A Szent Korona Társaság kétnapos rendezvényén, október 2-ára meghirdetett, de betegségem miatt elmaradt előadásom rövidített változata

A Vatikán magyarellenes politikája a XX. században

Jakab Antal gyulafehérvári püspökkel beszélgettem néhány, emlékezetes alkalommal. Csak egy-kettő ezen alkalmak közül: Gyulaferhérvárott, a forradalom idején, amikor a püspök úr gyógyulófélben volt, egy súlyos gyomorvérzés után… vagy, Pécsett, Szent II János Pál látogatásakor, a pogányi reptéren…

Ezek a beszélgetések életre szóló élményekké váltak, mert alapigazságokat mondott ki a püspök úr. Két gondolatát nagyon is megjegyeztem, s mindkét gondolatot igazolta, igazolja is a történelem.

1./ „A magyar felvette a kereszténységet, de még nem tért meg!”

2./ „A magyarság és a kereszténység egy. Ha elválasztjuk, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet. Az a halál!”

Hiszen, amikor arról beszélünk ma, hogy védjük a keresztény értékeket, akkor Jakab Antal bölcsessége jut eszembe:”felvette, de még nem tért meg”… ugyanis a templomépítés és a tatarozásokra kifizetett pénzek nem egyenlők a hit megélésével, a Krisztus-követéssel, a keresztény erkölcsiséggel. Önmagában ez csak műemlékvédelem vagy nagyberuházás… semmi más! Mégis kapcsolódik Jakab Antal püspök úr általam másodikként említett bölcsességéhez, amely a magyarság és a kereszténység egységéről szól, mert csak-csak nem pártházakat és kuplerájokat építünk és tatarozunk. Inkább egy fordított bibliai igazságot élünk meg a mai világban: Tetteink vannak ugyanis, de a hitünk kicsi… Jakab apostol erre hívja fel a figyelmünket: „Mert, ahogy lélek nélkül halott a test, a hit is halott tettek nélkül.” (Jk. 2, 26.) A mi hitünk kicsi, tetteinkkel azonban azt akarjuk elhitetni önmagunkkal és a világgal, hogy minden ízünkben elkötelezettek vagyunk Isten iránt. Illetve, az elmúlt évszázad viszontagságai okán, nem vagyunk tisztában a krisztusi elvárásokkal, parancsokkal, ezért azt gondoljuk, hogy a felületes hit, a külsőség és az ehhez elegendő pénz a hit megéléséhez untig elég s így bátran és meggyőződéssel kereszténynek mondjuk magunkat. Számos oka van persze ennek a felületes kereszténységnek, amely igyekszik önmagával is elhitetni, hogy valódi, hogy nem relativizált, hogy személyre szabhatjuk magunknak, hogy ez, ha mi mondjuk, akkor valóban Krisztust követő. Politikai, egyházpolitikai, gazdasági, kulturális, nemzeti… és persze egyéni okokról kell beszélnünk. A mi kereszténységünk valójában annyit ér, mint a legújabb okostelefon – töltő nélkül. A keresztségben megkaptuk, gyermekkorunkban elsajátítottuk, s most az étagére-en tartjuk, hogy lássék… Van, de használhatatlan arra a célra, amiért kaptuk… ha elválasztjuk a megélt hitet és a cselekedeteket, a telefont és a töltőt, akkor használhatatlanná válik, még akkor is, ha szépen mutat.   

Mind egyénileg, mind közösségileg, és történelmi távlatokban elemezve e hitbéli hiányosságainkat vagy tájékozatlanságunkat, olyan kérdések kerülnek elő, amelyekről vagy csak nagyon felületesen illik vagy egyáltalán nem illik szólni.

Ki, kik a felelősek azért, hogy egy keresztény nemzet épp úgy, mint az önazonosságát, történelmét, a hitét is elvesztette? 

Mikor kezdődött ez a drámai változás Magyarországon, a magyar nemzet lelkében? Akkor, amikor a többi nemzet, politika-, és kultúrtörténetében. A liberalizmus szárnyba szökkenésekor. Amikor azt kezdték el „haladó” politikusaink hirdetni, hogy az állam és az egyház elválasztandó.

Mert mit is kezdtek akkor hirdetni voltaképpen? A napi politikai igények mentén azt, hogy szűnjék meg az állami politika fölötti erkölcsi kontroll. Magyarán, hogy a keresztény értékrend és az állami politika értékrendje ne legyen azonos, ne azonos követelményrendszer alá tartozzék, azaz, hogy szabad kezet kapjon a lopás, a csalás, a korrupció, az erkölcstelenség, és mindaz, amit ma látunk magunk körül. Tehát, a szabadosság, a parancsolatok elvetése, az Isten nélküli lét. A szabadkőműves bomlasztás, és az emberi rossz tulajdonságokra való építkezés. Kossuth, Eötvös, Deák szabadkőműves szellemisége kezdte rombolni az ezer éves magyar szokásjogot, erkölcsi rendet, s helyezte a kereszténységnél magasabb szintre az állam, hit és valláserkölcsi elkötelezettség nélkül való szellemiségét. Míg a nemzeti liberalizmust ma még a jobboldali politikai erők is védelmezik, addig azzal a szellemiséggel kénytelenek harcolni, amelyet a védelmezett nemzeti liberalizmus, azaz a szabadkőműves világ-hálózat szült és nevelgetett olyanná, amilyennek ma éljük, látjuk, szenvedjük!

A magyarság drámai 20. századának szenvedését tehát, egy korábbi század nemzeti liberalizmusa érlelte. Ebből a nemzeti liberalizmusból, mintegy vadhajtásként nőtt ki a csaknem fél évszázados és máig tartó kommunista terrorizmus, és kéz a kézben vele, az értékrombolás sátáni szellemisége, a liberalizmus, az LMBTQ, a gyermekek megrontásának vágya, a teremtéssel ellenkező sátáni szemlélet.

A nemzet 1920-ban meghasonlott, és elvesztette azokat a kapaszkodóit is, amelyekre ezer éven át számíthatott. Ezek egyike a Vatikán volt, amely intézményrendszer nemcsak a hívő és hű magyar nemzetet, hanem annak papjait, szerzeteseit, püspökeit is magára hagyta a legtragikusabb pillanatokban.

Trianon idején a Vatikán nem lépett föl a világtörténelem egyik legaljasabb liberális-szabadkőműves összeesküvése, a Magyar Apostoli Királyság felszámolása ellen. Sőt! Észak-Magyarország püspökségeinek élére rövid időn belül tót főpapok kerültek, amely vatikáni intézkedés teljes elkeseredettséget, kilátástalanságot okozott a lakosság számára. XV. Benedek pápa, ekkor Karol Kmetkót nyitrai, Jan Vojtaššákot besztercebányai, Marián Blahát pedig szepesi püspökké nevezte ki, figyelmen kívül hagyva a történelmi hagyományokat, és a magyar katolikusság legalapvetőbb érdekeit. Az új, immár tót püspököket, 1921. február 13-án, Clemente Micara prágai nuncius szentelte fel, a  nyitrai Szent László templomban. A helyzet Észak-Magyarországon a mai napig nem rendeződött, hiszen sokszori kérés ellenére, magyar anyanyelvű segédpüspöke vagy püspöke nincs az észak-magyarországi magyar katolikusoknak.

1918 után a katolikus egyház, az új cseh-tót állam szemében ellenséggé vált. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a katolikus püspökök mind németek és magyarok voltak, akiket Fischer-Colbrie Ágoston , a tizenegy nyelven beszélő és prédikáló kassai püspök kivételével kiutasítottak az új államból. Batthyány Vilmos,nyitrai püspök, 1923. november 24-én Magyarországon halt meg. Radnai Farkas besztercebányai püspököt először letartóztatták, később kiutasították "Csehlákiából". Ő, 1935. oktüber 14-én halt meg, szintén Magyarországon. Párvy Sándor szepesi püspök 1919. március 24-én meghalt, így püspöki széke a cseh-tót megszálláskor betöltetlen volt. Balás Lajos rozsnyói püspök rezidenciáján, Rozsnyón halt meg 1920. szeptember 18-án. Csernoch János esztergomi érsek fivérét pedig bosszúból meggyilkolták.

Az állam és az egyház viszonya a püspökcserék ellenére sem volt jó. Az összes egyházi földet zár alá helyezték, a nagyszombati székhelyű Cirkevné veľkostatky (Egyházi nagybirtokok) vállalat intézkedett az egyházi birtokok fölött, az állam nevében. Az is jelentős problémát okozott, hogy az állam támogatta a Csehszlovák Huszita Egyházba való átlépést. Ez azt jelentette, hogy csaknem egymillió tót és sajnos magyar hagyta el a katolikus hitet és egyházát. (Ismét egy súlyos meghasonlás!!!!)

1922. május 22-én, a Szentszék és Csehszlovákia állami vezetői(!) megegyeztek abban, hogy az Esztergomi Érsekség Csehszlovákiához került területén apostoli kormányzóságot állítanak fel, Nagyszombat székhellyel, és a szlovákiai egyházmegyéket közvetlenül a Szentszék alá rendelték.

1938-ban  „Dél-Szlovákia” visszakerült Magyarországhoz. Ismét változások álltak be, amelyek három egyházmegyét érintettek. A Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra újra egyesült az Esztergomi Érsekséggel. 

A rosznyói egyházmegyében Bubnics Mihály lett a püspöke. Kassán Fischer-Colbrie Ágoston 1925-ben bekövetkezett halála után, Csárszky József lett a megyéspüspök, de ő inkább Szlovákiába távozott, noha még üdvözölte a Kassát visszahódító Horthy Miklós kormányzót. A kassai egyházmegye püspökévé, Csárszky távozása után Madarász Istvánt nevezték ki, ugyanis P. Zadravecz István ofm. nyugalmazott tábori püspöknek felajánlották a kassai egyházmegyét, de ő a kinevezést visszautasította. Csárszky József, az áruló főpap, a szatmári, kassai és rozsnyói  egyházmegyék Szlovákiában maradt részeinek adminisztrátora, eperjesi székhellyel. 1945-ben újra súlyos változásokra került sor. Újra a magyarság hátrányára.

