Szentmise vagy politikai demonstráció?

A keresztény ember az imádságban egy állandó kapcsolatot tart fenn Istennel. Ez a hit és az imádság általi kapcsolattartás minden ember legbensőbb kapcsolattartása, hiszen ezerszer és ezerszer fordulunk Istenhez segítségért némán, önmagunkban kizárva a világot, mert vannak olyan helyzetek, érzések, problémák, kísértések, amelyekről tudjuk, hogy csak az isteni kegyelem által oldhatók meg. Mi magunk, saját elképzeléseink szerint nem vagyunk képesek bizonyos élethelyzetek megoldására.

Amikor tehetetlenek vagyunk mások szenvedésein, fájdalmán segíteni, akkor is keressük az isteni támogatást, segítséget, és gondolatban Istenhez fordulunk.

A keresztény ember igyekszik megtalálni a Krisztussal való személyes kapcsolatot, amely az Általa ígért állandó támogatásra ad lehetőséget, hiszen amit az Ő nevében kérünk Istentől, azt meg is kapjuk a hit által. A Szentírásban számos alkalommal olvashatjuk, hogy Jézus Krisztus a hit erejét hangsúlyozza, amikor a beteg vagy a bűnös kér Tőle támogatást, gyógyulást, segítséget, feloldozást. „menj és többé ne vétkezzél” (János 8:11-12) vagy „hited meggyógyított téged” (Lk 17,11-19) – mondja.

A Krisztussal való személyes kapcsolat azonban feltételekhez kötött, hiszen magában hordozza azt a követelményrendszert, amely a krisztusi parancsok betartását kéri számon a hívő és Isten felé forduló embertől. Ezek a parancsok sokak számára betarthatatlannak tűnnek, ám, még azok a hívő és hitük szerint élni igyekvő emberek is megbotlanak, akik egyházi hivatalokat látnak el, felszentelt papok, egyházi méltóságok, szerzetesek és szerzetesnők. Ugyanis, mind emberek vagyunk, a magunk gyarlóságaival, bűneivel, bizonytalanságaival.

Vajon képesek vagyunk-e betartani Krisztus parancsait, tanítását? Gondolunk-e ezekre a krisztusi szavakra, amikor betérünk a templomba, hogy másokért „demonstráljunk”? Ér-e valamit is, az imádság, ha e legfontosabbat, a szeretet parancsát megtagadjuk, nem érezzük át? A „Vedd föl a keresztedet, és kövess engem (Máté 16:24, Márk 8:34, Lukács 9:23)”, a  „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni. (Mk 10,23-25). „Szeressétek az ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Máté 5:43, 44), „Ő kedves a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz is” (Lukács 6:35)… etc.

Nem elég tehát kifejeznünk egy szentmisére betérve, hogy valakik, akik nekünk kedvesek, most bajban vannak és értük imádkozunk. Mert az ellenségeskedés, rossz érzés, olykor visszafoghatatlan utálatot szül a templom falai között is. Az sem célravezető, ha egy megosztó személyiség tart a politikai üldözötteknek nevezett letartóztatottakért bármilyen szertartást, de végképp negatív és kétséges értékű, ha a szentmiseáldozatot használjuk politikai ellenfeleink felé politikai válaszadásra. A szentmiseáldozat bemutatása elhunyt szeretteinkért, bűneink bocsánatáért, gyógyulásért, szenvedélyeink legyőzéséért helyénvaló. Politikai ügyekben azonban, mégha (politikai)Fogolykiváltó Boldogasszonyt hívjuk is segítségül, az inkább árt az amúgy is gyűlölettel körülvett Egyházunknak, semmint pozitív hatása volna. Lovat adunk az ellenség alá.

Javaslom, hogy legközelebb azokért mutasson be szentmisét vagy tartson istentiszteletet bárki – ördögűző imádságokkal –, akik ma a hatalmat gyakorolják! (Minden más az emberi igazságszolgáltatás dolga!) Világosítsa meg őket a Szentlélek, és Isten irgalmazzon nekik az utolsó órán! A bűnösökért való ima és szentmise rajtuk is segít, még akkor is, ha nem ismerjük a segítség bekövetkeztének a napját és az óráját.

Az isteni kegyelem mindenkinek megadatik, csak kérni kell. Hittel, buzgósággal és Krisztus tanításait betartani igyekezvén. Mert Krisztus tanítása nem relativizálható, még akkor sem, ha a politika úgy kívánná is olykor…

Stoffán György

Cifra nyomorúság

 

Hetvenfelé az embernek van annyi tapasztalata, kivált - ha ebből negyvenötöt a médiában dolgozott, hogy legyen véleménye. Még akkor is igaz, ha a negyvenötből mintegy jó húszat a pálya szélén töltött, mert nem szerették a sajátjai sem azt, ha volt véleménye, ha bírált, ha figyelmeztetett. Azonban az írás körülbelül olyan, mint a reuma: együtt kell élni vele, megszabadulni pedig, csak rövid időre lehet, egy-egy jó termálfürdő áldásos hatása révén. Az íráskényszerben is vannak ilyen termálfürdők, például akkor, amikor az ember olyasmit lát maga körül, amiről már írni sem érdemes, mert „egy bizonyos szint fölött nem süllyedhetünk egy bizonyos szint alá” – amint ezt Esterházy Péter bölcsen ránk hagyta.

Viszont most van egy olyan bizonyos szint, amit nem lehet szó nélkül hagyni, noha megegyezik a külvárosi házmester színvonalával. Ez pedig, az a szellemi és lelki cifra nyomorúság, amely elárasztotta az egész országot. Ki-ki a maga szellemi és lelki szintjén, megelégedve önmagával árasztja sokszor téves és ártó gondolatait az éterben, hiszen ma mindenféle értelmi képességű szólhat… Ha kell egészségügyi, ha kell űrkutatási, ha kell titkosszolgálati szakemberré válik minden hülye, és élvezi, hogy vannak követői, akik bátran fröcsögnek. És ez, sajnos jellemző minden politikai oldalra. Mintha már teljesen kiveszett volna a normalitás.

Persze, hogyan lehetne ezen csodálkozni, amikor az ország házából is pontosan ugyanez a minta szárnyal. Gyalázkodás, alázás, vádaskodás, hazudozás… az európai értékrendnek megfelelően. Mármint az új, de egyben haldokló, korábban öngyilkosságok sorozatát elkövető Európa értékrendjének megfelelően.

Fennebb azt írtam, hogy véleményem van… de nem! Nem véleményem, hanem hányingerem van ettől az egész, az úriemberségtől, a szalonképességtől távol álló, ócska cirkusztól. A kulturált ember kiveszett a Parlament falai közül is, és hovatovább csak arra szolgál ez az épület, hogy abban a frakciók, amolyan igazi, proli házmester módjára egymásnak menjenek, mert hát, ez tetszik a plebsznek… sajnos mindkét oldalon. Pedig, lehetne ez másképpen is. Aki bűnt követett el, azt szépen, az alkotmányos rend szerint felelősségre kell vonni, egymással kellő tisztelettel kellene beszélni és a házelnöknek sem volna szabad kettős mércét alkalmaznia. Az ellenzék parlamenti jelenléte is alapvetően a súlyosan hibás politizálás eredménye. Ugyanis a modortalan, sértő és megalázó viselkedés befejezéséig nem kellene megjelenni ebben a házban a pofonért. Ja, hogy akkor tiszteletdíj sem jár? Na és? – mondaná Horn Gyula. Azonban pénzért köpőcsészének lenni, igazán nem szép vállalkozás.

Mindezen gondolatokat, az úgynevezett ügynöklista hozta ki belőlem. Hiszen ezek az adatok nem voltak titkosak. Aki kíváncsi volt arra, hogy ki dalolt róla a komcsiknak, az olykor-olykor megtudhatta. Viszont ez, a nagy cirkusszal közzé tett névsor egyrészt hiteltelen, másrészt teljesen szervezetlen és aljaskodó. Egy olyan társadalmi hangulatban tették elérhetővé az egészet, amelyben már kötélről és akasztásról morfondíroznak a polgárok, mert a politika, a politikusok ezt sulykolták a társadalomba. Lezsák Sándort emlegetik, akinek a neve bizonyára nem véletlenül került ki, hiszen a rágalmazás nagymesterei vezénylik az egész előadást. Ám, itt nem Lezsákról van szó… nem egyes személyekről van szó csupán. Itt életekről, sorsokról, tragédiákról beszélhetünk. Feltépett sebekről, megalázó, hazug állításokról. Egyszóval: embertelen volt ezt így és most közreadni. Hazudozva, vádaskodva, aljasul. Ám ilyen a társadalom nagyobbik része. Ebben éli ki magát, mígnem meglátja a végeredményt. Vért és szenvedést, háborút és halált. Mert mindez odavezet.

