Működik….

Igen, működik az a csaknem száztíz éve írt „hamisítvány”, amelyet a köznyelv a "valamilyen" bölcsek jegyzőkönyveként tart számon. Nem írom le a címét, mert még az egyre erősödő hatalmuk utolér. Bár nem utazgatok manapság repülőgéppel, hovatovább – miattuk – azt is meggondolom, hogy villamosra szálljak-e. Tehát, ama jegyzőkönyv, amely ugye hamis, előrevetített a maga korában egy olyan kort, amely inkább kórnak nevezhető. A liberális kórt, amely a jegyzőkönyv íróinak hatalmát egyre erősebbé, egyre mélyebbé, és megállíthatatlanná teszi. A dolog működik, és a nép, „az istenadta nép” semmi mást nem vesz észre, mint azt, hogy egyre szegényebb, egyre több szép ígéretet kap, és odaáll akaratlanul is egyes pártok szekértolói közé, mert azt hiszi, hogy az a párt, amelynek szekerét tolja, a választások után betartja majd ígéreteit. Közben pedig minden másról megfeledkezik a nép, hiszen neki a párt, az eszme, az ígéret a lényeg. Haza, nemzet, hit, Isten? Kit érdekel? Mert a gépezet remekül működik. És megy a világ, de főként most Európa az egy politikai akol, és egy diktátor korszaka felé.

Mert abban a bizonyos jegyzőkönyvben, amely ugye, mint mondtam hamis, évszázada megírták, mit kell tenni az ostoba hülye európai népekkel annak érdekében, hogy ők – a jegyzőkönyv íróinak rosszindulatú állítása szerint – elérjék céljukat és a népek csupán elbutított rabszolgákká váljanak.

A nemzetek vezetői ma e jegyzőkönyv szerint árulnak hazát, nemzetet, s hivatkoznak a népfelség ostoba és sohasem volt elvére, a demokráciára. Ha a birkát kiengedik az akolból, az ugyanis nem demokrácia, hanem káosz. Ha az oroszlánt engedik ki a ketrecéből, akkor az szintén nem demokrácia, hanem vérfürdő egy jó lakoma keretében. Mi kell tehát, hogy káosz, várfürdő és anarchia legyen? Demokrácia. Mi kell a demokráciához? Pártok. Mit generálnak a pártok? Békétlenséget. Mit generál a békétlenség? Rencsinálást. Mit idéz elő és erősít meg a rendcsinálás? A terrort, a diktatúrát. Mit jelent a nemzetek életében a diktatúra? Lázadást. Mi lesz a lázadás vége? Forradalom. Mi lesz a forradalom vége? Vérfürdő, emigráció, halál, börtön… mert forradalmat soha senki nem nyert még meg a hatalommal – kivált a jegyzőkönyvesek hatalmával – szemben. És most itt tartunk Európában. És itt tartunk Magyarországon, Romániában, Szlovákiában és mindenütt, ahol ez a fene nagy demokrácia és sokpártrendszer felütötte ördögi fejét. A nép szegényedik, lázad, jajgat, az állam vezetői pedig rendesen megfizetve szolgálják a világhatalmat, a pénzhatalmat, az Uniót, amely a már ma létező világkormány koalíciója csupán.

És mi is történik közben az egyes országokban? Arat a gazdasági válságtól tönkrement bankrendszer, a bankok úgy lopnak a klienseiktől, ahogy akarnak, hiszen a törvényeket nem a kliens hozza… Igaz, van ország – egyetlen egy, és nem is európai -, amelynek a gazdasági világválság eredményeként az államadóssága a tizedére csökkent… Persze lehet ez is csak amolyan hamisított adat, amelyet nem kell komolyan venni, elhinni.

Lássuk, mit eredményez a „hamis jegyzőkönyvbe” foglalt szabadság, példának okáért Magyarországon!

Pártok őrjöngnek a kopogtató cédulákért, fizetnek, csalnak, lopnak, hogy meglegyen az elegendő szelvény, amellyel hülyébbnél-hülyébb jelöltjeiket bejuttatják majd a helyi képviselőtestületekbe… hiszen a demokráciának az a lényege, hogy a hülye, az irányítható, megvásárolható bunkó diktáljon az értelmesebb többségnek. Mert sokak szerint egy falusi képviselői hely is hatalom. Pedig ha lelkiismeretesen csinálja az ember, akkor a legkomolyabb munka. De kit érdekel ma Magyarországon a köz, a választó? Senkit. A lényeg, hogy a pártnak jó statisztikája legyen, amit fel lehet mutatni, s melldöngetve lehet hivatkozni az adatokra. Magyarság? Hit? Nemzet? Haza? E kérdésben sem érdekel senkit. Hiszen nem is érdekelhet senkit, mert a döntés nem a községházán, nem a közigazgatási miniszter kezében, de még csak nem is a Parlamentben van, hanem a jegyzőkönyveseknél. És ezt nem érti a jelölt, sem, a választó sem, de a jelölő szervezet sem. Magyarán a nép, „az istenadta nép” kénytelen bedőlni a pártok és pártvezérek kivétel nélkül hazug kampánybeszédeinek, mert megszokta, hogy önálló gondolata, saját elhatározása nem lehet. Ma már igénye sincsen rá. Teszi, amit mondanak neki, és örül annak, ha az általa beikszelt név bekerül az ő pártjának hatalmi közegébe. Nos, ez a demokrácia lényege. A nép semmit se értsen abból, amiben él, ami nap, mint nap éri, ami történik vele. Ha bejut a név, akkor neki csak jó lehet. Hiszen ő harcolta ki – gondolja ostobán – e győzelmet. Nem is sejti, hogy az a pakli kártya már hónapokkal, évekkel, évtizedekkel ezelőtt le lett osztva. Ő pedig - ebben a tekintetben - csak egy értelmi fogyatékos szintjén lévő állampolgár. Magyarország különösen jó példa erre. A sokjobboldalas „népnemzeti, keresztény” pártok jobban rugdossák egymást, mint őket a komonista söpredék. A baj csak az, hogy ez utóbbi söpredék még mindig megszólalhat, még mindig gyűjtheti a szelvényeket és még mindig politikai státuszokat követel magának. Hazudozik, s a saját bűneit, hazaárulását, gyalázkodását próbálja rákenni mindenki másra, különös tekintettel a mai kormánypárt vezérére, s magára a pártra is. És még senki nem rúgott bele ezekbe a mocskos, és jelzőzhetetlen akasztani való aljadékokba, akik 1919-től máig abba a helyzetbe juttatták a nemzetet, amelyben ma vergődik.

Pedig ilyenkor, a választások előtt legalább a nemzeti pártoknak össze kellene tartania. Minden pártnak van programja, vannak elképzelései, illetve vannak olyan elképzelések, amelyekkel etetik a választót. Etetik, mert ha komolyan gondolná bármelyik párt is, hogy ő nemzetben, nemzeti összefogásban, a nemzetért küzd és harcol, akkor ma nem lehetne hallani innen annak a jobboldali, onnan ennek a jobboldali pártnak a jobboldali mocskolását. Az egyik radikálisan nem ért egyet, a másik jobboldalian, polgárian köpködi a másikat. A komonista meg röhög a markában, mert valamelyiket ő maga szervezte, irányítja és pénzeli. Hogy melyiket, senki nem tudná mártani pontossággal megállapítani. Csak összképet lehet látnunk, s ez az összkép azt jelzi nekem, hogy mindkét pártnak vannak jó és hasznos elképzelései, de amíg egymás ellen hadakoznak, addig nem tudok egyiknek sem hinni, mert a jegyzőkönyveseket szolgálják a széthúzásukkal. A nemzeti egység számomra azt jelenti, hogy aki a nemzetért felelősséget érez, aki nem tapostatja a rendőrökkel a nemzeti zászlót, nem lövet az ünneplők közé, és számára a nemzet, a nép, a haza, a hit, az Isten mindenekfelett áll az magyarként, állampolgárként, választott hivatalnokként nem pártokban, hanem nemzetben gondolkodik, és eszerint cselekszik. S nincs számára másik nemzetben gondolkodó, nemzetért hadakozó párt, CSAK A HAZA ÉS A NEMZET létezik.

