In memoriam Szamos Miklós

Nem csak a Ruszwurm cukrászda megalázó története fejeződött be, hanem a tulajdonos, Szamos Miklós élete is. A két drámai esemény összetartozik, hiszen Szamos Miklós annak a következményeként halt meg, hogy elvesztett az állammal szemben egy igazságtalan háborút.

A bérleti díjat megemelte az önkormányzat, s ebből az egyoldalú támadásból Szamos Miklós is, az önkormányzat is és a vendégkör, a látogatók, a turisták is vesztesként kerültek ki. A történet éppen olyan, mint amikor 1951-ben államosították az üzletet, amely a háborút megúszta ugyan, de a kommunista államosítást már nem. Igaz, ekkor nem halt bele az akkori tulajdonos. Most egy, a kommunisták által ellopott, de jogilag új másik tulajdonos kezében lévő üzletet „államosítottak” újra. Hiszen, tulajdont foglalt le a profitérdekelt önálló bírósági végrehajtó!

Tette azt egy olyan önkormányzat, amelyhez nagy reményeket fűztek a választók a mindent felforgató korábbi vezetés után. E nagy remények akkor úsztak el, amikor a járdáért is fizetni kellett volna a Halászbástya mellett a „pecunia non olet” alapján.

A haláleset megrázó és visszafordíthatatlan. A kitermelhetetlen bérleti díj, az egyoldalú emelés, hatalmas „tartozást” generált, amit egyoldalúan behajtottak, és amibe belehalt a tulajdonos… Visszatérni látszik ebben az esetben 1789. és 1951. szelleme. Azaz, a személyre szabott törvények, a téveszmék és a pénz hatalma.

Szamos Miklós meghalt. A hírnevét megőrző cukrászda bezárt, és a pályázók, mint a hiénák már ott tolonganak az illetékesek körül, a nagy koncra várva, mert nem tudják, hogy nem lehet kitermelni a bérleti díjat, egyúttal megtartani azt a miliőt, amit eddig Szamos Miklós sikerrel őrzött az elmúlt majd két évszázadból. Szegényebb lett a Budai Vár, szegényebbek az idelátogatók, s Ajtay Andor slágeréből, „A vén budai hársfák”-ból is ki lehet húzni az „Oly jólesik a légyott este a Ruszwurmnál” – szöveget… mert nincs többé az a Ruszwurm, amiről a dal szól.

(https://www.youtube.com/watch?v=Bh9WpRdBQk0&list=RDBh9WpRdBQk0&start_radio=1)

Isten nyugtassa Szamos Miklóst… és köszönet minden csendes percért, a kávéillatú délutánokért, a kedves szavakért, s csodás süteményekért, amelyekkel elhalmozta a betérőt a Szamos-család, korra, nemre, nemzetiségre és társadalmi helyzetre tekintet nélkül. A Budai Vár olyan csodája szűnt meg, amely nem pótolható… akárcsak a szívvel-lélekkel azért harcoló cukrászmester sem.

Stoffán György

"A MAGYAROK IRÁNTI ROKONSZENVEM TÖRETLEN" - Ion Iliescuval, Románia elnökével beszélget Stoffán György

 

A Cotronceni palota az egykor volt román királyság gazdagságát tükrözi. Kívül-belül. A fehér márványfaragások, a süppedő perzsaszőnyegek, a falak aranyozott stukkói semmit sem árulnak el Románia mai valóságából. Az Oroszlános kapu felöli bejáratnál azonban ténfergő, ügyeivel-bajaival az elnököt, az elnöki hivatalt kereső polgár, petíciója benyújtására váró pártvezető, állásgondjaival elfoglalt művész, felháborodott munkanélküli áll sorba, és reménykedik, hogy orvoslást talál.

 A kapunál civil ruhás biztonsági őr, bent egy kiskatona. Dolguk nincs. Csendben és türelmesen várakoznak az ügyfelek. Románia sokat változott. A rutinellenőrzés után megkülönböztetett figyelmességtől övezve jutottunk be a terembe, ahová kevés magyar újságíró tette be a lábát. Ion Iliescu úr, Románia elnöke, az első kérésre fogadott. Mosolya bizalmat kelt, a beszélgetés pedig annyira közvetlen, mintha évek óta ismernénk egymást.

– Excellenciás uram, ön a diktatúra alatt az ellenkezés és a haladás jelképe volt, akiben a román értelmiség feltétel nélkül megbízott. Ezt bizonyítja, hogy a hetvenes évek végén, amikor Temesvárról visszarendelték, csaknem háromszáz barátja búcsúztatta a vasútállomáson úgy, hogy ezt nem szervezték meg előre. Ma hogyan értékeli a demokratizálódás ön által vezetett első szakaszát, mint Románia elnöke?

– A számos közös vonás mellett ez a folyamat itt, a többi kelet-európai országhoz képest, másképpen zajlott le. Ez a sajátossága a Ceausescu-uralom sajátosságaiból származik. Romániában erősödött a válság, az elnyomás, főleg a társadalmi és gazdasági életben, és az emberek mindennapi életében - szükségessé vált a forradalom robbanásszerű kitörése. Jellege meghatározta a későbbi eseményeket is. Visszapillantva megállapíthatjuk, hogy a forradalom gyökeres változásokat eredményezett. Jelentősek a politikai, az emberi jogi, a társadalmi és az emberek közötti viszonyban tapasztalható átalakulások. Mindenképpen megállapítható az elmúlt két esztendő átfogó változása. Amit a forradalom éjszakáján megígértünk a demokráciával, a pluralizmussal kapcsolatban, az egypárti monopolrendszer, a totalitárius rendszer megszüntetésében, azt meg is valósítottuk. Minden kívülálló szemlélő, aki figyelemmel kíséri a változásokat, láthatja, hogy szólás- és sajtószabadság van az országban. Úgy gondolom, fordulópontot jelentett a fejlődésben alkotmányunk kidolgozása és elfogadása, ahogy december 22-én vállaltuk. Öt hónapon belül megtartottuk az általános választásokat, megválasztottuk a kétkamarás parlamentet, amelynek legfőbb feladata az alkotmány megvalósítása volt ez idáig. Az alkotmány létrejötte is igazolja a demokratikus folyamatokat. Megszövegezésében közreműködtek külföldi szakértők is. A közvélemény is megszólalt – csak ezután került a parlament elé. Az új alkotmány tehát aprólékos tárgyalás, viták eredménye. Azért vagyunk büszkék, mert modern, a külföldi szakértők által is jónak tartott alaptörvényt tudhatunk magunkénak, amelyet a népszavazás erősített meg. Ennek szellemében szervezték meg a helyhatósági választásokat, szintén ennek szellemében következnek a parlamenti választások a közeljövőben. Így jutottunk el a demokrácia felé vezető út első szakaszának a lezárásához. De, foglalkoznunk kellett a gazdasági reformokkal is. A helyzetünk is hasonló a többi kelet-európai országéhoz, de nyilván vannak sajátosságok ebben a tekintetben is. Nálunk a gazdaság központosítottabb volt, mint másutt. Éppen ezért nehezebb lebontani a beidegződöttségeket. Igaz, nagyot léptünk már eddig is, de főleg a törvénykezés területén, a piacgazdaság szabályainak megteremtésében. Megpróbáltuk érvényesíteni a piacgazdaságot a nagyobb gazdasági egységeknél is. Önállóságot adtunk a gyáraknak, vállalatoknak. Liberalizáltuk az árrendszert, a fizetési rendszert, megszüntettük a külkereskedelmi monopóliumokat. Teret nyitottunk a kisvállalkozóknak, főleg a szolgáltatásokban és a kereskedelemben. Az állami vállalatokat átalakítottuk kereskedelmi társaságokká, kft.-kké. Törvényt hoztunk a nagyvállalatok privatizálásáról is. Megkezdődött a földek magántulajdonba adása, valamint a pénzügyi rendszer átalakítása is. Ebben a tekintetben sikereink vannak, hiszen, több nélkülözhetetlen törvényt alkottunk. Sajnos azonban, a gazdasági életben igen nagy gondokkal küzdünk. A KGST megszűnése nehéz helyzet elé állított minket is, hiszen, következtében a régi gazdasági kapcsolatok megszűntek. A nemzetközi tendenciák sem túl előnyösek számunkra. Mindezek miatt csökkent a termelés. Így ma, a ’89-es statisztikákhoz képest csak 65 százalékot sikerült megtermelnünk a nemzetgazdaságban. Pedig, már a ’89-es év is nehéz volt. A mindennapi életben tehát ez a visszafejlődés nagyon sajnálatos. Két nagyon nehéz problémával állunk szemben: az inflációval és a munkanélküliséggel. Természetes, hogy ez óriási társadalmi elégedetlenséghez vezet. A kormány ebben az évben meg kívánja állítani ezeket a folyamatokat. Sajnos azonban, a problémák átöröklődnek a következő évekre is. Legalább két-három esztendő kell a normalizálódáshoz. Csak utána kezdhetjük egy új program beindítását.

