Nyílt levél Lázár Jánosnak – a nemzeti oldal méltóságáról és a Strabagról

 

Excellenciás Miniszter Úr!

Jobboldali, nemzetben gondolkodó, keresztény emberként, íróként és újságíróként úgy érzem, kötelességem megszólítani Önt, mint az általam is tisztelt közszereplőt, kormánytagot, magyar minisztert. Nagyra becsülöm azt a nyílt és őszinte magatartást, amellyel kiáll az emberek elé, és a legpóriasabb, legellenségesebb stílusú kérdésre is kiegyensúlyozottan, emberi módon válaszol. Értékelem azt is, hogy néhány, át nem gondolt kormányintézkedést Ön a józanész mezején, nyilvánosan korrigál vagy bírál, ezzel is tompítva azt a feszültséget, amely a belpolitikát és a társadalmat egyaránt, meglehetősen lobbanékonnyá teszi. Azonban egy valamit Ön sem engedhet meg magának: ez pedig a trágárkodás, amely mára – sajnos –, a nemzeti oldalon is természetessé vált. Televíziós, beszélgetős műsorokban, szinte folyamatosan elhangzanak olyan szavak és kifejezések, amelyeket kultúrember sem társaságban, sem magánbeszélgetésekben nem használ. A műveletlen proli nyelvezetet nem lehet az „úgy mondom, ahogy felénk mondják” önvédelmi mondattal kiegyensúlyozni. Szomorú lenne, ha az Ön környezete ilyen környezet volna.

A trágárkodás, a trágárkodó személy intelligenciáját, műveltségét és méltóságát semmisíti meg a hallgatóság előtt, súlytalanná téve egyben a mondanivalót is. Nincs is szükség az efféle stílustalanságra, amelyet ismert „fősodor-újságírók” nap, mint nap, magukénak érezve gyakorolnak a televíziók stúdióiban. Lassan odajutunk, hogy ki sem sípolják a trágár beszédet, mert „az már beleivódott a közbeszédbe”. Ez azonban téves felfogás. A kulturált magyar közbeszédbe, a kiművelt emberfők nyelvezetébe, és a keresztény szellemiségbe – merthogy keresztény állam lennénk, amelynek Ön az egyik minisztere –, nem fér bele, a „félrevezetés”, az „átverés”, a „megtévesztés” a „kitolás” - etc… szinonimájaként a trágár szóösszetétel, amelyet Ön – remélem csak pillanatnyi, féktelen indulatának tudhatóan – használt.

Kérem Önt, Miniszter Úr, ne ereszkedjen le a városszéli olajpadlós kocsmák szellemi szintjére, stílusába. Még akkor se engedje szabadjára mondandóját, ha ezt Önök felé a kocsmában így mondják.

Nagy elődei; Baross Gábor, Ordódy Pál, Gróf Szapáry Gyula, Gróf Mikó Imre, Péchy Tamás, Gróf Széchenyi István, Báró Kemény Gábor vagy Gróf Tisza Lajos, minden bizonnyal elképednének azon, hogy egy magyar miniszter, az őt megválasztó nép előtt, nyilvánosan trágárkodik. Kérem, ne tegye többé! Mert lehet, hogy egy bizonyos társadalmi rétegnek tetszik a „jól megmondó” miniszter-kép, ám van még ebben az országban olyan polgár, aki sokkal inkább értékelné a művelt emberfők retorikáját, stílusát, miniszteri méltóságát. Ön méltó erre, és mint eddigi szereplése bizonyítja, alkalmas is ebben a kusza politikai világban a magyar miniszterek hagyományos, művelt stílusát gyakorolni, folytatni.

Legyen Ön annak a társadalmi rétegnek a megbecsült minisztere, amely társadalmi réteget nem az 5. számú pártkönyv tulajdonosa testesít meg, hanem olyan példaképei vannak, akik a nemzetet méltósággal képviselték. Miniszter Úr! Ön is legyen példakép, elsősorban kollégái és a társadalom előtt, és ne kelljen a gyerekek fülét befogni, még akkor sem, ha Ön nyilvánosan arról beszél, hogy a Strabagnak sikerült az egész kormányt, így Önt és az Ön minisztériumát is átvernie. Ugyanis ez nem Önöket minősíti, hanem a Strabag erkölcstelenségét bizonyítja…

Kívánok Önnek további sikereket, és kérem, fontolja meg a fentieket, saját méltóságának és hitelességének a megőrzése, valamint a Magyar Kormány méltósága érdekében!

Tisztelettel maradok:

Stoffán György

író, újságíró     

Ami hiányzott (nekem) október 23-án…

 

Október 23-a egybeesik Kapisztrán Szent János ünnepével. Azaz, a nándorfehérvári győzelem egyik főhősére emlékezik a magyar kereszténység. És ez az egybeesés további gondolatokat szül. Hiszen a magyarság drámai korszakaiban nem csak az állam, az uralkodó, a hősök szerepe lényeges, de minden esetben ott volt az egyház is a magyar nép mellett, bizonyítva az egyház nemzet melletti elkötelezettségét.

Nagy nevek köthetők ezekhez a nehéz időkhöz:

·         1456-ban Kapisztrán Szent János,

·         1514-ben Bakócz Tamás és a ferences szerzetesek

·         1526-ban Tomori Pál ofm,

·         a török időkben 1551 decemberéig Martinuzzi fr.György OSPPE,

·         1919-ben és 1920-ban Zadravecz István ofm és Csernoch János,

·        1938 és 2007 között, Erdélyben Márton Áron, Jakab Antal, Bálint Lajos és Csiha Kálmán

·         1945-ben és 1956-ban Mindszenty József, Ravasz László, Ordass Lajos

Ma, ezek a nevek hiányoznak ebben a történelmi sorsfordulót előre vetítő időkben. Emlegetjük a keresztény magyarságot, emlegetjük Istent, a Teremtést, de csak politikai felhangokkal, miközben olyan zsigeri gyűlölet van a társadalomban, amely történelmünk során talán még nem is fordult elő. A Sátán őrjöngése tölti be a szíveket, és nincs egyetlen főpap, lelkész, aki kiállna a nemzet értékei, a magyar kereszténység és az erkölcs védelmében. Aki elmondaná azokat a hátrányokat, amelyek a hitetlenség által, a politikai kereszténység és a kereszténységet gyalázók magatartása miatt érhetik a magyar nemzetet.

Az állami megemlékezéseken egy keresztény országban – politikai hovatartozástól függetlenül – egyetlen egyházi személyt sem hívtak meg, s az állami ünnepi beszédben is csak „szőr mentén” említtetett meg a kereszténység. Valami tehát hibádzik a szellemiségből, a látható elkötelezettségből, noha Magyarországnak van Prímása, van református püspöke, és vannak elkötelezett papok, akik a hithirdetésben őrzik a magyar kereszténység, a Szent László-i elkötelezettség szigorú, de érthető törvényeit. Fájó, hogy egy valóban zseniális miniszterelnöki politikai beszéd előtt vagy után nem szólalhatnak meg egy állami ünnepen a magyar kereszténység képviselői, hogy nem emlékezett meg senki azokról a papokról és lelkészekről, akik szörnyű árat fizettek a forradalom támogatásáért, mert életüket, szabadságukat vették el az áruló kommunista pribékek.

