Budapest, ahol „nincsenek istenek”

 

Évekkel ezelőtt, huszonévesen, szerettem a fővárosban kóborolni. Élveztem a csípős hajnalok hangulatát, figyeltem az éppen éledező várost, a bíbor fényben fürdő Duna-partot. Nappal, a színes forgatagot, a zajos lüktetést, az emberek és a járművek zaját szívtam magamba. A hűs éjszakákon, a csöndes, kihalt utcákon sétálva, csodáltam az épületeket és hétvégén valamelyik múzeumban nézelődtem órákon át.

Most is megérint a város, ahányszor csak dolgom akad ott. Ma mégis más. Változik és sajnos, nem előnyére. Régen, habár első pillantásra káosznak tűnt, ami itt fogadott, mégis megvolt a maga rendje. Akkor is voltak híres és hírhedt kerületek, mindegyik kis külön világ a maga „közönségével”. Ma azonban, egy teljesen idegen arcát mutatja annak, aki megszokta a régi városképet. A gazdátlan főváros káosza bontakozik ki előttünk, amikor a közlekedést figyeljük, amikor az elhanyagolt, szemetes utcákon sétálunk, a nyilvános illemhelyeket megszégyenítő aluljárókban járunk. A legszembeötlőbb mégis, a megváltozott embertömeg. Mintha az egész világot tömörítették volna ebbe a díszes skanzenbe. Elég csak a tömegközlekedést igénybe venni, és máris fülelhet az ember, hogy hall-e egyáltalán magyar szót?

A legnagyobb változás azonban, nem ennyire nyilvánvaló, pedig éppen most zajlik, az orrunk előtt. Budapest egy része hatalmas Disney Land szerűvé alakul át. Az már feltűnt egy ideje, hogy annyi a turista, hogy lépni sem lehet tőlük, és erre épül fel minden. A vendéglátás, az üzletek, a közlekedés, minden szolgáltatás a pénz, az extraprofit, a gazdag külföldiek kiszolgálására törekszik. Erre sokan rábólintanak, hogy ez így van jól, csakhogy mi, magyarok lassan, de biztosan kiszorulunk így, a főváros egy részéből. Persze, csak azok, akik nem a külföldiek kiszolgálására utaznak naponta ide. Akik mégsem szorulnak ki innen, és otthonosan mozognak a turisták csoportjai körül, éppen azok, akiket a legkevésbé szeretnénk mutogatni a messziről ideutazóknak. Hajléktalanok, zsebesek, drogosok színesítik ugyanis az utcaképet. Tehát, mindenkinek jut itt hely, kivéve az egyszerű, magyar halandót, aki hajnalban felkelve utazik a munkahelyére. Az autósokat ilyen-olyan indokokkal igyekeznek kiszorítani, biciklisávokat létrehozva, rakpartot és hidat lezárva.

Persze, arra hivatkoznak, hogy túlzsúfolt a város és szennyezett a levegő. Azt senki sem említi, hogy a világért sem araszolna a dugóban, lámpától lámpáig kínlódva, ha volna másik útvonal, esetleg egy harminc évvel ezelőtt, normálisan kiépített körgyűrű. A vidékit sem ihletné a naponta több órás ingázás, ha a rendszerváltás után nem a főváros köré telepítettek volna szinte minden céget. Csakhogy, az egész felépítmény, az úthálózattal egyetemben, úgy néz ki, mint egy hatalmas pókháló, amelynek a közepén a főváros található. Eszembe jut egy vita, amely csaknem két évtizede zajlott. Egy multinacionális cég szakemberei arról próbáltak meggyőzni, hogy ez a fajta centralizáció a helyes út. Akkori ellenvetésem mára igazolódott. Budapest környéke élhetetlenné vált. A külső kerületek túlzsúfoltak, az utak állapota pedig, inkább a harminc évvel ezelőtti Balkánra emlékeztet, mint egy európai fővárosra.

Az autózásról kényszerűen lemondva, marad tehát, a tömegközlekedés, amely ugyancsak átalakulóban van. A Déli pályaudvart immár elkezdték kikerülni a vonatok. A reggeli gyorsok a Kelenföldi pályaudvarról a józsefvárosi, és a kőbánya-kispesti pályaudvarokra irányítják át az ingázó munkásokat. Világosan látszik, hogy a Déli pályaudvar évek óta tartó, szándékos elhanyagolása valami nagyobb, eltitkolt terv része. Évek óta emlegetik, hogy a Déli pályaudvart felszámolhatják, állítólag szórakoztató központot terveznek oda, és az elvetemültebb pletykák szerint már megvan a tulajdonosa is. Tovább bővítenék Disney…, akarom mondani, Budapest Landet. Közben, az utazó közönséggel, a Kelenföldi pályaudvar befogadó képességével, vagy inkább, képtelenségével senki sem foglalkozik. Azzal sem törődik senki, hogy az ingázóknak nincs elegendő és megfelelő csatlakozásuk. A lényeges kérdés jelenleg az, hogyan tegyék zártkörűvé a remek Budapest vállalkozást. Mégsem engedhetik, hogy ott, ahol komoly üzletről szól minden, ingázó munkások hada verje fel a város reggeli és délutáni csendjét!

Első pillantásra tehát, úgy tűnhet, Budapestnek nincs gazdája, pedig, nagyon is van. Éppen most szorítanak ki ők minket a saját fővárosunkból. Azok a negyedek pedig, amelyek ezeknek a pénzembereknek nem számítanak, az ebek harmincadjára kerülnek, akárcsak a Keleti pályaudvar környéke, amelynek a homlokzatát felújították ugyan, de a többi része szégyenletes rom csupán. Ott olvastam nemrég ezt a feliratot: „Pesten nincsenek istenek!” Piros festék sprével fújták a lépcső oldalára, mint egy figyelmeztetést. És valóban, egyetlen isten van itt, és az bizony a pénz, amely mindenhatóvá vált. Ez látszik ma Budapesten, minden négyzetméteren, valamint az, hogy a régi Budapest örökre elveszett…

Czeglédi Andrea

A magyar politikai kereszténység zátonyra futott…

 

Valahogy kimaradni látszik a kereszténység a hazai politikai terminológiából. És ez jó! Ugyanis a kereszténység értelme nem abban áll, hogy szabadon gyakorolhatjuk a vallásunkat, hogy a politikai vezetők az első sorban ülnek egy-egy ünnepi nagymisén, istentiszteleten, és a kamerák előtt hosszan kezet ráznak a püspökkel, a lelkésszel, és verik a mellünket, mert felújítottak templomokat a Kárpát-medencében. Ugyanakkor nem akarjuk észrevenni a saját súlyos hibáinkat, mert a mi bűnöseink jobbak, mint mások bűnösei, a mi rablóink jobbak, mint mások rablói, a mi pedofiljaink elfogadhatóbbak, mint mások pedofiljai stb… Ez a hozzáállás széles körben látható, tapasztalható. Azonban, ha kereszténynek valljuk magunkat, akkor mind a Tízparancsolat, mind Krisztus tanításai azonos módon vonatkoznak államtitkárra, miniszterre, hétköznapi emberre… nincs mérlegelés, csak törvény!