– Az ön által elmondottakból hadd ragadjak ki két gondolatot. Az egyik az alkotmány megfogalmazásához kapcsolódik, amely szerint: Románia egységes nemzetállam. Hogyan lehet az önök terminológiája szerint ezt úgy értelmezni, hogy a kisebbségek jogai csorbítatlanok maradjanak? Ehhez kapcsolódik a másik kérdés, a román-magyar alapszerződés megkötéséről folyó tárgyalássorozattal kapcsolatban. Bizonyára sarkalatos pont ebben is a Romániában élő kisebbségek helyzete, különös tekintettel a magyar kisebbségre ...

– Az egységes nemzetállam kifejezés nem zárja ki a nemzeti kisebbségeket. Ez egyetlen európai államban sem jelentheti a kisebbségek elhanyagolását. Itt, Romániában sem jellemzők az ilyen törekvések. Számontartjuk, hogy az ország tíz százaléka nemzeti kisebbség, a többség azonban: a román nép. Alkotmányunk az összes itt élő kisebbségnek egyenlő, és keretek nélküli jogot biztosít. Értem ezen a jogot a kulturális élethez, a saját kultúra továbbviteléhez és a részvétel jogát a politikai életben. Egyetlen ország sincs Európában, ahol a nemzeti kisebbségeknek parlamenti képviseletük volna ... Románián kívül. Nálunk tizennégy kisebbségi csoport képviselteti magát, járul hozzá a román törvények megalkotásához a parlamentben. Természetesen egyenlő jogokkal teszik dolgukat, csakúgy, mint a román képviselők. Persze ezt csak példaként hoztam fel, de számos más bizonyítékot is ön elé tárhatnék... Másik kérdésére válaszolva, hogy Romániának milyen elvárásai vannak a két ország alapszerződését illetően: a két külügyminisztérium tárgyalásokat folytat, és ezek a tárgyalások bizalomkeltően előrehaladott stádiumban vannak. Vannak természetesen nézetkülönbségek, de ezek bizonyára megoldódnak.

– Milyen nézetkülönbségek vannak, és hogyan segíthet ezeken esetleg az újságíró, a nyilvánosság?

– Elsősorban a légkör kialakításában segíthetnek önök, újságírók. Fel kell végre oldani a mindkét oldalról tapasztalható és táplált kétkedéseket, bizalmatlanságot. Be kell végre látni, hogy nem lehetünk, nem vagyunk ellenségei egymásnak. Sokkal több az, ami összeköt bennünket, románokat és a magyarokat, mint ami szétválaszt. Nekünk itt, egymás mellett kell békében és megértésben élnünk. A megoldás tehát a kölcsönös tisztelet, megbecsülés. A határokkal és a kisebbségekkel kapcsolatos problémát reálisan kell látni, ezekről őszintén kell tárgyalni. Az egyik fontos kérdés a határok sérthetetlensége, amelyben sem békés, sem békétlen úton ne történhessék egyik oldalról sem változtatás. A másik: a magyarok állandó gyanakvásának eloszlatása. A kisebbségekkel kapcsolatban ne bábáskodjunk a másik ország polgárainak sorsa felett. A két állam, kölcsönös tiszteletére kell építenünk a további kapcsolatok fejlesztését. Kikerülve minden irredenta törekvést. Föl kell zárkóznunk az európai haladó eszmékhez. Romániában minden nemzeti kisebbséget úgy értékelünk, mint a kultúra gazdagításának gyöngyszemeit. Ezért nem kell féltenie Magyarországnak az itt élő román állampolgárságú magyar nemzetiséget. Nem másnak a dolga megvédeni a kisebbségeket, hiszen az itteni kisebbség meg tudja védeni önmagát, mert ehhez törvényes jogot ad az ország alkotmánya. Ha más országok beavatkoznak az itteni kisebbségi ügyekbe, az bosszantja a román népet, mert úgy érzi, semmibe veszik országa alkotmányát, országa szuverenitását. Lépéseket kell tehát tenni a kétkedések feloldása érdekében, egymás kölcsönös megbecsülésében.

– Ön szerint az itteni nemzetiségi problémákat Magyarország – úgymond – beavatkozása okozza? Vagyis: Magyarország ellensége Romániának?

– Nem feltétlenül, de az ilyen fellépés nagyon szítja a bizalmatlanságot. Meg kell érteniük, hogy súlyos érzékenységek gyűltek föl a román nemzetben. Ebben a népben a bécsi diktátum is mély nyomokat hagyott.

– Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezek a feszültségek oldódjanak, hogy végre rendeződjenek a két ország viszonyai?

– Ez nem csak Romániától és Magyarországtól függ, hanem az általános európai helyzettől is. Ám a viszony alakulását nagymértékben meghatározza a két nemzet fejlődése is. A belső társadalmi és politikai fejlődés, valamint a világpolitika nagyon meghatározó, óriási szerepe van országaink kapcsolataiban.

– Hogyan éli át őexcellenciája, hogy az egykori megbecsült politikust ma bírálják, az emberek elégedetlenek, és minden önre nehezedik. Vállalna-e – ha megválasztják – még egy időszakot az ország elnökeként?

– Az egészséges bírálat nem bánt, mert a demokrácia velejárója, egyfajta társadalmi kontroll. Szükséges és jó, hogy van. Nem is a kritikák zavarnak, hanem a méltatlan és igazságtalan szidalmak, mocskolódások, amelyek elég gyakran megnyilvánulnak a sajtóban, a tévében. Ami az újraválasztást illeti, még nem döntöttem el, indulok-e. Erre a kérdésre inkább majd később adok választ.

– Nem hiszem, hogy be lehetne fejezni egy ilyen politikai pályát, egyfajta harcot, amelyet egész életében folytatott ...

– Én sem vagyok benne bizonyos, de a lehetőség megvan arra, hogy az ember egy fejlődő demokráciában – ha nem is elnökként –, tovább végezze a munkáját.

– Mit üzem a magyar olvasóknak, a magyar közvéleménynek?

– Kérem, írja meg, hogy a magyar nemzet iránti rokonszenvem töretlen, nagyra becsülöm az önök népét. Bizonyos vagyok abban, hogy a meglévő problémák csak felszínesek, megoldhatók és meg is oldódnak. Hiszen mi, románok és önök mindig is becsültük egymást. És kérem, tegyenek meg mindent önök, újságírók, hogy ez a feszültség feloldódjon, hogy e két sokat szenvedett nép békében és szeretetben élhessen Európában.

– Köszönöm az interjút.

– Én köszönöm, hogy meglátogatott.

 Kurír, TÉR-KÉP, 1991.

 

 

A gyűlölködés mechanizmusa – avagy: „mocskos Fidesz”…

Amíg a Miniszterelnök ésszerű, átfogó előadásban, logikusan jelenítette meg a jövő lehetőségeit, addig az ellenzék egyre undorítóbb módon hazudja tele a világot pénzért úgy, hogy maga is tisztában van azzal, hogy a legalávalóbb módon rágalmaz, vádaskodik és izzítja e galád és embertelen magatartással, szónoklatokkal, a remélt szavazókat.