Az emberi aljasság, a pénzimádat, az erkölcsi normák semmibevétele, a tisztesség és a másik ember iránti tisztelet megszűnése maga a nemzethalál. És ehhez most kiváló nemzetközi lehetőségek kínálkoznak. Ami nem sikerült a Pozsonyi csata idején, az most, ezer éve múlva valósággá válik. Mert őrült, oktalan, primitív nemzetté lettünk… hit és erkölcs nélkül. Így pedig nem érdemelünk mást. Melldöngetve menetelünk a megsemmisülésbe. Jobb és baloldalon egyaránt, mert mindenkinek a meggyőződése, hogy az a jó, amit tesz… csak ma már egy korcs agyú, másképpen gondolkodó, erkölcstelen szellemiség gondolja, hogy jó úton jár. Igen, azon! Biztos és egyenes út a megsemmisülésbe. Csak azt nem értem, hogy kinek éri meg, kit fizettek le ezért, és miért lett ismét nemzetközi cél a magyar nemzet teljes kiirtása hazai kollaboránsok közreműködésével – ebből a csonka hazából…

Röviden ennyi, így hetvenfelé a véleményem… és még annyi. Senki a politikusok közül ne gondolja, hogy ő nem bűnös ezért! Nincs kivétel. Azok is bűnösök, akik ma ülnek – kormánypártiként, vagy ellenzékiként – az Országházban, és azok is, akik az elmúlt 36 évben idekormányozták és szellemi ronccsá tették ezt a társadalmat. A bűnük nem bocsánatos bűn a nemzet történetében! És a bűn magában hordozza a büntetést is… akkor is, ha egymást büntetik.

Egy dolgot viszont jó volna megtanulnia minden politikusnak: „Salus populi suprema lex!”

Stoffán György

Temetői gondolatok… az öröklésről

Ilyenkor, november elején ezrek látogatnak ki a temetőbe, egykori szeretteik sírjához. Sokan megszokásból, mások illő hagyományt őrizve, megint mások csak azért, hogy szó ne érje a ház elejét és lássa a falu... A virág a helyén, a mécses ég, ergo: mindenki megelégedettségére letudtuk a halottak napját.

A halottak napja más gondolatokat is ébreszt az emberben. Olyanokat, amelyek – fájdalom, de – csaknem minden családban feltűnnek. Hol kisebb, hol nagyobb mértékben. És ez nem más, mint az öröklés, a kapzsi haszonlesés, a családtagok átverése, kirablása, az öreg, beteg szülők, családtagok halálának a várása. A kegyelet ugyanis nem a temető évenként egyszeri látogatásában rejlik, nem a kiültetett krizantémban, a sebtében gyújtott mécsesben… hanem abban, hogy amíg élt a temetőben pihenő hozzátartozó, addig miként viselkedtünk vele, s halála után meg tudtuk-e tartani emberi magatartásunkat a hagyaték elosztásakor, vagy megloptuk a testvéreinket, kiraboltuk-e a házat, a lakást, nem beszélünk többé egymással egy ócska régi Doxa óra miatt? Hány és hány ilyen esetről hall az ember!

A kapzsiság és az irigység áthatotta már a lelkeket, s láttunk olyat is, hogy a halottak napján a család egyik fele a temetőkapuban várta meg, amíg a másik fele távozik a sírtól, mert nem akartak találkozni…

Igen! A napokban is hallottam olyan esetről, amely döbbenetes. A még élő édesanya házát kirabolták, a liszttől a kenyérvágó késig mindent elvittek, ami mozdítható volt. A még élő édesanya a másik testvérnél talált otthonra, hiszen a férje egy éve meghalt, s egyedül már nem tudja ellátni magát. A kapzsi testvér és a felesége pedig, gyalázkodva vette tudomásul, hogy a házat a még élő édesanya kérésére lezárták…

Közben jött a halottak napja, s az őrjöngő, házmániás, örökölni akaró fivér teljes lelki nyugalommal ültetgette apja sírjára a virágokat, s csak egyetlen dologra nem gondolt: az édesanyja egészségre, arra, hogy a ház árából egy magánklinikán még éveket tudnának adni az idős asszonynak. És arra sem gondolt, mit szólna az apja, akinek a sírját épp szépítgeti?

Tudom, a halottak napján illenék jámbor, zokogásra kényszerítő írásokkal emlékezni, de az életnek, az emberi aljasság és a kapzsi irigység is része. A temetőt járó hatalmas tömeg jó része képmutató, hiszen csak arra nem gondol, hogy miként viselkedett szeretteinek halála után, s az elhunyt, akinek sírjához kimegy a temetőbe, mit szólna ehhez a viselkedéshez?

Pedig, a temető a legnagyobb figyelmeztetés. Ott senki mellé nem tették még oda azt, amit földi életében összeharácsolt, megszerzett, akár mások bánatára, szomorúságára, akár tisztességesen. Azonban, mindenki azt kapja vissza, ahogyan szeretteivel, szüleivel viselkedett haláluk előtt és után. Ezernyi példát láthatunk nap mint nap erre a figyelmeztetésre is. Ám, a képmutatók szerint, ha egy emléknappal, egy mécsessel, egy virággal jóvá lehet tenni a kapzsiság okozta gazemberkedést, rablást, s azt, hogy sok esetben inkább várták/várják szeretteik halálát a vagyonért… akkor miért is figyeljenek figyelmeztetésre?

Végül mindenki odakerül, ahol ma még a halottak napján mécsest gyújt, virágot ültet. Üres zsebbel, éppen annyi vagyonnal viszik oda, amennyije volt születése pillanatában. Egy dolog persze azért más lesz, mint a születéskor: az elszámolás, a szembesítés, az ítélet… és ott nem lehet sem hazudozni, sem magyarázkodni. Minden egy tekercs filmen van…

Stoffán György

Homo stultus (proletarius)

 

Számos tudományos jelzővel bélyegezték meg az embert az évszázadok során, minden esetben kiemelve a legjellemzőbb, vagy akkor éppen a legfeltűnőbb vonását. Így terjedt el a homo sapiens, a homo faber vagy a homo ludens kifejezés is. A mai kor emberére azonban sem az értelem, sem az alkotó, sem a játékos jelző nem illik. És persze, sok más jelző sem, mert egy olyan elfajzott élőlénnyé alacsonyították az embert, amelyet nem lehet beazonosítani a latin és az egykori európai kultúra szerint… Persze, nem vehetjük egy kalap alá a világ népességét, de a (vissza)fejlődés iránya mindenképpen egy drámai jövőre enged következtetni.

Lélektelen, elmebeteg, aberrált politikai vezetők állnak mindenütt a társadalmak élén, a klasszikus és létfenntartó szellemiség megszűnőben van vagy büntetik, a hazudozás lételemmé vált, a politika kedvére működő jog és az igazságszolgáltatás pedig, amolyan házmesterszintű kiszolgáló lett. A kapitalizmus, a liberalizmus és a vallásellenesség mocska úgy öntötte el a világot, mint a trágyalé a falut, árvíz idején.

A hazai viszonyokat tekintve sem látunk különb helyzetet. A parlamenti stílusok inkább hasonlítanak egy olyan kocsmához, amelyet a bolondház mellett nyitottak, hogy a kimenőkor legyen hol kávézniuk a hülyéknek, semmint egy kultúrnép választott képviselőinek stílusához. A gyűlölködés és az emberi primitívség minden oldalról kimutatja a foga fehérjét, súlyosan fertőzve ezzel a társadalmi rétegeket. Ma már mindenki-mindenkit utál. Kisebb-nagyobb jobb-, és baloldali szekértáborok szerveződnek, és minden internetlakó beleüvölti az éterbe a saját meggyőződéséből fakadó elmebetegségeket.

Mindenki, mindenkit provokál, és meggondolatlan kijelentésekkel, tettekkel fűszerezik az amúgy is zilált hétköznapokat. És mindent az a politika idézi elő, amelybe csak azoknak nincs beleszólásuk, akik elhiszik a politikusok hazudozásait, jobbról és balról egyaránt.

Provokációnak hat, amikor meghirdetett egyházi szertartást rendeznek politikusokért. Provokáció, amikor ezt a szertartást megzavarni igyekszik a homo stultus proletarius.

Joga és kötelessége a keresztény embernek imádkoznia az elesettekért, a rabságban lévőkért, a betegekért… bárkiért, akiért úgy érezzük, hogy imádkozni kell. Azonban Jézus világos útmutatást ad az egyéni imádsághoz a Máté Evangéliuma 6;6 versében. Nem kell tehát nagydobra verni a mai politikai helyzetben, a keresztényellenes hangulatban, ha a politikusért imádkozik egy közösség, mert az már politikai provokációnak számít az egyik oldalról, amely gyűlölködést generál a másik oldal részéről. A gyűlölködés pedig nemcsak a templomban imádkozókat érinti, hanem az egyház egészét, a kereszténységet, a papokat, a híveket. Gyűlöletet érezni lehetett a templomban és a templom körül ólálkodó média-segédmunkások jelenléte által, akik nem biztos, hogy hasonlóképpen pofátlankodnának oda a zsinagóga vagy a muszlim imaház elé, amikor ott emberek fohászkodnak a saját istenükhöz, sajátjaikért...