Nem esett szó az utolsó kenetet feladó, utcán tevékenykedő papokról, a betegellátásban segédkező egyházi személyekről… de senkiről, aki a keresztény mivoltunkat, és a forradalom keresztény jellegét igazolta volna. Pedig ez a forradalom, amelyre október 23-án emlékeztünk, nem politikai megmozdulás volt. Ez ama 11 esztendő elkeseredettségnek a megszüntetése volt – lett volna –, amely 11 év 1945-től, a szovjet megszállástól, 1956-ig októberéig kínozta a nemzetet. Amely 11 évben bezárták az egyházi iskolákat, erkölcstelenségre nevelték a fiatalságot, szétzavarták a szerzetesrendeket, papokat és lelkészeket tettek tönkre, öltek meg és börtönöztek be ártatlanul, koncepciós perekben. Ez a 11 év a lelkeket akarta megsemmisíteni, de az az október lefékezte a folyamatot, amely máig kihat és érezteti súlyos és visszafordíthatatlan hatását. Akkor, októberben, a magyar nemzet azért harcolt, hogy a saját lelkét megmentse, a saját hitében élhessen és visszaszerezze azt a szabadságot, amely testet és lelket nemesít.

A nemzet emlékezetét október 23-án felébresztette ugyan a politikai ünneplés, de hiányoztak és százszor is harsogom: hiányoznak azok a keresztény elöljárók, akik a nemzet lelkéért felelősek, akiket egy erkölcsileg romlott társadalom szid és ócsárol épp úgy, mint azok, akik Barabást kiáltottak Jézus neve helyett, de akiknek ma is az a feladatuk, hogy feltámasszák a népet, hogy a néplélek egyensúlyba kerüljön ismét az erkölcsi tanításokkal, hogy magyar a magyar ellen ne támadjon, mert Krisztus összeköt a magyar kereszténységben.

Mitől és milyen jogon akarunk mi, a hétmillió magzatot meggyilkolók, keresztény hitünket elhagyók, a magyarságunkat pénzre váltók bármilyen irgalmat, ha arra sem vagyunk képesek, hogy bűnbánatot tartsunk, hogy a kereszténység emlegetése mellett a nemzet ünnepén ott álljanak a dobogón a keresztény főpapjaink, s ne adj’ Isten még szólhassanak is a félmilliós tömeghez?

Igen! Csoda volt maga a tömeg, kiváló volt a miniszterelnöki beszéd, de még egyetlen rendezvényen sem hallottam a felszólítást: Mondjuk el hazánkért azt az imát, amelyet Krisztus tanított nekünk… a Miatyánkot! Miért félünk ettől egy keresztény országban, miért szégyelljük Krisztust segítségül hívni ezekben a végzetes és vészterhes időkben? S ha erre nem vagyunk képesek, miért nevezzük magunkat keresztényeknek? A nemzet ünnepe felül áll a politikán, és nem volna szégyen, ha egyszer úgy tennénk hitet egymás, és nemzetünk mellett, valamint az Isten iránti hűségünkről – mint keresztény nemzet –, hogy a nemzet ünnepén, a Kossuth téren együtt imádkoznánk a Miatyánkot.

És akkor büszkén és hitelesen mondhatnánk: Mi keresztény nemzet vagyunk! Ám, Isten nélkül, keresztény hitünk nélkül végleg elveszünk! Mert nem elég hirdetni magunkról, hogy mi keresztények vagyunk! Erről tanúságot, hitet is kell tenni… együtt, egymásért, a magyar hazáért, a Kárpát-medence magyarságáért! Csak politikai mondanivalójú nemzeti ünnepre nincs szükség, mert amit ünnepeltünk, amire emlékeztünk, az sem politikai esemény volt. Mert a politika, a szabadság legsúlyosabb bilincse, a legnagyobb gyilkos, ha nem a krisztusi törvények határozzák meg a tennivalókat.

Summa summarum: azt hiszem, szenvednie kell még csonka hazánk hűtlen magyarságának ahhoz, hogy mindez, az egész társadalom számára világossá váljék. A szenvedés által pedig eljön majd az az idő, amikor felszólítás sem kell a közös könyörgésre… a Miatyánk közös, hittel való elmondására.

Mert mint Jakab Antal erdélyi püspök mondta: „A kereszténység és a magyarság egy és elválaszthatatlan. Ha elválasztjuk, az olyan, mint amikor a testet elhagyja a lélek: az a halál…”

Stoffán György

(fotó: Pénzcentrum)

„Ne félj és ne aggódj árva had!” – Gondolatok október 23-ára

 

A rendszerváltás idején – amikor még csak nyomokban volt érezhető a nemzet iránti kommunista és liberális, mély és zsigeri gyűlölet –, az emberek valóban ünnepelték azt a forradalmat, amely sokuknak örök és szép élmény, csodálatos emlék maradt. Ám, az a generáció jobbára már eltávozott. Van helyettük sok, mára nemzetivé avanzsált egykori kommunista, akik most sem éreznek másképpen 1956-ot, a nemzetet és a hazát illetően, mint amikor zsebükben tudták a pártkönyvet és rendszeresen jelentettek az igazi ’56-osokról… de a politika és az előmenetel megkívánja az ünneplést, a főhajtást elődeik vagy saját áldozataik sírjai, kopjafái előtt. Ma még a legszélsőségesebb hazaárulók is ’56-ra emlékeznek és nemzeti színekbe öltözve hivatkoznak azokra, akik ma megvetnék őket, ha élnének. Mert ’56-ra hivatkozva hazát árulnak, feladnák a magyar függetlenséget, alárendelt, szolganéppé taposnák vissza a magyarokat egy európai bűnözőkből álló, magyar gyűlölő uniós vezetés parancsára és pénzéért. Zsoldosok és árulók akarják megkaparintani az országot, amint ezt 1945 után már egyszer megtették, és azzal máig ható nyomorúságokat, visszafordíthatatlan negatív folyamatokat indítottak el. Lezüllesztették a társadalmat, elvették a hitét, primitív, önállóan gondolkodni nem tudó többséget neveltek ki, akiknek erkölcsi érzékük, és normáik nincsenek. A kapzsiság, az irigység, a feljelentgetés, a lopás, a hazudozás világa jött el a kommunizmus és az utána bekövetkezett hatalomváltás keserű gyümölcseként. A társadalom egy része azonosult a hitét vesztett, bűnözőket bujtató, és a nemzetállamokat felszámolni akaró, sátáni Európai vezetéssel.

A fiatalok átnevelése is hatalmas iramban folyik, és az ezt ellenző törvényeket immár a jog sem tarja és tartatja be. Mára a legkisebb probléma velük, hogy nem tudják, hol született Mozart…

A normalitásnak nincsenek erős védőbástyái, mert a kommunista, liberális szellemiség folyamatosan tűz alatt tartja hazugságokkal és vádakkal azokat, akik e bástyák védői. A harcoló tömegekben is vannak kétkedők és Hegedűsök, azonban a hazaszeretet, a nemzet iránti elkötelezettség és az Istenbe vetett hit megsokszorozza a nemzeti erőt, amelynek mozgatója az ehhez való hűség, a bizalom és az elkötelezettség.

Háború van ma Magyarországon, nem forradalom. Magyar a magyarral kel birokra, mert nem tudja, nem veszi észre, hogy saját sírját ássa, amikor nemzettestvérével viaskodik.

Pedig vannak példaképeink, igazi ’56-osok, akik életüket áldozták, akik fiatalon, fegyverrel a kezükben védték mindazt, amit ma egy nyomorult, áruló ellenzék úgy taposna a sárba, hogy közben az ’56-os hősökre hivatkozik.

Október 23-a előestéjén kezembe került egy könyv, amelyet olyan ember írt, aki egész életét a nemzetnek, a magyar szabadságnak szentelte, s aki mindezt összefoglalta az „Időutazás a 20. században” címmel megjelent visszaemlékező kötetében. Hű maradt gyermekkorában, és hű maradt 1956-ban is, s hű maradt a hazához, a nemzethez akkor is, amikor el kellett hagynia Magyarországot, mert a forradalom aktív részese volt. A Lövőház utcában, Budán született gyermek, az egykori szentendrei ferences diák, a disszidálási kísérlet miatt a Fő utcai börtönbe zárt tinédzser, a kényszerből, 1956-ban Dániáig menekült ember. Ő a rendszerváltás után visszajött, és tovább szolgálta a nemzetet, a hazát, mígnem a népirtásnak beillő Covid győzte le, 2021-ben. Vitéz Hajdú Szabolcs nevét nem ismerik a kötelező iskolai ünnepségen résztvevő gyermekek, akik a Himnuszt sem tudják elénekelni, noha Hajdú Szabolcson kívül százak neveit kellene tudniuk. Érezniük kellene a haza iránti elkötelezettséget, ismerniük kellene Magyarország városainak nevét, Brassótól-Kolozsvárig, Kassán és Pozsonyon keresztül Németújvárig. És tudniuk kellene a Szózatot és a Miatyánkot is, ahogyan tudta és élte sok ezer hűséges magyar, v. Hajdú Szabolcs harcostársai.

