Rogérius
barát kicsit félős, visszahúzódó, de mindig mosolygó, imára buzdító szerzetes.
Félelme érthető, hiszen amikor a hitújítók szinte kiirtották Erdélyben a
katolikus papokat és szerzeteseket, ő, gyermekként megtapasztalta, látta azt a
kegyetlenkedést, amit Isten és az új hit nevében, mindenféle istentelen
gazemberek elkövettek. A világ azóta ugyan kissé elcsendesedett már, de
Rogérius fel-felriad olykor álmából. Amikor csíki falucskájának papját
kibelezték a templomban, mise közben, ő, még Paál Levente néven, kis-ministránsként,
nyolc évesen a sekrestyében reszketve azért imádkozott, hogy rá ne leljenek a
gyilkosok. Ezek, persze, nem vallási meggyőződésből, hanem a templomi ékszerek
– a monstrancia, a cibórium, a kehely a paténa etc. – megszerzése érdekében
ölték meg a plébánost, a kántort és a harangozót, s csak, mert szabad,
gyalázták meg azok asszonyait, lányait. Ez, akkoriban Szapolyai János Zsigmond úr
engedélyével – mi több –, támogatásával történt. Esztelen katolikusgyűlölet
telepedett Erdélyre akkoriban. Tudatlan, a katolikus teológiáról kirúgott,
tehetségtelen, vagy éppen beteges gazemberek, pénzsóvár gyilkosok vezették ezt
a gyűlölködést, s az új hitnek ehhez köze sem volt. Ám, jó indoknak bizonyult
ez a vallásháború, az egymás elleni öldöklésre. Igaz, akadt olyan prédikátor
is, aki Göttingából, Genfből jött haza tanulmányainak befejeztével, s komolyan is
vette az új tanítást, de ezeket gyorsan elhallgattatták, s maradt a fejedelem
környezetének, hatalomvágyó, istentelen vallási vezetése. A kis Paál Levente
ott, a sekrestyében megfogadta: ha nem ölik meg, akkor ő is ferences barát
lesz, mint a kibelezett plébános.
Anyjával Csíksomlyóra menekült, a barátokhoz, mint hosszú évek óta az első és egyetlen novícius. Püspök nem lévén Erdélyországban, ott, Somlyón faragtak papot a tudós öregek a jófejű ifjúból, s küldték fel Pozsonyba, ahol 1567-ben, Oláh Miklós uram felszentelte. A pozsonyi ferenceseknél letette az örök fogadalmat, s Paál Leventéből Rogérius páter lett…
***
1595-öt
írunk. Rogérius immár húsz esztendeje járta a nagy utat, Somlyó és a Csángók
földje között, mert az ottani papok csak a talján nyelvet ismerik, s azzal mérgezik
a magyariakat. Kell a magyar szó is a templomban, hiszen a gyermek ne
valamilyen idegen ugatással tanulja meg az Úr imádságát… - mondogatta Rogérius,
magát bíztatva minden útja előtt. Mert minden útja egy kínszenvedés volt.
Szamarával átvágni a hegyen, erdők sűrűjében, égető napon a mezők
végelláthatatlan tengerén, s botladozni a köves hegyoldalon éjjel, hogy a
testvérek elé mihamarabb valami étel kerüljön a refektórium szúette asztalára.
De vállalta ezeket az utakat, hiszen alig volt más rajta kívül, aki ekkora
távolságot megtehetett volna. Két öreg, korábban betegre vert testvér, s három
öregedő barát pap lakott még a roskatag somlyói kolostorban, de ez a három is a
környező vidéket járta, s gondozta az ősi hitben megmaradt lelkeket.