Közeledik október 23-a. A világpolitika által kiprovokált, majd vérbefojtott magyar forradalom 70. évfordulója. És ma ugyanott állunk, mint akkor. Elégedetlenség, provokációk mindenfelől, hazudozás, ellenségkeresés, jog és biztonság nélküliség, kiszolgáltatott ország. Egy meghasonlott ország várja a változást, drukkol a volt, vagy a hivatalban lévő kormányfőnek, a politika mérgezi a társadalmat, a háttérhatalom vért akar látni, hogy rendet teremthessen, a társadalom pedig, mint a birkanyáj enged a naivitásának azzal a párttal kapcsolatban, ahová éppen letette a voksát, s amely a másik oldal ellen gyűlölködik. Bár ez értelmetlen dolog, mert a társadalomnak semmibe nincs beleszólása…

Így várjuk azt a hetvenedik évfordulót, pedig várhatnánk másképpen is. Ünnepi emlékezéssel, büszkén, kart karba öltve, szeretettel. Együtt a templomban, együtt a koszorúzásokon, ahogy egy kultúrnéphez illenék. Ám sajnos nem lesz efféle ünneplés, mert sem egymásnak, sem az egykori hősöknek nem tud örülni a társadalom. A jobb-, és baloldali ünnepi szónokok nem tudnak méltót mondani, hiszen ők generálják az ellenségeskedést, de a forradalom utáni leszámoláshoz hasonlít a mai magyar belpolitika is.

Nagy ára lesz még ennek! Sok szenvedés és megpróbáltatás vár a kapzsi, buta és hiszékeny magyar társadalomra a Kárpátok gyűrűjében. Mert más és más a pártok és párttagok demokrácia-felfogása, más és más a nemzettudata vagy tudatlansága, hite és hiszékenysége, kultúrája vagy kulturálatlansága.

Ha pedig a pártok és a pártvezetők tovább élezik a társadalmi gyűlölködést, az rájuk is súlyos hatással lesz. Meggyőző példákat láthattunk a napokban Európából, ahol akárcsak szerte a világban, a homo stultus proletarius irányít, rombol és ássa maga alatt azt a bizonyos gödröt, ahová sajnos az egész nemzetét belerántja.

Kell a még nagyobb pofon. Kell a háború, a természeti katasztrófa, hogy az embereknek kinyíljon a szemük, megszűnjön a mindent felülíró kapzsiság, gyűlölködés, az úrhatnámság, a hatalommánia, a pénzimádat… és visszatérhessen a józan gondolkodás, a hit, a nemzettudat, a szeretet, a rend és a hiteles igazságszolgáltatás. A homo stultus pedig, kerüljön oda, ahol a helye van, ahová való…

Stoffán György

Vallás és politika

Furcsa, soha nem tapasztalt bajjal küzdenek a felekezetek. A politika mélyen beásta magát a vallásokba, ugyanis a párthűség mára felülírja az isteni tanokat, a tanításokat, a parancsokat. Nem csak a keresztény felekezeteket érinti ez a tragikus, politika miatti vakvágányra terelődés, hanem a zsidó felekezet is hasonló bajokkal küzd Magyarországon. Mindezek oka és mételye a szellemi és gazdasági meghasonlás.

A Tórában 36-szor szerepel a felebaráti szeretet parancsa, és Jézus is a legfőbb parancsként hagyta a keresztényekre az egymás iránti szeretet fontosságát. Amikor azonban ma azt látjuk, hogy papok, lelkészek, egyházi, felekezeti vezetők is sutba dobják ezt az Ó-, és Új Szövetségi utasítást, a nép pedig követi a példát, igen helytelenül Jézusra hivatkozva, és gyűlölettel szemlélik azokat, akik más pártokban, más elgondolás szerint gondolkodnak és élnek, akkor értékét vesztetté válik minden az ember számára. Így pedig, maga az ember is értéktelen lesz. Nincs iránymutatás, nincs béke, és a vallásnak sincs semmi értelme, mert az emberek elvesztették azt az erkölcsi irányt és érzéket, amelyet az isteni rend diktál, és amely által az ember maga is értékké válnék.

Pedig, nincs kétféle kereszténység, nincs kétféle zsidóság. Nem lehet jobboldali és baloldali hit, mert a parancs, a szeretet parancsa és az erkölcsi utasítások azonosak, bármelyik párt hívei legyenek is az istenfélők. Ha az ember a hitében nem találja meg a lélek nyugalmát, és ezt a nyugtalanságot az egyházi sajtó is élezni próbálja, akkor a társadalom felbomlik, gyűlölködővé válik, és meghasonlott állapotba kerül, hiszen azt tartja magáról, hogy ő istenfélő, ám az isteni, és a krisztusi parancsokkal ellentétesen él.

A politikai és a gazdasági elkötelezettség súlyos válságba sodorja az amúgy is erkölcseiben mélyponton lévő magyar társadalmat. Az egyházak és felekezetek mai világhoz való alkalmazkodása és a jelzett parancsok relativizálása pedig lelki hajótörötté teszi a hívő embereket, hiszen látják, olvassák az egymással ellentétes, politikai hangvételű vagy liberális, de minden esetben szeretetlen magatartást, írásokat, beszélgetős műsorokat, ahol jobbára hozzá nem értő, önjelölt „civil hitszónokok” és modernista papok ontják a közre téveszméiket.

Igen kevesen figyelnek oda a valóban értéket közvetítő egyháfiakra, a bölcs rabbik Tóra-magyarázataira, a Püspöki Kar irányítására, a tudós lelkészek útmutatására. Inkább érdekli a vallásukat féltőket a politika mocska, a félelem, a kapzsiság, a vallási alapon működő, jó szándékúnak tűnő gyűlöletkeltés –amelyet a tiszta és érthető isteni parancsok és Krisztus tanítása egyformán tiltanak.

A zsidó vallás tekintetében súlyos ellentétek látszanak a Mazsihisz és Slomo rabbi között, a katolikusoknál a Szemlélek című liberális, olykor keresztényietlen, relativizáló médium és a többségi konzervatívok között, a protestánsok körében is felütötte a fejét az az ellentét, amely a konzervatív és a liberális irány tipikus ellenségeskedése napjainkban.

Meg lehet és meg kell állapítani tehát, hogy ez a fajta önmagunk ellen vívott politikai vallásháború még mélyebbre süllyeszti a társadalmat, hiszen amíg a hívő emberek egymás ellen harcolnak, addig a külső vallásellenesség is növekszik. És itt nem egyféle külső ellenséggel állnak szemben az istenfélő zsidók és keresztények, hanem többféle ellenség várja a pillanatot, amikor lehetetlenné teheti a zsidó és a keresztény szellemiséget, akár véres leszámolások kíséretében. A történelem produkált már hasonlót, de a mai világ az eddigi történelmi leszámolásoknál sokkal kegyetlenebbet hoz, mert a gyűlölet és az embertömeg soha nem látott aljas kevercse nem ismer szánalmat, nem ismer emberséget, értelmes vitát, kulturáltságot. Csak bosszút, gyűlöletet és vért akar.

Sokan tartják úgy, hogy a helyzet nem is ennyire veszélyes, hogy a hatóságok le tudják állítani az esetleges támadásokat, ám látjuk a leégett templomokat, a megtámadott zsinagógákat és a harang miatt inzultált pap esetét, a meggyalázott Tórát… korábban pedig, a lefejezett öreg francia pap, Jacques Hamel tragédiáját és számtalan más bűncselekményt.

Ha tehát nem lép minden egyház és felekezet egyszerre ezek ellen a támadásokkal, az egyre növekvő gyűlölettel és vallásellenességgel szemben, akkor mind önmagát, mind a hívő tömegeket egy kilátástalan, szenvedésekkel teli, vértanúk sokaságát generáló világba hajszolja. Meg kell találni a módját annak, hogy az egyes vallási felekezetek és egyházak vélt vagy valós sérelmeiket félretéve fellépjenek a most kialakulni látszó vallásellenességgel szemben. A belső ellenségeket is meg kell állítani, hiszen egyes lapok kifejezetten a saját magukénak vallott egyházaikkal, és az azok alaptanításaival ellenkező, azokat relativizáló papokat, civileket szólaltatnak meg, mintegy támogatva a vallásellenesség irányvonalát.

