A csíksomlyói barát és a rablók (novella)

  

Rogérius barát kicsit félős, visszahúzódó, de mindig mosolygó, imára buzdító szerzetes. Félelme érthető, hiszen amikor a hitújítók szinte kiirtották Erdélyben a katolikus papokat és szerzeteseket, ő, gyermekként megtapasztalta, látta azt a kegyetlenkedést, amit Isten és az új hit nevében, mindenféle istentelen gazemberek elkövettek. A világ azóta ugyan kissé elcsendesedett már, de Rogérius fel-felriad olykor álmából. Amikor csíki falucskájának papját kibelezték a templomban, mise közben, ő, még Paál Levente néven, kis-ministránsként, nyolc évesen a sekrestyében reszketve azért imádkozott, hogy rá ne leljenek a gyilkosok. Ezek, persze, nem vallási meggyőződésből, hanem a templomi ékszerek – a monstrancia, a cibórium, a kehely a paténa etc. – megszerzése érdekében ölték meg a plébánost, a kántort és a harangozót, s csak, mert szabad, gyalázták meg azok asszonyait, lányait. Ez, akkoriban Szapolyai János Zsigmond úr engedélyével – mi több –, támogatásával történt. Esztelen katolikusgyűlölet telepedett Erdélyre akkoriban. Tudatlan, a katolikus teológiáról kirúgott, tehetségtelen, vagy éppen beteges gazemberek, pénzsóvár gyilkosok vezették ezt a gyűlölködést, s az új hitnek ehhez köze sem volt. Ám, jó indoknak bizonyult ez a vallásháború, az egymás elleni öldöklésre. Igaz, akadt olyan prédikátor is, aki Göttingából, Genfből jött haza tanulmányainak befejeztével, s komolyan is vette az új tanítást, de ezeket gyorsan elhallgattatták, s maradt a fejedelem környezetének, hatalomvágyó, istentelen vallási vezetése. A kis Paál Levente ott, a sekrestyében megfogadta: ha nem ölik meg, akkor ő is ferences barát lesz, mint a kibelezett plébános.

Anyjával Csíksomlyóra menekült, a barátokhoz, mint hosszú évek óta az első és egyetlen novícius. Püspök nem lévén Erdélyországban, ott, Somlyón faragtak papot a tudós öregek a jófejű ifjúból, s küldték fel Pozsonyba, ahol 1567-ben, Oláh Miklós uram felszentelte. A pozsonyi ferenceseknél letette az örök fogadalmat, s Paál Leventéből Rogérius páter lett…  

*** 

1595-öt írunk. Rogérius immár húsz esztendeje járta a nagy utat, Somlyó és a Csángók földje között, mert az ottani papok csak a talján nyelvet ismerik, s azzal mérgezik a magyariakat. Kell a magyar szó is a templomban, hiszen a gyermek ne valamilyen idegen ugatással tanulja meg az Úr imádságát… - mondogatta Rogérius, magát bíztatva minden útja előtt. Mert minden útja egy kínszenvedés volt. Szamarával átvágni a hegyen, erdők sűrűjében, égető napon a mezők végelláthatatlan tengerén, s botladozni a köves hegyoldalon éjjel, hogy a testvérek elé mihamarabb valami étel kerüljön a refektórium szúette asztalára. De vállalta ezeket az utakat, hiszen alig volt más rajta kívül, aki ekkora távolságot megtehetett volna. Két öreg, korábban betegre vert testvér, s három öregedő barát pap lakott még a roskatag somlyói kolostorban, de ez a három is a környező vidéket járta, s gondozta az ősi hitben megmaradt lelkeket.

Június eleje volt. A kolostor kertjét vidám madárcsicsergés töltötte be, a fákon piroslani kezdett a cseresznye, a hagyma hosszú szárral kandikált ki a földből, s a retek is csábítón mutatta meg lilás-piros önmagát, zöld levéltincseivel, kikacsintva a többi palánta közül. Az asszonyok már hajnalosan kapálgattak, a testvérek pedig a konyhán tevékenykedtek, hiszen enni kellett adjanak a kis csoportnak, akik a kolostor cselédházaiban, s az iskolának kinevezett régi granáriumban éltek. Ez utóbbi volt a noviciátus, az alapiskola, s még az egyetem is…

Rogérius egy általvetőbe csomagolta úti élelmét, ami egy negyed kenyérből, s két fej, a veteményesből frissen kihúzott hagymából állt. A szíve már a torkában dobogott, s elővette ismét, ezredszer is a gyermekkori félelem, amit a kordáján viselt, héttizedes rózsafüzérrel igyekezett leküzdeni. Ember annyit talán még nem imádkozott, amennyit Rogérius egy-egy ilyen úton. Ideje volt, s oka is, hiszen nap-nap után jöttek a hírek, hogy itt, s ott megtámadtak, kiraboltak vándorokat, futárokat, hintót és szekeret… Mert nehezen áll vissza a rend és az erkölcs ott, ahol békétlenség és háborúskodás volt. Ám, Rogériusnak mennie kellett. Nem volt választása. Felcsomagolt ostyát, bort, imádságos írásokat, miseruhát, kelyhet, amit maga faragott, s paténát is, no, meg a misekönyvet. Az öszvért befogta a szekérke elé, szépen elbúcsúzott mindenkitől, mintha meghalni indulna, s a fűzfavesszővel meglegyintette a kelletlenül induló állatot. Az út oda, négy-öt nap – számolgatott Rogériusz. ­Klézsére megyek először, s úgy visszafelé a falvakba. Lesz vagy három hét, mire megjárom magam – meditált, maga mögött hagyva Csíksomlyót.

Rekkenő hőség volt, s némi felüdülést csak az erdők lombja adott. Háromszékre érve felüdítette magát a sokhelyütt csobogó borvízzel, arcát is leöblítette, hogy a melegtől le-lekoppanó szeme újra mindent lásson a hosszú úton. Ennek ellenére el-elbóbiskolt a hevenyészett bakon. Útközben alig találkozott emberekkel. Volt, aki illetlen megjegyzéseket tett rá, büdös csuhásnak nevezve, mások megsüvegelték, s nagy laudéturral köszöntötték. Ilyenkor áldásra emelte a kezét: In nominne Patris, et Filii et Spiritus Sancti… – mondta fennhangon, s büszke volt magára, mert ki merte mondani ezeket az áldó szavakat, amelyekért pár éve még ő is úgy járhatott volna, mint egykori plébánosa. Tíz éve még álruhában, koldusnak, vándornak öltözve juthatott csak el a csángókhoz. Gyalog. Másképpen az életével fizetett volna.

