Stoffán György: Proli-tor a Parlamentben

Érdekes napon vagyunk túl. A kommunista-liberális és még ki tudja milyen ellenzéki oldal kimutatta foga sárgáját. Amolyan történelemóra-féle volt, hiszen pont azt láttuk, amiről dédnagyanyám mesélt, és amit Tormay Cécile írt könyveiben a kommunista söpredékről, a ’19-es eseményekről. Durva, primitív magatartás, semmi méltóság, semmi emberiesség, csupán az emberi legalja viselkedés. Igen. Történelemóra volt, amelyen megmutatták, eleik mentalitását, a gyűlöletet, a rosszindulatot, a magyar- és keresztényellenességet, a „gyilkolhatnékot”, amelyet Robespierre és az utána jövő fizetett malterosok éreztek mindenki ellen, aki nem volt malteros, aki nem úgy gondolkodott, ahogyan ők, aki hitt Istenben, aki védte saját hazáját, erkölcseit és nemzetét. Ez a kommunista, és ez a testvére is, a liberális, hiszen ez a két szellemiség egyforma, mint az ikrek. Rombolni, megsemmisíteni, értéket pusztítani, becsületes emberekbe gázolni, ha kell zsidózni, ha kell cipőbe köpni, és ha kell emlékművet bontani vagy újságot betiltani… nekik mindegy… csak a hatalom, a pénz és a rettenetesen elszabadult alpári bunkóság az, amit adhatnak, hisz ez a valójuk, képtelenek másra.

Ám ez a magatartás és viselkedés nem marad megtorlás nélkül. Hiszen a többség nem ez. A többség arca Orbán Viktor miniszterelnök, Kövér László házelnök… de ez az arc kezd mintegy a lélek fájdalmától eltorzulni, s mert kicsinyeit, gyermekeit, családját védi, véget fog vetni ennek a proli ámokfutásnak. És akkor lehet menni panaszra Brüsszelbe, Hágába vagy kenyéradó malteros megbízóikhoz, s lehet fehérterrorról hazudozni, mint tették és teszik szellemi eleik, hasonló, de véresebb viselkedésük megtorlása után 1919-től mindmáig.

Ugyanis: Nem kötelezheti senki a békében élni akaró, nemzetét és hitét, hazáját szolgáló magyar embereket – a társadalom többségét – arra senki, hogy egy számarányaiban elenyésző fizetett, hazaáruló kisebbség terrorizálja a többséget. Nincs az a tolerancia, amelyet ezzel a lyukas-fuszeklis bunkó táblatartóval szemben alkalmazni lehetne. Nincs az az emberi türelem, amely csillapítaná a vágyat egy pofonra, amikor Jakab Péter megszólal, a maga pallérozatlan stílustalanságában, s és nincs az a felelős magyar apa, aki ne gyermekeit védené, ha arra szükség van, szükség lesz.

Mert az Isten irgalmazzon, ha a magyar levetkőzi magáról a jámborságig beléoltott keresztényi magatartást, s visszatér az élni akarástól ahhoz, ami volt egykoron. Mint Zrínyi mondta, a magyar akkor válik jó néppé, ha van kinek engedelmeskedni… azaz, akkor tart össze, akkor harcol vállt-vállnak vetve, ha van ellenség. És ma van ellenség. Sok! Külső, amely fizeti a belsőt… belső, amely hangjával akar vért fakasztani… de ezt nem hagyhatjuk. Igaz, várunk még, mert türelmünk még van, s óva int a józanság attól, hogy eltapossuk ezt a söpredéket.

Ezért jó lenne, ha megértenék: A türelem véges, és a hazaszeretet, a család védelme, a nemzet iránti elkötelezettség sokkal erősebb a fizetett hazaárulás nemesnek nem mondható érzésénél. Ma még az egyetlen ellenérv a többség szószólóitól – joggal – az, hogy ezt akarják. De ha ezt akarják, hamarosan eljön az ideje annak, hogy meg is kapják. Mert, ahogy meg kell tisztítani a kosztól a ruhát, úgy meg kell tisztítani a közéletet is – ha nincs öntisztulás…

’56 ünnepe közeleg… s akkor, október 21-én még senki nem gondolta, hogy az ártatlan szemű gyermek, a munkás, az ápolónő vagy a professzor október 25-én fegyverrel védi a hazát…

Ne gondolja tehát senki, hogy ma nincs ártatlan szemű gyermek, munkás, ápolónő és professzor, aki ugyanerre képes… Mert még ma is génjeikben érzik, hogy: „A haza minden előtt!” 

Stoffán György: „Wass Albert náci”… – Nyílt levél Karácsony Gergelynek

Ami az elmúlt napok történéseit illeti, nincs min csodálkoznom. Világos mi történt és hogyan, mint az is világos előttem, hogy mi fog következni és miért. Azonban vannak dolgok, amelyek mellett az ember, ha magyar és keresztény, nem mehet el szó nélkül. Különösképpen akkor nem, ha maga is tollforgató…

Nos, az Ön megszólalásai közül egyik sem érdekel, hiszen Ön nem egy szavatartó ember, így mindegy, ha ígér, köszön vagy verset mond. A minap viszont olyat mondott egy magyar íróról, ami – bár Öntől ez sem szokatlan – ab ovo hazugság. Gróf czegei Wass Albertet Ön nácinak nevezte. Nos, én Wass Albertet nem vagyok hivatott megvédeni, hiszen erre nincs is szükség, mert ezernyi bizonyíték van arra, hogy ezt Róla csak az oláhok állítják, tekintve, hogy megírta róluk a való igazat. Ön az oláhok hazudozásaihoz csatlakozott, amikor főnökeitől kapott főpolgármesterségének első napján nem csak Wass Albert emlékét sértette meg, de mindazon magyarokét is, akik az Ő könyveit olvassák, akik becsülik e néhai magyar grófot, az írót, a hazaárulásra képtelent, az erkölcseiben megkérdőjelezhetetlent, a zseniális tollforgatót, aki könyveinek első soraival odaröpíti az olvasót Erdély tájaira… és aki soha nem követett el háborús bűnt, nem ölt, nem üldözte a zsidókat és nem kollaborált olyan német szervezetekkel, amelyek vagyonokat raboltak el a munkatáborokba szállított izraelitáktól. Tehát Ön hazudott, sértegetett és saját magát járatta le az Önnek kiadott utasítás szerint. És ez is szomorú ebben a nácizásban.

Szánom Önt, hiszen Önből lehetett volna egy jó tartású, értelmes és szeretetre méltó ember is, ha nem adja el magát olyan eszméknek és szellemiségnek, amelyek bár jóléttel és hatalommal kecsegtetnek, mégis a legundorítóbbá változtatják az embert. Önt is. Istennek hála, nem élek már Budapesten, így Önhöz csupán annyi közöm van, hogy kikérjem magamnak milliók nevében, valamint az USA igazságügyi hatóságai nevében Wass Albert ekként való rágalmazását. Ugyanis Wass nem élhetett volna az USA-ban haláláig, ha bá-milyen náci vagy náci kollaboráns cselekedetet követett volna el. Ez csupán az Ön és az oláhok beteges képzelődése. Amely Önöket minősíti. Mindazonáltal kérem, tartózkodjék az efféle gyalázkodástól. Hagyja az irodalom megítélését azokra, akik értik is miről beszélnek, s ne keverje a politikát és az utcanevekről való elképzeléseit se a művészetekkel, se az irodalommal, se a zenével… Ön hajtsa végre azt, amivel megbízták, amiért fizetik, amit elvállalt. A főpolgármesteri szék sem nem hatalmazza fel a nemzet gyalázására, sem nem ad több észt. Ön marad az a Karácsony Gergely, akivel Wass Albert szóba sem állna. Mert klasszikust idézve: Egy bizonyos szint fölött nem süllyedhetünk egy bizonyos szint alá. 