Igen, kimondom: - számomra akkor válik a Jobbik és a Fidesz is valódi nemzeti párttá, ha befejeződik az ostoba hangos vita, a nyilvánosan zajló egymás lejáratása, ha megoldódik minden ellentét, és mindkét párt egyetlen célt szolgál: a magyar nemzetét. Ameddig ezt nem látom, addig számomra nincs is hiteles párt, és van is hiteles párt. Mert valamelyik nem a nemzetet, hanem a jegyzőkönyveseket szolgálja, de mindkettő ezt mondja a másikról. A lózungok ma nem elegendőek. Tetteket és közös akaratot akarok látni, mert csak ebben az esetben léphetünk előbbre. Ha pedig úgy folytatódik minden, mint eddig – bár a mai kormány munkájával én személyesen elégedett vagyok, s nem érzem magam átverve sokakkal ellentétben –, akkor a jegyzőkönyvesek győznek. A nép pedig áll majd bárgyún mosolyogva, mert nem érti miről is van szó. Ahogy a szellemi fogyatékos sem tudja, hogy beteg… és talán ezért boldog… akárcsak a nép! Amely nem tudja, hogy Magyarországon a "demokrácia" 1948-ban szűnt meg, és azóta sem sikerült életrekelteni. És mindaddig sikertelen is marad minden próbálkozás, amíg az akkori és az azóta bűnössé vált komonisták, liberálisok szabadon, nagy nyugdíjakból élhetnek… noha bizonyíthatóan, vagy közvetlenül, vagy közvetve két bűnt is elkövettek: a hazaárulást és a gyilkosságot! És a magyarországi nép félszegen mosolyog… és cédulát gyűjt… és szidja a másikat… és választ… és kihal vagy rabszolga lesz. Mert a jegyzőkönyv működik!

Stoffán György - Európai Idő - Sepsiszentgyörgy

Vigyázat! Lop az ERSTE bank (is)!

Az Erste bank is bank, tehát éppen úgy lop az eszement - náluk számlát nyitott - ügyfelektől, mint a többi bank, amelyek szintén levonogatnak ügyfeleiktől saját kényük-kedvük szerint a számlavezetés következtében annyit, amennyit akarnak…

Ismerősömnél voltam éppen, amikor egy átutalást intézett. Meglepve látta, hogy a számlán lévő 157 ezer forintja helyett csak 150 ezer forint van. Felhívta az ügyfélszolgálatot, és kérdőre vonta az ott dolgozó munkatársat, hová tűnt a pénze. A munkatárs elmagyarázta, hogy az ügyfél a hülye. Ugyanis az ERSTEBANK levonta a már egy esztendeje ismerősöm által lemondott dombornyomott kártyát. És persze a VISA kártya éves díját is, amit nem küldenek ki, mert csak egy év múlva jár le az, amit ismerősöm most használ. Ergo: az ERSTE ma már kártyahasználati díjként vonogat a meglévő kártya után éves díjakat. Az alkalmazott megígérte, hogy a dombornyomott szemét árát visszautalják, de a sima VISA éves használati díját nem. Sőt, jövőre, amikor lejár a kártya, akkor még az éves használati díjon kívül levonják majd a kártya elkészítésének díját is.

Ismerősöm azonnal úgy döntött, hogy megszünteti az ERSTE-s rablóbandával kötött szerződését, és keres egy olyan bankot, amely legalább megkérdezi az ügyfelét, hogy mit vonhat le és mit nem. Vannak ma már olyan bankok, amelyek a tranzakciók után nem vagy csak minimális költséget számolnak fel.

Ugyanis az ERSTE más aljasságokra is képes. A „Postabank”-i tevékenységet is irányító ERSTE az üres, évek óta nem használt bankszámlák után is komoly összeget von le, illetve hitelszerződésnek nevezi az egyszerű – mint mondottam üres – bankszámlát, és ezért havonta küldi az üres bankszámláról a számlavezetési és ilyen-olyan díjakat. Ennek egy része még jogos is lehet, ám az, hogy SMS díjat is felszámol, az egyenesen kimeríti a csalás bűntettét. Hiszen az üres számláról nem küld SMS értesítést. Ez csak akkor kötelező a bank részéről, ha pénzmozgás van a számlán. Az ügyfél azonban nem mondhatja le a számláját, csak ha kifizette a fennálló üres számláról felgyülemlett tartozását.

Ezért lehetséges az, hogy a gazdasági válság ellenére a bankok hatalmas profitot tudhatnak magukénak. Mi ehhez képes Hunvald, Zuschlag vagy más kommunista bűnöző? Jó szándékú kiscserkész. De akár Joav Blum is egy játékos kisgyermek ahhoz képest, amit a bankok a magyar ügyfelekkel művelnek.

Ideje volna már e kérdésben is lépnie a kormánynak, mert megengedhetetlen az a módszer, amellyel, mint a maffia, úgy húzza le ügyfeleit – jelen esetben – az ERSTEBANK. Ismerősöm ezekben a kérdésekben felkereste a PSZÁF-ot. Remélhetőleg lesz foganatja. A kiváló bank a saját maga által az ügyféltől lopni kívánt pénzt pedig a „Zalabest” pénzbehajtó ügynökséggel igyekszik behajtatni, hiszen ha bíróságra adnák a tartozások ügyeit, akkor a bankok bizony sorba pert vesztenének. A Zalabest pedig nem veszi tudomásul, hogy egy-egy banki ügyfele a PSZÁF segítségét kérte a folyamatban lévő banki – tehát a bank által elkövetett – csalások, lehúzások ügyében. Szép ez a magyarországi élet, csak éppen nem túl nyugalmas. Épp ezért keressük azokat, akikkel a bankok hasonlóképpen bántak és bánnak el. Pertársaságban akár – a hírhedt és hasonló „erkölcsű” E-on, DRV – vagy a bankok ellen könnyebb fellépni. Bár várjuk a kormány és a PSZÁF hathatós intézkedését is.

dr. Medgyessy Kornél

(Megjegyezzük: a csalás bűntette az, ha valaki, vagy valamely intézmény más vagyonával a sajátjaként rendelkezik... - akkor mit is csinál az ERSTEBANK? - a szerk.)

Ki a magyar?

