Amikor az egyházakat, az egyházi intézményeket és egyházi iskolákat éri támadás, akkor ebben az mindig országban baj van. 1948-ban is baj volt, de baj volt akkor is, amikor a Fideszes kormányhivatal 2024-ben, a tanévnyitó előtt bezáratta a szegedi Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnáziumot, ahol főként sajátos nevelési igényű (SNI) valamint, autista diákokat oktattak. És baj van most is, amikor az új kormány azzal kezdi a működését, hogy az egyházi iskolák lehetőségeit óhajtja szűkíteni, mondvacsinált, álindokok alapján. Ha egy hatalom magához az iskolához, mint oktatási intézményhez nyúl, az önmagában is súlyos erkölcsi és szellemi kisstílűségre, ostobaságra utal, hiszen nemcsak magát az iskolát – ez esetben az egyházi fenntartású tanintézeteket – akarja ideológiai okokból megnyomorítani, hanem az egész társadalmat sodorja veszélybe, és ezzel önmagát is.
A magyar társadalom leépülésének egyik alapvető oka az
1948-as államosítás volt, hiszen egy évszázadok óta működő iskolarendszert
semmisített meg, annak oktatási hagyományaival és erkölcsi, műveltségi,
szellemi és lelki vonzatával együtt. A tanárokat bebörtönözték, megölték,
ellehetetlenítették, emigrálásra kényszerítették. A felszámolt rendszer helyett
azonban egy csupán egy politikai ideológiára épült oktatási rendszert
biztosítottak, amely az évtizedek alatt a mai szellemi és erkölcsi szintre
taposta le a társadalmat.
A kommunista rendszer részleges megszűntével újra indult az
egyházi iskolák története, ám korántsem ugyanazok a feltételek és minőség
jellemezte ezeket az iskolákat, mert az állam határozta meg a lehetőségeiket, a
tantervet, a tananyagot, a liberalizmus és a megkövesedett kommunista ideológia-maradványok
szellemében. Az Orbán-kormány sem biztosította az egyházi iskolák
szuverenitását, mert az egyházi szellemiséget, erkölcsi és szellemi
hagyományokat semmibe véve, törvényben kötelezte ezeket a tanintézményeket a
nem keresztény, állam által meghatározott tevékenységre. Majd, amikor bizonyos gazdasági
problémák miatt egy egyházi iskolát bezárt, elkezdődött egy leépülés, amelynek
a vége április 12-én rajzolódott ki. Igaz, a bukásnak nem csak ez volt az oka,
de az iskolabezárás bűne magában hordozta a büntetést is.
Ma ismét előszedték az egyházi iskolákat, mint intézendő
ügyet, és ez nem jó ómen sem a jelenlegi hatalom, sem a társadalom számára. Még
akkor sem, ha a kormány furcsa, belső, egyháziaktól származó támogatást is kap.
Ugyanis az egyházi iskolák megítélése, működésének értékelése nem állami
feladat. Az Állam feladata ez esetben csupán az, hogy a működést biztosítsa. A
felvételi statisztikák, az elért eredmények, és a végzett diákok életben elért
eredményei azok, amelyek alapján, a visszatekintés után egy-egy iskola értéke megítélhető.
A szegregációs hazudozás ma már nem módszer akkor sem, ha tudja
a hatalom, hogy az egyházi iskolák valláserkölcsi nevelésébe nem fér bele az
LMBTQ, a szülői belegyezés nélküli szexuális felvilágosítás programja. Emiatt
van most 1948 óta először ilyen támadás alatt a felekezeti tanügyi intézmény. Azt
a szabadságot meg kell adni az egyházi iskoláknak, hogy többségében a fenntartó
egyház alapvetésének megfelelő hitű és vallású gyermekek kerüljenek be a
felekezeti oktatási intézménybe. Sajnos, a Fidesz idején sem volt ez így, noha
ezt jelentené a vallásgyakorlás szabadsága és a felekezeti iskola önrendelkezése.