Stoffán György: Önvizsgálat, választások után…

Ma reggel mindenki siránkozik, csodálkozik, vagy ostobán reménykedik… de senkinek nem jut eszébe, hogy felmérje az okokat… valóban értékelje a választások eredményét. Fájó feladat, de megteszem, hiszen akik megtehetnék, azok ma még a Fideszből élnek, így illedelmesen, mindenféle ostobasággal magyarázzák a történteket, pedig teljesen világos minden ok, amely a balliberális győzelemhez vezette az országot.

A „nemzeti média” bűne

Legelső ok, az önhitt, alázat nélküli magatartás. Április nyolcadikán este, a harmadik kétharmad megszerzése után a Miniszterelnök úr kellő alázatról beszélt, de sok Fideszes könyöklő, haszonleső, talpnyaló ebből mit sem értett. Nemhogy a „kellő” szavunk értelmét nem tudták felfogni, de az „alázat” szó is ismeretlen volt számukra. Tehát, ennek következményeként eredményeinket hőstettekként mutatták be, noha ezeket kötelességtudatként, szolgálatként, valóban kellő alázattal kellett volna ismertetni.

Az önhitt, nagyképű nemzeti média már-már – bár azt is rosszul – átvette azt az alantas és primitív stílustalanságot, amelyben a trágárság, az ellenség lebecsülése, balga beszélgetős műsorokban való kiröhögcsélése volt az egyetlen irány a „győzelem felé”, s amelyet követendőnek és üdvösnek tartott az az öt-hat jól fizetett „csókos arc”, akiket egyre unalmasabbakként tart képernyőn a Hír-, és a Királyi TV. Noha alapvetés, hogy nem lehet évekig ugyanazokkal az arcokkal eredményesen dolgozni. Nincs tehát megfelelő szellemi irányítás e téren, a nemzeti oldalon. Nem volt médiastratégia a győzelem irányítására.

Számos alkalommal és sok cikkben próbáltak a nemzetért aggódó írástudók figyelmeztetni erre a rendkívül nagy és végzetes hibára, de süket füleken kívül mást nem talált meg a figyelmeztetés. Levelek és beszélgetések szóltak arról, mit kellene csinálni, mert veszteni fogunk… reagálás azonban nem érkezett. Változás nem állt be. Minden maradt a rossz, ostoba, nagyképű és a húsosfazekat féltő, trágárkodó és alázatot nem ismerő „legnagyobbak” kezében. És íme, a végeredmény… Lehet magyarázni a beszélgetős műsortokban, és lehet tovább is azt állítani, hogy miért jó ez a vereség, amely voltaképpen nem is az... 2022-ben visszatérünk rá. 

A kiválasztott jelöltek

Rengeteg olyan Fideszes polgármester-jelölt volt, akik semmi mást nem láttak, mint a hatalommal járó, megszerezhető pénzt. Könyököltek, a maguk primitív módján tolták ugyan a Fidesz szekerét, miközben saját érdekeik mentén már a jövőt tervezve ígérgettek mindenkinek fűt-fát… szervezkedtek, de nem voltak tisztában azzal, hogy esélyük sincs saját környezetükben nyerni. Mert magatartásuk, addigi ismert életük ezt nem teszi lehetővé.

Kormány-közeliek bűne

A kormány is megszámlálhatatlanul sok stratégiai hibát vétett. Hiszen nem elég meghallgatni a Miniszterelnök beszédeit, és nagyokat tapsolni, majd önhitten távozni a kongresszusról, ünnepi alkalmakról… tenni kellett volna. Látni kellett volna minden nemzetben gondolkodó embernek, hogy munkahelyén a többség nem Fideszes. Látni kellett volna, hogy melyek azok a pontok, amelyeken változtatni kellene, és látni azt, hogy mivel nincs megelégedve a társadalom. Minden nemzeti érzésű embernek a helyén kellett volna „misszionáriusnak” lenni, egyben tájékoztatni az elégedetlenségről a kormányt, vagy magát a Miniszterelnököt. Fölösleges a „megörökölt elvek szerint” misét befizetni a Miniszterelnök születésnapjára, és közben a nemzetet szolgáló magyar embereket vádolni, lejáratni, rágalmazni önös érdekből, sokak előtt. Ezt a kommunista mentalitást ugyanis belső bomlasztásnak nevezik…

A társadalom félrevezetésének bűne

A társadalom, mint tudjuk olyan, mint az ökörcsorda. Annak engedelmeskedik, az terelheti, aki hangosabban üvölt rá és minél erősebben pattogtatja az ostort. Mindegy ki adja a friss füvet, a szénát… A társadalom hallotta a hangoskodást, a tüntetéseket, a gyalázkodó rágalmakat, és nem látott olyasmit, amit az ellenkezőjéről, meggyőzhette volna. Nem látta, hogy a bíróságok az erkölcsi normák és az igazság mellett áll, nem látta a feljelentéseket a csalás és lopás vádja, a trágár megnyilvánulások és az emberi méltóság védelme érdekében, s mert nem látta elhitte mindazt, amit a „demokrácia” nevében utcai tüntetéseken akár Beer püspök leveléből is kihallott. És ennek megfelelően szavazott...

A rendnélküliség a kormány bűne

A fentiekhez kapcsolódva meg kell jegyezni, hogy a demokrácia ostoba emlegetése, valamint a demokráciára való hivatkozással az anarchia megvalósulása a kormány és a kormányfő bűne is. De facto bűnözők, hazudozók és törvénysértők ellen a törvény kellő szigorával kellett volna és kellene fellépni, nem pedig azzal magyarázni a félelemkeltő és bukáshoz vezető eseményeket, hogy „a demokráciába ez is belefér”. Mert nem fér bele! Ugyanis, ha a társadalom nem tapasztal rendet, törvényt, akkor a társadalom is úgy kezd viselkedni, ahogyan rend és törvény nélkül viselkedni lehet. A társadalomnak az igazságszolgáltatás és a hatalom adja a mintát, s olyanná válik, mint a hatalom és az igazságszolgáltatás összessége, kapcsolata. És akkor tetszik neki, ha rágalmazhat, ha leszólhatja az ország vezetőit, ha felveheti bírói engedéllyel az O1G pólóját, és senki nem veri pofán érte, hiszen a „demokráciába ez is belefér”. A kormány legnagyobb bűne azonban az, hogy mulasztásaival, rendnélküliségével és a nemzeti gondolkodású emberek cserbenhagyásával, a nemzeti média ostobák és „haverok” kezére engedésével, nem csak önmaga ellen vétett, hanem az ország lakosságát teszi ki beláthatatlan következményeknek. Mert amit a társadalom nem tud és nem fog fel, azt a kormánynak a közmédia által kellene közvetítenie, megértetnie. Nem véleményezni, kiröhögni, trágár (szoci) módon élcelődni, hiszen a média elsődleges feladata a hírközlés, a második legfontosabb feladat pedig a tanítás, az olvasó, a társadalom pallérozása… A kormány nem gyakorolt kulturált felügyeletet, mert „a személyi politikája csapnivaló” a médiát illetően is. Ehelyett eltűrte a „nagy arcú szakértők” beszélgetős bölcsességműsorait. Rosszul tette! Íme, a következmény… A szavazótábor pedig, minden aggódó bírálat után, mintegy horda esett a bírálónak, átgondolás és megfontolás helyett. Lassan olyan lett a nemzeti média, mint egy-egy szerzetesrend vagy egyházközség belterjes havi értesítője… és ez a legrosszabb, ami létezhet egy választás előtt, mert kellett volna lennie legalább egy lapnak, amely az egész társadalomhoz szól!  