A sokat emlegetett keresztény kultúra, mint nemzetmegtartó erő is elvész, amikor a kereszténységgel ellenkező törvényeket hozunk, amikor bizonyos politikai előnyök és kötelezettségek okán az egyik tömeggyilkos háborút támogatjuk, a másikat elítéljük, közben pedig hangoztatjuk a kereszténység fontosságát. A politikában persze nehéz kereszténynek lenni, főleg akkor, amikor nemzetközi szinten is már-már követelmény a keresztényüldözés, a hit és a vallás háttérbe szorítása.

A hazai politikai kereszténység alapvető hibája, bűne azonban nem a melldöngető, színpadias kereszténység, hanem a gyermekek magárahagyottsága, kihasználása, az oktatás és a lelki nevelés hiánya, amelynek súlyos hátrányait már ma is tapasztaljuk. Nem elég ugyanis az egyházi iskolák támogatása, hiszen a gyermekek túlnyomó többsége állami fenntartású iskolába jár, ahol a tantervnek, az oktatandó tananyagnak kellene bizonyos elemeket tartalmaznia ahhoz, hogy a jóra, a szép iránti igényre nevelődjenek a fiatalok. A szakbarbár-nevelés, az oktatás alacsony színvonala a jövő eljátszása. A zenei nevelés és a művészettörténeti ismeretek hiánya pótolhatatlan veszteséget jelent mind szellemileg, mind lelkileg a felnövekvő generációk számára.

Hogyan függnek össze ezek a hiányosságok a fiatalok lelki nevelésével és a keresztény értékek ismeretének átadásával? Úgy, hogy mind a zenei korszakok, mint pedig a képzőművészet, építészet a keresztény életszemlélet fundamentumára épültek, tehát, az érték iránti igényre nevelés magában foglalja a feltételezett érdeklődés kialakulását a kereszténység iránt is. A lelki nevelés, korábbi művészeti korszakok és a más népek tisztelete is alapvetően a zenei oktatásban és a művészettörténeti képzésben rejlik.

Persze, nem hagyatkozhatunk csak az iskolai körülményekre és a tanórákon korábban elsajátítható, de ma hiányzó tananyagra, oktatásra. A gyermek fejlődését a szakemberek szerint az első hét év határozza meg. Hogy is áll ez az első hét év a mai társadalmunkban? A kép drámai. Három éves kortól kötelező az óvoda. Ez azt jelenti, hogy a gyermeket kiszakítja az édesanya, a család szeretetéből, és idegen emberekre bízza a nap nagy részében. Az óvodában nem biztos, hogy azt a tudásanyagot, szeretetközösséget kapja és éli meg a gyermek, amit az édesanyjától, a családtól kapna, amire igénye lenne. Az első hét év tehát, már egy lelki skizofréniában telik el, és nem alakulhat ki a gyermek lelki, szellemi egyénisége. A szülőnek marad a hétvége, amikor saját fáradtságát piheni ki, és a gyermek – sajnos érethető módon – a második helyre kerül.

A családtámogatások is ennek a rendszernek a függvénye, hiszen, ha az első három gyermek között nincs egyéves munkaviszonya az édesanyának, akkor semmi nem jár neki, sőt, még a TB-jét is maga után kell, hogy fizesse. Így, a gyermek sok esetben nem áldássá, hanem teherré válik számos családban. Összességében pedig a gyermek a leghátrányosabb helyzetbe kerül a mai családtámogatási és egyéb nevelési, oktatási szabályok, rendeletek és törvények miatt.

Alapvetően tehát, az oktatás területén lehetett volna és kellett volna tenni azért, hogy ma egy sokkal értelmesebb, lelkiekben sokkal gazdagabb, nemzettudatában sokkal megfontoltabb és hazaszeretőbb generációt lássunk. Elhanyagoltuk a fiatalságot és ezzel visszafordíthatatlan negatív folyamatot indítottunk el. Ma kórusban kiabálják a véleményüket… és ezek a fiatalok nem „előbújtak”, hanem az elmúlt 16 év termelte ki őket a nemtörődömséggel, az önámítással, a pénzcentrikus, hatalmi gőggel.

Nagy bűn az is, hogy a magukat keresztényként aposztrofálók a magyarság és a kereszténység egységét csak keresztény érték- és hagyomány szinten említik, noha mindkét életforma, életmód magán kellene, hogy viselje a magyarság és a kereszténység méltóságát, a keresztény szeretet jellemzőit és a hitet. Ezek nélkül csupán egy lemerült, töltő nélküli okos-telefonhoz, vagy egy monitor nélküli asztali számítógéphez hasonlítható a kereszténység és a magyarság fogalma. Az elmúlt évek során ugyanis leküzdötte magát a jobboldali média és általában a politikai szóhasználat arra a gyűlölködő szintre, amelyen az ellenfél tobzódik.

A tét, amelyért ma folyik a küzdelem drámaian nagy, hiszen az ország jövője, sorsa, a nemzet megmaradása forog kockán. Az idő azonban rövid a társadalom döntéséig. Korrigálni, jóvátenni a rossz rendeleteket, törvényeket, a társadalomnak nem tetsző intézkedéseket, ennyi idő alatt már nem lehet. Azonban az őszinte beszéd, egyes felelős politikusok leváltása, a további ellenzéki sárdobálás megelőzése még segíthet, ha mindezt méltósággal és kellő alázattal tesszük.