Már beesteledett, amikor Torjára ért. Szokás szerint itt töltötte az első éjszakát Apor uraméknál a kastélyban. Amikor a kapus meglátta a szekérkét, kaput nyitott, s a barát behajtott a kivilágított kastély udvarára. Apor báró és vendégei a pünkösdi mulatságot tartották. Lázár Borbála, Apor András hitvese fogadta a pátert, s első dolga volt, hogy meggyónjon a szerzetesnek. A kastély kápolnájába is behallatszott a féktelen vígalom zaja, ami nem zavarta meg az áhítatot. Borbála asszony elvégezte a penitenciát, s megáldozott, majd küldte Rogériust a kastélyba, azt remélve, hogy az istentelen mulatozásnak a páter jelenléte véget vet.

Amikor András báró meglátta a szerzetest, köszönés helyett kacagva kérdezte: – Megehültél-e atyám a hosszú úton? Rogérius komor képpel azt felelte: – In aeternum amen… A báró nagyon nevetve utasította az asszonyokat, hogy adjanak enni a papnak, de nem itt, hanem a konyhán. Mert még elkárhozik a páter, ha meghallja a keresztény fület bizsergető, istentelen nótákat, amelyeknek az énekléséről ezen a nagy ünnepen a pap miatt sem mondana le…

Közben megérkezett a kápolnából Borbála asszony is, hogy lássa, milyen hatással volt Rogérius a mulatozókra. Nem csalódott… Karon fogta a szerzetest, s levitte a konyhába, ahol fejedelmi vacsorát terítettek az asszonyok.

–        Bocsásson meg atyám ezeknek a semmirekellőknek.

–        Az az Úr dolga. Én nem haragszom, igaz munkát adnak nekem. Többet kell imádkozzam értük. Mert még ha hitetlenek volnának… de ezek katolikusok, s mégis így viselkednek a Szentlélek jöttének ünnepén… – csóválta a fejét a páter.

–        Úgy viselkednek, mint a protestánsok…– folytatta Borbála asszony, de a pap félbeszakította: – Lelkem! Bár úgy viselkednének. Láttam én olyan protestánst, aki a Krisztus követésében példát adhatna sokunknak. S láttam olyan katolikust is, aki már itt a földön béirta magát a Pokolba… Jézus Urunk nem így méri a megbocsájtást, s magát az embert. Aki követi őt, az üdvözül. S igazán mindegy Gyermekem, hogy a római pápa vagy Luther a vezére. Nem Jézus mondta-e, hogy aki nincs velem, az ellenem van? Luther sincs Krisztus ellen…

Az asszony megbotránkozva nézett a papra, majd jó éjszakát kívánt, és látható sértődöttséggel otthagyta az evésbe belefeledkező Rogériust.

Hajnalban, mint mindig, Borbála asszony ott állt a szekér mellett, a szokásos csomaggal, amelyben élelem volt az útra. Nem szólt semmit. Rogérius tudta, hogy az esti beszélgetés nem a legbarátságosabban ért véget, s mintha még az esti mondatot folytatta volna, ezt mondta: – Leányom, én nem dicsérem Luthert, és nem szidom a pápát. Mindenki éljen hite szerint, de Krisztus nyomában. S a többit a Fennvaló majd eldönti… a mi szívünket ne mérgezze a harag és a szeretetlenség Krisztus miatt. Az új vallás hívei is azt a Miatyánkot mondják, amit Húgomasszony s mi mind mondunk, s amire a mi Urunk Jézus Krisztus tanított volt. Eleget vertük egymás fejét a Szentírással eleddig. Véget kellene vetni annak. Mert jő a közös ellenség, s ha münk, a Krisztust követők nem fogódzunk össze, hát akkor jő a tatár, a török, az oláh és nyomunk sem marad Lelkem. Hát így! – fejezte be Rogérius, s az asszony láthatóan meg is értette a dolgot. Mosolyogva adta át a csomagot, Rogérius pedig, már a bakról megáldotta, s fűzfavesszőjével rácsapott az öszvér farára: – Gyí’te Kálvin…   

Három nap múlva már ott járt a csángók között, faluról-falura. Gyóntatott, misézett, litániát tartott, máshol a rózsafüzért imádkozta a falu népével. Az emberek szomjazták a magyar szót, mert hiába jött néha-néha a talján kapucinus pap, annak egy szavát sem értették. A csángó nép vallásossága nagyobb, mint a papoké… szokásaikban ott az ősi hun természet-tudat, a tudás, amelyet sem pap, sem más nem tud átadni, mert nem is ismeri más, csak a fekete hunok, Atilla maradékai. Így aztán Rogérius nemcsak pasztorált ezen a vidéken, de minden alkalommal összeírt magának Somlyón jó néhány dolgot, amit a moldvai hívektől meg kellett kérdezzen. A növények nevelésétől a betegségek gyógyításán keresztül a gyógynövények használatáig. És ezektől az emberektől mindenre érthető választ kapott. De nemcsak válaszokat kapott a kérdéseire, hanem ősi mondákat, történeteket is szívesen hallgatott. A szíve megtelt ilyenkor valami elmondhatatlan melegséggel, hiszen minden, amit ezek a csángó emberek mondtak, olyan volt számára, mint a Biblia, mert benne volt a Teremtés és az Isten iránti alázat, a Mária-tisztelet, és a hűség ahhoz a múlthoz, amely megtartotta őket minden veszedelemben. Itt még a természet is szebb – mondogatta Rogérius. Béke és paradicsomi állapotok voltak: gyermekzsivaj és a patak csobogása, ami olykor emberi beszédnek tűnt, a fenyves zenéje, amikor meglebbent a szél, s a vaddisznók patájának ütemes morgása, amikor átvágtak a mezőn. Mind-mind jókedvre derítették a szerzetest.

