Ünnep? Volt! 1919 és 1944 között nemzeti ünneppé vált a korábban csak kifejezetten katolikus ünnep, majd 1926-ban megrendezték a Szent István hetet, 1927-ben az első tűzijátékot csodálhatta meg a lakosság, amelynek helyszíne a Gellérthegy volt. 1928-ban a budapesti Szabadság téren felavatták az ereklyés országzászlót, 1928-ban pedig a sokgyermekes anyák első kitüntetését adták át augusztus 20-án. Kitüntetést Prónay Pál is átadott 1929. augusztus 20-án annak a maroknyi „felkelőnek”, akik önként vettek részt Lajta-bánság megalapításában, és fegyverrel igyekeztek megtartani a Trianonban elcsatolt Nyugat-Magyarországot. 1938… Eucharisztikus kongresszus… Szent István év.
Augusztus 20-a számtalan szép és méltó megemlékezésre, ünnepségre adott és ad lehetőséget, hiszen a magyar államiság és a kereszténység törvénybe foglalt hivatalossá tétele Szent István bölcsességére irányítja e napon a figyelmet. Az, hogy ma még – ha már csak kevesen is és egymással hadakozva - élnek magyarok a Kárpátok gyűrűjében, azt a szentistváni politikának és az azt tökéletesítő Szent László kemény elszántságának köszönhetjük. E két államférfit nem lehet külön-külön emlegetni, amikor az európai magyarság megteremtéséről, az a magyar állam megalapításáról beszélünk.
A katolikus ünnep nemzeti ünneppé tétele Zadravecz István ferences tábori püspök nevéhez fűződik, aki azért javasolta a Kormányzónak eme intézkedés megtételét, mert fontosnak tartotta a nemzeti egységet a megcsonkított és kirabolt ország-maradékban, s ezen egység jelképének első királyunkat és államalapítónkat vélte legméltóbbnak, noha úgy tartotta, hogy az államalapítást és az ország rendjének megteremtését – a szentistváni célokat – Szent László tökéletesítette, és fejezte be.
A magyarság mai léte tehát, a kereszténységtől elválaszthatatlan, hiszen, ha akkor Szent István szembeszáll Európával, ma már épp olyan emlék csupán a magyarság a világtörténelemben és a régészek körében, mint az avarok, vagy a besenyők. A nemzet sorsa azonban nem csupán a politikai vezetőktől függ, hanem az országnagyok által hozott és a király által megpecsételt törvényektől, a törvények betartásától és betartatásától is. István király rendeleteinek, törvényeinek szigorú betartatása következtében gyorsan vált európaivá a magyarság, hiszen egy olyan útra lépett, amelyen az akkori Európa járt. Ennek az útnak is alapja volt a kereszténység, a krisztusi tanítások megismerése és megtartása, azaz, maga a keresztény hit gyakorlása, és a lelkekben való kisarjadzása. Ettől vált európaivá és Mária országává Magyarország. Elválaszthatatlan a kereszténység és a magyarság, hiszen lételeme a magyarnak a keresztény hit, Krisztus, és a Magyarok Nagyasszonya, akinek „István Úr” felajánlotta a Szent Koronát, a nemzetet, az országot, a nemességet, és a velünk együtt élőket. E felajánlásban, égi segítségkérésben is a népei iránt érzett szeretet, felelősség és a feltétel nélküli hit tükröződik, hiszen olyan pillanatban hívta segítségül a Magyarok Nagyasszonyát, amikor műve, a magyar államiság, annak rendje és jövője veszélybe került. Nem holmi ostobaság mindez, hanem történelmi tény. Hiszen él a nemzet maradéka a Kárpátok gyűrűjében. Ám, felvetődik ezen az ünnepen, hogy mit tesz ma a magyar politika, és mit tesz a magyar nép azért, hogy a szentistváni mű tovább éljen, fejlődjék és felvirágozzon Európa és a világ épülésére? Tud-e szentistváni elkötelezettséggel, alázattal, de épp olyan eréllyel és hittel irányt és példát mutatni a világnak, és Európa nemzeteinek? Van-e hite egyáltalán a mai magyar társadalomnak, s kiáll-e megtartva szeretetét még ellenségeivel szemben is a keresztény Magyarország védelmében? Tisztában van-e a magyar társadalom, hogy mennyire fontos számára a Krisztus-követés, az imádság, az isten felé fordulás?
Ha minden itt felvetett kérdésre őszinte választ akarnánk adni, akkor a kép nagyon sötét lenne. Hiszen a mai magyar társadalmat feszültségek, nemzeti, de nem keresztény téveszmék, keresztényellenesség, politikai rágalmazások, egyre nagyobb mértékű és nem, vagy alig kezelt bűnözés, és legfőbbképpen tudásnak és hitnek álcázott rettenetes tudatlanság, valamint ennek a végzetes tudatlanságnak a tudatos és veszedelmes terjesztése hatja át. Akárcsak Szent István, és a csaknem negyven esztendővel később uralkodó Szent László idejében.
