"Igazam volt, amikor NEM-mel szavaztam… - és elegem van a hazugságokból"

 

Lassan megvénülve, már azt hiszem elegem lehet minden olyan dologból, ami az életemre, az egzisztenciámra, kereszténységemre és magyarságomra negatív kihatással van, de egy tőről fakad. S nem csak egy tőről fakad, de ugyanazok az erők, ugyanaz a társadalomátverés, ugyanaz a hazugságáradat okozzák. A választóvonalat nehéz meghatározni, mert már a második világháború előtt is működtek ezek az erők, ám utána, máig, olyan elánnal törtek és törnek előre, amilyennel a normális emberi gondolkodás soha nem tudott érvényesülni. Az ok is egyszerű, hiszen a primitív, az emberi rossz tulajdonságokat előtérbe helyező világnézet nem ismeri az alázat, a szeretet, a megbocsájtás, a tisztelet, a hazaszeretet, az istenhit fogalmát. Mindezek ellentettje az, amit vallanak, s mai világunkban még a világpolgárság, az erkölcstelenség, és a perverz vágyak maximális kiélése is hozzácsapódott e szellemiséghez, bár ez 1917-től már kisebb-nagyobb mértékben jelen volt a kommunista társadalmakban, amely társadalmak voltaképpen liberális társadalmak voltak. A szín és az eszme csupán jól tervezett körítésként, politikai meghatározásként szerepelt.

Tehát, nagyon elegem van! Hiszen nagyanyáinknak is azt hazudozták, hogy majd a gyerekeik, az unokáik élvezhetik ennek (annak) a társadalomnak a gyümölcsét. Majd jött a nagy hazugság, a rendszerváltás, amely két politikus megegyezése alapján, Máltán született. Bush és Gorbacsov állapodott meg egy új világ, egy új Európa felépítésében. És jött újra a hazudozás, miszerint kell húsz-harminc év, és minden olyan lesz, mint – akkor – Nyugaton. Na, ettől őrizzen meg ma minket az Isten! Lesz bécsi kávéházunk, lesz jólét és megszűnnek a Párizsi békeszerződés kisebbségeket nyomorító hatásai, hiszen nem lesznek határok… Persze gyanús volt ez az ígérgetés, így a törvénytelenül megrendezett népszavazáson a magam részéről elutasítottam a mára világossá vált sátáni tervet. Én független, keresztén magyar jogállamot akartam a rendszerváltáskor, nem a világkormány által irányított elvtelen és kulturálatlan masszát, lakosságcserét, erkölcstelenséget, keresztényellenességet… mert ez, valljuk be – rosszabb ma már, mint Brezsnyev Szovjetuniója.

Igaz, már az antalli rendszerváltás is gyanús volt, de ha több párt lehet, az már jó… – gondoltuk sokan, és hittünk, bíztunk egy valódi rendszerváltásban. Ám, jött a meglepetés: az SZDSZ két, aljas kérdéssel agyoncsapta a változásokat, és a nemzeten belül ördögi ellenségképet alkotott. 

Ki a magyar? - kérdezték sajtóorgánumaikon keresztül és tüntetéseken , aljasul generálva a nemzetiségek és vallási közösségek, valamint a magyar keresztény nemzet közötti ellentétet, majd kereszténykurzust ordítoztak, antiszemitizmussal vádolva minden magyart… s ettől Antallék kellőképpen összecsinálták magukat, és szükségét érezték, hogy a rendszerváltásban bízó, aszerint is gondolkodó magyarok közé csapjanak, az SZDSZ-szel mély egyetértésben. És itt volt a vége annak, amit rendszerváltásnak hittünk. Magyar hazafiak - köztük Erdélyből menekült nyolcvan feletti öreg újságíró, Bujdosó P. Gyula is - kerültek a Mazsihisz kérésére román ellenesség miatt bírói pulpitusok elé, megkezdődött a kárpótlási jegyek ország- és nemzet kirabló bevezetése, s ezzel a kárpát-medencei magyarok átverése, ipari üzemeink eladása, felszámolása, mezőgazdaságunk teljes leépítése, és hazaáruló alapszerződések kötése. A tanítás és nevelés minősége sem lett jobb, magyarabb, a gyermeki lélek rombolása épp úgy folyt tovább, mint a kommunista rendszerben, s a mára már melldöngetővé és jól fizetetté vált – akkor még liberális – nemzeti újságírók, a Horthy újratemetés ellen, a Népszava hasábjain írogattak, leszólva azokat, akik naivan vagy következetesen a valódi rendszerváltást erőltették - volna… A nemtelen bírósági meghurcolásokért egyetlen bíró sem kért még bocsánatot, noha a mai világpolitikai élet mindent bizonyított, amit akkor a meghurcoltak előre leírtak. 

Tehát, rendszerváltás helyett, minden az ellenkezőjére váltott. És nem hiszem, hogy jobbá válik a világ, a magyar társadalom és a magyar politikai élet. Hiszen a magyar társadalom szellemi és nemzeti minőségét, politikai tisztánlátását, hazaszeretetét már az minősítette, hogy a „szabadon választott” kormány után, egy pufajkás kommunistát választott vissza a hatalomba.

Soraimmal azonban, nem történelemórát akarok tartani, csak azt írom le, miért és miből van elegem vénségemre.

Mert ma is vannak problémáim, amelyeket nem illő emlegetni, nem illő beszélni róla, mert akkor rám sütik, hogy kormányellenes vagyok, zsidóbérenc vagyok és egyben gyurcsányista is, és mostanában nem ujjongó cikkeket írok… pedig nem vagyok sem kormányellenes, sem zsidóbérenc, sem gyurcsányista. És, ezt remélem nem is kell bizonygatnom olvasóim előtt. Az persze igaz, hogy nem vagyok egyetlen párt tagja sem, így a Fideszbe sem léptem be. Orbánista vagyok, ahogyan történelmileg Széchenyi pártján állnék, nem pedig Kossuthén. Persze, a történelemről és annak mai értékeléséről  végképp nem beszélnék, mert akkor sarkalatos ügyekben is elő kellene szednem egyet nem értésemet. (Hiányolom ugyanis a meggyilkolt gróf Teleki Pál miniszterelnök várbéli szobrát, Hóman Bálint székesfehérvári emlékművét... és sok egyebet, amit "szuverén országként" tilos megvalósítanunk...) Inkább előre kell nézni, és amit még lehet, javítani kellene annak érdekében, hogy 2022-es esélyeink ne zsugorodjanak, hanem szélesre tárva adjuk a társadalom tudtára a valóságot. Őszintén, leplezetlenül. Mert nem érti a társadalom egy, szélesedő része, hogy mit kockáztat, ha rossz helyre teszi 2022-ben az X-et. És, mint az október 13-i választás után Budapesten - már késő lesz! 

Mert a demokrácia folyamatos és ostoba emlegetése, az arra való hivatkozás az elmúlt háromnegyed évszázad ismeretében, hihetetlen sok rosszat okozott nekünk, és minden európai társadalomnak... Emiatt a legtöbb magyar emberben ellenérzéseket vált ki maga a szó is. Ma, láthatjuk az okot kisarkítva, hiszen az európai vezetők a demokráciára hivatkozva akarják felszámolni a maradék Magyarországot, annak maradék keresztény lakosságát, maradék kereszténységét, keresztény egyházait, a határon kívül rekedt magyarságot, és mindent, ami magyar, keresztény és hagyományaihoz ragaszkodó. Demokrácia tehát nincs, és soha nem is volt. Diktatúrák vannak, amelyek demokráciát kiáltanak. A magyar jobboldalnak tehát, a demokráciát emlegetnie egyenlő az öngyilkossággal, a megsemmisüléssel, mert amíg mi valamilyen valós demokratikus szabályok szerint akarunk politizálni, addig mások a demokrácia szón, a saját degenerált eszmeiségüket vezetik be diktatórikus módon velünk szemben is – Európában.

Mit tehetnénk tehát, hogy ez a mai magyarellenes, külső és belső pusztítás megszűnjön? A válasz nem egyszerű. Hiszen miniszterelnökünk zseniális politikus, aki voltaképpen ma már egyedül képviseli a nemzetet, annak érdekeit és célját. Tudja, mit tehet, hiszen a világhatalom – a világkormány – elképzelései messze nem egyeznek a magyarság érdekeivel, így borotvapengén kell táncolnia az európai politikát illetően a magyar kormány fejének, míg az belső ellenség a „nép nyelvén” egyszerű hazugságokat skandál, amit olyan sokszor ismételgetnek, hogy már a középosztály egy része is Orbán-ellenességét hangoztatja, nem gondolkodva és látva az orránál tovább.

Felfoghatatlan ostobaságok foglalkoztatják az embereket, és csak egy kis réteg van, amely érti a kormány intézkedéseit. Mindenki jól él, a települések fejlődnek, építkezések tucatjait látjuk országszerte, a nyaralóhelyek tömve vannak, a fő szlogen ennek ellenére: az Orbán lop. Orbán nem vesz Pfizert, Orbán ez csinálja, azt nem csinálja. A legprimitívebb jobbikos állítás, aminél szellemileg nincs is lejjebb: Orbán elveszi a fagylaltozás örömét a családoktól… és csak Orbán, Orbán és Orbán. Ebből világosan látszik, hogy a miniszterelnök lejáratása, a tőle való megszabadulás a cél, mert ő az egyetlen olyan személyiség, aki lát, cselekszik, és akiben nem a haszonszerzés, hanem a magyar nemzet érdekei munkálnak. Akik vádolják, azok egyetlenegy tényt sem tudnak felhozni Orbán Viktor ellen… csupán esztelen vagdalkozásaikban élik ki a magyarok és Orbán Viktor iránti gyűlöletüket. 