Mit szólnának az akkori ’56-osok a mai Magyarországhoz? Talán fegyvert fognának ma is, hogy elzavarják a haza kiárusítóit és megvédjék a nemzetet, a hazát, és ott imádkoznának ezért a kicsiny országért az Úr asztalánál és az oltár előtt, mert tudnák, amit ma mindenkinek tudnia illenék, és felfognia kellene: „Ha a híd elvész, elvész a hon is”…  

Az a híd ma az istentelenség és az erkölcstelenség, valamint a nemzeti elkötelezettség között a nemzetbe vetett hit, az Isten iránti alázat és szeretet, a béke melletti kiállás és a magyar szuverenitás. Mindezt meg lehet mutatni egy közös budapesti zarándoklattal, de a harc ott nem fejeződhet be. Most nekünk, hívő magyar embereknek kell forradalmároknak lennünk, mert a koszorúzások és az ünnepi beszédek nem elegendők a győzelemhez.

1956. október 22-én este mutatták be Budapesten Tamás G. Alajos ferences zeneszerző „Nándorfehérvár 1456.” című oratóriumát, amelynek egy sorát idézem: „Ne félj és ne aggódj árva had, van néked vezéred Jézus az!” (Tamás Gergely Alajos - Nándorfehérvár 1456 - Oratórium - YouTube)

v. Hajdú Szabolcs pedig, ötven évvel később, így figyelmeztette a magyarokat: „Az a szó, hogy honvéd és vitéz csak a magyar nyelvben létezik. És ez büszkeséggel tölthet el bennünket. A lyukas zászló már az első napon a forradalom legfontosabb jelképévé vált, arra emlékeztetve, hogy egy nemzet önérzetét nem lehet semmibe venni. Ez a zászló velünk együtt emlékezik. Óvjuk és védjük, hiszen drága, nagyon drága kincsünk!" 

Amikor tehát emlékezünk és fejet hajtunk 1956. eszmeisége, hősei és halottai előtt, ne politikai felhangú beszédekben tegyük, ne bíráljunk, és ne gyűlölködjünk, mert azzal a magyar haza ellen teszünk, annak árulóivá válunk! Emlékezzünk a magyar nemzet összetartozásának és erejének szellemében! Legyen a harcban Krisztus vezérünk, Mária az oltalmazónk és a lyukas zászló mellett emeljük magasra őseink Máriás zászlaját és a keresztet. Mert a gerinctelen, hazudozó árulók ellenünk vívott háborúja elkezdődött, és ez a háború – talán végleg – eldönti a nemzet további sorsát…

Stoffán György

Dobrev Klára (DK) és a gyónási titok… avagy a kommunisták már megint a spájzban vannak?

 

A DK királynője, látva a 2026-os bukás előre vetített tényét, önálló gondolat híján, Washington állam elmeháborodott, kereszténygyűlölő kormányzójának mintájára politizál. Persze, nem csak ez a kormányzói intézkedés, hanem a nagypapától örökölt lelencházi gyűlölet is benne van ebben a tőrőlmetszett kommunista politizálásban. A balkézről született nagypapi bűneiért nem felelős ez a TEMU-s királynő, ám a mentalitása pontosan olyan, mint a megesett szakácsnő fiáé.

Kulturáltsága, tudása és az emberekhez való viszonya sem különbözik a tömeggyilkos nagypapáétól, bár, Dobrev már nem a testet, hanem lelket is igyekszik megölni. Hiszen, ami a kommunistáknál természetes, azt a magyar keresztény ember megveti. Elsősorban a hazudozás az, ami normális társaságban elítélendő. Nem ígérgetünk a választási kampányban – teljesíthetetlen – európai nyugdíjat, nem áruljuk el a nemzeti szuverenitást, Egyesült Európai Államok tébolyult ötletét hangoztatva, és milliárdosként nem zokogunk a „szegény” wellnessező emberek Orbán-diktatúrában elszenvedett sorsa felett, de erkölcsi dolgokban nem adunk tanácsot egyetlen egyháznak sem. És nem megyünk neki a jelenleg megszállt magyar területek magyar lakosságának, félig bolgár létünkre. Nos, Dobrev mindennek az ellenkezőjét teszi. Az utóbbi napokban pedig, nagy felháborodást keltett az a rákosista-kommunista ötlete, amely a Katolikus Egyház egyértelmű megtámadását jelentette. Olyan dologba ütötte bele az orrát, amelyről nem lehet fogalma, legfeljebb annyi, amennyit nagypapi a családra hagyott, hiszen a kommunista ab ovo Isten-tagadó.

Klárika nem hallott a gyónási titokról és annak kötelező megtartásáról. Igaz, már 632 éve is problémát jelentett ez, Csehországban, és meg is ölték a gyónási titok miatt Nepomuki Szent Jánost, de ez mit sem érdekli a DK-s naccságát. Ő igyekszik felzárkózni ahhoz az álszent LMBTQ-s politikai csoportosuláshoz, amely mások jogainak hangoztatásával, mások jogait és kötelezettségeit igyekszik megtorpedózni. Beleártja magát az Egyház ügyeibe, miközben emberek millióit sérti meg botor ötletével és bizonyságot tesz arról, hogy teológiai műveletlensége a Guinness-rekordok közé sorolható. Hitnélkülisége felfoghatatlanná teszi számára, hogy miért is nem lehet a gyónási titok egyházjogi, hagyományos, hitünk szerinti, örökös tényállásán változtatni.

Hiába is magyaráznánk el ennek, az e téren súlyos történelmi és egyháztörténeti tudáshiánnyal küzdő nőszemélynek, hogy: – amikor az ember belép a gyóntatószékbe, akkor nem egy másik emberel áll szemben, hanem azzal, akit Jézus felhatalmazott a bűnök megbocsájtására. Ergo: a gyónás, az Isten és a hívő ember közötti személyes kapcsolat. Sem államnak, sem törvénynek nincs és nem is lehet köze a Teremtő Isten és az emberi bűnbánat itt lezajló eseményéhez.

Azt sem értené meg ez a nőszemély, hogy amikor az ember őszintén feltárja Isten előtt a lelkére nehezedő súlyt, azaz, a bűneit, akkor ez szellemi, lelki és érzelmi megtisztulást jelent, mert nem egy reverendába bújt, stólás ember, hanem Isten bocsájtja mindazt, amit gyengesége által elkövetett. Tehát, sem Dobrevnek, sem a Washington-i kormányzónak, de még magáénak a római pápának sincs beleszólási joga a szentgyónás misztériumába.

A vallásüldöző, tömeggyilkos nagypapi, aki még saját kormányfőjét is elárulta, majd felügyelte a Nagy Imre-per lefolyását, és megünnepelte az akasztást – nem csak Nagy Imréét –, kiváló unokával dicsekedhet az egykori, vallásüldöző, kommunista brigantik pokolbéli társasága előtt. Dicsekedhet is az öreg Apró, mert a DK-s vörös királynő hajszálpontosan viszi tovább a proli, műveletlen, keresztényellenes, értékromboló, érzések nélküli, bűnpártoló, hazudozó politikát… az akasztások kivételével, mert azt „a fasiszta Orbán-diktatúrában sajnos” büntetik.  

