Az ember mindig vár valamire, valakire, mindig vágyakozik valami vagy valaki után. Minidig reménykedik abban, hogy várakozása nem hiábavaló, hogy vágyai beteljesednek. Így tűnik tova az élet, s amikor egy-egy vágyunk, várakozásunk beteljesedik, helyébe lép egy újabb, mélyebb várakozás, fennköltebb, nagyobb vágy. Alapvetően szeretetre, megértésre, örömökre vágyunk, és várjuk azt a személyt, akitől megkapnánk a vágyott szeretetet, megértést, örömöt, s akivel megoszthatjuk a beteljesült vágyainkat, örömeinket.
A várakozás azonban nem ugyanaz, mint az elvárás. Elvárni valamit olyasmi, amiért mi nem teszünk semmit, de elvárjuk, mert azt gondoljuk, hogy az jár nekünk, minden ellenszolgáltatás nélkül meg kell kapnunk. Nem csupán tárgyi dolgok lehetnek ezek az elvárások, hanem lelki, szellemi elvárásokról is szó lehet. Persze, vannak jogos elvárások, amelyekben szintén miénk az első lépés. Hiszen, amikor a gyermeket megtanítjuk valamire, elvárjuk, hogy azt úgy alkalmazza, ahogy tőlünk tanulta. A tanár is jogosan várja el, hogy az általa leadott, megtanított anyagot a diák elsajátítsa. Joggal várja el a házasságban mindkét fél a szeretetet, a hűséget, a kitartást, s a gyermek a szülő odafigyelését, segítését, önzetlen szeretetét. Elvárjuk a politikustól, a paptól, a közszolgától az esküje megtartását, a hazaszeretetet, a hithez való hűséget, az erkölcsöt, a becsületet… és sorolhatjuk végtelenségig a jogos elvárásokat.
A várakozás, és a felkészülés is betölti az életünket. Várjuk az ünnepeket, a szülő hazavárja a gyermekét, várjuk a szeretett rokont, barátot a megbeszélt időre. És öröm, amikor végre megölelhetjük egymást, mert a várakozás nem volt hiábavaló.
Most is ünnepre készülünk. Várjuk a Karácsonyt, elkezdődik hamarosan a várakozás, az Advent ideje. Ez az ünnep a várakozás és a vágyakozás egybeolvadó öröme. Hiszen, amikor várakozunk, akkor egyben készülünk is az ünnepre. Vásárlás, sütés-főzés, rokonok, barátok várása, szépen terített asztalok, mesterien elkészített fogások, jó beszélgetések, nosztalgiázás, s emlékezés azokra, akik már nincsenek közöttünk, de egykor ők tették varázsaltossá ezt a gyönyörű estét.
Sokan ezekben a hetekben a készülődés és a várakozás idején egyetlen eseményről feledkeznek meg. Magáról az ünnepeltről, az apró gyermekről, Aki a betlehemi népszámlálás idején született, a hagyomány szerint egy istállóban, ahol az újszülöttet Édesanyja pólyába takarta, jászolba fektette.
A nagy készülődésben tehát, magáról a kis Jézusról feledkezünk meg, mert még nem vettük meg a karajt, a bejglit, a majonézt, az ajándékok egy részét, és számolgatjuk, hogy miből és hogyan jövünk ki a leggazdaságosabban. A hitünkről viszont elfeledkezünk, mert jól élünk, s azt hisszük, hogy már nincs mit kérnünk, nincs miért bűnbánatot tartanunk, nincs miért odatérdelnünk a jászol elé, és hálát adnunk Istennek azért, amink van. Sokan botor gyermekmesének gondolják a betlehemi történetet, és nem készülnek lélekben a Karácsonyra. Csak a rongyrázás, a csillogó-villogó, drága ajándékok sokaságát vásárolják össze, hogy legyen mit odatenni a karácsonyfa alá, a kis házi Betlehem helyére. Mert ma már kicsiny házi betlehemek sincsenek, szalmán fekvő kisdeddel és a rá meleget lehelő marhákkal…
Lassan kikopik a Mennyből az angyal, a Pásztorok, pásztorok… pedig, régen azt mondták, hogy ezek nélkül a karácsonyi dalok nélkül nincs magyar Karácsony. És kikopik a már nemzetközivé vált karácsonyi muzsika – a Stille Nacht, az O Du fröhliche…– és sok más kedves karácsonyi dallam, még olyan helyekről is, ahol a vásárlók forgataga ezeket a szép, lelket simogató karácsonyi dalokat hallgathatta a nézelődés, a vásárlás közben. Mert Nyugaton félnek a pogány migránsoktól, a keresztényüldöző kormányoktól, itthon pedig a jólét elfeledtette az adventi gyertyagyújtást, a gyermekek napi jócselekedeteinek felírását, amit apró cetliken, összegyűjtve tettünk egykor a jászol elé…
Várakozás, készülődés… ez a két dolog határozza meg a következő csodálatos heteket. És ezekben a hetekben ismét önmagunkba kell nézni, a lelkünk mélyén keresgélni azt a szeretetet, amelyet nagyszüleinktől, szüleinktől kaptunk, de amelyet az idő, a bajok és a problémák, vagy a jólét és a dúskálás valahová jó mélyre ásott a lelkünkben. És ha megtaláltuk, akkor osszuk szét még az ünnep előtt, hogy másoknak is jusson egy kis vigasztalás, egy kis szeretet, egy jó falat, egy kedves szó és néhány forint… Gondoljunk mások várakozására, vágyaira, akik saját szeretteiknek akarnak örömet szerezni, sokkal szerényebben, mint amit mi megengedhetünk magunknak… Mert másoknak is vannak vágyai, várakozásai. A betlehemi jászolban fekvő kisdednek pedig, az a várakozása és vágya velünk kapcsolatban, amit felnőttként parancsolt nekünk: Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket… (János 13: 34)
A várakozás és a vágyakozás idejét, az Adventet tehát, használjuk fel arra, hogy szeretetünkkel, mások megbecsülésével, Isten iránti hűségünkkel várhassuk a Kisdedet, a Megváltót, aki vár bennünket az út végén, és arra vágyakozik, hogy az Ő szeretetében élőkként, a Karácsony krisztusi varázslatát átélve jelenhessünk meg majd előtte. Jézus születésnapja, a Karácsony, legyen a mi lelki újjászületésünk napja, amelyre a következő hetekben lesz alkalmunk felkészülni, s olyanná válni, mint a pásztorok, akik jelet kaptak Istentől, hogy megtalálják a Kisdedet. Mi sokkal könnyebben odatalálunk, ha akarunk, mint ők. Mert Ő maga hív és Ő maga mutatja az utat Betlehembe…
Stoffán György