Ha valakire rásütnek valamit, akkor annak a nyoma egy életen keresztül ottmarad a bőrén. Hiába telnek el az évek fölötte, hiába változik a véleménye, a lelkivilága, s hiába éri el az áldott felismerés, a hit világossága, a múlt mégis kísért. Ez csak akkor nem igaz, ha pártokokról, politikai érdekekről vagy pénzről van szó…
Tóth Gabi fellépett az Eucharisztikus Kongresszust záró mise előtt. A produkciót nem tisztem értékelni, csupán a tény az, ami fontos ebben a kérdésben. Ám, Tóth Gabi fellépése megosztotta még a kongresszusra váró keresztényeket is, nem szólván az ellenzék sajtójának ádáz támadásairól. A fellépésből „közügy” lett. És ebben a művésznő a legcsekélyebb részben sem volt ok. Őt felkérték, elvállalta, készült, lelkes volt és megalázottá vált… Ám, akkor ki a hibás ebben a gyalázkodásban, ebben a méltatlan és korántsem keresztényi támadássorozatban?
A válasz végtelenül egyszerű: az, aki felkérte. Akinek nem jutott el az agyáig, hogy milyen „rendezvényt” kell szerveznie. Aki nem ismeri a méltóság szó jelentését, aki nem ott kezeli az Eucharisztiát, ahol kellett volna kezelnie, és akinek eszébe sem jutott, hogy ami egyéni zenei ízlésen múlik, azt nem szabad belevinni egy vallási rendezvény programjába. Mert megosztó lehet. A programoknak kizárólag lelki programoknak kellett volna lenniük, nem fesztiválszerűeknek. Épp olyan szellemiségűeknek, mint amilyen szellemiség maga az Eucharisztia, Akit nem lehet megkérdőjelezni, nem lehet relativizálni, Aki nem ízlésvilágtól függ, és Aki nem megoszt, hanem emberek milliárdjait összeköti szeretetben és egységben.
(Persze, lehetett volna koncert, modern zene, beatzene, csápolás, bármi, de nem a rendezvénysorozat programjaként, hanem utána… mintegy, az ifjúságnak szóló és a kongresszushoz már közvetlenül nem kapcsolódó keresztény program.)
A modernitás, a sajátos hitelképzelés, a fejetlen program-összeállítás sajnos méltatlan támadásokat okozott, egy tehetséges, de előre nem gondolkodva meghívott művész ellen, aki vállalja hitét, elkötelezettségét, mint minden más magyar keresztény, csak éppen ő maga sem mérte fel a fájó következményeket, ahogy a szervezők is – átgondolatlanul – kitették ennek a méltatlan vesszőfutásnak. És ez – jellemzően a szervezőkre – éppen olyan eszement ötlet volt, mint a kongresszus sütikéje, vagy a kötelező Ákos koncert… ugyanis az efféle elgondolások méltatlanok Krisztushoz, mert megosztók, ellenségeskedésre adnak okot. (Ha pedig a felkért szereplők kiválasztásában döntő szerepet vállalók és a hírvivők névsorát nézzük, akkor bizony közöttük is találnánk olyanokat, akiknek „járlatleveléhez” képest Tóth Gabit akár szentté is avathatnánk…)
***
Azonban meg kell említeni a zenei összeállítást, ami a nyitó misét, a szombati misét és körmenetet, valamint a záró misét illeti. Ezen a három szentmisén olyan csodálatos keresztény zenei anyagot hallhattunk, amelyet érdemes volna DVD-n terjeszteni, ugyanis az egyházzene remekeit hallhatta a világ.
S nekünk magyaroknak volt még egy megerősítésünk hitben és magyarságban az Eucharisztikus Kongresszuson: mint Szent László idejében, és politikájában, ma éppen úgy adta Róma püspöke tudtára mind a magyar kormány feje, mind Esztergom érseke azokat az elvárásokat, amelyek ki-, és elkerülhetetlenek a Vatikán számára Magyarországot illetően. Büszkék lehetünk e két rendkívüli magyar diplomata, ország-, és egyházvezető, magyar nemzetpolitikai, nemzet-, és hitvédelmi munkájára.
***
Összegezve tehát: ha néhány szervező felkészületlenségét, "moderneskedését" nem vesszük figyelembe, akkor elmondhatjuk, hogy egy olyan kongresszust tudhatunk magunk mögött, és adhattunk a világ keresztényeinek, amelyre utódaink hasonló büszkeséggel emlékeznek majd, mint amilyen büszkeséggel mi nézegetjük a ’38-as kongresszus piros kötésű díszalbumát. Remélhetőleg ma is terveznek effélét elkészíteni. És ha lesz ilyen album, abban Tóth Gabi, mint fellépő művész szerepel majd… akire utódaink épp olyan büszkék lesznek, mint az Operaház zenészeire…
Stoffán
György