Azt sem kellett volna elfelejteni, hogy Mária országa különös anyai védelemben részesülhet, ha ezt komoly önvizsgálattal és őszinte hittel kérjük a Magyarok Nagyasszonyától, az Istenszülőtől. Isten segítsége nélkül, hit nélkül és kereszténységünk megélése, őszinte megvallása nélkül 2026 áprilisában veszíteni fogunk. Ideje tehát gondolkodni, a harcosokat a Máriás zászló alá terelni, átértékelni és keresztényként élni… politikusként és magánemberként egyaránt! Mert „Isten útjai kifürkészhetetlenek.”

Stoffán György  

Adj békét Uram! – a gyűlölet évada

„A helyzet az jó, de nem reménytelen”… – énekelte Szörényi Levente abban a korban, amikor ez valós tényfeltárásnak számított Magyarországon. Ma azonban már más a csillagok állása. A helyzet jó lehetne, azonban a társadalom egy részének a szellemi kapacitása reménytelen. Olyan gyűlöletet generált a politika, amely párját ritkítja még történelmünk elsárgult lapjait böngészve is. Talán, 1919-ben volt hasonló őrület, amikor – mint ma is –, az irigység, a proletár gőg és a kapzsiság határozta meg a minden értéket lerombolni vágyó tömegek viselkedését és érzelmeit. Persze, ehhez minden időben szükség van vezérre, pártra, politikai iránymutatásra, és arra, hogy a fennálló rend erőtlensége nyilvánvaló legyen.

A pártoskodás nem ismeretlen ama sárgult lapok szerint Magyarországon. A politikai gyilkosság, az árulás, minden korszak sajátja volt és maradt. Amolyan magyar virtusnak is mondható. Czillei, Kinizsi, a Károlyiak, Szálasi, Rákosi, Kádár… ebbe a kategóriába tartoztak, s meglehetősen drámai korszakok követték az árulásukat. Börtön, kivégzések, száműzetés, a nép tragikus és máig ható meghasonlottsága. A kommunizmus értékromboló és hitellenes rendszere végképp elfordította a társadalmat attól az ezer esztendős hagyományos létformától, amely az árulások és gyűlölködések elburjánzását akadályozta.

A nemzet politikai vezetőit megölték, elüldözték, az egyházak erkölcsi iránymutató rendszerét felszámolták, a magyar értelmiséget megsemmisítették. Azok, akik vállalták a veszélyt, kis csoportok oktatásával és a fiatalság földalatti nevelésével próbálták menteni a menthetetlent. Azonban a társadalom nagyobbik része elvesztette a klasszikus kapaszkodóit, és a vörös, liberális istentelenség karmai közé került, majd az ezek által nevelt fiatalság a hazaszeretet és a hit helyett az egoizmus, a kapzsiság és az irigység szakadékába zuhant, erkölcsi és szellemi nevelés nélkül.

A magyar keresztény értelmiség súlytalanná vált. Képviselete sem a politikában, sem az élet más területein nincs, az ország sorsába pedig nem szólhat bele. Ma, még mindig egy átmeneti, skizofrén korszak erkölcsi mélységeiben hadakozunk a történelmi igazságokkal, a kommunizmusban szocializálódott ország-vezetés irányítása mellett, egy erőltetett, de súlyosan hiányos teológiai tudású, politikai keresztény szellemiséget hangoztatva.

Az ellenzéki pártok is a teljes talajtalanság, kulturálatlanság és gyűlölködés őrületében tobzódnak, őrjöngve és vagdalózva csörtetnek a hatalom és az ezzel együtt járó pénz megszerzésének útján. Az ország, a nemzet, a nép sorsa senkit nem érdekel. A megszerzett vagyon megtartása és a megszerezhető vagyon és hatalom elérése hajtja a mai politikai élet minden egyes szereplőjét, a nép pedig, mint a birkanyáj, kettészakadva, a saját vezérkosát követi, és ha kell, egymást is agyontapossa a politikusok anyagi biztonsága érdekében, mert primitív és gondolkodásra alig képes, így bármilyen ócska hazug ígéretet elhisz.

Pedig lehetne mindez másképpen is

Ha a politikai pártok nem a személyes jólétükért küzdenének, ha nem egy liberális világ parancsait követnék jó pénzért, hanem a nemzet és a nép jóléte hajtaná őket, akkor képesek lennének egy asztalhoz leülni és a saját programjaikat megvitatni, egyeztetni más pártok programjaival. Amíg ez nem történik meg, addig egy párt sem hiteles! Hiszen, mindegyiknek van jó ötlete, vannak jó programjaik, igazán értékelhető elképzeléseik. Ám, ezeket a másik párt gyalázásával fűszerezik, és ekként hiteltelenné válik a jó gondolat is. Ez utóbbi magatartást nevezzük proli, kisstílű, ócska magatartásnak, hiszen az, amire hivatottak lennének, az a visszájára fordul és gyűlöletet szít a nemzeti egység és a megmaradás garanciája helyett.

Le kell ülni, tárgyalni, be kell fejezni a hangulat, a gyűlölet, a viszálykodás keltését! A választott szolgák és a megválasztásra várók közös felelőssége az ország sorsa. Ez a felelősség pedig nem a gyilkosságra felbujtásban, hanem a nemzet érdekképviseletében nyilvánul meg!

Ha nem lép fel a rend érdekében a rendért felelős állami szerv, ha a jog nem alkalmazza a törvényt a bűnözőkkel, a bujtogatókkal szemben, és nem védi meg azokat, akik erre rászorulnak, ha tovább folyik a gyalázkodás, akkor Magyarországnak gyászos vége lesz! Azoknak is, akik a kormány mellett vannak, és azoknak is, akik ma akasztani szeretnének.