(Szeretett barátomnak ajánlva)
Kedvesem! Ön kérte, hogy írjak e témáról, s fejtsem ki saját véleményemet. Íme: A "ki a magyar kérdés" rettentően bosszantott akkor, amikor 1989-ben néhány beteges elméből kipattant és azóta is mérgezi a közéletet, a társadalmat. (Efféle botor és ostoba kérdés egyetlen más európai országban sem merült fel.) Akkor arra volt jó ez ama bizonyos beteges elméknek és szűk társadalmi csoportnak, hogy megzavarjon egy békés, és célokkal, tervekkel teli jövőképet, és a Magyarország felvirágzásába vetett hitet kétségekkel mérgezze meg. Liberális világrombolók tették fel a kérdést, mert számukra Magyarország soha nem létezett, nekik nem volt soha hazájuk ez az ország, hiszen ők világpolgárok, ami nem jelent mást, mint a gazdasági hatalom megszerzésének olthatatlan vágyát és az erkölcs, a nemzeti értékrend, a hazaszeretet eltiprását. Ennek érdekében húsz esztendeig minden bevethető rágalmat, hazugságot, hazaárulást elkövettek. Már-már veszni látszott minden, hiszen a kommunista és a liberális eszmerendszer a rombolás, a tisztességtelenség, az embertelenség szinonimája. Gyilkos gyűlölet hatja át ezt az egyként is kezelhető két szellemiséget, amely édes testvérei egymásnak. A népet pedig nagymértékben lehet befolyásolni, mert a nép az elmúlt évtizedekben elbutult, hazafiatlan lett, érzéketlen a haza és a nemzet fogalma és érzése iránt. Tőkés László mondta ki először az elnemzetietlenítés tényét 1990-ben, s hívta fel a figyelmet arra, hogy mind az anyaországban, mind a határokon túl – szülőföldjén - élő magyarság ellen ez a hadművelet teljesedik ki. Ma már világosan láthatjuk, hogy Tőkés László politikai éleslátása ez esetben is vitathatatlan volt. Az elnemzetietlenítés azonban nem csak itt tapasztalható, hanem Európa-szerte. A világkormány európai frakciója, azaz, az Európai Unió minden törekvése arra irányul, hogy a fiatalságot – amelyet alapvetően nem lehet visszahozni a kulturális és nemzetietlen tetszhalálból – még inkább eltorzítsa, a népeket elszegényítse, kiégesse, lelkileg kiszipolyozza, és minden lehetséges célt és perspektívát semmivé tegyen. Magyarország azonban ezen uniós törekvéseknek ma keményen és példamutatóan ellenáll mind itthon, Magyarországon, mind a világpolitikai színtéren, azaz, az Európai Unióban is. Kibújni ma ebből a képlékeny, roskadozó, de erkölcsileg is semmivé vált szövetségi rendszerből nem lehet, mert akkor az éhhalál, a katonai megtorlás, az unió általi megszállás fenyeget. A magyar kormány azonban mégis a nemzeti célok megvalósítására, a nemzetgazdaság lehetőség szerinti függetlenítésére, a magyar mezőgazdaság fellendítésére, a nemzet és a hazaszeretet fogalmának megismertetésére törekszik, nem kis külső és belső támadások kereszttüzében is, ám, ezt a harcot a választók nagy többsége támogatja. A jóérzésű magyar ember nem is tehet mást, csakúgy, mint a jóérzésű, de nem magyar származású magyar állampolgárok tömege is. A kormány feladata nem egyszerű, ezért annak támadása, rágalmazása, vádakkal való illetése maga a hazaárulás. A kétharmados többségű Fidesz kormányzás nem véletlen, hiszen ez a politikai és társadalmi erő az egyetlen, amely valóban a magyarságot képviseli. A többi pártképződmény és szövetség, amelyek támadják a kormányt és persze azzal együtt a kétharmados többséggel azt felruházó választópolgárokat is, nem tesznek mást, mint az egyetlen józan és a mai világpolitikai lehetőségeket maximálisan kihasználó, a nemzeti érdekeket előtérbe és mindenek fölé helyező kormányt gátolják a nemzeti célok, és érdekek képviseletében. Még ma is működik a kommunista-liberális hazaáruló gépezet, amely nyugati liberális és kommunista érzelmű szennylapokban ócsárolják a kormányfőt, vagy épp a magyar állam fejét, vádolva a magyarság ügyeiben az elmúlt nyolc évben amúgy is tudatlan nyugati olvasó előtt a nemzetet. A féreg ma is emészti, rágja hazánkat és sajnos ehhez asszisztál a magát jobboldalinak valló eszement politikai „erő”, amely hangoskodásával, erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető betiltott szervezetével (szervezeteivel) hasonlóképpen cselekszik, mint a baloldali és liberális ellenzék. Ez a „jobboldali” párt bízik abban, hogy a gyűlöletre, a burkolt egyházellenességre, és a nép elégedetlenségére építheti föl a következő parlamenti választásokra győzelmét, mint a Fidesz váltópártja. Azonban az általuk képviselt radikálisnak mondott eszmeiség nem politikai radikalizmushoz, hanem anarchiához vezet. A nemzeti radikalizmust ma a kormánypárt képviseli, politikailag, társadalmilag és az úri szalonokban is elfogadható módon. Mert a radikalizmus nem a nagy hang, az ostoba beszéd a parlamentben, és a kukarugdosás, vagy a hazai nemzetiségek

 elleni durva fellépés és gyűlölködés, hanem a nemzetközi szinten való tántoríthatatlan kiállás a nemzet érdekei mellett.

Hasonlóan helytelennek és vérlázítónak tartom, amikor a nyugati magyarság néhány tagja „mély nemzeti érzésekkel” vegyesvállalatokat hoz létre, majd angolosan távozik a teljes bevétellel anélkül, hogy egyetlen fillért is adózna, vagy bármilyen segítséget is nyújtana „szeretett hazájának”. Magyarsága abban merül ki, hogy az 56-os nyugati és amerikai rendezvényen zokogva énekli a Himnuszt, s olykor egyes internetes portálokon osztja az észt azoknak, akik itthon az életüket tették fel a nemzet javára, magánemberként vagy épp hivatali beosztásukban.

Vannak idehaza is olyan szervezetek, amelyek nem a nemzetet képviselik, bár nevükben a világ magyarságának összefogása rejlik. Ezen szervezetek/szervezet immár illegitim, mert a belső harcokban olyan értékes embereket fosztottak meg az utóbbi időkben a világszervezet vezetőségi tagságától és törölték tagságukat, akik hihetetlen energiákat és pénz áldoztak a nemzet érdekében, s máig – immár tagság nélkül is – ugyanazt a harcot vívják nemzetük érdekében, mint eddig. Az új vezetőség pedig olyanokból áll, akiknek a poszt, a kisstílű ellenségeskedés és a képzelt hatalom mindenekfelett áll. Igaz, némelyikük a határon túli főhatalmak titkosszolgálatainak dolgozott/dolgozik, tehát hivatali, és hazafias - de nem magyar hazafias - kötelességük volt a világszervezet szétrombolása.

Ha tehát az összmagyarság jelen képét nézzük, az csaknem olyan sötét, mint Márton Lajos freskói oltárképei. Ilyen széthúzásban, kétharmados többséggel rendelkezve sem lehet könnyű a kormány dolga, a kormánypártok területi szervezeteiben dúló olykor primitív, és gőgös hatalmi mámorral fűszerezve. Erről persze nem Orbán Viktor és a parlamenti frakciók tehetnek, hanem azok a fideszes helyi vezetők, akik nem a kormányfő által gyakorolt és meghirdetett alázattal és hittel szolgálnak, hanem hatalmi mámorban, a földtől fél méterrel magasabban érezve magukat azt gondolják, hogy most őket kell szolgálni. És ez is veszélyt jelent a magyar kormány számára.

Ki a magyar? – tettem föl a kérdést gondolataim címeként. Most én teszem fel tehát azt a kérdést, amely 1989-90-ben egy rendszerváltás eufóriáját törte ketté. Ám, nem ugyanazon szándékkal teszem föl a kérdést, mint akkor azok. Szándékom egy önvizsgálat elindítása. Ugyanis nem eshet bele még egyszer a társadalom abba a hibába, bűnbe, amelybe számtalanszor beleesett már a történelem során, önös érdekből, haszonlesésből, helyezkedésből.

