Kegyetlen kufárkodás a bazilikában

A mai budapesti utam bosszúságból és csalódásokból állt. Kórházból jövet – mert arra vitt az utam –, gondoltam belépek a Szent István bazilikába adorálni. Hiszen, nemrégen volt a nagy ünnep, amelyen betegségem miatt nem voltam Budapesten, mert nem tudtam volna végigállni az ünnepi misét. Így örültem, hogy ma ezt a kényszerű mulasztást, ha csak egy csendes imával is, de pótolni tudom a Szent Király Jobbjánál. S mert a Budavári Koronázó Főtemplomba és a Tihanyi Apátságba a belépti díj nélkül is – egy imára –, be lehet menni, odaballagtam a bejárathoz, ahol a nyikhaj kölyök, kezében valamilyen leolvasóval – nem Olvasóval! –, értetlenül megkérdezte, hogy miben segíthet, mivel jegy nem volt nálam. Mondtam, hogy csak egy imára lépnék be a bazilikába. Mire nyeglén és fennhéjázó módon a kassza felé mutatott…, hogy ez csak úgy lehetséges, ha megveszem a jegyet. Tehát, adorálni ma egy budapesti bazilikában, csak pénzért lehet! Persze, nem túl keresztényi módon, a melegtől kínlódva, elöntött a düh. Miféle ócska rendszer ez, ahol a magyar, keresztény polgár nem mehet be az államalapító Szent Istvánról nevezett budapesti bazilikába?

Ennek a felháborodásomnak hangot is adtam, mire a nyikhaj kölök azt mondta, hogy beszéljem meg ezt Erdő Péter bíborossal. Ha ezt így, és egy kocsmában vágják a fejemhez, akkor bizonyára az ifjú jegyvizsgáló kápónak két fogával kevesebb lett volna, mint amennyivel eljött otthonról. Ám, egy bazilika bejáratánál, sok keskenyszemű, fekete és egyéb turista láttára effélét nem tesz a halandó, kivált – ha vallását ugyan e bazilikában gyakorolni nem tudó, de – magyar keresztény az ember, s esetemben mintegy negyvenöt éve katolikus újságíró és író is. Nos, a kis kápó jegyszedő foga megmaradt, én pedig a templom előtt bevettem az szívritmus zavar elleni gyógyszereimet, mivel az ember, nyugtató szilvóriumos lapos üveggel nem jár kórházba.

A sárga, fekete és mesztic közönség, valamint külföldi, reverendás papok özönlöttel az egykor volt magyar, budapesti bazilikába, jó pénzért megvásárolt jegyükkel. A kis kápó ezeket a fizető vendégeket mosolyogva fogadta. Pecunia non olet. Magyarország Prímását természetesen nem zavarom azzal, hogy írok neki e nem csak engem bántó esetről. Ám javaslatom van erre a megalázó, kufárviselkedésre, amely eredményeként a Szent Jobbot, mint a vásári portékát mutogatják pénzért, s pár ezresért meghajthatnám a térdemet még a tabernákulum előtt is… azaz, az Úr Jézus előtt… pénzért.

Át kellene szervezni ezeket a pénzcsináló műveleteket. Eleve érthetetlen és felháborító, hogy a Szent István Bazilikában egy magyar-keresztény vagy csak simán magyar embernek fizetnie kell. Ám, ha már kell, akkor miért nem elég ennek a fizetési kötelezettségnek a felmentésére, ha a magyar, keresztény ember azt mondja, hogy csak egy Miatyánkra ugrana be?

Miért nem vezetik be azt, hogy aki az 1 %-át a Katolikus Egyháznak utaltatja a NAV-val, az kapjon egy kártyát, ami feljogosítja az ingyen adorálásra mindaddig, amíg a templom – ez esetben a bazilika – nyitva van a közönség előtt? Ezernyi megoldás lenne a szatócsmegoldás helyett. Ugyanis azt megakadályozni, hogy az Isten házába – fizetség nélkül – bemehessen bárki imádkozni, aki magyar és keresztény, és aki egyházadót fizet, az nem igazán keresztényi eljárás. Ha jól emlékszem, ilyen esetben Jézus kötelet font…

A dolgot legegyszerűbben úgy lehetne megoldani, hogy magyar személyi igazolvánnyal – amit a kis kápó leolvashat a kütyüjével – minden magyar bejuthasson a Szent Jobbhoz, és adorálhasson az Oltáriszentség előtt.

„Kis kápót” írok, mert egy apró mentegetőzés még elhangzott a részéről: „Nem rajtam múlik, én utasítást hajtok végre…” Mint az egykori háborús bűnösök, akik ugyanezzel a „magyarázattal” éltek számonkérésük idején.

Csendes imádság helyett bosszantó és megalázó volt a délutánom. Elsétáltam hát a Deák térre, ahol a templom ajtaja nyitva volt, az oltáron egy Feszület és a Szentírás… Itt, ingyen mondtam el ugyanazt az imát, amelyet a bazilikában szándékoztam volna elmondani. És éreztem a megnyugvást, amit egy „istenháza” nyújt a hívő embernek… Ebben a lutheránus templomban, egyháztörténeti tanulmányaimból valami visszarémlett: Luther, egykori római útjának fájdalmas tapasztalatai…

Azt, e csalódást jelentő délutánon megfogadtam, hogy a budapesti Szent István Bazilikába többé nem teszem be a lábamat. Még ingyen sem! Mert vásári mutatványosokkal, Szent István Jobbját keresztény-magyaroknak pénzért mutogató vásárosokkal eddig sem kokettáltam. Eztán sem fogok…

Stoffán György

Hadházy hatvanpusztai feltáró munkája nélkülözhetetlen

 

A hatvanpusztai leleplezések sorozata immár olyan lett, mint a „Guldenburgok öröksége” sorozat. Az ember várja, mikor tárul elénk valami új fordulat. Egy aranyozott WC-kagyló, véletlenül leejtett és otthagyott betétkönyv, krokodilok, elefántok, Hadházyra vadászó mesterlövészek vagy éppen egy muzeális vaskályha, amit egyenesen Netanjahu adott el Győző bácsinak az Ecserin, több millió uniós, lopott forintért. Hadházy mindent tud, mindent fotóz, mindenről kap a bennfentesektől képeket, videót, amit akar. Attól sem retten vissza, ha szándékosan balesetet kell okoznia, mások életét veszélyezteti – mert simán letagadja.

