(Szeretett barátomnak ajánlva)
Kedvesem! Ön kérte, hogy írjak e témáról, s fejtsem ki saját véleményemet. Íme: A "ki a magyar kérdés" rettentően bosszantott akkor, amikor 1989-ben néhány beteges elméből kipattant és azóta is mérgezi a közéletet, a társadalmat. (Efféle botor és ostoba kérdés egyetlen más európai országban sem merült fel.) Akkor arra volt jó ez ama bizonyos beteges elméknek és szűk társadalmi csoportnak, hogy megzavarjon egy békés, és célokkal, tervekkel teli jövőképet, és a Magyarország felvirágzásába vetett hitet kétségekkel mérgezze meg. Liberális világrombolók tették fel a kérdést, mert számukra Magyarország soha nem létezett, nekik nem volt soha hazájuk ez az ország, hiszen ők világpolgárok, ami nem jelent mást, mint a gazdasági hatalom megszerzésének olthatatlan vágyát és az erkölcs, a nemzeti értékrend, a hazaszeretet eltiprását. Ennek érdekében húsz esztendeig minden bevethető rágalmat, hazugságot, hazaárulást elkövettek. Már-már veszni látszott minden, hiszen a kommunista és a liberális eszmerendszer a rombolás, a tisztességtelenség, az embertelenség szinonimája. Gyilkos gyűlölet hatja át ezt az egyként is kezelhető két szellemiséget, amely édes testvérei egymásnak. A népet pedig nagymértékben lehet befolyásolni, mert a nép az elmúlt évtizedekben elbutult, hazafiatlan lett, érzéketlen a haza és a nemzet fogalma és érzése iránt. Tőkés László mondta ki először az elnemzetietlenítés tényét 1990-ben, s hívta fel a figyelmet arra, hogy mind az anyaországban, mind a határokon túl – szülőföldjén - élő magyarság ellen ez a hadművelet teljesedik ki. Ma már világosan láthatjuk, hogy Tőkés László politikai éleslátása ez esetben is vitathatatlan volt. Az elnemzetietlenítés azonban nem csak itt tapasztalható, hanem Európa-szerte. A világkormány európai frakciója, azaz, az Európai Unió minden törekvése arra irányul, hogy a fiatalságot – amelyet alapvetően nem lehet visszahozni a kulturális és nemzetietlen tetszhalálból – még inkább eltorzítsa, a népeket elszegényítse, kiégesse, lelkileg kiszipolyozza, és minden lehetséges célt és perspektívát semmivé tegyen. Magyarország azonban ezen uniós törekvéseknek ma keményen és példamutatóan ellenáll mind itthon, Magyarországon, mind a világpolitikai színtéren, azaz, az Európai Unióban is. Kibújni ma ebből a képlékeny, roskadozó, de erkölcsileg is semmivé vált szövetségi rendszerből nem lehet, mert akkor az éhhalál, a katonai megtorlás, az unió általi megszállás fenyeget. A magyar kormány azonban mégis a nemzeti célok megvalósítására, a nemzetgazdaság lehetőség szerinti függetlenítésére, a magyar mezőgazdaság fellendítésére, a nemzet és a hazaszeretet fogalmának megismertetésére törekszik, nem kis külső és belső támadások kereszttüzében is, ám, ezt a harcot a választók nagy többsége támogatja. A jóérzésű magyar ember nem is tehet mást, csakúgy, mint a jóérzésű, de nem magyar származású magyar állampolgárok tömege is. A kormány feladata nem egyszerű, ezért annak támadása, rágalmazása, vádakkal való illetése maga a hazaárulás. A kétharmados többségű Fidesz kormányzás nem véletlen, hiszen ez a politikai és társadalmi erő az egyetlen, amely valóban a magyarságot képviseli. A többi pártképződmény és szövetség, amelyek támadják a kormányt és persze azzal együtt a kétharmados többséggel azt felruházó választópolgárokat is, nem tesznek mást, mint az egyetlen józan és a mai világpolitikai lehetőségeket maximálisan kihasználó, a nemzeti érdekeket előtérbe és mindenek fölé helyező kormányt gátolják a nemzeti célok, és érdekek képviseletében. Még ma is működik a kommunista-liberális hazaáruló