Azonban, nem szabad mindezért elítélni a kis Apró onokát, hiszen ezzel a mentalitással nem csak önmagát, de egész politikai csőcselékének a szellemiségét, kommunista eszméit tapossa a posványba. És ezt nagyon jól teszi. Nekünk, istenfélő magyaroknak segít, hiszen minden efféle ötlete okán, egyre távolabb kerül a parlamenti bejutástól, és a legközelebbi uniós választáson, már Brüsszelből is kitessékelik a választók.

Van ugyan történelmi esélye annak, hogy a kommunizmus rövid időre visszatér Európába, ám ez lesz az utolsó próbálkozásuk, mert ami nem természetes, az önmagától elsorvad, kipusztul. Láthatjuk ezt a történelemkönyvek megsárgult lapjain. Az ostoba ötletek és a népek megalázása csak felgyorsítja ezt a végső megsemmisülést… Tehát, Dobrevet nem szidni kell, hanem hagyni. Mert, ahogy 2010. előtt Gyurcsány rásegített a kétharmadra két bérmálkozás között, úgy most, zseniális, néhai hitvese ugyanezt teszi… Drukkoljunk neki.  

Stoffán György

Határon túli-e, a határon túli magyar?

 

A hazai politikai élet egyik ellenzék általi célpontja a határon túli magyar. Persze, itt nem a nyugatra ment magyarról beszélünk, hanem a legutóbb 1947-ben, Párizsban elcsatol területek magyar lakosságáról. A liberális és kommunista ellenzék, hűen önmagához, a nemzetárulást ma is sajátjának tekinti és természetesként éli meg. Nem is érti, hogy a nemzetben gondolkodó magyar miért is ragaszkodik román, szlovák, ukrán vagy szerb területekhez, az ott élő magyarokhoz, akiket nemtelen egyszerűséggel azonosít a magyar területet megszálló nemzet tagjaként.

A legalapvetőbb probléma ennek a társadalmi osztálynak az ítéletében az, hogy a kommunista és a liberális nem érez a hazája, a nemzete iránt semmit. A fogalmak is zavarják, mert érzések nélkül érthetetlenek számára. Amikor a „határon kívüliekről” van szó, akkor hülyének érzi magát és éppen úgy nyilatkozik, mint Marosvásárhelyen a bukaresti pápai nuncius, Miguel Maury Buendíaaki nem értette, hogy száz év alatt miért nem olvadt már be a magyar katolikus iskolát követelő renitens nemzetiség.

A történelem Ura és a magyar lélek azonban másképpen láttatja a helyzetet. Ezer év magyar történelmét, az igazságtalan, és a háború szellemét folyamatosan magában hordozó döntéseket nem lehet másképpen értékelni, mint ahogyan ezek tényként ott vannak a szemünk előtt.

A trianoni döntés egy politikai döntés volt, amellyel a magyar keresztény birodalmat, a magyar apostoli királyságot akarták megsemmisíteni, mert az nem fért bele abba a politikai irányvonalba, amelyet az akkori, és azóta a mindenkori világpolitikát formálók elképzeltek. Tehát, az országot felosztották, s tették ezt attól függetlenül, hogy a statisztikai adatok, a geopolitika, a gazdasági mutatók, valamint a népek milyen következményekkel állhatnak szemben egy ilyen esztelen döntés, hazugságokon alapuló liberális, szabadkőműves „igazságosság” után.

Trianon után alig négy évre visszakerült valami kevés terület és lakosság, de a II. világháború után, 1947-ben ismét a martalócok kezébe került az ország kétharmada, annak lakosságával együtt. Már akkor is megmutatkozott, hogy „kint is, bent is” vannak ócska árulók, a nemzet söpredéke, akik azonnal behódoltak az idegeneknek, s odáig mentek, hogy megalapítottak kommunista pártokat, de elárulták magát a gyulafehérvári püspököt is… Szemét emberek mindenütt voltak ebben az országban, és vannak ma is.

Ennek a proli, haza nélküli lakosságnak ma a legfőbb problémája a magyar területen, de idegen főhatalom alatt élő magyarok választásokon való részvétele, s ezt azon ostoba indokkal támasztják meg, miszerint aki nem itt fizet adót, az ne szóljon bele az ország dolgaiba. Ergo: ha már adófizetésről van szó, akkor a nyugdíjas se szavazzon, a munkanélküli se, a három gyermekes anya sem, aki élete végéig nem adózik, és a 25 év alattiak se, hiszen ők sem fizetnek szja-t.

A magam részéről a szavazati jogot is kevésnek tartom, hiszen az, a csonka Magyarországon élők esetében sem garancia semmire, mert visszahívni nem lehet, akit a választó bejuttatott a bársonyszékbe. Ám, ez egy másik cikk. A ma nem Magyarországhoz tartozó, megszállt magyar területek magyar lakosságának parlamenti képviseletet kell biztosítani – alanyi jogon. Ugyanis a nemzetiségük akkor is magyar, ha történetesen nem vették vissza a magyar állampolgárságukat. Azt ugyanis erőszakkal, zsarolással vették el tőlük, amit a magyar államnak nem volna szabad tudomásul vennie. Tehát, a magyar ember státusza két aljas döntés okán nem változott meg. A vér nem válik vízzé. Ezért teljesen jogos a magyar állampolgárság visszaadása, viszont fontos volna a parlamenti képviselet is ahhoz, hogy nemzetközi szinten is érthető és világos legyen: nem mondunk, mert nem mondhatunk le egyetlen négyzetcentiméterről sem abból a hazából, amit István király óta Mária országának nevezünk.

A két ló egy fenék politikája ebben az esetben nem célravezető, bármilyen világpolitikai konstelláció van körülöttünk. Nem nevezhetjük a megszállókat és a magyarság elnyomóit baráti országnak, és nem nevezhetjük annak a Szerbiának a vezetését a legjobb partnerünknek, akinek a vezetése alatt, napjainkban olyan brutalitás zajlik a magyarok ellen a Délvidéken, amely felidézi Tito partizánjainak a viselkedését.

Mindezek ellenére a magyarországi ellenzék – ellenség –, irigy és kapzsi módon sajnálja a magyar gyermekeknek juttatott évi egyszeri támogatást, azt hazudva ostoba követőinek, hogy a magyarországi gyerekek nem kapnak ennyit az államtól, noha van ingyen tankönyv, ingyen ebéd, ilyen-olyan támogatások és ösztöndíjak… Évtizedekkel ezelőtt egy kommunista főszerkesztő helyettes azt mondta nekem – amikor egy erdélyi témájú cikket adtam le –, amit a szentszék nagykövete mondott Marosvásárhelyen. „Miért nem olvadtak már be, csak problémát jelentenek”.  

A probléma azonban nem a kitartó, a magyarságát vére által is megőrizni képes elnyomott magyarokkal, székelyekkel van, hanem azokkal az aljas, érzéstelen és hazáját, nemzetét semmibe vevő, kapzsi, kommunista senkiháziakkal, akik – sajnos – épp úgy hozzátartoznak a nemzet történelméhez, mint a Kárpát-medence összes magyarja. Nincs határon inneni és határon túli magyar, csak a szülőföldjén élő magyar van. Van persze, áruló ócska „gyászmagyar” és „árnyékszékely is”, akiknek saját magukon kívül senkire nem volna szükségük, és mindenkire irigyek, mindenkit gyűlölnek, az értéket és a hagyományt nem is ismerik. Ez a magyarországi liberális, kommunista ellenség… aki nem tudja milyen érzés, hogy hat éves koráig azt hiszi a gyermek, hogy csak az ő anyanyelve létezik. Hat évesen pedig rájön, hogy egy szép, tágas „börtönben” kell megküzdenie a nyelvéért, a magyarságáért az őt arcon köpő társaival szemben, és egy életen keresztül tapasztalja az idegen megszállók gyűlöletét…

Igaz, a magyarországi gyűlölködők, antimagyarok, ha a megszállt területeken élnének, már régen beolvadtak volna. Nekik nem a nemzeti érzés, a hazaszeretet, hanem a pénz, a hatalom és az Európai Egyesült Államok balga álma számít.