A keresztény értékek védelmére való hivatkozás is homályos és érthetetlen, amikor erről a politika szintjén beszélünk. Hit nélkül nincs keresztény kulturális érték, hiszen pont a lényeg, azaz Isten hiányzik belőle. A mai Európát nézve épp elég és érthető volna a kulturális értékek védelméről beszélni. Nem mondhatunk olyat, hogy „mindegy ki hogyan áll Istennel, a keresztény értékek védelme a fontos”. Eközben pedig négerek táncolnak a magyar óvodákban, hogy szokják a gyermekek a „másságot”. Az oktatásban nem térünk vissza a léleképítéshez, nem tanítunk zenét, nem tanítunk művészetet, hanem gazdaságban felhasználható, mindennap tornaórára kötelezett eszközként tekintünk a gyermekre.

Summa summarum: 2019. október 13-án megbukott az eddigi nemzeti stratégia, a magyar társadalom bebizonyította, hogy évezredes ostobasága és árulási kényszere önmaga ellen is kiválóan működik. A liberális világ pénzén sikerült az ellenzéki a győzelmet elérni, és ez még drámaibb következményeket hoz majd azoknak, akik hittek és hisznek a nemzeti keresztény lét megmaradásában. Közben az rossz személyi politika miatt és a meg nem értett NER idején könyvek és filmek maradnak az íróasztalfiókokban, mert egy-egy nemzeti vagy keresztény tartalmú könyv kiadására koldulni kell a nyomdaköltséghez, noha nemzeti, egyháztörténeti értékekről, filmekről van szó. A nemzeti oldal néhány „nagysága” pedig egymást tünteti ki, mint egykor az antifasiszták szövetségében volt szokás.

Vesztettünk, és ez ma már tény. És ez a tény nem a liberál-bolsevik, internacionalista, migráns-kedvelők erénye és ügyessége, hanem az ostoba és rossz személyi feltételekkel rendelkező, sajátjaira sem odafigyelő, talpnyalóktól és haszonlesőktől hemzsegő, nagyképű és öntelt politika holdudvarának a bűne, amely nem hogy önmagát, de a rá szavazók társadalmát sem tudta megvédeni. És nem is akarta, hiszen Fejér megyei kis falumban egyetlen Fideszes képviselőt sem láttam kampányolni… és ez így lehetett más vidékeken is.

Várható következmények

Ezzel a hozzáállással és nagyképűséggel, trágárkodással és magabiztossággal 2022-ben elveszítjük az egész országot, mert ezzel a mentalitással nem lehet többé nyerni. Ez(!) a nemzeti média ma csak erre képes. Mert nem a Hazához, a Nemzethez, hanem csak a jól fizető a párthoz és saját jólétéhez hűséges. Magára marad majd a nemzeti érzésű magyar, mint Ferenc pápa egyházában a római katolikus…

Pio atya magyarokra vonatkozó – ismeretlen eredetű – próféciájában említett magyar kalitkára a liberális kommunisták, a Fidesz-média és a 2002-ből jól ismert Fideszes önteltség, cinizmus és alázat nélküliség rákattintották a lakatot… A lakat kulcsa azonban még nálunk van, és ha akarjuk, ha tudjuk, akkor használhatjuk is. Ehhez azonban mindenben(!) változtatni kell. Mert nem a Fideszről, nem a Miniszterelnökről, hanem a magyar nemzet megmaradásáról van szó! Azzal pedig – párthűségből és haszonért – hazaárulás volna tovább játszadozni. Vagy ez az egész cirkusz egy forgatókönyv jól kitervelt és végrehajtott része? – ki tudja… 

Stoffán György: Október hatodikai emlék, a kommunizmus korából

Gyerekkoromban más volt az emlékezés. Igaz, szívből jövő és nem csak az aradi 13 vértanúnak és az 1849. év megtorlások áldozatainak szólt. A kommunista világban ekkor emlékezett a magyarság ’56 áldozataira is. Ha nem is nyilvánosan, de otthon. Minden általam ismert család ebédlőasztalán égett a mécses, a gyertya… reggeltől estig. Nálunk is, a Lövőház utcában. Szüleim reggel egy fohász kíséretében meggyújtották, s este a harmadik-negyedik gyertya lángja magától kialudt… a viasz, mint könnycsepp dermedt meg az öreg gyertyatartón… Este rendszerint elmentünk a ferencesekhez, ahol gyászmisét mutattak be a hősök emlékére és lelki üdvükért.

A gyermekkori emlék mélyen a lelkembe vésődött, s ma is tartom e megemlékező szertartást… az egész napos gyertyalángot. Mert ma is vannak olyan eltávozottak, akikről nem beszélünk, akikről tilos vagy nem illendő megemlékezni. S rájuk az aradi vértanúkkal együtt emlékezem, hiszen október hatodika a nemzet gyásznapja. Ezrek és ezrek emlékét felejtjük el, s ma már október 6-a áldozataira is csak megszokásból emlékezünk, ha emlékezünk.

Ma nem egy korszak áldozataira emlékezem a tizenhárom vértanú mellett. Ma a méltatlanul elfelejtett hős magyar halottainkra emlékezem a gyertya fényénél. Azokra a magyarokra, akiket a politika (nemzetközi parancsra) semmibe vesz, akik életüket áldozták, tették fel nemzetünk megmaradására, akik önzetlenül szolgálták a hazát, akiket mind az egyházi, mind a politikai „píszí” feledésre ítélt. Mert sokan vannak olyanok, akikről nem illik ma beszélni… mert más korban születtek és annak a kornak a szellemisége szerint voltak magyarok, székelyek, papok, püspökök. És belehaltak vagy belerokkantak, szegényen, koldusként éltek a haza szolgálata miatt. Ők nem panaszkodtak és nem követeltek jóvátételt, fizetést, honoráriumot, s el sem tudták volna képzelni, hogy állásért, pénzért, hivatalért hazát áruljanak, hazudozzanak. Számukra megtiszteltetés volt a hazáért élni, a nemzetet szolgálni… az egyházat vezetni, a magyar keresztény-keresztyén létet megtartani.

  

Lobban a gyertya lángja, olykor egy-egy füstkarika száll fel, s az öreg gyertyatartón ma is ott vannak a viaszkönnycseppek. És ez így lesz, amíg a világ… mert a magyar nem tanul, de villámgyorsan felejt. Szabadon emlékezni meg értelmetlen dolog, hiszen abból nem lesz pénz, szamárlétrán való emelkedés. Arra emlékeznünk csak, akikre szabad emlékeznünk, s annak állítunk szobrot, akinek a szobrát engedélyezik felállítani. S nem annak, aki megérdemli. Hőstettekről is csak azoknak az esetében beszélünk, akikkel kapcsolatban a politikai divat engedi. A megemlékezésekkel is így vagyunk ebben a nagy magyar független demokráciában…  

A gyertya azonban (egyelőre még) szabadon pislákolhat, azt sem tiltja senki, hogy egy fohász kíséretében megemlékezzünk a nemzet hőseiről. Az engedélyezettekről és a tiltottakról… akikért a gyertya viaszából megdermedt könny fakad… 

Októberi ünnepeink

Október a télbehajló idő… a természet álomra hajtja fejét, erőt gyűjt a tavaszi újjászületéshez. A lombok elköszönnek a fától, s indulnak a földet táplálni… a Nap sem emelkedik olyan magasra, mint nyáridőben, hiszen ő is elfáradt. Az árnyékok hosszan, lustán fekszenek, s hamar alkonyodik is már.  

Az ember azonban ebben a hónapban is csodálja az ezerszínű illatos tájat, hallgathatja az erdőt, amelyből hol a szerelmes szarvasbika hangja, hol az őszi szél orgonamuzsikája hallatszik. A patakok is nagyobb hanggal csörgedeznek a hegyoldalon, sokszor emberi hangot hallatva. S a vár földrengés bontotta csonka tornya is mintha kinőne a Bálványos tetején. És az ember fel sem fogja, hogy mennyi ajándékot kapott a Teremtőtől. Bármerre néz, bármit hall és lát a természetben, az mind épülésére és feltöltődésére szolgál. Ősszel is.

