„Tűzmester szerettem volna lenni... ” Egy régi, de ma is aktuális interjú

Századunk obsitosa – Kéri Kálmán vezérezredes

Született 1901–ben, az észak-magyarországi Iglón. Iskolái: tüzérségi hadapródiskola, Ludovika Akadémia, vezérkari iskola. 1921–től tüzértiszt, majd a vezérkarban szolgál. 1942–től vezérkari ezredes. Bariba Károly, Nagybaczoni Nagy Vilmos, Csatai Lajos honvédelmi miniszterek szárnysegéde és irodáik főnöke. 1944–ben a Kárpátokban küzdő VI. római hadtest, majd az I. magyar hadsereg vezérkari főnöke. 1944 őszén parlamenter, később a moszkvai fegyverszüneti tárgyalóbizottság tagja. 1945 januárjában a debreceni ideiglenes kormány honvédelmi minisztériumának katonai főnöke. Ezt követően több szovjet és magyar internálótábor, börtön „lakója”, többek között recski rab. Szabadulása után éjjeliőr, segédmunkás, pincemester, raktáros. 1966 óta nyugdíjas. A Recski Szövetség elnöke, a Magyar Köztársaság nyugállományú vezérezredese, parlamenti képviselő.

***

Kéri Kálmántól fél órát kaptunk. Pontosan fél négykor csöngettünk csendes, budai lakása ajtaján. Hangos kutyaugatás volt a válasz.

– Csendet! Bemenni! – intette katonásan a kis ebeket.

A szélesre tárult ajtóban megjelent egy egyenruhát viselő, hajlott hátú, ősz ember.

– Hogyan szólíthatjuk?

– Én mindenkinek Kálmán bácsi vagy Kálmán bátyám vagyok. Nem szeretem a formaságokat. Parancsoljanak, uraim! Miről beszélgessünk?

– Kéri Kálmánra, az emberre vagyunk kíváncsiak.

– Hadd kezdjem az elején. A Szepesség szülöttje vagyok. Zipser. Őseim bevándorolt németek voltak, akik hű polgáraivá váltak a hazának. Dédapámtól sosem hallottam, hogy „wir deutsch”, hanem „wir ungar”. Apám három évig szolgált a „méneskarnál” Székelyföldön. Olyan magyar lett, hogy még anyámnak is megtiltotta, hogy németül beszéljen velem. „Ungarisch wolle kennen lernen” – „magyarul tanuljon!” – mondogatta.

Amikor Ausztriába, a Császári és Királyi Tüzérségi Hadapródiskolába, Treiskirchenbe kerültem, nem tudtam rendesen németül. Tüzér, tűzmester szerettem volna lenni. Abban nem is reménykedtem, hogy tiszt leszek. Treiskirchenben három és negyed évet töltöttem. Akkor jöttek a forradalmi idők. Megszűnt a monarchia. Minket királyhűségre neveltek. IV. Károly parancsára 1919 márciusában megalakult az önálló Magyar Királyi Hadsereg. Az osztrák kadetok hazamentek. A cseh, a román, a szerb, a horvát, az olasz és az orosz kadétokat hazavitték. Mi, magyarok, az iskolában maradtunk egy csoportban, fegyelmezetten. Csoportosan jöttünk át Magyarországra, és folytattuk tanulmányainkat a Ludovikán. Ez számunkra egy szabadabb, fennköltebb szellemű intézmény volt. Ekkor kiáltották ki a köztársaságot. ,A hallgatók közül sokan hazamentek. Én árva gyerek voltam, nem tudtam hová menni. Többedmagammal az intézetben maradtunk. Itt ért minket a proletárdiktatúra.

– Kálmán bácsi, önt királyhűségre nevelték. Hogyan élte meg ezt az időszakot?

