Ma már természetesnek tartjuk, hogy Pünkösd ünnepén ellátogatunk a magyarság utolsó nagy keresztény táborába, a csíksomlyói Segítő Szűz Mária kegyhelyére, felekezeti hovbatartozástól függetlenül. A nemzet egységét, a hit közös élményét tapasztaljuk meg, és érezzük azt a csodát, amelyet az anyai szeretet nyújt a gyermek számára. Itt élhetjük meg , mint egy nagy család az édesanya összetartóerejét. Ilyenkor azonban gondolnunk kellene azokra a nagyszerű elődökre, akik szenvedéseik és életük árán is, megküzdve a politika gonosztevőivel megvédték a jövő számára Csíksomlyót. a ferences zarándokhelyet. Egy ilyen hős példaképről emlékezett meg néhai P. Márk József ferences atya (1927-2020), és küldte el nekem ezt a megemlékezést, amelyet alább tanulságul adok közre a mai zaránokok és hívek számára...
***
P. Écsy János OFM
(Ordo Fratrum Minorum - a legkisebb testvérek rendje - a szerk. )
2007. április
19-én huszonöt éve, hogy baleset következtében eltávozott körünkből P. Écsy
János provinciális atya. Méltó, hogy megemlékezzünk róla, mint emberről, és mint
elöljáróról.
János atya, mint ember:
Született Rákosdon, Vajdahunyad melletti kis településen 1919. június 9-én. Szülei jobb módú földművesek voltak. Édesapja korán elhunyt. A hátramaradt öt testvért édesanyjuk nevelte fel. Egyik nénje ferences apáca lett. János atya az Erdélyi Ferencrendbe lépett.
Édesanyja erélyes,
tiszteletet parancsoló, nemes lelkű nagyasszony volt. A nagycsalád tagjait
iskoláztatta, s mindnyájukat az élet küzdőterén jó posztba állította. Szerette
gyermekeit és gyermekei is nagy odaadással viszonozták szeretetét. Egy-egy
családi ünnepre mindenhonnan hazajöttek és együtt ünnepeltek. Nagyon szerették édesanyjukat
és egymást testvérekül.
Mivel a
vajdahunyadi ferences templomhoz tartoztak, kapcsolat keletkezett a kolostor
elöljáróival, tagjaival. Ők pedig a jól tanuló és jó magaviseletű gyermeket, a
Lacikát elküldték Székelyudvarhelyre, a Szeráfikumba tanulni. Itt végezte
középiskolai tanulmányainak első részét, a Székelyudvarhelyi Római Katólikus
Főgimnáziumban. Ezután beöltöztették a rendi ruhába és 1937 – 38-ban Csíksomlyóról
járt a Csíkszeredai Római Katólikus Főgimnáziumba. Egy év noviciátus
következett, melynek letöltésével a Vajdahunyadi Ferences Teológián folytatta
tanulmányait. Pappá szentelése 1943. június 20-án volt. Egy évig Vajdahunyadon
maradt, mint studenspáter. 1944-45 évben Déván volt, utána Kolozsváron,
1945-47-ben elvégezte a Kolozsvári Bolyai Egyetemen a román-francia tanári
szakot. 1949-1951-ig házfőnök Désen. 1951-52-ben a máriaradnai gyüjtőtáborban
házfőnökhelyettes, 1952-61-ig házfőnök a dési lágerkolostorban. 1961-64-ig börtönben
szenvedett. 1964-70-ig Szentágotán, plébánián teljesített szolgálatot, majd
1970-től haláláig, 1982. április 19-ig Csíksomlyón volt házfőnök. Közben, 1979-ben,
végrendeleti öröklés révén elnyerte az Erdélyi Ferencesek Tartományfőnöki
Hivatalát.
Emberi
jellemzői: Magas termete, magas homloka jeles intelligenciára mutattak. Mélyen
ülő szemei gazdag lelki és jellembeli jótulajdonságról árulkodtak. Megjelenése,
egyenes testtartása fegyelmezettséget jelzett. Nem volt bőbeszédű, de szavainak
gazdag tartalma volt. Személyi varázsa olyan hatékony volt, hogy akivel csak
kapcsolatba került, megnyerte magának. Széleskörű kapcsolatot tartott az
emberekkel. Tisztelték, szerették, nagyra becsülték. Sokakkal levelezett.
Lakonikus rövídséggel írt leveleivel sok örömet szerzett ismerőseinek.