***

Amikor hazaindult két hét elteltével s Erdély felé vette az útját, a hajnali pára, apró gyöngyszemekként csapódott le a fák leveleire, a fűszálakra, a virágok szirmára. Mintha őt búcsúztatták volna a természetet még szebbé, díszesebbé téve. A szekerecske megtelt élelemmel. Sajtot, tábla szalonnát, friss zöldséget, kolbászt, lisztet hoztak garmadával. Az öszvért keményen kellett nógatni, mert láthatóan nehezére esett haladnia ezzel az teherrel. Rogérius végigénekelte az erdőn átvezető utat. A Regina coelitől a Requiemig… amit csak tudott a franciskánus énekeskönyvből. Mert Rogérius ilyenkor, amikor hazafelé tartott rettegett a rablóktól, akik bizony nem nézték, hogy pap vagy gróf ül-e a bakon. Csak a kocsist hagyták ott, ahol rátaláltak a zsákmányra. S azt sem mindig élve. Már elmúlt dél, amikor Ojtozba ért. Lekászálódott a bakról, egy agyagkorsóból jót húzott, mert közbe-közbe el-elbóbiskolt s kiszáradt. A gyomra is korgott, így megvágott egy kolbászt, s tört az egyik kenyérből, amit csángó asszonyok sütöttek a kolostornak előző este. Főúri étek volt ez a nyolc órája bakon rázkódó szerzetes számára. Szürke este lett, mire a hegyről megpillantotta Székelyvásárát, ahonnan csak egy ugrás Torja… ha az öszvér odáig még megbírja a terhet. Mert nemcsak a szekerecske volt rogyásig megrakva, de az öszvér hátáról is lelógott egy nagy általvető, amibe az asszonyok hét faluban rakosgatták az adományokat. Amint közeledett Almás felé, lovasok tűntek fel az úton. Rogérius az öszvér előtt gyalogolt, mert a lejtőn vissza kellett fogni az állatot, nehogy rászaladjon a szekér, minden terhével. A saruja szinte elkopott a vízmarta úton.

A lovasok hangoskodva, jókat nevetve értek a szekérhez, s körbevették Rogériust, kardot rántva és buzogányokat lengetve fejük fölött.

–        Állj félre csuhás! – ordítottak reá, de szegény pap mozdulni sem tudott, s már azon járt az esze, mit is mond Szent Péternek, ha odaér. Földbegyökerezett lábbal, bénultan állt és várta a végzetet. Lemhény, Almás már messze, Oroszfalu még messze volt, s az erdő is, meg a beálló sötétség is takarta a csapatot és Szent Ferenc rémült fiát… segítségben nem is remélhetett. Megveregette az öszvér hátát, s mintha eddig is magában, gyalog ment volt, szekér nélkül, úgy indult el Székelyvására felé. Ám, az egyik rabló rákiáltott: Itt a szamarad csuhás. Ülj fel rea, mert térdig kopik a lábad, amíg Torjára érsz…

–        Én Csíksomlyóba menyek, s vittem volna a testvéreknek amit tük most megraboltatok. Az Úr bocsásson meg pokolravaló lelketeknek…

A rablók jót nevettek, a szekérke elé befogtak egy lovat, de a szamáron – ami öszvér volt –, rajta hagyták a két nagy, megpakolt általvetőt. Rogérius hátra sem nézett, csak szapora léptekkel, az öszvér kantárjával a kezében elindult a városka felé. Alig ment egy fertály órát, újabb lovasok érték utol, immár arcukon kendő nélkül. A sötétben alig ismerte meg András bárót, aki meglepetten kérdezte, hogy hol a szekér, amivel jövet érkezett.

–        Valami mucsok rablók itt, né – mutatott hátra – elvitték. S te kegyelmed, Rogériusz testvér, addig mit csináltál?

–        Mit, mit? Egyedül a sötétben… az életemet féltettem közben, s nem ellenkeztem velek.

–        Na, akkor nyeregbe atyámfia. A öszvéredet Kónya uram majd bévezeti, s kend  jöjjön velünk, mielőtt még vissza találnak jönni a rablók.

Furcsa volt ettől a tivornyáiról hírhedett Aportól ez a kedvesség, de „Isten talán már ad neki egy kis eszet, hogy megtérjen” – gondolta Rogérius. Egy óra sem telt el, s vágtázva be is értek a torjai kastélyba.

–        Ne, milyen jó, hogy béköltözem Torjára, mert ha Bálványosig kellene lovagolnod atyám, a seggedet es feltörné a nyereg.

–        Ha még fel nem törte – röhögött az egyik katona.

Rogériusz pedig, tűrte a pallérozatlan hangot, hiszen Apor András mentette meg a biztos haláltól – gondolta. Lemászott a lóról, s a kápolnába vette az útját. Nyakából levett a kis fémedénykét, amelyben az Úr Jézus Szent Teste volt, s bétette a tabernákulumba, hálát adva azért, hogy sértetlenül ideért a Szentostyával. Borbála is megjelent a kápolna ajtajában s könnyes szemmel üdvözölte Reogériust. – Hallom megrabolták Kegyelmedet Atyám. Most mit visz a testvéreknek Somlyóba?

–        Magamot leányom, s a kelyhet, s ami megmaradt egyházi kincs. Meg az öszvért, amelyik a hátán hordozza a kegyelmes úr katonájának a védelme alatt a szent homikot.

–        Azzal ott nem laknak jól… Szólok az uramnak, hogy rakjanak meg egy szekeret élelemmel, s azt vigye atyám a kolostorba.

–        Na, azt már nem! – hallatszott a kápolna előtt András báró érces hangja. Étesse a papjait a csíki ispán. Van nekem itt elég etetnivaló semmirekellő…

A kegyelmes asszony úgy vetette a kereszteket e szavakra, mint az oláh pap a temetésen. S ismét megtelt a szeme könnyel. – Ilyen ez atyám, s ilyen is marad, míg az ördög el nem viszi.

–        Nem baj leányom. Rabló mindenütt van, s talán a testvérek is eszvekoldulának valamennyicskét a szegény csíki népektől. Eddig sem haltunk éhen, amíg az újhitűek vittek el mindent hetente a kolostor éléskamarájából.