Nincs tehát kétféle hit, nincs pártpolitika és nincs politika az istenfélő ember számára. Krisztus világosan kifejezte: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené. És igen elcsodálkoztak rajta.” (Mk 12:17)

 

Az istenfélő embert tehát nem a hite fölé helyezett politikai párt védi és ítéli meg, hanem az Isten. Ha pedig az isteni parancsokat és Krisztus tanításait nem tartja meg a hívő ember, akkor nem nevezheti magát istenfélőnek, zsidónak vagy kereszténynek – akár rabbiról, akár papról, akár lelkészről van is szó. Mert nem elég hirdetni az Igét, nem elég vasárnaponként a szószékről jámborul elismételni prédikáció gyanánt az előzőleg felolvasott Evangéliumot, nem elég felolvasni a Tórából ünnepnapokon! A népet irányítani kell, és meg kell védeni, de nem politikai, hanem isteni tervek és utasítások szerint.

 

Ha az egyházak megalkuvással és érdekből lehorgonyoznak a jelen kor liberális valóságánál, a gazdasági előnyöknél, ha elhagyják hagyományaikat (népénekek, egyéb szertartások), és relativizálják az Igét, akkor nem csinálnak mást, mint hosszú és fájdalmas agóniára kárhoztatják a társadalmakat. Ha viszont Istenre bízzák a népet és önmagukat, kellő eréllyel együttesen fellépnek hitük és a nép védelmében, akkor azon a fellépésen áldás, lelki, és szellemi megújulás lesz. Tehát, nem kormányokon és pártokon múlik a vallások, az istenfélő emberek jövője, hanem azokon, akik ma hitükben és elkötelezettségükben Isten felé, vagy Istentől egyre távolabb vezetik a népeket. Rajtuk a felelősség!

(Igaz, először arra kellene törekedniük, hogy egymással békében tudjanak élni. Mert minél kevesebben vannak, annál inkább bántják egymást... ez pedig igen rossz példa.)

 

Stoffán György

Nemzetegyesítés – kicsit másképpen

Amikor nemzetegyesítésről beszélnek a politikusok, mindössze a lényeget hagyják ki és csak az emberi megfontolások, az anyagiak, a gazdasági lehetőségek és itt-ott a hagyományok szintjén gondolkodnak. Minden bizonnyal emiatt kaptam rengeteg kérdést az interneten és telefonon arra vonatkozólag, hogy: „hogyan képzelem el a Magyar Keresztény Nemzeti Unió létrehozását, és minek is ilyesmivel foglalkozni ebben a háború fenyegette világban, hiszen a magyarok már nem is keresztények”… stb.

Nos, e kérdések azért fogalmazódnak meg a mai kárpát-medencei magyar társadalomban, mert a ma élő ember már nem érti, nem érzi, nem tanulta meg a keresztény magyarságot, nincs benne az az elkötelezettség, amely által ragaszkodna a hitéhez, a nemzetéhez, történelméhez és hagyományaihoz. A kommunista, majd a liberális diktatúrák részben az oktatás színvonalát tették tönkre, másrészt belenevelték a társadalomba az egoizmust, a kapzsiságot, a jólét hajhászását, a szexuális szabadosságot, s ez az állandó felturbózott életmód minden másról elterelte a figyelmet. Az igénytelenség és az érzések nélküli lét családokat, barátokat idegenített el, és mára olyanná vált a társadalom, mintha az emberek vakok, süketek és némák lennének a másik ember iránt. Azonban, van egy kulcs, ami újranyitja a lelket, az igényt a szeretetre, az odafigyelésre, a valódi értékekre és a magasabb rendű élvezetekre. Ez a kulcs több mint ezer esztendeje megvan, működik és a legdrámaibb történelmi időkben is hatásos volt…

***

Sokan kérdezték azt is, hogy a Magyar Keresztény Nemzeti Unióba miként lehet belépni, milyen feltételei és anyagi vonzata van a tagságnak? Nos, ez az a „civil szervezet” amelybe ingyen, nyilvántartás nélkül lehet belépni, és feltételeket sem támasztunk, csak lehetőségeket kívánunk feltárni annak érdekében, hogy egy későbbi, lelkészek és papok által is megerősített kárpát-medencei társadalom egymásra találjon, és újra egy jelszava legyen: „Egy az Isten, egy a Nemzet!”

Mire hívjuk fel tehát tagjainkat, a magyar embereket, a nemzet bárhol élő keresztény tagjait? Mit kérünk e csodálatra méltó tagságtól első lépésként? Keveset. Mert sokan tudják gyermekkorukból, nagypapától, nagymamától vagy szüleiktől azt a néhány mondatos, Istenhez szóló imát, amelyet Jézus tanított meg nekünk. Ez, a Miatyánk. És a Miatyánk, még magyarul szólalhat meg az egész országban, Predeáltól Királyhidáig – ha megszólaltatjuk. Ha maradt még egy csöppnyi hitünk azt illetően, hogy a nemzet összekovácsolódjék, hogy akarjon összekovácsolódni, hogy átérezze ennek a Jézustól tanult néhány mondatnak a jelentőségét.

Nem, nem azt kérjük, hogy most aztán „mindenki a templomba!”, mert az ostoba, és teljesen fölösleges kérés volna, ismerve a társadalom mindennapjait és hitét. Azt kérjük, hogy egy-egy Miatyánkot bárhol vagy is, magadban mondj el a hazádért, a népedért. Beszélgess három percig Istennel ebben a néhány mondatban. Nem kell feltűnően, nem kell térden állva, csak munka, séta, internetezés közben mondd el. Hiszen ez olyan, mint egy „Jónak lenni jó” gyűjtés karácsony előtt. Az üres kosarat te is igyekezz megtölteni napi egyetlen három percben elmondott Miatyánkkal. Még akkor is, ha nem hiszed, hogy ennek jelentősége van, lehet. Hiszen lehet, hogy egyszerre mondod te, újvidéki, egy düsseldorfi magyarral, egy erdélyivel, vagy egy felvidékivel… s te, aki pártoskodsz, de a lelkedben ott van a hiányérzet a sok-sok rád zúdított, kötelező politikai gyűlölködés tengerében, elcsendesedve mondj egy Miatyánkot. Próbálj örömet találni benne és örömmel élni, mert egy-egy Miatyánkkal a legtöbbet adhatsz a jövőnek, a gyermekeidnek, az unokáidnak, mert az a Miatyánk ameddig Istenhez beszélsz, csillapítja benned a pártállásodból esetleg eredő undort és gyűlöletet a másik ember iránt – hiszen ő is azt a Miatyánkot mondja. Öröm lesz felülemelkedni ezen a büdös posványon, amit ma politikának nevezünk, mert a Teremtő Istennel beszélgetni egészen más dimenzióba röpít. A szeretetébe… és ez a szeretet, ha megtelik az az üres kosár, ha beillesztjük itt a Kárpátok gyűrűjében és mindenütt ahol magyar él, azt a kulcsot a zárba, akkor, mint a befagyott patak tavasszal felolvad, elkezd csörgedezni, és ahová elér, ott ismét zöldell a táj, megújul a természet.

Magasabb rendűvé válsz, felül tudsz emelkedni azzal a napi egy Miatyánkkal a politika gonoszságán, mert abban a Miatyánkban Istennel beszélsz, rá bízod a bajaidat, a problémáidat és elrugaszkodhatsz a napi hazugságoktól, amelyeket rád önt a média, hiszen te a Teremtővel tárgyalsz, naponta egyszer, három percig…

Ez tehát, a Magyar Keresztény Nemzeti Unió, a magyar egység, a szeretet felé vezető út első lépése, és ezzel tudod biztosítani a magyar nemzet megmaradását, ezzel változtatod a szeretet és béke nemzetévé a hitét elhagyott gyűlölködő magyarságot. Hidd el, érdemes naponta három percet Istenre fordítani… csak úgy… csendben, magadban, örömmel és bízva ennek a napi három percnek a hatásában. És, mert ezt a pár mondatot Krisztus tanította, mint egy jó diák kapcsolatba kerülsz Vele. Érzed is hamarosan a lelkedben a jelenlétét. Mindenki, aki ismeri, tudja vagy meg akarja tanulni, és megtanulja ezt a pár mondatot, egy boldogabb, szebb, élhetőbb világot épít mind a nemzet, mind Európa számára… ingyen, bárhol, hittel, utasítás nélkül, önszántadból. Így válhat a magyar nemzet példává, egységessé és lelkében gazdaggá…

Stoffán György  

Hangos a zalai harang…

 

Nézegetem a mai reggeli sajtót, de nem találok egy szót sem arról, hogy egy zalai plébánost inzultált a hangos harangzúgás miatt egy épp „véletlenül” arra autózó kötekedő. A terv világos, hiszen több európai országban is előfordul hasonló eset. A háttérhatalomnak nem elég egy-egy áhított kormányváltás, nem elég a politika kézbentartása. Egyúttal erőszakosan támadják a keresztény templomokat, a papokat, a vallást. Ha pedig valaki, pap létére ez ellen szót emel, akkor megnézheti magát, mert kipellengérezi még a saját egyháza is. Hosszú ideje megy a polémia Osztie Zoltán prédikációjáról, ám egyetlen hang sincs a zalai esetről, amely nem az első és nem is az utolsó efféle erőszakos vallásellenes megnyilvánulás.