A Miniszterelnök úr környezetének bizonyos elemeiben már nem vagyok ennyire biztos, hiszen a "belőle élők", és a környezetében szolgálatot teljesítők közül néhányan éppen olyan mélyre süllyedtek az idők folyamán, mint az ellenzék. Az elkötelezettség nem mindig jár együtt az intelligenciával, kulturáltsággal, az erkölcsi normák betartásával, a nép iránti lojalitással, a jog és az igazság tiszteletben tartásával… és ezek az emberek, ezeknek a megnyilatkozásai, tettei, ellenszenvet generálnak a közvélemény szemében, amit az ellenség mesterien használ saját javára. És ez nagy baj! Levelekre nem válaszolni, nemzeti elkötelezettségű emberek problémáit nem orvosolni, felülről kezelni rászorult embereket nem éppen szimpatikus dolog, és sajnos a nekem írt panaszlevelekből az derül ki, hogy efféle mostanában egyre többször előfordul a mi köreinkben - a mieink ellen. És a panaszok, az értesülések nem DK-soktól és Momentumosoktól, hanem húsz-harminc éve a nemzeti oldalon küzdő, keresztény magyar emberektől származnak.

Persze tudjuk, Orbán Viktor nem király, és nem is számítógép, aki mindenről tud és jelez, ha arra szükség van. Ám, a körülötte tevékenykedő emberek magatartásával sok esetben baj van, mint a kormánykommunikációval is. 

Nem érjük el, vagy nem akarjuk elérni a vidéket, amely ma az ellenség fő csapásiránya. Erre már az önkormányzati választások előtt is többen felhívtuk a figyelmet, de a kérdést illetően semmi változás nem tapasztalható. Nem megfelelőek a hazai belső ellenség vádjaira, hazudozásaira adott válaszok sem. A nép bizonyos rétegei inkább a közvetlenül a „politikustól” hallott hazugságokat hiszi el úgy tálalva, ahogy azt, az ellenség teszi. Tehát, nekünk orbánistáknak, nemzetben gondolkodóknak is érthető és világos válaszokat kellene adnunk személyesen és logikusan. Nem elég a miniszter „élője” a Facebookon, nem elegendőek a videós, olykor sértődött válaszok. A személyes találkozások, a néppel való személyes, természetes érintkezések sokkal fontosabbak. (Sajnos, ebben ellenségeink sokkal előbbre vannak.) Amikor „előadásokat” tartunk, akkor a vidéki kultúrházakban magunk közt beszélgetünk… és ez vajmi kevés. Ki kell lépni az ellenség által végzetesen félrevezetett társadalom elé… az utcára, a kocsmába, a vasárnapi mise vagy istentisztelet után a falu templomába, ahol minden kormányintézkedést, azok okát, indokát és logikáját el kell magyarázni. És nem felülről – hanem azonos szintről… Ugyanez vonatkozik a nyomtatott és elektronikus médiára is. Mert beszűkültünk, belterjesek lettünk. Nem élhetünk többségként úgy, mintha egy megtűrt rezervátumban élnénk! Mert mi, a nemzetben gondolkodó, keresztény magyar többség vagyunk.  

A brüsszeli pedofil-törvény vitájára külön ki kell térnem. Az Unióban a mai uniós vezetők a magyar, pedofil-törvény ellen hőbörögtek, fenyegetve és Orbán Viktort gyalázva, a magyarországi képviselők félretájékoztatása és a szándékos értetlenség alapján. A pokol hangjai hallatszottak ki a teremből, hiszen a beteges és aberrált szónoklatok mind a Teremtés logikáját, mind az egyetemes emberi magatartások semmibevételét tükrözték. Az Európai Unió végleg letette a voksát egy erkölcsi és emberiességi normák nélkül tervezett világ mellett, és egy ilyen konglomerátumban a keresztény Magyarországnak semmi keresnivalója nincsen. Maga a jelenlegi uniós tagságunk is bűn! Amennyiben ezt a tagságot fenn akarjuk tartani, úgy az elmúlt évtized magyar eredményeit és a nemzet megmaradását is komolyan veszélyeztetjük. Legjobb megoldás egy népszavazás lenne az Uniós tagságról, amelyet éppen olyan feltételekkel kellene megrendezni, mint ahogyan a „kötelezően igenlő” belépési népszavazást tartottuk.

Elegem van tehát, a rendszerváltásnak nevezett időszak óta tartó, egyetemes, harminc éves hazudozásból, a féligazságokból, s mert nemmel szavaztam az Uniós tagságra – és azt is megírtam akkor, hogy miért –, úgy érzem, joggal háborgom. Nem akarok, és nem is leszek az új, embertelen rabszolgatartók megalázott, bólogató szolgája. Végre az „igazat, és csakis az igazat” akarom hallani, tenni és élni. Jogbiztonságban, szabadon, magyarul és keresztényként – a Kárpát-hazában.  

Stoffán György    

„Tűzmester szerettem volna lenni... ” Egy régi, de ma is aktuális interjú

Századunk obsitosa – Kéri Kálmán vezérezredes

Született 1901–ben, az észak-magyarországi Iglón. Iskolái: tüzérségi hadapródiskola, Ludovika Akadémia, vezérkari iskola. 1921–től tüzértiszt, majd a vezérkarban szolgál. 1942–től vezérkari ezredes. Bariba Károly, Nagybaczoni Nagy Vilmos, Csatai Lajos honvédelmi miniszterek szárnysegéde és irodáik főnöke. 1944–ben a Kárpátokban küzdő VI. római hadtest, majd az I. magyar hadsereg vezérkari főnöke. 1944 őszén parlamenter, később a moszkvai fegyverszüneti tárgyalóbizottság tagja. 1945 januárjában a debreceni ideiglenes kormány honvédelmi minisztériumának katonai főnöke. Ezt követően több szovjet és magyar internálótábor, börtön „lakója”, többek között recski rab. Szabadulása után éjjeliőr, segédmunkás, pincemester, raktáros. 1966 óta nyugdíjas. A Recski Szövetség elnöke, a Magyar Köztársaság nyugállományú vezérezredese, parlamenti képviselő.

***

Kéri Kálmántól fél órát kaptunk. Pontosan fél négykor csöngettünk csendes, budai lakása ajtaján. Hangos kutyaugatás volt a válasz.

– Csendet! Bemenni! – intette katonásan a kis ebeket.

A szélesre tárult ajtóban megjelent egy egyenruhát viselő, hajlott hátú, ősz ember.

– Hogyan szólíthatjuk?

– Én mindenkinek Kálmán bácsi vagy Kálmán bátyám vagyok. Nem szeretem a formaságokat. Parancsoljanak, uraim! Miről beszélgessünk?

– Kéri Kálmánra, az emberre vagyunk kíváncsiak.

– Hadd kezdjem az elején. A Szepesség szülöttje vagyok. Zipser. Őseim bevándorolt németek voltak, akik hű polgáraivá váltak a hazának. Dédapámtól sosem hallottam, hogy „wir deutsch”, hanem „wir ungar”. Apám három évig szolgált a „méneskarnál” Székelyföldön. Olyan magyar lett, hogy még anyámnak is megtiltotta, hogy németül beszéljen velem. „Ungarisch wolle kennen lernen” – „magyarul tanuljon!” – mondogatta.

Amikor Ausztriába, a Császári és Királyi Tüzérségi Hadapródiskolába, Treiskirchenbe kerültem, nem tudtam rendesen németül. Tüzér, tűzmester szerettem volna lenni. Abban nem is reménykedtem, hogy tiszt leszek. Treiskirchenben három és negyed évet töltöttem. Akkor jöttek a forradalmi idők. Megszűnt a monarchia. Minket királyhűségre neveltek. IV. Károly parancsára 1919 márciusában megalakult az önálló Magyar Királyi Hadsereg. Az osztrák kadetok hazamentek. A cseh, a román, a szerb, a horvát, az olasz és az orosz kadétokat hazavitték. Mi, magyarok, az iskolában maradtunk egy csoportban, fegyelmezetten. Csoportosan jöttünk át Magyarországra, és folytattuk tanulmányainkat a Ludovikán. Ez számunkra egy szabadabb, fennköltebb szellemű intézmény volt. Ekkor kiáltották ki a köztársaságot. ,A hallgatók közül sokan hazamentek. Én árva gyerek voltam, nem tudtam hová menni. Többedmagammal az intézetben maradtunk. Itt ért minket a proletárdiktatúra.

– Kálmán bácsi, önt királyhűségre nevelték. Hogyan élte meg ezt az időszakot?

– Meg voltam győződve arról, hogy ez csak ideiglenes helyzet lehet. A király vissza fog jönni, és minden megy, ahogyan régen ment. Egy pillanatig sem hittem azt, hogy Magyarországot megcsonkítják. Elképedve láttuk, hogy bejöttek a cseh és a román légiók, a nagykövetek tanácsa lenyisszant egy–egy darabot az országból. Volt egy parancsnokunk, Stromfeld Aurél. Ő lett a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke. Kiváló katona volt. Ezt az embert nemcsak tiszteltük, hanem rajongásig szerettük. Én különösen, mert a csapatszolgálatát Iglón töltötte. Mindig csodáltam. Kértük őt, hogy engedjen minket harcolni. Magyarországért akartunk fegyvert fogni. Nem tudtuk elképzelni, hogy hazánkat bárki is elveheti. Stromfeld azt mondta, hogy a hazának tisztekre is szüksége van, nemcsak közkatonákra. Később Stromfeld utasítására jelentkeztem vörös parancsőrnek. Egy hadosztály dandárjához kerültem a Duna–Tisza közére, szerb és román erőkkel szemben. A vezérkari osztályhoz osztottak be. Jelentéseket vittem a főhadiszállásra, Gödöllőre és Grassalkovich–kastélyba. Mindig két levelet vittem. Egyet le kellett adnom az irodába, a másikat Fleischacker százados úrnak, Stromfeld legbizalmasabb emberének. Fleischacker nem volt más, mint Andorka Rezső, a későbbi magyar vezérkari ezredes, majd madridi nagykövet. Egy napon utasítást kaptam, hogy vonuljanak be a Ludovikára. Mikor megérkeztem, már százötven társam vart ott. így kerültem az ellenforradalomba június 24–én. Mondták, hogy nagy baj van, és le kell tömi a kommunista rendszert, a vöröskatonák ellen kell harcolni. Aki nem vállalja, lépjen ki, menjen el... Fiúk, kérek két perc szünetet. Pihenni szerették... Lázadásunkat hamar leverték. Bíróság elé kerültünk. Halálos ítéletre számítottam. Életünket egy Romanelli nevezetű olasz antanttisztnek köszönhettük, aki nem járult hozzá kivégzésünkhöz. Hadifoglyok lettünk, akiket nevelőmunkára ítéltek. Egy jezsuita rendházban tartottak fogva minket, és a marxizmusra tanítottak. Ez számomra teljesen idegen volt. Az igaz, hogy az itt szerzett ismeretek jól jöttek Debrecenben, amikor kommunistákkal kellett vitatkoznom. Kioktattam őket. Kérdezték, hol tanultam. Mondtam, hogy egy jezsuita templomban. Nem hitték el.