Ezzel a magatartással viszont, hatalmas szolgálatot tesz a nemzetnek. Hiszen, megtudhatják a követői, hogy harminc-egynehány év alatt miként lehet előbbre jutni egy jó vállalkozással, és miket lehet építeni egy lepusztult gazdaságból.

Csakhogy… a társadalom nagyobbik része már megcsömörlött ettől a túlbuzgó lebuktatás-sorozattól. Ugyanis világos, hogy Hatvanpusztán minden tégláról és minden tetőcserépről számla van, minden munkát kifizet a megrendelő, és semmilyen törvénytelenséget nem követ el egy olyan vállalkozó, aki egy életen keresztül gazdasági ügyekkel, cégvezetéssel és beruházásokkal foglalkozott. Idősebb Orbán Győzőnek nem volt szüksége sikkasztásra, csalásra, smuglerolásra ahhoz, hogy megépítse, és ezzel megmentse az egykori főhercegi gazdaságot.

A mai ellenzék csak abból tud kiindulni, ami a saját lényege. Hiszen a mai ellenzék képviselői egytől-egyig azért hazudozinak a választási kampányokban, mert a civil életben éhen halnának, de a pártelkötelezettséghez, és a képviselőséghez nem kell ész, lelkiismeret, hazaszeretet. Mindössze kellően kiképzett, nagynyelvű üleptisztítónak, gerinc nélküli pondrónak kell lenni, és szemrebbenés nélkül kell hazudni a választóknak a kampánygyűléseken. Ebben az életszemléletben pedig, nincs benne a tisztesség, s hazaszeretet, a nemzetért való tenni akarás – akár ingyen is, ha úgy hozza a sors. Így, számukra felfoghatatlan és elképzelhetetlen, hogy másképpen lássák a világot, mint amilyen a saját világuk.

A proliságért nem mennek a szomszédba, mert az a vérükben van. Mások mikrokozmoszát felrugdosni, létrákról bámészkodni, másokról össze-vissza hazudozni régen csak a képzett, besúgó házmesterek voltak képesek. Ma már ez a házmester mentalitás beköltözött a demokrácia farvizén a Parlament falai közé, és igyekszik – mint Rákosi és díszes társasága –, minden értéket bekenni azzal a végtermékkel, ami belőlük árad.

A dolog kontraproduktív. Ugyanis, ha valakit sokat ócsárolnak, szidnak és alaptalanul vádolnak, akkor a magyar ember, a választó ezt megérzi. Elege lesz a rágalmazóból és mindenből, amit ki akar teregetni, mint kampánytémát. Kivált, ha ezt az aljas embertelenséget idegen érdekekért, nagy pénzért teszi.

Volna ugyanis jogosan emlegethető gazemberség, épp elég. Csakhogy az „épp elégből” jutna rendesen minden politikai szegmensnek, ha testvériesen elosztanánk. Bár, fölösleges is számháborúzni. Az elmúlt harmincöt év kitermelte mind a szemetet, mind az értéket.

Summa summarum: Hatvanpusztán nincs, és nem is volt visszaélés, azonban Hadházy és hasonszőrű, szentté avatásra, koronázásra és bársonyszékre aspiráló politikustársa remek munkát végez a Fidesz számára. Olyat, amilyet utoljára Gyurcsány Ferencnek sikerült elvégeznie tizenhat esztendeje. Remélhetőleg nem hagyják abba, és ennek köszönhetően nem a baloldal viszi el a pálmát 2026-ban. Azonban, a Fidesz se feledkezzen el majd meghálálni ezt a sziszifuszi munkát, amelyet az országjáró koronaherceg és Hadházy végez a Fidesz győzelme érdekében…  

Vitázni, valós disznóságokat feltárni, gyűlölet és trágárság nélkül versengeni lehet és kell is. Mindezt persze csak úgy, ahogyan az amerikai bíróság előtt mondják a tanúk, az eskü szövegében: „Az igazat és csakis az igazat.” És ha ezen felül még szalonképes is valaki, az sem baj…

Stoffán György

Szent István napja – Szent István városában, Székesfehérváron

 

Ma, minden nemzeti és állami ünnepet áthat a politika bűze, a pártok ócska, züllött, primitív versengése, amely versengésből csak a nemzet szolgálata hiányzik. Van azonban egy hely, ahol a keresztény nemzet, annak hite és Patrónusa jelenik meg, ahol a nemzeti érzés, a hazaszeretet és az összetartozás áll a középpontban. Ez a hely a templom. Az ünnepi szentmise, s benne a homília, amely tanít, erősít, és utat mutat.

Az elmúlt napok ünnepei és Szent István király napja – augusztus 14., augusztus 15., és augusztus 20. –, három olyan tanító szentbeszéddel ajándékozta meg Székesfehérvár hívő népét, amely szentbeszédek az ország egészéhez szóltak, bölcsen, megfontoltan és utat mutatva a Nagyboldogasszonyban való remény által, Szent István művének követésében.

Spányi Antal megyéspüspök egyszerre tartott hittanórát, történelemórát és ez által nagyon is megfogadandó útmutatást. Ebben kiemelte az ifjúsággal való törődés kötelezettségét, mint nemzetünk megmaradásának zálogát és a keresztény hitünkhöz való visszatérést, az ebben való megerősödést, amely nélkül nincs jövő, nincs megújulás. A megyéspüspök a példamutatás fontosságáról is beszélt, amely ma a legnagyobb feladata a hívő keresztény, magyar embernek.

A homíliákat hallgatva megelevenedett a hallgatóság előtt a két nagy püspökelőd, Prohászka Ottokár és Shvoy Lajos szellemisége, akik Spányi püspökhöz hasonlóan a nemzet és a magyar kereszténység védőbástyáiként harcoltak a legveszedelmesebb időkben is, a szeretet és a józan ítélőképesség pajzsát maguk előtt tartva.

Szent István örökségéről, feladatainkról és kötelességünkről ebben a három napban, és ebben a három homíliában minden megtudhattunk. Békével, lelki épüléssel, hitben és hazaszeretetben megerősödve távozhatott a hívő magyar keresztény a székesfehérvári Szent István székesegyházból, a magyarság, Szent László által elrendelt legrégebbi és legnagyobb ünnepén, ahol az ünnepi homilia zárómondata a legszebb könyörgés volt:  "Isten áld meg a magyart!"

S.Gy.