gépezet, amely nyugati liberális és kommunista érzelmű szennylapokban ócsárolják a kormányfőt, vagy épp a magyar állam fejét, vádolva a magyarság ügyeiben az elmúlt nyolc évben amúgy is tudatlan nyugati olvasó előtt a nemzetet. A féreg ma is emészti, rágja hazánkat és sajnos ehhez asszisztál a magát jobboldalinak valló eszement politikai „erő”, amely hangoskodásával, erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető betiltott szervezetével (szervezeteivel) hasonlóképpen cselekszik, mint a baloldali és liberális ellenzék. Ez a „jobboldali” párt bízik abban, hogy a gyűlöletre, a burkolt egyházellenességre, és a nép elégedetlenségére építheti föl a következő parlamenti választásokra győzelmét, mint a Fidesz váltópártja. Azonban az általuk képviselt radikálisnak mondott eszmeiség nem politikai radikalizmushoz, hanem anarchiához vezet. A nemzeti radikalizmust ma a kormánypárt képviseli, politikailag, társadalmilag és az úri szalonokban is elfogadható módon. Mert a radikalizmus nem a nagy hang, az ostoba beszéd a parlamentben, és a kukarugdosás, vagy a hazai nemzetiségek
Kedvesem! Ön kérte, hogy írjak e témáról, s fejtsem ki saját véleményemet. Íme: A "ki a magyar kérdés" rettentően bosszantott akkor, amikor 1989-ben néhány beteges elméből kipattant és azóta is mérgezi a közéletet, a társadalmat. (Efféle botor és ostoba kérdés egyetlen más európai országban sem merült fel.) Akkor arra volt jó ez ama bizonyos beteges elméknek és szűk társadalmi csoportnak, hogy megzavarjon egy békés, és célokkal, tervekkel teli jövőképet, és a Magyarország felvirágzásába vetett hitet kétségekkel mérgezze meg. Liberális világrombolók tették fel a kérdést, mert számukra Magyarország soha nem létezett, nekik nem volt soha hazájuk ez az ország, hiszen ők világpolgárok, ami nem jelent mást, mint a gazdasági hatalom megszerzésének olthatatlan vágyát és az erkölcs, a nemzeti értékrend, a hazaszeretet eltiprását. Ennek érdekében húsz esztendeig minden bevethető rágalmat, hazugságot, hazaárulást elkövettek. Már-már veszni látszott minden, hiszen a kommunista és a liberális eszmerendszer a rombolás, a tisztességtelenség, az embertelenség szinonimája. Gyilkos gyűlölet hatja át ezt az egyként is kezelhető két szellemiséget, amely édes testvérei egymásnak. A népet pedig nagymértékben lehet befolyásolni, mert a nép az elmúlt évtizedekben elbutult, hazafiatlan lett, érzéketlen a haza és a nemzet fogalma és érzése iránt. Tőkés László mondta ki először az elnemzetietlenítés tényét 1990-ben, s hívta fel a figyelmet arra, hogy mind az anyaországban, mind a határokon túl – szülőföldjén - élő magyarság ellen ez a hadművelet teljesedik ki. Ma már világosan láthatjuk, hogy Tőkés László politikai éleslátása ez esetben is vitathatatlan volt. Az elnemzetietlenítés azonban nem csak itt tapasztalható, hanem Európa-szerte. A világkormány európai frakciója, azaz, az Európai Unió minden törekvése arra irányul, hogy a fiatalságot – amelyet alapvetően nem lehet visszahozni a kulturális és nemzetietlen tetszhalálból – még inkább eltorzítsa, a népeket elszegényítse, kiégesse, lelkileg kiszipolyozza, és minden lehetséges célt és perspektívát semmivé tegyen. Magyarország azonban ezen uniós törekvéseknek ma keményen és példamutatóan ellenáll mind itthon, Magyarországon, mind a világpolitikai színtéren, azaz, az Európai Unióban is. Kibújni ma ebből a képlékeny, roskadozó, de erkölcsileg is semmivé vált szövetségi rendszerből nem lehet, mert akkor az éhhalál, a katonai megtorlás, az unió általi megszállás fenyeget. A magyar kormány azonban mégis a nemzeti célok megvalósítására, a nemzetgazdaság