– Meg voltam győződve arról, hogy ez csak ideiglenes helyzet lehet. A király vissza fog jönni, és minden megy, ahogyan régen ment. Egy pillanatig sem hittem azt, hogy Magyarországot megcsonkítják. Elképedve láttuk, hogy bejöttek a cseh és a román légiók, a nagykövetek tanácsa lenyisszant egy–egy darabot az országból. Volt egy parancsnokunk, Stromfeld Aurél. Ő lett a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke. Kiváló katona volt. Ezt az embert nemcsak tiszteltük, hanem rajongásig szerettük. Én különösen, mert a csapatszolgálatát Iglón töltötte. Mindig csodáltam. Kértük őt, hogy engedjen minket harcolni. Magyarországért akartunk fegyvert fogni. Nem tudtuk elképzelni, hogy hazánkat bárki is elveheti. Stromfeld azt mondta, hogy a hazának tisztekre is szüksége van, nemcsak közkatonákra. Később Stromfeld utasítására jelentkeztem vörös parancsőrnek. Egy hadosztály dandárjához kerültem a Duna–Tisza közére, szerb és román erőkkel szemben. A vezérkari osztályhoz osztottak be. Jelentéseket vittem a főhadiszállásra, Gödöllőre és Grassalkovich–kastélyba. Mindig két levelet vittem. Egyet le kellett adnom az irodába, a másikat Fleischacker százados úrnak, Stromfeld legbizalmasabb emberének. Fleischacker nem volt más, mint Andorka Rezső, a későbbi magyar vezérkari ezredes, majd madridi nagykövet. Egy napon utasítást kaptam, hogy vonuljanak be a Ludovikára. Mikor megérkeztem, már százötven társam vart ott. így kerültem az ellenforradalomba június 24–én. Mondták, hogy nagy baj van, és le kell tömi a kommunista rendszert, a vöröskatonák ellen kell harcolni. Aki nem vállalja, lépjen ki, menjen el... Fiúk, kérek két perc szünetet. Pihenni szerették... Lázadásunkat hamar leverték. Bíróság elé kerültünk. Halálos ítéletre számítottam. Életünket egy Romanelli nevezetű olasz antanttisztnek köszönhettük, aki nem járult hozzá kivégzésünkhöz. Hadifoglyok lettünk, akiket nevelőmunkára ítéltek. Egy jezsuita rendházban tartottak fogva minket, és a marxizmusra tanítottak. Ez számomra teljesen idegen volt. Az igaz, hogy az itt szerzett ismeretek jól jöttek Debrecenben, amikor kommunistákkal kellett vitatkoznom. Kioktattam őket. Kérdezték, hol tanultam. Mondtam, hogy egy jezsuita templomban. Nem hitték el.

– Mikor lett tiszt?

– A Ludovikán működött egy igazolóbizottság. Akik vöröskatonák voltak, azokat mai szóval „átvilágították”. Engem alkalmasnak találtak arra, hogy folytassam a tanulmányaimat. 1921. augusztus 20–án avattak tisztté. Mert jó tanuló voltam, megkérdezték, hol szeretnék szolgálni. Én Miskolcot választottam: élt bennem egy gondolat, hogy Miskolcról lehet a leggyorsabban bevonulni Iglóra. Első utam az őseim sírjához vezetett volna. Nekem csak ez járt az eszemben. Mindig revizionista voltam. Aztán jött a királypuccs. Minket Miskolcról indítottak Budaörsre. Hatvanban megkérdezte tőlem két zupás, hogy kinek a pártján vagyunk. No, én nem tudtam. Nekem a parancs mindig parancs volt. A kérdést azonban feltettem a századosunknak. Válaszától az egész hatvani állomás zengett. „Magának az a dolga, hogy a parancsot végrehajtsa” – bömbölte. Mire Budaörsié érkeztünk, a királypuccsot már leverték. Okvetetlenkedésem miatt – büntetésből – Kaposvárra kerültem. Ez volt akkoriban a leginkább kormányzó–hű alakulat. Ott tudtam meg áthelyezésem igazi okát. Azt tartották rólam, hogy császári és királyi süvölvény vagyok, akiben él még a királyhűség. Kaposvárott nagyon sokat tanultam, igazi csapattiszt lettem. A legénységgel kiváló volt a kapcsolatom. Akiknek nem volt meg a megfelelő iskolájuk, azokat köteleztem a továbbtanulásra. Aki pedig leszerelt, és nem volt megfelelő civil ruhája, annak vettünk. A pénzt minderre különmunkával szereztük meg. A legénységgel kialakított jó viszonyom feltűnt a honvédség főparancsnokának. Higgyétek el, könnyezve jöttem el onnan. Szerettem a katonáimat, a munkámat. Külön köszönettel gondolok vissza arra, hogy kikupáltak a tisztfeleségek. Pestre kerültem. A tiszti kaszinóban sokféle információt szedtem föl. Egy szép napon hívatott a szárnysegéd, közölte velem, hogy úgy gondolják, megállnám a helyemet a vezérkari iskolán. 1928–ban felvételiztem.