Az „előmászott generáció” védelmében

 

Nem hagy nyugodni az a meglehetősen bunkó stílusban előadott, cinikus és képzelt felsőbbrendűségtől bűzlő néhány igaztalan mondat, amelyet „tanult kollégám” préselt ki magából, „jobboldali, keresztény, nemzeti”, de inkább csak a szánalmas megélhetési acsarkodó szellemisége szerint, nem gondolva az általánosítás bumerángjára. Hiszen, a Fidelitas is ez a generáció:

 – „Előmászott egy generáció, akinek tényleg életében az volt a legnagyobb nehézsége, hogy hétvégén melyik koncertre menjen, meg hogy »hol fogok tanulni: Berlinbe menjek vagy Amszterdamba?« Meg hogy micsoda mocskos diktatúra van itthon. Hát már kábítószerezni sem lehet, mert a szemét, mocskos Orbán-kormány üldözi a dílereket – ez volt életük legnagyobb baja”

A fenti mondatokkal az a baj, hogy általánosít. Egy kisebbségi, újgazdag mentalitást próbál rákenni a mai magyar ifjúság egészére, ami önmagában is botorság és igaztalan vádaskodás csupán. Ha nem a szerencsejáték szeretete és a pártkönyvecske alacsony száma határozná meg fennhéjázó mivoltát, hanem tanítana valamelyik iskolában, akkor valóban tisztában lehetne a leszólt ifjúság valós helyzetével, amely nem az ő elit látásmódját igazolná, hanem valami egészen mást. Habár nem is lenne fontos, hogy tanítson. Elég volna észerevenni a hétköznapi emberek, gyermekek problémáit, létét. Ám, az a közeg, amelyben ő él, erre képtelen. Ugyanis ma, az egykori proletár társadalmi rétegből kinőtt, elitnek nevezett, többnyire kulturálatlan újgazdagok, nem látják és nem is akarják látni, hogy az ő gazdagodásukkal paralel, hogyan süllyedt le a társadalom többi része. Nem látják, hogy milyen súlyos mulasztások tornyosultak fel az elmúlt harminc év oktatáspolitikájának drámai hibáiból, a hülyeneveléssé süllyedt oktatáspolitikából, ahol a közismereti tárgyak nem számítanak, és a gyermeklélektan már ismeretlen fogalom a most végző pedagógusok előtt.

Az elmúlt harmincöt évben felszámolták a közösségeket, s nem támogatták kötelező módon a cserkészetet sem, amely életre neveli a fiatalokat, közösséget biztosít számukra, és egy kulturális közeg részesei lehetnek a cserkészmozgalomban résztvevők. A közösségek hiánya ártó és veszélyes a fiatalok számára, mert ha nincs szervezett kultúrközösség, akkor kialakul az utcán nevelkedettek közössége, s ezek legtöbbnyire a társadalmi normáktól erősen eltérő életmódot tükröz.

Az a kisebbség, amelyet „tanult kollégám” említett a vele készült interjúban, leginkább az újgazdag prolik gyermekeiből áll. A lázadó, de jó körülmények között élő fiatalokkal sem az elmúlt harminc évben, sem az utóbbi tizenhat évben nem törődött senki. Nem szerveztek közösségeket, nincsenek már délutáni szakkörök, foglalkozások, a tanár együtt bagózik az iskola előtt a diákkal, nincs tisztelettudás, viselkedni sem tanítják meg a gyerekeket, és a rendet sem tanulják meg, mert a jó oktatáspolitika a statisztikai adatokban kell, hogy megnyilvánuljon, nem pedig az oktatás és a gyermekekkel való foglalkozás eredményességében. Úgy pedig, végképp nem lehet tanulni és tanítani, ha a sérült, speciális foglalkozást igénylő gyermekeket a nem sérültek közé sorolják. Így sem a sérült, sem a nem sérült gyermek nem kapja meg a számára fontos ismeretanyagot. Ez a probléma leginkább az általános iskolákat sújtja.

A kolléga ostobaságát és tudatlanságát az is igazolja, hogy Berlint, Amszterdamot emlegeti a továbbtanulási igényként, és általánosítja is az összes botor és igaztalan megállapítását. Megjegyzései gyalázatosak.

Ugyanis, eszerint nem tud azokról a gyermekekről, akik minden nyáron dolgoznak, hogy tehermentesítsék a szülőket, akik kisebb testvéreikre vigyáznak a tanulás mellett, hogy a szülő dolgozhasson. És ezernyi kis hősről és hőstettről sem tud a politikából remekül élő publicista azt az „előmászott generációt” tekintve, akikről lenézően, sértődötten és látszólag a kormányt védve beszélt. Ezek a fiatalok vagy a szülőnek segítenek, vagy az ingyen jogsi gyakorlati oktatására gyűjtenek, hiszen a tizenegyezer forintos óradíjat sem tudja minden család állni, esetleg nyelvvizsgára gyűjtenek, hiszen ennek a díját is előre le kell tenni… Esetleg használt autóra rakosgatnak félre. Igen, vannak olyanok is, akik elmennek egy fesztiválra, koncertre, ám előtte végigdolgozzák a nyarat.   

Pedig… ezek a mai fiatalok – bárhonnan nézzük –, az elmúlt harminc és az elmúlt tizenhat év eredménye. Az értékeivel, a hőzöngésével, a tanulásával, a magára hagyottságával, a rossz vagy jó körülményeivel együtt. Mert ezzel a generációval senki nem törődött néhány cserkészvezetőn, lelkészen és papon kívül, a harácsoló és a kapzsi politikai mindennapokban.  

„Tanult kollégám” cinikus és visszataszító véleménye elmondásakor néhány dolgot elfelejtett. Az a fiatal generáció, amelyet általánosítva besorolt az „előmászott generáció” primitív kisebbségbe, nem is sokára ott áll a patikában a pult másik oldalán, hogy kiszolgálja a nagyarcú, vén megmondó embert, ő lesz az orvos, aki gyógyítja, s ő lesz az öregotthonban is, ahol a pelenkát cseréli róla. Mert hála Istennek kevés az olyan fiatal – s ők is inkább a kolléga köreiből – akik olyanok, amilyennek leírta őket… Hiszen, minden bizonnyal ezt látja a saját köreiben. Ideje volna az interjú ostobaságaiért és sértő, igaztalan állításokért bocsánatot kérni!