Azt, hogy hol kezdődött ez a mentalitás, nem nehéz megállapítani, hiszen 2010. óta látjuk, halljuk és tudjuk, hogy az úgynevezett ellenzék – amely mára ellenséggé süllyedt –, harsogja a gyűlölködésre sarkaló hazug állításokat. Leginkább Orbán Viktorra hegyezik ki ezt az ellenségképet, hiszen hárommillió embert nem lehet megsemmisíteni, eltávolítani. Tudják azt is, hogy dr. Orbán Viktornak a kisujjában is több van, mint az ellenzék egészének a fejében, s a nemzeti oldal szavazói nem a Fideszre, és a sok bajt okozó középszintű vezetőkre, luxizó, Fideszből élőkre, hanem egyedül a Miniszterelnökre számíthatnak és számítanak. Ezért fontos az ellenzék számára, hogy minden aljas ostobaságot a Miniszterelnök nevével kezdjen.

A gyűlöletkeltésre vannak ugyan törvényi „ellenszereink”, de mint annyi más ügyben sem, ezekben sem alkalmazzuk a törvényt, és ez baj!

Az EU jogellenessége, és új értékrendje bármit tolerál, ami a magyar nemzeti kormány ellen van, így nehéz volna nemzetközi jogi fórumokra számítanunk.

A gyűlölködésnek ma már tematikája van, kialakult a „szakmai nyelvezete” is, de kultúrája nincs, mert nem is lehet, hiszen a kultúrember nem gyűlölködik. Ebből következik, hogy az ellenzék és az azt körülvevő szavazóbázis messze áll a kultúrember fogalmától.

Ez ügyben számomra az etalon maga a Miniszterelnök, akitől még senki nem hallott gyűlöletre uszító mondatot, de ráutaló gondolatokat sem. Ellentétben az ellenzék másik nagy táborával, amely tábort a tudatlanság, a tapasztalat hiánya és a bölcsességtől való igen nagy távolság jellemez. Ez az a fiatalság, amely sokszor azt sem tudja, miért tüntet, de jó bulinak, a lázadásra való remek lehetőségnek gondol. Ha tudná, nem lázadna, nem tenné ki saját magát egy olyan jövőnek, amelyet az őt lázítók terveznek a számára.

A főbűnösök azok a niemand, ócska celebek, akiknek a koncertjén zúg a „mocskos Fidesz” és az „Orbán takarodj”. És ezek a celebek nem békességre intik a jól fizető közönséget, hanem jó pénzért lázítják őket, hovatovább már gyilkosságot is színlelve a színpadon. Büntetlenül!

Csakhogy… ezek a tudatlan, világmegváltásra készülő, buta fiatalok egy kormányváltás után drámai helyzetbe kerülnének. Behívóparancsot kapnának és egyik pillanatról a másikra valamelyik fronton remegnének, és hősi halottként térnének vissza Magyarországra, ha lenne még akkor Magyarország. A külföldről fizetett celebek ezt nem mondják el nekik, hanem élvezik a sikert, a hangzavart, a gyűlöletet, amely ezekből a szerencsétlen gyerekekből kitör.

Senki nem mondja, hogy nem lehet bírálni a kormányt, hiszen olyan kormány nincs, amely mindenkinek maximálisan megfelelne. Ám, a bírálatnak is megvan a stílusa, a kultúrája, a méltósága. Az pedig, amit ma látunk sem nem kulturált, sem nem bírálat, hogy a stílusról ne is beszéljünk.

Jó volna tehát, ha ezt a fiatalságot is elérné a digitális világban megalapított Polgári Kör, s igyekeznénk szeretettel, értelmesen, és logikusan rávezetni a „mocskos Fidesz”-ezőket saját érdekük felismerésére. Mert a tapasztalatlanságnak és tudatlanságnak nem kéne végzetessé válnia a számukra és az egész nemzet számára. Akik pedig lázítanak és hazudoznak saját érdekükben a hatalomért és a pénzért, azokat is meg kell győzni arról, hogy nem minden a pénz, és a legembertelenebb cselekedet másokat bűnbe vinni, hazudozni és mások halálát elősegíteni. Mert legyünk őszinték: aki ma a fiatalságot gyűlöletre uszítja, az potenciális gyilkos. Azoknak a gyilkosa lehet, akiket lázít. Mert a háború közel van – és abból nekünk ki kell maradnunk. Ezt pedig, egyedül az Orbán-i politika biztosítja!

Stoffán György

Nincs keresztény kultúra, élő hit nélkül! – Gondolatok a tusványosi beszéd mentén

 

Minden évben élmény meghallgatni a tusnádfürdői Orbán-beszédet. Idén is csak a televízió képernyője előtt, egy, a beszéd okán nálam összegyűlt baráti körben hallgattam végig a nagy ívű politikai elemzést, a tiszta gondolatokat, a nemzet jelenlegi helyzetét elemző összefoglalót.

Miniszterelnökünk azonban a beszéd végére hagyta a legfontosabb témát, amely a nemzet megmaradását vagy bukását érinti, ám ez csupán egy igaz tényfeltárás volt, messze az útmutatástól, amelyre ma a legnagyobb szükség volna, amelyre a legnagyobb szükség lett volna. Hiszen, nem egy mellékes témát érint, hanem a leglényegesebbet: a magyar kereszténység és a keresztény kultúra összefüggését, annak fontosságát. Ebben a kérdésben nem értettem egyet Miniszterelnökünkkel, mert e kérdésben csak tényeket állapított meg. Nem adott irányt a soktízezres fiatal hallgatóságnak abban, hogy miként lehet feltámasztani az élő hitet annak érdekében, hogy a kereszténységnek és a magyarságnak az egysége ismét, mintegy a megmaradás legbiztosabb sarkköve, támasza, garanciája legyen, amint az volt ezer éven keresztül. Arról sem beszélt a Miniszterelnök úr, hogyan vált csupán hitnélküli koordinátarendszerré a keresztény életszemlélet, és erkölcs, s ennek a leépülési folyamatnak kik a felelősei, előidézői. S, ha már a kereszténység témáját felhozta, remek pillanat lehetett volna ekkora tömeg előtt elmondani, hogy mit jelent a példamutatás, a keresztény közösségek ereje, a keresztény életszemlélet magvainak az elvetése már óvodás kortól, a keresztény kultúra a zenében, a művészetekben etc.     

Az élő hit és a keresztény koordinátarendszer különbsége nemzetünk jelenlegi helyzetében és lelki életében kézzelfogható, nem csak árnyalati, hanem sarkos különbség. Mert hiányzik a koordinátarendszerből a lélek. Ugyanis, a magyar néplélek nem koordinátarendszer keretében működik, hanem élő istenhitből táplálkozva épül tökéletessé minden egyes személyben. A keresztény erkölcs, a krisztusi tanítások nem képzelhetők el csupán egy rendszerként, amely meghatározza mindennapjainkat, az egymás iránti tiszteletet, az Isten iránti imádatot, a kellő alázatot, a hazaszeretetet, az önzetlenséget. Mert mindezt a lélek diktálja az élő hit által. Ha egy „okostelefonhoz” nincs töltő, vagy nincs térerő, akkor az csak egy mutogatható, fiókban tarható, hasznavehetetlen eszköz. Ilyen a keresztény kultúra is, ha nem az élő hitből fakad. Olyanná válik, mint a plágium-szoftver, azaz, a gépi "intelligencia". 