A második világháború után, a Beneš diktatúra minden egyházi életet fokozatosan leépített. 1948 után, az egyházi székek lassan megüresedtek. A püspököket internálták vagy bebörtönözték. 1968-at követően azonban enyhülés állt be. Ennek eredményeként, rendezni akarták a katolikus egyház helyzetét, mert a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra formailag még mindig Esztergomhoz tartozott. 1977-re sikerült a tót hatalomnak meggyőznie a Szentszéket arról, hogy új egyháztartományt állítson fel. 1977. december 30-án, VI. Pál pápa, a Praescriptiorum sacrosancti pápai bullával a Nagyszombati Adminisztratúrát érsekségi rangra emelte és létrehozta a szlovák egyháztartományt. A kassai és rozsnyói egyházmegyéket is kiszakították ez egri egyháztartományból és az új szlovák egyháztartomány részeivé tették. Ezzel a szlovákiai egyházmegyék végleg elszakadtak Magyarországtól.

1995. március 31-én, II János Pál létrehozta a kassai főegyházmegyét és vele a kassai egyháztartományt. 2008. februiár 14-én XVI. Benedek döntése értelmében az addigi egyházmegyei felosztást megváltozott, a  Slovachiae sacrorum  és Cum concathedralis dekrétumok alapján. Így, megszűnt a Pozsony-nagyszombati főegyházmegye, és helyén létrejött a pozsonyi és a nagyszombati . A nyitrai egyházmegye egy részéből pedig, létrejött a zsolnai egyházmegye. A rendelkezés az addig érvényben lévő egyházmegyei határokat megváltoztatta, ami egyértelműen a magyar kisebbség ellen irányult. A jelenlegi helyzet is arra irányul, hogy a magyarság teljesen beolvadjon a tótok közösségébe. Sajnos, Észak-Magyarországon immár egy évszázada folyik a tót-vatikáni magyar gyűlölet, és az annak megfelelő intézkedéssorozat. S mint már említettem, nincs magyar anyanyelvű püspök vagy segédpüspök sem, annak ellenére, hogy a 250 észak-magyarországi plébánia – ahol a szlovákiai magyar katolikusok élnek – az alábbi egyházmegyék közt oszlanak meg:

– Pozsony-nagyszombati Főegyházmegye: 155 magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia

– Rozsnyói Egyházmegye: 49 magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia

– Kassai Főegyházmegye: 25 magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia

– Nyitrai Egyházmegye: 6 magyar többségű vagy jelentős számú magyar hívőt tömörítő plébánia

– Kassai Görögkatolikus Exarchátus: 15 magyar jellegű plébánia.

 

Lépjünk tovább egy másik megszállt magyar területre, Erdélybe és a Partiumba. Itt is tapasztalható a vatikáni magyar-gyűlölet, hiszen már két pápalátogatás volt, s egyik sem a magyarok iránti szeretetet sugározta, hanem a napi politika ördögét szolgálta annak ellenére, hogy a katolikusok többségét Romániában, az Erdélyben élő magyarok teszik ki. II. János Pál súlyosan megbántotta a magyarokat, székelyeket, akik reménykedtek a „szeretett pápa” gyulafehérvári látogatásában.

 

Az erdélyi magyar katolikus egyház nem süllyedt le arra a szintre a kommunista diktatúra alatt, mint a magyarországi, mert Márton Áron püspök, az erdélyi ferencesek, és az erdélyi világi klérus sok évszázados, önvédelemre berendezkedett egyház várfalairól vívta meg kegyetlenül nehéz, nemzetmentő harcát, az elnyomó, primitív, nacionalista oláh, és magyar kommunista söpredékkel. Volt természetesen néhány kollaboráns pap ott is, de őket Márton Áron püspök, börtönből való szabadulása után azonnal felfüggesztette a papi szolgálat alól.

 

Rengeteg áldozata volt ennek a harcnak, de volt máig ható eredménye is. Nincs akkora paphiány, mint Magyarországon, az erdélyi magyar katolikus templomok ma is megtelnek, a gyermekek hittanra járnak.

Ami azonban ma még csak a „vájt fülűek számára” észrevehető, hogy a bukaresti csíksomlyói és balázsfalvi pápalátogatás eredményeként megkezdődött az erdélyi magyar katolikus egyház csendes, szisztematikus elrománosítása, számos kollaboráns magyar pap és szerzetes közreműködésével.  Ez az egyre szaporodó és indokolatlan román, illetve vegyes nyelvű szentmisékben, a sűrűsödő román-magyar ifjúsági táborok szervezésében, és a Partium-i püspökségeken belül a román nyelv felé való elhajlásban jelenik meg. Néhány év alatt olyan helyzetet teremthet a folyamat, amilyenben a nyugat-magyarországi (e pillanatban Burgenland) Boldogasszony ősi magyar ferences kegytemploma van: – magyar mise csak akkor hangzik fel, ha a magyar zarándokcsoport hoz magával papot és kántort is. Szomorú tény ez tehát, amire érdemes volna sokkal nagyobb figyelmet szentelni, és még nagyobb ellenállást tanúsítani egyházi berkeken belül is! Mert a Vatikán távlati politikai célja, hogy Erdélyben is megszűnjön a magyar-probléma, és az ortodox államot is Róma alá rendelhessék, egy közös világvallás karmai közé.

 

A magyarországi püspökök korábbi súlyos és visszafordíthatatlan intézkedése volt, amikor II. János Páltól kérték a legősibb egyházmegye trianoni határok mentén való felosztását. Paskaiék ezt az egyházmegyei határok korszerűsítésével magyarázták. Ez a szándékosnak tűnő egyházi elnemzetietlenítés jelenti a legnagyobb veszélyt a kárpát-medencei magyarságra nézve. Hiszen a budai és általában a svábságot is azzal tüntették el, hogy betiltották a német nyelvű szentmiséket. Sokan azt feltételezik, hogy a Vatikán, ilyen egyházpolitikai módszerrel akarja megoldani azokat a diplomáciai problémákat, amelyeket a magyar kisebbség léte okoz a Szentszék és a román vagy a tót állam között. Ebben a szellemben Bergoglio pápa elfogadta a Trianon 100 évfordulóján tartandó ünnepségsorozatra kapott bukaresti meghívást, de a Vatikánban is külön ünnepségsorozatot rendeztek Trianon emlékére a románok, amelyen megjelent az argentin érsek is, együtt ünnepelve a magyar gyászt.

 

Visszatérve tehát, a magyar püspökök határmódosító kérésére: Rendkívül nagy visszatetszést keltett, amikor a Magyar Katolikus Püspöki Kar érthetetlen és indokolatlan kérésére, 1993. május 31-én a Hungarorum Gens kezdetű apostoli konstitúciójával a „szent pápa” megalapította a Debrecen-nyíregyházi Egyházmegyét, amely nem volt más, mint a legősibb – Szent István által Szatmáron alapított és Szent László által Nagyváradra telepített – Váradi egyházmegye kettéosztása, a trianoni határok mentén. Hihetetlen veszteséget okozott a magyar nemzetnek ezzel, a Paskai László vezette katolikus püspöki kar. Néhai Tempfli József a váradi egyházmegye 81. püspöke, és Nagytiszteletű Tőkés László református püspök, valamint sok magas rangú egyházi és világi személy kérte, hogy az egyházmegye maradjon egyben, de a pápa a magyar püspökök kérésére hivatkozva hajthatatlan maradt.

 

Akkor is a magyarság érdekei ellen intézkedett a szent pápa, amikor Gyulafehérvár érsekét a kérés ellenére sem emelte metropolita érseki rangba. Ez az elmaradt szentszéki intézkedés azt jelenthette volna, hogy Szatmár, Várad és Temesvár az erdélyi érsek fennhatósága alá tartozhatna, s nem a bukaresti főpásztor Rab János (Ioan Robu) kiszolgáltatottjaként vegetálna és románosodna. A metropolita érsekségért néhai Tempfli József váradi és néhai Reiser Pál szatmári püspök sikerrel „lobbizott” mindaddig, amíg a magyarokat enyhén szólva nem kedvelő Sebastian Kräuter temesvári püspök kijelentette, hogy inkább tartozik Bukarest román fennhatósága alá, minthogy neki „egy magyar dirigáljon”.

Sebastian Kräuter ezzel a vétóval – a Szentszékkel és a román püspöki karral mély egyetértésben – megakadályozta Gyulafehérvár metropolita érsekséggé emelését, és ezzel rettenetes sokat ártott, mert mára e püspökségek területén is „kötelező az elrománosítás”, ami azért jelent sokszoros veszélyt, mert a szórványban élő magyarok sorsa véglegesen megpecsételődhet.

 

A szórvány magyarság megtartását két évtizeden belül csak a protestáns egyházak fogják biztosítani e három, Bukaresthez tartozó egyházmegye területén, de az erdélyi egyházmegye is veszélybe kerülhet, ha papjai és szerzetesei esetleg, a jelenlegi római püspököt szemellenzősen követve, gondolkodás nélküli engedelmességükben, ostobán és vakon kollaborálnának a Szentszék magyar és székely nemzetet elsorvasztani akaró sötét politikájával.

 

1999-ben az erdélyi római katolikus püspökök levélben kérték a pápát, hogy romániai útja során látogasson el Erdélybe is.

Az 1999. február 8-iki keltezésű levelet, a bukaresti apostoli nuncius közvetítésével juttatták el a Szentszékhez és a vatikáni rádió magyar adása útján hozták nyilvánosságra. Ebben a következőket írják az erdélyi és partiumi püspökök: „Az öt római katolikus püspök örömét fejezi ki a katolikus egyházfő látogatása kapcsán, ugyanakkor aggodalmának ad hangot azon nem hivatalos hír miatt, hogy talán csak a fővárost, Bukarestet keresi fel.”