Származási és más irányú megkülönböztetést soha nem tapasztaltam, egyetlen felekezeti
iskolákban sem. Az utóbbi időkben inkább a többségében civil tanári karok által
bevitt liberalizmus erősödött ezekben a tanintézetekben, és a diákok többsége a
felekezeti iskolákban is szimpatizált a kormányváltással. Tehát, semmiképpen
nem reális és nem megalapozott egy bizonyos ideológia alapján szűkíteni az
egyházi, felekezeti iskolák lehetőségeit.
A legfőbb problémát ismét csak a múltban kereshetjük. A
kommunista diktatúra idején az egyház működését az Állami Egyházügyi Hivatal koordinálta.
A tanítórendeket betiltotta, a megmaradt szerzetesrendek utánpótlását
meghatározta, a szemináriumok felvételi létszámát erősen korlátozta. Ennek
tudható, hogy ma az egyházi iskolákban nem paptanárok és apácák tanítanak,
hanem civilek, ami viszont az egyházi jelleget sok esetben leszűkíti a hitoktató
és az iskolalelkész jelenlétére. Sokhelyütt semmi más nem utal az iskola
felekezeti jellegére. Sok egyházi fenntartású iskola tehát csak a nevében az,
ami. Az állam e tekintetben inkább segítőkész, és hálás kellene, hogy legyen
azért a sziszifuszi munkáért, amelyet néhány egyházi személy az egyházinak
nevezett, de az állam által igazgatott és felügyelt iskolában végez.
Ma már az egyházi iskolák nem írják elő a kötelező vasárnapi
diákmisét, a déli Úrangyala imádságot tanórától függetlenül, az egyenruha-,
vagy diáksapkaviselést, de olyasmi is előfordult, hogy a diákok és a szülők le
akarták váltani a hittantanárt, mert az komolyan vette az előírt tananyagot. E
lazaság mellett, mégis van az egyházi iskoláknak egy olyan, sokszor észrevétlen
lelki szellemisége, tudata, amely hitbéli, erkölcsi tekintetben az állami
iskolákban csak elvétve tapasztalható.
Ha a kormány minden állampolgár megelégedésére óhajtana
működni, akkor a keresztény és zsidó iskoláknak teljes szuverenitást és a
működésükhöz minden feltételt biztosítana. Hiszen a teljes társadalmat érinti a
gyermekek helyzete, tanulási lehetősége, szakmai oktatása. Ahogyan háziorvost
is választhat az ember, úgy maradjon meg a joga és lehetősége az
iskolaválasztásra is.
A centralizálás, ahogyan ezt az elmúlt majd’ két évtizedben
láttuk, súlyos problémákhoz vezetett, mert a tanügyi központok pénznyelőként
működtek mind a közoktatásban, mind a szakoktatásban, és a diák volt az utolsó,
aki a közpénz-milliárdokból érezhetett valamit. A szakértelem hiánya súlyos
károkat okozott, a horribilis támogatások pedig, „rossz emberi tulajdonságokat”
hoztak elő az állami iskolarendszerben. Ezért tehát, más irányból kellene a köz-,
és szakoktatást vizsgálni, és teljesen fölösleges a társadalom haragját,
kormányellenességét az egyházi, felekezeti iskolákon keresztül fokozni,
kiélezni.
Különösen nem érdemes az egyházi iskolákat fölösleges és kitalált okok alapján vegzálni. A társadalmi béke megteremtése sokkal nagyobb és szebb feladat, de sokkal célravezetőbb is, hiszen, ha egy társadalom ellenségként tekint egy kormányra és a kormányfőre vagy miniszterre, az magát a kormányzást is hátráltatja, veszélyezteti. Nem lehet a kommunizmust már átélt magyar társadalommal ugyanazt és ugyanúgy megtenni, mint az ellustult és jólétben szocializálódott, műveletlen nyugati társadalmakkal, mert a volt keleti blokk társadalmai, így a magyar társadalom is, ezernyi heget hord magán, és érzékeny is ezekre a mély hegekre. Feltépni pedig, ezeket a sebeket esztelenség. Mert az újabb sebekhez és újabb nemzeti tragédiákhoz vezethet!
Stoffán György