Újra kell tehát gondolni minden politikai tényezőnek a saját erkölcsi és verbális megnyilvánulását, szellemiségét és kötelezettségét. Mert nem csak a nemzet, de ők maguk is elnyerik azt, amit érdemelnek. Csak néhány hónap választ el a voksolástól, van még idő átgondolni azt, hogy gyilkosok, vagy béketeremtők legyenek azok, akik a nemzet szolgálatára jelentkeznek, de ma még, gyűlölködőkként a nemzet ellenségei. Az igazság ugyanis, mindenképpen a felszínre tör és elmossa az embertelenséget, az igaztalant…

Stoffán György

Püspökök és papok elszámoltatása – az átlépett vörös vonal

 

A történelem, ha kicsit összezsúfolva is, de ismétli önmagát. Az egyik politikai niemand-aspiráns, kérdésre olyan kijelentést tett, amelyben pártja és önmaga teljes valója benne van. A proli söpredék kedvére kijelentette, hogy a püspökök és papok elszámoltatása is megtörténik, ha be-, vagy feljelentik az illető püspököt, papot. Tehát, mit is mondott a pannonhalmi főapáttal fényképezkedő, egykori egyházi iskolás? Azt mondta, hogy elég egy rákosista jellegű feljelentés, és már megy is a hatóság a püspöki palotába, kolostorba, hitközségbe vagy a plébániára…

Ez a fenyegetés azonban, tűrhetetlen. A civil politikai élet aljasságaival, a hazudozásokkal, politikai szereplőkkel, sem mint író, sem mint újságíró, sem mint magyar állampolgár nem foglalkozom, mert az a stílus és erkölcsi mélység rangon aluli. Hiszen az ember arról sem ír, ha véletlenül belelépett a kutyaürülékbe…

Akkor viszont félre kell tenni minden távoltartási fogadalmat, ha a nemzeti megmaradás egyetlen lehetőségét biztosító szervezetek fenyegetettsége megjelenik a politikai palettán. Kivált úgy, ha ez a fenyegetettség azzal párosul, hogy a társadalom legaljának a feljelentgetési vágyával összeköttetik. Az egyházak ma az Unió „értékei” szerint üldözés alatt állnak Európa szerte. Magyarország még kivétel ez alól, azonban a minapi fenyegetés azt jelzi, hogy mind a keresztény, mind az óhitű papok, püspökök, elöljárók veszélyben vannak. A veszélyt pedig az jelenti, hogy a politikus aspiráns annak az Uniónak a követeléseit akarja beteljesíteni, ahol gyermekeket vesznek el a vallásos nevelés miatt a szülőktől, ahol a pedofíliát nem büntethető jognak akarják tekinteni, ahol papokat lehet istentisztelet alatt vegzálni, megölni, ahol a merénylőket pszichikai terhelés miatt nem lehet felelősségre vonni, ahol a jog ma már a hatalom egyik végzetes eszköze.

Csak emlékeztetnék arra, hogy püspököket, papokat, lelkészeket, rabbikat tett ártatlanul áldozattá az a rendszer, amelynek áporodott szagát most kiengedte a palackból a hataloméhes, beteg milliomos. Abban a rendszerben megszüntették a szerzetesrendeket, azaz megvonták a működési engedélyeiket, elzavarták a betegeket szeretetből ápoló szerzetesnőket, Gulágra, Andrássy útra vagy egyenesen a halálba küldték az egyházi személyeket. Ha belegondolunk, akkor azt láthatjuk, hogy a mai Magyarország legfőbb problémája, hogy akkor, ezek a kommunisták – akiknek a mostani szellemi utódai arra várnak, hogy a már megírt feljelentéseket átadják az új hatóságnak –, minden értéket, erkölcsi normát, értelmet a sárba tiportak, megszüntettek, büntették azokat, akik nem adták fel. Hosszú-hosszú lista volna felsorolni név szerint a meghurcoltakat a püspöktől a rabbiig. És hosszú volna az a tanulmány is, amelyben kifejtenénk, hogy az a korszak hol és mennyit ártott a nemzetnek, a megmaradt országnak. Ma ugyanezt vetítette előre a pártvezér. És ezt egyetlen magyar sem tűrheti el, mert ha az egyházi személyeket vegzálják, feljelentetik az alja néppel, az azt jelenti, hogy sem Istent, sem embert nem ismer a hatalomra éhes áruló.

Papjaink, püspökeink, tiszteleteseink és rabbijaink tisztességgel végzik a munkájukat, sok falut, települést látnak el egy személyben, s ha van némi vagyonkájuk, az haláluk után családjukra, ez nem lévén az egyházukra száll.

Épp elég volt a sok vádaskodás, gyalázkodás, az összemosás és az általánosítás az elmúlt évek sajnálatos eseményeit követően. A mostani fenyegetés viszont felhívás is egyben. Ha visszatérne az egyházüldözés, a papok elleni koncepciós nyomozgatás és feljelentgetés, akkor minden normális magyar embernek – akár hívő, akár nem – ki kell állnia és meg kell védenie a papját, lelkészét, rabbiját. Ugyanis a politika nem mérgezheti meg a hívő emberek lelkét, nem gyalázhatja meg még egyszer, kommunista szokás és rend szerint az egyházakat, amelyek a Teremtő Isten igazságát hirdetik, emberfeletti munkával, amelyek az erkölcsi és hitbéli tanítással egyedüliként vezetik a fiatalságot, ezzel biztosítva ebben az ocsmány, proli világban a normalitást és ezzel a jövőt.

Aki ebbe bele akar, bele mer tiporni, azt haladéktalanul ki kell vetni a társadalomból, eszméit be kell tiltani. Akármennyire is szajkózzuk a sosemvolt 1789-ben született demokráciát. A hívő embereknek, és a nem hívőknek egyaránt ki kell egyenesíteniük a kaszát, és megakadályozniuk azt, hogy még egyszer végig kelljen élni azt a kort, amely 1789-ben kezdődött, 1919-ben kiteljesedett egy kis időre, majd a vörös bosszú 1945-től folytatódott – akár napjainkig. Bár, sokan megérdemelnék, hogy megtapasztalják a valós diktatúrát, a politikai rendet, a lefüggönyözött Pobedák és Recsk világát…

Ha tehát, ezt az egyházgyűlöletet szabadjára engedjük, akkor Magyarországnak vége. Aki ugyanis a hívő magyar emberek püspökeit, papjait, lelkészeit és rabbijait akarja vegzálni, az a magyar nemzetet vegzálja. Ez pedig – mint már láttuk száz éven belül –, nagyobb bűn, mint a hazaárulás. Úgy is kell viszonyulni hozzá…