 

Az erdélyi püspökök főleg két nagy központra gondolnak: Balázsfalvára a görög katolikus hívek, valamint Csíksomlyóra a római katolikus hívek tekintetében. Románia 12 egyházmegyéjéből 10 Erdélyben van: mind az öt görög katolikus egyházmegye, a 4 római katolikus egyházmegye és az örmény katolikus kormányzóság – indokolták felhívásukat az erdélyi püspökök. Erdélyben 2 millió katolikus él: 1 111 525 görög katolikus és 888 577 római katolikus, vagyis a romániai katolikusoknak 84,62 százaléka. Az Ó-királyságban (Regát), ahol Bukarest is van, a két római katolikus egyházmegyében csak 362 507 római katolikus hívő él, vagyis a romániai katolikusok összességének 15,33 százaléka – idézték az adatokat az 1998-as pápai évkönyvből.

“Ha a pápa nem tudná meglátogatni Erdélyt – mindkét csoportot –, nagy csalódást okozna a híveknek, akik a kommunista rendszer alatt hitükért és a pápa iránti hűségükért szenvedtek” – hangoztatta a Gyulafehérváron kelt levélben Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, Tempfli József nagyváradi, Sebastian Kräuter temesvári és Reiser Pál szatmárnémeti püspök, valamint Tamás József gyulafehérvári segédpüspök. A levél süket fülekre talált… a szent pápa pedig szemrebbenés nélkül utazott az oláhok fővárosába.

 

Bergoglio elment ugyan Csíksomlyóba, de ott a románokat éltette, és elfelejtette boldoggá avatni a sokat szenvedett erdélyi szent püspököt, Márton Áront. Helyette a magyarellenes Iuliu Hossu görög katolikus püspököt és hat magyar gyűlölő társát emelte oltárra Róma püspöke – Balázsfalván.

 

A magyarokkal általában, de az erdélyi magyarokkal különösen nem volt kegyes a Szentszék a XX. század második felében, XII. Pius pápa 1958-ban bekövetkezett halála után. Ő volt az utolsó pápa, aki a magyarok mellett nemzetközi szinten is kiállt.

Az elmúlt 25-30 évben valamiféle egészen furcsa, gyűlölködő politikát gyakorol a vatikáni diplomácia a magyarsággal szemben. Már a szláv Szt. II. János Pál uralkodása idején is ez volt érezhető, hiszen ez az ellenséges politika több alkalommal alázta, és ezzel botránkoztatta meg a hűséges erdélyi, felvidéki és a magyarországi magyar katolikus társadalmat. Kassán arra bíztatta a tótokat homiliájában, hogy „eljött az ideje a szlovák nacionalizmusnak”…, de a kassai vértanúk nevei sem jutottak eszébe magyarul… – hiszen édesanyja szlovák volt, s így anyanyelve is az.

A” szent pápa” 1991-es magyarországi látogatásakor csángó fiatalok adták át Corvina méretű könyvbe írva, népviseletben azon kérésüket, hogy anyanyelvükön is lehessen gyóntatás, szentmise stb… a Csángóföldön. A Szentszék válaszra sem méltatta(!) a kérést, amelyben, azóta sem volt előrelépés, intézkedés…Inkább megalázó engedékenységnek nevezhető, hogy Bergoglio romániai látogatása előtt a jászvásári érsek, havonta egyetlen vasárnapi misét engedélyezett a bákói templomban a csángók részére – magyarul.

 

Botorság volna arra várni, és abban reménykedni, hogy ez a politika megváltozik. Annál is inkább, mert mára olyan szellemiség uralkodik az egyház vezetésében és Vatikán államban, mint a civil világban. Ugyanazok a politikai elképzelések, a legkevesebbet pedig magáról Jézusról lehet hallani. Ezért volt kiváló alkalom a budapesti Eucharisztikus Kongresszus, amely mintha a történelem ismétlődését jelentette volna. 1938-ban is súlyos bajokkal küzdöttünk, s ma is ezer sebből vérzik a magyar jövő reménye. Ám, 1938. elmúlt, a II. világháború elmúlt, a trianoni határokon kívül még három településünket elvették Párizsban, a kommunizmus, a harminc éve tartó rablókapitalizmus és az Unió nyomorúsága ellenére még élünk, vagyunk… Mert Mária országát Mária beleegyezése nélkül nem lehet megszüntetni. Időlegesen csonkolgatni lehet, kínozni és ütlegelni is lehet, de megszüntetni nem lehet, hitét és bizalmát Istenben kiirtani nem lehet, mert mint Antall József mondta: „Magyarországon még az ateista is keresztény.”

 

***

 

Végül hadd szóljak azokról a bűnökről is, amelyeket a békepapság és a Paskai-féle egyházvezetés követett el a magyar katolikus társadalom ellen, a Casaroli-féle Ostpolitik támogatásával és annak szellemében. XII. Pius volt az utolsó pápa, aki nem sértegette, alázta a magyarságot, székelységet, csángóságot, hanem utolsó leheletéig kiállt nemzetünk és népünk mellet nemzetközi színtéren is. Ezt kimondani ma nem volna szabad, hiszen a már említett kongresszus, és Bergoglio „elragadtatása” a közhangulatot kissé átformálta. Noha a most hangoztatott „szimptáia” a magyarok iránt, csupán olyan politikai színház, amelyet a hívő katolikusoknak azért ad elő, hogy megőrizze azt a „ragaszkodást”, amit a tömeg mutatott Hősök terén. A lényeg azonban ettől nem változik.  

 

Amikor a katolikus egyház mai, torokszorítóan fájdalmas helyzetéről beszélünk, s annak történelmi okait kutatjuk, akkor egy sajnálatos tényt kell konstatálnunk: – Magyarországon kívül más országban nem is volt lehetséges az, ami hazánkban lejátszódott a Rákosi-, és a Kádár-féle vörös fasizmus idején. Csak a magyar katolikus egyházban volt tapasztalható az a gyors, kollaborálásra való „hajlam”, amely végül a kommunisták kezére játszotta az ezer éves katolikus intézményrendszert, a szerzetesrendekkel, a kórházakkal és iskolákkal egyetemben.

Tárgyalások nélküli jegyzőkönyv-aláírások történtek a homoszexualitással, pedofíliával, alkoholizmussal stb… megzsarolt főpapok és a kommunista kormány között, s ezek alapján adta föl a katolikus klérus az állásait, erődítményeit, s hagyta odaveszni azokat a papokat és főpapokat, akik felvették a kesztyűt és nyíltan hangot adtak a kommunista diktatúra aljas tevékenysége miatti nemtetszésüknek.

Szerzeteseket kínoztak, öltek meg a mai szocialisták szellemi elődei, papokat vetettek kínvallatás alá, s perverz, nem keresztény, táborokból hazakerült és bosszútól lihegő kihallgató-nők élvezkedtek a bebörtönzött papok kiszolgáltatottsága felett. És nem volt baj, ha a kínvallatás közben egy-egy pap meghalt.

Ez a háború a katolikus társadalom ellen már 1945-ben megkezdődött, amikor a Moszkvából visszatérő ’19-es kommunista „különítmény” és a náci táborokból visszatért, a keresztényeken bosszút állni akaró túlélők egymásra találtak, és céljaikat egyeztetve megkezdték embertelen leszámolásukat az ártatlanok ellen. Koholt vádak, hazugságok és ehhez számos hamis tanú aljassága félelmet keltett mind az egyházban, mint a katolikus polgárságban, s ez a félelem 1947-1948-ban ért a tetőfokára, amikor a vörös fasizmus gátlástalansága a kötelező hitoktatás ellen megkezdte a támadásokat, és ezer esztendős iskolarendszerünket megszüntette. A tudós paptanárokat utcára tette, s helyettük repedtsarkú, hónapok alatt „képzett” proli-lányokat, képzetlen pártkádereket ültettek katedrára. Eközben papokat, szerzeteseket tartóztattak le, mert „fegyvereket véltek találni” egyházi iskolákban, sőt egyházi iskolások által elkövetett gyilkosságokról is írt a nemrégiben megszűnt Népszabadság elődje – a Szabad Nép.

 

1948. június 17-én a Szabad Nép arról számolt be, hogy a Parlamentben az iskolák államosítását megszavazták: 230 igen, 63 nem, és 69 tartózkodás mellett győzött a proletárdiktatúra. Így egymillió katolikus tanulót kényszerítettek a kommunisták ateista iskolába. 2885 általános iskola, és 301 közép és főiskola került a vörös fasiszták kezére, összesen 940.000 tanulóval. Maradt 8 középiskola… ahonnan később egyetemre vagy főiskolára alig vettek föl továbbtanulni akaró fiatalokat. 1948-ban 4500 katolikus pedagógus (papok és szerzetesnővérek) került ki az oktatásból, így elindult az a súlyos és máig tartó lavina, amely a tudást és az erkölcsi alapokat és értékrendeket maga alá temette. A képzés és a tanítás színvonala egyenes arányban csökkent. A helyzet ma sem jobb!

1948-ban nyíltan támadták a zarándok népet is az ÁVH pribékjei, decemberben pedig a vörös fasiszták ámokfutásszerűen működtették már sátánista rendszerüket: letartóztatták Mindszenty József esztergomi érseket, s ezzel lefejezték azt az ellenállást, amely a prímást követő papok és püspökök körében még érezhető volt, és amelytől a Rosenfeld-féle kommunisták rettegtek. A kínvallatások után a prímást életfogytig tartó börtönre ítélték…

Szabad volt hát az út az egyház teljes eltiprásához. Tömegesen kerültek börtönbe a papok és szerzetesnők, a kommunista bíróságokon szakmányban hozták a koholt vádas perekben ítéleteiket a megfenyegetett vagy megvásárolt bírók – s ezekért a bűnökért máig nem kért bocsánatot nyilvánosan a mindenkori bíróság és ügyészség egyetlen képviselője sem!