Így van ez a lelki és szellemi dolgainkban is. Mert minden hónap, minden évszak, minden év új és új lehetőséget kínál arra, hogy megerősödjünk magyarságunkban, hitünkben, reményeinkben… amelyekért jó, ha tenni is akarunk.

Október van. És jönnek sorban az emlékezések, az ünnepek. Egyszer szomorú, másszor örömteli. A katolikus magyarok ebben a hónapban „edzenek” a legnemesebb és leghatékonyabb fegyver forgatásának elsajátításhoz. Azaz, rózsafüzért imádkoznak, mert október a rózsafüzér hónapja. Esténként néhol már csak idős asszonyok csikorgatják meg a templomkaput, s veszik remegő kezükbe a felfűzött szemeket, mondják könnyezve unokáikért az imát, a titkokat… s könyörögnek a pokol tüze ellen. Másutt gyermeksereg ül az oltár körül és csillogó szemmel morzsolja a rózsafüzért, mert Máriával beszélgethet fél órán át… sajnos ebből egyre kevesebb van…  

Október elseje a Zene Világnapja. A zene sorsa azonban iskoláinkban szánalmas. Igaz, kell az ötvonalas füzet, de mindössze ennyi az, amit megkövetel ma az énektanár. Sem zenetörténet, sem zenehallgatás, sem kottaírás… pedig Kodály szerint, „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal.” Sajnos az oktatási kormányzat tovább viszi a liberális zeneellenességet, noha jól tudja: „a gyermek lelkét a zene teszi fogékonnyá a szeretetre, a műveltség utáni vágyra és a nemes érzelmekre. Zene nélkül a gyermeki lélek csak kiszáradt rózsatő.”

Szent Ferenc halálára október 4-én emlékezünk. S eszembe jut ezen a napon a sok ferences, akik megszenvedték a hitet, kiálltak a nemzet mellet azokban az időkben, amikor ezért a kiállásért verés, börtön és halál várt. Ki-ki a Duna-csatornánál, mások az Andrássy út 60.ban vagy Márianosztrán várták a halált vagy sorsuk jobbrafordulását. Ám, nem adták fel. Sokat ismertem közülük. Majsai Mórt, Horváth Jusztuszt, akit nyomorékká vert a mai ellenzék korábbi szellemisége, s hírből, műveiből ismerem a tudós Boros Fortunátot, akit a Duna-csatornánál vert agyon lapáttal egy oláh. Ferenc ma fentről nézi a kései utódokat, akik levetették a rózsafüzért a csuháról, s már csak valamiféle jelmezként hordják a koldusruhát… a templomban, vagy ha épp szerepelnek valamilyen adománygyűjtés alkalmával. Majd a rendezvény végén levetve a rendi öltözetet, farmerosan, pólósan „bevágják magukat” a dzsipbe, a kapott adománnyal tovaszáguldanak… a fűtött kolostorba, ahol várja őket a meleg étel… Vajon Szent Ferenc mit szólna ehhez a mai szerzetesi élethez, amely az alázaton kívül semmit sem nélkülöz?

Október hatodika nemzeti gyásznapunk. Az egyik. Az a nap, amelyen az aradi várból fegyveresek kísérték ki a magyar szabadságért küzdő tábornokokat, s a magyar Tichy lova nyergéből levezényelte tábornoktársai kivégzését. A bűnük az volt, hogy szuverén magyar államot akartak, küzdöttek a harctereken a Habsburg elnyomás ellen, a nemzet érdekében. Az uralkodó pedig késett a kegyelmi kérvények aláírásával… mert épp könnyed hölgyek társaságát élvezte Bécsben. Aki pedig az első bitót érdemelte volna, a családi vagyonnal és a megmaradt bankókkal már heted-hét határon túl volt… Ma sok iskola kihagyja programjából a becsület, a tisztesség, a hazafiasság eme példaképeire való emlékezést. Pedig nem csak Aradon, de az egész országban tébolyodott megtorlás folyt, s Kufstein falai is regényeket tudnának mesélni a magyar szenvedésről, amelyet az akkori Dobrevek, Aprók és Gyurcsányok akkori árulása okozott, azoké, akik akkor is idegen hatalmat szolgáltak idegen pénzen genetikai magyargyűlöletük okán. Az iskolák kiszorítják a megemlékezést… Pedig Arad 1849-es októbere nem megismételhetetlen, kivált, ha a felnövekvő nemzedék nem tudja miért és mi történt október 6-án.

Október 8., Magyarok Nagyasszonya ünnepe. Ám mi magyarok nem maradunk csak a gyásszal. Királynőt ünnepelhetünk. 1896-ban XIII. Leó pápa a magyar millennium alkalmával Vaszary Kolos esztergomi prímás-érsek kérésére engedélyezte a magyaroknak a Magyarok Nagyasszonya ünnepét. Az ünnepet először október második vasárnapján tartották, majd X. Piusz pápa áttette október 8-ra. A politika azonban kis ideig e szép ünnepünket is igyekezett eltörölni, hiszen a kommunisták soknak tartották a Mária-ünnepeket. Többek között ezért is, a II. vatikáni zsinat után a Magyar Katolikus Püspöki Kar szeptember 12-re helyezte át az ünnepnapot, de 1984-től ismét október 8-án tartják. A magyar emberek Máriát, Krisztus anyját, királynőjükként tisztelik 1038. augusztus 15-e óta. E tisztelet országos kinyilvánítása az október 8-iki ünnepnap, amikor Szent István felajánlására emlékezünk, s bizalmunkat fejezzük ki, hogy bűneink ellenére is Mária égi oltalmazónk marad ebben a kusza és istentelen világban.

Október 23-a a kommunista korszak egyik olyan eseménye, amikor a felkelők, a forradalmárok azt hitték, hogy szembe lehet szállni a világhatalom által írt forgatókönyvvel, amelyben ez a forradalom is szerepelt. Idegen hatalom által megbízott magyar fiatalok feltüzelték a valóban jó szándékú embereket, akik fegyvert fogtak a szabadságért, a szovjethatalom ellen… életüket adva a hazáért 11 év embertelen diktatúra után, amelyben a mai ellenzék szellemisége uralkodott. A magyar-, és keresztényellenes idegen elnyomók oldalán, a nemzet árulói erősebbnek bizonyultak. Gyermekeket, betegeket, öregeket, férfiakat és nőket gyilkolt le a kádári megtorlás, Dobrev Klára nagyapjának, Apró Antalnak és párttársainak parancsára. Igaz, ez a família a Szent II. János Pál elleni merényletben is szerepet vállalt… s vállal ma is mindent, ami a magyar nemzet és a keresztény magyarság ellen irányul. Hazudozva és áskálódva törnek hatalomra, ám nincs jog és törvény, amely a hazug „demokráciában” megvédené tőlük a nemzetet… Október 23-a azonban annak a kezdetnek az évfordulója, amely utoljára igazolta a 20. században a nemzeti összetartás és  haza iránti szeretet létét a magyar szívekben. A már akkor is, a már a kezdetek kezdetén is félrevezetett magyar szívekben.  

Mindezen napok és ünnepek mellett számtalan világnapot és egyebet találunk október hónapban a naptárakon, de egyre fogynak a jeles egyházi, vallási ünnepeink ezekről a kalendáriumokról. Így nem találjuk meg a Reformáció október 31-iki ünnepnapját sem, noha nemzetünk kereszténysége és megmaradása a magyar protestánsok imáin is múlik. Nemzetmegtartó erőként hangzik fel a református templomokban a „Tebenned bíztunk elejitől fogva” vagy a „Perelj Uram perlőimmel” zsoltár, amely Istentől kér kegyelmet és erőt a megmaradáshoz. A katolikus és protestáns magyarság Krisztusban válik eggyé, s közös örömet hordozó ünnepeinkben nyilvánul meg, hiszen magyarul és a magyarságért száll a zsoltár a hívek ajkáról.