Kintről ismét megszólalt az érces hang: – Gyere páter, mert nélküled nem tudunk még vacsorázni sem, s az üdő es későre jár. Rogérius, Borbála és András uram elindultak a nagyebédlő felé. Az asztal roskadásig megterítve… Őzsült, vaddisznópecsenye, szarvascomb, fürjjel töltött fácán… kenyér, savanyított zöldségek, s káposzta sorakoztak az asztalon. Rogérius nagy csodálkozására, a ház ura még le sem ült az asztalhoz. Keresztet vetett s kezdte mondani: „De profundis clamavi ad te Domine: Domine exaudi vocem meam…” A barát úgy nézett a báróra, mint aki szellemet lát. Pár hete még az asszonyok nemesebb részeit vastagon dicsérő bordalokat húztak ebben a teremben, most meg a De profundist mondja a báró… „Sit nomen Domini benedictum” – fejezte be az imát a barát, s a kései vacsora mellett beszélgetni próbált Aporral.

–        Te fiam, miért nem bontod le a falat, amit a protestáns prédikátorok ellen építettél, s vonnád vissza a rendelkezést, amit kiadtál ellenük. Hadd, csinálják, amit akarnak. Akinek hite van, azt úgysem térítik el.

–        Nem lehet barát! Ha én nem állítám meg őköt, itt már mindenki kálvinista volna. Né, hát elvevék a Feltorja templomát, s nem es az a baj, hanem az, hogy hívököt is talált hezza. Az Isten-bosszantásaira ott az egész Feltorja, s a hegyi nép is leszáll vasárnaponként az esztenákról, hogy hallja az új beszédet. De azt nem bánthattam, mert azokon az esztenákon vigyázzák a juhaimat, s ha a pásztor megharagszik, a nyáj elkél… hamar.

–        S szidják-e ott az Úr Jézus Krisztus?

–        Nem a…

–        Akkor mi bajod vellek. Hadd, csináljanak kedvük szerint. Építs ide egy nagy templomot, s meglásd az es megtelik. De azt a falat s a lefejezés megengedését vond vissza a saját lelked érdekében. Már minket sem bántnak a csíki újhitűek. Megnyugszik majd az egész, s lehet egyszer még hasznos es leszen, hogy Luther Márton odavágott a római nagyuraknak. Krisztus attól még Krisztus marad. Igaz, ezt a Kálvint kellett volna megégetni, mert ha ő nincs, nem lenne ez a nagy gyűlölködés.

–        Sátán fattya mindkettő! A Szent Egyház ellen valókat le kell fejezni, s punktum!

–         

Közben fogyott a kupákból a bor is, s a vita, ezzel arányosan vált őszintébbé és erőteljesebbé. Rogérius is védte az övét, s így replikázott:

 

– Bolond vagy te öcsém! Nem a székely s a magyar protestáns az ellenség. A tatár, a török, a német… na, az az ellenség! Magyar a magyarnak, székely a székelynek nem lehet ellensége. Látod, tőlem is elvették, amit két hosszú hét alatt a csángók földjén koldultam, s nem tudom mit eszünk majd, de nem haragszom rejik. Hátha azoknak, akik kiraboltak jobban kellett. S látod, nem öltek meg, egy újjal sem nyúltak hezzám, s iszom a borodot. Lehet, hogy éhes gyermek, beteg szülé, áldott állapotban lévő asszonnak vitték. Ki a fene tudja! Az Úr így rendelte, s így van! Bontasd el azt a mucsok faladat, s tiltsd meg a gyilkolást, mert Krisztus nevében nem gyilkoltathatsz sem deákot, sem prédikátort. Ha jól elverik, az más. De megölni azt nem!

 

–        Na jó, na… elbontatom, de, ha idemerészkedik egy prédikátor, hát annak emlékezetessé teszem a következő hónapjait, az biztos.

–        Tégy úgy, de mutass példát. Elég volt a gyűlöletből. Van, aki ellen kell védekezni, mert elveszi a földedet, a birtokodat, s van aki ellen nem kell. Ők is Isten igéjét hirdetik, s Jézusban hisznek…

–        De Máriát nem szeretik.

–        Az az ők dógik. Nem a tééd.

–         

Borbála asszony a sarokban ült, s most kezdte megérteni a papot…

 

–        A közös ellenséggel szemben össze kell fogjon a katolikus és a protestáns, Krisztus nevében. Csak úgy győzhetünk. Sok bajunk van nekünk, katolikusoknak, de türelem és szeretet nélkül marad is a sok baj. Várjuk ki az üdőt. Eljő az es. Lesz még somlyói búcsú, amikor összekapaszkodik az ország, mert az egyetlen hely leszen Csíksomlyó, ahol a béke uralkodik. – fejezte be Rogérius a tanítást, s nehezen állt fel az asztaltól, mert a bor a lábába szállt.

 

Még sötét hajnal volt, amikor zaj, s a lovak patáinak a hangja verte föl a kastélyt. Ám, mire Rogérius leért az udvarra, ismét az éj csendje szállt Torjára.  Hajnalosan, a barátot felnyergelt ló várta a kastély udvarán. Az öszvéren volt általvető is – a kegyszerekkel – átkerült a nyereg elé, s Apor báró is a felkelő nappal kelt aznap.

 

–        Menj atyám, s vidd el üdvözletemet a somlyai barátoknak, s házatok népének. Ha pedig baj lenne az újhitűekkel, csak izenj… Megregulázom én őköt.

 

Borbála is mosolyogva búcsúzott, a baráttól, aki egy szempillantás alatt a nyeregben volt. S egy pillanat alatt el is tűnt a kanyargós úton Bálványos vára felé. Rogérius megcsodálta a felső-háromszéki vidéket, a hegy alatt csörgedező patakot, a borvizek innen-onnan előbúvó erecskéit, a hegyoldalon őrt álló fenyvest, a leszakad szikladarabokat… Egészen fel a Bálványosig olyan csodálatos látványban volt része, amilyen csak túl a hegyen, a csángók földjén igézte meg. A Bálványos kapuőrei nagy Laudeturral köszöntötték, amit alig vett észre a táj lenyűgöző szépsége miatt. S ha már lovat adtak a hazautazáshoz a báró úrék, hát megengedhette magának, hogy egy jó feredőt vegyen a pezsgő, hidegvizű medencében, s lehűtse magát, a már e korai órán is égető nap melegétől.