Június eleje volt. A kolostor kertjét vidám madárcsicsergés töltötte be, a fákon piroslani kezdett a cseresznye, a hagyma hosszú szárral kandikált ki a földből, s a retek is csábítón mutatta meg lilás-piros önmagát, zöld levéltincseivel, kikacsintva a többi palánta közül. Az asszonyok már hajnalosan kapálgattak, a testvérek pedig a konyhán tevékenykedtek, hiszen enni kellett adjanak a kis csoportnak, akik a kolostor cselédházaiban, s az iskolának kinevezett régi granáriumban éltek. Ez utóbbi volt a noviciátus, az alapiskola, s még az egyetem is…
Rogérius
egy általvetőbe csomagolta úti élelmét, ami egy negyed kenyérből, s két fej, a
veteményesből frissen kihúzott hagymából állt. A szíve már a torkában dobogott,
s elővette ismét, ezredszer is a gyermekkori félelem, amit a kordáján viselt,
héttizedes rózsafüzérrel igyekezett leküzdeni. Ember annyit talán még nem
imádkozott, amennyit Rogérius egy-egy ilyen úton. Ideje volt, s oka is, hiszen
nap-nap után jöttek a hírek, hogy itt, s ott megtámadtak, kiraboltak
vándorokat, futárokat, hintót és szekeret… Mert nehezen áll vissza a rend és az
erkölcs ott, ahol békétlenség és háborúskodás volt. Ám, Rogériusnak mennie
kellett. Nem volt választása. Felcsomagolt ostyát, bort, imádságos írásokat,
miseruhát, kelyhet, amit maga faragott, s paténát is, no, meg a misekönyvet. Az
öszvért befogta a szekérke elé, szépen elbúcsúzott mindenkitől, mintha meghalni
indulna, s a fűzfavesszővel meglegyintette a kelletlenül induló állatot. Az út
oda, négy-öt nap – számolgatott Rogériusz. Klézsére megyek először, s úgy
visszafelé a falvakba. Lesz vagy három hét, mire megjárom magam – meditált,
maga mögött hagyva Csíksomlyót.
Rekkenő
hőség volt, s némi felüdülést csak az erdők lombja adott. Háromszékre érve
felüdítette magát a sokhelyütt csobogó borvízzel, arcát is leöblítette, hogy a
melegtől le-lekoppanó szeme újra mindent lásson a hosszú úton. Ennek ellenére
el-elbóbiskolt a hevenyészett bakon. Útközben alig találkozott emberekkel.
Volt, aki illetlen megjegyzéseket tett rá, büdös csuhásnak nevezve, mások
megsüvegelték, s nagy laudéturral köszöntötték. Ilyenkor áldásra emelte a kezét:
In nominne Patris, et Filii et Spiritus Sancti… – mondta fennhangon, s büszke
volt magára, mert ki merte mondani ezeket az áldó szavakat, amelyekért pár éve
még ő is úgy járhatott volna, mint egykori plébánosa. Tíz éve még álruhában,
koldusnak, vándornak öltözve juthatott csak el a csángókhoz. Gyalog. Másképpen az
életével fizetett volna.
Már
beesteledett, amikor Torjára ért. Szokás szerint itt töltötte az első éjszakát
Apor uraméknál a kastélyban. Amikor a kapus meglátta a szekérkét, kaput
nyitott, s a barát behajtott a kivilágított kastély udvarára. Apor báró és
vendégei a pünkösdi mulatságot tartották. Lázár Borbála, Apor András hitvese
fogadta a pátert, s első dolga volt, hogy meggyónjon a szerzetesnek. A kastély
kápolnájába is behallatszott a féktelen vígalom zaja, ami nem zavarta meg az
áhítatot. Borbála asszony elvégezte a penitenciát, s megáldozott, majd küldte
Rogériust a kastélyba, azt remélve, hogy az istentelen mulatozásnak a páter
jelenléte véget vet.