1919-ben sok ezren csatlakoztak a hazaáruló ócska kommunista söpredékhez, amely végiggyilkolta az országot, majd amikor ez a vörös ámokfutás véget ért, azonnal – különféle érvekkel és magyarázatokkal – hűséges magyarokká váltak. 1940-ben, amikor Erdély visszatért, könnyezve, zokogva vonultak be a katonák Észak-Erdélybe, s nem volt település, ahol nem virágszőnyegen meneteltek volna. Ám, alig múlt el néhány hét, az ünneplők keservesen megtanulták, hogy a székely csak cigány, s a csak magyarul beszélő, gyermekeit magyarnak nevelő román pedig csak román, akinek néhány óra alatt el kell hagynia ősidők óta otthonának tudott és érzett lakóhelyét… Márton Áron erdélyi püspököt is magyarok jelentették föl (két alkalommal), először a kolozsvári magyar hatóságoknál, mert komolyan és nyilvánosan ellenezte a zsidók elhurcolását, majd a román hatóságoknál, mert kiállt nemzete elnyomói ellen.
1948-ban Magyarországon a Mária-év alkalmával tízezrek zarándokoltak el Mindszenty bíboros miséire, s alig egy év múlva ugyanezek gyűjtötték a „bűnöző” hercegprímás ellen az aláírásokat. 1956 októbere után is sok magyar – hogy magát védje – jelentette föl azokat, akikkel együtt harcolt a kommunista elnyomás ellen. Kádár idejében 700.000 párttag volt, s ma ezeknek a még élő része bizonygatja, hogy soha nem volt kommunista, de hát a megélhetés…

Ki a magyar? – teszem föl tehát a kérdést nyomatékosan! Az-e, aki nyugatról sarcolja az óhazát, miközben mellét döngetve hirdeti magyarságát, aki itthon ármánykodik a nemzet céljait szolgáló kormány és parlamenti többség ellen, aki egyház és keresztényellenes magatartásával – „ősmagyarvallásúként” – ártja magát olyan dolgokba, amelyekhez nem ért, s amelyek ártanak nemzetnek, népnek, erkölcsnek és hitnek egyaránt? Netán az a magyar, aki a német színházak – tehát a magyarországi német nemzetiségi kultúra – támogatása ellen acsarkodik a Parlamentben, radikális nemzetinek vallva magát? Vagy az, aki idegen ország titkosszolgálatainak „dolgozgat” illetve dolgozott, miközben egy magyar szövetség vezetőségi tagja? Az volna magyar, aki lejárató, hazugságokkal teli cikkeket írogat a nemzeti kormány és a Magyar Köztársaság elnöke ellen svájci és német lapokban? Nem! Nem ezek a magyarok. Nem az a magyar, aki lejáratja a hazáját, aki a talpra állás ellen aknamunkát végez, határon innen és túl. (Mert a határon túl is érvényesül a belső-magyarországi megosztottság, amely egy végleges pusztulást okoz, s elvész még a remény is egy normális Kárpát-medencei magyar társadalom kialakulását illetően!)

Az a magyar, aki tesz a hazáért, a nemzetért, aki áldozatot hoz, aki nem csak szóban és nagyobb ünnepeken áll ki Bocskaiban, hatalmas kokárdával, hanem a mindennapjai is magyar mindennapok, mert példát mutat, keresztényként szereti felebarátját, műveli magát, és lelkiismerete, legjobb tudása szerint szolgálja saját környezetében a nemzetet, a Kárpát-medence magyarságát.

Undorító minden olyan ostoba cirkusz, amit manapság a politikusok követnek el. Gyerekes hülyeségekben élik ki feltűnési viszketegségüket, ahelyett, hogy értelmes és építő munkát végeznének a magyarság érdekében.

Az az érzésem, hogy egyes pártok szándékosan vezetik félre a jószándékú magyarokat, s zavarják meg a békét, s felejtetik el sokakkal, hogy ma az van, amire nyolc – vagy inkább hatvanöt? – éve várt a magyarság. Magyar kormányunk van, nemzeti célokat és nemzeti érdekeket szolgál, s már bizonyított is eddigi száz napjával. Jó volna végre felismerni a szélhámosokat, a politikailag amatőr és ártó ostobákat, a nyugati emigráció azon tagjait, akik magyarságukat csupán a haszonszerzésre használják… etc. S ha felismertük a bomlasztókat, a nemzeti egység ellen tevékenykedőket,a nyugati sajtóban a magyarságot lejáratókat, s ki is közösítettük őket a politikai, kulturális és társadalmi életből, akkor lesz lehetőség a valós országépítésre. Ha elnémítottuk a magyar köztársasági elnök ellen éneklő beat-együtteseket, s kicsavartuk és kettétörtük a tollat a nemzeti hagyományokat ócsárló liberális és kommunista újságírók kezéből, akkor bízhatunk a nemzeti felemelkedésben. Ha végre elnyerik büntetésüket azok, akik a mai helyzetbe hozták a gazdaságot, akik milliárdokat loptak, akik hivatalukkal visszaéltek, akik a gyurcsányi nemzetvesztést bármi módon támogatták, akkor beszélhetünk nemzeti összefogásról, és a nemzeti újjászületésről. Addig nem!

Ma minden magyarnak ugyanaz a feladata: önmagába nézni, önmagával tisztában lenni, s meghatározni a közért végezhető saját feladatait, és tisztességesen élni. Nem kell a melldöngetés, a sok ezer esztendőre hivatkozás, a meghurcoltatások emlegetése… semmi sem kell, csupán az, hogy magyarul(=erkölcsösen) éljünk. Bár ezt illetően meglehetősen szkeptikus vagyok…

Magyar tehát az, aki ezt az országot hazájának tekinti, azért bármit kész megtenni, s mindezt józanul, a mai világpolitikai lehetőségek keretein belül teszi, s alázattal, szeretettel, emberként szolgálja a közjót. Aki másként él, másként tesz, az rosszabb minden külső ellenségnél, s magyarnak, - kereszténynek - nem nevezhető. Amit pedig végszóként hozzáteszek mindehhez: több lehetőségünk – a mai viszonyokat tekintve – nincs a megmaradásra. Ma a magyarnak, a saját jövője a tét. Alig hiszem, hogy ezt a nemtelen politikai érvényesülés felülírhatja! Legfeljebb azoknak az esetében elképzelhető, akik nem magyarok… akár a bal, akár a jobboldalon.

Stoffán György
Kép: Szarkofág a kassai Rákóczi-kriptából - Franz von Mikula alkotása

Gondolatok Szent István napján

Ünnep? Volt! 1919 és 1944 között nemzeti ünneppé vált a korábban csak kifejezetten katolikus ünnep, majd 1926-ban megrendezték a Szent István hetet, 1927-ben az első tűzijátékot csodálhatta meg a lakosság, amelynek helyszíne a Gellérthegy volt. 1928-ban a budapesti Szabadság téren felavatták az ereklyés országzászlót, 1928-ban pedig a sokgyermekes anyák első kitüntetését adták át augusztus 20-án. Kitüntetést Prónay Pál is átadott 1929. augusztus 20-án annak a maroknyi „felkelőnek”, akik önként vettek részt Lajta-bánság megalapításában, és fegyverrel igyekeztek megtartani a Trianonban elcsatolt Nyugat-Magyarországot. 1938… Eucharisztikus kongresszus… Szent István év.

Augusztus 20-a számtalan szép és méltó megemlékezésre, ünnepségre adott és ad lehetőséget, hiszen a magyar államiság és a kereszténység törvénybe foglalt hivatalossá tétele Szent István bölcsességére irányítja e napon a figyelmet. Az, hogy ma még – ha már csak kevesen is és egymással hadakozva - élnek magyarok a Kárpátok gyűrűjében, azt a szentistváni politikának és az azt tökéletesítő Szent László kemény elszántságának köszönhetjük. E két államférfit nem lehet külön-külön emlegetni, amikor az európai magyarság megteremtéséről, az a magyar állam megalapításáról beszélünk.