– Mikor lett tiszt?

– A Ludovikán működött egy igazolóbizottság. Akik vöröskatonák voltak, azokat mai szóval „átvilágították”. Engem alkalmasnak találtak arra, hogy folytassam a tanulmányaimat. 1921. augusztus 20–án avattak tisztté. Mert jó tanuló voltam, megkérdezték, hol szeretnék szolgálni. Én Miskolcot választottam: élt bennem egy gondolat, hogy Miskolcról lehet a leggyorsabban bevonulni Iglóra. Első utam az őseim sírjához vezetett volna. Nekem csak ez járt az eszemben. Mindig revizionista voltam. Aztán jött a királypuccs. Minket Miskolcról indítottak Budaörsre. Hatvanban megkérdezte tőlem két zupás, hogy kinek a pártján vagyunk. No, én nem tudtam. Nekem a parancs mindig parancs volt. A kérdést azonban feltettem a századosunknak. Válaszától az egész hatvani állomás zengett. „Magának az a dolga, hogy a parancsot végrehajtsa” – bömbölte. Mire Budaörsié érkeztünk, a királypuccsot már leverték. Okvetetlenkedésem miatt – büntetésből – Kaposvárra kerültem. Ez volt akkoriban a leginkább kormányzó–hű alakulat. Ott tudtam meg áthelyezésem igazi okát. Azt tartották rólam, hogy császári és királyi süvölvény vagyok, akiben él még a királyhűség. Kaposvárott nagyon sokat tanultam, igazi csapattiszt lettem. A legénységgel kiváló volt a kapcsolatom. Akiknek nem volt meg a megfelelő iskolájuk, azokat köteleztem a továbbtanulásra. Aki pedig leszerelt, és nem volt megfelelő civil ruhája, annak vettünk. A pénzt minderre különmunkával szereztük meg. A legénységgel kialakított jó viszonyom feltűnt a honvédség főparancsnokának. Higgyétek el, könnyezve jöttem el onnan. Szerettem a katonáimat, a munkámat. Külön köszönettel gondolok vissza arra, hogy kikupáltak a tisztfeleségek. Pestre kerültem. A tiszti kaszinóban sokféle információt szedtem föl. Egy szép napon hívatott a szárnysegéd, közölte velem, hogy úgy gondolják, megállnám a helyemet a vezérkari iskolán. 1928–ban felvételiztem.

– Ugorjunk az időben. Hogyan ítélte meg Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen?

– Érdekel titeket Kassa? Akkor kezdjük. 1941. A központi szállításvezetőség parancsnoka voltam. Alám tartozott a MÁV, az összes vasútvonal felügyelete. Akkoriban a vasútnak volt a legjobb légoltalma, légifigyelő–szolgálata, és a legkorszerűbb híradóhálózata. Minden jelentés a Sziklához és hozzám futott be. Kassa bombázásakor egy távmondatot kaptam: „Kassát bombatalálat érte.” Hogy rövidre fogjam: nem hittem, hogy ez szándékos támadás volt. Ma is meggyőződésem, hogy véletlenül, talán Eperjes helyett bombázták a várost az oroszok. Ott komoly német hírközpont működött. Kassa bombázásának akkor nem volt semmi jelentősége.

– Az ország hadat üzent a Szovjetuniónak. Helyes lépésnek tartotta?

– Először azt kell leszögeznem: szeretném, ha megértenétek. Nem kell, hogy egyet is értsetek velem. Én a proletárdiktatúra alatt szereztem annyi negatív élményt, hogy a bolsevizmus meggyőződéses ellensége legyek. Ma is így vélekedem erről. Soha nem az orosz nép ellen voltam, hanem a bolsevizmus ellen. Ha nem lépünk be a háborúba, akkor az oroszok rajtunk keresztül támadnak a németek oldalába. Ezt meg kellett akadályozni. Lehet, hogy ezt nemzetközi jogi szempontból és más egyéb megfontolás alapján ma sokan másképpen értékelik, én nem tudok ezen a meggyőződésemen változtatni. Magamat hazudtolnám meg, ha ma mást mondanék.

– Aztán jött a nagy összeomlás, a Don–kanyar, a visszavonulás. A kijózanodás a nagy veszteségeket követőén.

– Így volt. Nem voltunk felkészülve a háborúra. A Donnál is csupán megerősített folyamőreink voltak. Tartalék semmi. Az utánpótlás is akadozott. A legénység sem kapta meg azt, ami járt volna neki. A doni tragédia elkerülhetetlen volt.

– Ugorjunk ismét egy nagyot. A kormányzó fegyverszünetet kér, ön parancsot kap, hogy menjen át az oroszokhoz, és tárgyaljon a fegyverszünet feltételeiről. Dálnoki Miklós Bélát, az I. magyar királyi hadsereg parancsnokát ma is szökevényként

emlegetik, mert önnel együtt ment át az oroszokhoz.

– Parlamenti megbízást kaptam. Nem szívesen vállalkoztam a feladatra, de a parancsot végre kellett hajtanom. Nem voltam meggyőződve arról, hogy helyesen cselekszem. Arról, hogy Miklós Béla is velem jött, én nem tehettem. Nem volt kompetenciám arra, hogy ezt megakadályozzam. Különben is úgy gondoltuß hogy estére már vissza is jöhetünk. Az oroszok azonban ott fogtak minket. Hosszú tárgyalásoknak néztünk elébe. Tulajdonképpen ma is hálás vagyok nekik, hogy nem engedtek vissza, mert akkor Szálasiék biztos fölhúztak volna az első fára. Pedig hogy tiltakoztam! Emlegettem a hadi jogot, a parlamenterekre vonatkozó szabályokat, mindent. Nem volt apelláta. Csak 1944. december 31–én érkeztem haza Debrecenbe, amikor az ideiglenes nemzeti kormánynál jelentkeztem. A honvédelmi minisztériumba vezényeltek.

– Kálmán bácsi, Simonffy András Kompország katonái című könyvében sokat idéz öntől. Az a tény, hogy 1981–ben írhattak önről, hogy megszólalhatott, az bizonyos fokig rehabilitációval is felért...

– Tulajdonképpen igen. Hazugságok alapján ítéltek el Rákosiék. Nem igaz az, hogy én akadályoztam a magyar honvédség újjászervezését. Ez csak ürügy volt az eltávolításomra. Talán ha ez nem történik meg olyan hamar, ki is végeztek volna. Engem 1946–ban még elő akartak léptetni: azt mondták, jelentős részem volt az átállásban, a honvédség újjászervezésében. Nem kértem az előléptetésükből. Vörösnek, az akkori honvédelmi miniszternek azt írtam, hogy csak akkor léptessenek elő, amikor nem kell már idegen hatalmak jóváhagyását is megszerezniük, hogy egy magyar honvédtisztet tábornokká nevezhessenek ki. Ezzel persze végleg betettem magam mögött az ajtót. Tantikám, hogy is hívták azt a honvédelmi minisztert, aki mellettem ült, amikor előléptettek? Tudja, boroztunk, söröztünk.

– Na, hogy is hívták?

– Kárpáti… Kárpáti Ferenc.

– Szóval, bekéretnek engem a minisztériumba, hogy meghívjanak egy debreceni ünnepségre, amikor a Magyar Néphadseregből ismét Magyar Honvédség lesz. Jól van, mondtam, elmegyek, de nekem nincs semmiféle egyenruhám. Akkor csináltatunk, mondták. Nekem pedig eszembe jutott: Magyar Honvédség! Akkor most kérem, hogy léptessenek elő. Most elfogadom, amit 1946–ban visszautasítottam.

– Kálmán bácsi, mi a véleménye a jugoszláviai háborúról? A Magyar Honvédség nem képvisel valami nagy erőt. Nem vagyunk egyetlen katonai védelmi szövetségi rendszer tagjai sem.

– Szívesen elmondanám erről a véleményemet, de erre nincs felhatalmazásom. Inkább arról beszélnék szívesen, ami a lelkemet nyomja: ez a honvédség nem az a honvédség, amit én látni szerették. Nincs fegyelem, nincs megfelelő szellem, kiképzés. Ennek egyik okát abban látom, hogy a tisztikar létbizonytalanságban érzi magát. Nem tudják, hogy mikor dobják ki őket, pedig képzett tisztek valamennyien. Amikor én 1921–ben Miskolcra kerültem, szintén voltak ilyen leépítések, Trianon után nem volt szükség annyi tisztre, őket azonban a honvédség elhelyezte a postához, a vasúthoz és egyéb olyan munkahelyekre, ahol kamatoztathatták tudásukat. Bizonyosak voltak abban, hogy még szükség lesz rájuk. Sajnos lett is. Ám a létbizonytalanság érzését nem érezték. Ma magukra hagyják a tiszteket, és ez nagy baj. Tantikám, az urak azt gondolják, hogy maga nem tud jó feketét, főzni. Bizonyítsa be az ellenkezőjét! Úgy hozza be, hogy minket ne zavarjon. Tegye csak le ide elénk! A Tanti, tudjátok, nem a nénikém, a feleségem – mosolyog a vén katona.