Amikor
András báró meglátta a szerzetest, köszönés helyett kacagva kérdezte: –
Megehültél-e atyám a hosszú úton? Rogérius komor képpel azt felelte: – In
aeternum amen… A báró nagyon nevetve utasította az asszonyokat, hogy adjanak
enni a papnak, de nem itt, hanem a konyhán. Mert még elkárhozik a páter, ha
meghallja a keresztény fület bizsergető, istentelen nótákat, amelyeknek az
énekléséről ezen a nagy ünnepen a pap miatt sem mondana le…
Közben megérkezett a kápolnából Borbála asszony is, hogy lássa, milyen hatással volt Rogérius a mulatozókra. Nem csalódott… Karon fogta a szerzetest, s levitte a konyhába, ahol fejedelmi vacsorát terítettek az asszonyok.
–
Bocsásson
meg atyám ezeknek a semmirekellőknek.
–
Az
az Úr dolga. Én nem haragszom, igaz munkát adnak nekem. Többet kell imádkozzam
értük. Mert még ha hitetlenek volnának… de ezek katolikusok, s mégis így
viselkednek a Szentlélek jöttének ünnepén… – csóválta a fejét a páter.
– Úgy viselkednek, mint a protestánsok…– folytatta Borbála asszony, de a pap félbeszakította: – Lelkem! Bár úgy viselkednének. Láttam én olyan protestánst, aki a Krisztus követésében példát adhatna sokunknak. S láttam olyan katolikust is, aki már itt a földön béirta magát a Pokolba… Jézus Urunk nem így méri a megbocsájtást, s magát az embert. Aki követi őt, az üdvözül. S igazán mindegy Gyermekem, hogy a római pápa vagy Luther a vezére. Nem Jézus mondta-e, hogy aki nincs velem, az ellenem van? Luther sincs Krisztus ellen…
Az
asszony megbotránkozva nézett a papra, majd jó éjszakát kívánt, és látható
sértődöttséggel otthagyta az evésbe belefeledkező Rogériust.
Hajnalban, mint mindig, Borbála asszony ott állt a szekér mellett, a szokásos csomaggal, amelyben élelem volt az útra. Nem szólt semmit. Rogérius tudta, hogy az esti beszélgetés nem a legbarátságosabban ért véget, s mintha még az esti mondatot folytatta volna, ezt mondta: – Leányom, én nem dicsérem Luthert, és nem szidom a pápát. Mindenki éljen hite szerint, de Krisztus nyomában. S a többit a Fennvaló majd eldönti… a mi szívünket ne mérgezze a harag és a szeretetlenség Krisztus miatt. Az új vallás hívei is azt a Miatyánkot mondják, amit Húgomasszony s mi mind mondunk, s amire a mi Urunk Jézus Krisztus tanított volt. Eleget vertük egymás fejét a Szentírással eleddig. Véget kellene vetni annak. Mert jő a közös ellenség, s ha münk, a Krisztust követők nem fogódzunk össze, hát akkor jő a tatár, a török, az oláh és nyomunk sem marad Lelkem. Hát így! – fejezte be Rogérius, s az asszony láthatóan meg is értette a dolgot. Mosolyogva adta át a csomagot, Rogérius pedig, már a bakról megáldotta, s fűzfavesszőjével rácsapott az öszvér farára: – Gyí’te Kálvin…
Három nap múlva már ott járt a csángók között, faluról-falura. Gyóntatott, misézett, litániát tartott, máshol a rózsafüzért imádkozta a falu népével. Az emberek szomjazták a magyar szót, mert hiába jött néha-néha a talján kapucinus pap, annak egy szavát sem értették. A csángó nép vallásossága nagyobb, mint a papoké… szokásaikban ott az ősi hun természet-tudat, a tudás, amelyet sem pap, sem más nem tud átadni, mert nem is ismeri más, csak a fekete hunok, Atilla maradékai. Így aztán Rogérius nemcsak pasztorált ezen a vidéken, de minden alkalommal összeírt magának Somlyón jó néhány dolgot, amit a moldvai hívektől meg kellett kérdezzen. A növények nevelésétől a betegségek gyógyításán keresztül a gyógynövények használatáig. És ezektől az emberektől mindenre érthető választ kapott. De nemcsak válaszokat kapott a kérdéseire, hanem ősi mondákat, történeteket is szívesen hallgatott. A szíve megtelt ilyenkor valami elmondhatatlan melegséggel, hiszen minden, amit ezek a csángó emberek mondtak, olyan volt számára, mint a Biblia, mert benne volt a Teremtés és az Isten iránti alázat, a Mária-tisztelet, és a hűség ahhoz a múlthoz, amely megtartotta őket minden veszedelemben. Itt még a természet is szebb – mondogatta Rogérius. Béke és paradicsomi állapotok voltak: gyermekzsivaj és a patak csobogása, ami olykor emberi beszédnek tűnt, a fenyves zenéje, amikor meglebbent a szél, s a vaddisznók patájának ütemes morgása, amikor átvágtak a mezőn. Mind-mind jókedvre derítették a szerzetest.