Kiváló
tulajdonsága volt a rendszeretet. Prédikációit mindig leírta. Skolasztikus rend
szerint, pontokba szedte. Irodai hivatalos könyvvitelét dossziékba foglalva
tárolta, feliratozással látta el. Imáit, szentmiséit mindig nagy buzgósággal
végezte. Vigasztalására szolgált, hogy a hívek mind nagyobb számban jöttek a
kegytemplomba, szentmisére.
Vendégeit
szívélyes szeretettel fogadta, hosszasan eltársalgott velük. Mély benyomást
tett az emberekre. Ismerősei, barátai jól érezték magukat az ő társaságában.
Még az ellenséges magatartású embereket is annyira megnyerte, hogy elismeréssel
beszéltek róla. Emlékszem, amikor hatósági emberek, - akik valaha az ő és
rendjének megsemmisítésére törekedtek, - turisztikai jelleggel a kegytemplom látogatására
jöttek vendégeikkel. János atya behívta korlátozott rendházunkba, leültette és
kínálgatta jó miseborral, szívélyesen elbeszélgetett velük. Bizony, tiszteletet
és nagyrabecsülést váltott ki belőlük. Désen, a kényszerlakhelyes kolostorban,
az 1960-as években a városi rendőrség parancsnoka meghívta, hogy az érettségire
készülő rendőröket latin nyelvre oktassa. János atya meg is tette. Ez akkor
volt, amikor elrendelték, hogy a rendőröknek kötelező a gimnáziumi érettségi
vizsga.
Diszkrét,
hallgatag természete mellet a humort is kedvelte. Szívesen hallgatta a
vicceket, humoros elbeszéléseket. Ő maga is mondott ilyeneket. Viccgyüjteménye
volt egy füzetben. Szükség esetén elővette és felolvasott belőle. Egyszer
megkockáztattam föltenni neki egy találós kérdést: „János atya! Mi a különbség
közöttünk itthon és külföldön?” Találgatta, de nem tudta, mire akarok
kilyukadni. Erre megadtam a megfejtést is: „Az, hogy itthon én beszélek többet
és te hallgatsz többnyire. Külföldön te beszélsz többet és én mindig hallgatok.”
T.i. János atya a román nyelven kívül beszélte a német, meg a francia nyelvet.
Olaszul is meg tudott szólalni. Amikor Spanyolországba beléptünk, egyformán
tudtunk hallgatni. Én magam csak a székely nyelvet beszélem, felcsíki
dialektusban.
Munkát vállaló
mesterektől megkövetelte a pontosságot. Valaki ez ellen vétett, úgy leszidta,
mint egy noviciust a magisztere. Szerette a templom és a rendház jó karbantartását.
Szívesen újíttatott, javíttatott az épületeken, kerítéseken. Somlyóra jövetele
után (1970 őszén) renováltatta a templombelső festését, újra szereltette a
villanyhálózatot, kibővítette a templomtéren a kockakövezetet. Eddigi állomáshelyein is mindig javíttatta az
épületeket, annyira, hogy rendi testvérei „építő Jánosnak” becézték.
Értője volt a
műemlékeknek: Híres építő, festő, alkotó mesterek műveit könyvből
tanulmányozta, alaposan ismerte. 1974-től 1980-ig négyszer mentünk külföldre,
hogy amit elméletileg tudott, valóságban is megláthassa. Nagy örömére szolgált a helyszíni szemle, a megtapasztalás.
Mondta nekem: „József! Gyere, menjünk világot látni!” Mondtam neki: „Szívesen elmegyek.” Annyiban
összeillettünk, hogy míg ő nyelveken beszélt, én az autó karbantartásán
fáradoztam. A térképen egyformán eligazodtunk. - Így jártuk keresztül-kasul Középeurópát egy
bogárhátú Volkswagennel. Turisztikai címen kértük az útlevelet külföldre,
valójában a műélvezeteken kívül az elérhető búcsújáró- és Mária-jelenések
helyeinek felkeresése volt a célunk. Jártunk Máriacellben, Altöttingben,
Lisieuxben, Lourdesban, Fatimában, La Salettben, Rómában, Lorettóban, stb. Sok
szép és nagy élményben volt részünk. Csak egyre térek ki: Amikor a párisi
Louvreban látogatást tettünk, mindent megnéztünk, amit csak tudtunk. Mikor ki
akartunk lépni a múzeumépületből, János atya bánkódva megjegyezte: „Csak a
Miloi Vénuszt nem láttuk.” „Hogy néz ki?” kérdeztem én. Azt mondta: „Csak fél
karja van.” „Hát nem mondtam én az
elébb, nézd milyen félkezű szobor?” „Hol láttad? Gyere, menjünk vissza, hogy
megnézhessem.” Visszamentünk. Igaz, hogy fél óráig kerestük, míg megtaláltuk a „Vénuszt.”