lehetőség szerinti függetlenítésére, a magyar mezőgazdaság fellendítésére, a nemzet és a hazaszeretet fogalmának megismertetésére törekszik, nem kis külső és belső támadások kereszttüzében is, ám, ezt a harcot a választók nagy többsége támogatja. A jóérzésű magyar ember nem is tehet mást, csakúgy, mint a jóérzésű, de nem magyar származású magyar állampolgárok tömege is. A kormány feladata nem egyszerű, ezért annak támadása, rágalmazása, vádakkal való illetése maga a hazaárulás. A kétharmados többségű Fidesz kormányzás nem véletlen, hiszen ez a politikai és társadalmi erő az egyetlen, amely valóban a magyarságot képviseli. A többi pártképződmény és szövetség, amelyek támadják a kormányt és persze azzal együtt a kétharmados többséggel azt felruházó választópolgárokat is, nem tesznek mást, mint az egyetlen józan és a mai világpolitikai lehetőségeket maximálisan kihasználó, a nemzeti érdekeket előtérbe és mindenek fölé helyező kormányt gátolják a nemzeti célok, és érdekek képviseletében. Még ma is működik a kommunista-liberális hazaáruló gépezet, amely nyugati liberális és kommunista érzelmű szennylapokban ócsárolják a kormányfőt, vagy épp a magyar állam fejét, vádolva a magyarság ügyeiben az elmúlt nyolc évben amúgy is tudatlan nyugati olvasó előtt a nemzetet. A féreg ma is emészti, rágja hazánkat és sajnos ehhez asszisztál a magát jobboldalinak valló eszement politikai „erő”, amely hangoskodásával, erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető betiltott szervezetével (szervezeteivel) hasonlóképpen cselekszik, mint a baloldali és liberális ellenzék. Ez a „jobboldali” párt bízik abban, hogy a gyűlöletre, a burkolt egyházellenességre, és a nép elégedetlenségére építheti föl a következő parlamenti választásokra győzelmét, mint a Fidesz váltópártja. Azonban az általuk képviselt radikálisnak mondott eszmeiség nem politikai radikalizmushoz, hanem anarchiához vezet. A nemzeti radikalizmust ma a kormánypárt képviseli, politikailag, társadalmilag és az úri szalonokban is elfogadható módon. Mert a radikalizmus nem a nagy hang, az ostoba beszéd a parlamentben, és a kukarugdosás, vagy a hazai nemzetiségek
elleni durva fellépés és gyűlölködés, hanem a nemzetközi szinten való tántoríthatatlan kiállás a nemzet érdekei mellett.
Hasonlóan helytelennek és vérlázítónak tartom, amikor a nyugati magyarság néhány tagja „mély nemzeti érzésekkel” vegyesvállalatokat hoz létre, majd angolosan távozik a teljes bevétellel anélkül, hogy egyetlen fillért is adózna, vagy bármilyen segítséget is nyújtana „szeretett hazájának”. Magyarsága abban merül ki, hogy az 56-os nyugati és amerikai rendezvényen zokogva énekli a Himnuszt, s olykor egyes internetes portálokon osztja az észt azoknak, akik itthon az életüket tették fel a nemzet javára, magánemberként vagy épp hivatali beosztásukban.
Vannak idehaza is olyan szervezetek, amelyek nem a nemzetet képviselik, bár nevükben a világ magyarságának összefogása rejlik. Ezen szervezetek/szervezet immár illegitim, mert a belső harcokban olyan értékes embereket fosztottak meg az utóbbi időkben a világszervezet vezetőségi tagságától és törölték tagságukat, akik hihetetlen energiákat és pénz áldoztak a nemzet érdekében, s máig – immár tagság nélkül is – ugyanazt a harcot vívják nemzetük érdekében, mint eddig. Az új vezetőség pedig olyanokból áll, akiknek a poszt, a kisstílű ellenségeskedés és a képzelt hatalom mindenekfelett áll. Igaz, némelyikük a határon túli főhatalmak titkosszolgálatainak dolgozott/dolgozik, tehát hivatali, és hazafias - de nem magyar hazafias - kötelességük volt a világszervezet szétrombolása.