Ezt látjuk ma, amikor beszélünk valamiről, de nem fejtjük ki a mondanivalónkat és tényként közlünk megoldandó problémákat, mert a megoldást nem ismerjük vagy a megoldás érdekellentétet szülhet, így inkább nem beszélünk róla…

Vallási téren még több hiányosságot érzékeltem a 2025-ös tusványosi összejövetelt illetően, mint amilyen hiányosnak véltem a kereszténységet említő Orbán Viktor-i gondolatokat. Talán nem tűnik szőrszálhasogatásnak, ha megemlítem: Márton Áron országában, Erdély országban, egy ilyen nagyhorderejű rendezvényre egyetlen római katolikus egyházi elöljáró sem kapott meghívót - mint az kiderült, Németh Zsolt köszöntőjéből! (Ha kapott, de nem élt vele, az éppen olyan bűn és az ott megjelent híveik semmibe vétele, mintha nem kapott volna…)

Remélhetőleg 2026-ban, dr. Orbán Viktor, mint Magyarország miniszterelnöke, kicsit több időt szentel majd exc. Jakab Antal néhai erdélyi püspök megállapítására: „A kereszténység és a magyarság egy. Ha szétválasztjuk, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet. Az a halál!”    

Stoffán György  

Tusnádi összejövetel – az "álomszép" erdélyi találkozó

Kinyitottam az újságot és olvasni kezdtem…

„Megnyitotta kapuit a Bálványoson indult, de Tusnádra költözött ifjúsági tábor és szabadegyetem. A felemelő ünnepség ökumenikus istentisztelettel kezdődött, amelyen a táborba látogatók és a táborba beköltözők vettek részt, mintegy ezerötszázan. A fiatalok, akárcsak Csíksomlyóra, a Kárpát-medence minden tájáról érkeztek, hogy egy héten át értékes programok keretében, a magyarság egységét erősítsék, megismerjék a különböző tájegységek kultúráját, hagyományait, vallási szokásait, népzenéjét, irodalmát és a nemzet együvé tartozását erősítsék.

A meghívott előadók tematikus programokkal, előadásokkal és pódiumbeszélgetésekkel teszik színessé a napi programokat. Történelmi, zenei, művészettörténeti, nemzetpolitikai ismeretterjesztő kurzusokat is tartanak, kinek-kinek az érdeklődése szerint.

A nyitó ökumenikus istentiszteleten számos ismert egyházi személyiség jelent meg és tartott rövid beszédet, az ifjúság felelősségéről, a gyermek hitre nevelése és a család összetartó ereje valamint a család, mint a nemzet megmaradásának alapja témáiban. Ide tartozik, hogy a 20. századi egyháztörténetet is megismerheti a táborlakó közösség, hiszen nagyon fontos része ennek a találkozónak az, hogy a Kárpát-medence magyar fiataljai megismerjék azokat a nagyjainkat, akik szabadságukat és életüket áldozták a keresztény magyarság fennmaradásáért azokban az időkben, amikor a kommunista diktatúra Isten elleni harca nem kímélte a keresztény egyházakat. Papok, lelkészek százai váltak áldozattá ezekben az időkben, de az ő áldozatvállalásuk is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy immár a 34. találkozót rendezhetik meg Tusnádfürdőn.

A találkozó záróakkordja a magyar miniszterelnök, dr. Orbán Viktor beszéde lesz, amelyet szombaton délelőtt mond el, ezzel zárva az összenemzeti találkozót.

A Miniszterelnök beszéde után Te Deumot – hálaadó istentiszteletet – tartanak a katolikus, a református, az evangélikus, az unitárius és a zsidó felekezetek elöljárói, majd szombat estig népzenével kísért táncmulatság zárja a 34. tusnádfürdői találkozót.”

Hajnali négy óra… az égzengésre, a viharra ébredtem, s egyszerre csak eltűnt a kezemből az álomújság, amelyből mindezt olvastam… és rám tört a szomorú valóság, amelyben nap, mint nap azt látom, hogy a kereszténység és a magyarság egysége, a fiatalok kulturális nevelése és összetartozásunk kulturált lehetőségei már minden politikai oldalról kikoptak… Isten, a Magyarok Nagyasszonya, a nemzetért szenvedő eleink áldozata említésre sem méltó, még a nemzeti összejöveteleken sem. Az ifjúság szellemi pallérozását pedig, már nincs is ki művelje. Így hát, kiballagtam eső után, pirkadatban a kertbe, és a még élvezhető, egyetlen csodában, az Isten alkotta természetben gyönyörködtem, s nagyokat lélegeztem a hajnali, friss természet keverte illatáradatban… messze Tusnádfürdőtől, a csonka-ország egy kis falujában.

Stoffán György

NKO - Nemzeti Kastély Orvgazdaság

Mindig felháborít és undorít, ha a kommunisták által elrabolt kastélyok sorsáról hallok, ilyen kastélyokat látok romokban, vagy, ha azt hallom, hogy az adófizetők pénzén felújított, lopott kastélyokat a rendszerváltás után 35 évvel az állam, csak úgy, ajándékba adja újgazdag, a NER-hez kapcsolható haveroknak, rokonoknak, cégeknek. Most ismét öt kastélyt ajándékozott el Lázár János díszminisztériuma, amely kastélyok közül egyhez régi, és sajnos, a halál által befejezett barátság emléke köt…

A sopronhorpácsi kastélyt egy, a NER-hez nagyon szorosan kapcsolódó építő cég kapta meg, noha lett volna rá igény az eredeti, régi tulajdonos-család részéről is. A kastélyokkal való orvgazdaság erkölcstelen, nem tükrözi azt, hogy valaha is rendszerváltás lett volna, de cserébe jól jövedelmez. A „rendszerváltás” skizofréniája abban is megnyilvánul, hogy az egykori arisztokráciát ma is körüllengi a kizsákmányoló és a népet sanyargató hamis jellemzések sora, ám ma ingyen kapják meg a magyar arisztokrácia vagyonát azok az újgazdag érdemtelenek, akik napjainkban törvényesen ugyan, de ténylegesen megrövidítik jogaikban és sok esetben anyagilag is a nekik dolgozó tömegeket. Ám, minden további jellemzés helyett elmondok egy történetet…  

Gróf Széchenyi János Pétert – aki Sopronhorpácson élt a szovjet megszállásig, 17 éves koráig –, igaz, jó barátomnak mondhattam. 1989-től haláláig intézem magyarországi ügyeit, miután felkért titkárának, amelynek hivatalos, osztrák közjegyzői iratát máig őrzöm. Egyik hazalátogatása alkalmával megkért arra, hogy kísérjem el Sopronhorpácsra, ahol akkori tervei szerint öregotthon lett volna belőle. A visszavásárolt családi fészket, azaz, romos állapotában is lenyűgöző kastélyt és kastélyparkot újjá akarta varázsolni. A kommunisták magtárnak, TSZ irodának használták az épületegyüttest. A könyvtárból WC-t csináltak, otthagyva a könyvtár értékeit, az ősnyomtatványokat – a WC-ből lefolyt lé szabadon öntötte el évszázadok szellemi termékeit. A kápolna födémét kettéválasztották, WC-nek és irodának, s az évszázados cserépkályhák maradéka egy-egy sarokban, sittként árválkodott. A vakolat sokhelyütt hiányzott, és itt-ott, egyszerű, modern ajtókat vágtak a boltíves falakba, az ablakkeretek szétrohadva… az egész kastély teljesen kirabolva állt. Sorolhatnám még a durva és mélységesen primitív beavatkozásokat. A látvány még számomra is megdöbbentő volt. Azt, hogy a gróf úr mit érezhetett, elképzelni sem tudom, hiszen abban az épületben töltötte kisgyermekkorát…

A polgármesteri hivatalban fogadták a gróf urat, ám a beszélgetés nem tartott sokáig. A hatalomváltás utáni polgármester ugyanis, olyan összeget mondott Széchenyi grófnak, ami körülbelül az Esterházán vagy a Keszthelyen lévő kastély árának felelt volna meg. János Péter gróf azzal zárta a beszélgetést, hogy: „Maga tényleg azt hiszi, hogy a sajátomért ennyi pénzt kifizetek?”– majd egy pillanat alatt elhagytuk a hivatal épületét.