Stoffán György

„Magyarországról, édes hazánkról”… A Kárpát-haza visszatér

Patrona Hungariae

Az ember nem lehet ott mindenütt, ahol ünnepelnek, ahol a magyarok örömmel, könyörgéssel, kínok között fordulnak a Boldogasszonyhoz, Krisztus anyjához. És ez az öröm, könyörgés, kín és gyötrelem egy és reményt adó az egész Kárpát-medencében. Mert ebben vagyunk egyek. A történelem során mindenért meg kellett küzdenünk, létünket kellett megvédenünk, s ez olykor sikerült, máskor nem.

Most a „nem sikerült” korszakát éljük, lassan-lassan beletörődve az elnyomottak sorsába, a megcsonkítottak keservébe, az elvesztett hit hiányába, és alig-alig gondol a hétköznapi ember Brassótól, Kassán és Újvidéken át Németújvárig, a reményt adó Oltalmazóra, a Nagyboldogasszonyra és az Ő szeretetére.

A kesergés és a könnyek telepedtek rá a magyarokra, noha ennek semmi értelme nincs. Miért nem arra a csodálatos estére gondolunk, amikor István Úr Krisztus Anyjának, Máriának az oltalmába ajánlotta az országot, annak népét, s a velünk élő népeket? Miért nem bízunk mi is úgy, ahogyan Szent István király bízott az Istenszülőben, tette Őt felajánlásával a magyarok királynőjévé, oltalmazójává? Miért nem a hit vezeti Szent István népét a történelem mai viharában, s miért felejtettük el a nagy király utolsó, az ország felajánlása után elmondott reményt adó szavait: - „a magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban”…    

Mert trehányak vagyunk, mert az önös érdek, a haszonlesés, az árulás vezeti a meghasonlott nemzetet. Ám, ennek a meghasonlásnak véget kell vetni! Nem késlekedhetünk ezzel, mert mint Krisztus mondta: „Minden önmagával meghasonlott ország elnéptelenedik, minden önmagával meghasonlott város vagy ház elpusztul.” (Mt 12,25)  

Nagyboldogasszony ünnepén fohászkodik minden magyar. Hiszen, az az egyetlen reményünk, amit István király halála előtt tett: – Mária kezébe tette a Koronát, az országot, az országot irányító nemességet, a népet, s a velünk együtt élőket.

S mi, magyarok az utóbbi évszázadban ezt a felajánlást semmibe vettük, a hitet elhagytuk, rablógazdálkodással próbálunk gazdaságilag talpon maradni és az isteni törvényeket nemhogy megszegjük, de már nem is ismerjük és ismerjük el. Hogy merünk így, bűnbánat nélkül egyáltalán kérni bármit is Istentől?  

Az ünnep azonban, a Nagyboldogasszony ünnepe megmozdítja a keresztény magyarok szívét, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Mert érezzük az égi Édesanya szeretetét, kérjük a közbenjárását, mert tudjuk, hogy nélküle ma már hírvivőnk sem maradt volna. És nem is marad, ha nem térünk vissza anyai palástja alá.

Nagyboldogasszony napján minden magyar faluban, településen zúgnak a harangok, felhangzik az ősi himnusz: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el, szegény magyarokról!” Ilyenkor megszűnik Trianon, mert a lelket nem lehet határok közé nyomorgatni, a reményt nem lehet parancsszóval megsemmisíteni. És ilyenkor érezzük, hogy Mária a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogasszony ránk mosolyog, mert bízik bennünk, ahogyan mi is bízunk az Ő szertő segítségében.

A történelemben 105 év vagy 300 év semmi. A remény pedig nem szűnik meg. És ebben a reményben, hitben és egymás iránti szeretetben érjük majd el, érik el fiaink és leszármazottaink az isteni igazságot. Amikor visszakerül az ellopott föld, virágot vihetünk őseink letaposott sírjára, s újra serken majd a magyar búza, és megszólal minden magyar templomharang, hirdetve Isten szeretetét és Mária oltalmát a Kárpátok gyűrűjében. Mert István Úr, Krisztus Anyjának oltalmába ajánlotta a Kárpát-hazát! És Mária Országa örök!

 

„Hungara quid trepidas tellus accede Patronam 

Non patitur vacua illa perire prece?

Sint sua scuta alys, sua sint munimina et arces

Virginis Hungariae praebet asyla thronus.”

 

„Mit remegsz magyar föld? Patrónádhoz fuss!

Nem maradnak meghallgatlan

Előtte elzokogott könnyeid,

Mások bízzanak pajzsaikban,

bízzanak erődítményeikben s váraikban.

A Szűz trónja örökre Hungaria győzhetetlen menedéke!”

Stoffán György

Felmondott az Oktatási Hivatal 120 rabszolgája

Az állami hivatalokban, intézményekben, valamilyen régről ránk maradt szocialista bértábla szerint határozzák meg a dolgozók fizetését. Vonatkozik ez az iskolák technikai személyzetére, akik voltaképpen működtetik az intézményt. A fenti hír szerint maga az Oktatási Hivatal sem fizeti rendesen az alkalmazottait.

Hatalmas különbségek vannak egy-egy intézmény dolgozóinak a fizetése között, hiszen amíg az intézmény vezetőjének a fizetése egymillió forint körül mozog, addig a gazdaságis, az iskolatitkár vagy a gondnok rabszolgabéren robotol, az állami intézményben. A munka egyre több, az elvárások folyamatosan nőnek, a fölösleges követelmények és határidős ostobaságok is egymást érik.

Ennek tudható, hogy a kizsigerelt, alulfizetett alkalmazottak inkább választják a felmondást, semmint a már-már megalázó főnöki magatartást és bérezést. Ez az oka annak, hogy egyre többen válnak meg az állami munkahelytől, és keresnek olyan állást, amelyben legalább anyagilag jobban járnak.

