2026. június 12., péntek

In memoriam dr. Vajda Ferenc

Nem indultam el a búcsúztatóra. Újpest nagyon messze van attól a falucskától, ahol lakom és hamar elfogy az erőm… Egyszerűbben oldottam meg ezt a kegyeleti aktust: megidéztem a most távozott utolsó tanáromat. A tudóst, aki megtanította – ezer más mellett –, hogy mindig azt igyekezzünk fejleszteni magunkban, amiről úgy gondoljuk, hogy nem megy… amihez nem értünk, ami távolabb áll az érdeklődésünktől, ám mégis elengedhetetlen az életben. Így volt ő fiatal korában a zenével az énekléssel.

Élete bizonyosság volt e jótanács valósságára. Hiszen nem csak mesteri módon fejlesztette föl magában a zene iránti érdeklődést, de pályája legbriliánsabb része volt a zene, a zeneoktatás, a karvezetés. Olyan értéket adott diákjainak, amely értékek mentén könnyebb elviselni az élet nehézségeit, és az öröm is sokszorosan megörvendezteti az embert, „zenei kísérettel”. A zene, mindent szebbé, érzelmesebbé, magasabbrendűvé tesz. A közös éneklés varázsa áthatja a kórustagok lelkét és a hallgatóságot, mert évszázadok csodái elevenednek meg egy-egy kórus-, és zenekari műben. A zenetörténet pedig bepillantani enged régi korok Isten-hitébe, szerelmeibe, megpróbáltatásaiba, a zeneszerzők lelkébe, érzelmeibe.


Dr. Vajda Ferenctől sokszáz diák ezt a tökéletességet kapta meg. A szentendrei ferences gimnáziumban élmény volt a tanítás utáni karének, a próbák, amelyeken jó hangulatban, diákok zongorakísérete mel-let szólalt meg Händel, Mozart, Monteverdi, Schubert és Gluck. Kecskés Péter, Körmendi Péter, mint a két legismertebb diák-zongorakísérőnk és Pubi (ez volt a diákoktól Vajda Ferencre akasztott beceneve, lévén akkori ferences rendi neve Pelbárt), karvezetése harminc-negyven diákból álló kórussal igazi zenei élményt nyújtott mind a résztvevőknek, mind a hallgatóságnak. Később, amikor már nem Szentendrén működött, más iskolák diákjait is hasonlóképpen ajándékozta meg a zene mesés világának ismeretével.

Az iskolán kívül, a Palestrina kórust is vezette. A budai Feketesas utcában hasonló élményekkel gazdagí-totta a kórust, amelyben világhírű operaénekesnőnk is erősítette a szoprán szólamot. Remek csapatot, remekműveket adott azzal a szeretettel, amely a zene világában természetes, hiszen a zene a lélek tápláléka, az érzelmek tárháza. Később a Bartók kórus tenor korrepetitoraként, Sapszon Ferenc karnagy úr irányításával csiszolgatta a tenor szólamot. Szívesen vette maga mellé egykori diákjait ebben az énekkarban is.


Aztán teltek-múltak az évek. Az ember begyűjtötte azoknak a műveknek a kottáit, amelyeket Pubi tanított, s olykor a zongora segítségével emlékezik a régi szép évekre, vagy társaságban, a családi karácsonyestéken négy szólamban felhangzanak a művek… Éljen minden bájos szép nő… Narrat omnis homo… Drága szempár… Indulj szép égi szekér…

A tanár úrral már évek óta nem találkoztam, mert vidékre költöztem, mert megvénültem, mert nem szeretek már emberek közé menni… És egyszer csak jön a szomorú hír: meghalt a Pubi.

Most itt ülök a zongora mellett, és szépen, sorban megjelennek az emlékek, felcsendülnek a dallamok, megelevenedik előttem a „Három a kislány”, és a „Rászedett kádi” színpadképe… s megjelenik előttem a fiatal dr. Vajda Ferenc, amint beinti a koncertteremmé változott tornateremben Händel Hallelújáját, de látom a zenekar első hegedűsét is, Beney György matektanárunkat…



És eszembe jut a régi, ferences diákhimnusz, amit ő tanított az első év elején: „…Célunk a béke, tettünk mindig a jó – Isten kezében élni de jó!”

Isten áldjon Tanár Úr! Később találkozunk!
Stoffán György