesült Államokban, Montanában is. Itt a függőben lévő törvényjavaslat öt év börtönnel és több ezer dolláros bírsággal fenyegeti a katolikus papokat, ha a gyónásban hallottakat nem árulják el a hatóságoknak és kiskorúakat mernek gyóntatni. A gyónási titok megőrzéséért sok pap áldozta életét. Közülük a legismertebb, Nepomuki Szent János…

Talán nem érné támadás a bűnbánat szentségét, ha maga a Vatikán is nagyobb odafigyelést tanúsítana a bűnbánatot illetően. Hiszen manapság bűnről, bűnbánatról alig hallunk, szemben a folyamatosan hangoztatott kegyelemmel, megbocsájtással, a pokol megkérdőjelezésével, amit nap, mint nap hallunk immár saját megtévedt papjainktól is, akik bekötött szemmel követik az ember alkotta tévtanokat, amelyek ugyan (még) nem dogmák, de radikális ajánlások. Ha a Vatikán meghirdetné a bűnbánat évét, a gyónás évét – ami nélkül nincs isteni kegyelem sem! –, akkor talán nem lennének ilyen elrugaszkodott és a gyermeklélek,- és lélektan ellen támadó, eszement elképzelések, petíciók. A gyermek a bűnbánat, a gyónás révén tudja megtanulni és megkülönböztetni a jót és a rosszat. A gyónást nem ráerőltetik a gyermekre, hanem a vallásgyakorlás egyik alapelemeként a gyermek igényli a bűnbánatot, a gyónás lehetőségét és a penitenciát. Ezt, minden katolikus ember tudja, átérezte már gyermekkorában.

Azt gondolom, mind az USA, mind Lengyelország rossz, és kínkeserveket magában hordó úton jár, amikor arra törekszik, hogy elválassza az embert Istentől, Isten az embertől, hogy felváltsa az isteni törvényeket, beteges, megszállott emberi törvényekkel.

Jó lett volna, ha a Vatikán nem szivárványos, politikai szentévet, hanem lelki szentévet hirdetett volna, amelyben a megtisztulásnak, a gyónásnak a jelentőségét, az Istenhez tartozást erősítené, és nem az LMBTQ lobbinak, a migrációnak tenne szívességet… Az egyház kötelessége és hivatása, az emberek Krisztushoz vezetése, nem az Evangélium átírása és új dogmák felállítása. Ha a bűnbánat és a szentgyónás évét meghirdetné a Szentszék, akkor nem lenne bátorsága egyetlen istentelen szervezetnek sem ahhoz, hogy a kétezer éves hagyományt, emberi álnoksággal, ostobasággal és beteges hajlamokat tükröző ötletekkel támadja, mint 15 ezer sátánista lengyel és néhány beteglelkű megszállott, Montanában.  

Reméljük, hogy a protestáns egyházak közgyónását nem akarják – egyelőre – pénzbüntetéssel súlytani, hogy az ortodoxokról ne is beszéljünk…

Stoffán György