A katolikus ünnep nemzeti ünneppé tétele Zadravecz István ferences tábori püspök nevéhez fűződik, aki azért javasolta a Kormányzónak eme intézkedés megtételét, mert fontosnak tartotta a nemzeti egységet a megcsonkított és kirabolt ország-maradékban, s ezen egység jelképének első királyunkat és államalapítónkat vélte legméltóbbnak, noha úgy tartotta, hogy az államalapítást és az ország rendjének megteremtését – a szentistváni célokat – Szent László tökéletesítette, és fejezte be.

A magyarság mai léte tehát, a kereszténységtől elválaszthatatlan, hiszen, ha akkor Szent István szembeszáll Európával, ma már épp olyan emlék csupán a magyarság a világtörténelemben és a régészek körében, mint az avarok, vagy a besenyők. A nemzet sorsa azonban nem csupán a politikai vezetőktől függ, hanem az országnagyok által hozott és a király által megpecsételt törvényektől, a törvények betartásától és betartatásától is. István király rendeleteinek, törvényeinek szigorú betartatása következtében gyorsan vált európaivá a magyarság, hiszen egy olyan útra lépett, amelyen az akkori Európa járt. Ennek az útnak is alapja volt a kereszténység, a krisztusi tanítások megismerése és megtartása, azaz, maga a keresztény hit gyakorlása, és a lelkekben való kisarjadzása. Ettől vált európaivá és Mária országává Magyarország. Elválaszthatatlan a kereszténység és a magyarság, hiszen lételeme a magyarnak a keresztény hit, Krisztus, és a Magyarok Nagyasszonya, akinek „István Úr” felajánlotta a Szent Koronát, a nemzetet, az országot, a nemességet, és a velünk együtt élőket. E felajánlásban, égi segítségkérésben is a népei iránt érzett szeretet, felelősség és a feltétel nélküli hit tükröződik, hiszen olyan pillanatban hívta segítségül a Magyarok Nagyasszonyát, amikor műve, a magyar államiság, annak rendje és jövője veszélybe került. Nem holmi ostobaság mindez, hanem történelmi tény. Hiszen él a nemzet maradéka a Kárpátok gyűrűjében. Ám, felvetődik ezen az ünnepen, hogy mit tesz ma a magyar politika, és mit tesz a magyar nép azért, hogy a szentistváni mű tovább éljen, fejlődjék és felvirágozzon Európa és a világ épülésére? Tud-e szentistváni elkötelezettséggel, alázattal, de épp olyan eréllyel és hittel irányt és példát mutatni a világnak, és Európa nemzeteinek? Van-e hite egyáltalán a mai magyar társadalomnak, s kiáll-e megtartva szeretetét még ellenségeivel szemben is a keresztény Magyarország védelmében? Tisztában van-e a magyar társadalom, hogy mennyire fontos számára a Krisztus-követés, az imádság, az isten felé fordulás?

Ha minden itt felvetett kérdésre őszinte választ akarnánk adni, akkor a kép nagyon sötét lenne. Hiszen a mai magyar társadalmat feszültségek, nemzeti, de nem keresztény téveszmék, keresztényellenesség, politikai rágalmazások, egyre nagyobb mértékű és nem, vagy alig kezelt bűnözés, és legfőbbképpen tudásnak és hitnek álcázott rettenetes tudatlanság, valamint ennek a végzetes tudatlanságnak a tudatos és veszedelmes terjesztése hatja át. Akárcsak Szent István, és a csaknem negyven esztendővel később uralkodó Szent László idejében.

A mai kor bajait azonban nem a friss államalapítás, a szabadsághoz szokott, de immár törvényeket betartani kénytelen nemzet, társadalom okozza, hanem az elmúlt 90 esztendő, amit joggal nevezhetünk magyar történelem eddigi legsötétebb korszakainak, kivéve persze ama két évtizedet, amelyet Horthy Miklós fémjelzett, s azt a négy esztendőt, amikor a jelenlegi kormányfő és kabinetje irányította az országot. Igaz, a kilencven esztendőre való visszatekintés sem elegendő, ha a bajok valódi okát kutatjuk, mert Mátyás király óta a magyarság elfelejtette a szabadságot, amit ugyan csupán nyomokban, de csak 1867-ben kapott vissza rövid időre. És az a nemzet, amely nem érzi mi a szabadság, és mindössze sejtései vannak a fogalom jelentéséről, nem is tud harcolni érte. Ezért drámai ma a magyar nemzet lelkiállapota, és jövőképe – jövője.

Ugyanis, amikor ma az ünnepen Szent Istvánról szónokolnak, de demokráciáról beszélnek ismerve az ország és nemzet jelen helyzetét és történelmét – beleértve a szabadság fogalmának a magyar agyakban való homályát is –, akkor pontosan az ellen szólnak, amit Szent István teremtett: a magyar államiság ellen. Ugyanis, ahol nincs közrend, ahol a törvényeket tudatosan nem tartják be a társadalom tagjai, ahol kiveszett a hit és az erkölcs, s helyette az erkölcstelenség törvényekkel támasztatik alá, ott nincs államiság, és veszélyben van minden érték, amelyet ebben az államban ezer esztendeje igyekezett megteremteni a ma dicsőített államalapító király.

Ahol elvész az az alapérték, amely egységet tudott teremteni, és ehelyett szekták, vagy „magyar vallásnak nevezett” önigazolás kényszere él, ott nem lehet egység. Ahol keresztényüldözés folyik büntetlenül, ott nem beszélhetünk keresztény országról. Ha pedig nem keresztény országról beszélünk, akkor nem beszélünk Magyarországról, amely a kereszténységből fakad és annak elvesztése okán/miatt szűnik meg, válik egy megnevezhetetlen európainak hitt és mondott értéktelen képződménnyé!

Hogyan lehet ma Szent István művét újraépíteni? Törvényekkel, az erkölcs törvénybe foglalásával, a fiatalság nemzeti nevelésével, a kereszténység mindennapokba való beültetésével, példamutatással és szigorral. Főként az ifjúság nevelése volna fontos teendő, de hogyan és kik neveljék az iskolákban a fiatalokat, amikor ma már a tanárok nagyobbik része is hiányos tudással, erkölcsi tartás nélkül végzi a munkáját, hiszen őt is már olyan generáció oktatta, amely nemzetietlen és hit nélküli volt.

A másik akadály a szentistváni mű megtartásában és/vagy felépítésében az az Európa, amely kihagyta alkotmányából a keresztény gyökerekre való utalást. Kihagyva ezzel a keresztény erkölcsiség fontosságát, amit liberális és ostobábbnál ostobább törvényekkel helyettesít.

A harmadik akadály az, hogy ma is a magyar parlamentben tevékenykedhet egy olyan párt, amely 1919-ben kezdte, és 2010-ben fejezte be gyilkos, esztelen, nemzetellenes és kereszténygyűlölő, értékromboló politikai tevékenységét. Ezt a helyzetet súlyosbítja az a felszínes műveltséggel is alig rendelkező, magát nemzetinek és radikálisnak nevező párt, amely tagságának nagyobbik része épp olyan keresztényellenes és romboló, mint a kommunisták, és amely létével, szélsőségesen buta nézeteivel, és fölösleges, szalonképtelen hangoskodásával súlyos akadályokat gördít a nemzeti politika elé.