***
Amikor hazaindult két hét elteltével s Erdély felé vette az útját, a hajnali pára, apró gyöngyszemekként csapódott le a fák leveleire, a fűszálakra, a virágok szirmára. Mintha őt búcsúztatták volna a természetet még szebbé, díszesebbé téve. A szekerecske megtelt élelemmel. Sajtot, tábla szalonnát, friss zöldséget, kolbászt, lisztet hoztak garmadával. Az öszvért keményen kellett nógatni, mert láthatóan nehezére esett haladnia ezzel az teherrel. Rogérius végigénekelte az erdőn átvezető utat. A Regina coelitől a Requiemig… amit csak tudott a franciskánus énekeskönyvből. Mert Rogérius ilyenkor, amikor hazafelé tartott rettegett a rablóktól, akik bizony nem nézték, hogy pap vagy gróf ül-e a bakon. Csak a kocsist hagyták ott, ahol rátaláltak a zsákmányra. S azt sem mindig élve. Már elmúlt dél, amikor Ojtozba ért. Lekászálódott a bakról, egy agyagkorsóból jót húzott, mert közbe-közbe el-elbóbiskolt s kiszáradt. A gyomra is korgott, így megvágott egy kolbászt, s tört az egyik kenyérből, amit csángó asszonyok sütöttek a kolostornak előző este. Főúri étek volt ez a nyolc órája bakon rázkódó szerzetes számára. Szürke este lett, mire a hegyről megpillantotta Székelyvásárát, ahonnan csak egy ugrás Torja… ha az öszvér odáig még megbírja a terhet. Mert nemcsak a szekerecske volt rogyásig megrakva, de az öszvér hátáról is lelógott egy nagy általvető, amibe az asszonyok hét faluban rakosgatták az adományokat. Amint közeledett Almás felé, lovasok tűntek fel az úton. Rogérius az öszvér előtt gyalogolt, mert a lejtőn vissza kellett fogni az állatot, nehogy rászaladjon a szekér, minden terhével. A saruja szinte elkopott a vízmarta úton.
A lovasok hangoskodva, jókat nevetve értek a szekérhez, s körbevették Rogériust, kardot rántva és buzogányokat lengetve fejük fölött.
–
Állj
félre csuhás! – ordítottak reá, de szegény pap mozdulni sem tudott, s már azon
járt az esze, mit is mond Szent Péternek, ha odaér. Földbegyökerezett lábbal,
bénultan állt és várta a végzetet. Lemhény, Almás már messze, Oroszfalu még
messze volt, s az erdő is, meg a beálló sötétség is takarta a csapatot és Szent
Ferenc rémült fiát… segítségben nem is remélhetett. Megveregette az öszvér
hátát, s mintha eddig is magában, gyalog ment volt, szekér nélkül, úgy indult
el Székelyvására felé. Ám, az egyik rabló rákiáltott: Itt a szamarad csuhás.