– Ugorjunk az időben. Hogyan ítélte meg Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen?

– Érdekel titeket Kassa? Akkor kezdjük. 1941. A központi szállításvezetőség parancsnoka voltam. Alám tartozott a MÁV, az összes vasútvonal felügyelete. Akkoriban a vasútnak volt a legjobb légoltalma, légifigyelő–szolgálata, és a legkorszerűbb híradóhálózata. Minden jelentés a Sziklához és hozzám futott be. Kassa bombázásakor egy távmondatot kaptam: „Kassát bombatalálat érte.” Hogy rövidre fogjam: nem hittem, hogy ez szándékos támadás volt. Ma is meggyőződésem, hogy véletlenül, talán Eperjes helyett bombázták a várost az oroszok. Ott komoly német hírközpont működött. Kassa bombázásának akkor nem volt semmi jelentősége.

– Az ország hadat üzent a Szovjetuniónak. Helyes lépésnek tartotta?

– Először azt kell leszögeznem: szeretném, ha megértenétek. Nem kell, hogy egyet is értsetek velem. Én a proletárdiktatúra alatt szereztem annyi negatív élményt, hogy a bolsevizmus meggyőződéses ellensége legyek. Ma is így vélekedem erről. Soha nem az orosz nép ellen voltam, hanem a bolsevizmus ellen. Ha nem lépünk be a háborúba, akkor az oroszok rajtunk keresztül támadnak a németek oldalába. Ezt meg kellett akadályozni. Lehet, hogy ezt nemzetközi jogi szempontból és más egyéb megfontolás alapján ma sokan másképpen értékelik, én nem tudok ezen a meggyőződésemen változtatni. Magamat hazudtolnám meg, ha ma mást mondanék.

– Aztán jött a nagy összeomlás, a Don–kanyar, a visszavonulás. A kijózanodás a nagy veszteségeket követőén.

– Így volt. Nem voltunk felkészülve a háborúra. A Donnál is csupán megerősített folyamőreink voltak. Tartalék semmi. Az utánpótlás is akadozott. A legénység sem kapta meg azt, ami járt volna neki. A doni tragédia elkerülhetetlen volt.

– Ugorjunk ismét egy nagyot. A kormányzó fegyverszünetet kér, ön parancsot kap, hogy menjen át az oroszokhoz, és tárgyaljon a fegyverszünet feltételeiről. Dálnoki Miklós Bélát, az I. magyar királyi hadsereg parancsnokát ma is szökevényként

emlegetik, mert önnel együtt ment át az oroszokhoz.