2010. augusztus 20-a számomra kétségeket és kérdések százait felvető nap csupán. Nem ünnep, mert nincs mit ünnepelnem. Egy politikailag ébredező, de létszámban erősen fogyatkozó, megosztott és egymás ellen acsarkodó társadalmat látok a mai csonkaországban, s nem kevesebb rosszat tapasztalok Külső-Magyarországon is. Mintha csak azon dolgozna a felvidéki, az erdélyi, a szerbiai magyarság, hogy elpusztítsa magát. És ha így folytatja e nemzet határon innen és túl, ez a pusztítás sikerülni is fog. Nem mások a hibásak, nem a mai főhatalom, nem az igazi magyar kormány, amelynek szándékait illetően senkinek nem lehetnek kétségei, hanem az a sok „okos” és önmagát "nemzeti vezérnek" tartó hazaáruló, akiket István király az akkori körülmények között bizonyára felnégyeltetett volna. Ő akkor megtehette az effélékkel, és ennek köszönhetően még van magyar a Kárpát-medencében. Ma viszont ilyen törvények híján, a marakodás közben lassan eltűnik ez a nemzet, s a maradék ország-koncon megosztozik majd az oláh, a tót, a rác, a labanc.

És ma már nem tüntetik ki a sokgyermekes édesanyákat sem augusztus 20-án…

Soha nem volt aktuálisabb az ünnepi himnusz, mint ma:

„Hol vagy István király,

Téged magyar kíván!

Gyászos öltözetben,

Te előtted sírván!”

Spányi püspök védelmében, mély felháborodással

Igen, mi tudjuk, hogy a püspökünk egész eddigi életében a nemzetért, a Magyar Katolikus Egyházért és annak értékeiért dolgozott és dolgozik. Számára a hívő nép és az egész magyarság sorsa, valamint Magyarország sorsa meghatározó és mindenekfelett áll. Most mégis a magyar „igazságszolgáltatás” rúgott bele, de ezzel nem Spányi Antal fehérvári megyéspüspököt járatta le, hanem saját magát és az egész magyar igazságszolgáltatási rendszert, a törvényességet. A tény persze beleillik abba a liberális egyházellenes hisztériába, amely bejárja a világot, s amelyben igyekszik a világsajtó a kereszténységet, a Krisztust követőket lejáratni, erkölcsileg megsemmisíteni. Ehhez asszisztált a megyei bíróság, amikor kimondta, hogy a de facto bűnösök, Spányi püspök úr aljas rágalmazói nem bűnösök, mert nincsen ellenük kellő bizonyíték.

Bizonyára a verdiktet kimondó bíró nem tartja erkölcs és természetellenesnek a homoszexualitást, netán ő maga is homoszexuális, így számára természetes, hogy akire azt mondják, és akiről azt terjesztik, hogy saját neme után vonzódik, az nem rágalmazás, az nem ütközik a személyiségi jogokba, azt lehet. Bizonyára a verdiktet kimondó bírónak semmit nem jelent a hit, az egyház, a keresztény erkölcsök követelményrendszere, amely elítéli a családellenességet (ami a bírónak szintén nem jelent semmit), amely Krisztus tanítását tekintve erkölcstelennek mondja ki a homoszexualitást, de a bírónak a mózesi kőtáblák VI. parancsa sem jelent semmit. Akkor felvetődik a kérdés: milyen erkölcsi színvonalon áll a bíró? Képviselheti e egy társadalom igazságérzetét, a törvényességet, s nem ütközik-e a bűnösöket felmentő ítélete a Btk. 269. §-ba, amely a közösség elleni izgatást rendeli büntetni. Ugyanis, ha egy szervezet (ez esetben az egyházi vezető) erkölcsi mivoltában nagy nyilvánosság előtt sérelmet kénytelen elviselni, akkor magát az őt követő, ő általa irányított szervezet (egyház) tagjait is sérelem éri, így egy egész közösség ellen irányul az a megvetés, amely az erkölcstelenség ellen a természetes és normális életet élők körében jelentkezhet.

A bírók tudása, erkölcsi érzéke, törvény és társadalomtisztelete ma nem áll azon a szinten, amelyen állnia kellene, és ezzel a társadalom erkölcsi szintje is erőteljesen romlik. (Hiszen amikor egy budapesti polgári peres bírónő, hazug tanúk, és egy aljas pitiáner ügyvéd hazudozásai alapján kötelezhet egy bűntelen alperest arra, hogy fasisztoid és keresztényellenes lapban tegyen egy nyíltan fasiszta (de lehet, hogy kommunista spicli és ezért e jogi „tenyéren hordás”) amerikai állampolgár mellett nyilatkozatot, akkor ebben az országban bármi előfordulhat.) És elő is fordul.

Az utóbbi évek magyar igazságszolgáltatása egyrészt vérlázító, másrészt egy európai ember számára felfoghatatlan. Spányi püspök úr aljas megrágalmazása, és ezzel az egyház elleni lejáratás tisztán kivehető szándéka a magyar igazságszolgáltatás számára nem bűncselekmény, nem elítélendő. Innen kezdve nincs erkölcsi megbecsülésnek helye a magyar igazságszolgáltatást illetően. Hiszen a bűncselekményekkel felérő ítéleteket, és eme ítéleteket hozó bírákat nem lehet bírálni, őket senki nem felügyeli, és nem ellenőrzi. Igaz, a fellebbviteli bíróságokon az utóbbi időkben arra törekednek – nyilván más az erkölcsi norma és a törvénytisztelet mértéke, valamint a szaktudás –, hogy ezeknek a téves, hozzá nem értést vagy éppen erkölcsi gátak nélküliséget függetlenül, törvényes úton rendezzék.

Baj van tehát a magyar „igazságszolgáltatás” számos pulpituson ülő taláros alkalmazottjával, akik minden bizonnyal politikai, liberális alapon, nem pedig a személyiségi jogok figyelembe vételével hozzák meg a „Magyar Köztársaság” nevében ítéleteiket, amelyek bár kötelezik a magyar állampolgárt, mégis súlytalanok és hiteltelenné válni látszóak.

Több millió katolikus magyar testvéremmel együtt elítéljük a Spányi Antal személyiségi jogait bizonyítottan sértő, és ezzel a kereszténység ellen támadó bűnösök felmentését, egyben kiállunk Spányi Antal megyéspüspökünk mellett, s ezt kérjük a Rózsák terei egyházközösségtől is, amelynek korábban vezetője volt a megrágalmazott és a bíróság által „szembeköpött” fehérvári megyéspüspök. Fontosnak tartjuk azt is, hogy hallassák hangjukat a magyar katolikusok mindazon ügyekben, amelyek egyházunk tagjai és vezetői ellen koncepciós pernek látszanak, és akkor is, ha a fentihez hasonló erkölcstelen és a törvényt sárba tipró bírói ítélet születik a kereszténység ellen. Minthogy maga Jézus is kikérte magának arculütése után a poroszló tettét ("Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?" Jn. 18,23-24), úgy nekünk, keresztényeknek is vissza kell utasítanunk az állami hatóságok és hivatalok támadásait akkor is, ha bíróságról, és a keresztény tanítással ellenkező, aszerint erkölcstelennek minősülő bírói ítéletekről van szó. Azt a tiszteletet joggal várjuk el mi keresztények az állami hatóságoktól és hivataloktól, amellyel Krisztus tanítását betartva mi kényszerülünk tisztelni – bár az efféle ítéletek miatt egyre kevésbé – az igazságszolgáltatást.

Kiállunk Spányi Antal megyéspüpökünk mellett, és mélyen elítéljük az elkövetők szintjére süllyedt bírót, aki a közösség elleni izgatásban, rágalmazásban, keresztényüldözésben immár (mondhatnók a véleményszabadság jogán, de nem állítjuk!) bűnpártolónak tűnhet, s ha az lenne nem lenne helye a magyar igazságszolgáltatásban.