Ma is, mint a történelemben oly sokszor, fáj és bosszantó is egyben ez a hozzáállás, azonban, van egy vigaszunk és reményünk: a keresztény Magyarország és az ősi Kárpáthaza megmaradt eddig is és megmarad ezután is! Igaz, egyelőre az árulókkal együtt. De, eljön az idő, amikor a magyar nemzet ismét ura lesz saját hazájának… mai árulói nélkül!

Stoffán György

Én nem szeretem, ha… (csak úgy írogatok)

Nem szeretek kilógni a sorból, mégis kénytelen vagyok. Ebben a mai világban pedig, ez a kényszerűség egyre inkább rá nehezedik a gondolkodni még képes emberre. A mindennapok hányingerkeltő, háborús híreit olvasva lassan azt hinné az ember, hogy az elmúlt évtizedekre visszatekintve, ma már egy másik bolygón létezem. Pedig nem. A bolygó ugyanaz, de az emberi elme, a józanság és a gondolkodásra való hajlam megszűnt létezni a legmagasabb európai szinteken is. Ördögivé vált a világ és benne – ha apró léptekkel is, de –, Magyarország szintén erre tart.

Háború van, ami épp olyan aljas és kegyetlen háború, mint az összes eddigi a történelemben… Lélektelen, és megtorolhatatlan. Hogyan tudhat örülni bárki annak, hogy ez vagy az a háborús fél, fiatal emberek százezreit öli meg és azzal fenyegetőzik, hogy emberek millióit pusztítja el, ha ezt jónak látja. Nem abban a pillanatban kellene likvidálni az ilyet?  Ez érdem? És az érdem, ha rakétákat küldünk és pénzt a gyilkolásra? Nem háborús bűncselekmények ezek? De azok!  Van értelme ennek? Nincs! Mert a világ ma a Sátán kezében van, a háborús nagyhatalmak pedig, és minden politikus, aki gyilkosokat dicsér, maga is a Sátán szolgája. Mert sem Putyin, sem Tump, sem von Leyen vagy Weber, sem Macron vagy Tusk nem üti meg az „ember” szó értelmét… csupán értéktelen gazemberek, potenciális gyilkosok, háborús bűnösök. Sátánisták…

Kilógok a sorból, mert ezt a nihilizmust, ezt az elmebeteg, erkölcstelen, bűnös világlátást, ezt a Teremtéssel ellentétes, és emiatt ab ovo vesztes liberális háborúskodást én nem tartom, mert nem tarthatom a magaménak. Egyetlen normális ember sem tarthatja magáénak. Sajnos a reakciók is hibásak, még mindig rossz irányúak. Ezért…

·         …én nem szeretem, ha Brüsszelben egy hazaáruló politikus a nevemben is gyalázza a hazámat.

·         Én nem szeretem, ha azt a miniszterelnököt verbálisan rugdalja egy primitív csőcselék, akinek a lábnyomába sem léphet.

·         Én nem szeretem, ha a vallásomat, a hitemet és a magyarságomat kigúnyolják, és üldözik.

·         Én nem szeretem, ha egy törpe minoritás többségnek gondolva magát a nemzet egészét akarja bajba keverni.

·         Én nem szeretem, ha tömeggyilkosok unokái, leszármazottai ma az emberi jogokat, s demokráciát féltve árulják a hazámat.

·         Én nem szeretem, ha az idegem megszállás alatt lévő magyar területeken élő nemzetrész ellen lázítanak politikusnak nevezett senkik.

·         Nem szeretem, ha az unokáim jövőjét kockáztatják azok, akiknek börtönben volna a helyük, de a többi bűnöző megvédi őket a mentelmi jog fenntartásával.

·         Én nem szeretem, ha kormánypártok és az ellenzékiek általános iskolás szinten „ütik egymást”, hülyébbnél hülyébb internetes bejegyzésekben és megszólalásokban.

·         Én nem szeretem, ha nem a magyar nemzet és a Kárpáthaza érdekei az elsők, úgy Brüsszelben, mint idehaza.

·         Én nem szeretem, ha a még megmaradt szuverenitásunkat feladni készülők, a háborút a halált ránk hozni akarók, az országot elveszejtők magyarnak, nemzetinek nevezik magukat.

·         Én nem szeretem, ha csak törvények vannak, de nincs törvényesség Magyarországon.

És folytathatnám a hosszú-hosszú felsorolást.

Mi az, amit a fentiekkel szemben szeretnék?

Azt, hogy a hazaárulást annak megfelelően, a magyar hagyományok szerint büntessék, hogy a nemzet és a haza érdekeiért összefogjon az egész nemzet, hogy végre ne egy elmegyógyintézet hangulata uralkodjék a politika és az állandó, a mai világhoz alkalmazkodó modernizálás miatt – a családokban, a baráti társaságokban, a munkahelyeken és az egyházakban. Legyen elég, hogy magyarok és magyar keresztények vagyunk, hogy van hazánk, és ezt a magyarságot, kereszténységet, és ezt a hazát minden eszközzel – tűzzel és vassal is, de – meg kell védenünk közösen, minden ellenségtől. Meg kell békülnie magyarnak a magyarral, a közös érdek, azaz, a szabadság és a függetlenség érdekében. El kell felejteni a pártoskodást, a gyűlölséget, és ki kell állni a szellemi, lelki barikádra, méltósággal és szeretettel, de határozottan. Jobban kellene szeretni a hazát, mint amennyire utálja az –önmagát is megsemmisítő – ellenzék a miniszterelnököt.

Akinek pedig nem tetszik itt, Magyarországon élni, annak senki nem tiltja meg, hogy elköltözzön ebből az országból és éljen olyan idegenként másutt, mint amilyen idegenként a szülőföldjén élt… Mi maradunk – itthon, a Kárpáthazában!  

 

Stoffán György

Magyar kereszténység – Hit és erő, vagy csak egy ósdi magyar hagyomány?

Mit jelent a Szent László-i magyar kereszténység? – kérdezte egyik olvasóm, levelében. Miért lennénk mi kiemelt keresztény nemzet? Miért kell nekünk Máriát imádni és „tolmácsként” használni? – folytatta levelét olvasóm, akinek vallási hovatartozását nem ismerem, mert arról soha nem írt. Most sem. Ha nem cca. húsz éve tisztelne meg azzal, hogy olvassa írásaimat, azt gondolnám, hogy sima provokátor, ám így, a régi „ismeretségre” tekintettel inkább igyekszem választ adni olvasónk kételyeire.

 

Mit jelent a Szent László-i magyar kereszténység és miért más, mint a többi nemzet kereszténysége? – kérdezte a levélíró.

 

Amikor a keresztre feszített Jézus azt mondta Máriának, hogy „Íme a te Fiad”, Jánosnak pedig: „Íme a te Anyád” (Jn 19,26-27), akkor Máriára bízta az emberiséget, és az emberiségnek meghagyta, hogy anyjukként szeressék az Istenszülőt. Az anya-gyermek kapcsolat pedig a legtisztább és a legszentebb kapcsolat, hiszen az édesanya, bármit tesz is a gyermeke, mindig kiáll mellette, mindig szereti, és a gyermek is ragaszkodó szeretettel van édesanyja iránt. Ezt a kapcsolatot erősítette meg Szent István király akkor, amikor felajánlotta az országot és a Szent Koronát Máriának, 1038. augusztus 14-én, közvetlenül halála előtt. A felajánlást Szent László király is megismételte a szabolcsi országgyűlésen, és ennek szellemében kibékítette az országban élő népeket, rendre utasította a magyar ügyekbe egyre inkább beavatkozó római pápát is. Az évszázadok során számos alkalommal küzdöttek eleink a Máriás-zászló alatt, és kérték a Magyarok Nagyasszonya, a Patrona Hungariae közbenjárását a nemzetért, a győzelemért, Mária országáért. És itt egy súlyos, sokszor szándékos félremagyarázást kellene végre tisztázni: Máriát a katolikus nép nem imádja, hanem tiszteli. Ha Jézus szerette az édesanyját, akkor mi magyar, keresztény emberek miért tartózkodunk attól, hogy Máriához fohászkodjunk, Őt kérjük Szent Fia közbenjárására? Hiszen ez nem babona, nem valamiféle túlzott bizalom. 