Mai világunkban a közös imádság, a közös emlékezés, a közös gyász, a közös öröm és a vállhoz vetett váll biztosíthatja csak a magyar nemzet megmaradását. Ha nem győzzük le az ellenünk acsarkodókat, a nemzet hazaáruló niemandjait, akkor elveszünk. Ám, ekkora luxust sem elődeink, sem utódaink nem bocsájtanák meg nekünk. Üljük meg tehát ünnepeinket, s bízzunk a Teremtő szeretetében, s éljünk úgy, hogy erre a szeretetre méltók is legyünk. Akár szerepelnek a kalendáriumban a keresztény-keresztyén magyarság októberi ünnepei, akár nem. Hiszen az ünnepi érzés, a keresztény lét, a magyarságtudat nem a kalendáriumtól, hanem a megélt, erőt adó emlékezéstől, ünnepléstől függ… októberben is…

Stoffán György  

Megcsonkított Mária-szobor

Elsikkad, észrevehetetlen, nem jelentős hír, ha egy katolikus – de nevezzük inkább kereszténynek – intézményt, templomot, szobrot valamilyen atrocitás ér. Mai világunkban kisebb gondja is nagyobb annál mindenkinek… hiszen itthon választási kampány van, az Unióban egyre nagyobb a káosz és magyar- és keresztényellenesség, a háború pedig a nyakunkon egy új, és vészterhesebb gazdasági válsággal egyetemben. A keresztény emberek is döbbenten és kapaszkodó nélkül állnak ama drámai valóság előtt, amely szerint hitük és múltjuk immár mit sem ér egyházi vezetőik számára, mert a liberális modernizmus, a hitetlenség és a krisztusi parancsok elvetése kényelmesen és jól megfizetve összeegyeztethetők a világi őrült irányvonallal, ideológiákkal. Róma püspöke pedig, minden történelmi tényt és tapasztalatot félredobva – Krisztust semmibe véve – arról beszél, hogy a különböző (nem keresztény!) vallások is Isten akarata szerint léteznek, ezért az elfogadás az egyetlen járható út. Mondja ezt Bergoglio úr, a Vatikán evilági államfője kétezer év küzdelmeinek ellenére, azok mély megvetésével. Tehát szentjeink és vértanúink is csupán a múlt „mesebeli alakjaivá” változnak hamarosan.  

Tehát a világ, mindenestül a feje tetején áll, jog és törvény nincs (ahol van, ott a regnáló őrültek törvényeit követi), az emberi élet semmit nem számít, a múlt értékei kidobandó szemétként kezeltetnek, a teremtés logikája, az isteni akarat pedig immár nem is említhető – büntetés terhe mellett. Ez jellemzi ma a világot, mert egyetlen forgatókönyv szerint játszik minden állam feje és kormánya. Ők a megfizetett Uniós vezetők, akik a népeket, mint ostoba statisztákat igazgatják a világpolgárság, az új világvallás és a nyomorúságos rabszolgasors felé.

Ebben a nyomorult káoszban rendezzük mi a választásokat, amelyeknek az volna az értelme, hogy a településeket arra rátermett és művelt, a közösségekért áldozatot is vállalni tudó emberek vezessék. Ez volna az értelme, de valójában egészen másról szól immár minden oldalon ez a közelgő választás. A kormányoldal és a nemzetben, kereszténységben gondolkodó ember, védekező állásokból hirdeti a maga igazát, mert nem volt képes megvédeni azt, amire életét tette föl, ami számára természetes, amit a klasszikus értékek jellemeznek. Mert a liberális elmebaj hat a jobboldalon is, amikor demokráciáról beszélnek a jobb oldali vezetők… megfelelési kényszer? Vakság? Parancs? Ki tudja? A demokrácia emlegetése mára az anarchiát jelenti, hiszen mindent szabad, ami az emberi jogok meglehetősen széles skáláján található. Hazaárulás, rendbontás, nyilvános hazudozás oda-vissza, feljelentősdi, és jogi útvesztők erkölcstelen használata. Ez a demokrácia. A liberális baloldal pedig nemzetközi támogatással, kis létszáma ellenére is azt sugallja, hogy ő a nyerő, az ő igaza mindenható és mindenekfelett áll. Miközben pedig folyik az országon belüli háború, politikai bűnözők és niemandok eszeveszett támadásokat hajtanak végre Magyarország ellen az Unióban is. Igen, ez a mi saját hibánk is, mert lehet szépeket mondani, hasznosan cselekedni, de, ha nincs rend és jog, igazság és erkölcs, akkor semmit nem ér az az erőbedobás, amellyel a nemzetet és a kereszténységet igyekszünk védeni.

Ma egyik barátom egy képet tett ki a közösségi oldalra. Megcsonkolt Mária-szobor képét. A szobor Madridban áll. Ha belegondolunk, akkor ez a Mária-szobor, Krisztus anyjának csonkolt szobra, mindent elmond mai világunkról. Hiszen Mária minden keresztény-keresztyén vallás szerint Jézus anyja. (Más kérdés, hogy mely vallások helyeslik, vagy nem helyeslik a szoborként való megjelenítést…) Máriát tisztelik a katolikusok és protestánsok egyaránt. A szoborcsonkítás olyan cselekedet, amelyben minden aljasság és minden embertelenség, kulturálatlanság és beteges hajlam benne foglaltatik. A madridi Mária-szobor tükre annak, ami 2019-ben az egyházi és világi életben, politikában történik. Benne vagyunk mi is, hiszen csak beszélünk a kereszténységről, jobb esetben pénzzel támogatunk bizonyos egyházi beruházásokat, de nem épül vissza a Regnum Marianum, noha a Liget-projekt remek lehetőséget adott volna erre, és a fogadalmi kegyhely sem épül még a budai hegyek gyönyörű tisztásán. Mi is mindennap csonkoljuk a fiatalság lelkében Mária szobrát, mert nem tanítunk éneket, nem tanítunk művészetet, nem tanítunk hitet és erkölcsöt… csupán gazdaságilag jó befektetés a gyermek. A lelke senkit nem érdekel.

Nézem Mária megcsonkolt madridi szobrát, és nem tudok megbékéli a jelen kor betegségeivel, liberális értékpusztításával, a teremtés logikájának és törvényeinek semmibevételével… mert arra gondolok, hogy holnap saját hibánkból vagy bűnünk miatt megtörténhet bármelyik keresztény-keresztyén egyház épületével, emlékhelyével, kegyszobrával, kegyképével ugyanez.

Apró hír e szoborcsonkolás a százával felégetett francia templomok elhallgatott igazságával szemben, de nézzük a képet együtt és gondolkodjunk el azon, hová vezet a pitiáner, pénzhajhász, választási hisztériás létünk… rend nélkül: Ide!

Stoffán György

Egy méltatlanul elfelejtett erdélyi vértanúról

Ma van Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe. Ma van a 65. évfordulója annak, hogy Boga Alajos erdélyi kanonok, ordinarius substitus 1954. szeptember 14-én meghalt a máramarosszigeti börtönben.

Márton Áron 1949. június 21-én történt letartóztatása után, mint ordinarius substitus (helyettesítő kormányzó) Boga Alajos vette át az erdélyi római katolikus püspökség kormányzását. Márton Áron még saját letartóztatása előtt, ebben a minőségben, kinevezett maga mögé két tartalékot. Első helyre Boga Alajost, az ő követőjének Sándor Imrét, azzal, hogy ha őt, Márton Áront letartóztatják, akkor Boga Alajos vegye át a kormányzást, Sándor Imre lépjen elő első tartaléknak, és amikor Boga Alajos megkezdi az erdélyi egyházmegye kormányzását, akkor ő is nevezzen ki egy tartalékot Sándor Imre mögé. Börtönre, börtönhalálra felkészült emberek voltak kivétel nélkül.