Súlyosabb tévedés, rosszabb ítélet ez, mint a móri ügyben Kaiserék ellen hozott, és nem kifejezetten bírói tévedésből eredő ítélet, hiszen társadalmi szinten kettős erkölcsromboló hatást rejt magában: egyrészt az ügyet nem ismerők elítélik a bűntelen felperest, Spányi püspököt, azaz a katolikus egyház megyéspüspökét és ezzel magát a katolikus egyházat, másrészt a bíróság tekintélyének drámai rombolása is ott búvik ebben az ítéletben, amely tekintélyvesztés a keresztény magyar állampolgárok körében a bíró bocsánatkéréséig, lemondásáig vagy a másodfokú, és erkölcsileg megalapozott, törvényességet tisztelő ítéletig visszavonhatatlan.

Ugyanis egy elismert, kiváló képességű, az egyházi törvényeknek és Krisztus tanításának megfelelően élő, példamutató ember, és az általa vezetett egyházmegye, annak közössége, tágabb értelemben pedig a világegyház bírói ítélettel való sárba tiprásáról van szó, ami egyetlen európai demokratikus, és független igazságszolgáltatással rendelkező országban sem megengedhető.

Budapest, 2010. Nagyboldogasszony napján

A Mindszenty Emlékbizottság

és a Zadravecz Baráti Kör nevében

Stoffán György

(Fotó: Gregority Antal)

Kisboldogasszony búcsú Pálosszentkúton

Horvát EU-csatlakozás – dalmát függetlenség

Furcsa egy dolog ez a demokrácia. Vannak népszavazások, amelyeken elfogadják az eredményt, sőt, kötelezőnek tartják, és vannak olyanok is, amelyeknek ugyanazon feltételei ab ovo elfogadhatatlanok a politika számára. Ha összehasonlítjuk a hazai EU-s csatlakozási népszavazás részvételi arányát és a kettős állampolgársági népszavazás részvételi arányát, azonnal kiderül a turpisság. Vagy egyik sem, vagy mindkettő érvényes kéne, hogy legyen. De nem az. Hiszen az egyik – az uniós – végeredménye érvényes lett, míg a kettős állampolgárságé messze nem…

Miért is hoztam ezt kis példát? Mert ma Horvátország lépett a mi levetett és meglehetősen büdös EU-s belépési cipőnkbe, azaz, ugyanazon problémákkal néz szembe a horvátországi nép, mint a népszavazás előtt a magyar. Ugyanis Horvátországban is csak a kormány és a politikusok gyengébb gerincű része akarja, hogy Horvátországot behajtsák a nemzetek nagy akoljába, ahol megszűnik minden horvátnak lenni, és helyette jönnek az általunk már ismert nyaktekerések, kínzások, kirablások stb… az IMF és az EU, valamint a bankok túlereje. A nép pedig megtörik, akár Tito idején.

Ugyanis a horvát nép nem akar EU-tag lenni, mi több, Dalmácia nem akar Horvátország kötelékében maradni. Dalmácia hazaárulónak tartja a horvát vezetést, és ennek megfelelően a dalmátok semmilyen EU-s közösségbe nem kívánnak belépni. Nem akarják a zsidó tőke malomköveit a saját nyakukba akasztani, és nem akarnak egy láthatatlan, embertelen és aljas hatalom rabszolgái lenni.

Akkor mit is akar Dalmácia, Mit akarnak a dalmátok? Szabadságot. EU és zsidó főhatalom nélküli, önálló gazdasággal rendelkező országot, saját hadsereggel, saját pénzügymisztériummal, belbiztonsággal, stb… Mert a dalmátok látják, mi folyik körülöttük, s ennek nem akarnak részesei lenni, az EU-nak és Horvátországnak tagjai sem akarnak maradni.

Amikor arról beszéltem a nevét a sajtó nyilvánossága elől eltitkoló dalmát politikussal, rákérdeztem arra is, hogy milyen szövetségi rendszert akarnak, mit képzeltek el? A válasz meglepett, és jó érzéssel töltött el, hiszen ugyanezt írtam húsz éve a hazai és külföldi heti-és napilapok hasábjain.

A válasz így hangzott: - Nézze Ön magyarországi polgár, Ön jól tudja, milyen ártalmas volt az Önök számára az EU-ba való belépés, de arról még Önnek sincs fogalma, hogy a Lisszaboni Szerződés mit jelent. Na, mi ebben a nemzetközi összeesküvésben nem fogunk részt vállalni, ennek a tagjává nem válunk. További kérdéseimre elmondta, hogy a horvátok és a dalmátok a szövetségi rendszert egy úgynevezett kis EU-ban képzelik el, amely kis EU Lengyelországot, Magyarországot, Romániát, Csehországot és Bulgáriát foglalná magában. Kérdésemre, miszerint a szlovákok miért nem szerepelnek a felsorolásban, azt mondta: - A szlovákok fajgyűlölő és embertelen nemzetté vált az utóbbi években ahelyett, hogy önállóságát az európai kultúrában keresné. Szlovákia ma egy fasiszta ország, és mi fasisztákkal nem szeretnénk közösséget vállalni, mint teszi ma az Unió. Magyarországra is hasonlókat mondanak… folytattam a beszélgetést, mire a dalmát politikus így felelt: - Nézze, a magyarok nem fasiszták, csak keresik önmagukat, keresik a történelmüket, az identitásukat. Sokáig finnugoroknak mondták őket, ma egy sumér ősiséget kergetnek minden tudományos megalapozottság nélkül, de ez nem jellemző az egész társadalomra. Nem baj, ha egy nemzet tisztázni akarja, hogy ki is ő valójában. A magyarokkal lehet régiót építeni, közösködni, szövetségre lépni. Megkérdeztem, hogy honnan gondolja, hogy a dalmátoknak sikerül Horvátországtól elszakadnia, és hogy Horvátországnak sikerül az EU-ból kimaradnia. A válasz sokatmondó volt: - Nézze, mi nem vagyunk egy beszari nemzet, és ezzel nem akarok megsérteni senkit. A horvátok megértik a mi törekvéseinket, mert nem a horvátok ellen, hanem a dalmátok javára lesz a különválás, békében, és nem fegyverekkel. Legföljebb sem a dalmát, sem a horvát politikusok nem fognak egy darabig repülővel utazni…

Végül megkérdezetem, hogy nem fél-e a világhatalomtól, Izrael állam és az EU bosszújától, szankcióiktól. Mi dalmátok és horvátok nem félünk sem belső, sem külső ellenségtől. Mi háborút vívtunk a szerbekkel, sokat szenvedtünk nem is olyan régen, és a vérrel kivívott szabadságot sem az EU-nak, sem a zsidó államnak és a zsidó állam érdekeinek nem adjuk… ingyen. Én nem javasolnám nekik, hogy beleszóljanak Horvátország és Dalmácia ügyeibe. A horvát hazaáruló politikusok majd lekerülnek a polcról, és megteremtjük a békét. A mi saját békénket az EU és a zsidó tőke, valamint a rabló bankok nélkül…

Európai idő

Julianus Útikönyv Érdről - az ÉRD TV interjúja Nemes Attilával (Négyszemközt címmel)

A zsemle ára - avagy, még mindíg lop a szolgáltató

Nem én írtam, de továbbadom... Ugyanis jogos és indokolt a felvetés: Mikor szűnik meg az engedélyezett és büntetlen rablás? (E-On, DRV, ERSTEBANK stb...)