Elmondhatom:
János atya rendkívüli, egész valójában igaz ember volt. Balesetben bekövetkezet
halála (1982-ben) nagy csapás volt az erdélyi ferences rendre, valamint
hozzátartozóira, mindazokra, akik ismerték őt.
János atya, mint szerzetes-elöljáró.
János atya
egyénisége megnyilvánult elöljárói mivoltában is. Mint házfőnök nagy
gondossággal törődött alattvalóival. Törekedett arra, hogy hiányt ne szenvedjen
senki semmiben. Betegek esetében orvosról és gyógyszerről gondoskodott. A legegyszerűbb munkás testvérrel is
törődött. Ha valakinél, valamiben hibát, hiányosságot tapasztalt, nagy
türelemmel elnézte, és szelíd szavakkal intette a jóra a hibázó testvért.
Természetesen, magatartásával kiérdemelte a rendtagok tiszteletét,
nagyrabecsülését és háláját.
A dési lágerkolostorban, mint elöljáró
vezette a közösséget. A fiatalabb testvérek közül Albert atyát szerette
legjobban. Én akkor elvegyültem a nagy közösségben különösebb feltűnés nélkül.
Isten úgy adta, hogy 1970-ben összekerültünk a somlyói rendházban. Három év
együttlét után, egy alkalommal így szólt hozzám: „József! Tudod-e, hogy én
téged ravasz embernek tartottalak a dési
közösségben?” Erre én így feleltem: „János atya! Mondd, most már igazán
meggyőződtél-e, hogy nem vagyok ravasz ember?” Ő szerényen ráhagyta: „Meg.”
1979-ben, végrendelet útján elnyerte a provinciálisi hivatalt. Nagy
odaadással vette vállára a provincia, a rendházak és testvérek terhét. Sorra
végig járta a közösségeket, sőt az egyházmegyés plébániákon működő testvéreket
is felkereste. Meghallgatta, vigasztalta, bátorította őket, s ha szűkséget
szenvedtek, segélyben részesítette. Megérezték a testvérek, mennyire szívén
viseli sorsukat.
Az
egyházmegyei vezetőség és papság nagyra becsülte János atyát. Amikor megjelent
közösségükben, - pl. búcsús ünnepeken, - mindig nagy szeretettel, ráfigyeléssel
vették körül. Jakab Antal megyéspüspök utódjául jelölte, de nem valósulhatott
meg a püspök úr szándéka, mivel az állami felsőbb hatalom nem egyezett bele.
Így teljesedett be a somlyói kis közösség imája, hogy ne sikerüljön János atyát
kinevezni püspöknek, mert akkor Somlyóról el kell mennie, és ez nagy csapás
lett volna rájuk nézve.
Nagy ambícióval készült a pünkösdi búcsú
megünneplésére. Papokat hívott prédikálni, gyóntatni, az akkori lehetőségekhez
mérten igyekezett a búcsút méltó képpen megtartani. A szent Antal nagykilenced
megtartása az ő idejében teljesedett ki annyira, hogy k.b. 3.000 ember vesz
részt a kilenc kedden a mai napig.
Az 1970-es,
-80-as években mind többen jöttek hívők és turisztikai látogatók Somlyóra, a
kegytemplomba. Mindenkit nagy tisztelettel és odaadással fogadott, ha
tájékoztatást kértek készséggel állott rendelkezésükre. Egy alkalommal
bukaresti akadémikus társaság kért tájékoztató szolgálatot. János atya olyan
ékes román nyelven szól hozzájuk, hogy mindenkit ámulatba ejtett. Akikhez csak
szólni kellett, mindig megtalálta a megfelelő tónust. Kapcsolatot tartott a
helybeli, csíkszeredai kulturális vezetőkkel, múzeumigazgatóval, még a híres
festőművésszel, Nagy Imrével is. A vezető emberek felismerték benne a képzett, rendkívüli
adottságokkal megáldott embert.
Temetésére
több, mint 200 pap jött el. Dr Jakab Antal megyéspüspök temette. A
gyászbeszédet Borbély Gábor, felcsíki főesperes mondta nagy hatással. Jóllehet
az állami közegek mindent megtettek, hogy a híveket megakadályozzák, hogy a
temetésre ne tudjanak eljönni, a kegytemplom zsúfolásig megtelt gyászoló
hívekkel. A kegytemplom kriptájába van eltemetve. Ott várja Istentől a
megérdemelt jutalmát gazdag emberi és papi életének.
Ő nyugszik Istenben, mi pedig őrizzük emlékét
szíveinkben.
Nyugodjék békességben!
(P.
Márk József OFM)