Boga Alajost 1950 májusában letartóztatták, ekkor vette át a kormányrudat Sándor Imre. Sándor Imre mögött is volt két tartalék, Gajdátsy Béla és Jakab Antal. Sándor Imrét és Gajdátsy Bélát együtt tartóztatták le 1951. március 10-én. Jakab Antal, a hivatalba lépő ordinarius substitus ekkor az olasz követségen keresztül utasítást kapott az Apostoli Szentszéktől, hogy saját kormányzói mivoltát ne hozza nyilvánosságra, így ő lett az első teljes mértékben titkos ordinárius, akiknek hosszú sora volt Márton Áronnak a börtönből való kiszabadulásáig. A titkos kormányzók a "föld alól", titkos fórumokról vezették a hatalmas erdélyi püspökséget, egy mindenre elszánt közvetítő hálózat segítségével, melynek tagjai szintén börtönbe kerültek. Jakab Antal, aki később Márton Áron utóda lett a püspöki székben, túlélte a 13 év börtönt, túlélte az ólombányában végzett kényszermunkát, így mások mellett vele is tudtam beszélni a nagyon nehéz évekről.

Boros Bélától, a temesvári egyházmegye titokban felszentelt és 14 évet börtönben eltöltő püspökétől tudom, hogy Sándor Imre 1956. február 29-én Rimnicu Sarat börtönében megfagyott. Gajdátsy Béla a nagyenyedi börtönben halt meg.

Boga Alajosnak a ma 65 éve történt mártírhaláláról Vasvári Aladár egykori brassói főesperes-plébánostól tudok, aki cellatársa volt Boga Alajosnak a máramarosszigeti börtönben. Vasvári Aladár 1987 szeptemberében elmondta nekem, hogy 1951 szeptemberében őt Boga Alajossal és Sándor Imrével együtt vitték a bukaresti belügyi börtönből a máramarosszigeti börtönbe. Vasvári Aladár visszaemlékezése szerint a cukorbeteg Boga Alajos nem kapta meg a gyógyszereit, és teljesen legyengült állapotban, halála előtt vért köhögve halt meg 1954. szeptember 14-én. Megkérdeztem Vasvári Aladárt, hogy honnan tudja a dátumot ilyen pontosan. Azt válaszolta, hogy aznap volt Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe. Elmondta azt is, hogy a börtönben a papok, akik liturgiához, kalendáriumhoz illeszkedő életet élnek, pontosan számon tartották a napokat, az idő múlását. Elmondta, hogy ha két pap találkozott valahol a román börtönvilágban, akkor első megbeszélnivalójuk az volt, hogy melyikük kiről tud, kivel találkozott más börtönökben, és ezután rögtön egyeztették a naptári ismereteiket. Ennek alapján biztosra vehető, hogy Boga Alajos ma 65 éve halt meg.

A Márton Áron által szentszéki felhatalmazással felállított, az egyház autonómiáját biztosító egyházkormányzati rendszernek Boga Alajos az első vértanúja.

"Aki nem veszi föl keresztjét, s nem követ engem, nem méltó hozzám." (Mt. 10,38) Ma van Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe.

Virt László

Stoffán György: Választási kampány, avagy a néphülyítés magasiskolája

A választási kampányoktól alapvetően is hányingerem van, hiszen nem szól másról az egész, mint néhány száz egoista, kapzsi hatalomvágyról és az addigi vagy azután várható jó fizetés megtartásáról, megszerzéséről. A hivatástudat, vagy kötelességtudat, amely a választók valós képviseletéről szólna, teljesen háttérbe szorul, hiszen akik már ki tudja, hányadszor indulnak a biztosnak tűnő bársonyszékből, azok már nem látnak le a „pórnép” szintjére, akik pedig megszerezni akarják a bársonyszék által biztosított jövedelmet, azok csak azzal törődnek, hogy mindent és mindenkit támadva, hazudozva és hazug ígéreteket hangoztatva eljussanak a győzelemig. És ez vonatkozik minden párt és szervezet jelöltjeire. Visszatérni látszik a „jó káder” korszak, ami azt jelenti, hogy legyen bármennyire hülye vagy felelőtlen, büntetett előéletű vagy eljárás alá vont, ha jó és hűséges seggnyaló, akkor lehet polgármester, helyi képviselő, országgyűlési képviselő… bármi.

Ha elemezni kellene a mai kor választott tisztségviselőinek szellemi, lelki és emberi magatartását, beállítottságát, akkor fájdalmas, kiábrándító eredményre jutnánk.

A hazai ellenzék választási kampánya minden emberi gyengeséget, primitívséget, butaságot, rosszindulatot, gyűlöletet és így, a magától értetődő alkalmatlanságot rejti magában… illetve nem rejti mindezt véka alá. Nehezen vagy egyáltalán nem felfogható az a hazugságáradat, vádaskodás és rágalomhadjárat, amellyel győzelmet remél a balliberális, hazaáruló politikai konglomerátum, amelynek egyetlen baja az, hogy nem tudnak hozzáférni ahhoz a pénzhez, amelyből gazdálkodnak az önkormányzatok és a kormány. Őket tehát könnyű volt megvennie a világhatalom aljasainak, akik Európát, a kereszténységet és minden ezekkel együtt járó értéket meg akarnak semmisíteni a világban… eszeveszett módon, hiszen mindez a saját pusztulásukat is jelenti… de ez már egy másik cikk volna.

A választási kampányidőszak tehát, az az időszak, amelytől a még megmaradt és normálisan gondolkodó ember szinte végig hányingerrel küszködik, hiszen egy hazug világ, hazug és hülye jelöltjei viaskodnak, a maguk emberi aljasságának minden fegyverét bevetve – egymás és a választók ellen.

Mi lehetne a megoldás, amely mindezt egyetlen tollvonással szüntethetné meg?

Nem, nem az erkölcsre nevelés, hiszen a majmot sem lehet megtanítani az emberi gondolkodásra. A narancsot és a banánt kell elvenni. Magyarán: Ha a képviselő-, és polgármester-jelölteknek nem volna tiszteletdíjnak nevezett vagyonnyi fizetése, és szigorú elszámolás mellett csak a hivatali kiadásaikat térítené az állam… ha minden, kapzsiságból eredő korrupciós cselekményt gyors bírói ítélettel, hosszú áristommal honorálna a jog,  ha saját pénzből kéne a nyugati „testvérvárosokat” látogatni, nem a hülye választók adójából, ha az összevont településeknek nem kellene eltartaniuk havi félmillióért egy mit sem ténykedő polgármestert, etc… akkor nem állna sorba sok alacsony IQ-jú, műveletlen, kapzsi és ostoba ember a hatalomért. Nem hazudozná tele az étert balga, TV-s beszélgetős műsorokban ezernyi félbolond, rosszindulatú cezaromániás, s talán a botor választó is okosabb lenne annál, hogy elhiggye az ámító ígéreteket ötévenként… A választók szolgálata legyen önkéntes, önzetlen szolgálat, amiért nem jár fizetség. Mert úgy már nem szolgálat!...  

Igaz, mai világunknak csak egy cseppnyi, de mégis undorító szegmense a választási kampányidőszak. Mert ez következmény csupán, amely következményeket generál, végül összeomlik. Ugyanis, erkölcsi tartás, szavahihetőség és egyenes, gerinces, kötelességtudatos jelöltek kellenek. Kellenének. Ám, ma csak a politikai felhangok, a gyalázkodás, és a legocsmányabb emberi tulajdonságokra épített kampány folyik. Jogi, erkölcsi, vallási, lelkiismereti háttér és kontroll nélkül. Mindenütt! Ezért undorító az egész… 

Stoffán György: Veni Sancte… – 2019 - Évnyitó ünnepi beszéd

Ismét egy új tanév előtt állunk, de mint minden új tanév, ez is ezernyi feladatot rejt. Közös feladatokat, hiszen tanulni, taníttatni és tanítani kell. Mindenkinek a saját helyén kell a legtöbbet adnia, hiszen mindnyájunk közös érdeke, hogy valóban kiművelt emberfőket neveljünk, hogy keresztény-keresztyén magyar ifjúság vehesse majd át Magyarország vezetésének stafétáját, amikor eljön majd annak az ideje. Mindenkinek megvan a feladata ebben a munkában. 