– Kálmán bácsi, az elmúlt negyven évben hogyan tudta követni a változó haditechnikai?

– Nem foglalkozhattam a hadtudományokkal. Segédmunkás és pincemester voltam. Csak olvasgattam, ha módomban állt. Most, hogy meghívnak egy–egy gyakorlatra, bemutatóra, örömmel látom, hogy az oroszok technikája igen magas szintű, kiváló. Nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy ami itt negyven évig volt, az mind rossz. Sokan bírálnak, mert hiányolom a cserkészet katonás nevelését, vagy a leventeképzést. Onnan ugyanis a múltban kész, fegyelmezett emberek kerültek a seregbe. Tudtak vigyázzban állni, katonás szellemben éltek, nem voltak nyámnyilák.

– Kálmán bácsi, Habsburg Ottó szerint Horvátország és Szlovénia függetlenségét mielőbb el kellene ismernie az Európai Közösségnek. Ön ezt hogyan látja?

– Ezt a kérdést a nagyhatalom szempontjából kell vizsgálni. Ma az Egyesült Államok az egyedüli nagyhatalom. Vagy alkalmazkodunk politikájához, és nem csinálunk semmit, vagy diplomáciai úton fellépünk kisebbségekért. Minden azon múlik – és ezt mint katona mondom –, hogyan működik a diplomáciánk, hogyan változik meg az Egyesült Államok ebbéli politikája, és mi mennyire tudunk ehhez idomulni. Vagy más esetben milyen hangon tudjuk követelni a magyar kisebbség jogait.

– Mi a teendő ön szerint, miután ismertté vált Barcs szándékos bombázása? Mit kellene tennünk a határok biztonságos védelme érdekében?

– Minden újoncot odarendelnék a határhoz. Egy hét alatt megtanítanám nekik a fegyverek használatát. Ott képezném ki őket a határon. Nem itt hátul, a laktanyák hátsó udvarán. Ezenkívül a rendőrséggel és a határőrséggel szorosabb együttműködést alakítanék ki.

– Nem kérik ki Kálmán bácsi véleményét?

– Nem. De én nem is óhajtok szürke eminenciás lenni. Olyan nincs. Az, hogy öreg vagyok, az nem jelent nálam semmit, de parancsnoklást már nem vállalhatok. Belátom, hogy a korom már gátló körülmény. Az, hogy beleszóljak a dolgaikba, az nonszensz. Jó barátom a miniszter is, az államtitkár is. A honvédelmi bizottságban el szoktam mondani a véleményemet, ez természetes dolog. Azt is megszervezném a határövezetben, hogy aki menekülni akar, az tudja, hová kell mennie. Nem akkor kell intézkedni, amikor a pánik kitör! Meg kell előzni.

– Ha bármilyen támadás érné az országot, véleménye szerint összetartanánk–e mi, magyarok?

– Erre kellene ránevelni az embereinket! Ám ha ezt mondom, akkor én egy vén militarista vagyok.

– Kálmánkám, nem kellett volna neked már elmenni? – kérdezi „Tanti”. – Úgy tudom, ötre jött érted a kocsi!

– Hatra kell jönnie. Ha majd megérkezik, felszól a sofőr… Már mentek? Nagyon élveztem a beszélgetést. Szeretem a fiatalokat, szeretek mesélni. Fideszes barátaimtól pedig gyakorta megkérdezem: „Tudjátok, miért élek én még mindig? Dacból, fiaim, dacból...”

Trizna István-Stoffán György - fotó: Fényes Gábor

 ***

 Ennyi volt az 1991 októberében készült interjú… Kálmán bácsi a következő választást, parlamenti irodájában kísérte figyelemmel. Amikor végeredményt megtudta – történetesen, hogy a kommunistákat visszaválasztotta a magyar nép –, Kálmán bácsi felállt a fotelból, körülnézett, majd döbbenten mondta: – Ezt magyarázzátok meg nekem… – és meghalt.

(S.Gy.)

A pofátlan tarhálástól, névtelen adományozás tiltásáig

Furcsa szokás a magyar közéletben, hogy egy-egy megérdemelt vagy méltatlan büntetést, a megbüntetett a hozzá közelálló olvasókkal vagy pártja tagságával fizettet ki. És persze, a társadalomban van elég idióta, aki zsebébe nyúl és fizet. Egyetlen pillanatig nem gondol sem a tarháló, sem az idióta arra, hogy mit is tesz voltaképpen. Milliomosokat segít ki az, aki a büntetést kifizeti. És esetleg saját családját, saját megélhetését nehezíti… mert a "szegény milliomost" sajnálja.

Nem egyedi esetről van szó, amikor a parlamenti képviselő lódoktor vagy a milliomos sztárújságíró tarhál, de ugyanakkor az emberi jellemtelenség legalja ez a módszer, aminek most a kormány – végre – elejét veszi azzal, hogy megtiltja a név nélküli adományozást. Mind a tarhálósokat, mind az idiótákat nehéz helyzetbe hozza ezzel, hiszen a pofátlanságnak és az emberi butaságnak szab határt. A tarhálók pofátlanságának. Ugyanis jó hazai mentalitás, hogy a társadalom idiótái Orbán-gyűlöletből, vagy egy közismert valaki iránti szimpátiából szeretnek támogatást nyújtani, saját lelkiismeretük megnyugtatása érdekében, akár pénzzel is segítve. Ám egyetlen dolog még mindig nehezen megy: a tettekért való felelősségvállalás. Név nélkül még hagyján, de amikor a nevet is oda kell kanyarintani, na, az már kevésbé vállalható. Bár nem tudom, ötforintos tételek esetében is kell-e a név…  

A jól fizetett ellenzéki hölgyek és urak ezután bajban lesznek, mert ha az NGO nem fizeti ki a megrendelt parlamenti zavarkeltés összegét, akkor a társadalom idiótáitól már nem lehet olyan könnyen adományt kapni. Nyilván lesznek tartva az adományozók.  

A kormány tehát, segített a névtelen adományozás tiltásával a legjellemtelenebb ellenzékieken, mert erővel csiszolt egy csöppet az erkölcsi tartásukon… illetve kierőszakol valami ilyesmit belőlük. Marad nekik a hazudozás és a vádaskodás, mint jellemtelenség. Mert a tarhálás sokkal nehezebbé válik mostantól. Viszont, nagy segítség ez a társadalom idiótáit tekintve is. Hiszen a névtelen adományozó jobbára az unokájára, gyermekeire, vagy a valóban rászorultakra költheti a milliomos tarháló által tőle, eddig kicsalt összeget.

Igaz, a problémát ezzel koránt sem oldotta meg a kormány, de jó úton halad. Mert a tarhálós sem változik olyan könnyen és a társadalom idiótái is nehezen gyógyulnak. Az embertelenség, a hazudozás és a tarhálás pedig ősidők óta létezik.

Mindig a leggazdagabbak tarhálnak és a legszegényebbek az adományozó idióták. Ettől embertelen és az erkölcstelenség alja a tarhálás, aminek most a kormány megpróbál véget vetni. Hiszen a tarhálós ellenzéki és nem ellenzéki kihasználja az idiótát, aki pedig nem ismeri, fel sem fogja ezt a megfontoltan aljas szándékot. Azt, hogy mit is gondolhat a havonta több milliót, munka nélkül bezsebelő tarháló arról, aki eddig névtelenül utalgatott a számlájára? Talán ezt le sem írnám…

(Viszont, hogy már nem lehet név nélkül "adományozni", érdekes látvány lesz, amikor a Kövér László által joggal kiszabott büntetések miatt, a Bazilika lépcsőjén játszik a parlamenti szájherfli-zenekar, Jakab és Hadházi szóló-herflisek vezetésével... hogy a mise után, a hívektől néhány forintot összedarizzon...)

Stoffán György

Miért követelik az Unióban Orbán Viktor fejét?

 

Van egy törvényünk, ami jó. Ideje volt ebben a világméretű szexuális káoszban megvédeni a gyermekeket. A világos és egyértelmű törvényt, amely nem valakik ellen, hanem a gyermekek védelmében született, hihetetlen erővel támadja az egykor volt „művelt Nyugat”. Támadja, mert ők másképpen gondolták. Ők már a tízéves gyermekkel is szívesen létesítenek szexuális kapcsolatot, és ezt törvénybe is foglalták. Nem is akármilyenbe, hiszen az Európai Parlament elsöprő többséggel úgy döntött, hogy a férfiak szülhetnek. Helyes, amit a törvény garantál! Ez a progresszív szexuálmarxisták legfőbb gondja, akik észrevétlenül hatoltak be a modern társadalomba.  Ugyanakkor, a nőknek alapjoguk az abortusz, amit kifejezetten javasolnak is nekik. Ugyanez a törvény megköveteli a homoszexuális propagandát már az általános iskolától kezdve. Vagyis a szerzők gondoskodtak arról, hogy a kicsi fiúkat neveljék anyává, a lányok pedig ne váljanak anyává. Ez meghaladja azt a szodomita pornó-oktatást, amellyel már az egészen fiatalok lelkét el akarják torzítani. Tehát! Nem mi, hanem a gyermekeink lettek a célpont! Minket csak arra kérnek, hogy többé ne legyen gyermekünk a ”hagyományos” módon, az Isten által rendelt szerelem gyümölcseként. Ha mégis, akkor kötelesek vagyunk – lennénk – átadni nekik, vagy erőszakkal veszik el őket tőlünk, szülőktől, amit már néhány országban gyakorolnak is. Ez a progresszív szexuálmarxisták legfőbb gondja, akik mint a skorpió, észrevétlenül betörtek a modern társadalomba és erőszakkal, nagy hanggal és lefizetett segítőkkel magukhoz ragadták a hatalmat. Ez a végső, döntő csata a Jó és a Gonosz között. A többi porhintés, semmi más nem számít. Ez élet-halál kérdés! Meg kellett tehát védeni a gyermeket, akinek a szülő az utolsó védőpajzsa.