____________________________________________________________________________________________

"Ma már semmi szükség sincsen se villanyórára, se gázórára! Miért? Mert ezek a mérőórák eredetileg azt a célt szolgálták, hogy a Fogyasztó és a Szolgáltató egymás közötti korrekten elszámoljon és a Fogyasztó annyi díjat fizessen, amennyi villanyt, vagy gázt a mérőóra szerint elhasznált. Ennek ma már semmi jelentősége nincsen, mert bármit mutat a mérőóra, a Szolgáltató olyan összegű számlát állít ki, amilyet akar.

Miért? Mert nincsen ember, aki ellenőrizni tudná, hogy a számlán szereplő összeg megfelel-e a tényleges fogyasztásnak. Miért? Mert a számlán szereplő, fizetendő díj és a mérőóra által mutatott elhasznált mennyiség, és annak egy egységnyi díja köszönőviszonyban sincs egymással.

Egy normális országban, tisztességes államrendszerben, egyértelműen meg van határozva, hogy egy kilowatt áram, vagy egy m3 gáz mennyibe kerül, a mérőóra által mutatott mennyiséget be lehet szorozni ezzel az egységárral, és máris megvan az eredmény, hogy mennyit kell fizetni.

Nálunk nem így van, mert ez nem normális ország, és nem működik tisztességes államrendszer.

Vegyünk akkor egy villanyszámlát.

Nézzük meg miből áll össze a számla végösszegét jelentő, fizetendő 6 758 Ft díj:

24h áramdíj tömb I. 110 kWh 20,38 Ft/kWh

2 242 Ft

24h áramdíj tömb II. 45 kWh 21,68 Ft/kWh

976 Ft

Összesen:

3 218 Ft

Idáig rendben is lennénk, hiszen a fentiek szerint a 40 napos időszakra 155 kWh fogyasztás után 20,38 és 21,68 Ft-os egységáron (az már rejtély, hogy miért a két különböző egységár, de még belefér) 3 218 Ft áramdíj fizetendő.

De ezzel nincsen vége, mert a számla folytatódik, úgymint:

Szénipari szerkezetátalakítási támogatás

31 Ft

Kedvezményes árú villamosenergiai támogatás

19 Ft

Összesen:

50 Ft

Átviteli-rendszerirányítási díj

89 Ft

Rendszerszintű szolgáltatás díj

66 Ft

Elosztói forgalmi díj

1 341 Ft

Elosztói veszteség díj

648 Ft

Menetrend kiegyensúlyozási díj

78 Ft

Összesen:

2 222 Ft

Még nincs vége, de egy villanyszámlában ez a „menetrend kiegyensúlyozási díj”, figyelemreméltó kreativitásra vall, ezért érdemes egy kicsit megpihenni.

Továbbá:

Elosztói alapdíj

150 Ft

Összesen:

2 372 Ft

Na már most, ha az áramdíjhoz (3.218 Ft) hozzáadjuk ezt a többit (2.372 Ft), akkor 5 590 Ft jön ki, amihez még a 25 % ÁFA jön hozzá + 50 Ft AHK (ez is rejtély, hogy micsoda) és máris megkapjuk a villanyszámla 6 758 Ft végösszegét.

Ha valaki meg tudja mondani, hogy az áramdíjon túl megjelölt őrületek, amik összesen 2 372 Ft-ot tesznek ki, miért kerülnek Lajos bácsi és Ilonka néni villanyszámlájába felszámításra, az akkor azt is mondja meg, hogy ezek az ilyen-olyan díjak miért éppen annyi összegűek, és miért nem alacsonyabbak, vagy magasabbak. Valamint mikor, ki állapította meg pl. a „menetrend kiegyensúlyozási díj” 0,5000 HUF/kWh egységárát, és ennek mi a fene köze van az én villanyszámlámhoz.

Ha még egyszer megnézzük a számlát, akkor láthatjuk, hogy a tényleges áramfogyasztás után 3 218 Ft-ot kellene fizetni, de ezt feltornázták a TELJESEN ELLENŐRIZHETETLEN plusz költségekkel 6 758 Ft-ra.

A gázszámlával hasonló a helyzet, de ott az átejtés talán még bonyolultabb.

Persze a számla itt sem az elfogyasztott gázmennyiség és az egységár szorzata, hanem korrekciós tényezőt, fűtőértéket (MJ/m3), elszámolt hőmennyiséget is számítanak és a számla összege az egységár és az elszámolt hőmennyiség szorzata, amiben a fűtőérték (MJ/m3) és az elszámolt hőmennyiség (MJ) adja a két ismeretlenes egyenletet, és őrzi meg a számla összegének titkát.

Miért van ez így? Hol van ilyenkor a fogyasztóvédelem? Mikor lesz már ennek vége?

A villanyszámla analógiájára elképzeltem, hogyan is festene egy zsemle számlája az e.on büféjében:

Péksütemény 1 db

8,50 Ft

Búza vetési és aratási összetevő

2,32 Ft

Búza érlelési nap-egyenérték

0,27 Ft

Búza kelési bizonytalansági faktor

1,88 Ft

Búza feldolgozási (háztáji) veszteség

0,66 Ft

Búza sikér-díj

1,30 Ft

Kukorica bánatpénz

0,72 Ft

Vízbázis fejlesztési hozzájárulás

0,20 Ft

Pékség újrafestés, rovarirtás

0,52 Ft

Gömbölyítési jutalék (művészeti felár)

0,78 Ft

Szolárium (régebben színkezelési) pótdíj

1,70 Ft

Sütőlapát korszerűsítési alap

0,88 Ft

Azonosítás

0,34 Ft

Kifli szolidaritási együttható

2,40 Ft

PTU.KAH.ZZ

1,90 Ft

Összesen:

27 Ft

Ezekhez a multikhoz egyre inkább igazodik és hasonul a víz és csatorna mű. Nem a számlájukkal a hozzáállásukkal. Bármilyen probléma vagy vita keletkezik a szolgáltató és közöttünk első és nyomatékos kijelentésük, (nem fizetsz kikapcsoljuk, vagy leszereljük a mérő órát). Tehát jogorvoslati lehetőségünk is csak a vitatott számlák kifizetése után lehetséges ha továbbra is szeretnénk villany mellett olvasni, gázzal főzni és vizet inni.

Jó lenne ténylegesen ha ezeknek a társaságoknak megpiszkálnák a működését és az egyedi szolgáltatók felé azt a fenyegetési lehetőséget, hogy vitatott helyzetekben

Ha NEM FIZETSZ LESZERELJÜK

a mérőórát. Nem azokról van szó akik nem fizetik a számlájukat, hanem arról az esetekről beszélünk amikor ezek a multi vagy hatalmi pozícióból szolgáltató cégek téves vagy rossz számlákat állítanak ki. Történjen ez az általa kezelt mérő hibájából vagy számlázási hibából. Ezekben az esetekben nagyon gyorsan kicserélik a mérőket és másfél, két hónap múlva mikor megjön a számla csak akkor fedezhető fel a "túlszámlázás". Már nem tehetünk semmit mert a leszerelt mérőket ezek a szolgáltatók nagyon gyorsan szétszedik vagy átszerelik, így a fogyasztót meggátolják annak lehetőségétől, hogy bizonyítsa a mérő hibáját.

Elgondolkodtató: Mikor egy cégvezetés alap gondolata és mondata a következő:

HA NEM FIZETSZ LESZERELJÜK, KIKAPCSOLJUK!!!!!!!!!

Meddig engedjük zsarolni magunkat a multiktól,

mikor lesz az , hogy ők ténylegesen szolgáltatókká válnak és nem kizsákmányolókká.

Küld tovább, hogy minnél többen olvashassák."