Mindössze a Jézus által a kereszten nekünk felkínált, átadott anyai figyelmet, szeretetet és közbenjárást igyekszünk magunk felé fordítani. Hiszen a katolikus magyar ember is tisztában van, hogy az Atyához jutni is csak Krisztus által lehetséges. A magyar ember keresztény hite, Mária tisztelete tehát, ebben a Krisztustól kapott anyai szeretetből merít erőt, kegyelmet és bizalmat. A magyarság és a kereszténység így válik egységgé, amely egység megbonthatatlan, hiszen egyik a másik nélkül, a magyarság a kereszténység nélkül nem létezhet. Mária országa, azaz, a Regnum Marianum eképpen válik az európai kereszténység talpkövévé, és nekünk, magyaroknak e különleges Istenanya-kapcsolatból eredően kell példát mutatnunk a hitét vesztett Öreg Földrésznek, mind erkölcsiekben, mind hitben és emberségben.

 

Igaz, ma ez a feladat csaknem kivitelezhetetlen, hiszen Európa züllöttsége és a magyarországi magyarellenes, hitetlen tömeg nem a józanságot, a hitet és az erkölcsöt követi, hanem a züllött és megmételyezett Európai szellemiséget. A magyar kereszténység sem nyilvánul meg teljes egészében a politikai életben, mert sokan csak verbális, politikai keresztények, de igyekeznek annak látszani, ám, lélekben megmaradtak hitetlen kommunistának, akiket az érdek vezérel, amikor a kereszténységről beszélnek.

 

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magyar keresztény társadalmat, a Szent László-i magyar kereszténységet egyedül a felszentelt papság képviseli, s ennek tudható az az eszeveszett támadássorozat, amelyet a keresztény egyházak ellen tanúsít a liberális és kommunista européernek nevezett, de a magyarságot, az egyházakat, a kereszténységet és a hagyományokat gyűlölő ellenzék. Ezért a papságnak, a lelkészeknek össze kell fogniuk a hívő népet, mert az ellenség közös. Ma nem hitvitákat kell folytatni és lenézően, vagy gúnyolódva megszólni egymást, hanem együtt mondva a Jézustól tanult imát, a Miatyánkot.

 

A magyar hagyományt, azaz István király felajánlását sem kellene elvetni botor szemellenzős ideológiák alapján, mert az a felajánlás megtörtént, és máig érvényes. Ha pedig, hatszáz évig az egész magyarság ebbe vetett hittel harcolt a nemzetért, és a hazáért, akkor minden bizonnyal volt és van alapja a Regnum Marianumnak, és a Patrona Hungariae oltalmának. Ne vessük el hát, az Jézustól kapott oltalmat! Jézus anyjának irántunk érzett szeretetét, csak mert a magyar múlttal ellenkezik az egyházi tanítás. Máriát szeretni és oltalmában élni nem szentségtörés egyetlen keresztyén számára sem.

 

Ma olyan kort és olyan világot élünk, amelyben az égi segítség nélkül, hit nélkül elveszünk, megsemmisülünk. A szószékekről ennek kell visszhangoznia, hogy a hívő lélek is megerősödjék az isteni Kegyelem által, amelynek az alapja, az őszinte bűnbánat, a beismerés, az alázat Isten előtt és az a remény, amellyel az Istenszülő szeretete által ajándékoz meg bennünket.

 

Zadravecz István, Mindszenty József, Csiha Kálmán, Apor Vilmos, Márton Áron, Ravasz László, Ordass Lajos és sok más, a magyarságért és hitéért meghurcolt, megölt keresztény életpéldája, ma minden magyarnak erőt és bátorságot kell, hogy adjon, mert a harc elkezdődött, és ebben a harcban újra elő kell vennünk a Máriás zászlót és magasra kell tartanunk a keresztet, ahogyan Kapisztrán Szent János tartotta Nándorfehérváron. 

Ha nem ebben a szellemben, ha nem összetartva és együtt imádkozva küzdünk, akkor egy szálig elveszünk. 

És ez vonatkozik azokra a politikusokra is, akik a kereszténységet egy szóval sem említve igyekeznek a nemzet javát szolgálni. Ők sem győzhetnek a Máriás zászló és Isten nélkül! Mert a keresztény országot, Mária országát, annak népét csak tiszta, keresztény lélekkel, bűnbánattal, és Istenbe vetett rendíthetetlen bizalommal lehet megmenteni… itt, a Kárpát-medencében.

 

Stoffán György      

Ördög jár a Vatikánban…

Amikor azt látom, hogy a Szent Péter bazilikában, mise alatt valaki levizeli az oltárt, de csak két szerencsétlen templomőr igyekszik eltávolítani a tettest, akkor már csak legyintek: – Jöjjön, aminek jönnie kell. Ugyanis az emberekkel valami nagyon nagy baj van. Nincs önvédelmi ösztönük és képességük, és ezt a hiányosságot a keresztényi jámborsággal magyarázzák. Pedig, az oltár levizelése nem csak Szent Péter sírjának a megszentségtelenítése volt, sőt, talán az a legkevésbé, hiszen, egy sír csak jelkép, emlékhely, a magunk sajátos érzéseinek kifejezője. A megalázó tett egészen másról szólt. A keresztény világ megcsúfolásáról, az erkölcsi értékek megszűnéséről, a hit meggyalázásáról… jelen, szánalmas korunkról.

A történés után a világsajtó mélyen hallgat, mintha nem történt volna semmi. A hazai média is csak úgy szőr mentén említette a dolgot, egy-egy kivétellel, de ezek a kivételek is kissé helytelenül, hatalmas felháborodással és nem odaillő jelzők használatával ítélte el a fájdalmas eseményt.

Ilyen a világ – summázhatnánk az ügyet, de ez aligha old meg bármit is. A beletörődés, a „mit lehet tenni?”– kérdés kicsit olybá hat, mintha a felelősség csak az oltár meggyalázó ördögi cselekmény elkövetőjéé volna. Pedig, nem csak az övé. Mindnyájunké. A megoldás is ott kezdődik, hogy a keresztény világ, vezetőstül önvizsgálatot tartson, hogy reménykedés helyett bűnbánatra, imára szólítson fel. Mert ez a cselekedet, amely a hívő ember lelkét megrázta, nem csak úgy, magától és nem váratlanul történt. Hosszú út vezetett idáig a világban, Európában… és a Vatikánban.

Ezt a hosszú utat nehéz röviden összefoglalni, hiszen ezer szálon futottak és futnak az események, a véleménynyilvánítások, az evangelizációt felváltó politizálás, a hagyományokkal ellentétes megszólalások. A hosszú út kiindulópontja XII. Pius pápa halála volt, amely után valami egészen új irányt vett a Vatikán, és jó szélesre nyitotta ablakait a világra, nem gondolva arra, hogy kevesebb illat áramlik ki onnan, mint amennyit füst és bűz betódul a falai közé. A modernizálás és a liberalizálás, a krisztusi törvények relativizálása egészen napjainkig egy összezavart, konkrét irányelvek nélküli káoszt mutat, ezernyi olyan momentummal fűszerezve, ami nem összeegyeztethető a krisztusi tanítással, isteni törvénnyel. Fölösleges részletezni ezeket, hiszen a „tudós teológusok” azonnal cáfolnák minden megállapításunkat.