Ha tehát az összmagyarság jelen képét nézzük, az csaknem olyan sötét, mint Márton Lajos freskói oltárképei. Ilyen széthúzásban, kétharmados többséggel rendelkezve sem lehet könnyű a kormány dolga, a kormánypártok területi szervezeteiben dúló olykor primitív, és gőgös hatalmi mámorral fűszerezve. Erről persze nem Orbán Viktor és a parlamenti frakciók tehetnek, hanem azok a fideszes helyi vezetők, akik nem a kormányfő által gyakorolt és meghirdetett alázattal és hittel szolgálnak, hanem hatalmi mámorban, a földtől fél méterrel magasabban érezve magukat azt gondolják, hogy most őket kell szolgálni. És ez is veszélyt jelent a magyar kormány számára.
Ki a magyar? – tettem föl a kérdést gondolataim címeként. Most én teszem fel tehát azt a kérdést, amely 1989-90-ben egy rendszerváltás eufóriáját törte ketté. Ám, nem ugyanazon szándékkal teszem föl a kérdést, mint akkor azok. Szándékom egy önvizsgálat elindítása. Ugyanis nem eshet bele még egyszer a társadalom abba a hibába, bűnbe, amelybe számtalanszor beleesett már a történelem során, önös érdekből, haszonlesésből, helyezkedésből.
1919-ben sok ezren csatlakoztak a hazaáruló ócska kommunista söpredékhez, amely végiggyilkolta az országot, majd amikor ez a vörös ámokfutás véget ért, azonnal – különféle érvekkel és magyarázatokkal – hűséges magyarokká váltak. 1940-ben, amikor Erdély visszatért, könnyezve, zokogva vonultak be a katonák Észak-Erdélybe, s nem volt település, ahol nem virágszőnyegen meneteltek volna. Ám, alig múlt el néhány hét, az ünneplők keservesen megtanulták, hogy a székely csak cigány, s a csak magyarul beszélő, gyermekeit magyarnak nevelő román pedig csak román, akinek néhány óra alatt el kell hagynia ősidők óta otthonának tudott és érzett lakóhelyét… Márton Áron erdélyi püspököt is magyarok jelentették föl (két alkalommal), először a kolozsvári magyar hatóságoknál, mert komolyan és nyilvánosan ellenezte a zsidók elhurcolását, majd a román hatóságoknál, mert kiállt nemzete elnyomói ellen.
1948-ban Magyarországon a Mária-év alkalmával tízezrek zarándokoltak el Mindszenty bíboros miséire, s alig egy év múlva ugyanezek gyűjtötték a „bűnöző” hercegprímás ellen az aláírásokat. 1956 októbere után is sok magyar – hogy magát védje – jelentette föl azokat, akikkel együtt harcolt a kommunista elnyomás ellen. Kádár idejében 700.000 párttag volt, s ma ezeknek a még élő része bizonygatja, hogy soha nem volt kommunista, de hát a megélhetés…
1948-ban Magyarországon a Mária-év alkalmával tízezrek zarándokoltak el Mindszenty bíboros miséire, s alig egy év múlva ugyanezek gyűjtötték a „bűnöző” hercegprímás ellen az aláírásokat. 1956 októbere után is sok magyar – hogy magát védje – jelentette föl azokat, akikkel együtt harcolt a kommunista elnyomás ellen. Kádár idejében 700.000 párttag volt, s ma ezeknek a még élő része bizonygatja, hogy soha nem volt kommunista, de hát a megélhetés…
Ki a magyar? – teszem föl tehát a kérdést nyomatékosan! Az-e, aki nyugatról sarcolja az óhazát, miközben mellét döngetve hirdeti magyarságát, aki itthon ármánykodik a nemzet céljait szolgáló kormány és parlamenti többség ellen, aki egyház és keresztényellenes magatartásával – „ősmagyarvallásúként” – ártja magát olyan dolgokba, amelyekhez nem ért, s amelyek ártanak nemzetnek, népnek, erkölcsnek és hitnek egyaránt? Netán az a magyar, aki a német színházak – tehát a magyarországi német nemzetiségi kultúra – támogatása ellen acsarkodik a Parlamentben, radikális nemzetinek vallva magát? Vagy az, aki idegen ország titkosszolgálatainak „dolgozgat” illetve dolgozott, miközben egy magyar szövetség vezetőségi tagja? Az volna magyar, aki lejárató, hazugságokkal teli cikkeket írogat a nemzeti kormány és a Magyar Köztársaság elnöke ellen svájci és német lapokban? Nem! Nem ezek a magyarok. Nem az a magyar, aki lejáratja a hazáját, aki a talpra állás ellen aknamunkát végez, határon innen és túl. (Mert a határon túl is érvényesül a belső-magyarországi megosztottság, amely egy végleges pusztulást okoz, s elvész még a remény is egy normális Kárpát-medencei magyar társadalom kialakulását illetően!)