 

A torony napórája kereken hatot mutatott, amikor beért a kolostor udvarára. Az meg mintha kihalt volna, s Rogérius kicsit meg is illetődött, hiszen ilyenkor gyermekzsivajtól volt hangos az udvar egészen a hétórai litániáig. Félve lépett a kolostorba, ám itt a testvérek a folyosóról nagy csomagokat cipelve járkáltak a kamara és a folyosó között. S egymásnak mondogatták, milyen ügyes ez a Rogériusz, hogy ennyi alamizsnát gyűjtött össze. – Két szekér, s még ide is hozatta…

A barát hallgatott, s nem értette miről beszélnek a testvérek. Majd hangosan köszöntötte őket. Azok meg úgy ünnepelték, mintha egyenesen az esztergomi érsek jelent volna meg közöttük. Dicsérték, s hálálkodtak neki. Az egy öreg barát azt mondta, hogy ennyi alamizsnát utoljára ebben a kolostorban még a régi békeidőkben sem láttak. Rogériusz kíváncsi volt, hogy mi történhetett, s csillapította a nagy ünneplést, kérve, mondják el, ki hozta ide ezt a rengeteg dolgot.

–        A nagyságos Apor báró lovasai kísérték a szekereket. Azt is elmondták, hogy az a szegény öszvér már nem bírta az igát, s a lovascsapat Ojtoztól átvette Tőled az alamizsnát, s Te majd lovon kell megérkezz, amikor kipihented ezt a nagy fáradozást.

 

A ló az még rendben volna, de Oroszfalunál épp kiraboltak, s Apor azt mondta, hogy nem eteti a somlyai csuhásokat… – gondolkodott Rogériusz a történteken, amikor az udvarról az egyik asszony kiabált be a clausura folyosójára: – Megjött a kicsi szekér es, s az öszvér…

 

Rogériusz ekkor jött rá, hogy a sok megróvásért ilyen büntetést kapott a bárótól… Apor András uram így bizonyította be, a benne, magát az ördögöt látó barátnak, hogy a katolikus főúr nem az ördög cimborája, csak szereti azt az életet is, amit a Fennvaló ezen a földön sem sajnál a teremtményeitől…

 

Stoffán György

   

Érthetetlen: Felfüggesztették Pál atya gyerekotthonának működését

Felfüggesztették a Bakó Pál ofm atya által létrehozott marossárpataki gyermekotthon működését a nem megfelelő lakhatási körülmények miatt, 23 gyerek sorsát taszítva bizonytalanságba. Három hónapjuk van arra, hogy felújítsák az ingatlanokat.

Pál atya 27 évvel ezelőtt is pénz nélkül kezdte a rászoruló gyerekek felkarolását, és most is így indul a hatóságok elvárásait teljesítendő ügyeknek, a gyermekek érdekében. Nem tarhálta végig minden évben Magyarországot, nem misézik és prédikál a gyerekekre hivatkozva pénzért, nem vesz fel számla és egyéb bizonylat nélkül horribilis összegeket az egyesületre hivatkozva, de a nevelői sem keveredtek börtönnel végződő gyermekbántalmazásos ügybe az elmúlt 27 évben. Pál atya nem tett ki befogadott gyermekeket az utcára, hogy átalakíttathassa a szállásokat pénzt termelő vendégházzá, és nem nyitott boksz-iskolát sem a gyerekeknek adományozott pénzekből, s nem tataroztat tessék-lássék módra régi fogadót és kastélyokat.  Valami miatt, mégis ő csípi a román hatóságok szemét. Talán valakik konkurenciát láttak az idős szerzetes alázatos tevékenységében? Valakik feljelentették? Ki tudja ezt a mai világ forgatagában? Pál atya csak emberi kötelességét, vállalt feladatát teljesítette ez alatt az idő alatt, a ma már igen kevés ferences rendi szerzetesre jellemző alázattal és hittel.

Május 26-ával kezdődően felfüggesztették a Szent Erzsébet Egyesület által működtetett marossárpataki gyerekotthon működését, amely 23 gyereknek jelentette az otthonát. A három hónapos felfüggesztés első hónapjában kell a gyerekeket elhelyezni más otthonokba. Az elvárások szerint egy modern gyermekotthonnak úgy kell kinéznie, hogy amikor belép oda valaki, akkor érezze úgy magát, mintha egy három-négy csillagos hotelben lenne. A január végi hatósági ellenőrzések után pedig úgy ítélték meg, hogy a marossárpataki otthon nem felel meg az elvárásoknak, ezért elrendelték működésének felfüggesztését. A gyerekek szempontjait senki nem vette figyelembe Nagy Domokos, az otthon munkatársa, a gyerekek tanára úgy fogalmazott a Székelyhonnak, hogy a hatóságok főként a lakhatási körülményeket kifogásolták.

„A gyerekek ketten osztoznak egy szobán, de sokan egyedül vannak egy szobában, és két szobára jut egy fürdőszoba, tehát a körülmények megvoltak. De valóban voltak látható hibák, viszont én úgy gondolom, hogy nem lett volna ez indok arra, hogy felfüggesszék. Úgy állapították meg, hogy bizonyos házaink lakhatatlanok, lelakott, elévült bútorok vannak bennük. A bútoraink része valóban külföldi segélyből származik, mi megpróbáltuk, ennyit sikerült szerezni. Itt most kereshetünk hibásokat, mutogathatunk másokra, de sokra nem megyünk vele. Hogyha a standardok és a törvények szempontjából nézzük a dolgokat, akkor indokolt lehet a felfüggesztés, de a gyerekek szempontjait senki nem vette figyelembe, rá se néztek a gyermekekre. Rosszul esett, mert meg se kérdezték, hogy tetszik-e itt neked, hogy maradnál-e itt? Úgy érzed, hogy nyomorogsz vagy hasonlók?” – foglalta össze Nagy Domokos a tollvonással megváltoztatott életekről szóló hivatali döntést.