A teljes oktatási rendszer ettől az arcátlan hozzá nem értéstől szenved, és ez az oka annak is, hogy logikátlan tanmenetekkel és elvárásokkal nehezíti a munkát mind a minisztérium, mind a közvetlen intézményfenntartói vezetés. A hozzá nem értésből fakadó nehézségeket is azok próbálják korrigálni, akik a legalacsonyabb fizetésekért robotolnak, de általuk mégis működik valahogy az oktatás, és a szakmai képzés. Érthető tehát, hogy most 120 alkalmazott döntött a felmondás mellett. Azt pedig, hogy hová vezet ez az erkölcstelen és az emberi méltóságot súlyosan sértő bérezés és az alkalmazottakkal szemben tanúsított fellengzős magatartás, még nem tudjuk, de sejtéseink azért vannak.

stoffán györgy

Hatvanpuszta politikai misztikuma

 

A baloldal jobbára ész és gondolkodásra való hajlam nélküli része, a műveletlen trágárságáról hírhedt lódoktor vezetésével, mint választási kampány-gyűlölet vezérfonalát, felkapta a hatvanpusztai, felújított és újjáépített főhercegi gazdaságot. Remek, gyűlöletkampányra kiválóan alkalmas ez a beruházás, pláne úgy, hogy még hozzá is hazudik a tisztességes és erkölcseiben feddhetetlen baloldali söpredék és annak vezetése. A Kun Bélás aljassággal és gyilkos hajlamokkal, tömeget toborzó lódoktor nagyon is elítélhető módon, tüntetést is szervezett létrákkal és emelőkkel adva lehetőséget a proliknak a bekukucskálásra, ami fényévekre van a normális emberi viselkedéstől és egy normális országban akár büntetendő is lehet.

Hatvanpusztán értékmentés történt, egy romhalmaz életre keltésével és teljes felújításával. Ez pedig nem elítélendő, hiszen az értékmentésben megőrizték a múlt egy darabját, amely, ha elkészül a teljes beruházás, nyilván nem egy családi bungaló lesz, hanem a nagyközönség számára is látható, felbecsülhetetlen érték. A felháborodást a hazudozás, az irigység generálása, a primitív társadalmi hergelés okozza. (Pl.; páncélajtó a pincében, zebrák a parkban etc...)

Hiszen, ez a réteg elfelejtette már azt, hogy korábban szimplán csak loptak az ország vezetői, amikor hatalmas pénzek tűntek el a 4-es metró építésekor, a kormánynegyed soha fel nem épült területének letarolásakor, az IMF hitel pedig, az utolsó fillérig az elvtársak zsebében landolt. A kommunista proli feledékeny és hajlamos a zsigeri gyűlöletre, tetszik neki a trágárság, az O1G-zés, és ma már egészen természetes a számára, hogy lámpavasat, kötelet emleget, azaz gyilkolni is képes volna vagy lesz… ezt majd a következő év dönti el.

Az egyébként milliomos, lázító lódoktor betegesen „tár fel” Fideszes vagyonokat és sajnos van, amiben igazat is lehet adni neki, kivéve a gyűlöletkeltést és a proli-bolsevik magatartást, az emberek, általa generált fékezhetetlen, gyilkos indulatait.

A hatvanpusztai beruházás egyetlen dolog miatt bírálható: ez pedig a tények érthetetlen kenegetése, a fölösleges ködösítés és a látható, kézzelfogható mellébeszélés. Hiszen, egy bámulatosan felújított, felépített épületegyüttest nem lett volna szabad "félkész gazdaságként" emlegetni. Ezzel ugyanis, a lódoktor és más, babérokra áhítozó uniós csicska feneke alá adtunk lovat. Mert ezután lehet emlegetni, fotókkal és videókkal cáfolni a „félkész gazdaság” megnevezést, hazugnak és álságosnak nevezni a nyilatkozót, s már a tervezett vagyon-visszaszerzési hivatal "guillotine-jával" is lehet fenyegetőzni. Mindez megelőzhető lett volna két őszinte mondattal és egy nyilvános bejárás engedélyezésével, esetleg idegenvezetős helyi sétákkal. Mert erre a beruházásra büszkének is lehetne lenni. 

Minden esetre, a kommunikációs hiba nem jogosít fel senkit arra, hogy gyilkosságra buzdítson, gyűlöletet keltsen, hazudozzon, rágalmazzon és a magántulajdonba befényképezzen, ott leselkedjen. Ezek a rágalmazó, gyűlölködő vezérek pont abból a körből kerültek ki, amely kör szellemisége korábban ellopta a tulajdonosoktól és hagyta ebek harmincadjára a nemzeti értékeket, a kastélyokat, a kolostorok épületeit, és gyilkolt, bebörtönzött ártatlan embereket.

Ha már nem kapták vissza az eredeti tulajdonosok a saját, kommunisták által elrabolt értékeiket, legalább annak kellene örülni, hogy vannak vállalkozó szellemű, gazdag magyarok, akik megmentik a nemzeti értéket, köztük Hatvanpusztát.

Ma, az új, bolsevik söpredéket látjuk, amely irigy és műveletlen, amelyet saját ész híján, önérdek vezérelte aljas, primitív politikusok irányítanak hatalomvágyból, irigységből és bosszúból merítve erőt. 1919. és 1948. otrombasága lebeg az ország felett. Mert nincs egy bölcs erő, egy művelt irányító, aki megakadályozhatná a vérontást. Ugyanis, ha ez így folytatódik, akkor vérontás következik hamarosan. És nem a digitális térben…  

Stoffán György

In memoriam Szamos Miklós

Nem csak a Ruszwurm cukrászda megalázó története fejeződött be, hanem a tulajdonos, Szamos Miklós élete is. A két drámai esemény összetartozik, hiszen Szamos Miklós annak a következményeként halt meg, hogy elvesztett az állammal szemben egy igazságtalan háborút.

A bérleti díjat megemelte az önkormányzat, s ebből az egyoldalú támadásból Szamos Miklós is, az önkormányzat is és a vendégkör, a látogatók, a turisták is vesztesként kerültek ki. A történet éppen olyan, mint amikor 1951-ben államosították az üzletet, amely a háborút megúszta ugyan, de a kommunista államosítást már nem. Igaz, ekkor nem halt bele az akkori tulajdonos. Most egy, a kommunisták által ellopott, de jogilag új másik tulajdonos kezében lévő üzletet „államosítottak” újra. Hiszen, tulajdont foglalt le a profitérdekelt önálló bírósági végrehajtó!

Tette azt egy olyan önkormányzat, amelyhez nagy reményeket fűztek a választók a mindent felforgató korábbi vezetés után. E nagy remények akkor úsztak el, amikor a járdáért is fizetni kellett volna a Halászbástya mellett a „pecunia non olet” alapján.

