… ha nem is szándékosan, és
ezt nehéz lesz korrigálni, ha meglesz a szándék is a korrigálásra, de kezdjem
az elején.
A rendszerváltásnak nevezett
években, amikor engedett már a gyeplőnkön a rendszer, és úgy éreztük, hogy
szabadok vagyunk, elkezdtük igen erősen hangoztatni, mintegy bizonygatni
nemzeti nagyságunkat. Nem visszafogottan és természetesen magyaráztuk el a
felnövekvő generációknak, hogy mit jelent magyarnak lenni, mi a haza szeretete,
mit jelentett a nemzet számára a tragikus trianoni, majd a párizsi döntés, azaz,
az ország és a társadalom szétzúzása, és mit jelent a kereszténység a magyar
nemzet számára. Ehelyett már-már érthetetlen erőszakkal, kettős mércével
próbáltuk magyarázni a történelmet, és a kommunista diktatúra hazudozásait
beleszőttük a szabad és igaz históriába, ami mint láttuk, és látjuk azóta is:
sem nem szabad, sem nem igaz. Valami korcs történelemoktatást és ebből eredő
irodalomtanítást vezettünk be, amit a rendszerváltás utáni szocialista kormányzások
még jobban összekuszáltak. A fiatalság ott állt egy kiismerhetetlen és számukra
érthetetlen változás előtt, amelyben sem kulturáltságát, sem műveltségét nem pallérozó
lazaságot és egyben, némi erőszakot érzett.
A rendszerváltás idős
korosztálya azt hitte, hogy minden onnan folytatódhat majd, ahol a szovjet
megszállás és Rákosi diktatúrája félbeszakította. Egy lesz a nemzet és lesz
istene is. Nem így lett.
Kötelező nemzeti ünnepeket
írtak elő, ami persze nem baj, hiszen minden nemzetnek vannak ünnepei, ám ezek
az ünnepek inkább a negyvenéves elnyomás szellemi hagyatékaira épültek. Kopjafa
erdők születtek, és minden boldog és boldogtalan mondhatta saját, ostoba
beszédét egy-egy kopjafa állításkor, és boldog volt, hogy tízen meghallgatták.
Mindenki főnök és elnök akart lenni, és mindenki, mindenkinél jobban tudott mindent…
Megszűnt a tisztelet, az alázat, a kulturált elcsendesedés, és megszűnt a bölcsesség.
Lettek helyette bolondháznak tűnő közösségi oldalak, ahol zártosztálynyi tudós
osztja saját bölcseletét.
Lettek egyházi iskoláink is,
amelyekben már nem szerzetesek és világi papok oktattak, hanem az ottmaradt civil
pedagógusok, akiknek teljesen mindegy volt, hogy ki a fenntartó, ha továbbra is
utalja a fizetésüket. Az oktatási rendszer nem tett különbséget a speciális egyházi
nevelés és az állami iskolák nevelési módszere között, és ugyanazt írták elő
minden tanintézménynek.
Lettek civil szervezetek,
amelyek továbbra is, mintegy folyamatos bizonyítási kényszer alatt verték a
mellüket, és nagyhangon hirdették a magyarság mindenek felettiségét,
kereszténységükkel pedig, kontraproduktív eredmény értek el, hiszen a nem
keresztény, a liberális és a kommunista polgárok kirekesztve érezték magukat,
kereszténykurzusról beszéltek, s máig gyűlölködnek.
Közben, a nagy szabadság és
kereszténység hangoztatása mellett, a templomok elkezdtek kongani az ürességtől.
Az erkölcsi nevelés soha nem tapasztalt hiánya, valamint a kapitalizmus
embermilliókat kizsákmányoló valósága megbontotta a családok egységét, a gyermekek
és a fiatalok nem érezték már a család oltalmát, szeretetét, odafigyelését,
mert a szülők hullafáradtan tértek haza a munkából. Az erkölcs is megbomlott, aminek
következében a többgyermekes szülők sem érezték már a gyermekek iránti felelősséget,
és csak a saját boldogságuk érdekelte őket. Nem csináltak problémát a
válásokból, az új kapcsolatok teremtéséből. A gyermekkor tehát, a kétezres
évektől sebzett korszaka lett a következő generációknak is, amely generációk
hasonlóképpen önzőek és szeretetlenek lettek – hiszen ezt látták, hozták
magukkal otthonról. Így jutottunk el ahhoz a drámai statisztikához, miszerint a
magyar családok túlnyomó többsége csonka család, kevés és sok sérült, lelki beteg
gyermekkel. És ez, a nemzet számára visszafordíthatatlan veszteség.