Mit teszünk e helyett? Politikai cirkuszokban veszünk részt, örülünk a góloknak a stadionokban, és azon polemizálunk, hogy ki „térgyepel” a műfüvön és ki nem. Nem vesszük észre, hogy a körülöttünk tobzódó világ ránk tör, kikerülhetetlenül megtámad, és ha nem készülünk fel a drámai jövőre, ha nem tudunk önvédelmet alkalmazni gyermekeink, jövőnk és az életünk védelmében, akkor egy őrült ideológia, szenvedő alanyai, vagy gúlába rakott hullái leszünk.

A magyar miniszterelnök világosan lát, hiszen többet tud, mint bármely polgár… és ezt a világos látást a nemzet és a jövő érdekében használja. És nincs könnyű dolga, hiszen a törvény kimondja, amit kimond, nem támad senkit, mégis a törvény ellenében kint lóg a szivárványos rongy a főpolgármesteri hivatal erkélyén, és a rendőrök úgy vigyázzák, mintha a koronázási ékszerek volnának. A magyar miniszterelnököt ócsárolja az erkölcstelen világ, s ennek az erkölcstelenségnek a megtestesítői, a magyar ellenzék jól fizetett árulói is. Számukra rettenetes veszély Orbán Viktor, hiszen ő a normalitás és moralitás utolsó képviselője az EU-ban. Kormánya pedig, a nemzet érdekeinek a szolgálatában dolgozik. Állja a hazugságok, a vádak, a hazaáruló gátlástalanságok tömegét, építi az országot, támogatja a családokat, de mindezt megkötözött kézzel kénytelen tenni, hiszen egy olyan szexuálmarxistává vált konglomerátum tagja vagyunk, amely immár nem partnerként viselkedik velünk, hanem gazdaként akarja a magyar szabadságot sárba taposni. A miniszterelnök és a világon mindenütt támadott törvény melletti kiállás a legfontosabb, amit tehetünk.

Tehát, ezután egészen más kormánykommunikációt kell alkalmaznunk! Egy egészen más stílusra, egy egészen másféle önvédelemre kell felkészülnünk. Meg kell védeni a kormányfőt, a kormányt, önmagunkat, hiszen ma már a felhergelt szexuálmarxista nyugdíjasok is verekedésre emelik a járókeretet, ha valaki véleményt mer mondani a lázító, köztörvényes és magyar gyűlölő pártvezérre vagy hazudozó párjára, akiket a demokrácia nevében a magyar rendőr véd, a normalitást képviselőkkel szemben. Ez a tendencia fokozódik abban a néhány hónapban, ami hátra van még a végleges bukásig, vagy a végleges győzelemig.  

Ha nem akarjuk, hogy szivárványos rongyokba tekerjék az országot, ha nem akarjuk, hogy gyerekeinket erőszakkal elvegyék, mert hittanra járnak… ha nem akarjuk, hogy lelki nyomorék-generációk nőjenek fel a volt Magyarországon, akkor ki kell használni azt az időt ami, még hátravan! Együtt! A kormány és a társadalom közösen. Mert nem várhatunk október 23-áig, amikor felkászálódunk a fotelből és végigmasírozunk a békemeneten az Országházig. Az idő rövid… és élet-halál a tét!  Koncentráljunk a valós problémákra. Mert az, hogy térdelnek, vagy nem térdelnek a világban, szivárványosak a stadionok vagy nem, kit érdekel? A magyar nemzet nem ettől marad meg vagy vész el 2022-ben, hanem attól, hogy képes-e magyar harcos és elkötelezett magyar és keresztény maradni egyszerre! És akar-e Európa vezércsillaga lenni a muszlim megszállással és a világkormány erkölcstelenségével szemben, keresztyén-keresztény magyarként összefogva, közös erővel – itt a Kárpát-medencében, mint Szent László népe… 

Mert 2022-ben csak egyszer osztályoznak. Pótvizsga nem lesz többé!  

Stoffán György

 

A Nicolae Patrubani-jelenség - avagy, az MVSZ "elnökének" végnapjai

 

A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) magyar nemzeti szervezet, amelynek feladata a világ magyarságának összefogása, értékeinek, kultúrájának őrzése és ápolása. 1938-ban alapította Gróf széki Teleki Pál és báró Perényi Miklós azzal a céllal, hogy támogassanak „minden olyan munkát, amely arra irányul, hogy a Kárpát-medencében, megszállás alatt élő magyarok között a magyar nyelvet és kultúrát megőrizze és fejlessze, az összetartást ápolja az anyaország és a megszállt magyarság között, a kapcsolatokat erősbítse, a külföldi magyarok életét és a külföldön elért eredményeit állandóan figyelemmel kísérje.

A második világháború után a szervezet elveszítette nemzetegyesítő szerepét, főleg a nyugati emigrációval való kapcsolattartás lett a feladata, hiszen kémközponttá degradálódott a szervezet.

Ezt a kémközpontot számolta fel és indította újra, eredeti céljainak megfelelően a Magyarok Világszövetségét Csoóri Sándor, mint elnök (1991–2000). 1992-ben került sor a Magyarok III. Világtalálkozójára, ahol Csoóri javaslatot tett a Duna Televízió létrehozására. A Duna TV 1992. december 24-én megkezdte sugárzását.

2000-ben Csoóri Sándor nyugalomba vonult, és a szervezet határon túli lobbija az addigi elnökhelyettest, Nicolae Patrubanit választotta meg elnöknek, amelyet a titkosszolgálati miniszter, Kövér László ellenzett ugyan, de nem indokolta meg világosan, hogy miért. Mindössze annyit tudhatott meg a közvélemény, hogy „van egy múltja”, ami miatt semmiképpen sem akarta a kormány, hogy ez az ember vegye át a szervezet irányítását.

Az idő Kövér házelnököt igazolta, hiszen az elmúlt húsz évben a világszervezet egyre inkább a határon túli nyugdíjasok ellenzéki klubjaként működik, Nicolae Patrubani, diktátorokat megszégyenítő kézi vezérlése alatt. Épp, mint néhai bukaresti druszájának regnálása alatt Románia. Az alapszabályt is ennek megfelelően átírták, a küldöttek pedig nem egy-egy régió küldöttei, hanem az elnök önhatalmúlag elfogadott vagy kijelölt emberei lettek. Emiatt a Főügyészség 38 oldalban írta le a szervezet működését illető kifogásait, de más nem történt. A küldöttgyűlések jegyzőkönyveit és az elnökválasztások módját senki nem vizsgálja, vizsgálta.

A nyílt zsidózás, kormány-és alaptörvény-ellenesség... etc...  

Az elmúlt húsz esztendőben a szervezetből a magyar értelmiség mind kilépett, s maradt az ellenőrizhetetlen múltú, határon túliak kis csoportja, és az idegenből hazatért egykori emigránsok néhány tagja. Burkolók, villanyszerelők és más szakmában jártas mesteremberek, akik „Patruban tenyeréből esznek”, és elnöki utasításra azon siránkoznak, hogy a kormányt, a kormányfőt, az Alaptörvényt ócsárló, és nyíltan zsidózó szervezet nem kap állami támogatást ehhez a „nagy ívű munkához”. Eközben persze, az elnök évi húszmilliós fizetése meglehetősen érdekes kérdéseket vet fel. A székházat, amelyet majd száz éves időre ingyen kapott meg a Csoóri idejében valóban értéket teremtő MVSZ, már teljesen lelakták, noha ezt a házat téglajegyekből építette a Kisgazdapárt tagsága. Ideje volna tehát ezt a székház-bérleti ügyet is felülvizsgálni! Hiszen korábban, az MVSZ tulajdonát képező másik székházat már korábban dobra verték… Senki nem ismeri a kapott ellenérték sorsát.

Kár tehát egy olyan szervezetért, amelynek alapvető feladata nemzet egyben tartása volna, de ehelyett ma, a nemzet megosztásának ördögi terve mellé állt. Igaz, ez a megosztó ámokfutás nem ma kezdődött és meglehetősen rossz irányba mutat.

A román állampolgárságú Nicolae Stefan Patrubani az egyházzal, a Pálos renddel, és mindenkivel összerúgta a port, ugyanis szellemiségével nem fér össze, ha valaki nem fogadja el, hogy ő a világ legokosabb embere és legnagyobb magyarja. Pedig nem az.

De nézzük meg néhány érdekes kérdést felvető programját, megmozdulását.

Politikai és a határon átnyúló felforgató tevékenységét azzal kezdte, hogy elindult – román állampolgárként(!) – a „Quo vadis Erdély” – gyűlöletkeltő előadótúrájára, amelyben lázítani próbálta a székelyeket a románok ellen, amihez a román titkosszolgálatnak érdekes módon egyetlen szava sem volt. A lázítókörút – Istennek hála – nem járt sikerrel, mert a székelynek több esze van, semmint bedőlne egy közismert kolozsvári magyarellenes felforgatónak. A szomorú, hogy ezt a körutat, mint az MVSZ elnöke járta be, lejáratva a szervezetet, és feltéve a megválaszolatlan kérdést: vajon az előadásain megjelenő embereket miért, s Patrubanit miért nem vegzálta a román SRI?

A Pálosok és Patrubány

A Pálos renddel is összetűzésbe került Boldog Özséb szentté avatási ügyében Árva Vince OSPPE miatt, mert mit sem törődve az egyházi rendtartással, hagyománnyal és törvénnyel, Patrubani kezébe vett olyan egyházi ügyet, amelyhez semmi köze nem volt.   