1949. május 1-jétől a hitoktatás fakultatívvá lett, ami azt jelentette, hogy amíg 1949-ben az iskolások 95 %-a járt hittanra, 1974-ben (25 év múlva) ez a szám 7 %-ra csökkent. Tehát, amikor egyháztörténészek hadakoznak az ellen, hogy a mai helyzetet a kommunista diktatúra elnyomása és rombolása idézte elő, akkor elég volna csak ezt az egyetlen statisztikát bemutatni. Azonban sajnos van még ehhez hasonló statisztikai és egyháztörténeti adat. Az iskolák államosítása volt a második vörös fasiszta terrorcselekmény a magyar társadalom ellen.

1950. szeptember 1-jén Grősz József kalocsai érsekkel levélben tudatta a kommunista kormány, hogy megvonja a szerzetesrendek működési engedélyét, amit a 34/1950 számú törvényerejű rendeletében a minisztertanács végrehajtott.

23 férfi szerzetesrend 2582 tagja, 40 apácarend 8956 tagja került utcára. Összesen tehát: 63 szerzetesrend 11538 tagját tették lehetetlenné, és 636 kolostort raboltak el egyetlen éjszaka alatt – természetesen központi, moszkvai utasításra, hiszen ugyanez megtörtént a többi kommunista országban is… és ezzel majdnem befejeződött a főcsapások sora.

 

Ezt követte csaknem a rendszerváltásig a papnövendékek számának állami korlátozása, a békepapi mozgalomban résztvevők magatartása és árulása, a kollaboráns, besúgó papság rombolása tovább mérgezte a magyar katolikusság, a magyar társadalom hitbéli elkötelezettségét, erkölcsi tartását. A zsarolható főpapság emberi gyarlóságai miatt került a magyar katolikus egyház és a magyar társadalom hívő része, abba a mai drámai helyzetbe, hogy arról kell beszéljen egy megyés főpásztor, miszerint a plébániák felét be kell zárni a paphiány és a hívek megfogyatkozása miatt.

 

Igen, az emberi gyengeség az oka mindennek: hiszen az egyik érsek telefonon rendelte Péter Gábor titkárságától a pártközpontból a kubai szivart, a másiknak az ÁVH biztosította a fiúkat fajtalan szerelmi életéhez… és sorolhatnánk. Ilyen helyzetben pedig nincs más lehetőség, mint engedni a diktatúra szorításának és élvezni az árulásért kapott harminc ezüstöt. Jellemző, hogy az egyik érsek, aki lelökte a szakadékba a magyar katolikus egyházat, halála előtt nem imádsággal fordult Istenhez, hanem utolsó szavai ezek voltak: – „Le van szarva minden”… A rendszerváltás után e zsarolások miatt nem lehetett egyszerre rehabilitálni a kommunista világban elítélt püspököket, mert némelyikük – jegyzőkönyvben rögzített – viselt dolgai az egyházra nézve súlyos erkölcsi károkat okoztak volna. Azokat a főpapokat, akiket nem lehetett zsarolni, hosszú évekre bebörtönözték vagy kényszerlakhelyre parancsolták. Ám, sok főpap csatlakozott a kommunista kollaboránsokhoz, s élvezte az ezzel járó kényelmes létformát. Az árulók életformáját: – Brezanóczy Pál érsek, fedőneve: “Kékes Pál”. Ijjas József érsek, fedőneve: “Péter”. Bánk József érsek, fedőneve: “Professzor”. És ez csak a jéghegy csúcsa… hiszen az egyházmegyei papság körében számos besúgót ismerünk, és az esztergomi érseki székben Paskai László személyében is ízig-vérig, nem katolikus származású kollaboráns ült, aki 1989-ben egyedül maradt a békepapi mozgalom életben tartásának ötletével…

 

A mai drámai helyzet, létező okai…

Generációkon keresztül csak meghatározott számú kispapot lehetett felvenni, a papneveldéket bezárták, s már a mai nagyszülők is ahhoz a generációhoz tatoznak, akik fiatalon megízlelték a szabadosságot, s ennek megfelelően minimum negyvenes éveikig eltávolodtak az egyháztól, a hittől. Ma, amikor visszatérnek döbbenten látják, hogy mi az, amiről ők maguk is tehetnek. Hiszen, gyermekeik nem tapasztalták meg a vasárnapi és ünnepnapi közös misehallgatást, a hittanra járás örömét… a katolikus közösség értékrendjét. Nem vitték magukkal az életbe az otthoni szeretet mellett a hit nagyszerűségét, mert nem kapták meg… Generációkat fosztott meg a kommunista fasizmus attól az értéktől, amely ezer éven keresztül irányadó és erőt biztosító támasza volt népünknek.

Azonban van más probléma is, amely az egyház mai helyzetét olyanná teszi, amilyennek siralmas állapotában látjuk. Ez, a II. vatikáni zsinat utáni laza papnevelés, a tudás igen alacsony szintre kényszerítése pont azért, hogy a paphiány leküzdése érdekében a gyengébb képességű fiataloknak is lehetősége legyen elvégezni a teológiát. Ma már egy fiatal pap nem tud latinul, ó-görögül, ó-héberül, és nem ismeri a latin liturgiát, a püspökségtől autót kap, kényelmesen él, a nagy paphiány ellenére szabadságra megy, s alig várja, hogy levegye a templomi „jelmezt”, a reverendát, a szerzetesi ruhát, hogy farmerra cserélve azt, véletlenül se lássék rajta, hogy ő Isten szolgája. Az erkölcsi probléma, hogy máig van olyan hivatalban lévő főpap, aki a kollaborálásával az egyház helyzetét rombolta, papjait beárulta, lehetetlenné tette. Az ilyen főpapoknak és papoknak le kellene mondaniuk nyilvános bocsánatkérés mellett, hogy ezzel, mint erkölcsi útmutatással részben vagy egészben jóvátegyék egyházromboló tevékenységüket. Akik ma ilyen múlttal hivatalban vannak, kevesebbet érnek, mint az a volt szerzetes professzor, aki elment egykori kolostorába és ott nyilvánosan kért bocsánatot besúgó tevékenysége miatt. 

 

Templomaink üresek, papjaink elfogynak… – s mi mit tehetünk?

Rengeteget! Természetesnek kellene megélnünk a hitet. Nem kellene szégyellnünk keresztet vetni akár a villamoson is, amikor harangoznak, vagy ha templom előtt megy el a jármű.  Minden vallás őrzi és viseli egyháza jelképeit… nálunk, katolikusoknál ez nincs így. Sőt, már a ferences csuháról is elkopott a Rózsafüzér, s kevesen tűznek ki egy kicsiny keresztet a hajtókájukra. Keresztény értékeket féltünk, amikor a migránsokról beszélünk, de saját keresztény értékeinket titkoljuk, takargatjuk, mintha szégyen volna természetesként megvallani a hitet. Vigyük el gyermekeinket a templomba, legyen számukra az élethez tartozó esemény. Isten jelentsen biztonságot… Legyenek példaképek az életünkben. Ne jámbor történetekkel traktáljuk gyermekeinket, hanem üljünk le velük beszélgetni Istenről, Jézusról, Máriáról, a szentekről és egyházunk nagyjairól, s ne ott kezdjük a beszélgetést, hogy „ha rossz vagy majd jön a pokol meg a megtorlás”… (Ahogy ezt manapság a hitoktatók egy része elég ostobán előadja.) Ha eddig nem is jártunk templomba, kezdjük el, mert rohan az élet, és már eddig is sokat mulasztottunk. Mert nem csak a papon, vagy csak a híveken múlik az, hogy megtelik-e a templom, s  lesz-e elegendő papunk… A közösségen múlik. Papon és hívőn egyaránt és egyszerre. Azon, hogy milyen természetességgel vagyunk (vagy nem vagyunk) keresztények. Hogy önmutogatás nélkül, a mindennapi életben tudunk-e őszinte szeretettel lenni mindenki(!) iránt… Tudjuk-e hitünk mások felé történő kisugárzását irányítani és alkalmazni? S ha elfelejtettük is a Miatyánkot, legalább egyszer-egyszer kérjük magunkban Istent – saját szavainkkal –, hogy adja vissza, amit önhibánkból vagy eleink hibájából elvesztettünk… – a hitet. És, ha őszintén kérjük, megkapjuk! Nincs a keresztény életmódban semmi különleges, vagy misztikus. A szeretet Isten alkotta művészete az bennünk, amely magunkban is nyugalmat teremt és mások felé is nyugalmat, szeretetet sugároz. Élni kell vele…

Mert tudnunk kell: – Csak akkor maradunk meg, ha ismét megtaláljuk az Istenhez vezető utat. Önmagunkban! A többiben már Ő segít… Ha nem keressük ezt az Istenhez vezető utat, úgy bármit teszünk, érték és siker nélküli lesz minden próbálkozásunk. Egyénként és nemzetként egyaránt!

A hivatalos egyház – őszinte és elkeseredett papjaink kivételével –, rózsaszín képet fest, amely makulátlanként mutatja be az intézményrendszert, felmenti a múlt gyilkosait, besúgóit, s megmagyarázza a bűnöket, az árulásokat, az istentagadást, és Bergoglio valamint az általa kinevezett veszprémi érsek működésének – sokak szemében – súlyos bűneit: Balaton-parti szabadtéri misék betiltása, latin liturgia tiltása, fiatal papok felfüggesztése, csak, mert Jézust és az Egyház kétezer éves hagyományait követik, idős pap elüldözése állomáshelyéről, öreg egyházi személyek kényszerköltöztetése üzleti érdekből… etc.

 

A képmutatásról azonban maga Jézus mondott véleményt… Őszintén nézzünk tehát szembe a múlttal, és Isten segítségével alakítsuk a jövőt úgy, hogy hitünk megerősödvén és hazánk iránti elkötelezettségünk, felelősségünk által, nemzetünk büszkén vallhassa magát ismét Mária országa nemzetének… Magyarnak és kereszténynek! Mert vagy így lesz, vagy sehogy sem lesz…

 

Idő hiányában, most nem elemeztem Mindszenty és Márton püspök, szenvedésekkel teli, a Vatikán és a Szentszék által magára hagyatott sorsát, római megítélésüket, a ferences vértanúk, az erdélyi, az észak-magyarországi boldoggá vagy szentté avatandók nehézkesen alakuló, Rómában, szándékosan hátráltatott ügyét, Csiszér Elektől, Boros Fortunáton át, Vezér Ferenc pálos szerzetesig. Ez, egy későbbi előadásom – és könyvem – témája.