Stoffán György

Kegyetlen kufárkodás a bazilikában

A mai budapesti utam bosszúságból és csalódásokból állt. Kórházból jövet – mert arra vitt az utam –, gondoltam belépek a Szent István bazilikába adorálni. Hiszen, nemrégen volt a nagy ünnep, amelyen betegségem miatt nem voltam Budapesten, mert nem tudtam volna végigállni az ünnepi misét. Így örültem, hogy ma ezt a kényszerű mulasztást, ha csak egy csendes imával is, de pótolni tudom a Szent Király Jobbjánál. S mert a Budavári Koronázó Főtemplomba és a Tihanyi Apátságba a belépti díj nélkül is – egy imára –, be lehet menni, odaballagtam a bejárathoz, ahol a nyikhaj kölyök, kezében valamilyen leolvasóval – nem Olvasóval! –, értetlenül megkérdezte, hogy miben segíthet, mivel jegy nem volt nálam. Mondtam, hogy csak egy imára lépnék be a bazilikába. Mire nyeglén és fennhéjázó módon a kassza felé mutatott…, hogy ez csak úgy lehetséges, ha megveszem a jegyet. Tehát, adorálni ma egy budapesti bazilikában, csak pénzért lehet! Persze, nem túl keresztényi módon, a melegtől kínlódva, elöntött a düh. Miféle ócska rendszer ez, ahol a magyar, keresztény polgár nem mehet be az államalapító Szent Istvánról nevezett budapesti bazilikába?

Ennek a felháborodásomnak hangot is adtam, mire a nyikhaj kölök azt mondta, hogy beszéljem meg ezt Erdő Péter bíborossal. Ha ezt így, és egy kocsmában vágják a fejemhez, akkor bizonyára az ifjú jegyvizsgáló kápónak két fogával kevesebb lett volna, mint amennyivel eljött otthonról. Ám, egy bazilika bejáratánál, sok keskenyszemű, fekete és egyéb turista láttára effélét nem tesz a halandó, kivált – ha vallását ugyan e bazilikában gyakorolni nem tudó, de – magyar keresztény az ember, s esetemben mintegy negyvenöt éve katolikus újságíró és író is. Nos, a kis kápó jegyszedő foga megmaradt, én pedig a templom előtt bevettem az szívritmus zavar elleni gyógyszereimet, mivel az ember, nyugtató szilvóriumos lapos üveggel nem jár kórházba.

A sárga, fekete és mesztic közönség, valamint külföldi, reverendás papok özönlöttel az egykor volt magyar, budapesti bazilikába, jó pénzért megvásárolt jegyükkel. A kis kápó ezeket a fizető vendégeket mosolyogva fogadta. Pecunia non olet. Magyarország Prímását természetesen nem zavarom azzal, hogy írok neki e nem csak engem bántó esetről. Ám javaslatom van erre a megalázó, kufárviselkedésre, amely eredményeként a Szent Jobbot, mint a vásári portékát mutogatják pénzért, s pár ezresért meghajthatnám a térdemet még a tabernákulum előtt is… azaz, az Úr Jézus előtt… pénzért.

Át kellene szervezni ezeket a pénzcsináló műveleteket. Eleve érthetetlen és felháborító, hogy a Szent István Bazilikában egy magyar-keresztény vagy csak simán magyar embernek fizetnie kell. Ám, ha már kell, akkor miért nem elég ennek a fizetési kötelezettségnek a felmentésére, ha a magyar, keresztény ember azt mondja, hogy csak egy Miatyánkra ugrana be?

Miért nem vezetik be azt, hogy aki az 1 %-át a Katolikus Egyháznak utaltatja a NAV-val, az kapjon egy kártyát, ami feljogosítja az ingyen adorálásra mindaddig, amíg a templom – ez esetben a bazilika – nyitva van a közönség előtt? Ezernyi megoldás lenne a szatócsmegoldás helyett. Ugyanis azt megakadályozni, hogy az Isten házába – fizetség nélkül – bemehessen bárki imádkozni, aki magyar és keresztény, és aki egyházadót fizet, az nem igazán keresztényi eljárás. Ha jól emlékszem, ilyen esetben Jézus kötelet font…

A dolgot legegyszerűbben úgy lehetne megoldani, hogy magyar személyi igazolvánnyal – amit a kis kápó leolvashat a kütyüjével – minden magyar bejuthasson a Szent Jobbhoz, és adorálhasson az Oltáriszentség előtt.

„Kis kápót” írok, mert egy apró mentegetőzés még elhangzott a részéről: „Nem rajtam múlik, én utasítást hajtok végre…” Mint az egykori háborús bűnösök, akik ugyanezzel a „magyarázattal” éltek számonkérésük idején.

Csendes imádság helyett bosszantó és megalázó volt a délutánom. Elsétáltam hát a Deák térre, ahol a templom ajtaja nyitva volt, az oltáron egy Feszület és a Szentírás… Itt, ingyen mondtam el ugyanazt az imát, amelyet a bazilikában szándékoztam volna elmondani. És éreztem a megnyugvást, amit egy „istenháza” nyújt a hívő embernek… Ebben a lutheránus templomban, egyháztörténeti tanulmányaimból valami visszarémlett: Luther, egykori római útjának fájdalmas tapasztalatai…

Azt, e csalódást jelentő délutánon megfogadtam, hogy a budapesti Szent István Bazilikába többé nem teszem be a lábamat. Még ingyen sem! Mert vásári mutatványosokkal, Szent István Jobbját keresztény-magyaroknak pénzért mutogató vásárosokkal eddig sem kokettáltam. Eztán sem fogok…

Stoffán György

Hadházy hatvanpusztai feltáró munkája nélkülözhetetlen

 

A hatvanpusztai leleplezések sorozata immár olyan lett, mint a „Guldenburgok öröksége” sorozat. Az ember várja, mikor tárul elénk valami új fordulat. Egy aranyozott WC-kagyló, véletlenül leejtett és otthagyott betétkönyv, krokodilok, elefántok, Hadházyra vadászó mesterlövészek vagy éppen egy muzeális vaskályha, amit egyenesen Netanjahu adott el Győző bácsinak az Ecserin, több millió uniós, lopott forintért. Hadházy mindent tud, mindent fotóz, mindenről kap a bennfentesektől képeket, videót, amit akar. Attól sem retten vissza, ha szándékosan balesetet kell okoznia, mások életét veszélyezteti – mert simán letagadja.

Ezzel a magatartással viszont, hatalmas szolgálatot tesz a nemzetnek. Hiszen, megtudhatják a követői, hogy harminc-egynehány év alatt miként lehet előbbre jutni egy jó vállalkozással, és miket lehet építeni egy lepusztult gazdaságból.