Mint Pál atya mondta – „nem teljesen alaptalan, amiért felfüggesztették az otthon működését. Van, ami túlzás, de van, ami nem alaptalan, ha nem ismerném ezt be, saját magamnak meg az ügynek is hazudnék. De most az a fontos, hogyan menjünk tovább, ahhoz, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. Természetesen azért kell megfelelni az elvárásoknak, hogy megfelelő legyen a gyerekeknek is, akiket befogadtunk, csak ezért vállaltam a felelősséget” – fogalmazta meg Pál atya.

A gyerekeket a román állam szétszórta, Pál atya pedig, segítséget nem kap máshonnan, mint az őt ismerő jóakaróktól, akikhez bárki csatlakozhat a lenti számlaszámra utalt bármilyen kis összeggel is. Noha akár a ferences rend, akár a gyulaferhérvári érsekség, akár a Böjte-birodalom, akár a magyar állam is nyújthatna – ez esetben önzetlen – támogatást a nemes ügyre, a gyermekek életének jobbá tételére a gyermekmentésre. Mert Pál atya egészen biztosan arra költi, amire kapja.

A közösség erejében bízva fogadja az adományokat a Szent Erzsébet Egyesület a következő bankszámlaszámon: RO83RZBR0000060001875752 Asociația Sfânta Elisabeta A gyűjtés részleteiről érdeklődni lehet Pál atyánál, a 0745 642 914-es telefonszámon.

forrás: https://estiujsag.hu/index.php?p=139642&group=gyerekvilag 

Csíksomlyó – 2025… - "Erős várunk, nekünk az Isten!"

 

Különleges és egyben különös nép a magyar. Amíg jólétben, egészségben, gazdagságban él, általában elégedetlenkedik, civakodik és a lehető legmesszebb kerül hitétől, Istentől.

A baj viszont, összehoz minket és alázatosan könyörgünk segítségért és támogatásért, közbenjárásért. Magyar, keresztény hitünk semmilyen más nép hitéhez nem hasonlítható, hiszen tudjuk, hogy Krisztus Édesanyja jó édesanyaként gondoskodik népünkről, a rossz, hűtlen gyermekekről, akik csak akkor szaladnak és kapaszkodnak kötényébe, amikor elesnek és a vérük kicsordul.

Az idei somlyói búcsút lehetetlen a meghatódás könnyei nélkül nézni. A Nyereg csordultig megtelt. Előtte, heteken keresztül figyeltük a bajt, ami testvéreinket sújtotta és önkéntelenül is az jutott eszünkbe, hogy valami talán hibádzik… Valami elromlott, valamit elrontottunk és ez annak a következménye. Persze, ezek csupán az emberi logika emberi gondolatai. Ám, mégis sokaknak eszébe juthatott, hiszen a nép betölti a Hármas-oltár előtti teret, a hegyet és az erdőt is.

A katasztrófák sorozata eszébe juttatta a népnek, hogy az egyetlen oltalmunk a Megváltó Krisztus. Nincs az a földi hatalom, amely a magyarok valódi javára volna, csakis a szilárd hit és az összetartás az, amely megóv és megtart minket.

Ezekben a nehéz pillanatokban, amikor testvéreink szenvedését látjuk, engedelmesen és alázatosan egyesül itt Magyarország. Nem az állam, hanem Mária országa és a régi könyörgések újra felsírnak. A nép nem felejt és ínség idején félmillió székely és magyar vallja meg hitét, könyörög égi Édesanyjához közbenjárásáért és megvallja bűneit.

Jelen van a magyar nép, mind testvérek, székelyek, csángók és magyarok, jelen van Krisztus egyháza. Nem hárman, de félmillióan gyűltek össze az Ő nevében. Együtt vagyunk, és Krisztus velünk van… nem vagyunk egyedül! Az egyház pásztorai szolgálnak, s közben jelen van az igazi Pásztor. Jelen van a szeretett nyáj soraiban, a nép között.

Czeglédi Andrea

A „mi Trianonunk” – gondolatok Csíksomlyó előtt

 

 

Hangosak vagyunk, de ez a hangzavar üres és hazug!

Most az elcsendesedés, a halk ima, a visszafogott öröm kell, hogy jellemezze e két nap közötti időt. A trianoni megemlékezés és a Mindenkor Segítő Csíksomlyói Szűz Anyához vonulás közötti időt, amely egy kegyelmi időszak. Elgondolkodhatunk ugyanis azon, miért és hogyan jutottunk idáig. Mit nem tettünk meg és mit kell megtennünk? Hogyan szűkülhetett egy nagy magyar birodalom olyanná, amilyennek ma a térképen látjuk, s reménykedhetünk-e abban, hogy az otthonainkban, irodáinkban és kivált a lelkünkben élő magyar térkép olyan legyen a valóságban is, mint amilyennek a falon látjuk. A történelem Urának nincs lehetetlen. A kérdés csupán az, hogy mikor leszünk méltók arra az isteni kegyelemre, hogy megtörténhessék az igazságszolgáltatás? Mert ahhoz, hogy méltók legyünk rá, nem elegendő a torzsalkodás, a hataloméhség, az úrhatnámság, az egymás elleni gyűlölködés, a politikai pártokhoz való hűség ekként való kifejezése.

 

A magyar ember akkor lesz méltó az isteni igazságszolgáltatásra, ha magyar és keresztény lesz ismét! Ha nem sajnálja az idegen hatalom elnyomása alatt, de a saját magyar szülőföldjén felnövő magyar gyermektől a támogatást. Attól a kisgyermektől, akinek természetes az édesanyja nyelve, aki ezt a nyelvet tanulja meg csecsemő kora óta, s csak később eszmél a szörnyű igazságra. Attól a kisgyermektől, akit leköpnek, mert magyar, s az iskolában félreállítják, mert magyar. Akkor lesz méltó, ha nem megvetéssel, hanem szeretettel nézi az önhibáján kívül más országnak nevezett helyen élő honfitársát, ha felfogja végre minden magyar, hogy 1920. június 4-e nem egy régen történt, és így feledhető esemény volt, hanem máig ható tragédia, ami minden magyart érint, ha tudomást vesz róla, ha nem!

Ma a magyar embernek, éljen bárhol is a világon, felül kell emelkednie a politikán, a politikai hovatartozás miatti gyűlölködésen. Mert a politika akár nemzeti, akár ellenzéki, a hazugság művészete és nekünk, magyaroknak, nem kell a hazugság, mert ismerjük az örök igazságot, Isten igazságát, Jézus Krisztus tanítását és parancsait, amelyek az egyetlen lehetőségünk a megmaradásra, az isteni igazságszolgáltatásra.