Ülj fel rea, mert térdig kopik a lábad, amíg Torjára érsz…
– Én Csíksomlyóba menyek, s vittem volna a testvéreknek amit tük most megraboltatok. Az Úr bocsásson meg pokolravaló lelketeknek…
A rablók jót nevettek, a szekérke elé befogtak egy lovat, de a szamáron – ami öszvér volt –, rajta hagyták a két nagy, megpakolt általvetőt. Rogérius hátra sem nézett, csak szapora léptekkel, az öszvér kantárjával a kezében elindult a városka felé. Alig ment egy fertály órát, újabb lovasok érték utol, immár arcukon kendő nélkül. A sötétben alig ismerte meg András bárót, aki meglepetten kérdezte, hogy hol a szekér, amivel jövet érkezett.
–
Valami
mucsok rablók itt, né – mutatott hátra – elvitték. S te kegyelmed, Rogériusz
testvér, addig mit csináltál?
–
Mit,
mit? Egyedül a sötétben… az életemet féltettem közben, s nem ellenkeztem velek.
– Na, akkor nyeregbe atyámfia. A öszvéredet Kónya uram majd bévezeti, s kend jöjjön velünk, mielőtt még vissza találnak jönni a rablók.
Furcsa volt ettől a tivornyáiról hírhedett Aportól ez a kedvesség, de „Isten talán már ad neki egy kis eszet, hogy megtérjen” – gondolta Rogérius. Egy óra sem telt el, s vágtázva be is értek a torjai kastélyba.
–
Ne,
milyen jó, hogy béköltözem Torjára, mert ha Bálványosig kellene lovagolnod
atyám, a seggedet es feltörné a nyereg.
– Ha még fel nem törte – röhögött az egyik katona.
Rogériusz pedig, tűrte a pallérozatlan hangot, hiszen Apor András mentette meg a biztos haláltól – gondolta. Lemászott a lóról, s a kápolnába vette az útját. Nyakából levett a kis fémedénykét, amelyben az Úr Jézus Szent Teste volt, s bétette a tabernákulumba, hálát adva azért, hogy sértetlenül ideért a Szentostyával. Borbála is megjelent a kápolna ajtajában s könnyes szemmel üdvözölte Reogériust. – Hallom megrabolták Kegyelmedet Atyám. Most mit visz a testvéreknek Somlyóba?
–
Magamot
leányom, s a kelyhet, s ami megmaradt egyházi kincs. Meg az öszvért, amelyik a
hátán hordozza a kegyelmes úr katonájának a védelme alatt a szent homikot.
–
Azzal
ott nem laknak jól… Szólok az uramnak, hogy rakjanak meg egy szekeret
élelemmel, s azt vigye atyám a kolostorba.
– Na, azt már nem! – hallatszott a kápolna előtt András báró érces hangja. Étesse a papjait a csíki ispán. Van nekem itt elég etetnivaló semmirekellő…
A kegyelmes asszony úgy vetette a kereszteket e szavakra, mint az oláh pap a temetésen. S ismét megtelt a szeme könnyel. – Ilyen ez atyám, s ilyen is marad, míg az ördög el nem viszi.
– Nem baj leányom. Rabló mindenütt van, s talán a testvérek is eszvekoldulának valamennyicskét a szegény csíki népektől. Eddig sem haltunk éhen, amíg az újhitűek vittek el mindent hetente a kolostor éléskamarájából.
Kintről ismét megszólalt az érces hang: – Gyere páter, mert nélküled nem tudunk még vacsorázni sem, s az üdő es későre jár. Rogérius, Borbála és András uram elindultak a nagyebédlő felé. Az asztal roskadásig megterítve… Őzsült, vaddisznópecsenye, szarvascomb, fürjjel töltött fácán… kenyér, savanyított zöldségek, s káposzta sorakoztak az asztalon. Rogérius nagy csodálkozására, a ház ura még le sem ült az asztalhoz. Keresztet vetett s kezdte mondani: „De profundis clamavi ad te Domine: Domine exaudi vocem meam…” A barát úgy nézett a báróra, mint aki szellemet lát. Pár hete még az asszonyok nemesebb részeit vastagon dicsérő bordalokat húztak ebben a teremben, most meg a De profundist mondja a báró… „Sit nomen Domini benedictum” – fejezte be az imát a barát, s a kései vacsora mellett beszélgetni próbált Aporral.