Csakhogy… a társadalom nagyobbik része már megcsömörlött ettől a túlbuzgó lebuktatás-sorozattól. Ugyanis világos, hogy Hatvanpusztán minden tégláról és minden tetőcserépről számla van, minden munkát kifizet a megrendelő, és semmilyen törvénytelenséget nem követ el egy olyan vállalkozó, aki egy életen keresztül gazdasági ügyekkel, cégvezetéssel és beruházásokkal foglalkozott. Idősebb Orbán Győzőnek nem volt szüksége sikkasztásra, csalásra, smuglerolásra ahhoz, hogy megépítse, és ezzel megmentse az egykori főhercegi gazdaságot.

A mai ellenzék csak abból tud kiindulni, ami a saját lényege. Hiszen a mai ellenzék képviselői egytől-egyig azért hazudozinak a választási kampányokban, mert a civil életben éhen halnának, de a pártelkötelezettséghez, és a képviselőséghez nem kell ész, lelkiismeret, hazaszeretet. Mindössze kellően kiképzett, nagynyelvű üleptisztítónak, gerinc nélküli pondrónak kell lenni, és szemrebbenés nélkül kell hazudni a választóknak a kampánygyűléseken. Ebben az életszemléletben pedig, nincs benne a tisztesség, s hazaszeretet, a nemzetért való tenni akarás – akár ingyen is, ha úgy hozza a sors. Így, számukra felfoghatatlan és elképzelhetetlen, hogy másképpen lássák a világot, mint amilyen a saját világuk.

A proliságért nem mennek a szomszédba, mert az a vérükben van. Mások mikrokozmoszát felrugdosni, létrákról bámészkodni, másokról össze-vissza hazudozni régen csak a képzett, besúgó házmesterek voltak képesek. Ma már ez a házmester mentalitás beköltözött a demokrácia farvizén a Parlament falai közé, és igyekszik – mint Rákosi és díszes társasága –, minden értéket bekenni azzal a végtermékkel, ami belőlük árad.

A dolog kontraproduktív. Ugyanis, ha valakit sokat ócsárolnak, szidnak és alaptalanul vádolnak, akkor a magyar ember, a választó ezt megérzi. Elege lesz a rágalmazóból és mindenből, amit ki akar teregetni, mint kampánytémát. Kivált, ha ezt az aljas embertelenséget idegen érdekekért, nagy pénzért teszi.

Volna ugyanis jogosan emlegethető gazemberség, épp elég. Csakhogy az „épp elégből” jutna rendesen minden politikai szegmensnek, ha testvériesen elosztanánk. Bár, fölösleges is számháborúzni. Az elmúlt harmincöt év kitermelte mind a szemetet, mind az értéket.

Summa summarum: Hatvanpusztán nincs, és nem is volt visszaélés, azonban Hadházy és hasonszőrű, szentté avatásra, koronázásra és bársonyszékre aspiráló politikustársa remek munkát végez a Fidesz számára. Olyat, amilyet utoljára Gyurcsány Ferencnek sikerült elvégeznie tizenhat esztendeje. Remélhetőleg nem hagyják abba, és ennek köszönhetően nem a baloldal viszi el a pálmát 2026-ban. Azonban, a Fidesz se feledkezzen el majd meghálálni ezt a sziszifuszi munkát, amelyet az országjáró koronaherceg és Hadházy végez a Fidesz győzelme érdekében…  

Vitázni, valós disznóságokat feltárni, gyűlölet és trágárság nélkül versengeni lehet és kell is. Mindezt persze csak úgy, ahogyan az amerikai bíróság előtt mondják a tanúk, az eskü szövegében: „Az igazat és csakis az igazat.” És ha ezen felül még szalonképes is valaki, az sem baj…

Stoffán György

Szent István napja – Szent István városában, Székesfehérváron

 

Ma, minden nemzeti és állami ünnepet áthat a politika bűze, a pártok ócska, züllött, primitív versengése, amely versengésből csak a nemzet szolgálata hiányzik. Van azonban egy hely, ahol a keresztény nemzet, annak hite és Patrónusa jelenik meg, ahol a nemzeti érzés, a hazaszeretet és az összetartozás áll a középpontban. Ez a hely a templom. Az ünnepi szentmise, s benne a homília, amely tanít, erősít, és utat mutat.

Az elmúlt napok ünnepei és Szent István király napja – augusztus 14., augusztus 15., és augusztus 20. –, három olyan tanító szentbeszéddel ajándékozta meg Székesfehérvár hívő népét, amely szentbeszédek az ország egészéhez szóltak, bölcsen, megfontoltan és utat mutatva a Nagyboldogasszonyban való remény által, Szent István művének követésében.

Spányi Antal megyéspüspök egyszerre tartott hittanórát, történelemórát és ez által nagyon is megfogadandó útmutatást. Ebben kiemelte az ifjúsággal való törődés kötelezettségét, mint nemzetünk megmaradásának zálogát és a keresztény hitünkhöz való visszatérést, az ebben való megerősödést, amely nélkül nincs jövő, nincs megújulás. A megyéspüspök a példamutatás fontosságáról is beszélt, amely ma a legnagyobb feladata a hívő keresztény, magyar embernek.

A homíliákat hallgatva megelevenedett a hallgatóság előtt a két nagy püspökelőd, Prohászka Ottokár és Shvoy Lajos szellemisége, akik Spányi püspökhöz hasonlóan a nemzet és a magyar kereszténység védőbástyáiként harcoltak a legveszedelmesebb időkben is, a szeretet és a józan ítélőképesség pajzsát maguk előtt tartva.

Szent István örökségéről, feladatainkról és kötelességünkről ebben a három napban, és ebben a három homíliában minden megtudhattunk. Békével, lelki épüléssel, hitben és hazaszeretetben megerősödve távozhatott a hívő magyar keresztény a székesfehérvári Szent István székesegyházból, a magyarság, Szent László által elrendelt legrégebbi és legnagyobb ünnepén, ahol az ünnepi homilia zárómondata a legszebb könyörgés volt:  "Isten áld meg a magyart!"

S.Gy.