 

Köszönöm a témára és rám fordított figyelmüket.

 

Stoffán György

 

 

 

 

 

 

Jakab Péter és platóni demokrácia

 

Jakab Péter (fotó: Híradó)

Amikor a parlamenti milliárdos népképviselő azt a magatartásformát kotorja elő az általvetőből, amit Jakab, párttársainak és koalíciós partnereinek legnagyobb tetszésére kotort elő, akkor az ember megtántorodik a demokráciába vetett hitében. Illetve csak az tántorodik meg e hitben, akinek valaha is volt efféléje a hazug, értelmetlen és mindenre ráhúzható, ostoba politikai találmány tekintetében. 

Én nem tartozom ezek közé, mert kora-gyermekkorom óta megtapasztalhattam a "szocialista demokrácia" áldásait… a megölt rokonok, a maihoz hasonló igazságszolgáltatók koncepciós ítéleteit, az elrabolt birtokokat és az évszázados, olykor évezredes családnevekhez tartozó előnevek tiltását, amit máig nem oldott fel a rendszerváltás utáni „demokrácia”, mint annyi mást sem, amit a veres demokraták a nyakunkba varrtak. Igaz a rendszerváltás után sem változott vissza az élet a normális kerékvágásba, mert ismét feltűnt ez a mindent elfedő, mindenkivel a saját jogait elhitető politikai megnevezés: demokrácia. És kezdődött minden elölről. Koncepciós politikai perek, például – hogy a saját élményeimről beszéljek –, a Mazsihisz felkérésére (parancsára?) Horváth Balázs személyesen indított büntetőpert, az 1990-es, márciusi marosvásárhelyi események után írt cikkem miatt, „román ellenesség” bűncselekmény okán. Számomra ott ért véget a bizalom, amely akkoriban, fiatalon megdönthetetlen volt – addig. Akkor ismertem föl a régi vicc igazságát: "kik találták ki a kommunizmust és kik a kapitalizmust? Ugyanazok, csak az egyiket maguknak." Majd megtapasztaltuk a demokrácia szépségeit iparunk és mezőgazdaságunk teljes kiárusításakor, majd végső döfésként, a hazudozással és hitegetéssel, de "demokratikusan" elért uniós népszavazást, amit mellesleg ugyancsak demokratikusan, az alkotmányosság felsúgásával sikerült elérni. És jött a demokratikus kapitalizmus, ami önmagéban is nevetséges, hiszen ahol a pénz dirigál, ott megszűnik a néphatalom gyakorlásának még a lehetősége. Legfeljebb a választási cirkuszt rendezik meg, de a végeredmény már régen ott lapul az íróasztal fiókjában.

Mi hát az, amiben élünk? Mit nevezünk ma demokráciának?

Azt, amiről Platón így vélekedett: a csőcselék uralma. Nem a Fideszt – mint a nemzeti keresztény szellemiséget vallókat és így magamat is – csőcselékezem, hanem azt az ellenzéket, amelyet a demokrácia folytonos emlegetésével és szellemében, felfejlesztettünk erre a szintre. Amíg a „demokratikus ellenzék” vezére, mint miniszterelnök, 2006-ban lövette a népet, addig mi, a 2010-es választások után nem voltunk képesek ennek a bűncselekménynek a büntetését kiszabni. Szabad demokratikus országról beszéltünk, de ugyanakkor amerikai nyomást emlegetünk, amikor Gyurcsány felelősségre vonásának elmaradását vitatjuk. Nem hallunk őszinte beszédet a 4-es metró demokratikusan elsíbolt majd’ 70 milliárdjáról, horvátországi nyaralókról, amelyeket a fővárosi önkormányzat dolgozói építettek, fizetett munkaidőben, nem hiányoznak az államháztartásból azok a milliárdok sem, amelyeket Gyurcsányék kormánynegyedre költöttek, de csak grund lett belőle. És az sokmilliárd sem probléma, amelyet szintén a „demokratikus ellenzék” kormányzása idején tett magáévá – mint IMF-hitelt –, néhány bennfentes. Hiszen, „demokrácia van, belefér”. Mi, nagyvonalúan, demokratikus amerikai nyomásra, szemet hunytunk minden bűncselekmény fölött, míg ma, a demokrácia nevében eltűrjük azt a sértegetést, fenyegetőzést és vádaskodást, amelyet megenged magának a demokratikus, platóni ellenzék. Mert ők a valóságos demokrácia. A csőcselék.

Így hát, ne menjünk el szó nélkül a saját bűneink mellett sem

Amikor Jakab Péter, havi hatmillió fejében, Orbán Viktor börtönbeli megerőszakolásáról szónokol – demokratikusan – Magyarország parlamentjében, akkor nem egyszemélyben Orbán Viktort sértegeti, hanem azokat, akik Orbán Viktornak bizalmat szavaztunk egy másik „demokrácia-felfogás” szerint. Amikor hamis vádaskodással támadja a kormányt Jakab Péter, Platónra emlékeztetve, akkor hárommillió magyar állampolgárról feltételezi azt, hogy egy bűnszövetkezetet választottunk, mert kellőképpen hülyék vagyunk ahhoz, hogy lássuk a Jakab szerint „valós” tényeket.

Amikor pedig, ezek ellen a szóbeli atrocitások ellen, az általunk megválasztott kormány semmit nem tesz, akkor joggal hihetjük azt, hogy valami nem stimmel ebben a közös ügyben. Hiszen ahogy mi felháborodunk a kormányt ért súlyos negatív verbalitáson, a kormány nem háborodik fel kellően a választókat ezáltal ért  támadások miatt. Ez éppen olyan nagy hiba, mint Jakab és a demokratikus ellenzék viselkedése.

Évekkel ezelőtt, többen felhívtuk a figyelmet a médián keresztül arra, hogy amennyiben nem teszünk semmit e baloldali-liberális magatartás ellen, úgy a társadalom Fideszes elkötelezettségű polgárainak egy részét is magával ránthatja az állandó hazudozás, vádaskodás, trágárkodás. Így történt. A nemzeti média is lesüllyedt erre a szintre, mert nem a kötelező méltósággal viszonyult az olajpadlós sarki kocsma hangoskodására, hanem vissza k….aanyázott, ami mindenképpen megengedhetetlen. Ma már ott tartunk, hogy a korábban, a Népszavában, a Horthy-újratemetés ellen publikáló, ám, ma már jobboldali sztárújságírót akkor ünnepli a legjobban a jobboldali olvasó, ha az, el-elsüt egy-egy trágár, ocsmány, proli kifejezést. Ergo: a kulturált magyar jobboldali szellemiség alig talál magának valót a jobboldali nyomtatott média-piacon vagy az elektronikus médiában.

A baloldal tehát megtette a magáért a saját demokrácia-felfogása szerint, még mi, a nemzeti oldalon ehhez a szinthez alkalmazkodtunk demokratikusan, s nem egy, egykori Fideszes állt át amiatt, mert túl sokat hallotta, hogy „a Zorbán lop”. És el is hitte.

Ma, amikor már régen kampányolnunk kellene, szintén nem hallani elégedett, eredményeinket taglaló kampányrendezvényekről, nem hallani számonkérésről, s csendben tudomásul vesszük, hogy a Főváros lassan csődbe megy, és ezzel együtt eltűrjük közösen mindazt, amit a baloldali-liberális településvezetők rombolnak a rájuk bízott településeken. (Lásd, csak Budapest liberális kerületeit…) Nincs tehát rend, mert platóni demokrácia és párhuzamos társadalom van, amibe minden belefér. Mint egy nagy szemetes konténerbe…

A legfájdalmasabb, hogy kormányoldalról sem erőt adó biztatást hallunk, hanem azokat a negatív érzelmeket keltő felsorolásokat, amelyek arról szólnak, hogy mi lesz ha azok nyernek áprilisban. Pedig, inkább arról kellene beszélni, hogy mi lesz, ha mi nyerünk. Ennek a rossz szellemiségnek az eredménye, hogy amolyan féldepressziós állapotban van a társadalom, amely féldepresszióhoz még hozzájön a járvány, a védekezés-ellenesek, az oltottak és az oltatlanok ostoba vitája is, és azok a bűnözők, akik ebben a vitában a demokratikus ellenzékhez csatlakozva, melldöngető magyart játszva a kormány-, és az alaptörvény ellen uszítanak idegen (román) állampolgárként, egy magyar világszervezetet irányítva a szakadék felé. Ám, az illetékes hatóság ezekkel az idegen, és az ellenséget szolgáló  „demokratákkal” sem foglalkozik. 

A modern demokrácia történelme a hanyatlás és az összeomlás története.

(Timothy D. Snyder)

Demokrácia ez tehát a javából, a maga platóni valójában, és ezen, sürgősen változtatni kellene, mert sem az Unió, sem a hazai, platóni demokraták nem fognak megváltozni. Az viszont könnyedén előfordulhat, hogy saját felelőtlenségünk, demokrácia-betegségünk miatt, áprilistól a platóni-jakabi demokrácia érvényesül Magyarországon. Csak az a baj, hogy ez nem GPS. Nincs újratervezés!  

Tehát, néhány kampányötlet:

1./ Beszéljük meg, hogyan tovább, a győztes 2022 áprilisa után!

2./ Mit fejlesztünk, építünk és korszerűsítünk a jövőben?

3./ Milyen – minden állampolgárt egyenlően érintő – szociális intézkedéseket hozunk?

4./ Hogyan szabályozzuk az alapvető élelmiszerek árát, és az áfa csökkentést miként ellenőrizhetjük úgy, hogy az a fogyasztói árakban is de facto érzékelhető legyen? 