–
Te
fiam, miért nem bontod le a falat, amit a protestáns prédikátorok ellen
építettél, s vonnád vissza a rendelkezést, amit kiadtál ellenük. Hadd,
csinálják, amit akarnak. Akinek hite van, azt úgysem térítik el.
–
Nem
lehet barát! Ha én nem állítám meg őköt, itt már mindenki kálvinista volna. Né,
hát elvevék a Feltorja templomát, s nem es az a baj, hanem az, hogy hívököt is
talált hezza. Az Isten-bosszantásaira ott az egész Feltorja, s a hegyi nép is
leszáll vasárnaponként az esztenákról, hogy hallja az új beszédet. De azt nem
bánthattam, mert azokon az esztenákon vigyázzák a juhaimat, s ha a pásztor
megharagszik, a nyáj elkél… hamar.
–
S
szidják-e ott az Úr Jézus Krisztus?
–
Nem
a…
–
Akkor
mi bajod vellek. Hadd, csináljanak kedvük szerint. Építs ide egy nagy templomot,
s meglásd az es megtelik. De azt a falat s a lefejezés megengedését vond vissza
a saját lelked érdekében. Már minket sem bántnak a csíki újhitűek. Megnyugszik
majd az egész, s lehet egyszer még hasznos es leszen, hogy Luther Márton
odavágott a római nagyuraknak. Krisztus attól még Krisztus marad. Igaz, ezt a
Kálvint kellett volna megégetni, mert ha ő nincs, nem lenne ez a nagy
gyűlölködés.
–
Sátán
fattya mindkettő! A Szent Egyház ellen valókat le kell fejezni, s punktum!
–
Közben
fogyott a kupákból a bor is, s a vita, ezzel arányosan vált őszintébbé és
erőteljesebbé. Rogérius is védte az övét, s így replikázott:
– Bolond vagy te öcsém! Nem a székely s
a magyar protestáns az ellenség. A tatár, a török, a német… na, az az ellenség!
Magyar a magyarnak, székely a székelynek nem lehet ellensége. Látod, tőlem is
elvették, amit két hosszú hét alatt a csángók földjén koldultam, s nem tudom
mit eszünk majd, de nem haragszom rejik. Hátha azoknak, akik kiraboltak jobban
kellett. S látod, nem öltek meg, egy újjal sem nyúltak hezzám, s iszom a
borodot. Lehet, hogy éhes gyermek, beteg szülé, áldott állapotban lévő
asszonnak vitték. Ki a fene tudja! Az Úr így rendelte, s így van! Bontasd el
azt a mucsok faladat, s tiltsd meg a gyilkolást, mert Krisztus nevében nem
gyilkoltathatsz sem deákot, sem prédikátort. Ha jól elverik, az más. De megölni
azt nem!
–
Na
jó, na… elbontatom, de, ha idemerészkedik egy prédikátor, hát annak
emlékezetessé teszem a következő hónapjait, az biztos.
–
Tégy
úgy, de mutass példát. Elég volt a gyűlöletből. Van, aki ellen kell védekezni,
mert elveszi a földedet, a birtokodat, s van aki ellen nem kell. Ők is Isten igéjét
hirdetik, s Jézusban hisznek…
–
De
Máriát nem szeretik.
–
Az
az ők dógik. Nem a tééd.
–
Borbála
asszony a sarokban ült, s most kezdte megérteni a papot…
–
A
közös ellenséggel szemben össze kell fogjon a katolikus és a protestáns,
Krisztus nevében. Csak úgy győzhetünk. Sok bajunk van nekünk, katolikusoknak,
de türelem és szeretet nélkül marad is a sok baj. Várjuk ki az üdőt. Eljő az
es. Lesz még somlyói búcsú, amikor összekapaszkodik az ország, mert az egyetlen
hely leszen Csíksomlyó, ahol a béke uralkodik. – fejezte be Rogérius a
tanítást, s nehezen állt fel az asztaltól, mert a bor a lábába szállt.