Az „előmászott generáció” védelmében

 

Nem hagy nyugodni az a meglehetősen bunkó stílusban előadott, cinikus és képzelt felsőbbrendűségtől bűzlő néhány igaztalan mondat, amelyet „tanult kollégám” préselt ki magából, „jobboldali, keresztény, nemzeti”, de inkább csak a szánalmas megélhetési acsarkodó szellemisége szerint, nem gondolva az általánosítás bumerángjára. Hiszen, a Fidelitas is ez a generáció:

 – „Előmászott egy generáció, akinek tényleg életében az volt a legnagyobb nehézsége, hogy hétvégén melyik koncertre menjen, meg hogy »hol fogok tanulni: Berlinbe menjek vagy Amszterdamba?« Meg hogy micsoda mocskos diktatúra van itthon. Hát már kábítószerezni sem lehet, mert a szemét, mocskos Orbán-kormány üldözi a dílereket – ez volt életük legnagyobb baja”

A fenti mondatokkal az a baj, hogy általánosít. Egy kisebbségi, újgazdag mentalitást próbál rákenni a mai magyar ifjúság egészére, ami önmagában is botorság és igaztalan vádaskodás csupán. Ha nem a szerencsejáték szeretete és a pártkönyvecske alacsony száma határozná meg fennhéjázó mivoltát, hanem tanítana valamelyik iskolában, akkor valóban tisztában lehetne a leszólt ifjúság valós helyzetével, amely nem az ő elit látásmódját igazolná, hanem valami egészen mást. Habár nem is lenne fontos, hogy tanítson. Elég volna észerevenni a hétköznapi emberek, gyermekek problémáit, létét. Ám, az a közeg, amelyben ő él, erre képtelen. Ugyanis ma, az egykori proletár társadalmi rétegből kinőtt, elitnek nevezett, többnyire kulturálatlan újgazdagok, nem látják és nem is akarják látni, hogy az ő gazdagodásukkal paralel, hogyan süllyedt le a társadalom többi része. Nem látják, hogy milyen súlyos mulasztások tornyosultak fel az elmúlt harminc év oktatáspolitikájának drámai hibáiból, a hülyeneveléssé süllyedt oktatáspolitikából, ahol a közismereti tárgyak nem számítanak, és a gyermeklélektan már ismeretlen fogalom a most végző pedagógusok előtt.

Az elmúlt harmincöt évben felszámolták a közösségeket, s nem támogatták kötelező módon a cserkészetet sem, amely életre neveli a fiatalokat, közösséget biztosít számukra, és egy kulturális közeg részesei lehetnek a cserkészmozgalomban résztvevők. A közösségek hiánya ártó és veszélyes a fiatalok számára, mert ha nincs szervezett kultúrközösség, akkor kialakul az utcán nevelkedettek közössége, s ezek legtöbbnyire a társadalmi normáktól erősen eltérő életmódot tükröz.

Az a kisebbség, amelyet „tanult kollégám” említett a vele készült interjúban, leginkább az újgazdag prolik gyermekeiből áll. A lázadó, de jó körülmények között élő fiatalokkal sem az elmúlt harminc évben, sem az utóbbi tizenhat évben nem törődött senki. Nem szerveztek közösségeket, nincsenek már délutáni szakkörök, foglalkozások, a tanár együtt bagózik az iskola előtt a diákkal, nincs tisztelettudás, viselkedni sem tanítják meg a gyerekeket, és a rendet sem tanulják meg, mert a jó oktatáspolitika a statisztikai adatokban kell, hogy megnyilvánuljon, nem pedig az oktatás és a gyermekekkel való foglalkozás eredményességében. Úgy pedig, végképp nem lehet tanulni és tanítani, ha a sérült, speciális foglalkozást igénylő gyermekeket a nem sérültek közé sorolják. Így sem a sérült, sem a nem sérült gyermek nem kapja meg a számára fontos ismeretanyagot. Ez a probléma leginkább az általános iskolákat sújtja.

A kolléga ostobaságát és tudatlanságát az is igazolja, hogy Berlint, Amszterdamot emlegeti a továbbtanulási igényként, és általánosítja is az összes botor és igaztalan megállapítását. Megjegyzései gyalázatosak.

Ugyanis, eszerint nem tud azokról a gyermekekről, akik minden nyáron dolgoznak, hogy tehermentesítsék a szülőket, akik kisebb testvéreikre vigyáznak a tanulás mellett, hogy a szülő dolgozhasson. És ezernyi kis hősről és hőstettről sem tud a politikából remekül élő publicista azt az „előmászott generációt” tekintve, akikről lenézően, sértődötten és látszólag a kormányt védve beszélt. Ezek a fiatalok vagy a szülőnek segítenek, vagy az ingyen jogsi gyakorlati oktatására gyűjtenek, hiszen a tizenegyezer forintos óradíjat sem tudja minden család állni, esetleg nyelvvizsgára gyűjtenek, hiszen ennek a díját is előre le kell tenni… Esetleg használt autóra rakosgatnak félre. Igen, vannak olyanok is, akik elmennek egy fesztiválra, koncertre, ám előtte végigdolgozzák a nyarat.   

Pedig… ezek a mai fiatalok – bárhonnan nézzük –, az elmúlt harminc és az elmúlt tizenhat év eredménye. Az értékeivel, a hőzöngésével, a tanulásával, a magára hagyottságával, a rossz vagy jó körülményeivel együtt. Mert ezzel a generációval senki nem törődött néhány cserkészvezetőn, lelkészen és papon kívül, a harácsoló és a kapzsi politikai mindennapokban.  

„Tanult kollégám” cinikus és visszataszító véleménye elmondásakor néhány dolgot elfelejtett. Az a fiatal generáció, amelyet általánosítva besorolt az „előmászott generáció” primitív kisebbségbe, nem is sokára ott áll a patikában a pult másik oldalán, hogy kiszolgálja a nagyarcú, vén megmondó embert, ő lesz az orvos, aki gyógyítja, s ő lesz az öregotthonban is, ahol a pelenkát cseréli róla. Mert hála Istennek kevés az olyan fiatal – s ők is inkább a kolléga köreiből – akik olyanok, amilyennek leírta őket… Hiszen, minden bizonnyal ezt látja a saját köreiben. Ideje volna az interjú ostobaságaiért és sértő, igaztalan állításokért bocsánatot kérni!

Stoffán György

„Magyarországról, édes hazánkról”… A Kárpát-haza visszatér

Patrona Hungariae

Az ember nem lehet ott mindenütt, ahol ünnepelnek, ahol a magyarok örömmel, könyörgéssel, kínok között fordulnak a Boldogasszonyhoz, Krisztus anyjához. És ez az öröm, könyörgés, kín és gyötrelem egy és reményt adó az egész Kárpát-medencében. Mert ebben vagyunk egyek. A történelem során mindenért meg kellett küzdenünk, létünket kellett megvédenünk, s ez olykor sikerült, máskor nem.