A mai világpolitika is vallás és keresztényellenes, azaz Isten ellen küzd, ami persze ab ovo vesztésre ítéltetett. Azonban ebbe a politikába is beszállt, véleményt nyilvánított és nyilvánít a Vatikán, ami azonban nem feladata. Persze, nem vagyok méltó arra, hogy meghatározzam, mi a feladata a Szentszéknek, hiszen azt kétezer éve meghatározta Jézus Krisztus: „Ezért menjetek el a nemzetekhez, és tegyetek tanítványommá minden embert az egész világon! Merítsétek be őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!” (Mt 28,19.)

Ha pedig, ezt maga a Mester hagyta meg nekünk, akkor tette ezt úgy, hogy az ő parancsai által tegyünk tanítványává minden nemzetet. A parancs tehát nem foglalta magában a politikai szerepvállalást, a véleménynyilvánítást, hiszen a politika nem a béke művészete, hanem a hazugságé.

Vannak erkölcsi zavarok is, amelyeket itt-ott a felsőpapság sem fogad el, de a hívek nagy része is elvet, mert a krisztusi parancsokkal és tanítással nem összeegyeztethetők, ám már Mózes is egészen más utasítást hagyott népére azokat a dolgokat illetően. Itt sem részletezem azt, hogy mire gondolok, mert nyilván tudja, érti a Kedves Olvasó.

Tehát, a bűnbánat, a magunkba nézés, és Jézus Krisztus ránk hagyott parancsainak tüzetes újraolvasása és betartása elengedhetetlen ahhoz, hogy erős, minden támadást kivédő, a világ felé következetes szigorral, de szeretettel forduló egyházunk legyen. Ugyanis azt a megszállottat, aki mise alatt az oltárt levizelte, többek között mi segítettük fel az oltár mellé. Azzal, hogy megáldunk olyanokat, akiket Krisztus elítélt, és tetteiket Isten undorítónak tartja, azzal, hogy olyanoknak engedtünk zarándoklatot a Vatikánban, akik Mózes és Jézus parancsait, életmódjukkal megszegik, azzal, hogy nem engedünk megtartani a nép által szentnek tartott hagyományokat, miséket, imákat, azzal, hogy a politika felülírja a szeretet parancsát… és naphosszat sorolhatnók azokat a tényeket, amelyekkel felsegítettük az oltár mellé az ördög által megszállottat, az ellenséges „katonát”.

A misén résztvevők nem védték meg – egyetlen elkövetővel szemben – az oltárt, a papot, az Eucharisztiát…

A fentieket mind összevetve, nem tudom, kinek nagyobb a bűne… nekünk-e, vagy az elkövetőnek?

Stoffán György    

Szánalmas, balga senkik a nemzet ellen

Voltaképpen nem is kellene beszélnünk ezekről a senkikről, de vannak dolgok, amelyek mellett nem mehet el az ember szó nélkül, még akkor sem, ha rangon alulinak tartja a megjegyzést, a hozzászólást, a bírálatot.

A nagyváradi Gáspárik Attila és Krasznahorkai (Korim) László megnyilvánulásai azonban annyira szánalmas megnyilvánulások, hogy érdemes róluk beszélni. Ugyanis mind emberileg, mind erkölcsileg megmagyarázhatatlan az a magatartás, az a véleményalkotás és történelemhamisítás, amelyet ez a két ember elkövet – maga ellen. Nem mondanám, hogy a nemzet ellen, hogy a magyarság ellen… csak és kizárólag önmaguknak ártanak, hiszen megnyilvánulásaikkal több millió magyar undorát váltják ki. És milyen rossz lehet úgy élni, hogy két-hárommillió magyar irtózik még a ponemtől is, ha valahol meglátja. Krasznahorkai nem tűnt volna ki a magyarokat gyűlölők díszes társaságából, ha nem kapja meg a politikai Nobelt, amellyel azt jutalmazták, hogy évek óta utálkozva, ellenségesen nyilatkozik a magyarságról, a magyar nemzetről. Erre volt jó emlékeztető a Nobel-díj, hiszen a magyar nagyon is feledékeny, és képes együtt ünnepelni saját ellenségeivel. Krasznahorkai annak a bevándorolt társadalmi rétegnek a tagja, amely zsigeri gyűlöletet érez a magyarsággal szemben, de maga sem tudja miért… a szabad véleménynyilvánítás megengedett, tehát, azt mond és ír, amit akar. Senki nem bántja érte, senki nem fogja leköpni sem a Nagykörúton, sem Rómában vagy Párizsban… vagy ahol éppen él. Csupán lesz, aki undorodik tőle, lesz, aki haragszik rá, és lesz olyan – mint én magam –, akinek Krasznahorkai az égvilágon semmit nem jelent, olyan, mintha nem is volna: levegő… vagy még az sem.

Hasonló helyet vívott ki magának a lelkemben Gáspárik Attila, aki Münchenben rontott rá a lehető legundorítóbb hazug állításokkal és zsigeri gyűlölettel a magyar nemzetre, Gróf Czegey Wass Albertet rossz írónak és háborús bűnösnek titulálva, Trianont pedig áhított magyar álomnak nevezve. Ha egyebet ott nem is mond, akkor is megszűnt volna létezni számomra. Mert vannak olyan szánalmasok, akik miatt fölösleges bosszankodni, akiket még utálni is rangon aluli. Aki Sepsiszentgyörgyi születésű és képes ócsárolni a történelmünket, hazánkat, legnagyobb értékeinket az valóban olyan, mint egy kezelhetetlen bolond.

Legalábbis az én szememben. Ezért hát, még csak a fejemet sem csóválom, hallva és látva az embermegnevezésre is méltatlan egyedeket. Sajnálom őket, mert megvonják maguktól azt a nemes érzést, amelyet a magyarság tudata ad, és amelyet sehol másutt nem érezhet az ember, mint a Kárpátok Isten által alkotott és nekünk, magyarok adott gyűrűjében. És sajnálom ezeket a papucsállatkákhoz hasonlókat azért is, mert előbb vagy utóbb inkább elsüllyednének szégyenükben a mostani önmegsemmisítő megnyilvánulásaik miatt. Jól tudják, hogy azokra az állításokra, vádakra és rágalmakra, amelyeket nyilvánosan képesek voltak kijelenteni, nincs és nem lesz bocsánat… és ez rosszabb, mint a halálos ítélet. Mert az emberek irántuk való megvetésénél és undoránál nincs nagyobb büntetés.

Stoffán György

Valamit azért mi is elrontottunk…

 

… ha nem is szándékosan, és ezt nehéz lesz korrigálni, ha meglesz a szándék is a korrigálásra, de kezdjem az elején.

A rendszerváltásnak nevezett években, amikor engedett már a gyeplőnkön a rendszer, és úgy éreztük, hogy szabadok vagyunk, elkezdtük igen erősen hangoztatni, mintegy bizonygatni nemzeti nagyságunkat. Nem visszafogottan és természetesen magyaráztuk el a felnövekvő generációknak, hogy mit jelent magyarnak lenni, mi a haza szeretete, mit jelentett a nemzet számára a tragikus trianoni, majd a párizsi döntés, azaz, az ország és a társadalom szétzúzása, és mit jelent a kereszténység a magyar nemzet számára. Ehelyett már-már érthetetlen erőszakkal, kettős mércével próbáltuk magyarázni a történelmet, és a kommunista diktatúra hazudozásait beleszőttük a szabad és igaz históriába, ami mint láttuk, és látjuk azóta is: sem nem szabad, sem nem igaz. Valami korcs történelemoktatást és ebből eredő irodalomtanítást vezettünk be, amit a rendszerváltás utáni szocialista kormányzások még jobban összekuszáltak. A fiatalság ott állt egy kiismerhetetlen és számukra érthetetlen változás előtt, amelyben sem kulturáltságát, sem műveltségét nem pallérozó lazaságot és egyben, némi erőszakot érzett.