Az európai városok után nálunk is megjelent az autós támadás liberális, keresztényellenes technikája, de a hergelésért, az egyházellenes megnyilvánulásokért sem büntetés nem jár, sem bocsánatkérés nincs a politika részéről. A sajtó is generálja az indulatokat, hiszen hazudozások, igaztalan állítások jelennek meg szakmányban a szélsőséges, balliberális sajtó oldalain, de mert az újságírói etika és az objektivitás mára ismeretlen fogalmakká lettek, így nem lehet felelősségre vonni a mai ifjú, lelkes, liberális-kiskommunista firkászokat sem.

Úgy tűnik a keresztényeknek, mint a birkáknak, ki kell bírniuk  minden gyalázkodást, rágalmat, támadást. Igaza volt a muszlim prédikátornak, aki VI. Pálnak azt mondta, hogy önökre nem is kell kezet emelnie senkinek, mert önök a saját vallásukba fognak belepusztulni. Ezt a napokban bizonyította is egyfajta hozzáállás, amely eleget tett az állami követelésnek és megfedte saját emberét, mert az szót emelt Krisztus mellett. Majd e pap is bocsánatot kért…  hiteltelenítve mindazt, amit néhány nappal azelőtt, bátran kimondott. Zadravecz, Mindszenty, Grősz, vagy Márton Áron aligha kért volna bocsánatot az igazságért… de ezt hagyjuk is.

A zalai harang tehát, hangos volt, ezért egy "véletlenül" épp arra autózó megtámadta a templomát zárni készülő papot és a 85 éves sekrestyés nénit. A főhatóság nem szólította fel a kormányt bocsánatkérésre, noha a politika korbácsolta fel az egyházellenes indulatokat. A rendőrség nem fogta el az elkövetőt, a plébános pedig, csak a saját híveinek a védelmére számíthat. Nem ez volt az utolsó ilyen eset, mert a társadalom már képtelen normálisan gondolkodni, értékeit, hitét és az életét megvédeni. Ebben a drámai folyamatban minden politikai párt, kormány és mindegyik keresztény felekezet bűnös! Mert a társadalmat féken kellett volna tartani, tanítani kellett volna, de nem ezt tették, hanem generálták a gyűlöletet, és eltűrték a rendetlenséget a demokrácia  hazug eszméjére és a szeretetre hivatkozva.

Hamarosan félre kell majd verni a harangokat, mint amikor a tatárok betörtek Magyarországra… Ők a testet ölték meg. A mai „tatárok” a lelket is meg akarják gyilkolni. És ha sem az állam, a kormány és a kormányfő, sem az egyházak és a felekezetek nem lépnek – akkor a társdalom velük együtt elpusztul. 

Az önvédelem azonban megoldás. Jó esély van a megvalósításra és pénzbe sem kerül, mint a pártok és civil szervezetek működtetése. A Kárpát-medence magyarsága Krisztusban egyesülve, minden keresztény felekezetű magyar részvételével megalapítja a korábban már tervezett Magyar Keresztény Nemzeti Uniót, amelynek több áldása volna a magyarságra nézve. Egyrészt csillapodna az egymás iránti gyűlölködés, mert pártokon kívül-, és felül szemlélné a kárpát-medencei magyar a valóságot, másrészt a baráti összejöveteleken való beszélgetések és a közös imádság olyan összetartó erővé válhatna, amely ezer évig hathatós lelki és szellemi erő volt Magyarországon. Harmadrészt feloldhatná a Krisztust követők közötti ember-generálta ostoba, hitbéli és teológiai ellentéteket úgy, hogy minden felekezet megtartja a saját hitelveit és tanításait, megbecsülve és tiszteletben tartva a másikét. A Miatyánk egy – és csak azt az egyet tanultuk Krisztustól… Nem kell ide ökumené, szemforgató, évente egyhetes „közösségi élet”, mert azt felválthatja az állandó magyar-keresztény csoportok közötti kapcsolattartás Németújvártól Kézdivásárhelyig, Túrócszentmártontól Újvidékig. Így egyesülhet a pártok és ostoba eszmék kizárásával a Trianonban szétszaggatott magyarság, Isten erejével, Krisztus szeretetében! 

A keresztény magyar erőt látva, talán a harangok sem lennének többé olyan hangosak a liberális fülek számára…

A Magyar Keresztény Nemzeti Uniót támogató egyháziak, cserkészek, civilek, e sorok írójánál, magánlevélben jelentkezhetnek. 

Minden levélre, külön válaszolunk: nemzetinaplo@gmail.com

Stoffán György

     

„Istennél a kegyelem!” – emlékezés október 6-ára

Október hatodika van. A közösségi médiát lefoglalja a belpolitikai kupleráj, az egymás ellen való gyűlölködés, Fásy-mama szabadon engedése és az, hogy melyik miniszterelnök megy előbb az ügyészségre. A Parlamentből ömlik a bosszú-hisztéria, a hírekben pedig nem a valóság tükröződik, hanem a vágyvezérelt és politikailag előnyös hazudozás. Felbolydult a világ és benne felbolydult a magyar csonka-ország is. Bolondházzá vált ez a maradék, mert az összes rossz emberi tulajdonság, a hét főbűn, és a hitetlenség egymásra találtak. Igaz, ehhez még egy kis hazafiatlanság is hozzáadódott, hiszen manapság nem illő a nemzetet emlegetni, amikor az egyesült Európa megvalósításán ügyködnek az öngyilkosjelölt és súlyosan elmebeteg politikai erők Európa-szerte.

Így hát fel sem tűnik ebben a csonka, szerencsétlen országban, hogy ma az emlékezés napja van. Gyermekkoromban az év két napján égett gyertya a konyhaasztalon: október hatodikán és október huszonharmadikán. Az utóbbi napról akkoriban nem volt veszélytelen megemlékezni, de Édesanyámék nem felejtették el, s évről évre meggyúlt az emlékezés lángja…

Nem így idén, országosan. Ócska, hálátlan, önző csürhévé süllyedt a nemzet csonka-országi része. Mit nekünk Arad, mit nekünk az a hajnal, amelyen kivezették a vár tövében álló bitókhoz a magyar szabadságért harcolt tiszteket, de…ma semmi nem számít, csak az ostoba gyűlölködés. A csonka-ország népe Tichy lett. Az a tiszt, aki levezényelte az aradi kivégzést, s elégedetten, szinte győzelmi mámorban válaszolt a kötelezően kegyelmet kérőknek, a pár perc múlva már halott elítélteknek: „Istennél a kegyelem!”

Ma fordul a kocka. Ma egy nemzet mondja ki, önmaga felett, hogy „Istennél a kegyelem”, mert a megosztott, és egymás ellen hergelt társadalom egyszerre lett Tichy és a magyar szabadságért életét kockáztató katona. A baj csak az, hogy ma úgy teszik nyakunkra a kötelet, hogy a kardunk belerozsdált a hüvelyébe. Meg sem próbálunk védekezni a mai labanc és a feltüzelt oláh, tót, rác és uniós hadakkal szemben.

Ma nem emlékezik a közösségi oldalak népe Aradra, nem emlékezik a Neugebeude udvarán lelőtt magyar miniszterelnökre, nem emlékezik a Pozsony mellett felakasztott katolikus papra, a zokogó édesanyákra, a megcsonkított katonákra, a lábát vesztett ágyúöntőre, Gábor Áronra… semmire. Még az aradi tizenháromra és Batthyányra sem emlékezik, mert most más dolga akadt: az önárulás, az öngyilkosság, a gyűlölködés. Mert újra kellenek a vértanúk, kell a vér, a bosszú, az „igazság és a jog” nevében a hajnali kivégzés, mint Aradon. Mert a nemzet feledékeny. A régi sírokon elszáradtak a koszorúk, ledőltek a sírkövek, elfeledték a hősöket, s nem gondolnak arra, hogy aki a múltját elfelejti, annak nincs jövője…

Hálátlan csürhe-társadalom marad a csonka-országban. Már hallani a monoton dobhangot, újra állnak mindenütt a bitók, és ott lovagol Tichy is, aki levezényli a kivégzést, tizenháromszor ordítva a hajnali csendbe: „Istennél a kegyelem!”