Most a „nem sikerült” korszakát éljük, lassan-lassan beletörődve az elnyomottak sorsába, a megcsonkítottak keservébe, az elvesztett hit hiányába, és alig-alig gondol a hétköznapi ember Brassótól, Kassán és Újvidéken át Németújvárig, a reményt adó Oltalmazóra, a Nagyboldogasszonyra és az Ő szeretetére.

A kesergés és a könnyek telepedtek rá a magyarokra, noha ennek semmi értelme nincs. Miért nem arra a csodálatos estére gondolunk, amikor István Úr Krisztus Anyjának, Máriának az oltalmába ajánlotta az országot, annak népét, s a velünk élő népeket? Miért nem bízunk mi is úgy, ahogyan Szent István király bízott az Istenszülőben, tette Őt felajánlásával a magyarok királynőjévé, oltalmazójává? Miért nem a hit vezeti Szent István népét a történelem mai viharában, s miért felejtettük el a nagy király utolsó, az ország felajánlása után elmondott reményt adó szavait: - „a magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban”…    

Mert trehányak vagyunk, mert az önös érdek, a haszonlesés, az árulás vezeti a meghasonlott nemzetet. Ám, ennek a meghasonlásnak véget kell vetni! Nem késlekedhetünk ezzel, mert mint Krisztus mondta: „Minden önmagával meghasonlott ország elnéptelenedik, minden önmagával meghasonlott város vagy ház elpusztul.” (Mt 12,25)  

Nagyboldogasszony ünnepén fohászkodik minden magyar. Hiszen, az az egyetlen reményünk, amit István király halála előtt tett: – Mária kezébe tette a Koronát, az országot, az országot irányító nemességet, a népet, s a velünk együtt élőket.

S mi, magyarok az utóbbi évszázadban ezt a felajánlást semmibe vettük, a hitet elhagytuk, rablógazdálkodással próbálunk gazdaságilag talpon maradni és az isteni törvényeket nemhogy megszegjük, de már nem is ismerjük és ismerjük el. Hogy merünk így, bűnbánat nélkül egyáltalán kérni bármit is Istentől?  

Az ünnep azonban, a Nagyboldogasszony ünnepe megmozdítja a keresztény magyarok szívét, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Mert érezzük az égi Édesanya szeretetét, kérjük a közbenjárását, mert tudjuk, hogy nélküle ma már hírvivőnk sem maradt volna. És nem is marad, ha nem térünk vissza anyai palástja alá.

Nagyboldogasszony napján minden magyar faluban, településen zúgnak a harangok, felhangzik az ősi himnusz: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el, szegény magyarokról!” Ilyenkor megszűnik Trianon, mert a lelket nem lehet határok közé nyomorgatni, a reményt nem lehet parancsszóval megsemmisíteni. És ilyenkor érezzük, hogy Mária a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogasszony ránk mosolyog, mert bízik bennünk, ahogyan mi is bízunk az Ő szertő segítségében.

A történelemben 105 év vagy 300 év semmi. A remény pedig nem szűnik meg. És ebben a reményben, hitben és egymás iránti szeretetben érjük majd el, érik el fiaink és leszármazottaink az isteni igazságot. Amikor visszakerül az ellopott föld, virágot vihetünk őseink letaposott sírjára, s újra serken majd a magyar búza, és megszólal minden magyar templomharang, hirdetve Isten szeretetét és Mária oltalmát a Kárpátok gyűrűjében. Mert István Úr, Krisztus Anyjának oltalmába ajánlotta a Kárpát-hazát! És Mária Országa örök!

 

„Hungara quid trepidas tellus accede Patronam 

Non patitur vacua illa perire prece?

Sint sua scuta alys, sua sint munimina et arces

Virginis Hungariae praebet asyla thronus.”

 

„Mit remegsz magyar föld? Patrónádhoz fuss!

Nem maradnak meghallgatlan

Előtte elzokogott könnyeid,

Mások bízzanak pajzsaikban,

bízzanak erődítményeikben s váraikban.

A Szűz trónja örökre Hungaria győzhetetlen menedéke!”

Stoffán György

Felmondott az Oktatási Hivatal 120 rabszolgája

Az állami hivatalokban, intézményekben, valamilyen régről ránk maradt szocialista bértábla szerint határozzák meg a dolgozók fizetését. Vonatkozik ez az iskolák technikai személyzetére, akik voltaképpen működtetik az intézményt. A fenti hír szerint maga az Oktatási Hivatal sem fizeti rendesen az alkalmazottait.

Hatalmas különbségek vannak egy-egy intézmény dolgozóinak a fizetése között, hiszen amíg az intézmény vezetőjének a fizetése egymillió forint körül mozog, addig a gazdaságis, az iskolatitkár vagy a gondnok rabszolgabéren robotol, az állami intézményben. A munka egyre több, az elvárások folyamatosan nőnek, a fölösleges követelmények és határidős ostobaságok is egymást érik.

Ennek tudható, hogy a kizsigerelt, alulfizetett alkalmazottak inkább választják a felmondást, semmint a már-már megalázó főnöki magatartást és bérezést. Ez az oka annak, hogy egyre többen válnak meg az állami munkahelytől, és keresnek olyan állást, amelyben legalább anyagilag jobban járnak.

A teljes oktatási rendszer ettől az arcátlan hozzá nem értéstől szenved, és ez az oka annak is, hogy logikátlan tanmenetekkel és elvárásokkal nehezíti a munkát mind a minisztérium, mind a közvetlen intézményfenntartói vezetés. A hozzá nem értésből fakadó nehézségeket is azok próbálják korrigálni, akik a legalacsonyabb fizetésekért robotolnak, de általuk mégis működik valahogy az oktatás, és a szakmai képzés. Érthető tehát, hogy most 120 alkalmazott döntött a felmondás mellett. Azt pedig, hogy hová vezet ez az erkölcstelen és az emberi méltóságot súlyosan sértő bérezés és az alkalmazottakkal szemben tanúsított fellengzős magatartás, még nem tudjuk, de sejtéseink azért vannak.

stoffán györgy