Majd jött a drámai kezdeményezés, amely nem árkot, hanem szakadékot ásott a határon túl és innen élők közé. A kettős állampolgárság aláírásgyűjtése. Igaz, mint ezt később Kövér László is megemlítette, lehetetlen volt akkor még gondolni is arra, hogy ez egy sikeres ügy lesz, és a gyurcsányi magyarellenes kormány regnálása mellett és alatt egy ilyen kezdeményezés meghozná a várt eredményt. Ezt sokan mondták el Patrubáninak, de ő semmilyen tanácsra nem hallgatott és nem is hallgat. Szörnyű lelki állapotba került miatta a székelység és az észak-magyarországi, kárpátaljai magyarság. Ezt a népszavazást máig nem bocsájtotta meg az anyaországiaknak a külső-magyarországi magyar lakosság, noha világos, hogy ennek az egyszemélyű felelőse a román Nicolae Stefan Patrubani.

A 2000-es megválasztásának körülményeire, valamint a kettős állampolgársági bukásra Patrubáni kitalált egy remek – az igazságtól távol álló – magyarázatot, amely arról szól, hogy a parlamentben még Orbán Viktor és Kövér László is az ő népszavazására hivatkozva állította, hogy anélkül nem adhatta volna meg a magyar állampolgárságot  a kormány… ez persze mese, nem igaz, de mindenütt előadja, mintegy önmaga igazolására. Megválasztására pedig azért büszke – és ilyenkor felsorol néhány közismert nevet –, mert a felsoroltak ellenében választották meg… a hogyanra máig nem kapott választ a nagyérdemű. Mint arra sem, hogy újraválasztásait, törvénytelenségek miatt több ízben visszadobta a törvényszék…

Nicolae Patrubani igaztalan állításokkal bíróságokra citáltat magyar embereket, és olyan elnökségi felhatalmazásokra hivatkozik ezekben az ügyekben, amelyek nem léteznek, hiszen hazugsággal veszi, vette rá a mára már világosan látó elnökségi tagokat egy-egy beleegyező aláírásra. 

Nicolae Stefan Patrubani eredeti neve, hivatalos dokumentumon... (forrás: Kvacskay Károly)

Az elnökségi tagok közül egy, még végtelen türelemmel szemlélődő, tudós református lelkész, látva a világszövetség előbb vagy utóbb, de bekövetkező megsemmisülését, levelet intézett, a tagsághoz, amelyben felhívta a figyelmet a jelen helyzetre és annak súlyos veszélyeire, illetve arra, hogy a világszövetséget fontos volna megmenteni. Patrubani azonban nem értett a levélből, hazudozva, fenyegetésként adta elő a történetet, nyomozni kezdett és egy másik elnökségi taghoz verőembereket is küldött, hogy annak lemondását, ha kell erőszakkal, de elérje. Elérte… erőszakkal. Azt a kommunista időt idézve, amelyben Ceausescu alatt Bukarestben szocializálódott.  

A történet még hosszú lenne, s talán a mai MVSZ már nem is ér annyit, hogy folytassuk. Azonban, egy nemes kezdeményezésről, az 1938-ban alapított magyar szervezetről beszélünk, amely megérdemelne egy méltó vezetést, hazudozás, gyűlölködés és tőről metszett ceausescui magatartás, cezarománia és magyarellenesség nélkül, csak a magyar érdekeket szolgálva, politikamentesen. Bizonyára volna, aki elvállalná, akár az elhazudott húszmilliós éves fizetés nélkül is. Visszaállítva az MVSZ-t arra a nemzeti elkötelezettségű, tisztességes pályára, ahol béke és a nemzetek közötti megbékélés szelleme honol, a magyar érdekek szolgálata érdekében. Amint a tagság és az egész magyar nemzet elvárja!

Talán még nem késő…

És álljon itt befejezésül a jó szándékú levél, amelyet a tudós könyvtáros, Nagytiszteletű Kiss Endre József vetett papírra, belülről látva azt a szánalmas ámokfutást, amelyet ma tapasztalni lehet ebben a szervezetben…

„Patrubány Miklóst pedig meg kell menteni!

Azért kell megmenteni, mert – akárhogyan is – a magyarság egyik prominens szervezetének a vezetője volt, s pusztán ezért – függetlenül attól, hogy jobbról és balról hogyan értékelik a tevékenységét – a tisztségéből kifolyólag tiszteletet érdemel.    

Már több mint két évtizede vezető pozícióban harcol. Ezek a küzdelmek megviselték fizikailag és mentálisan egyaránt. Róla is megállapítható - akár érzi a kort, akár nem érzi - hogy a munkabírása, gondolkodása nem olyan már, mint 20 évvel ezelőtt, mint ahogyan a miénk sem. Mindebből következik, hogy a határozatai nem egyszer – de észrevehetően egyre sűrűbben hagynak kívánnivalókat maguk után.

Látnunk kell egy folyamatnak az elejét és a közepét, amit az életútját követve ismerhetünk és láthatjuk, hogyan körvonalazódik a várható befejezése. Tudjuk, hogy milyen vezetői, szervezői, politikusi, diplomáciai tehetséggel bír, de tudjuk azt is, hogy az évek múlásával az ezekből származó erények megkoptak és kopnak. A folyamat végén ott van az önmagára, egészségére és a közre, a nemzetbiztonságra egyaránt veszélyesebb, öregedő ember a már ellentmondásos döntéseivel, eléggé át nem gondolt vállalásaival, a nem helyén való nyilatkozataival, amikor a tevékenységébe egyre súlyosabb hibák csúsznak. Napjainkban semmilyen civil vagy közéleti szervezet vezetése nem lehet az, amely nemhogy nem számol a magyarságra váró, politikai katasztrófa helyzettel, de arra az útra tévedhet, melyen a magyarság összefogását akadályozza és az általa vezetetteket az országrontás, sőt – az eseménynek eszkalálódásával - nemzetárulás vétkeivel terhelheti.

Első sorban a legközelebbi híveihez fordulok: - ti, akik – legtöbben – elkötelezettjei vagytok, úgy érzitek, hogy sokkal tartoztok neki, erős kötelékek kapcsolnak hozzá, s a hozzá való, személyes hűségetekhez nem fér kétség - kérdezzétek meg magatoktól: csak az egyéni önzés mozgat benneteket vagy hajlandók vagytok tenni azért, hogy az embertársatok ne érje meg a leépüléssel járó, szomorú véget? Ha kötődtök hozzá, ha van bennetek felebaráti szeretet, akkor segítsetek rajta!

Ismerve az érintett természetét, kimondhatjuk, hogy ez a nemcsak nehéz, hanem emberileg szinte lehetetlen feladat és a megoldására nincs sok esély. Konoksága, amiből korábban nem egyszer erényt kovácsolt, most nem használ sem neki, sem az ügynek. Nem könnyű neki, mivel sokat áldozott az életéből azért a szervezetért, amelyhez egzisztenciálisan is kötődik és nem egyszerű dolog egyik napról a másikra életformát, tevékenységet változtatni. Nem könnyű nektek sem közös nevezőre jutni vele a helyzet megítélésében és a jó irány felé tanácsolni, a váltáshoz bátorítani, a megfelelő döntésében támogatni.

De mégis ti álltok hozzá a legközelebb, s talán ti tudjátok megbeszélni vele, hogy most váltson, ne késlekedjen, kerülje el a folyamat végét, ami a legrosszabbat is magával hozhatja, nemcsak az ő személyes sorsára, hanem – ezzel párhuzamosan – a Magyarok Világszövetségére is.

Kimondhatjuk – bár lehet szépíteni – hogy gyakorlatilag ma ő a MVSZ megtestesülése: ha őt megmentjük, a szervezeten is segítünk. Most még érdemei elismerése mellett, a tisztelői körében válthat, és szépen mehet el, pozitív emléknyomokat hagyva maga után. Holnap azonban már késő lesz, mert a végzet kérlelhetetlenül beteljesedik. Munkálkodjatok azért saját érdeketekben is és mentsétek meg Patrubány Miklóst és vele a maradék MVSZ-t!

Sárospatak, 2021. május 15.”

 

Írta és a levelet közreadja: Stoffán György

http://hunhir.info/hirek/anyaorszag/2010/05/09/Nagyon-sulyos-vadak-Patrubani-Nicolae-Stefan-ellen/?fbclid=IwAR1ilDBDJ4qkUFjps6T1OCX-vNOvv7APN9wBr0HMAOOW2zK8KqmOa1YsoEQ

https://bendeguz.info/news.php?extend.266&fbclid=IwAR1fk3fbj1un3tXjZXUGGIH3XELI0qjZ0aPtV2FT2BcXx9h8l1lWr0f5P9Y

Bencsik András és a pápa-ügy

Érdekes konzekvenciákat vonhattunk le az elmúlt napokban megjelent, ma már fake newsként kezelt hír közzétételét - valójában egy homályos diplomáciai cirkuszt - követően. Manapság a megosztottság és az emberi butaságból eredő ellenkezés, a vakság és túllihegett, de kötelező „pápa-hűség” mindent rombol, ami az útjába kerül. Nem tudunk semmi pontosat, nincsenek megbízható információink. Csupán azt látjuk, hogy a kötelező tisztelet, a keresztényi szeretet és a gyűlölködés mérgező kevercse ömlött össze ebben a méltatlan, de sajnos a korábbi vatikáni megnyilvánulások ismerete alapján hihető ügyben és hírben, miszerint "Róma püspöke nem kíván találkozni a magyar állami vezetőkkel"…

 Ha igaz volt a hír, amely bejárta a világsajtót és benne az egyházi médiumokat is, úgy jogos a felháborodás is, aminek minden normálisan gondolkodó magyar, keresztény ember, így a média ekként elkötelezett munkatársai is hangot adtak. Napokon keresztül semmilyen ellenkező egyházi nyilatkozatot nem olvashattunk a történtekről, csak a külföldi lapokból kapott a magyar sajtó magyarázatokat és hozzászólásokat. Nem hagyhatta ezért az ügyet szó nélkül a Sajtóklub sem, ahol Bencsik András emberi hangon, és magyar, keresztény érzelmekkel, ugyanakkor kategorikusan elmondta véleményét, mint tette a műsorvezető Bayer Zsolt is - teljes joggal. E véleményekkel egyet kellett értenünk – hangsúlyozom –, abban az esetben, ha a hír igaz. Ám, mert más hivatalos egyházi információ nem volt, tehát, ott és akkor, a hír a maga valóságában értékeltetett. Hiszen, nem lehetett elmenni szó nélkül az ellenzék már megszokott, de ebben a kérdésben a legarcátlanabb módon közreadott kormányellenes és Bergogliot dicsérő vélemény cunamija mellett sem.