Amikor két évtizede Zürichben
ottani egyetemistákkal beszéltem, rettegve gondoltam arra, mi lesz, ha
Magyarországon is ez lesz a fiatalok szemlélete. Jelesül az, hogy „Hazaszeretet?
Hülyeség! Ott a haza, ahol jólét van, ahol megfizetik a munkámat…” – mondták a
zürichi fiatalok a könyvbemutatóm utáni beszélgetéskor.
Alig telt el húsz év és lám,
mi is itt tartunk: Szellemileg leépült, szeretet nélkül felnőtt fiatalok, az alapműveltség
hiánya miatt, ellenérzésekkel teli gimnazisták, erkölcsi nevelés és kultúra nélkül
lézengő, politikai szlogeneket ordítozó, felelősség nélküli diákok tömege grasszál
különböző liberális politikai erők zászlói alatt…
És mi, az idősebb generáció
szidjuk a fiatalokat? Milyen jogon? Milyen alapon? Hiszen mi tettük ilyenné
őket, elhalasztva a lehetőségeket kormány- és társadalmi szinten, mind az
oktatásban, mind vallási nevelés terén, és a kultúra továbbadásában.
Minden gyermek jónak,
szeretetre vágyónak születik, minden gyermekben ott az Isten-kereső, a bízni
vágyó lélek. És mi, az idősebb generációk, nem törődtünk a gyermeki lélek
nevelésével, nem oktattuk a szépre, a zenére, a művészetekre őket, és ma sem
oktatjuk, hiszen nem kell a kapitalizmusnak a kiművelt emberfő, csak a „mocskos
Fidesz”-t ordítozó, későbbi tudatlan rabszolga, aki még nem tudja, hogy a
tüntetéseken saját jövője, szabadsága, magyarsága, nyelve és léte ellen
üvöltözik. És nem tudja hol született Mozart…
Mi vagyunk a bűnösök ebben!
Mi, akik hagytuk a kommunista árulókat tovább uralkodni, akik feladtuk nemzeti
jogainkat egy bécsi kávéházas, hazug jövő érdekében, és feladtuk a lehetőségeinket.
Mi, akik állandóan másoktól rettegve nem ütöttünk oda időben és nem tartottunk
rendet kis hazánkban. Mi, akik állandóan bizonygatjuk magyarságunk nagyságát a
világ előtt, mintha a világ nem volna tisztában azzal, hogy kik vagyunk, és
miért vagyunk… Nem voltunk képesek természetesen megélni a magyarságot, példát
mutatni a gyermekeinknek, megőrizni a nyelvünket, és tisztességesen, kultúremberekké
pallérozni az új generációkat.  
Vesztettünk? Igen! Sokat! 
Tehetünk még valamit értük és
a nemzetért? Igen! Sokat!
Mindössze újra kell értékelni
önmagunkat, a lehetőségeinket, a lelkiismeretünket és az erőnket. Ne mantrázzuk
a magyarságot, hanem éljük meg természetesen. Példát mutatva a fiataloknak
szeretetből, odafigyelésből, hitből. Hiszen a megnyesett fa is kizöldül, megerősödik.
Sajnos hittünk a hazugságoknak, s amikor rájöttünk, hogy hazugság, akkor sem
tettünk ellene semmit… illetve csak kevesen és elnyomva tehettünk valamicskét...
máig. Ám, most eljött az őszinteség és az igazság órája, nincs veszteni való
időnk, gyermekeink és unokáink léte, élete, magyarsága függ attól, hogy csak a
közösségi oldalakon hőbörgünk, vagy teszünk is valamit értük… ha már eddig, 35
év alatt sikerült rengeteget ártanunk nekik.
Minden politikus, minden
szülő és nagyszülő bűnös azért a helyzetért, amelyet ma élünk és élnek a
gyermekek!  Nem mutogatnunk kell tehát
másokra, hanem a fiatalokkal kell sokkal, de sokkal többet foglalkozni, és
elvetni az ostoba, a valóságtól elrugaszkodott törvényeket, helyettük pedig,
gyermekeink védelmét, oktatását, nevelését kell előtérbe helyeznünk, elfeledve otthonainkban
és az iskolákban a demokrácia szót, amely a mai világ sátáni rákfenéje. Amit
adnunk és biztosítanunk, tanítanunk és számon kérnünk kell az ifjúság
tekintetében; a tanuláshoz való szabadság és jog, a kötelességtudat, a rend, a lelki
és erkölcsi nevelés, a szeretet, a hit, a rájuk figyelés.
Ha továbbra is hibázunk,
akkor a nemzetből csak kicsiny, üldözött, helyi csoportok maradnak csupán, és a
nagy közös nemzet és ország végleg elvész!
Stoffán György