– Parlamenti megbízást kaptam. Nem szívesen vállalkoztam a feladatra, de a parancsot végre kellett hajtanom. Nem voltam meggyőződve arról, hogy helyesen cselekszem. Arról, hogy Miklós Béla is velem jött, én nem tehettem. Nem volt kompetenciám arra, hogy ezt megakadályozzam. Különben is úgy gondoltuß hogy estére már vissza is jöhetünk. Az oroszok azonban ott fogtak minket. Hosszú tárgyalásoknak néztünk elébe. Tulajdonképpen ma is hálás vagyok nekik, hogy nem engedtek vissza, mert akkor Szálasiék biztos fölhúztak volna az első fára. Pedig hogy tiltakoztam! Emlegettem a hadi jogot, a parlamenterekre vonatkozó szabályokat, mindent. Nem volt apelláta. Csak 1944. december 31–én érkeztem haza Debrecenbe, amikor az ideiglenes nemzeti kormánynál jelentkeztem. A honvédelmi minisztériumba vezényeltek.

– Kálmán bácsi, Simonffy András Kompország katonái című könyvében sokat idéz öntől. Az a tény, hogy 1981–ben írhattak önről, hogy megszólalhatott, az bizonyos fokig rehabilitációval is felért...

– Tulajdonképpen igen. Hazugságok alapján ítéltek el Rákosiék. Nem igaz az, hogy én akadályoztam a magyar honvédség újjászervezését. Ez csak ürügy volt az eltávolításomra. Talán ha ez nem történik meg olyan hamar, ki is végeztek volna. Engem 1946–ban még elő akartak léptetni: azt mondták, jelentős részem volt az átállásban, a honvédség újjászervezésében. Nem kértem az előléptetésükből. Vörösnek, az akkori honvédelmi miniszternek azt írtam, hogy csak akkor léptessenek elő, amikor nem kell már idegen hatalmak jóváhagyását is megszerezniük, hogy egy magyar honvédtisztet tábornokká nevezhessenek ki. Ezzel persze végleg betettem magam mögött az ajtót. Tantikám, hogy is hívták azt a honvédelmi minisztert, aki mellettem ült, amikor előléptettek? Tudja, boroztunk, söröztünk.

– Na, hogy is hívták?

– Kárpáti… Kárpáti Ferenc.

– Szóval, bekéretnek engem a minisztériumba, hogy meghívjanak egy debreceni ünnepségre, amikor a Magyar Néphadseregből ismét Magyar Honvédség lesz. Jól van, mondtam, elmegyek, de nekem nincs semmiféle egyenruhám. Akkor csináltatunk, mondták. Nekem pedig eszembe jutott: Magyar Honvédség! Akkor most kérem, hogy léptessenek elő. Most elfogadom, amit 1946–ban visszautasítottam.

– Kálmán bácsi, mi a véleménye a jugoszláviai háborúról? A Magyar Honvédség nem képvisel valami nagy erőt. Nem vagyunk egyetlen katonai védelmi szövetségi rendszer tagjai sem.

– Szívesen elmondanám erről a véleményemet, de erre nincs felhatalmazásom. Inkább arról beszélnék szívesen, ami a lelkemet nyomja: ez a honvédség nem az a honvédség, amit én látni szerették. Nincs fegyelem, nincs megfelelő szellem, kiképzés. Ennek egyik okát abban látom, hogy a tisztikar létbizonytalanságban érzi magát. Nem tudják, hogy mikor dobják ki őket, pedig képzett tisztek valamennyien. Amikor én 1921–ben Miskolcra kerültem, szintén voltak ilyen leépítések, Trianon után nem volt szükség annyi tisztre, őket azonban a honvédség elhelyezte a postához, a vasúthoz és egyéb olyan munkahelyekre, ahol kamatoztathatták tudásukat. Bizonyosak voltak abban, hogy még szükség lesz rájuk. Sajnos lett is. Ám a létbizonytalanság érzését nem érezték. Ma magukra hagyják a tiszteket, és ez nagy baj. Tantikám, az urak azt gondolják, hogy maga nem tud jó feketét, főzni. Bizonyítsa be az ellenkezőjét! Úgy hozza be, hogy minket ne zavarjon. Tegye csak le ide elénk! A Tanti, tudjátok, nem a nénikém, a feleségem – mosolyog a vén katona.