5./ Milyen tanügyi intézkedéseket tervezünk megvalósítani a nemzeti és honvédelmi nevelés tekintetében, és hogyan ösztönözzük a pedagógusokat a pályára való visszatérésre? (adminisztrációs kötelezettségek csökkentése, kreditek eltörlése, béremelés, évek után járó bérkiegészítés, és ahol kell, veszélyességi pótlék… etc.)

6./ Meghirdetjük-e a „Kezdjünk tiszta lappal – együtt” politikai programot, amelyben szigorú törvények szerint és áthághatatlan határok keretében dolgozhat együtt a korábbi ellenzék és a megválasztott kormány az ország érdekében?

7./ A hazaárulás bűncselekménye valamint a magyar nemzet történelmi tragédiáinak relativizálására irányuló megnyilatkozásokkal szembeni zéró tolerancia bevezetéséről.

8./ Tervezzük-e a bírók hibás döntéseinek felülvizsgálatát és visszahívásuk lehetőségét, hiszen számos esetben távol áll az igazságszolgáltatástól a bírói döntés? ... etc.

9./ A vallások, vallásos emberek, imahelyek, vallásos műemlékek védelmét szolgáló intézkedések és törvénykezések ügye…

                                                                        ***

A felsorolást csupán mintának szántam, és igyekeztem olyan kampány-témákat felvetni, amely kampánytémák valóban érdeklik az embereket mindkét oldalon…

Hajrá Magyarország!

Stoffán György 

Tóth Gabi és az Eucharisztikus Kongresszus

Ha valakire rásütnek valamit, akkor annak a nyoma egy életen keresztül ottmarad a bőrén. Hiába telnek el az évek fölötte, hiába változik a véleménye, a lelkivilága, s hiába éri el az áldott felismerés, a hit világossága, a múlt mégis kísért. Ez csak akkor nem igaz, ha pártokokról, politikai érdekekről vagy pénzről van szó…  

Tóth Gabi fellépett az Eucharisztikus Kongresszust záró mise előtt. A produkciót nem tisztem értékelni, csupán a tény az, ami fontos ebben a kérdésben. Ám, Tóth Gabi fellépése megosztotta még a kongresszusra váró keresztényeket is, nem szólván az ellenzék sajtójának ádáz támadásairól. A fellépésből „közügy” lett. És ebben a művésznő a legcsekélyebb részben sem volt ok. Őt felkérték, elvállalta, készült, lelkes volt és megalázottá vált… Ám, akkor ki a hibás ebben a gyalázkodásban, ebben a méltatlan és korántsem keresztényi támadássorozatban?

A válasz végtelenül egyszerű: az, aki felkérte. Akinek nem jutott el az agyáig, hogy milyen „rendezvényt” kell szerveznie. Aki nem ismeri a méltóság szó jelentését, aki nem ott kezeli az Eucharisztiát, ahol kellett volna kezelnie, és akinek eszébe sem jutott, hogy ami egyéni zenei ízlésen múlik, azt nem szabad belevinni egy vallási rendezvény programjába. Mert megosztó lehet. A programoknak kizárólag lelki programoknak kellett volna lenniük, nem fesztiválszerűeknek. Épp olyan szellemiségűeknek, mint amilyen szellemiség maga az Eucharisztia, Akit nem lehet megkérdőjelezni, nem lehet relativizálni, Aki nem ízlésvilágtól függ, és Aki nem megoszt, hanem emberek milliárdjait összeköti szeretetben és egységben.  

(Persze, lehetett volna koncert, modern zene, beatzene, csápolás, bármi, de nem a rendezvénysorozat programjaként, hanem utána… mintegy, az ifjúságnak szóló és a kongresszushoz már közvetlenül nem kapcsolódó keresztény program.)

A modernitás, a sajátos hitelképzelés, a fejetlen program-összeállítás sajnos méltatlan támadásokat okozott, egy tehetséges, de előre nem gondolkodva meghívott művész ellen, aki vállalja hitét, elkötelezettségét, mint minden más magyar keresztény, csak éppen ő maga sem mérte fel a fájó következményeket, ahogy a szervezők is – átgondolatlanul – kitették ennek a méltatlan vesszőfutásnak. És ez – jellemzően a szervezőkre – éppen olyan eszement ötlet volt, mint a kongresszus sütikéje, vagy a kötelező Ákos koncert… ugyanis az efféle elgondolások méltatlanok Krisztushoz, mert megosztók, ellenségeskedésre adnak okot. (Ha pedig a felkért szereplők kiválasztásában döntő szerepet vállalók és a hírvivők névsorát nézzük, akkor bizony közöttük is találnánk olyanokat, akiknek „járlatleveléhez” képest Tóth Gabit akár szentté is avathatnánk…)

***

Azonban meg kell említeni a zenei összeállítást, ami a nyitó misét, a szombati misét és körmenetet, valamint a záró misét illeti. Ezen a három szentmisén olyan csodálatos keresztény zenei anyagot hallhattunk, amelyet érdemes volna DVD-n terjeszteni, ugyanis az egyházzene remekeit hallhatta a világ.

S nekünk magyaroknak volt még egy megerősítésünk hitben és magyarságban az Eucharisztikus Kongresszuson: mint Szent László idejében, és politikájában, ma éppen úgy adta Róma püspöke tudtára mind a magyar kormány feje, mind Esztergom érseke azokat az elvárásokat, amelyek ki-, és elkerülhetetlenek a Vatikán számára Magyarországot illetően. Büszkék lehetünk e két rendkívüli magyar diplomata, ország-, és egyházvezető, magyar nemzetpolitikai, nemzet-, és hitvédelmi munkájára. 

*** 

Összegezve tehát: ha néhány szervező felkészületlenségét, "moderneskedését" nem vesszük figyelembe, akkor elmondhatjuk, hogy egy olyan kongresszust tudhatunk magunk mögött, és adhattunk a világ keresztényeinek, amelyre utódaink hasonló büszkeséggel emlékeznek majd, mint amilyen büszkeséggel mi nézegetjük a ’38-as kongresszus piros kötésű díszalbumát. Remélhetőleg ma is terveznek effélét elkészíteni. És ha lesz ilyen album, abban Tóth Gabi, mint fellépő művész szerepel majd… akire utódaink épp olyan büszkék lesznek, mint az Operaház zenészeire…

Stoffán György  

Eucharisztikus Kongresszus és a „megosztott társadalom”

 

A magyar ember, kivált az utóbbi évtized biztosította jólétében mindennel elégedetlen. Mindent jobban tud, mindent kritizál, és semmi sem tetszik neki úgy, ahogy van. Ez jellemző összeférhetetlen, a kákán is csomót kereső társadalmunkra, az Eucharisztikus Kongresszust illetően is. Nem tetszik a zene, nem tetszenek az előadók, a programok, nem tetszik semmi… Igaz, ami ízlés kérdése, az ízlés kérdése. Azonban, ez a nagyszerű alkalom nem kisebb jelentőségű, mint egy hatalmas sportrendezvény, vagy egyéb nemzetközi esemény. 

A katolikus – de mondhatnám, hogy az egész keresztény-keresztyén – világ szemében ez a legnagyobb esemény az Eucharisztikus Kongresszus, hiszen Jézus Krisztust ünnepeljük, Vele találkozunk, Róla hallunk, és a világ keresztényeivel – testvéreinkkel – együtt ünnepelhetjük, mi magyar keresztények-keresztyének. Hálát adunk, és ez a hálaadás - eukharisz(tia) - nem politikai, nem művészeti, nem irodalmi, hanem hitbéli esemény. Nem a sajtóban támadott művészekről, nem a programokról és nem Róma püspökéről szól, hanem, a  minden keresztényt-keresztyént megszólító Jézus Krisztusról. A közös imádságról, a Krisztust követő vagy követni vágyó emberről. És arról az ezer… - vagy jóval több - évről, amelyért hálát ad a Kárpát-medence magyar nemzete ezen a kongresszuson. 

Van miért hálát adnunk!

Hiszen, gondolta volna-e bárki, hogy az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus után, a világháborút követően Magyarországon lehet még egy ilyen felemelő és csodálatos ünnepi hét, amelynek során, szabadon élhetjük meg hitünket, vallhatjuk meg Jézust Krisztus iránti elkötelezettségünket és szeretetünket? A porrá bombázott Budapesten, ki gondolta volna? S ki gondolta volna azon az éjszakán, amikor a szerzeteseket teherautóra lökték és internálták? Ki gondolhatta volna, amikor az egyházi iskolákat bezárták, tanáraikat börtönbe vetették? Amikor az ország hercegprímását letartóztatták, vagy amikor az ÁVH-sok halálra gázolták Egerben Debreczeni Sixtust ciszterci szerzetest… és sorolhatnám azokat a tragédiákat, amelyek alapján senkinek nem jutott esszébe, hogy igen, lehet még együtt, szabadon ünnepelnünk Jézust egy szabad országban, Magyarországon 1938 után is. És ma? Amikor Európában és a világ más részein Jézus tanítását elvetve támadják magát a Szentírást is, s börtönre ítélnek tanárt, újságírót, papot, mert idéz a Bibliából, akkor, mi, magyarok egy csoda részeseivé válhatunk. Az Istent tagadó, erkölcseiben megsemmisülő, a teremtéssel, Istennel háborúzó ostoba világban Jézus velünk van. Velünk, magyarokkal, akik már a honfoglalás vagy visszatérés idején is Jézus nevével vívtuk ádáz harcainkat. Szent László is Jézus nevével egyesítette az ország népét, s ma is az ő példáját kell követnünk mindenben! Ma is ezt tesszük, mert ez a kötelességünk! Csak Jézus nevével győzhetjük le testi és lelki ellenségeinket!

Ezen az ünnepi héten nem ketten vagy hárman, hanem a világ minden sarkából ideutazó keresztény-keresztyén testvéreinkkel lehetünk együtt Jézus nevében és így, ígérete szerint Vele együtt!  