Kérdés csupán az: Van-e még kegyelem Istennél egy hitehagyott, köpönyegforgató, kapzsi és gyűlölködő horda számára, amely sem a hitét, sem a nemzetét nem védte és nem tudta megvédeni saját kapzsisága és ostobasága okán és miatt? És emlékezni sem képes, mert elfelejtette a hőseit, a vértanúit, azokat a nemzeti nagyságokat, akik életpéldájukkal ki tudnák vezeti a magyar nemzet csonka-országban rekedt részét a teljes megsemmisülés fenyegetettségéből. Ám, róluk nem tanítottak meg a gyermekeknek…

Istennél nem szűnik a kegyelem, de ahhoz Isten felé kellene fordulni… és emlékezni kellene Krisztus tanítására és azokra, akik életüket adták a magyar szabadság, az erkölcs és a kereszténység védelmében – Aradon, a Neugebeude udvarán és a Kárpátok gyűrűjének szinte minden pontján. Hősök és áldozatok országa lettünk 1849-ben is, mert a háttérhatalomnak a célja akkor is a magyar nemzet megsemmisítése volt… Ma is az!

Emlékezzünk hát október hatodikán a hőseinkre és reménykedjünk abban, hogy van kegyelem Istennél még egy hűtlen, feledékeny, önző, hitehagyott, buta és kapzsi nemzet számára… és nem csak a kötél után, hanem az akasztás előtt is!

Stoffán György

Osztie atya Magyarországa…

 

Fenntartva az Osztie atyának írt nyílt levelem tartalmát továbbgondolkodtam azon, miért is volt fontos, hogy egy pap végre nyilvánosan is kimondja azt, ami minden keresztény embert foglalkoztat ma, a Kárpátok gyűrűjében, Magyarországon.

Ugyanis elérkezett a magyar politika, a két francia gazember, Richelieu és Talleyrand politikai és szellemi „magaslataiba”: „Qu'on me donne six lignes de la main du plus honnête homme, j'y trouverai de quoi le faire pendre”( Richelieu bíboros) – „La trahison est une question de date” (Talleyrand).

A politikai ügyektől, írásaimban távol tartom magam, mert a politikával foglalkozni csupán önmarcangolás, önsorsrontás. Hiszen, nem rajtunk, nem a tüntetéseken és nem az egyéni véleményeken múlik. A politikusok parancsokat teljesítenek és ezek a parancsok nem megfellebbezhetőek – még… e pillanatban…

Azonban, amikor a kereszténységet, a hitet, a papot kezdik ki, akkor a keresztény embernek épp olyan kötelessége a pap mellé állni, mint a papnak az, hogy kimondja Isten Igéjét, kimondja Krisztus tanítását és parancsait még akkor is, ha ez a politikának és az egyház egyes vezetőinek – kötelezően – nem tetszik. Amikor a pap arról beszél, hogy a magukat kereszténynek nevezők, amikor bizonyos döntéseket hoznak, amelyek ellenkeznek a krisztusi tanítással, úgy ezek az emberek semmit nem értenek az Evangéliumból, ez nem valamiféle rendszerellenesség, hanem figyelmeztetés.

Mert érti-e, a magát kereszténynek nevező egyén az Evangéliumot, ha hisz a hazudozásnak, ha saját hazája, Mária országa felszámolását támogatja, ha a magzati életet semmi sem veszi, ha gyűlöli a másik embert, mert az mást gondol mint ő… és folytathatnánk.

Egy mérgezett társadalomban élünk, és a mérgezés tovább folyik, a gyűlölet egyre nagyobb lánggal ég, és a megbékélést egyedül a pap, a templom csendje, a krisztusi igazságok kimondása hozhatja el. Ha a pap nem hirdeti az Igét, akkor az nem pap. Ha a pap nem mondja ki az igazságot, és hagyja, hogy Krisztusra hivatkozva üljenek tort az egyház koporsója fölött a hatalmasok, akkor a pap ezeknek a bűnsegéde, bűnrészese. Ez akkor igazolódik, amikor a bírált bűnös a hatalma erejével bocsánatkérésre szólítja fel Krisztust, azaz a krisztusi tanítást hirdető papot. És itt szakad el az az erős cérna, amelyet a politikai hazugságverseny sem tud elszakítani. Mert Krisztus tanítása és az Egyház nem holmi politikai játszótér, nem vitaműsor és nem politikai szervezet. Amikor a pap megszólal, bírál és utat mutat, akkor voltaképpen védi és óvja azoknak a lelkét is, akik az Egyház, a vallás, a hit, a kereszténység ellenségei hatalomvágyból, bosszúból vagy pénzért. Mert minden halandó tisztában van saját bűneivel, s egy-egy rávilágító prédikáció talán megnyithatja a bűnös elmét is.

Hiszen a bűn nem relatív. Krisztus tanítása is érthető és cáfolhatatlan. A pap hivatása pedig, esküvel kötelezi a meghívottat arra, hogy mentse az emberek lelkét, hogy segítsen megszerezni nekik az örök boldogságot. Aki ezt nem fogadja el, mert a pap felháborodásában és kétségbeesésében kimondja a bűnös nevét is, és ebbe kapaszkodva támad, az szánalmas, mert nem érti, nem akarja érteni a lényeget. Isten Igéjét tagadni, és annak kimondásáért támadni azt, akinek ez a kötelessége, sajnálatra méltó, mert nem Istenben hisz, hanem saját nagyságának törhetetlenségében, megdönthetetlenségében. És nem jut eszébe, hogy a bűn magában hordozza a büntetés iszonyatát is. A keresztény Magyarország nem vész el, nem lehet megsemmisíteni a lelkek mélyére oltott istenhitet, s nem lehet kiutasítani Máriát saját királyságából. Viszont, el kell tűrni, mert más opció nem lesz, a büntetést az Isten ellen elkövetett bűnökért. Lehet ezen pillanatnyilag röhögni, gúnyolódni, ám a történelem ezerszer bizonyította, hogy hatalmak jönnek és mennek, egyházi és állami vezetők rendre cserélődnek, de az isteni igazság, a pap által hirdetett Ige örök, és egy ékezet sem tűnhet el belőle. Mert Krisztus velünk van az idők végezetéig. És ahol két vagy három ember Krisztus nevében együtt van, ott van velük a Feltámadott is!

Kellett tehát, ott és úgy az a beszéd, mert azóta, emberek százezrei figyelnek Osztie Zoltánra, emberek százezrei tekintenek Jézus Krisztusra, és az Ő Igéjére. Jelképes hely Feldebrő (erről később bővebben is írok), hiszen a magyarság keresztény voltának olyan templomában hangzott el a támadott beszéd, amely templom már akkor is száz éve állt, amikor Szent Istvánt megkoronázták. Nagyszerű jel ez a feldebrői templom. Annak a jele, hogy bármilyen támadás is éri az Egyházat kívülről és olykor belülről is, azt a Szentlélek ereje és oltalma védi, és nincs ember, aki legyőzhetné.

Tehát, nem pártok, pártvezérek, pártérdekek vagy eszmék vezetik a nemzetet győzelemre, nem ezek adnak biztonságot és nem ezek garantálják a megmaradást, hanem Krisztus, a krisztusi tanítás, és a pap, aki kiáll, és félelem nélkül hirdeti az Evangéliumot, mert tudja, hogy ha Őt, Jézust üldözték, akkor a papot és a Krisztust követőket is üldözni fogják… Tegyék! Az Ige, a hit, és az isteni Kegyelem örök. Ők mennek… Krisztus velünk marad… és Szent István utolsó szavai kísérnek bennünket minden harcunkban a lelkünkben hordozott Máriás zászló alatt: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban!”    

Stoffán György

Nyílt levél Főtisztelendő Osztie Zoltánhoz

 

Főtisztelendő Úr!

Jézus arra utasította tanítványait és az Őt hallgatókat, hogy hirdessék az Evangéliumot, és tegyenek tanítványává minden népet. (Máté 28:19–20) Ahol pedig nem fogadják be a tanítást, onnan menjenek el és a port is verjék le a lábukról, tanúságul azok ellen, akik nem fogadják be a tanítást. (Márk 6:11, Lukács 9:5, Máté 10:14)

Tehát, amit Ön tett, nem más, mint a krisztusi igazságok hirdetése, a keresztény tanítás felidézése egy prédikációban. Ezt kifogásolni botorság. Azonban, ha már kimondjuk egy párt nevét és az ahhoz a párthoz köthető, és az Evangéliummal ellenkező cselekményeit, akkor bizony ki kell mondanunk, illetve már korábban ki kellett volna mondanunk annak a pártnak a bűneit is, amely e bűnök miatt elvesztette a kormányzás lehetőségét. Minden bűn magában hordozza a büntetést is. Amikor tehát, Ön a szószékről az egyik pártot – joggal – ostorozza, de nem említi a másik hibáit, máris kétségeket ébreszt a gondolkodó emberben. Felmerül a kérdés azt illetően is, hogy érdemes-e ebben a világban pártneveket emlegetni akkor, amikor minden egyes politikai párt, hasonló igaztalanságokat és az Evangélium ellen szóló tanokat hirdet? Nem volna-e elég, ha meg nem nevezve az elkövetőket, magukat a tapasztalható bűnöket állítjuk szembe Krisztus tanításával? Van erre elegendő példa a gyalázatos és magyarellenes 20. században. Prohászka Ottokár, Shvoy Lajos, Zadravecz István ofm, Mindszenty József, Márton Áron nevét ezerszer felsoroltam már, ám ők csupán jelképei annak a sok ezer papnak, vártanúnak, akik hűek voltak Krisztushoz és a keresztény magyar nemzethez, a krisztusi tanításhoz, és akár életük árán is hirdették az Evangélium igazságát.