Majd, egy nappal később, mintegy baloldali, liberális fake newst cáfolta meg a hírt a püspökkari titkárság, amit, ha időben megtesz, meg tudott volna tenni, az egész vihar elkerülhető lett volna. Ám, nem tudott megtenni, mert akár igaz volt a hír, akár nem, ennek az ügynek súlyos diplomáciai terhe ránehezedett az Eucharisztikus Kongresszust szervező, és arra készülő katolikus egyházra…

A titkárság bejelentése után, igazán nem keresztényi módon, gyűlölködve kezdték ki kollégáimat, kivált Bencsik Andrást, akitől egyenesen bocsánatkérést követelt egy-egy elvakult bergoglionista. Bencsik bűnéül felrótták, hogy Bergogliora azt merte mondani, hogy keresztényellenes magatartást tanúsít. E kijelentés pedig, arra ösztönözte az általam is nagyra becsült embert, hogy vádaskodva, és Bencsik keresztény voltát és hitét megkérdőjelezve támadjon… ez pedig nem méltó dolog sem a támadóra sem a megtámadottra nézvést. Ezt teszi tehát egy máig nem tiszta ügy, és a feltehetően ködösített valóság. Egymásnak esünk, egymást próbáljuk a pápa iránti vak tiszteletből, a valóságot teljesen kizárva megsemmisíteni, egymás értékeit és hitét semmibe venni… és közben Jézusra hivatkozunk.

Felteszem a kérdést: Ha egyáltalán elhittük, elképzelhetőnek tartjuk, hogy Bergoglio nem hajlandó a magyar vezetőkkel találkozni, mert a migrációs politikánk nem felel meg az ő (ezerszer bizonyított) ebbéli felfogásának, akkor kiben van, és hol van a hiba?  Ha feltételezzük egy hírt olvasva, hogy a hír igaz lehet, akkor van-e alapja e feltételezésnek? Nem Bergoglio mondta-e, hogy a migráció nem veszélyezteti az európai kereszténységet? Nem Bergoglio pontifikátusa keltett teljes káoszt és ellenségeskedést, liberalizmust és Krisztus tanításaival szembe menő gondolatokat az egyházban? Nem ő hasonlította a magyar miniszterelnököt Hitlerhez, illetve a magyar közgondolkodást az 1933-as német közgondolkodáshoz? És sorolhatnám azokat a súlyos sérelmeket, amelyek a csíksomlyói látogatás alkalmával is kézzelfoghatóak voltak.

Nem tisztem Bencsik András védelme, hiszen nem szorul rá. Ám, amikor méltatlan támadás ér egy világosan és magyar keresztény emberhez méltón gondolkodó kollégát, aki meglehetősen sokat tett le a nemzet megmaradása érdekében a nemzet asztalára, akkor kötelességem szólni. És szólok a támadó érdekében is… mert ma nem Bencsik Andrásnak kell bocsánatot kérnie Bergogliotól, hanem a meggondolatlan támadónak Bencsik Andrástól…

Ma nem az a kérdés, és nem az a lényeg, hogy Bergoglio úr óhajt-e találkozni a magyar állami vezetőkkel, hanem az, hogy szeretetben és Krisztus követésében mi, magyarok egyek tudjunk maradni. Mert ez a megmaradásunkat is szolgálná. És megjegyzem: Bergoglio úr egy intézményrendszer és egy állam vezetője, csupán. Az egyház az, amit a Szentlélek irányít, és az egyház maga a hívek közössége. Pápák jönnek és pápák mennek. A keresztény magyarságnak pedig, legyen az katolikus vagy protestáns, a nemzet érdekében és nemzeti megmaradása jegyében Krisztust követve össze kell fognia. Mert lesz még olyan pápa, aki örömmel és szeretettel fordul nemzetünk felé, Mária országa felé, az ezerszáz éve Krisztust követő nép felé. Ezt a reményt pedig nem adhatjuk fel, és egy vatikáni politikus miatt nem törhetünk egymásra…

Stoffán György

A vallásos ellenzék, a pogány Fidesz és a pápalátogatás…

Egyre érdekesebb, és vallási szempontból sem elhanyagolható diplomáciai és evangelizációs eseményeket hoz a fizetőssé vált Eucharisztikus Kongresszus pápai látogatása. Mint azt a fősodratú média már közölte vatikáni kiszivárogtatás alapján, Bergoglio, Róma püspöke – alias Ferenc pápa –, nem hajlandó találkozni a magyar állami vezetőkkel szeptemberben, mivel a háromórás villámlátogatás, mindössze az Eucharisztikus Kongresszus záró miséjére korlátozódik.

A hírt a baloldali sajtó örömmel kürtölte világgá azzal, hogy Ferencünk bátran orrba vágta Orbán Viktort és kormányát, de nem gyakorolta a sokat hangoztatott kegyelmet Áder Jánossal kapcsolatban sem. Az indok a magyar migrációs politika, amelyet Bergoglio felkarolt és azóta sem enged abból, hogy a migráció nem veszélyezteti a kereszténységet. Igaz, a 85 éves Jacques Hamel atya éppen misézett, amikor két iszlamista fegyveres betört a kis franciaországi templomba és nemes egyszerűséggel lefejezte az öreg papot…, hogy a többi nem veszélyes esetet ne is soroljuk.

Nos, a magyar kormány, amely adóforintjainkból támogatja az őszi kongresszust, és államtitkári szinten segíti az üldözött keresztényeket, elesik attól a kegytől, hogy az egyházban soha nem látott káoszt teremtő argentin érsekkel parolázhasson. E súlyos csapást azonban már magyarázzák a hivatalos egyházi sajtóban, ám, ebből már nem lehet jól kijönni. A Vatikán nem ad ki hivatalos nyilatkozatot, nem cáfol, nem erősít meg, így a nagyvilág csupán a szélsőséges és egyre erősödő politikai háborút követheti figyelemmel – megint magyar ügyként – a világsajtóban.

A hazai ellenzék prominensei már bele is kapaszkodtak ebbe a vatikáni öngólba, és olyan katolikusok lettek hirtelen, hogy maga Prohászka Ottokár vagy Mindszenty József is megirigyelhetné ezt a nemzeti keresztény elkötelezettséget, amit Karácsony Geri és Szél Berni tanúsít. Ez utóbbi már külön szekciót jelölt ki a pokolban az Orbán-kormány számára, Karácsony pedig, félreértette a vatikáni hírt… ugyanis, Bergoglio nem azt mondta, hogy vele akar találkozni Áder János és Orbán Viktor helyett. Geri azonban már úgy várja a vatikáni államfőt, mintha ő hívta volna meg… A protokollfőnök valószínűleg Kamugeri mellett, maga a nagy ó-szövetségi, politikai zseni-testvér, Jakab páter... bocsánat ... Péter lesz. Cseh Katalin pedig, a Hősök terén adja át az egyesített liberál-szoci-katolikus, felszabadítás teológiát valló  ellenzék közös ajándékát, a botmixert...  

A sokszor bérmálkozott Feri nem nyilatkozott még, de minden bizonnyal ki fogja osztani a nemzeti sajtót abban a kérdéskörben, hogy miként kell viselkedni a pápával szemben… Hiszen, neki van tapasztalata. (Ő oktatta ki II. János Pált, mert rossznéven vette, hogy hitvesét nem engedték be a Vatikánba, mert a rokonság kissé sáros volt az Ali Agca által elkövetett merénylet bonyolításában.)

Ma már az sem elképzelhetetlen, hogy Gyurcsányt diakónussá szentelik, és Dobrev, valamint Szél lesznek az első női püspökök a begoglionsita egyházban. Karácsony pedig, majd megkapja Pannonhalmát. És a Vatikánban mostantól nem Mária országaként emlegetik majd Magyarországot, hanem Klárika vagy Bernike országaként… hiszen, ma a hazai ellenzék minden eddigi cselekedetét felülmúlta: kereszténységre és a pápával kapcsolatos magatartásra tanítja Magyarország kormányát… (berugdosva a történelmi szőnyeg alá a szerzetesrendek feloszlatásának, az egyházi iskolák bezárásának, sok száz pap kiirtásának és elüldözésének piti problémáját…). 

Talán nem is baj, ha ezek védik a vatikáni skandallumot előidéző öregurat… hiszen az igazolja mindkét felet…

Stoffán György

***

    Ps.: A Magyar Katolikus Püspöki Kar sajtója azt közölte, hogy Msgr. Jorge Mario Bergoglio mégis találkozik a magyar állami vezetőkkel az Eucharisztikus Kongresszus zárómiséje pápai programjában. Így, a nemzetközi sajtóban napokon keresztül marcangolt hír, amely minden oldalon vezető helyet foglalt el, és komoly indulatokat generált, csupán kacsa volt. (A változást a Nemzeti Napló inkább a magyar egyházi diplomácia, nevezetesen Erdő Péter prímás sikerének tartja.) Szeptember 12-én azonban, úgyis kiderül minden. 