Még
sötét hajnal volt, amikor zaj, s a lovak patáinak a hangja verte föl a
kastélyt. Ám, mire Rogérius leért az udvarra, ismét az éj csendje szállt
Torjára. Hajnalosan, a barátot
felnyergelt ló várta a kastély udvarán. Az öszvéren volt általvető is – a
kegyszerekkel – átkerült a nyereg elé, s Apor báró is a felkelő nappal kelt
aznap.
–
Menj
atyám, s vidd el üdvözletemet a somlyai barátoknak, s házatok népének. Ha pedig
baj lenne az újhitűekkel, csak izenj… Megregulázom én őköt.
Borbála
is mosolyogva búcsúzott, a baráttól, aki egy szempillantás alatt a nyeregben
volt. S egy pillanat alatt el is tűnt a kanyargós úton Bálványos vára felé.
Rogérius megcsodálta a felső-háromszéki vidéket, a hegy alatt csörgedező
patakot, a borvizek innen-onnan előbúvó erecskéit, a hegyoldalon őrt álló
fenyvest, a leszakad szikladarabokat… Egészen fel a Bálványosig olyan csodálatos
látványban volt része, amilyen csak túl a hegyen, a csángók földjén igézte meg.
A Bálványos kapuőrei nagy Laudeturral köszöntötték, amit alig vett észre a táj
lenyűgöző szépsége miatt. S ha már lovat adtak a hazautazáshoz a báró úrék, hát
megengedhette magának, hogy egy jó feredőt vegyen a pezsgő, hidegvizű
medencében, s lehűtse magát, a már e korai órán is égető nap melegétől.
A
torony napórája kereken hatot mutatott, amikor beért a kolostor udvarára. Az
meg mintha kihalt volna, s Rogérius kicsit meg is illetődött, hiszen ilyenkor
gyermekzsivajtól volt hangos az udvar egészen a hétórai litániáig. Félve lépett
a kolostorba, ám itt a testvérek a folyosóról nagy csomagokat cipelve járkáltak
a kamara és a folyosó között. S egymásnak mondogatták, milyen ügyes ez a
Rogériusz, hogy ennyi alamizsnát gyűjtött össze. – Két szekér, s még ide is
hozatta…
A
barát hallgatott, s nem értette miről beszélnek a testvérek. Majd hangosan
köszöntötte őket. Azok meg úgy ünnepelték, mintha egyenesen az esztergomi érsek
jelent volna meg közöttük. Dicsérték, s hálálkodtak neki. Az egy öreg barát azt
mondta, hogy ennyi alamizsnát utoljára ebben a kolostorban még a régi
békeidőkben sem láttak. Rogériusz kíváncsi volt, hogy mi történhetett, s
csillapította a nagy ünneplést, kérve, mondják el, ki hozta ide ezt a rengeteg
dolgot.
–
A
nagyságos Apor báró lovasai kísérték a szekereket. Azt is elmondták, hogy az a
szegény öszvér már nem bírta az igát, s a lovascsapat Ojtoztól átvette Tőled az
alamizsnát, s Te majd lovon kell megérkezz, amikor kipihented ezt a nagy
fáradozást.
A
ló az még rendben volna, de Oroszfalunál épp kiraboltak, s Apor azt mondta,
hogy nem eteti a somlyai csuhásokat… – gondolkodott Rogériusz a történteken,
amikor az udvarról az egyik asszony kiabált be a clausura folyosójára: –
Megjött a kicsi szekér es, s az öszvér…
Rogériusz
ekkor jött rá, hogy a sok megróvásért ilyen büntetést kapott a bárótól… Apor
András uram így bizonyította be, a benne, magát az ördögöt látó barátnak, hogy
a katolikus főúr nem az ördög cimborája, csak szereti azt az életet is, amit a
Fennvaló ezen a földön sem sajnál a teremtményeitől…
Stoffán
György