Hálaadás, bűnbánat, alázat Jézus előtt, az ünnepi hét szentmiséin… és a biztos jövő ígéretében megerősödünk. Mert, 1945. után eleink azt hitték, végleg megsemmisül a nemzet, az ország, s a diktatúra soha nem ér véget… és mégis itt vagyunk, és velünk van Jézus Krisztus! A történelem ma ismétli önmagát! Imádkozzuk hát végig ezt a csodás, Krisztussal töltendő hetet, biztosítva, hogy utódaink is ünnepelhessenek Jézussal,… majd valamikor egy szabad, hittel teli Magyarországon, közösen minden Krisztust követő magyarral, egy „eggyé forrasztott” Kárpát-hazában! Amit általa kérünk hittel és meggyőződéssel az Teremtő Istentől, azt - Jézus Krisztus ígérete szerint - meg is adja az Úr!  

 Stoffán György

„István király árva népe, te is hajtsd meg homlokod,
Borulj térdre, szórd elébe minden gondod, bánatod!
A kereszt volt ezer éven reménységed oszlopa,
Most is Krisztus jele légyen jobb jövődnek záloga.
Krisztus kenyér s bor színében Úr s Király a föld felett,
Forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet!”

(Az Eucharisztikus Kongresszus himnuszának utolsó versszaka - Zeneszerző:Koudela Géza; Szövegíró: Bangha Béla)

 

Márton Áron szózata a mai magyar emberhez... (eredeti hangfelvétel)

Márton Áron, a népe lelkében szent erdélyi püspök eredeti hangfelvételen buzdítja híveit... ma még aktuálisabbak szavai, mint akkor, amikor azok elhangzottak. Figyeljünk hát mi is Márton püspökre és vegyük komolyan örök érvényű figyelmeztetését... A videofelvételt Bíró Zsiga kollégánk (Kanada) bocsájtotta rendelkezésünkre. 

Nemzeti Napló

A sátán bíborosa! • Cupich érsek betiltja az „Üdvözlégy Mária” és a „Szent Mihály” imát

(2021. augusztus 27.)

 A Libertyville-i (Illinois) Szent József templomban Blase J. Cupich érsek betiltotta az Üdvözlégy Mária imádkozását a mise végén. Noha, nincsenek olyan liturgikus előírások, amelyek megtiltanák a „Üdvözlégy, Mária” elimádkozását a mise után, úgy tűnik, Cupich érseket ez nem tántorítja el ettől az ördögi tiltástól. Valójában bármit lehet imádkozni a mise befejeztével, ha a hívek ert kívánják. Lehet az egy himnusz, befejező orgonajáték, ima; és így tovább. Cupich betiltotta a szentmise utáni „Szent Mihály arkangyal ima” elmondását is:

Az észak-amerikai jezsuita vértanúk – Saint Isaac Jogues, Saint Noël Chabanel, Saint Jean de Brébeuf, Saint Gabriel Lalemant, Saint Charles Garnier, Saint Antoine Daniel, Saint René Goupil és Saint Jean de Lalande – óriási odaadást tanúsítottak a Szűzanya iránt. Missziójukat Neki szentelték. Máriának, az Istenszülőnek hatalmas ereje van. Cupich sátáni fellépése Mária ellen, óriási hibának tűnik. Közben nincs tudomásunk Cupich érsek olyan kijelentéséről, amely elítélné a sátáni szertartásokat a Chicago-i egyházmegyében.

https://www.youtube.com/watch?v=Y3Psx7NTFQs&t=6216s

FRISSÍTÉS (2021. augusztus 28.):

A sátáni károkozások elhárítása bizonyos szinten folyamatban lehet.

(1) A Katolikus Hírügynökségtől ezt olvashatjuk: „A CNA e-mailben kérdezte Torres-Fuentest, hogy ki adta neki az utasítást arra, hogy tiltsa be a Szent Mihályhoz és az Üdvözlégyhez intézett imát a mise után, de a kérdésre nem kapott választ.” Ezenkívül az érsekség sem válaszolt, a CNS megkeresésére.

(2) A lelkipásztor közleményt adott ki, amely azt sugallja, hogy az Üdvözlégy és a Szent Mihály ima „kényszerítő erejűvé vált az egyház hívei számára, akiknek joguk van a mise végén maradni, hogy privát módon imádkozzanak, ahogy akarnak.  Ennek azonban nincs értelme – hangzik a közlemény –, mert ez a két ima hihetetlenül rövid. Ezenkívül egyetlen liturgikus könyv nem garantálja a jogot arra, hogy a mise végén a templomban maradhatnak a hívek és imádkozhatnak”.

(3) A lelkész azt is mondta: „A helyes liturgikus gyakorlattal és az érsekségi normákkal összhangban, amelyeket személyesen megerősített meg a bíboros, az imák elolvasása soha nem zavarhatja, nem szakíthatja meg és nem vonhatja el a figyelmet az egyház nyilvános liturgiájától.” 

Ez utóbbi érv itt hamis , mert olyasmiről beszélünk, ami akkor történik, amikor a mise már befejeződött .

(4) A Novus Ordo számos olyan lehetőséget biztosít a mise alatt, ahol a pap szabadon improvizálhat (a hivatalos előírások szerint is). De semmi sem szól arról, hogy mi történik, történhet a hívek részéről, amikor a mise befejeződik. A lelkipásztor állításával ellentétben az „egyház liturgikus előírása” nem rendelkezik a misét követő templomi elfoglaltságokról, közös imádságokról.

Megjegyzés:

Súlyos és valóban sátáni időszaknak nézünk elébe, ha már a papok és az érsekek között is terjed a sátánizmus, amit igyekeznek kivetíteni a hívek közösségére is. A cikkben látható videó ezt bizonyítja. Magyarországon távolinak érezhetjük ezt a magatartást, ám számos apró jele van annak már most is, hogy vannak papok és van érsek is, akik megbotránkoztatják a hívek közösségét. Az imádság ereje visszaszoríthatja ezt a folyamatot, akárcsak a közösség egyhangú fellépése.  

Eközben nem vesszük észre, hogy tűzeső(!), árvíz,  földrengések és vulkánkitörések sújtják földünket, és az emberiségnek – sátánista vezetéssel –, a Teremtő Isten nélkül semmilyen jövője nincs a Földön!  

Forrás: CORPUS CHRISTI WATERSHED- Jeff Ostrowski

Fordította és a megjegyzést írta:

Stoffán György

Az évezred két legnagyobb magyar főpapja – (Magyar variáció „Az évezred bíborosa” című lengyel cikkre)

Közeleg Stefan Wyszyński bíboros boldoggá avatása, ám, mi magyarok, sajnos nem tudhatjuk, hogy mikor avatják boldoggá az évszázad magyar főpásztorait, Márton Áront és Mindszenty Józsefet. Magyarországon, állami szinten senki nem foglalkozik e kérdéssel, és Mindszentyt is csak halkan, elvétve emlegetik. Márton Áront pedig, sehogy.

Lengyelországban a 2021-es évet az országgyűlés mindkét kamarája – az alsóház és a szenátus – döntése értelmében Tiszteletreméltó Stefan Wyszyński emlékének szentelik. A bíborost szeptember 12-én, ünnepélyes boldoggáavatási szertartás keretében az oltár dicsőségére emelik. A magyarok két szentjüket, lélekben már oltárra emelték.

A lengyel parlament mindkét határozata hangsúlyozza, hogy „az évezred prímása” rendkívüli módon járult hozzá Isten és a haza szolgálatához. A magyar parlament eddig nem adott ki ilyen határozott nyilatkozatot, sem Mindszenty bíborosról, sem Márton Áron püspökről, akik a nemzet megtartására szentelték az életüket.

Mindszenty bíboros megvédte a magyar Egyházat és Magyarországot, Márton Áron püspök pedig, az elcsatolt Erdély magyarjaiban tartotta a hitet és a magyarságot. A két szent főpásztor régi elődei sorsát választotta és soha nem tántorodott el a nemzettől, amelyért szenvedést és megaláztatást, börtönt és kínzást kellett elszenvednie.

Karizmatikus főpásztorok és illusztris államférfiak voltak, akik megvédték az Egyházat és a magyar nemzetet, ezért illetjük őket az „évezred főpásztorai” elnevezéssel.

Átvezették a magyar népet a kommunizmus tragikus évein, betöltve az „interrex”, az ideiglenes államfő szerepét. A Gondviselés emberei voltak Magyarország számára. A vörös rezsim bebörtönözte őket, de ők mindent hősiesen tűrtek. Vállt vállnak vetve dolgoztak XII. Piusszal a nemzet megmaradásáért. Mindszenty bíborossá kreálásakor, XII. Pius, aki szerette a magyarokat, felhívta a prímás figyelmét a vértanúságra. „Az évezred főpapjai” már 1919-ben személyesen megtapasztalták a kommunizmust, majd közös fájdalomként Trianont, később pedig a kommunista, valamint a román kommunista diktatúrát, amelynek kezdetén titkos levélváltások segítségével megpróbálták közösen, a lehetetlent, amiben mégis sikerrel jártak. Szenvedéseik által megtartották a nemzetet a kereszténységben és az elkötelezett magyarságban.

A bíboros prímás 1975-ben bekövetkezett halálára emlékezve minden évben zarándoklatot szerveznek Mindszenty sírjához, Márton Áron boldoggáavatásáért pedig minden erdélyi templomban elmondják a könyörgő imát.