    Ha valóban megtörténik a diplomácia előírásai és a hagyományok szerinti üdvözlő találkozó, akkor cikkem bíráló részéért megkövetem az illetékeseket. Ami társadalmunk legalját illeti, róluk a színtiszta igazat írtam, tehát velük, a lehetséges találkozó után nincs dolgom...  

S. Gy. 

Stoffán György: Trianon és Párizs után is van élet! – Gondolatok a 101. évfordulón

Harmincnyolc évvel utána születtem. Mégis megannyi emlék gyötör, amikor rá gondolok. Örömök és fájdalmak váltják egymást, hiszen ezer év történelmére emlékezem, mint minden magyar, ha arra a júniusi napra gondolok. És ebben az ezer esztendőben Észak-Magyarországgal kezdődik az emlékezés, hiszen atyai felmenőim Kassa és Szepsi környékén születtek, éltek és haltak meg magyarként, cipszerként, évszázadokon keresztül… és porrá lettek a sírok is… hiszen, ma már Rájuk csak a temetői közös keresztnél gyújtott mécsessel emlékezhetem. Akárcsak arra a Magyar Királyságra, amely nélkül Magyarország nem létezhet. Ma sem!

És emlékezem anyai felmenőimre, akik 1713-ban választották ezt a keresztény birodalmat új hazájuknak, s építették Fertő-Fehéregyházától, Pöstyénen és Marosvásárhely keresztül Pest-Budáig, három évszázadon keresztül földbirtokosként, gazdálkodóként, vendéglősként, amíg – mert bajorok voltak, és saját anyanyelvüket beszélték – földönfutókká nem tették őket azok, akik vadul megcsonkították a magyar nemzetet és eltörölték a Magyar Királyságot… amely nélkül Magyarország nem létezhet. Ma sem!

És emlékezem az egykori magyar nemzetre, amely évezredekig büszke és tisztességes nemzet volt. Amely ragaszkodott hazájához, és élete árán védte a keresztény-keresztyén értékeket, hittel és tántoríthatatlan elkötelezettséggel, de amelyet meglázott és földönfutóvá tett ugyanaz a hatalom… és ennek következtében ez a nemzet önpusztítóvá vált, s úgy szaporodott el benne az árulók hada, mint az éjjeli poloskainvázió.

S, ha nem emlékezem évszázadokra, csak a mai kort szemlélem a nemzeti tragédia tükrében, akkor is egy folyamatos pusztulást, megsemmisülést, hosszú agóniát kell látnom. Mert százegy esztendeje tart a megszállás, az öndeportálás, az elnyomás, az árulás, borotvapengén táncol a józan gondolkodás, és nincs őszinte szó, mert a megfelelési kényszer nem engedi kimondani az igazságokat. Csak ködösítve emlékezünk, s el-elhagyjuk a lényeget még akkor is, ha már mindenki mindet kimondhat. Mi, magyarok mégis mást mondunk, hogy tetsszék az ellenségeinknek, hogy megfeleljen a világpolitikai trendeknek, s önként odahajtjuk a fejünket a nagy, közös európai guillotine borotvaéles pengéje alá. Vakok, önámítók, és erőtlenek lettünk. Hazudtunk magunknak rendszerváltást, hazudtunk uniós aranyéletet, bécsi kávéházat, nemzetiségi békét a megszállt területeken, és aláírtunk aljas és nemzetáruló alapszerződéseket a szenvedők feje fölött a megszállókkal. Miközben azok, akikkel „oly jó kapcsolatban vagyunk”, elveszik az anyanyelvet, az iskolákat, büntetik hagyományainkat, vegzálják papjainkat… és végül az önös érdek és a megfelelési kényszer mindenkit árulóvá tesz, mert félelemből és gerinctelenül nem mondjuk ki az igazságot. A félelem legyőzi a nemzetet, a hitet, a jövőt, mert nem merjük kimondani, hogy Mária országa vagyunk, hogy a Kárpát-hazában jogaink vannak, hogy az, amit az elmúlt százegy évben tettünk, csupán helyezkedés, meghunyászkodás, idegen hatalmak szolgálata volt… megfelelni akarás, merő öngyilkosság. Keresztény értékeket védünk hit nélkül, és nem vesszük észre, hogy a kapitalizmus is annyira keresztényellenes, mint a kommunizmus, hiszen egy tőről fakad…

Elgondolkodom Trianonon és Párizson… ellenségeink céljain, e két dátumot illetően. És világossá válik minden, ami a mához vezette Magyarországot: Megszüntették a keresztény magyar birodalmat, hiszen a kereszténység nem fért és nem fér bele az évszázadokra előre tervezett világkormány ideológiába, kivált, hogy a magyar katonanép, és meg is tudta védeni magát. Látjuk, hogy ma az egységes vallás kialakításán dolgoznak az egyházak vezetői… Megszüntették a Magyar Királyságot, mert a magyar apostoli királynak, a katolikus egyház feletti, Istentől ráruházott vétójoga volt. Tehát, azt végleg el kellett törölni. Megszüntették a szerzetesrendeket, az egyházi iskolákat, s a tudós professzorok gyárudvarokat sepertek, miközben a gyorstalpalón végzett „jó káderek” kezdték oktatni a magyar fiatalságot… és közben legyilkolták, kirabolták és elüldözték azt a társadalmi osztályt, amely genetikailag volt kódolva az ország vezetésre évezreden át. Maradt a „hozott anyag”, mint a külvárosi szabóműhelyben… Mert ez is Trianon és Párizs következménye. Ugyanannak a nemzetközi forgatókönyvnek a része, amely ma, Magyarországot is a Nyugathoz akarja „igazítani”.

Trianon, Párizs, kommunista diktatúra, rendszerváltás, uniós csatlakozás… megsemmisülés. Egy rend nélküli, drámai folyamat, szenvedő alanyai vagyunk, tele indokolatlan félelmekkel, egy anarchia kellős közepén, amelyet ma demokráciának titulálnak. Állandóság, nyugalom, jogbiztonság, erkölcs és hit nélkül. Királyság nélkül! Pedig, a királyság az az egyetlen államforma – és egyben lehetőség is –, amely évezredekig működött, amely biztosította a nyugodt és kiegyensúlyozott fejlődést, rendet tartott és gondoskodott az állampolgárokról, vigyázta a hagyományainkban gyökerező jogrendet… szemben azzal a tömény hazugsággal, amit a királyságról a marxista történettudomány állít és amit a rendszerváltásnak nevezett valami sem tudott eltörölni.

Igen… egyetlen válasz van a magyar sorstragédiára: a Magyar Apostoli Királyság visszaállítása. A keresztény magyar állam újraszervezése, az erkölcs és a hazaszeretet, az állandóság és a biztonság törvényesítése. Erre pedig nem kell más bizonyosság, mint az elmúlt ezer év és az elmúlt cca. nyolcvan év összehasonlítása. Világosan láthatjuk, hogy a királyság megszűnése óta a nemzet – és minden európai nemzet – csak vergődik, agonizál, és egyre lejjebb süllyed, ami végül a rabszolgasághoz vezet. A nemzeti önbecsülést azonban a nép, egymaga soha nem tudja érvényesíteni. A nép megtestesítője a Szentkoronával koronázott magyar király, akit nem négyévenként választanak, hogy négyévenként mindent leromboljon egy új hatalom, majd a következő elkezdjen ismét építeni…

Trianon és Párizs terhe, lelki, politikai és szellemi nyomora, a demokráciának nevezett káosz, egyedül az Isten segítségével és hittel visszaállított Magyar Királyságban múlhat el.

Nevetségesnek, ostobaságnak tűnhet mindez. Ám, ha csak hárman kezdenek el gondolkodni a fentiek igazságán és lehetőségén, akkor már megérte leírnom e június 4-re szánt gondolatokat…

Isten áldja Mária országát! Isten áldja Magyarországot! 

 

Sum paratus - Mindszenty az igazság tükrében - rendhagyó könyvbemutató + videó

És egy olvasói vélemény...  

Stoffán György jóvoltából egy nagyszerű könyvet tarthat a kezében az olvasó, amelyet élvezet olvasni és olyan érdekfeszítő, hogy egyszerűen nem lehet letenni. Írója hihetetlenül nagy adatgyűjtést végzett és ezt nem szárazon, hanem , lebilincselően ültetett át a könyvformába. Az író hercegprímásról összegyűjtött adatai, egytől egyik megdöbbentik az olvasót, és ezt olvasva megjelenik előttünk egy igazi magyar hős, akinek életpályája csak a legnagyobb magyar történelmi személyekkel állítható párhuzamba. Ugyanakkor az ebben szereplő személyeket – akiknek neveit az Internet oldalain, vagy a lexikonokban is megtalálhatjuk – autentikusan és igen jó írói vénával ültetett át a szerző könyve szereplőivé. A könyv alapjában egy hiányt pótló írás, amelyhez hasonló ebben a témában, a rendszerváltást követő eddig eltelt több mint 30 évben, a maga komplexitásában és kvalitásában még nem kerülhetett az olvasó elé. Olyan elfelejtett időszakról szól ez a könyv, amelyet – a háborút követő évtizedekben – elfelejttettek velünk, nem akarván, hogy erre visszaemlékezzünk. Éppen ezért, őszintén örülhetünk, hogy megszületett ez a könyv, és igazán privilegizáltnak érezheti magát az az olvasó, akinek a könyvespolcán ez a könyv megtalálható. Köszönet érte, hogy a szerző ilyen tartalmas könyvvel lepett meg bennünket, amellyel kapcsolatban – minden túlzás nélkül – felmerülhet bennünk az az óhaj, hogy mihamarabb váljon a magyar gimnáziumok kötelező olvasmányává! Isten áldja meg azt a kezet, és azt a katolikus, magyar hazaszeretetet, amellyel ezt a könyvet megírták! Ad maiorem Dei gloriam!

Dr. vitéz T. Túri Gábor

Darmstadt - Budafok