– Kálmán bácsi, az elmúlt negyven évben hogyan tudta követni a változó haditechnikai?

– Nem foglalkozhattam a hadtudományokkal. Segédmunkás és pincemester voltam. Csak olvasgattam, ha módomban állt. Most, hogy meghívnak egy–egy gyakorlatra, bemutatóra, örömmel látom, hogy az oroszok technikája igen magas szintű, kiváló. Nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy ami itt negyven évig volt, az mind rossz. Sokan bírálnak, mert hiányolom a cserkészet katonás nevelését, vagy a leventeképzést. Onnan ugyanis a múltban kész, fegyelmezett emberek kerültek a seregbe. Tudtak vigyázzban állni, katonás szellemben éltek, nem voltak nyámnyilák.

– Kálmán bácsi, Habsburg Ottó szerint Horvátország és Szlovénia függetlenségét mielőbb el kellene ismernie az Európai Közösségnek. Ön ezt hogyan látja?

– Ezt a kérdést a nagyhatalom szempontjából kell vizsgálni. Ma az Egyesült Államok az egyedüli nagyhatalom. Vagy alkalmazkodunk politikájához, és nem csinálunk semmit, vagy diplomáciai úton fellépünk kisebbségekért. Minden azon múlik – és ezt mint katona mondom –, hogyan működik a diplomáciánk, hogyan változik meg az Egyesült Államok ebbéli politikája, és mi mennyire tudunk ehhez idomulni. Vagy más esetben milyen hangon tudjuk követelni a magyar kisebbség jogait.

– Mi a teendő ön szerint, miután ismertté vált Barcs szándékos bombázása? Mit kellene tennünk a határok biztonságos védelme érdekében?

– Minden újoncot odarendelnék a határhoz. Egy hét alatt megtanítanám nekik a fegyverek használatát. Ott képezném ki őket a határon. Nem itt hátul, a laktanyák hátsó udvarán. Ezenkívül a rendőrséggel és a határőrséggel szorosabb együttműködést alakítanék ki.

– Nem kérik ki Kálmán bácsi véleményét?

– Nem. De én nem is óhajtok szürke eminenciás lenni. Olyan nincs. Az, hogy öreg vagyok, az nem jelent nálam semmit, de parancsnoklást már nem vállalhatok. Belátom, hogy a korom már gátló körülmény. Az, hogy beleszóljak a dolgaikba, az nonszensz. Jó barátom a miniszter is, az államtitkár is. A honvédelmi bizottságban el szoktam mondani a véleményemet, ez természetes dolog. Azt is megszervezném a határövezetben, hogy aki menekülni akar, az tudja, hová kell mennie. Nem akkor kell intézkedni, amikor a pánik kitör! Meg kell előzni.

– Ha bármilyen támadás érné az országot, véleménye szerint összetartanánk–e mi, magyarok?

– Erre kellene ránevelni az embereinket! Ám ha ezt mondom, akkor én egy vén militarista vagyok.

– Kálmánkám, nem kellett volna neked már elmenni? – kérdezi „Tanti”. – Úgy tudom, ötre jött érted a kocsi!

– Hatra kell jönnie. Ha majd megérkezik, felszól a sofőr… Már mentek? Nagyon élveztem a beszélgetést. Szeretem a fiatalokat, szeretek mesélni. Fideszes barátaimtól pedig gyakorta megkérdezem: „Tudjátok, miért élek én még mindig? Dacból, fiaim, dacból...”

Trizna István-Stoffán György - fotó: Fényes Gábor

 ***

 Ennyi volt az 1991 októberében készült interjú… Kálmán bácsi a következő választást, parlamenti irodájában kísérte figyelemmel. Amikor végeredményt megtudta – történetesen, hogy a kommunistákat visszaválasztotta a magyar nép –, Kálmán bácsi felállt a fotelból, körülnézett, majd döbbenten mondta: – Ezt magyarázzátok meg nekem… – és meghalt.

(S.Gy.)