A haláleset megrázó és visszafordíthatatlan. A kitermelhetetlen bérleti díj, az egyoldalú emelés, hatalmas „tartozást” generált, amit egyoldalúan behajtottak, és amibe belehalt a tulajdonos… Visszatérni látszik ebben az esetben 1789. és 1951. szelleme. Azaz, a személyre szabott törvények, a téveszmék és a pénz hatalma.

Szamos Miklós meghalt. A hírnevét megőrző cukrászda bezárt, és a pályázók, mint a hiénák már ott tolonganak az illetékesek körül, a nagy koncra várva, mert nem tudják, hogy nem lehet kitermelni a bérleti díjat, egyúttal megtartani azt a miliőt, amit eddig Szamos Miklós sikerrel őrzött az elmúlt majd két évszázadból. Szegényebb lett a Budai Vár, szegényebbek az idelátogatók, s Ajtay Andor slágeréből, „A vén budai hársfák”-ból is ki lehet húzni az „Oly jólesik a légyott este a Ruszwurmnál” – szöveget… mert nincs többé az a Ruszwurm, amiről a dal szól.

(https://www.youtube.com/watch?v=Bh9WpRdBQk0&list=RDBh9WpRdBQk0&start_radio=1)

Isten nyugtassa Szamos Miklóst… és köszönet minden csendes percért, a kávéillatú délutánokért, a kedves szavakért, s csodás süteményekért, amelyekkel elhalmozta a betérőt a Szamos-család, korra, nemre, nemzetiségre és társadalmi helyzetre tekintet nélkül. A Budai Vár olyan csodája szűnt meg, amely nem pótolható… akárcsak a szívvel-lélekkel azért harcoló cukrászmester sem.

Stoffán György

"A MAGYAROK IRÁNTI ROKONSZENVEM TÖRETLEN" - Ion Iliescuval, Románia elnökével beszélget Stoffán György

 

A Cotronceni palota az egykor volt román királyság gazdagságát tükrözi. Kívül-belül. A fehér márványfaragások, a süppedő perzsaszőnyegek, a falak aranyozott stukkói semmit sem árulnak el Románia mai valóságából. Az Oroszlános kapu felöli bejáratnál azonban ténfergő, ügyeivel-bajaival az elnököt, az elnöki hivatalt kereső polgár, petíciója benyújtására váró pártvezető, állásgondjaival elfoglalt művész, felháborodott munkanélküli áll sorba, és reménykedik, hogy orvoslást talál.

 A kapunál civil ruhás biztonsági őr, bent egy kiskatona. Dolguk nincs. Csendben és türelmesen várakoznak az ügyfelek. Románia sokat változott. A rutinellenőrzés után megkülönböztetett figyelmességtől övezve jutottunk be a terembe, ahová kevés magyar újságíró tette be a lábát. Ion Iliescu úr, Románia elnöke, az első kérésre fogadott. Mosolya bizalmat kelt, a beszélgetés pedig annyira közvetlen, mintha évek óta ismernénk egymást.

– Excellenciás uram, ön a diktatúra alatt az ellenkezés és a haladás jelképe volt, akiben a román értelmiség feltétel nélkül megbízott. Ezt bizonyítja, hogy a hetvenes évek végén, amikor Temesvárról visszarendelték, csaknem háromszáz barátja búcsúztatta a vasútállomáson úgy, hogy ezt nem szervezték meg előre. Ma hogyan értékeli a demokratizálódás ön által vezetett első szakaszát, mint Románia elnöke?

– A számos közös vonás mellett ez a folyamat itt, a többi kelet-európai országhoz képest, másképpen zajlott le. Ez a sajátossága a Ceausescu-uralom sajátosságaiból származik. Romániában erősödött a válság, az elnyomás, főleg a társadalmi és gazdasági életben, és az emberek mindennapi életében - szükségessé vált a forradalom robbanásszerű kitörése. Jellege meghatározta a későbbi eseményeket is. Visszapillantva megállapíthatjuk, hogy a forradalom gyökeres változásokat eredményezett. Jelentősek a politikai, az emberi jogi, a társadalmi és az emberek közötti viszonyban tapasztalható átalakulások. Mindenképpen megállapítható az elmúlt két esztendő átfogó változása. Amit a forradalom éjszakáján megígértünk a demokráciával, a pluralizmussal kapcsolatban, az egypárti monopolrendszer, a totalitárius rendszer megszüntetésében, azt meg is valósítottuk. Minden kívülálló szemlélő, aki figyelemmel kíséri a változásokat, láthatja, hogy szólás- és sajtószabadság van az országban. Úgy gondolom, fordulópontot jelentett a fejlődésben alkotmányunk kidolgozása és elfogadása, ahogy december 22-én vállaltuk. Öt hónapon belül megtartottuk az általános választásokat, megválasztottuk a kétkamarás parlamentet, amelynek legfőbb feladata az alkotmány megvalósítása volt ez idáig. Az alkotmány létrejötte is igazolja a demokratikus folyamatokat. Megszövegezésében közreműködtek külföldi szakértők is. A közvélemény is megszólalt – csak ezután került a parlament elé. Az új alkotmány tehát aprólékos tárgyalás, viták eredménye. Azért vagyunk büszkék, mert modern, a külföldi szakértők által is jónak tartott alaptörvényt tudhatunk magunkénak, amelyet a népszavazás erősített meg. Ennek szellemében szervezték meg a helyhatósági választásokat, szintén ennek szellemében következnek a parlamenti választások a közeljövőben. Így jutottunk el a demokrácia felé vezető út első szakaszának a lezárásához. De, foglalkoznunk kellett a gazdasági reformokkal is. A helyzetünk is hasonló a többi kelet-európai országéhoz, de nyilván vannak sajátosságok ebben a tekintetben is. Nálunk a gazdaság központosítottabb volt, mint másutt. Éppen ezért nehezebb lebontani a beidegződöttségeket. Igaz, nagyot léptünk már eddig is, de főleg a törvénykezés területén, a piacgazdaság szabályainak megteremtésében. Megpróbáltuk érvényesíteni a piacgazdaságot a nagyobb gazdasági egységeknél is. Önállóságot adtunk a gyáraknak, vállalatoknak. Liberalizáltuk az árrendszert, a fizetési rendszert, megszüntettük a külkereskedelmi monopóliumokat. Teret nyitottunk a kisvállalkozóknak, főleg a szolgáltatásokban és a kereskedelemben. Az állami vállalatokat átalakítottuk kereskedelmi társaságokká, kft.-kké. Törvényt hoztunk a nagyvállalatok privatizálásáról is. Megkezdődött a földek magántulajdonba adása, valamint a pénzügyi rendszer átalakítása is. Ebben a tekintetben sikereink vannak, hiszen, több nélkülözhetetlen törvényt alkottunk. Sajnos azonban, a gazdasági életben igen nagy gondokkal küzdünk. A KGST megszűnése nehéz helyzet elé állított minket is, hiszen, következtében a régi gazdasági kapcsolatok megszűntek. A nemzetközi tendenciák sem túl előnyösek számunkra. Mindezek miatt csökkent a termelés. Így ma, a ’89-es statisztikákhoz képest csak 65 százalékot sikerült megtermelnünk a nemzetgazdaságban. Pedig, már a ’89-es év is nehéz volt. A mindennapi életben tehát ez a visszafejlődés nagyon sajnálatos. Két nagyon nehéz problémával állunk szemben: az inflációval és a munkanélküliséggel. Természetes, hogy ez óriási társadalmi elégedetlenséghez vezet. A kormány ebben az évben meg kívánja állítani ezeket a folyamatokat. Sajnos azonban, a problémák átöröklődnek a következő évekre is. Legalább két-három esztendő kell a normalizálódáshoz. Csak utána kezdhetjük egy új program beindítását.