Ön azzal, hogy az internet világában is megjelentette az inkriminált prédikációt, voltaképpen egy önmagával is ellentétes eredményt ért el. Egyrészt, az Ön által pellengérre állított párt szavazóit a papok és az Egyház ellen fordította, s ugyanakkor azokat, akik ismerik és követik Krisztus tanítását megerősítette abban a tévhitben, hogy a politika felülírhatja a szeretet krisztusi parancsát, hogy a pártelkötelezettség egyenlő a keresztény magyarsággal. Emellett még negatív érzelmeket is kiváltott az Önt hallgatókból, hiszen akiket joggal és pártnév szerint bírált és kritizált, csupán egy átmeneti, emberi, politikai formula, amely áldozatokat követel, ha nem a krisztusi szellemiségben élünk mellettük, igyekezvén – akár összeszorított foggal is, de – beteljesíteni a krisztusi szeretet parancsát. Az Evangélium örök, cáfolhatatlan és nem relativizálható, még a politika kedvéért sem.

Kérem tehát Önt, hogy ne a Fidesz és a Tisza harcaként világítsa meg hallgatósága előtt a mai magyar világot, hanem az erkölcs és az erkölcstelenség, a hit és az istentelenség szembeállításával. Ne emlegessen Főtisztelendőséged pártokat, csak a bűnös cselekedeteket és azok várható következményeit, valamint azt, hogy e következményeket miként lehet megelőzni Krisztussal, a keresztény hittel és a Magyarok Nagyasszonya támogatásával. Az igazság kimondása és hirdetése nekünk, keresztény magyar embereknek kötelességünk, ám az igazság Krisztusban van, nem hatalommániás, pénzéhes és a világhatalmat kiszolgáló nemzeti vagy liberális, kommunista vagy náci pártokban. Mindre volt már példa, és mind beleveszett a történelem süllyesztőjébe.

Emelje hát magasra Főtisztelendőséged a keresztet, és Krisztusért, a hitért és Mária országáért hirdessen szellemi, lelki harcot Isten segítségével, Mária oltalmában – a krisztusi tanítás szellemében! Vértanúink már voltak elegen. Ne akarjon Ön is azzá lenni! Ne akarjon ötven év után az első letartóztatott katolikus pappá válni. Ma az Ön, és minden, pártokon felül és kívül gondolkodni tudó magyar keresztény ember legfőbb dolga a Kárpátok gyűrűjében a keresztény magyar nemzet szellemi, lelki újraélesztése – Krisztusban. Ehhez pedig sem a Fideszre, sem a Tisztára, sem más pártokra nincs szükség… a Szentlélek irányítására annál inkább.

Kívánok Önnek jó egészséget, és kérem Isten áldását további munkájára.

Stoffán György

***

Az Apostoli Szentszék dekrétuma a kommunizmusról

XII. Piusz pápa ma is érvényben lévő, 1949. július 1-jén kelt határozata (DH 3865), amelyet XXIII. János pápa megerősített (DH 3930).

Azok a hívő keresztények, akik a kommunisták materialista vagy keresztényellenes tanítását vallják, főleg, ha védelmezik és propagálják, ezen tény alapján a katolikus hit aposztatáinak minősülnek, az Apostoli Szentszék hatályába tartozó kiközösítés alá esnek, és nem járulhatnak a szentségekhez (DH 3865). Amikor a nép képviselőit választják, katolikus polgároknak nem megengedett olyan pártokra vagy jelöltekre adni a szavazatukat, akik még ha nem is hangoztatnak a katolikus tanítással ellentétes elveket, (…), de mégis társulnak a kommunistákkal és támogatják őket cselekedeteikkel (DH 3930).

Milyen világot építsünk – mi magyarok… és hogyan?

  

Hallgattam egy prédikációt, amely főként a fiatalokhoz szólt. Egy általam nagyra becsült, volt ferences diák, ma köztiszteletnek örvendő püspök mondta el homíliájában a gondolatait a világról, a hitről és a kötelességekről, amely kötelességeket a keresztény embernek vállalnia kell. Építő, nemes gondolatok abban az esetben, amikor a világegyházról beszélünk. Azonban ma, a Magyar Katolikus Egyházról nem esik szó, noha a Magyar Katolikus Egyház Szent László óta – sajnos –, folyamatosan kicsit másképpen kell, hogy működjön, mint más nemzetek katolikus egyházai. Speciális problémákkal, fájdalmakkal, és véres vállalások közepette élte túl és éli hitét, s ebben a speciális helyzetben tart ki Krisztus mellett, bízva abban a szent felajánlásban, amelyben 1038-ban Szent István, érezve és tudva e nemzet jövőjét könyörgött Máriához, az Istenszülőhöz, s adta örökül nemzetét és koronáját a Magyarok Nagyasszonyának.

Ma már sokan hangoztatják, hogy nincs olyan, hogy Magyar Katolikus Egyház. Csak internacionalista, azaz nemzetközi egyház létezik, amelynek része a Magyarországon élő katolikusság. Ez a szemlélet terjed az 1920-as döntés alapján „levágott” magyar területek katolikus főpapjainak körében is, ahol az azóta többségi nemzetté vált új tulajdonosok kedvébe járva lassan lemondunk a hagyományokról, a magyar miséről, magára hagyjuk a szerzetesrendek sok évszázados kolostorait és a szerzetesek által ápolt népet. Mondhatnánk, hogy a béke és a kiegyezés, a krisztusi parancsok, a szeretet szellemében dobjuk oda múltunkat és jelenünket, adjuk át végvárainkat a semmiért, s ezzel hajtjuk szektákba keresztény magyar testvéreinket, mert ezekben a szektákban a botcsinálta prédikátorok még magyarul imádkoznak. Református testvéreink is ilyen drámai helyzetben keresik a hit és a nemzet egységét.

Jakab Antal néhai erdélyi püspöknek, Márton Áron utódjának a figyelmeztetése irányadó kellene, hogy legyen a mai helyzetben: „A kereszténység és a magyarság egy. Ha elválasztjuk a kettőt, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet. Az a halál!”

Amikor arról hallunk a prédikációban, hogy az elesetteken, a sérült embereken, az időseken, a velünk élő kisebbségen segítenünk kell, akkor senkinek sem merül fel a lelkében ellenkezés, nincs, és nem lehet ebben vita. A sajátjainkon való segítés kötelezettségét maga Krisztus hagyta ránk. Ebben a szellemben kell, kötelező nevelni a felnövő magyar fiatalságot, hogy maradjon egy társadalmi réteg, amely megtartja a keresztény értékeket.

De… Nem kellene-e a magyar fiatalságnak a magyar kereszténység alapjairól beszélni? Nem kellene-e a Szent István-i felajánlást és a Magyarok Nagyasszonyát minden efféle alkalomkor felidézni? Nem volna-e szükség arra, hogy a nemzet egységét jelentő magyar kereszténységről többet beszéljünk? Nincs-e szükség arra, hogy az elvágott országrészekben élő fiatalságnak erőt, bíztatást és egy jobb világban való hitet adjunk? Hiszen ma, a keresztény magyarnak kevesebb joga és lehetősége van akár még az anyaországnak nevezett csonkahazában is, mint az idegeneknek, akikről mint a mi kötelességünkről beszél a keresztény egyházak vezetése? Nem kellene-e felkészíteni a magyar fiatalokat arra, hogy miként tarthassák meg egy sátáni világban a hitüket és a kereszténységüket, hogy miként vállalják sziklaszilárdan Krisztust és azt az üldözést, amelyre Ő maga is figyelmeztetett:

„Emlékezzetek meg ama beszédekről, a melyeket én mondtam néktek: Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerik azt, aki küldött engem.” (Jn 15:20-21)

A Magyar Katolikus Egyház tehát, nem szűnt meg! Mert nem szűntek meg azok a bajok és fájdalmak, annak a hűségnek a fontossága, amelyet ezer éven át gyakorolt a magyar keresztény ember úgy, hogy hű maradt a pápasághoz, hű protestáns keresztyén hitéhez, s nem tagadta meg főpapjait. A főpapok, a szerzetesek, a lelkészek is ott álltak a nemzet soraiban. Olykor pedig, – mint Zadravecz István, Márton Áron és Mindszenty József, Csiha Kálmán és sok más vértanú– a hívő magyar népet halálukig vezették.