 

Most, amikor tömegek vonulnak Máriához, amikor magyarok százezreit tölti el örömmel és bizakodással a csíksomlyói búcsú, a Szentlélek eljövetelének semmi máshoz nem fogható nagyszerűsége, akkor végre fogjuk fel a magyar valóságot! Minden ízünkben, porcikánkban és lelkünkben, őszintén adjuk át magunkat a Szentlélekbe vetett hitnek, kérjük a bűneink megbocsájtását és azt, hogy Mária országa, a keresztény nemzet ismerje föl végre a hazugságokat és lélekben összekapaszkodva, hittel forduljon ki-ki Máriához, ki-ki – hite szerint – az Úr Jézus Krisztushoz, ott a Nyeregben, együtt várva a Szentlélek eljövetelét, erejét, és igazságát!

 

S legyen számunkra, keresztény, keresztyén magyarok számára Trianon figyelmeztetés, a csíksomlyói búcsú pedig remény. Mert ha hitünkben, és Krisztus követésében egyesülünk, ha felismerjük a hazugokat és a politika sátáni manővereit, akkor a magyar nemzet győz és visszaszerezheti minden jussát. Mindnyájunkhoz szól a krisztusi ígéret: "Bizony, bizony, mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen." (János evangéliuma 16,23-24)

 

Stoffán György

A józanész Trianonja – Parajd Drakula-parkot akar

Az emberi minőséget nem a szavak, a származás vagy bőrszín határozza meg, hanem a cselekedetek, a megnyilatkozások. Most a parajdiak vizsgáztak – rosszul! Meg lehet ugyan magyarázni az elkeseredettségből fakadó ostobaságot, hiszen euró és lej-milliókat lehetett összeharácsolni nyaranta a Sóbánya előtti standokon, lehetett csillagászati összegeket kérni a dorongfánkért, és svájci árakon kínálni a szállást az idelátogatóknak. A jólét megbabonázta a parajdiakat, s ma már mindent megadnának és eladnának, hogy az a bizonyos megélhetés megmaradjon. Bizonyára nem ismerik falujuk másik nagy lehetőségét, a Rabsonné várát és annak legendáját, így a magyarokat is eláruló, Drakula neve csillant meg előttük, mint új kereseti lehetőség. Legyen Drakula vidámpark! – követelték a csíkszeredai beruházás áthelyezését Parajdra. A világnak lassan, Erdélyt emlegetve más sem jut eszébe, mint Drakula. Még Borboly Csaba is felháborodott azon, amikor Bergoglio pápa úr meghallva Erdély nevét, azonnal Drakulát emlegette… (Persze Borboly egy héttel később letagadta a felháborodást és viccelődésnek nevezte a pápa úr tájékozatlanságát.) Nem is csoda, hogy mindenki Drakulázik Erdélyt illetően, hiszen van ott már több Drakula-kastély, Drakula vendéglő, Drakula nyomába szegődő turista-ajánlat…

A parajdi, pénzüket vesztett követelőzők azonban jobban tennék, ha tanulmányoznák báró Orbán Balázs Székelyföld című könyvét, majd a sóbányai harácsból összeadnának egy nagyobb összeget, és felépítenék Rapsonné csodás várát a falu másik oldalán, a hegyoldalban – ahol eredetileg volt. Aztán ott is lehet dodzsem, dorongfánk, légyjárta cukorka, házi csoki és villogós Jézuska-kép… minden, ami szem, s szájnak ingere. 

No, és persze árulhatnának egy kis füzetkét is, amely bemutatná a Székelyföl látnivalóit a Farkas utcai templomtól a brassói Feketetemplomig, Csíksomlyótól az Apor-lányok feredőjéig. S ha majd megnyitják a strandot a sóbánya helyén, akkor építhetnek oda is újra bodegákat, ahol árulhatják az értéktelen souvenirjeiket.

Addig azonban nem kellene magukra haragítaniuk a csíkiakat, s nem kellene kapaszkodniuk egy nem odavaló – némelyik parajdi bodegás árukészletéhez hasonló – elképzeléshez, a Drakula-parkhoz. Szégyenkezzék miatta Csíkszereda…

(Meg kell jegyeznem, hogy a sóbánya előtt is létezett Parajd, éltek ott emberek és nem követeltek Dracula vagy Janó Ábrahám vidámparkot…)

Stoffán György

*** 

ps: Rapsonné vára - Rapsonné régi erdélyi mondák tündér-boszorkányféle alakja. A Kis-Küküllő vidékén, Parajd közelében, magas hegy csúcsán mutogatják várának kincseket rejtő maradványait. Mesélik, hogy a Firtos és Tartód várát építő tündérasszonyok is testvérei voltak és a három várban esténként egyszerre gyújtották meg a gyertyát. A várához szükséges építőanyagot két ördöngös segítőtársa, egy koldus és egy macska segítségével hordatta fel a hegyre. A tudós kocsis, táltos lovaival olyan gyorsan vágtatott, hogy mikor Tordán – más változat szerint Kolozsváron – elsőt harangoztak, ő még várában volt, beharangozáskor már Tordán. Máskor kocsisa lehajlanék a leejtett kalapjáért, de mire felvenné öt óra járásnyira vannak tőle. Furfangos feje az ördög eszén is túljárt: utat építtetett vele Tordáról – más változat szerint Kolozsvárról – a várához, s az ostoba ördög egy hegy aranyért, egy völgy ezüstért vállalta a munkát; Rapsonné aztán ujja hegyére egy aranyat, tenyere mélyébe egy ezüst tallért tett– ez volt a fizetség; az ördög bosszúból szét is rombolta az utat. Más földtöltéseket, árkokat is neveznek ezen a tájon Rapsonné útjának, amelyek talán a Kakas-borozdával, Óriások árkával, Tündérek útjával, Ördög útjával együtt útrendszert alkotnak, a Görgényi havasokhoz vezetnek s a  Csörsz-árkához hasonló ősi művelődéstörténeti emlékek.