A mai kor bajait azonban nem a friss államalapítás, a szabadsághoz szokott, de immár törvényeket betartani kénytelen nemzet, társadalom okozza, hanem az elmúlt 90 esztendő, amit joggal nevezhetünk magyar történelem eddigi legsötétebb korszakainak, kivéve persze ama két évtizedet, amelyet Horthy Miklós fémjelzett, s azt a négy esztendőt, amikor a jelenlegi kormányfő és kabinetje irányította az országot. Igaz, a kilencven esztendőre való visszatekintés sem elegendő, ha a bajok valódi okát kutatjuk, mert Mátyás király óta a magyarság elfelejtette a szabadságot, amit ugyan csupán nyomokban, de csak 1867-ben kapott vissza rövid időre. És az a nemzet, amely nem érzi mi a szabadság, és mindössze sejtései vannak a fogalom jelentéséről, nem is tud harcolni érte. Ezért drámai ma a magyar nemzet lelkiállapota, és jövőképe – jövője.
Ugyanis, amikor ma az ünnepen Szent Istvánról szónokolnak, de demokráciáról beszélnek ismerve az ország és nemzet jelen helyzetét és történelmét – beleértve a szabadság fogalmának a magyar agyakban való homályát is –, akkor pontosan az ellen szólnak, amit Szent István teremtett: a magyar államiság ellen. Ugyanis, ahol nincs közrend, ahol a törvényeket tudatosan nem tartják be a társadalom tagjai, ahol kiveszett a hit és az erkölcs, s helyette az erkölcstelenség törvényekkel támasztatik alá, ott nincs államiság, és veszélyben van minden érték, amelyet ebben az államban ezer esztendeje igyekezett megteremteni a ma dicsőített államalapító király.
Ahol elvész az az alapérték, amely egységet tudott teremteni, és ehelyett szekták, vagy „magyar vallásnak nevezett” önigazolás kényszere él, ott nem lehet egység. Ahol keresztényüldözés folyik büntetlenül, ott nem beszélhetünk keresztény országról. Ha pedig nem keresztény országról beszélünk, akkor nem beszélünk Magyarországról, amely a kereszténységből fakad és annak elvesztése okán/miatt szűnik meg, válik egy megnevezhetetlen európainak hitt és mondott értéktelen képződménnyé!
Hogyan lehet ma Szent István művét újraépíteni? Törvényekkel, az erkölcs törvénybe foglalásával, a fiatalság nemzeti nevelésével, a kereszténység mindennapokba való beültetésével, példamutatással és szigorral. Főként az ifjúság nevelése volna fontos teendő, de hogyan és kik neveljék az iskolákban a fiatalokat, amikor ma már a tanárok nagyobbik része is hiányos tudással, erkölcsi tartás nélkül végzi a munkáját, hiszen őt is már olyan generáció oktatta, amely nemzetietlen és hit nélküli volt.
A másik akadály a szentistváni mű megtartásában és/vagy felépítésében az az Európa, amely kihagyta alkotmányából a keresztény gyökerekre való utalást. Kihagyva ezzel a keresztény erkölcsiség fontosságát, amit liberális és ostobábbnál ostobább törvényekkel helyettesít.
A harmadik akadály az, hogy ma is a magyar parlamentben tevékenykedhet egy olyan párt, amely 1919-ben kezdte, és 2010-ben fejezte be gyilkos, esztelen, nemzetellenes és kereszténygyűlölő, értékromboló politikai tevékenységét. Ezt a helyzetet súlyosbítja az a felszínes műveltséggel is alig rendelkező, magát nemzetinek és radikálisnak nevező párt, amely tagságának nagyobbik része épp olyan keresztényellenes és romboló, mint a kommunisták, és amely létével, szélsőségesen buta nézeteivel, és fölösleges, szalonképtelen hangoskodásával súlyos akadályokat gördít a nemzeti politika elé.
2010. augusztus 20-a számomra kétségeket és kérdések százait felvető nap csupán. Nem ünnep, mert nincs mit ünnepelnem. Egy politikailag ébredező, de létszámban erősen fogyatkozó, megosztott és egymás ellen acsarkodó társadalmat látok a mai csonkaországban, s nem kevesebb rosszat tapasztalok Külső-Magyarországon is. Mintha csak azon dolgozna a felvidéki, az erdélyi, a szerbiai magyarság, hogy elpusztítsa magát. És ha így folytatja e nemzet határon innen és túl, ez a pusztítás sikerülni is fog. Nem mások a hibásak, nem a mai főhatalom, nem az igazi magyar kormány, amelynek szándékait illetően senkinek nem lehetnek kétségei, hanem az a sok „okos” és önmagát "nemzeti vezérnek" tartó hazaáruló, akiket István király az akkori körülmények között bizonyára felnégyeltetett volna. Ő akkor megtehette az effélékkel, és ennek köszönhetően még van magyar a Kárpát-medencében. Ma viszont ilyen törvények híján, a marakodás közben lassan eltűnik ez a nemzet, s a maradék ország-koncon megosztozik majd az oláh, a tót, a rác, a labanc.
És ma már nem tüntetik ki a sokgyermekes édesanyákat sem augusztus 20-án…
Soha nem volt aktuálisabb az ünnepi himnusz, mint ma:
„Hol vagy István király,
Téged magyar kíván!
Gyászos öltözetben,
Te előtted sírván!”