A kastély felújítására akkor százmilliót kellett volna költeni, de a vételárban megjelölt összeg ennek a többszöröse lett volna, a helyi kiskirály szerint.

Már az autó felé lépkedtünk, amikor valaki a gróf úr után kiabált: „János Péter… János Péter!” Egy, a gróffal körülbelül egyidős ember állt előttünk, akit a gróf úr láthatóan nem ismert fel, ám, amikor az, a nevét mondta, akkor rémlettek föl a gróf úr emlékei. Az idős úr invitált minket „egy kávéra”, amely invitációra nem lehetett nemet mondani. Pár perces gyaloglás után megérkeztünk egy igen takaros házhoz. Az idős ember előre ment, mutatta a házba vezető utat. Mi követtük. A házba belépve a feleség is megjelent, akit a férje a konyhába vezényelt, megfőzni az ígért kávét, majd vendéglátónk egy másik „ismerőst” is értesíteni akart a gróf úr jöttéről, így gyors léptekkel, „egy perc és itt vagyok” szavak mellett elhagyta a házat.

Széchenyi gróf állt egy kicsit a szobában, s láttam, hogy arca megváltozik, vörös lesz és sarkon fordult. Én követtem az egyre szaporázó lépteit, egészen az autóig. Értetlenül álltam előtte, de csak annyit mondott: „Ülj be Gyurkám!” Majd nagy gázzal elhagytuk a falut. Már a 84-esen haladtunk, amikor kifakadt: – „Most mondd meg! Az egyik horribilis összeget akar kérni azért, ami az enyém, a másik meg azok közé a bútorok közé invitál, amely bútorok között felnőttem… Nagyanyám fotelja, a komód, a kis asztal… hát milyen világ lett itt? Mert ha még azt mondja, hogy – »nézd, itt vannak a régi bútoraitok, bármikor elviheted« –, akkor nem szólok semmit. Még fizettem is volna a megőrzésért… de így?! Még megélem, hogy az állam fogja ajándékba adogatni a holmijainkat a sok régi kommunistának!”

Nem élte meg, de megélhette volna. Hiszen, ma az állam adogatja a holmijaikat. Erkölcsi normák nélkül, és a múlt sárba tiprásával. „Még az a szerencse”, hogy van ispán és vármegye. Vajon a nemesi előnevet – ami a név tartozéka! – mikor adják oda ingyen az újgazdag proliknak a birtok mellé? Hiszen az eredeti tulajdonos attól is el van tiltva nyolcvan esztendeje, egy másik kommunista törvény alapján…

Stoffán György

Nemzeti minimum, zéró tolerancia - gondolatok

Magyarországon, ma párhuzamos társadalomban vagyunk kénytelenek élni. A pártosodás szennye öntötte el a belpolitikát, és ma már mindenki azt csinál, amit akar… „kivéve a gyevi bírót”, azaz, a hétköznapi embert, aki kiszolgáltatottja lett a „demokráciának”, azaz, a parlamenti pártoknak, amelyek nem a nemzet előbbre jutását szolgálják, hanem saját politikai és gazdasági érdekeiket. Ez elsősorban kitűnik a miniszterek, államtitkárok, országgyűlési képviselők és holdudvaraik javadalmazásából. Nem pártfüggő jelenség ez, hiszen 35 éve minden pártra és kormányra jellemző. A nagy és szép szavak, választási ígéretek, a haszonlesés, a hatalomért, a bársonyszékekért folytatott jellemtelen és cinikus harc a nemzet kárára van, ezért fontos lenne egy, minden területen alkalmazandó nemzeti minimumot meghatározni, megfogalmazni és szigorúan betartani, betartatni. Hiszen a párhuzamos társadalom léte felégeti a hagyományokat, a jogot, az állam biztonságát, gazdasági életét, erkölcsét és hitét.

Érdekes, hogy van egy közös pont, amiben évről évre megegyezik az összes parlamenti párt és frakció. Ez a tiszteletdíjuk emelése. Minden másban úgy kapargatják egymás szemét ezek a pártok, mint a holló az akasztott emberét. Miközben demokráciáról beszélünk, a politikusok a rablókapitalizmust tartják magukénak és eszerint is élnek, munkálkodnak. Egytől egyig. A közbeszéd és a gyűlölet fenntartása alapvető cél, hiszen a társadalmat csak a legrosszabb emberi tulajdonságok mentén tudja magához édesgetni minden politikai oldal. Hovatovább, minden állítással szemben megszűnik a jog, ha politikusról van szó, így az igazságszolgáltatás is egyfajta kiváltsággá lett az elmúlt 35 évben. A politikai hazudozás pedig alapja a hatalom megszerzésének, megtartásának. A vádaskodás, a gyalázkodás, a pallérozatlan közbeszéd is minden oldalra jellemző. Magyarán, az egész államgépezetet meg kell reformálni ahhoz, hogy a régi latin igazság – „Salus populi suprema lex” – alapján egy egészséges és erkölcsös társadalom formálódjék. Ehhez azonban, a félresikerült és erősen hiányos oktatási rendszert, alaptantervet is ki kellene dobni, helyébe pedig, új követelményekkel egy nemzeti alaptantervet kéne létrehozni, amelyben valós, léleképítő értékeket, zenét és művészetet is tanítanának a fiataloknak. Ma ugyanis munkagépeket képzünk, és vannak olyan esetek, amikor a legjobb képességű gyermekeket lebeszélik a továbbtanulásról, mert a közeli gyárban jó pénzt fizetnek az odacsábított, fiatal, életerős munkásoknak. Régen, a majd egy évszázada elátkozott „kizsákmányoló” arisztokrácia emelte ki a jó képességű fiatalokat, és taníttatta a diploma megszerzéséig.

Fontos volna a család és a nevelés fogalmának az újra gondolása is. A gyermeknevelést ne az óvoda, az állam irányította intézmény végezze, hanem az édesanya. A családok támogatása pedig, ne legyen csupán felszínes, és csak a kiváltságosoknak elérhető támogatási rendszer, hanem alanyi jogon vonatkozzék minden magyar édesanyára és minden magyar gyermekre, családra.

Vallási és nemzeti szempontból is fontos volna egyfajta reform és új, szigorú szabályozás. Ahogyan más szakmákban és hivatásokban is van teljesítmény szerinti javadalmazás, úgy a lelkészek és papok tevékenységét is eszerint kellene mérlegelni és jutalmazni. Ez, részben az egyházi vezetők privilégiuma kellene, hogy legyen, de az állam is mérlegelhetné, hogy mely egyházi intézményeknek ad támogatást. Egy vasárnap is üres templom felújítására ne lehessen húsz évenként milliárdokat adni a visszaosztás reményében. Persze, ez mindenfajta állami támogatásra kell, hogy vonatkozzék. Az egyházak által fenntartott iskolák és általában az iskolák működését is szabályozni kellene. A „rongyrázós”, divatos, de rengeteg pénzt felemésztő szalagavatók, ballagások és „after partik” megrendezését, valamint a drága osztálykirándulásokat anyagi korlátokkal újra normális mederbe kell terelni.

A zéró toleranciát is alkalmazni kellene, nem csupán nemzeti és vallási kisebbségek sérelmére elkövetett ügyekben, hanem a magyar nemzet, a nemzeti jelképek, az idegen főhatalom alatt élő magyarok sérelmére elkövetett ügyekben is. Hiszen, amíg a nemzeti kisebbségeket védi a magyar állam, addig egy nemzeti kisebbség tagjai folyamatosan gyalázzák, a nekik kenyeret adó és előnyöket biztosító magyar nemzetet.  