A diáknak az, hogy tanuljon. Hiszen más elfoglaltsága, kötelezettsége nincsen. Tanuljon a szüleitől, tanuljon a pedagógusoktól és tisztelje őket, hallgasson rájuk még akkor is, ha azt hiszi, hogy ő sokkal okosabb és értelmesebb, mint ezek a buta felnőttek, akik befolyásolni akarják az ő életét és megkövetelik tőle az engedelmességet. Amikor ilyesfélére gondoltok, akkor azt is tegyétek fel kérdésként magatokban, hogy vajon miért volna a felnőtteknek érdeke az, hogy titeket neveljenek, tanítsanak? Értetek, a Ti érdeketekben teszik, hogy már most tanuljatok kötelességtudatot, rendszeretetet, alázatot és hazaszeretetet. Mai ostoba világunk arra sarkal benneteket, hogy csak a jogokat tartsátok szem előtt. Nos, jogok nincsenek kötelezettségek nélkül. Annak vannak jogai, aki letesz valamit az asztalra, aki értéket teremt. És Nektek, kedves diákok, könnyű ezt megvalósítani, hiszen Ti magatok váltok értékké, ha eredményesen tudtok alkotni, tanulni. Hiszen mi az általunk megélt tapasztalatot, tudást adjuk át Nektek, amit Ti majd tovább fejlesztetek, s így váltok mind értékesebbé. Erre pedig nagyon nagy szükség van a mai világban, mert mára a szabadosság, az ostobaság és az Isten-ellenesség vált uralkodó eszmévé, amely eszme ellen tudással, erkölcsi tartással, hazaszeretettel, egymás megbecsülésével és tiszta gondolatokkal kell harcolni, ha saját országot akartok magatoknak, ha az elődök tudását akarjátok kamatoztatni. A Ti kötelességetek a tanulás, a jogotok pedig az, hogy tanulhattok, szerethetitek a szüleiteket, becsülhetitek a tanáraitokat, s megkapjátok ezek ellenértékét, a tudást, az erkölcsi nevelést és a becsületet.

Ezernyi dolog van, amivel ma nem értetek egyet, amiről azt gondoljátok, hogy felesleges, hogy Ti jobban értetek hozzá. Azonban a lázadás csak pillanatnyi öröm. Felnőttként majd igyekeztek elfelejteni, eltitkolni és magatok előtt is szégyellni fogjátok a diákévek „bölcsességét”. Üres pohárból nem lehet inni. Inni csak olyan pohárból lehet, amelyben van élvezetesen friss forrásvíz. Most ezt a forrásvizet kapjátok cseppenként, minden tanévben, s úgy gazdálkodjatok vele, hogy a poharatok megteljék, és felnőttként jóízűen ihassatok belőle. És a poharat ne törjétek el, ne csorbítsátok ki, mert Nektek ma úgy tetszik. A csorba pohár később fájó sebeket okozhat…  

Kedves tanulók, fiatalok, Kedves Diákok! Nem idézek nagy gondolkodóktól, mint ahogyan az ünnepi beszédekben szokás… mert ma, a nagy gondolkodók némák. Mai világunk kuszaságában, az esztelenség korszakában inkább szólnék a szülőkhöz, a pedagógusokhoz.

Önöknek sokkal nagyobb felelősségük és feladatuk van, mint dédanyáink, nagyanyáink korában a szülőnek és a pedagógusnak voltak. Hiszen azokban az időkben rend volt. Léteztek erkölcsi normák, volt nemzeti érzés, és volt hit, amelyből meríteni lehetett. Ha ma Európát és a világot nézzük, a látvány elborzaszt és megdöbbent. Leépülő félben lévő nemzeteket látunk, szülőket, akik gyermekeik nemét akarják megváltoztatni, pártokat és civilszervezeteket, amelyek a pedofíliát, a drogok liberalizálását, és többlet jogokat akarnak, amelyek az egynemű szerelmet preferálják, előadásokat tartanak iskolákban, de már az óvoda bejáratánál vannak hazánkban is. Ma még itt és most elmondhatom, hogy mindezek – mint azt Önök is tudják – egy élhetetlen és otromba világot teremtenek, amely beteggé teszi a lelkeket, ronccsá teszi a testet, megrövidíti ezeknek a gyermekeknek az életét. Ne hagyjuk hát, hogy beszüremkedjen iskoláinkba ez a fertőzés. Bármilyen maradinak, konzervatívnak tűnik is, vegyék elő azoknak a nagy pedagógusoknak a könyveit, akik századokkal ezelőtt embereket neveltek, akik leírták mi a pedagógus kötelessége és e kötelességet miként teljesítheti a legcélravezetőbben. Önök magyar keresztény-keresztyén gyermekek jövőjét faragják ma, mint a szobrászok. Ne torzókat alkossanak, hanem teljes alakot, kimunkált redőket, tiszta tekintetet, erős kart… Ha Önök ma nem jól végzik a munkájukat, ezeknek a gyermekeknek ártanak. Ha nincs fegyelem és következetes követelményrendszer, ha nincs tisztelet, akkor nemcsak ezek a gyermekek vesznek el, hanem Önökkel együtt az ország és ennek a nemzetnek a kultúrája is.

Kedves Ünneplő, Évkezdő Gyermekek és Felnőttek! Röviden ennyi az, amit elmondani akartam. Mindnyájunk jövője és megmaradása áll vagy bukik az iskolán és a templomon. Ha bármelyiket is feladjuk, önmagunkat adjuk fel. A gyermek feladata a tanulás, a szülőé a taníttatás, a tanáré a tanítás. A gyermek kötelessége a hála, amiért a szülő biztosítja, hogy tanulhat, a szülőé, hogy megkövetelje a gyermektől azt, ami a gyermek faladata, a pedagógusé, hogy a gyermeket tanítsa, és megkeresse a lelkét is… és mindannyiunk kötelessége és feladata, hogy hitünk szerint kérjük a Teremtő Isten segítségét abban, hogy ezek a gyermekek értékes, tudós, tisztességes, magyar és keresztény felnőttekké váljanak. Ez a generáció, amely ma az iskolák padjaiba ül – 1-től 12-ig –, fogja eldönteni nemzetünk, hazánk és hitünk sorsát. Ilyen felelősségtudattal és tudattal induljanak a 2019-es tanévnek. És ne feledjék azt a két tantárgyat is tanítani, amely nem szerepel a tantervben… a zenét és a művészetet. Mert lehet minden nap tornaóra, ha az ép testhez ép lélek nem párosul…  

Munkára fel Hölgyek és Urak! Isten áldja Önöket!

Stoffán György: Új (embertelen) Világrend

A társadalmi igazságtalanságok nem kormányfüggők a mai világban, hiszen ma sem a hagyományos erkölcsi normák, sem jog nem biztosítják a normális emberi lét feltételeit, a vallások vezetői pedig behódoltak az új világrend embertelen és minden igazságot elvető szellemiségének. 

Igaz, ez utóbbiak ragyogóan forgatják ki a hitigazságokat és Krisztus tanítását önmaguk és árulásuk védelmében. Az egész világ forrong, sokan a végidőkről beszélnek, megspékelve mondandójukat próféciákkal, mások örvendeznek a modernizálás beteges túlkapásain, de a világ mindezek ellenére beteg. Beteg, mert minden, ami történik, az emberiség legaljának logikája szerint történik. És ez a logika, ha a következményeket nem látjuk előre, akkor csábító az emberek többsége számára. Ha látjuk, úgy valóban rémisztőnek találjuk, mert az emberi esendőség, és a rosszra való hajlam, az erkölcs kötelmeinek elvetése tényleg pusztulást hoz. Igaz, csak egy ideig tartó pusztulást, mert az ember, látva tehetetlenségét a természeti erőkkel szemben, a háborúkat okozó ószövetségi gondolkodásmód rémségeit, észhez tér és visszafordul a belekódolt hithez és Istenhez. Feltéve, hogy marad ember, aki visszatérjen.

