Harmincnyolc
évvel utána születtem. Mégis megannyi emlék gyötör, amikor rá gondolok. Örömök
és fájdalmak váltják egymást, hiszen ezer év történelmére emlékezem, mint
minden magyar, ha arra a júniusi napra gondolok. És ebben az ezer esztendőben Észak-Magyarországgal
kezdődik az emlékezés, hiszen atyai felmenőim Kassa és Szepsi környékén
születtek, éltek és haltak meg magyarként, cipszerként, évszázadokon keresztül…
és porrá lettek a sírok is… hiszen, ma már Rájuk csak a temetői közös
keresztnél gyújtott mécsessel emlékezhetem. Akárcsak arra a Magyar Királyságra,
amely nélkül Magyarország nem létezhet. Ma sem!
És
emlékezem anyai felmenőimre, akik 1713-ban választották ezt a keresztény
birodalmat új hazájuknak, s építették Fertő-Fehéregyházától, Pöstyénen és
Marosvásárhely keresztül Pest-Budáig, három évszázadon keresztül
földbirtokosként, gazdálkodóként, vendéglősként, amíg – mert bajorok voltak, és
saját anyanyelvüket beszélték – földönfutókká nem tették őket azok, akik vadul
megcsonkították a magyar nemzetet és eltörölték a Magyar Királyságot… amely
nélkül Magyarország nem létezhet. Ma sem!
És
emlékezem az egykori magyar nemzetre, amely évezredekig büszke és tisztességes nemzet
volt. Amely ragaszkodott hazájához, és élete árán védte a keresztény-keresztyén
értékeket, hittel és tántoríthatatlan elkötelezettséggel, de amelyet meglázott
és földönfutóvá tett ugyanaz a hatalom… és ennek következtében ez a nemzet
önpusztítóvá vált, s úgy szaporodott el benne az árulók hada, mint az éjjeli
poloskainvázió.
S, ha nem emlékezem évszázadokra, csak a mai kort szemlélem a nemzeti tragédia tükrében, akkor is egy folyamatos pusztulást, megsemmisülést, hosszú agóniát kell látnom. Mert százegy esztendeje tart a megszállás, az öndeportálás, az elnyomás, az árulás, borotvapengén táncol a józan gondolkodás, és nincs őszinte szó, mert a megfelelési kényszer nem engedi kimondani az igazságokat. Csak ködösítve emlékezünk, s el-elhagyjuk a lényeget még akkor is, ha már mindenki mindet kimondhat. Mi, magyarok mégis mást mondunk, hogy tetsszék az ellenségeinknek, hogy megfeleljen a világpolitikai trendeknek, s önként odahajtjuk a fejünket a nagy, közös európai guillotine borotvaéles pengéje alá. Vakok, önámítók, és erőtlenek lettünk. Hazudtunk magunknak rendszerváltást, hazudtunk uniós aranyéletet, bécsi kávéházat, nemzetiségi békét a megszállt területeken, és aláírtunk aljas és nemzetáruló alapszerződéseket a szenvedők feje fölött a megszállókkal. Miközben azok, akikkel „oly jó kapcsolatban vagyunk”, elveszik az anyanyelvet, az iskolákat, büntetik hagyományainkat, vegzálják papjainkat… és végül az önös érdek és a megfelelési kényszer mindenkit árulóvá tesz, mert félelemből és gerinctelenül nem mondjuk ki az igazságot. A félelem legyőzi a nemzetet, a hitet, a jövőt, mert nem merjük kimondani, hogy Mária országa vagyunk, hogy a Kárpát-hazában jogaink vannak, hogy az, amit az elmúlt százegy évben tettünk, csupán helyezkedés, meghunyászkodás, idegen hatalmak szolgálata volt… megfelelni akarás, merő öngyilkosság. Keresztény értékeket védünk hit nélkül, és nem vesszük észre, hogy a kapitalizmus is annyira keresztényellenes, mint a kommunizmus, hiszen egy tőről fakad…
Elgondolkodom Trianonon és Párizson… ellenségeink céljain, e két dátumot illetően. És világossá válik minden, ami a mához vezette Magyarországot: Megszüntették a keresztény magyar birodalmat, hiszen a kereszténység nem fért és nem fér bele az évszázadokra előre tervezett világkormány ideológiába, kivált, hogy a magyar katonanép, és meg is tudta védeni magát. Látjuk, hogy ma az egységes vallás kialakításán dolgoznak az egyházak vezetői… Megszüntették a Magyar Királyságot, mert a magyar apostoli királynak, a katolikus egyház feletti, Istentől ráruházott vétójoga volt. Tehát, azt végleg el kellett törölni. Megszüntették a szerzetesrendeket, az egyházi iskolákat, s a tudós professzorok gyárudvarokat sepertek, miközben a gyorstalpalón végzett „jó káderek” kezdték oktatni a magyar fiatalságot… és közben legyilkolták, kirabolták és elüldözték azt a társadalmi osztályt, amely genetikailag volt kódolva az ország vezetésre évezreden át. Maradt a „hozott anyag”, mint a külvárosi szabóműhelyben… Mert ez is Trianon és Párizs következménye. Ugyanannak a nemzetközi forgatókönyvnek a része, amely ma, Magyarországot is a Nyugathoz akarja „igazítani”.
Trianon, Párizs, kommunista diktatúra, rendszerváltás, uniós csatlakozás… megsemmisülés. Egy rend nélküli, drámai folyamat, szenvedő alanyai vagyunk, tele indokolatlan félelmekkel, egy anarchia kellős közepén, amelyet ma demokráciának titulálnak. Állandóság, nyugalom, jogbiztonság, erkölcs és hit nélkül. Királyság nélkül! Pedig, a királyság az az egyetlen államforma – és egyben lehetőség is –, amely évezredekig működött, amely biztosította a nyugodt és kiegyensúlyozott fejlődést, rendet tartott és gondoskodott az állampolgárokról, vigyázta a hagyományainkban gyökerező jogrendet… szemben azzal a tömény hazugsággal, amit a királyságról a marxista történettudomány állít és amit a rendszerváltásnak nevezett valami sem tudott eltörölni.
Igen… egyetlen válasz van a magyar sorstragédiára: a Magyar Apostoli Királyság visszaállítása. A keresztény magyar állam újraszervezése, az erkölcs és a hazaszeretet, az állandóság és a biztonság törvényesítése. Erre pedig nem kell más bizonyosság, mint az elmúlt ezer év és az elmúlt cca. nyolcvan év összehasonlítása. Világosan láthatjuk, hogy a királyság megszűnése óta a nemzet – és minden európai nemzet – csak vergődik, agonizál, és egyre lejjebb süllyed, ami végül a rabszolgasághoz vezet. A nemzeti önbecsülést azonban a nép, egymaga soha nem tudja érvényesíteni. A nép megtestesítője a Szentkoronával koronázott magyar király, akit nem négyévenként választanak, hogy négyévenként mindent leromboljon egy új hatalom, majd a következő elkezdjen ismét építeni…
Trianon és Párizs terhe, lelki, politikai és szellemi nyomora, a demokráciának nevezett káosz, egyedül az Isten segítségével és hittel visszaállított Magyar Királyságban múlhat el.
Nevetségesnek, ostobaságnak tűnhet mindez. Ám, ha csak hárman kezdenek el gondolkodni a fentiek igazságán és lehetőségén, akkor már megérte leírnom e június 4-re szánt gondolatokat…
Isten
áldja Mária országát! Isten áldja Magyarországot!