A gondolatsor elején az állami tisztségviselők indokolatlan, és nem teljesítményarányos magas bérét említettem. Hasonlóan indokolatlan magas bérek más területeken is megfigyelhetők. Ezeket a súlyos társadalmi feszültségeket generáló béreket maximálni kellene, illetve a választott képviselőknek csak a munkájukat érintő kiadásaikat kéne kiegyenlíteni, egy átlagos dolgozói bér mellett. Itt érdemes megemlíteni, hogy az állami vállaltok vezérei milyen jogon és alapon kaphatnak milliós – esetenként tízmilliós – jutalmat, míg az ott alkalmazottak, akik valójában fenntartják a céget, intézményt, tanintézetet, aránytalanul alacsony, megalázó bérért végzik a feladataikat.

A billiárdos és milliárdos újgazdag réteget – tekintve, hogy a legtöbbjük szellemi képessége erre nem terjed ki –, kötelezni kellene arra, hogy a közjavára, mint mecénások, meghatározott összeget fizessenek évente bizonyos célok érdekében. Ugyanis ez, természetes és önkéntes vállalás volt a mai, újgazdagoknál jóval kisebb bevétellel rendelkező, de máig „kizsákmányolóknak” nevezett magyar gyárosok, vállalkozók és a nemesség részéről.

A vállalkozók és a kereskedők kapzsiságát is le kéne törni, mert a mai hiányzó kereskedelmi tisztesség és erkölcs, kimeríti a rablókapitalizmus fogalmát, nehezíti a társadalom mindennapi életét.

A jog világában is rendet kellene teremteni, mert ma az igazságszolgáltatás a feje tetején áll. Állami és uniós pénzeket elsikkasztó bűnözők, elévült tartozásokat csalással, törvénytelenül behajtani akaró végrehajtók, az „ismerős” bírók felületes munkája okán nem kapnak semmilyen büntetést. A bírót nem lehet kritizálni, mert azt jól bevált szlogennel védik ki „a bírói függetlenségre” hivatkozva. A törvényeket pedig, úgy forgatják, ahogyan azt bizonyos körök megkívánják.

Tehát, ma nincs Magyarországon független igazságszolgáltatás, csak annak egy karikatúrája, amely a társadalmi megvetésben nyilvánul meg. Érzékenyített bírók, áthágható törvények és minden hájjal megkent jogászok jelentik és képviselik ma ezt a hatalmi ágat.

A teljesség igénye nélkül leírtak végére ismét egy anyagi jellegű, feszültségeket generáló ügy, a köztársasági elnök javadalmazása. Akinek lejárt a mandátuma, vagy politikai összeesküvés miatt le kellett mondania, annak ne járjon élete végéig egy olyan összeg, amelyért nem dolgozott meg. A magyar adófizetők nem szívesen jutalmaznak egy, a „nemzet golyóstollának” gúnyolt hivatalnokot, akit ráadásul nem is közvetlenül választhat a magyar polgár, hanem politikai és párthovatartozás alapján varrja a nyakába az épp regnáló kormány.

A fentiek csupán egy nemzeti minimum körül kialakult gondolatok, amelyeket rendszerbe kell foglalni, és szigorúan be kellene tartani és tartatni. Mert a párhuzamos társadalmon belül minden politikai oldal folyamatosan elkövet olyan bűnöket, hibákat egymás, a nemzet, a családok, az egyházak és a társadalom egésze ellen, amelyeket, a „manus manum lavat” elve alapján soha nem mernek büntetni. Ez pedig, előbb vagy utóbb súlyos társadalmi következményekkel, erkölcsi leépüléssel jár/járt.

Ha a nemzeti minimumot ki lehetne alakítani, betartatni, akkor a társadalom önbecsülése is egészségessé válhatna, szuverenitásunk az erkölcsiekben stabilizálódna, és ennek következtében a külföld is sokkal nagyobb megbecsüléssel tekintene ránk, magyarokra.  

Stoffán György

Kereszt a Gellért-hegyen

Ki-ki ujjong, mások dohognak a Gellért-hegy új látványossága, a halas asszony lába alá tett hatalmas kőkereszt miatt. Vannak notórius ellenzők, akiket éppen úgy nem értek, mint azokat, akik örömködnek rajta. Hiszen a kereszt ezer év történelmi összefoglalója, ami akár természetes is lehetne egy normális, a politikával nem szennyezett országban. Nem úgy nálunk, ahol a szélsőségek és a zsigeri ellenségeskedés átka ül a társadalmon. Sokan bírálják a kereszt kihelyezését. Beer Miklós, Bencsik András, Iványi Gábor, Karácsony Gergely az ellenzők szószólói, míg a helyeslők tömegét nem lehet név szerint felsorolni, mert a közösségi oldalak lakói sokan vannak. Ám, ismét egy nagy tanulság, ami ezen a platformon elindult.

Az ellenzők megindokolják miért is ellenszenves nekik egy kereszt, míg a másik oldal nem a kereszt elhelyezését üdvözli, hanem utálkozva írnak azokról, akiknek nem tetszik. Ez az a bizonyos betegség, amit már nem egyszer emlegettem megbetegített, erkölcsileg lerombolt és primitívvé tett társadalmunkat illetően. Mert vitázni lehet a kereszt ottlétéről, ugyanis erkölcsi és történelmi vitára lehetőséget ad, a tervektől a kivitelezésig. Ám, ha már odakerült, korántsem biztos, hogy végleges helyére, akkor nem hőbörögni és örömködni kellene, hanem elfogadni, hiszen nem hackenkreuz vagy sarló és kalapács van a halas asszony lába alatt, hanem kereszt. És ez jó.

A vita tárgya lehetne például az, hogy egy, a szovjet parancsra odaállított szobornak van-e helye 35 évvel a rendszerváltásnak hazudott korszak után a Gellért-hegy tetején? Nem kellett volna-e – ha nem is a Szoborparkba, de – egy másik helyre tenni Vorosilov elvtárs kedvenc alkotását? Nem kellett volna-e a kereszt helyett megépíteni az eredetileg odatervezett templomot a Citadellába? Azt a templomot, amely most az USA-ban található? Vagy nem lehetett volna, a halas asszony szobrát megcserélni a kereszttel, mintegy jelképét annak, hogy a kereszt, a hit, az Istenbe vetett bizalom, a szabadsághoz vezető egyetlen út? Ezerféleképpen lehetne vitázni a Gellért-hegyi keresztről… csak nem érdemes. Ha a diktatúra, a nők meggyalázása, a megszállás jelképét, az általam halas asszonynak nevezett szobrot immár Budapest részének tekintjük és hetven éve megszoktuk, akkor az ezer éves jelképről fölösleges vitázni. Ott van, ahogy a budapesti templomok tornyán és a pálos grotta fölött is látható. Nem tiltott jelkép, hanem figyelmeztetés. Úgy az ellenzők számára, mint az örvendezők felé. Milyen szép volna, ha egymást szeretve, egymás hitét tisztelve elfogadnánk egymás jelképeit, s nem sértene senkit, hogy a magyarság és a kereszténység ezerszáz éve összetartozik a Kárpátok gyűrűjében!

A kereszt tehát ott áll, és hirdeti a kötelező emberi magatartások fontosságát. A szeretetet, a megbékélést, az ezerszáz évet… a többség elkötelezettségét. Azonban a többséget is felszólítja arra, hogy nem elég politikailag kereszténynek mondani magunkat és szemforgatón, protokoll kereszténykedni, miközben üres templomokat és hit nélkül felnevelt új generációkat látunk. Ideje volna keresztény magyarként élni és „kellő alázattal” építeni a jövőt!

Stoffán György

Román nacionalisták jönnek ünnepelni Budapest 1919-es megszállását – 2025. augusztus 3.

 

„Maga akkor a legundorítóbb, amikor kedves próbál lenni” – mondta Mr. Teufel a Macskafogó című klasszikus, magyar film-remekben. Most ugyanez a megfogalmazás érvényes azokra a szélsőséges, nacionalista oláhokra, akik a budapesti Parlament előtt akarják megünnepelni azt az oláh megszállást, amikor is az oláh hadsereg elfoglalta, majd kirabolta Budapestet, és csak a hős amerikai tábornok lélekjelenléte akadályozta meg, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumot kirámolják. Harry Hill Bandholtz tábornok így a megmaradt nemzeti kincseinket mentette meg a kifestett, női parfümöktől bűzlő, oláh gazemberek szedett-vetett seregétől. Igaz, gyárainkból a gépeket, templomokból a festményeket, és mindent, ami mozdítható volt, elloptak.