Az a magyar, aki tesz a hazáért, a nemzetért, aki áldozatot hoz, aki nem csak szóban és nagyobb ünnepeken áll ki Bocskaiban, hatalmas kokárdával, hanem a mindennapjai is magyar mindennapok, mert példát mutat, keresztényként szereti felebarátját, műveli magát, és lelkiismerete, legjobb tudása szerint szolgálja saját környezetében a nemzetet, a Kárpát-medence magyarságát.
Undorító minden olyan ostoba cirkusz, amit manapság a politikusok követnek el. Gyerekes hülyeségekben élik ki feltűnési viszketegségüket, ahelyett, hogy értelmes és építő munkát végeznének a magyarság érdekében.
Az az érzésem, hogy egyes pártok szándékosan vezetik félre a jószándékú magyarokat, s zavarják meg a békét, s felejtetik el sokakkal, hogy ma az van, amire nyolc – vagy inkább hatvanöt? – éve várt a magyarság. Magyar kormányunk van, nemzeti célokat és nemzeti érdekeket szolgál, s már bizonyított is eddigi száz napjával. Jó volna végre felismerni a szélhámosokat, a politikailag amatőr és ártó ostobákat, a nyugati emigráció azon tagjait, akik magyarságukat csupán a haszonszerzésre használják… etc. S ha felismertük a bomlasztókat, a nemzeti egység ellen tevékenykedőket,a nyugati sajtóban a magyarságot lejáratókat, s ki is közösítettük őket a politikai, kulturális és társadalmi életből, akkor lesz lehetőség a valós országépítésre. Ha elnémítottuk a magyar köztársasági elnök ellen éneklő beat-együtteseket, s kicsavartuk és kettétörtük a tollat a nemzeti hagyományokat ócsárló liberális és kommunista újságírók kezéből, akkor bízhatunk a nemzeti felemelkedésben. Ha végre elnyerik büntetésüket azok, akik a mai helyzetbe hozták a gazdaságot, akik milliárdokat loptak, akik hivatalukkal visszaéltek, akik a gyurcsányi nemzetvesztést bármi módon támogatták, akkor beszélhetünk nemzeti összefogásról, és a nemzeti újjászületésről. Addig nem!
Ma minden magyarnak ugyanaz a feladata: önmagába nézni, önmagával tisztában lenni, s meghatározni a közért végezhető saját feladatait, és tisztességesen élni. Nem kell a melldöngetés, a sok ezer esztendőre hivatkozás, a meghurcoltatások emlegetése… semmi sem kell, csupán az, hogy magyarul(=erkölcsösen) éljünk. Bár ezt illetően meglehetősen szkeptikus vagyok…
Magyar tehát az, aki ezt az országot hazájának tekinti, azért bármit kész megtenni, s mindezt józanul, a mai világpolitikai lehetőségek keretein belül teszi, s alázattal, szeretettel, emberként szolgálja a közjót. Aki másként él, másként tesz, az rosszabb minden külső ellenségnél, s magyarnak, - kereszténynek - nem nevezhető. Amit pedig végszóként hozzáteszek mindehhez: több lehetőségünk – a mai viszonyokat tekintve – nincs a megmaradásra. Ma a magyarnak, a saját jövője a tét. Alig hiszem, hogy ezt a nemtelen politikai érvényesülés felülírhatja! Legfeljebb azoknak az esetében elképzelhető, akik nem magyarok… akár a bal, akár a jobboldalon.
Stoffán György
Kép: Szarkofág a kassai Rákóczi-kriptából - Franz von Mikula alkotása
Kép: Szarkofág a kassai Rákóczi-kriptából - Franz von Mikula alkotása