– Az ön által elmondottakból hadd ragadjak ki két gondolatot. Az egyik az alkotmány megfogalmazásához kapcsolódik, amely szerint: Románia egységes nemzetállam. Hogyan lehet az önök terminológiája szerint ezt úgy értelmezni, hogy a kisebbségek jogai csorbítatlanok maradjanak? Ehhez kapcsolódik a másik kérdés, a román-magyar alapszerződés megkötéséről folyó tárgyalássorozattal kapcsolatban. Bizonyára sarkalatos pont ebben is a Romániában élő kisebbségek helyzete, különös tekintettel a magyar kisebbségre ...

– Az egységes nemzetállam kifejezés nem zárja ki a nemzeti kisebbségeket. Ez egyetlen európai államban sem jelentheti a kisebbségek elhanyagolását. Itt, Romániában sem jellemzők az ilyen törekvések. Számontartjuk, hogy az ország tíz százaléka nemzeti kisebbség, a többség azonban: a román nép. Alkotmányunk az összes itt élő kisebbségnek egyenlő, és keretek nélküli jogot biztosít. Értem ezen a jogot a kulturális élethez, a saját kultúra továbbviteléhez és a részvétel jogát a politikai életben. Egyetlen ország sincs Európában, ahol a nemzeti kisebbségeknek parlamenti képviseletük volna ... Románián kívül. Nálunk tizennégy kisebbségi csoport képviselteti magát, járul hozzá a román törvények megalkotásához a parlamentben. Természetesen egyenlő jogokkal teszik dolgukat, csakúgy, mint a román képviselők. Persze ezt csak példaként hoztam fel, de számos más bizonyítékot is ön elé tárhatnék... Másik kérdésére válaszolva, hogy Romániának milyen elvárásai vannak a két ország alapszerződését illetően: a két külügyminisztérium tárgyalásokat folytat, és ezek a tárgyalások bizalomkeltően előrehaladott stádiumban vannak. Vannak természetesen nézetkülönbségek, de ezek bizonyára megoldódnak.

– Milyen nézetkülönbségek vannak, és hogyan segíthet ezeken esetleg az újságíró, a nyilvánosság?

– Elsősorban a légkör kialakításában segíthetnek önök, újságírók. Fel kell végre oldani a mindkét oldalról tapasztalható és táplált kétkedéseket, bizalmatlanságot. Be kell végre látni, hogy nem lehetünk, nem vagyunk ellenségei egymásnak. Sokkal több az, ami összeköt bennünket, románokat és a magyarokat, mint ami szétválaszt. Nekünk itt, egymás mellett kell békében és megértésben élnünk. A megoldás tehát a kölcsönös tisztelet, megbecsülés. A határokkal és a kisebbségekkel kapcsolatos problémát reálisan kell látni, ezekről őszintén kell tárgyalni. Az egyik fontos kérdés a határok sérthetetlensége, amelyben sem békés, sem békétlen úton ne történhessék egyik oldalról sem változtatás. A másik: a magyarok állandó gyanakvásának eloszlatása. A kisebbségekkel kapcsolatban ne bábáskodjunk a másik ország polgárainak sorsa felett. A két állam, kölcsönös tiszteletére kell építenünk a további kapcsolatok fejlesztését. Kikerülve minden irredenta törekvést. Föl kell zárkóznunk az európai haladó eszmékhez. Romániában minden nemzeti kisebbséget úgy értékelünk, mint a kultúra gazdagításának gyöngyszemeit. Ezért nem kell féltenie Magyarországnak az itt élő román állampolgárságú magyar nemzetiséget. Nem másnak a dolga megvédeni a kisebbségeket, hiszen az itteni kisebbség meg tudja védeni önmagát, mert ehhez törvényes jogot ad az ország alkotmánya. Ha más országok beavatkoznak az itteni kisebbségi ügyekbe, az bosszantja a román népet, mert úgy érzi, semmibe veszik országa alkotmányát, országa szuverenitását. Lépéseket kell tehát tenni a kétkedések feloldása érdekében, egymás kölcsönös megbecsülésében.

– Ön szerint az itteni nemzetiségi problémákat Magyarország – úgymond – beavatkozása okozza? Vagyis: Magyarország ellensége Romániának?

– Nem feltétlenül, de az ilyen fellépés nagyon szítja a bizalmatlanságot. Meg kell érteniük, hogy súlyos érzékenységek gyűltek föl a román nemzetben. Ebben a népben a bécsi diktátum is mély nyomokat hagyott.

– Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezek a feszültségek oldódjanak, hogy végre rendeződjenek a két ország viszonyai?

– Ez nem csak Romániától és Magyarországtól függ, hanem az általános európai helyzettől is. Ám a viszony alakulását nagymértékben meghatározza a két nemzet fejlődése is. A belső társadalmi és politikai fejlődés, valamint a világpolitika nagyon meghatározó, óriási szerepe van országaink kapcsolataiban.

– Hogyan éli át őexcellenciája, hogy az egykori megbecsült politikust ma bírálják, az emberek elégedetlenek, és minden önre nehezedik. Vállalna-e – ha megválasztják – még egy időszakot az ország elnökeként?