„Trianon, átkozott Trianon!”

 

Domokos Pál Péter ezzel, a címként szereplő mondattal kezdte a megemlékező beszédét 1989. június 4-én, a Jurta Színházban. A színházterem tele volt, kint rendőrök sorakoztak… És ez a mondat azóta is visszacseng… különösen ilyenkor, június negyedike táján. És most még inkább hallom az öreg, érces, szívből jövő, elkeseredett és aggódó hangot. Most, amikor Háromszéktől kezdve szinte Erdély-szerte a megpróbáltatás napjai voltak és vannak az árvizek miatt, s amikor nemzeti kincsünk, a parajdi sóbánya, Trianon miatt, ezekben az órákban pusztul el, harsog a lelkemben Domokos Pál Péter három szava… Mert harsognia kell. A magyar ember lelkében érzi a 105 éve tartó fájdalmat, gyötrődést, és mindig újak jönnek, mindig feltépnek egy-egy sebet, s most ezt a sebet sóval dörzsölték be… a nemtörődömség, a magyargyűlölet, a bosszúállás sójával, a butaságéval és primitívség sójával.

A magyar lélek temploma Erdély. Olyan templom, amelybe ha belépsz, ha hallasz róla, imádkoznod kell, mert szép, mert méltóságteljes, mert ott lakik a Fennvaló, s ott várja Csíksomlyón a Mindenkor Segítő Szűz Mária a Neki felajánlott ország minden keresztény lakóját, legyenek azok katolikusok, protestánsok – mindegy. Magyarok legyenek, mert ma ez a legfontosabb. Nőjünk össze ismét a bajban, s a Somlyó-hegyen egyként kérjük hitünk szerint a Fennvaló igazságtételét végre…

Mert az igazságról 105 év elteltével sem lehet szó. Nem szabad szólnunk a rombolásról, a gyilkosságokról, nem beszélhetünk hőseinkről, s akikről beszélhetünk, azoknak az életpályáját, halála körülményeit, néhányan közülünk is meghamisítják, nehogy megbántsák a jelenlegi ideiglenes gazdát. Lent a mélyben, a Pokol tornácán gyökerezik az a magyar sors, amelyet élnek/élünk közösen Erdélyben Észak-Magyarországon, a Déli tájakon és a Kárpátok alján, ahol ma idegen háborúba hurcolják a magyarokat. És a gyűlölet, amely a Pozsonyi Csata óta körülvett minket, 1920-ban teljesedett ki, amikor minderre áldását adta a sátán európai söpredéke, szemenszedett hazugságokkal és aljas indulatokkal alátámasztva, igazolva Mária országának a feldarabolását és primitív népek tulajdonába adását.

Nem, nem ezeket a népeket gyűlölöm, hiszen a népet, mint a marionett figurát lehet mozgatni, madzagon rángatni. Akkor sem gyűlölöm őket, ha temetőinket meggyalázzák, ha nemzeti kincseinket tönkreteszik, ha megölik fiainkat és lányainkat. Nem ők a felelősek, hanem azok, akik e cselekedetekre bíztatták, bíztatják őket. 1920 európai vezetői ugyanazok, mint a mai európai vezetők. Ugyanaz a gyűlölet árad felénk, ugyannak a szellemiségnek a szolgái, s ugyanazt akarják, amit a Pozsonyi Csatában meghirdettek. Egyedül vagyunk, külső és belső ellenséggel szemben, hazaárulókkal és idegen érdekek szolgálóival szemben, akik a lelküket is eladták a hazájukkal együtt.

Ám, nem az a dolgunk ma, hogy keseregjünk, hiszen látjuk, hogy az a galád söpredék önmagát pusztítja most, amikor háborút akar, amikor népeket irt ki oltásokkal, betegségek terjesztésével. Nekünk, magyaroknak feladatunk van önmagunkkal és a világgal szemben. A keserű és reménytelen helyzetben nekünk van a legnagyobb támaszunk kormányoktól és rendszerektől, Uniótól és hazugságoktól függetlenül. Ez a támasz pedig nem más, mint a politikától és az emberi gyengeségektől mentes keresztény hitünk, magyar kereszténységünk. Ki-ki, hitéhez hűen, mint Krisztust követő magyar, ezen a napon, június 4-én ne siránkozzék a történelem leggyászosabb eseménye felett! Ne a megnyomorításunkat vegye górcső alá, ne meditáljon azon, hogy mi lett volna ha… Mert a kesergés sehová nem vezet. Imádkozni kell, elhatározni kell, el nem fogadni kell a jelen helyzetet, mert a ma élő egyetlen magyar sem írta alá azt a gyalázatot, amelyet 1920 júniusának 4-ik napján egykor aláírtak. Nekünk, magyaroknak ma is éppen úgy magyar város Kassa, Kézdivásárhely, Németújvár, Munkács és Huszt, vagy Újvidék, és Szabadka, mint Trianon előtt. A lelket, a szívet, és az értelmet nem lehet határokkal elválasztani.

Pávay Réthy Mihály nagytiszteletű úr 1990. március 15-én. Parajdon...

Trianon, átkozott Trianon! – Harsogja túl a bányaomlást Domokos Pál Péter mondata. És elszorul a torok, amikor látjuk testvéreinket az árvízzel küzdeni, amikor a Szent István előtti sóbánya beomlik, amikor tapodják a világháborús hősök sírjait. És ez tegyen bennünket acélossá, ragaszkodóbbá, igazságot keresőbbé. Mert a magyarnak az egész Magyarország olyan, mint egy gyönyörű templom… ahová betérve, ha akarsz, ha nem, imádkozol. Mert a tied, mint a templomban a hit…

Ám, csak akkor bízhatunk a magyar nemzet igazságának győzelmében, ha ráébredünk újra a Jelenések könyvének mondataira és a Fennvalótól kérünk a segítséget, Aki meg is adja azt: „És [az angyal] hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait”(Jel. 14:7)

„Mert a kereszténység és a magyarság egy. Ha elválasztjuk a kettőt, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet: az a halál.” (Jakab Antal erdélyi püspök)

Emlékezzünk hát 1920. június 4-ére, Istenbe vetett hittel, rendíthetetlen bizalommal felvértezve és mindig harcra készen.

Stoffán György