 

Most – mint írja a Nemzet Útja Egyesület elnöke, Mihai Tîrnoveanu –, Budapesten akarják megünnepelni a ’19-es magyarországi rabló hadjáratot, és ezt egyeztetik a magyar hatóságokkal is. A történelemhamisítás n
agymesterei már arról értekeznek, hogy a számukra győztes első világháború után, Kun Béla kommunista hatalma alól igyekeztek felszabadítani a magyarokat, ezzel is mélyítve az oláhok és a magyarok baráti viszonyát. A hadjárat idején a saját élelmükkel látták el a magyar lakosságot… stb… és, folytathatnám a hazudozások sorát, amely már-már arra hajaz, hogy egyenesen ők ültették a kormányzói székbe Horthy Miklóst is…

 

Szóval, ismét készülnek az oláhok Budapestre, ahogy egyszer már nem is olyan régen meggyalázták a Hősök terét. Az oláh nacionalisták pofátlansága minden bizonnyal nem saját ötlet, hanem beleillik abba a magyar-gyalázó és alázó folyamatba, amelyet az Európai Unió mocskos méregkeverői főznek folyamatosan ki nemzetünk ellen. Mihai Tîrnoveanu ötlete és hazudozásai az augusztus 3-iki, budapesti ünneplést illetően hasonlít a marosvásárhelyi magyar-verésekhez és az Úz-völgyi temetőgyalázáshoz. Csak remélni tudom, hogy a kormány és a hazai hatóságok „a román-magyar barátság nevében” nem engedik meg ezt az 1919-re emlékező aljasságot. Bár ismerve a fővárosi vezetés magyargyűlöletét, nem tartom kizártnak, hogy még rendőri biztosítást is adnak ennek a gyalázatos, oláh nacionalista elképzelésnek és ünneplésnek. Fontosnak tartom tehát, hogy a hírt minél szélesebb körben terjesszük, s terjesszék azok is, akik eddig fotel harcosokként az ellenzék vezérének úszógumijával és övcsatjával voltak elfoglalva. Ugyanis ez, minden belpolitikai cirkusznál fontosabb.

Abban is bízom, hogy a Mi Hazánk sem tétlenkedik ebben a kérdésben.

 

A tervezett oláh, provokatív megmozdulást kötelező megakadályozni! Aki pedig ebből is belpolitikai előnyöket szeretne vindikálni magának, azt ki kell vonni a közéletből. Ugyanis, a magyar hadsereget sem ünnepeltük Bukarestben, ahol a magyar honvédeket valóban virágszőnyeggel fogadta Bukarest lakossága az első világháború idején!  

 

(Alább olvasható az oláh nacionalisták vezére, Mihai Tîrnoveanu írása a tervezett budapesti provokációról.)  

 

Stoffán György

 

 

„Irány Budapest!

Augusztus 3-án, vasárnap a Magyar Parlament előtt tisztelegünk a román hadsereg 1919. augusztus 3-4-i budapesti bevonulásának és Magyarország Kuhn Béla bolsevik rezsimje alóli felszabadulásának emlékére. Történelmi kontextus. A román hadsereg 1919-es hadjáratának küldetése az volt, hogy egy komplex stratégia keretében, példaértékű taktikailag végrehajtott katonai műveletekkel megvédje az 1918-as Nagy Unió történelmi jelentőségű aktusát.

E nemzeti kívánságért folytatott küzdelem átfedésben volt a bolsevizmus elleni küzdelemmel, mivel a Nagy-Románia elleni politikai küzdelem és katonai offenzíva egy szovjet művelet volt, amelyet három irányból, északkeletről (Ukrajna), keletről (Oroszország) és nyugatról (Magyarország) hajtottak végre, azzal a céllal, hogy Bukovinát, Besszarábiát és Erdélyt elszakítsák Romániától, nem ismerve el a csernyivci, csijenovi és gyulafehérvári nemzetgyűlések határozatait.

1919-ben gyakorlatilag kénytelenek voltunk megvívni a háborút a háború után, hogy megszenteljük az első világháborúban aratott győzelmet. 1919 tavaszától kezdődően a román hadsereg ellentámadásba lendült az erdélyi magyar csapatokkal szemben, melyeket Kuhn Béla újjászervezett, és megsemmisítette azokat, akik mind a civil lakosságot, mind a demarkációs vonalakon lévő román katonai állomásokat támadták, azzal a céllal, hogy a lehető legmélyebbre behatoljanak román területre. A védekező műveletekről az ellentámadásokra váltva, a Tiszán átkelve, Budapest bevonulása végső céljával, a román hadsereg így biztosította nyugati határát a bolsevik fegyveres csapatok semlegesítésével és a Kuhn Béla-rezsim hatalomból való eltávolításával. A Magyarországon bevezetett kommunista hatalom célja az volt, hogy hídfőként szolgáljon Szovjet-Oroszország számára, a kommunista ideológia terjesztésének egyik tényezője legyen, amely valós veszélyt jelentett mind a bolsevikok által terrorizált és éheztetett magyar népre, mind az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása következtében létrejött többi nemzetállamra. A közép-európai szovjet hídfő román hadsereg általi megsemmisítése a kommunizmus közép- és kelet-európai terjeszkedésének megállítását jelentette. Jelenlegi kontextus.

A neomarxizmus jelenlegi, egyre agresszívabb terjeszkedésének hátterében, amely magát a nemzetállamok lényegét támadja, úgy véljük, hogy az 1919-es marxizmus elleni harc budapesti felidézése olyan esemény volt, amelynek célja a két nép, a román és a magyar közeledése volt, és nem az elválasztásuk/ellenségeskedésük. Figyelembe véve azt a tényt, hogy Budapest lakossága akkoriban hálával fogadta a román hadsereget, mivel Kuhn Béla bolsevik rezsimjének mindössze néhány hónapos kormányzás alatt sikerült konkrét intézkedésekkel a kommunizmussal szemben ellenségessé tennie a magyar nép túlnyomó részét.

A román hadsereg példaértékű viselkedése a civil lakossággal szemben, beleértve saját élelmiszeradagjaik egy részének a rászorulóknak és a gyermekeknek történő felajánlását, emberségességből és civilizációból tanulságos lecke volt. A román csapatok kivonása Magyarországról néhány hónappal később, önkéntesen történt, miután a kommunista fenyegetést véglegesen megszűnt. Íme tehát egy történelmi esemény, amely közelebb hozhat minket egymáshoz. Tekintettel a budapesti kormány folyamatos kijelentéseire a jelenlegi marxista és neomarxista politikával szemben, érdeklődéssel várjuk a magyar állami tisztviselők reakcióját a Calea Neamului Egyesület (A Nemzet Útja Egyesület) által Budapesten tervezett rendezvényre. 

Ez a szervezet a román nemzeti identitás megerősítéséért küzd, ugyanakkor felszólal és fellép a genderideológiával, a bevándorlással, a politikai korrektséggel stb. kapcsolatos neomarxista politikák ellen is. A 2025. augusztus 3-án, Budapesten, a Parlament előtt megrendezésre kerülő rendezvény megszervezése érdekében minden jogi lépést megteszünk a magyar hatóságok felé. Mihai Tîrnoveanu, a Calea Neamului Egyesület elnöke.”

Sebestyén József, a halálra vert kárpátaljai magyar

 

Szándékosan vertek halálra egy magyart… ismét, ahogyan immár 105. esztendeje ezt teszik a megszálló főhatalmak szerte a Kárpátok gyűrűjében. Ám, amikor megtörténik a tragédia, akkor minden felháborodott magyar a mai állapotok drámai eredményeként értékeli a halálesetet.