A rendszerváltás idős korosztálya azt hitte, hogy minden onnan folytatódhat majd, ahol a szovjet megszállás és Rákosi diktatúrája félbeszakította. Egy lesz a nemzet és lesz istene is. Nem így lett.

Kötelező nemzeti ünnepeket írtak elő, ami persze nem baj, hiszen minden nemzetnek vannak ünnepei, ám ezek az ünnepek inkább a negyvenéves elnyomás szellemi hagyatékaira épültek. Kopjafa erdők születtek, és minden boldog és boldogtalan mondhatta saját, ostoba beszédét egy-egy kopjafa állításkor, és boldog volt, hogy tízen meghallgatták. Mindenki főnök és elnök akart lenni, és mindenki, mindenkinél jobban tudott mindent… Megszűnt a tisztelet, az alázat, a kulturált elcsendesedés, és megszűnt a bölcsesség. Lettek helyette bolondháznak tűnő közösségi oldalak, ahol zártosztálynyi tudós osztja saját bölcseletét.

Lettek egyházi iskoláink is, amelyekben már nem szerzetesek és világi papok oktattak, hanem az ottmaradt civil pedagógusok, akiknek teljesen mindegy volt, hogy ki a fenntartó, ha továbbra is utalja a fizetésüket. Az oktatási rendszer nem tett különbséget a speciális egyházi nevelés és az állami iskolák nevelési módszere között, és ugyanazt írták elő minden tanintézménynek.

Lettek civil szervezetek, amelyek továbbra is, mintegy folyamatos bizonyítási kényszer alatt verték a mellüket, és nagyhangon hirdették a magyarság mindenek felettiségét, kereszténységükkel pedig, kontraproduktív eredmény értek el, hiszen a nem keresztény, a liberális és a kommunista polgárok kirekesztve érezték magukat, kereszténykurzusról beszéltek, s máig gyűlölködnek.

Közben, a nagy szabadság és kereszténység hangoztatása mellett, a templomok elkezdtek kongani az ürességtől. Az erkölcsi nevelés soha nem tapasztalt hiánya, valamint a kapitalizmus embermilliókat kizsákmányoló valósága megbontotta a családok egységét, a gyermekek és a fiatalok nem érezték már a család oltalmát, szeretetét, odafigyelését, mert a szülők hullafáradtan tértek haza a munkából. Az erkölcs is megbomlott, aminek következében a többgyermekes szülők sem érezték már a gyermekek iránti felelősséget, és csak a saját boldogságuk érdekelte őket. Nem csináltak problémát a válásokból, az új kapcsolatok teremtéséből. A gyermekkor tehát, a kétezres évektől sebzett korszaka lett a következő generációknak is, amely generációk hasonlóképpen önzőek és szeretetlenek lettek – hiszen ezt látták, hozták magukkal otthonról. Így jutottunk el ahhoz a drámai statisztikához, miszerint a magyar családok túlnyomó többsége csonka család, kevés és sok sérült, lelki beteg gyermekkel. És ez, a nemzet számára visszafordíthatatlan veszteség.

Amikor két évtizede Zürichben ottani egyetemistákkal beszéltem, rettegve gondoltam arra, mi lesz, ha Magyarországon is ez lesz a fiatalok szemlélete. Jelesül az, hogy „Hazaszeretet? Hülyeség! Ott a haza, ahol jólét van, ahol megfizetik a munkámat…” – mondták a zürichi fiatalok a könyvbemutatóm utáni beszélgetéskor.

Alig telt el húsz év és lám, mi is itt tartunk: Szellemileg leépült, szeretet nélkül felnőtt fiatalok, az alapműveltség hiánya miatt, ellenérzésekkel teli gimnazisták, erkölcsi nevelés és kultúra nélkül lézengő, politikai szlogeneket ordítozó, felelősség nélküli diákok tömege grasszál különböző liberális politikai erők zászlói alatt…

És mi, az idősebb generáció szidjuk a fiatalokat? Milyen jogon? Milyen alapon? Hiszen mi tettük ilyenné őket, elhalasztva a lehetőségeket kormány- és társadalmi szinten, mind az oktatásban, mind vallási nevelés terén, és a kultúra továbbadásában.

Minden gyermek jónak, szeretetre vágyónak születik, minden gyermekben ott az Isten-kereső, a bízni vágyó lélek. És mi, az idősebb generációk, nem törődtünk a gyermeki lélek nevelésével, nem oktattuk a szépre, a zenére, a művészetekre őket, és ma sem oktatjuk, hiszen nem kell a kapitalizmusnak a kiművelt emberfő, csak a „mocskos Fidesz”-t ordítozó, későbbi tudatlan rabszolga, aki még nem tudja, hogy a tüntetéseken saját jövője, szabadsága, magyarsága, nyelve és léte ellen üvöltözik. És nem tudja hol született Mozart…

Mi vagyunk a bűnösök ebben! Mi, akik hagytuk a kommunista árulókat tovább uralkodni, akik feladtuk nemzeti jogainkat egy bécsi kávéházas, hazug jövő érdekében, és feladtuk a lehetőségeinket. Mi, akik állandóan másoktól rettegve nem ütöttünk oda időben és nem tartottunk rendet kis hazánkban. Mi, akik állandóan bizonygatjuk magyarságunk nagyságát a világ előtt, mintha a világ nem volna tisztában azzal, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk… Nem voltunk képesek természetesen megélni a magyarságot, példát mutatni a gyermekeinknek, megőrizni a nyelvünket, és tisztességesen, kultúremberekké pallérozni az új generációkat.  

Vesztettünk? Igen! Sokat!

Tehetünk még valamit értük és a nemzetért? Igen! Sokat!

Mindössze újra kell értékelni önmagunkat, a lehetőségeinket, a lelkiismeretünket és az erőnket. Ne mantrázzuk a magyarságot, hanem éljük meg természetesen. Példát mutatva a fiataloknak szeretetből, odafigyelésből, hitből. Hiszen a megnyesett fa is kizöldül, megerősödik. Sajnos hittünk a hazugságoknak, s amikor rájöttünk, hogy hazugság, akkor sem tettünk ellene semmit… illetve csak kevesen és elnyomva tehettünk valamicskét... máig. Ám, most eljött az őszinteség és az igazság órája, nincs veszteni való időnk, gyermekeink és unokáink léte, élete, magyarsága függ attól, hogy csak a közösségi oldalakon hőbörgünk, vagy teszünk is valamit értük… ha már eddig, 35 év alatt sikerült rengeteget ártanunk nekik.

Minden politikus, minden szülő és nagyszülő bűnös azért a helyzetért, amelyet ma élünk és élnek a gyermekek!  Nem mutogatnunk kell tehát másokra, hanem a fiatalokkal kell sokkal, de sokkal többet foglalkozni, és elvetni az ostoba, a valóságtól elrugaszkodott törvényeket, helyettük pedig, gyermekeink védelmét, oktatását, nevelését kell előtérbe helyeznünk, elfeledve otthonainkban és az iskolákban a demokrácia szót, amely a mai világ sátáni rákfenéje. Amit adnunk és biztosítanunk, tanítanunk és számon kérnünk kell az ifjúság tekintetében; a tanuláshoz való szabadság és jog, a kötelességtudat, a rend, a lelki és erkölcsi nevelés, a szeretet, a hit, a rájuk figyelés.

Ha továbbra is hibázunk, akkor a nemzetből csak kicsiny, üldözött, helyi csoportok maradnak csupán, és a nagy közös nemzet és ország végleg elvész!

Stoffán György