– Az egészséges bírálat nem bánt, mert a demokrácia velejárója, egyfajta társadalmi kontroll. Szükséges és jó, hogy van. Nem is a kritikák zavarnak, hanem a méltatlan és igazságtalan szidalmak, mocskolódások, amelyek elég gyakran megnyilvánulnak a sajtóban, a tévében. Ami az újraválasztást illeti, még nem döntöttem el, indulok-e. Erre a kérdésre inkább majd később adok választ.

– Nem hiszem, hogy be lehetne fejezni egy ilyen politikai pályát, egyfajta harcot, amelyet egész életében folytatott ...

– Én sem vagyok benne bizonyos, de a lehetőség megvan arra, hogy az ember egy fejlődő demokráciában – ha nem is elnökként –, tovább végezze a munkáját.

– Mit üzem a magyar olvasóknak, a magyar közvéleménynek?

– Kérem, írja meg, hogy a magyar nemzet iránti rokonszenvem töretlen, nagyra becsülöm az önök népét. Bizonyos vagyok abban, hogy a meglévő problémák csak felszínesek, megoldhatók és meg is oldódnak. Hiszen mi, románok és önök mindig is becsültük egymást. És kérem, tegyenek meg mindent önök, újságírók, hogy ez a feszültség feloldódjon, hogy e két sokat szenvedett nép békében és szeretetben élhessen Európában.

– Köszönöm az interjút.

– Én köszönöm, hogy meglátogatott.

 Kurír, TÉR-KÉP, 1991.

 

 

A gyűlölködés mechanizmusa – avagy: „mocskos Fidesz”…

Amíg a Miniszterelnök ésszerű, átfogó előadásban, logikusan jelenítette meg a jövő lehetőségeit, addig az ellenzék egyre undorítóbb módon hazudja tele a világot pénzért úgy, hogy maga is tisztában van azzal, hogy a legalávalóbb módon rágalmaz, vádaskodik és izzítja e galád és embertelen magatartással, szónoklatokkal, a remélt szavazókat.

Azt, hogy hol kezdődött ez a mentalitás, nem nehéz megállapítani, hiszen 2010. óta látjuk, halljuk és tudjuk, hogy az úgynevezett ellenzék – amely mára ellenséggé süllyedt –, harsogja a gyűlölködésre sarkaló hazug állításokat. Leginkább Orbán Viktorra hegyezik ki ezt az ellenségképet, hiszen hárommillió embert nem lehet megsemmisíteni, eltávolítani. Tudják azt is, hogy dr. Orbán Viktornak a kisujjában is több van, mint az ellenzék egészének a fejében, s a nemzeti oldal szavazói nem a Fideszre, és a sok bajt okozó középszintű vezetőkre, luxizó, Fideszből élőkre, hanem egyedül a Miniszterelnökre számíthatnak és számítanak. Ezért fontos az ellenzék számára, hogy minden aljas ostobaságot a Miniszterelnök nevével kezdjen.

A gyűlöletkeltésre vannak ugyan törvényi „ellenszereink”, de mint annyi más ügyben sem, ezekben sem alkalmazzuk a törvényt, és ez baj!

Az EU jogellenessége, és új értékrendje bármit tolerál, ami a magyar nemzeti kormány ellen van, így nehéz volna nemzetközi jogi fórumokra számítanunk.

A gyűlölködésnek ma már tematikája van, kialakult a „szakmai nyelvezete” is, de kultúrája nincs, mert nem is lehet, hiszen a kultúrember nem gyűlölködik. Ebből következik, hogy az ellenzék és az azt körülvevő szavazóbázis messze áll a kultúrember fogalmától.

Ez ügyben számomra az etalon maga a Miniszterelnök, akitől még senki nem hallott gyűlöletre uszító mondatot, de ráutaló gondolatokat sem. Ellentétben az ellenzék másik nagy táborával, amely tábort a tudatlanság, a tapasztalat hiánya és a bölcsességtől való igen nagy távolság jellemez. Ez az a fiatalság, amely sokszor azt sem tudja, miért tüntet, de jó bulinak, a lázadásra való remek lehetőségnek gondol. Ha tudná, nem lázadna, nem tenné ki saját magát egy olyan jövőnek, amelyet az őt lázítók terveznek a számára.

A főbűnösök azok a niemand, ócska celebek, akiknek a koncertjén zúg a „mocskos Fidesz” és az „Orbán takarodj”. És ezek a celebek nem békességre intik a jól fizető közönséget, hanem jó pénzért lázítják őket, hovatovább már gyilkosságot is színlelve a színpadon. Büntetlenül!

Csakhogy… ezek a tudatlan, világmegváltásra készülő, buta fiatalok egy kormányváltás után drámai helyzetbe kerülnének. Behívóparancsot kapnának és egyik pillanatról a másikra valamelyik fronton remegnének, és hősi halottként térnének vissza Magyarországra, ha lenne még akkor Magyarország. A külföldről fizetett celebek ezt nem mondják el nekik, hanem élvezik a sikert, a hangzavart, a gyűlöletet, amely ezekből a szerencsétlen gyerekekből kitör.

Senki nem mondja, hogy nem lehet bírálni a kormányt, hiszen olyan kormány nincs, amely mindenkinek maximálisan megfelelne. Ám, a bírálatnak is megvan a stílusa, a kultúrája, a méltósága. Az pedig, amit ma látunk sem nem kulturált, sem nem bírálat, hogy a stílusról ne is beszéljünk.

Jó volna tehát, ha ezt a fiatalságot is elérné a digitális világban megalapított Polgári Kör, s igyekeznénk szeretettel, értelmesen, és logikusan rávezetni a „mocskos Fidesz”-ezőket saját érdekük felismerésére. Mert a tapasztalatlanságnak és tudatlanságnak nem kéne végzetessé válnia a számukra és az egész nemzet számára. Akik pedig lázítanak és hazudoznak saját érdekükben a hatalomért és a pénzért, azokat is meg kell győzni arról, hogy nem minden a pénz, és a legembertelenebb cselekedet másokat bűnbe vinni, hazudozni és mások halálát elősegíteni. Mert legyünk őszinték: aki ma a fiatalságot gyűlöletre uszítja, az potenciális gyilkos. Azoknak a gyilkosa lehet, akiket lázít. Mert a háború közel van – és abból nekünk ki kell maradnunk. Ezt pedig, egyedül az Orbán-i politika biztosítja!

Stoffán György