Pedig, az, hogy ma, az ukrán a náci államban, a katonai junta büntetlenül megölhet egy magyart, annak nem az ukrán-orosz háború a legfőbb oka. Legfeljebb az ok egyetlenegy apró részlete. Mert a gyilkosság okai tömegével jönnek szembe a magyar történelem véres, kínokkal teli lapjait olvasva. 105 év tragédiája, öncsonkítása, külső és belső árulásai, a mindenkinek megfelelni akarás, a lakáj-politika az, ami ismét megölt egy magyart. Ez a gyilkosság is 1920 és 1947 részeredménye. Részeredmény, mert még mindig nincs vége, és nem is lesz vége addig, amíg egy magyar kormány, ennek a történelmi gyilkosságsorozatnak a nemzetközi kivizsgálását, és az azt okozó két igazságtalan döntés felülvizsgálatát nem tarja folyamatosan a nemzetközi politikai porondon.

A magyarok kiirtásának jelszava, régi jelszó Európában. Már a pozsonyi csata idején megfogalmazták, és ma látják ideálisnak az időt a megvalósításra. Ahogyan a holokausztot követő antiszemitizmus is folyamatos és egyre erősödik, úgy a Trianon utáni magyargyűlölet is újabb támogatókra, fizetett végrehajtókra, hazaárulókra talált Európában és a világon. Ennek véget kellene vetni, amíg nem késő, hiszen a zsidóságon belül is van egy mindenre képes és a zsidóellenességet a háborúival, népirtásaival folyamatosan generáló önkényes hatalom, amint a magyargyűlöletet is egy egyre duzzadó magyar ellenzéki csoport tartja kézben és életben. Mindkettőt az USA pénzeli, karöltve a hasonszőrű, aberrált európai politikusok közreműködésével. Az európai zsidóság éppen úgy útjában van ennek a politikai niemand csoportnak, mint a magyarok. Hiába van New York-ban egy zsidó szervezet, amely felismerve a súlyos helyzetet, tiltakozik a zsidóellenességet generáló izraeli politikus őrölt gyilkosságsorozata ellen, és hiába van a magyar emigrációnak is ezernyi tagja, akik a világ minden tájáról próbálják erősíteni a nemzeti gondolkodású magyarokat. A liberális, Isten-ellenes, aberrált hatalom és annak eszméi, s ezen eszmék követői hatalmas erőt jelentenek az ortodox zsidók és a keresztény magyarok közös harca ellen.

Amíg Nyugat-Európában zsidókat ölnek, rabolnak ki és vernek agyon, addig Ukrajnában, az újraéledt nácik államában, a magyargyűlölet a tetőfokára hágott. Mert a gyűlölet a háborúban megszázszorozódik. Ugyanis a fegyverek között nincs törvény és bármit megengedhet magának, a vérengző állatokat is megszégyenítő embertelen magatartás. Az ukrán barbarizmust, mi magyarok ismerjük 1945-ből, amikor a lopás, az erőszak, a tömeges gödörbelövetés, a nők meggyalázása mindennapos és szabad volt a számukra. És ma, ez ismétlődik – egyelőre csak – Ukrajnában, ám a halálos fenyegetések és aljas rágalmak bejárják a magyarokat gyűlölő Európai Uniót, ahol e gyilkosságokat európai értéknek tekintik, sürgetve a kommunista-náci ország felvételét az Unióba. Eközben az éledő, a tömeggyilkos Sztálint ünneplő Szovjetunió is feni ránk a fogát.  

A gyalázatos, gyilkos tett azonban – mint mondtam –, csak okozat. Okozata a már említett két békeszerződésnek, okozata annak, hogy találtak embert – magyart –, aki azt hajlandó volt aláírni, hogy feloszlatták a hadsereget és a Székely Hadosztályt, hogy IV. Károly, esküjét megszegve magára hagyta a népét és átadta a hatalmat egy hazaáruló, gyilkos söpredéknek, hogy Horthy nem támogatta az azonnali revíziót, támogatás nélkül hagyva a nyugat-magyarországi Rongyos Gárdát, hogy Csáky miniszter rettegett a már erőtlen Kis-Entente-tól, hogy a visszatért területek védelmét nem szervezték meg, és súlyosan megalázták az ottmaradt oláh, tót és szerb kisebbségeket. Továbbá: hogy Szálasi söpredéke megtagadta az 1940-es területeink megmaradását biztosító kormányzói hadparancsot és a legaljasabb módon gyilkolta meg, szolgáltatta ki a magyar zsidóságot, hogy a moszkvaista hazaáruló kommunisták 44 éves diktatúrája alatt nem volt szabad Trianonról írni, beszélni, és említeni az ottmaradt nemzetrészt, hogy a hazug rendszerváltáskor az akkori hazaárulók alapszerződésekben mondtak le magyar területekről (és ezeket a gazembereket nem vontuk még felelősségre!), és hogy ma sem tanulnak a diákok a kornak megfelelő súllyal Trianonról és Párizsról, hogy egy rossz, igaztalan, ostobán ködösítő megnevezést kapott a nemzeti gyásznap, június 4-e.

Hosszú-hosszú évtizedek, talán évszázadok drámai történelme, árulásai és meghasonlottsága okozta tehát az ártatlan, beteg, magyar ember meggyilkolását, s nem is lesz vége ennek a 105 éve tartó fájdalmas Golgota-járásnak, mert amíg csak önmagunkban dohogunk, és nem visszük nemzetközi színtérre a követelésünket, amíg nem tudja meg a világ és nem hallja nap mint nap a magyarsággal történt igazságtalanságot, amíg balgán, barátunknak nevezzük az ellenségeinket, és őrült választásokba hajtjuk az megszállt területeken élő honfitársainkat, addig csak egyre kevesebben leszünk ebben a csodálatos, de az idegen megszállók által kirabolt Kárpát-medencében.

Most gyászolunk… egyetlen embert, mert egyetlen magyar ember meggyilkolása is fájdalmas. Ám, nem gondolunk annak a 105 évnek a gyilkosságsorozatára, azokra az ártatlan családokra, gyermekekre, papokra, akiket az idők során ugyanaz a sátáni lelketlenség, ugyanaz a gyűlölet ölt meg Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken, Észak-Magyarországon és a Várvidéken, amely most vert halálra vasdorongokkal egy magyart. Pedig ez, egy szemmel látható, érzékelhető gyűlölet-folyamat, amely ma erősödni látszik, ahogyan erősödik a zsidóellenesség is az Isten-hit nélküli, erkölcstelen és porig züllött, aljas Európa vezetésének a néma egyetértésével, összekacsintásával.  

Épp úgy, mint Európa, úgy mi magyarok is elvesztettük, elhagytuk, semmibe vesszük a leglényegesebbet: az Isten felé fordulás elengedhetetlen szükségességét. Az Írásban a szeretet, az egymás iránti tisztelet, a rossz és az igazságtalan elleni közdelem a fő követelmény az ember számára – amely csak Istennel, Isten-hittel képzelhető el. Minden más próbálkozás, minden tárgyalás, kiegyezés és hazug békevágy zsákutca, amelynek pusztulás és halál a vége.

Sebestyén Józsefet, Trianon és Párizs, s az azt követő végzetes történelmi mulasztásaink ölték meg… S amikor érte gyújtunk gyertyát, akkor magunkért, saját mulasztásainkért és elődeink súlyos mulasztásainak bocsánatért is mondjunk imát. Mert ma az egész nemzet áll a kivégzőosztag előtt… csak még nem látjuk, nem akarjuk világosan látni, mert a pártos gyűlölködés, a kapzsiság, a pénz és az ostoba, gyilkos, kapitalista rabló-politika mindent elhomályosít.

Sebestyén József halála csak akkor nem lesz értelmetlen halál, ha megértjük miért halt meg, és tanulunk ebből a szívszaggató gyászból… Mert ma az egész nemzet áll a kivégzőosztag előtt! – ha minden így marad…

Stoffán György