Ma, amikor a kampányok miatt vakká válik még a gondolkodni tudó is, és mindenki a politikai hazudozás épp aktuális problémáira keresi a válaszokat, elfelejti, hogy az egész mai európai-, és világpolitika egyféle romboló és értékmegsemmisítő elven és céllal működik. Mindenkinek van valamilyen magyarázata, mindenki érteni véli az idők szavát és hirdeti saját botor elveit, pedig az okot kellene keresni, kimondani és megszüntetni. Ezen viszont túl vagyunk sajnos, mert akik megoldhatnák, azok is egy rossz irányban indulnak el szocializálódásuk miatt. Nem tud ma már az ember, a politikus józanul és a valóságnak megfelelően ítélni, cselekedni, mert a kiindulópont rossz, és e kiindulópont szellemi és erkölcsi vonatkozása párosul a láthatatlan parancsuralmi erők arroganciájával és kegyetlenségével, amely azért nem kézzelfogható, mert az emberiség nagyobbik része akarva, akaratlanul részesévé vált az önpusztításnak, az értékrombolásnak, az Isten-ellenességnek. Automatizmussá lett mára az erkölcstelen szemlélet, amely az individumnak édes, a megmaradást azonban kizárja.

Hogyan is kezdődött, miért tartunk ott, ahol ma tartunk?

Sokan a franciák gyalázatos, de máig „nagynak” mondott  forradalmához kötik a világ egyetemes züllésének kezdetét, ám az már következmény volt. Annak a több évezredes szervezkedésnek, kapzsiságnak és hatalomvágynak a következménye, amely mind több embert csábított el a jólét és a vallási kötelmek elvetésének könnyedségét ígérve. 

Az emberi élet erőszakos megváltoztatása, a megvett és lefizetett, de végül csalódott kollaboránsok és azok utódai azonban már nem tudtak visszatérni az eredeti létformájukhoz, mert minden történelmi megrázkódtatás, kezdve a keresztényüldözésekkel egészen napjainkig csonkít abból az értékrendszerből, amely az emberi méltóság isteni eszméjét biztosította: a Teremtés logikájának elfogadása és a parancsolatok megtartásának elengedhetetlensége az évszázadok alatt lassan értéktelenedett. Ma már azok is lazán fogják fel Krisztust és az Ő tanítását, akiknek ez volna a hivatásuk, feladatuk, kötelességük. Igazi gondolkodó már-már alig van, s aki az igazságokat felfedi, azt még egyházi körökben is vagy szélsőségesnek, maradinak, vagy egyházellenesnek bélyegzik. Krisztus ma sokkal nagyobb veszélyben volna, mint saját korában és bizonyosan nem tudna három évig nyilvánosan működni még a Vatikánban sem, mert gyorsan megfeszítenék…

A civil politika a liberalizmus nyílt, társadalmi elfogadottságával kezdte meg a züllés útját. Hiszen már az első „liberálisok” is azt a fundamentumot támadták, amely a római birodalom bukása után újraépítette, fenntartotta és éltette Európát. Abban a pillanatban megszakadt a folyamatosság, amikor a társadalmakat félrevezetve és a következményekre nem gondolva – vagy éppen gondolva! – elfogadtatták a liberálisok és szabadkőművesek azt, hogy az egyházat és az államot külön kell választani. Ez a kettő ugyanis elválaszthatatlan. Minden hatalomnak van rossz oldala, vannak a hatalommal visszaélők, sikkasztók, politikai bűnözők etc… ám ez személyes dolog, amit egy józan társadalomban – amelyben a jog, az erkölcs, a hit és a kötelezettség az irányadó – ellenőriznek és megtartatnak. Ezek miatt a negatívumok miatt és ezekre hivatkozva, valamint az emberi butaság és önzés állandó fegyverével vették rá a társadalmakat tehát, az egyház és az állam szétválasztásának fontosságára. Azonban, mivel a társadalom nagy része hívő emberekből állt, a társadalom civil politikai erői is hívő emberek voltak, e törekvés a társadalom egyik alappillérét igyekezett megsemmisíteni. Hiszen, amikor a keresztény erkölcsi követelményrendszer megszűnt, akkor megszűnt az a krisztusi tanításra épülő kontroll is, amely a civil politikai erőket kordában tudta tartani és jól láthatóan távol tartotta az ószövetségi „értékrendtől”. Magyarán: felbomlott az a rend és társadalmi biztonság, amely a nemzetek sajátosságait és szokásait, erkölcsi normáit védte egy-két évezreden keresztül. Helyébe lépett az ószövetségi logika, amely a bosszún, a kapzsiságon, és minden emberi rossz tulajdonságon nyugodott.

Hiszen a társadalom nagyobbik részét könnyen lehetett hadba vinni, ha a gazdagabb, a „hatalmasabb” ellen kellett fellépni. E gazdagabb és hatalmasabb volt a népek szemében a pap, az apáca, a szerzetes… és ezért az idők folyamán számos alkalommal támadtak a keresztény-keresztyén egyházakra, hiszen a cél a hit megsemmisítése és az emberiség teljes rabszolgasorba való terelése volt (kapitalizmus). Ezt két, egymással ellentétes politikai és gazdasági hatalom, elv, eszme, szellemiség kiépítésével igyekeztek megvalósítani. Az egyik a szocializmus, a másik a kapitalizmus. A szocializmus jelszava „legfőbb érték az ember” volt, a kapitalizmusé a „jóléti társadalom” megteremtése. Ám mindkettő sátáni rendszer… Ma már látjuk, hogy mindkettő ugyanazokkal az embertelen eszközökkel működtethető, ám a láthatatlan világhatalom arroganciája és kegyetlensége (lásd: az „Arab tavasz”-t) mára csak az egyiket tartotta meg, amely nem jobb és nem is emberibb, mint a másik…

A kapitalizmusban nem csak a testet ölik meg, hanem a lelket is. Az elbutított, egy irányba hajtott, erkölcstelenné tett, beteges, zsarolt és minden lépésében ellenőrzött emberiség, lassan teljesen kiszolgáltatott lesz, hiszen elveszik a hitét, a pénzét, megszabják hol és mikor gyújthat rá, üljön vagy álljon pisilés közben, s gyermeke nemét szabadon kimondhassa, milyen uborkát termeljen és szeresse-e szexuálisan saját nemét… visszaút pedig, az emberi szűklátókörűség, butaság és a rengeteg kollaboráns aknamunkája okán nincs.

Illetve van, de ennek, mára emberi megoldása már nincs. Lehet szépeket mondani, tervezni, jól prosperáló nemzeti gazdaságokat fenntartani, de amíg a láthatatlan világuralmi erők legnagyobb hazugságával, a „demokrácia” emlegetésével indokoljuk a mindennapok politikai és erkölcsi hibáit, amíg erre hivatkozva támogatjuk a káoszt, és ez alapján szervezünk választásokat, addig a világ tovább rohad.

Nem valamiféle végidőket élünk, hanem elért az emberiség egy olyan szintre, amelytől a szellemi és erkölcsi gyengülése folytán nem szabadulhat. A rend és tisztesség nélküli világ, a hitnélküliség és a Teremtő Istentől való elfordulás, mi több: az Isten ellen való támadás maga az öngyilkosság. És mi, Európában és az Európai Unióban, 2019-ben ezen az úton járunk. A hazugság és az önmegsemmisítés útján. Mert a kiindulópont rossz, ránk erőltetett… így a cél is elérhetetlen!