A metálkoncert-kereszténység nem helyettesíti a népéneket, s nem ad alázatot, imádatot az Oltáriszentség előtt… A nemzetköziség pedig, messze van a magyar nemzet lelkétől, a magyar érzelemvilágtól, a magyar keresztény ember Árpád-házi szentjeinek életére és példájára épült hitvilágától. Mert a magyar kereszténység, a magyar katolikusság Szent István és Szent László kezéből kapta és vette megmaradásának biztosítékát: Krisztus Anyját tudja királynőjének. Ám ez csak addig ad erőt, hitet és bizalmat, amíg nem erőltetjük rá a nemzetköziség mérgét, ami a különböző „keresztény”szektákhoz hajtja a népet. Azzal ugyanis, megszűnik az egyetlen erő, amely ezer éven át – a mai kor bajainál rosszabb korban is – megtartotta a nemzet Szentlélek által irányított keresztény egységét. Nincs magyarság kereszténység nélkül, s kereszténység sincsen Magyarországon, a magyar néplélekben élő kereszténység nélkül…

Barsi Balázs ofm atya így összegezte ezt a kérdést: "Magyarként vagyok az Egyetemes része, legyen szó akár az egyetemes emberiségről, akár a katolikus hitről."

Stoffán György

Apám 100. születésnapjára - 100. születésnap

 

Ha élne, megcsókolnám a kezét, és megköszönném, hogy abban a szellemiségben nevelt, amit részben vagy egészen tovább adhattam a gyermekeimnek. Keresztényként, magyarként és hajthatatlan, olykor faltörő kosként élhettem az életemet. Köszönöm, hogy nem törekedtem soha elismerésre, de örültem, amikor ki nem mondva, cikkeim, előadásaim idézeteit hallottam vissza tekintélyes helyekről… miközben e tekintélyes helyek soha nem engedték, hogy aki hivatkozott rám, az a nevemet említse.

Igen, mindezt Apámtól kaptam és ezért hálás vagyok.

Ma száz esztendeje sírt fel a budai Szent János Kórházban egy kisgyermek, családjában a harmadik. Másnap Korének atya megkeresztelte a kórház kápolnájában, s néhány nap múlva hazavitték a Ganz utcai kis házba, ahol vak édesapja és két nagyobb testvére várta. 1926-ot írtak…

Az elemit és a polgárit a Medve utcai iskolában végezte, majd a Ponty utcai közgazdaságiban tanult tovább, és mint okleveles közgazdász fejezte be tanulmányait, doktori címet szerezve. Nem sokat ért vele, mert a kommunizmus a kezdetektől igyekezett akadályokat gördíteni elé. Nem bocsájtották meg neki, hogy a Margit körúti ferenceseknél nevelkedett, hogy vitéz P. Szabó Szerén egyetemi lelkész titkára volt, hogy Mindszenty és Márton Áron levelezésének titkos kézbesítőjeként, vállalt szerepet a kommunistákkal szembeni egyházi ellenállásban.

Doktori címével a Csepel Vas- és Fémművekben fémcsiszolóként dolgozott. Később Zsille Antal, a régi barát elintézte, hogy dr. Stoffán György okleveles közgazdász, figuráns lehessen a Geofizikai Kutató Intézetben. Ennek köszönhetően kikerült a kommunista, ÁVH-s csürhe látóköréből, mert hol a Pilisben, hol Nagyatádon, hol Nagybátonyban vagy Visegrádon végeztek méréseket, ahol Apám a mérnöki munkát vette át, figuráns fizetés mellett. Szabadidejében a Szent Imre herceg (ma Villányi) úti ciszterek gregorián kórusában énekelt, amíg a plébános, a hűséges kommunista békepap plébános be nem tiltotta az énekkar működését. S mert a kádári ÁVH árgus szemekkel figyelte Apám minden lépését, sokszor egy órával a mise előtt lopóztunk fel a ciszterek kórusára, s a téli időben itt vacogtuk végig a misét, és gyermekként, két nagyobb testvéremmel, örömmel hallgattuk a gregorián dallamokat, amelyeket Fodor Laci bácsi, a karnagy úr tanított be a már a Városmajorban, évtizedek óta összeszokott énekkarnak.

Juhász Károly, a másik régi barát egy új munkahelyet ajánlott fel a számára, a Finommechanikai Vállaltnál. Munkaügyi előadó lett. S hiába kapacitálták a párttagságra, Apám nem lépett be közéjük. Így sem magasabb beosztást, sem fizetésemelést nem kaphatott. Ellenben, amikor négy gyermekére hivatkozva lakáskérelmet adott be, eljött hozzánk a Lövőház utcai kétszoba-konyhás lakásba az FMV párttitkára, családlátogatni. A falon lévő keresztet meglátva azt mondta Apánknak: ha leveszi Stoffán elvtárs azt onnan – mutatott a feszületre –, hamarosan kapnak lakást… Apám odahívott minket – kis gyermekeket –, és megkérdezte, hogy levegye-e a keresztet a falról? A válasz egyértelmű NEM volt. Így, maradtunk a vizes, WC és fürdőszoba nélküli Lövőház utcai lakásban, amely gyermekkorunk kis csodája volt, hiszen itt ismerhettük meg a csodás, angyal-hozta karácsonyok meghitt, szent hangulatát, ide járt látogatóba Gerritsen Vili bácsi, egykori térképésztiszt és cserkészvezető, innen sétálunk át az Auguszthoz egy-egy ötvenfilléres fagyira, s közel volt a Margit körúti ferences kolostor, ahol csodálatra méltó hősöket, tudósokat, zenészeket, történészeket ismerhettünk meg. Tamás G. Alajos, Halmay Paskál, Horváth Jusztusz, Majsai Mór… voltak a nagy tanítómesterek, és persze Borbély Achilles testvér, aki apánkat is tanította.

A Finommechanikában is nagyszerű nemzeti ellenállásban vett részt. Az éppen szabaduló vagy a papi tevékenységtől és tanítástól eltiltott papokat, tudósokat Juhász Károllyal felvették a titkos, szovjet katonai gyárba udvartakarítónak, segédmunkásnak, így ezek a kisemmizett, megkínzott emberek kenyérhez jutottak…

A kommunista üldöztetés nem maradt nyom nélkül. Apám sokszor volt beteg, de a Gondviselés soha nem hagyott minket magunkra. A legkilátástalanabb helyzetekben is jött a segítség. Hol Rosenberg bácsi, az Auschwitzot túlélt öreg zsidó, aki ruhákkal és édességgel kedveskedett Édesanyánknak, amikor Apánk a Széher úron vagy a Péterffyben volt gyógykezelésen. Hol a ferences gvárdián, Návay Kapisztrán ofm keresett föl minket nagyszatyor élelemmel, hol nagynéném jelent meg a Tárnokról hozott zöldséggel, konyhakész tyúkkal, gyümölccsel.

Végül elérkezett a nagy fordulat, és 1970. március 10-én Óbudára költöztünk. Szövetkezeti lakáshoz jutottak a szüleim. Mi pedig lassan kirepültünk a nagybetűs életbe. Apánk nyugdíjba ment, s a nyugdíj után kapta élete első olyan állását, amely végzettségéhez, tudásához méltó volt. A Magyar Nemzeti Bank elnöki tanácsadója lett… Szapáry gróf volt a főnöke. Békés, boldog és viszonylag nyugalmas öregkorral áldotta meg Apámat az Isten, mintegy ajándékként az addig megélt üldöztetésekért, nehézségekért és állandó harcokért. Azokért a harcokért, amelyeket sokszor fogcsikorgatva, fájdalmak és kínok között, élt meg, harcolva a családjáért, a hitéért, az elveiért, s ezekért viselve a megaláztatást, a kisemmizettséget. Mindezt panaszkodás és csüggedés nélkül, hittel és elszántsággal.

Öreg és gyenge volt már, mozogni is alig tudott… de amikor papbarátomat megkértem, hogy menjen és áldoztassa meg Apámat a Kórház utcai lakásban, Apám még akkor is, kínlódva, de letérdelt az Oltáriszentség előtt, és úgy vette magához Krisztus testét. Pálos szerzetes barátom később ezt mondta: „Bár nekem is olyan hitem és ragaszkodásom lenne az Oltáriszentséghez, mint Édesapádnak volt!”

S talán ez a mondat foglalja össze Apám elmúlt száz esztendejének a történelmét… ez az örökségem Tőle, s ezt igyekeztem továbbadni a gyermekeknek… Száz év rövid története ez, amiért hálát adok Istennek. Mert az elmúlt száz évből 55 évig részesedhettem, annak minden tanulságával, nehézségével, hitével és örömével… Apám nagyszerű példamutatása által…

Deo gratias!

Stoffán György