Mindszenty József bíboros 1975 májusában halt meg, néhány hónappal azután, hogy VI. Pál és Casaroli, a pedofil szabadkőműves, a Szentszék bíboros-külügyminisztere kiegyezve a kommunista diktatúrával, magára hagyta a kommunista országokban szenvedő papokat és főpapokat, megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket. A világ felháborodott ezen az intézkedésen, amelynek folyamata ma is tart… hiszen a magyar főpapok boldoggáavatása, a teljes kárpát-medencei magyar katolikusságot megalázva –  késik vagy végleg elmarad. Épp úgy, mint a többi boldoggáavatása váró magyar katolikus példakép oltárra emelése. Említhetnők itt Boros Fortunát tudós ferencest, akit a románok vertek agyon lapáttal a Duna-csatornánál, vagy páter Kiss Szalézt, akit a börtönben öltek meg az ÁVH-s gyilkosok. Nem került napirendre annak a szentéletű brassói ferencesnek, Csiszér Eleknek a boldoggáavatása sem, akinek szentszéki perét, az akkor még erdélyi ferences provinciálisként működő Boros Fortunát kezdeményezte. És sorolhatnánk még sok elfelejtett, a Vatikánban porosodó iratokra írt hős magyar nevet…    

Bízom benne, hogy Isten visszaadja a magyarság erejét és megfelelő alkalmat ad arra, hogy úgy tehessenek, ahogy éreznek. Mindszenty temetésén a bécsi érsek azt mondta: „Holtában is beszél!” Meg kell, hogy hallja tehát, a magyarság az érces hangot, amely harcba hívja a nemzetet a megmaradásért és a keresztény hit védelmére. Márton püspök temetési szertartását, az akkori esztergomi érsek végezte, kifelé fordított pásztorbotjával jelezve Márton Áronhoz és Erdélyhez való hűségét és fennhatóságát éppen úgy, ahogyan Mindszenty tette volna, ahogyan Mindszenty érezte.

Róma nem ismeri már sem Mindszenty hősiességét, sem Márton Áron szenvedéseit, s talán ezért, és a XII. Pius halála óta tartó vatikáni diplomáciai magyarellenesség – vagy túlzott bizalmatlanság? – miatt késik az évezred legnagyobb magyar főpapjainak de facto boldoggáavatása. Ám, ezt nem vesszük sértésnek, s nem is haragszunk érte. Hiszen, nem minket, magyarokat, és nem a két szentet minősíti. A magyar és a székely szívekben ugyanis mind Mindszenty, mind Márton püspök a szentek sorában van. Hozzájuk imádkozunk, őket kérjük közbenjárónkul Jézushoz, s ennek jogossága sokszor bizonyossággá vált a szenvedések évtizedeinek során… 

Most, amikor barátját és harcostársát, a lengyel bíborost – akinek Mindszenty példaképe volt –, az oltárra emelik, e két magyar főpap is ott imádkozik a Mennyországban a szentek és boldogok között. S talán jobb is így! Hiszen, ahol VI. Pált szentté avatták, méltatlan volna Mindszentyt, a VI. Pál által megalázottat, és Márton püspököt, a VI. Pál által magára hagyottat, ugyanazon pápa bullája alapján oltárra emelni… Ők, a vatikáni döntés nélkül is azok, akiknek mi magyarok tartjuk őket… Magyar szentek!

Tiszteletre méltó Mindszenty József és Márton Áron, Isten alázatos szolgái, könyörögjetek nemzetünkért, hazánkért és megmaradásunkért…

 

Stoffán György

a „Sum paratus” című Mindszenty

életrajz írója és szerkesztője

Súlyos megbetegedések világszerte – legtöbbnyire a politikusokat érinti

Ahol már nem számít a pénz, de ahová mindenki eljut....

Nézem, hallgatom, olvasom a híreket és csak álmélkodom azon, hogy milyen ostoba teremtmény az ember.  Az idő múlásával, mintha valami ismeretlen kór támadta volna meg az egész emberiséget, azaz, az egész emberiség agyát. Ebben kivált a politikusok járnak elől, nagymértékben bizonyítva saját fertőzöttségüket. A kisebb mértékű tünetek a társadalom minden szintjén láthatóvá váltak, főként a közösségi oldalakon, de az egyházakban, és a világi civilszervezetek vezetői és tagjai sorában is. A betegség legkirívóbb tünete az okoskodás, ami nem csupán a tett halálát, de a tehetetlenség teljes bizonyosságát is mutatja. E szánalmas tehetetlenségben is kirívó a betegség másik tünete, a gyűlölködés. Mindenki mindenkit támad, mindenki mindenkinek az ellensége és mindenki számára az az egyetlen igazság, amit ő maga vall. Igaz, a saját igazsága is úgy kezdődik, hogy „elfogadom a mások véleményét is, tolerálom azt, de…” – ám, máris felhúzná a géppisztolyt e tolerancia jegyében. 

A súlyos kór kutatása arra a következtetésre jutott, hogy a kór okozója a főniciaiak találmánya, a pénznek nevezett méreg. Hatása nem függ politikai, érzelmi, vallási, eszmei elkötelezettségtől és mindegy ki terjeszti. A betegség kezdeti szakaszában teljesen egészségesnek tűnik a páciens, majd minél több kórokozó birtokába kerül, annál súlyosabbak a tünetek. Megjelenik e kórokozó a másik mutánsa is, a kapzsiság, amely abban mutatkozik meg, hogy a kórokozót a beteg sajátjának tekinti, és megfertőzni sem akar senkit, sőt, ha valaki más is megfertőződik, akkor annak a kórokozóját – pénzét – is el akarja venni. A kór mindaddig nem jelentett veszélyt, amíg jól körülírható területen fertőzött. Ma már azonban világjárvánnyá nőtte ki magát. Az élet és a társadalom minden területén súlyos elváltozásokat okozva, de veszélyezteti a Föld nevű bolygó egészséges fennmaradását is, ami ellen a Föld nevű bolygó az utóbbi időben öngyógyító folyamatok beindításával kezdett védekezni. Földrengések, árvizek, tűzvészek, vulkánkitörések és a jégtakaró felolvadása, összességében ennek a védekező mechanizmusnak a részét képezik, de a betegségtől ezt a folyamatot nem észlelik sem a politikusok, sem az egyházak vezetői, sem a hétköznapi emberek, bár ez a folyamat teljesen megszünteti majd a betegséget a már fertőzöttekkel, és a betegség terjesztőivel együtt. Van persze más lehetőség is a kipusztuláson kívül, de maga a betegség vakít, így az erkölcsnek, hitnek, mint a természetes és kíméletes gyógymódnak a létezését vagy homályosan, vagy sehogy nem látja a beteg (világ) és annak diktátorai... pedig ők is kipusztulnak.  

Ma már a betegség súlyosabb változata is feltűnt. Ez a harácsolás, amelyben azt is elfelejtik a harácsolók, hogy sem akkor nem veszik hasznát a felhalmozott kórokozónak, ha a Föld nevű bolygó kitessékeli az emberiséget, sem akkor, ha természetes úton kerül dobozba vagy kolumbáriumba. Ráadásul a legkisebb részvétet sem fogják érezni a megmaradottak, a kapzsiság után kimúlt embertársaikkal szemben. A politikusok, akik a saját népüket is feláldozzák a betegségükben, úgy kerülnek majd be a történelemkönyvekbe – ha még lesznek effélék –, mint gyűlölt és áruló niemandok. Ám a betegség ezt sem engedi észlelni a számukra. Inkább a társadalom szellemi elmaradottságban szenvedő részének  tartanak előválasztást, és átvernek mindenkit, aki él és mozog - a szerezhető, ellopható pénz érdekében, hiszen ez a betegségük. Pedig, ezek a betegek sem örök életűek, csak arra a haszonra áhítoznak, amelyet ma más politikusok tehetnek zsebre egy-egy projekt előtt, közben és után. A betegség velejárója egy másik kór: az irigység. A betegségben bármit képesek feláldozni, csakhogy nekik jusson a legtöbb kórokozó. A betegség pusztítja a kultúrát, a zenét, az irodalmat, a művészeteket, a társadalom erkölcsét, a vallási elkötelezettséget, a nemzet és a haza iránti hűséget, a családokat, a házasságot, a nemek közötti, és a Teremtés által alapigazságként létező különbséget, az ártatlan gyermekek tiszteletét és józan nevelésük lehetőségét. Mindent.

S amíg e betegségtől szenvedő politikai világ önmagával, előválasztással, a hatalom erőszakos megszerzésével múlatja a drága időt, addig a Föld nevű bolygó keményen dolgozik azon, hogy mindez írmagostul megszűnjék. És meg is szűnik hamarosan. Mert a Föld nevű bolygónak, a Teremtésnek és a Teremtőnek e betegség megszüntetése csak egy mozdulat… egy vulkánkitörés, egy árvíz, egy tűzvész vagy egy földrengés. És mindez nem azért van, mert a Mari néni a faluban fával fűt és a tehene nagyokat fingik, vagy, mert gyermekek születnek… hanem pont azok miatt pusztul el a világ, akik efféle megállapításokat tesznek, mint a világ jól (le)fizetett (tehát menthetetlen beteggé tett) rendkívül primitív, embertelen és nagyon nagymértékben megfertőződött, vezető kommunista és liberális politikusai…

Jobb volna tehát, ha a természetes gyógymódot, a régi "tízpontos használati utasítást" használnánk, kicsit megkeverve a jézusi parancsokkal: alázat, szeretet, hit…etc... Mert bármennyire is hihetetlen, Dobrevtől-Jakabig, Bidentől-Merkelig mindenki dobozba kerül előbb vagy utóbb, és attól kezdve értéktelenné válik a harácsolt, lopott, ebül szerzett vagyon, a hazaárulással szerzett „betegség” - azaz, a pénz -, és a hatalom. Csak az utálat és a szánalom, az undor marad utánuk… Olyanokká lesznek, mint Hitler vagy Sztálin a történelemkönyvekben.

A Föld nevű bolygó azonban helyreáll, emberekkel vagy emberek nélkül… akár a Tisza, a ciánszennyezés után. Mert a normalitás is regenerálja önmagát! Csak még az árát nem ismerjük pontosan. Pedig, az hasonló lesz, a mai, észre nem vett, a hírekből szándékosan kihagyott természeti katasztrófákhoz.

Mi okoztuk, mi tűrjük, és mi nem teszünk ellene semmit, pedig lehetne!… 

Ergo: megérdemeljük…   

Stoffán György