Ma is – még mindig – hitegetjük
magunkat egy rendszerváltás nagyszerűségével, az új és szabad világ
megszületésével, amely magával hozta a Páneurópai Pikniket, a magyar
határnyitást, a nagy tettet, amelytől a keleti németek a nyugati németekkel
egyesülhettek, amikor az NDK-s Trabantok gazdátlanul rohadtak el a hazai utak
mentén, mert a tulajdonosok a szabad világba való kijutás élményét nem akarták
e honeckeri játékautóval elrontani.
Megnyílt a határ, és mindenki ment
a szabadságba, s remélt a berlini fal leomlásában… is. Vége lett egy
korszaknak, amely két dologban különbözött csak a mai kapitalista rendszertől: nem
engedte a magántulajdont, és nem engedett utazni… minden másban megegyezik a
mai kor és az akkori. Illetve mégsem. Moszkva ugyanis nem rendelte el az emberi
szabadságjogok EU-s mértékű csonkítását, nem fenyegette a csatlósállamokat
idegenek betelepítésével, és nem adóztatta meg a polgárokat minden egyes kiló
kenyér vásárlásakor… nem nézte ab ovo bűnözőnek a polgárait, mint az Unió
vezetése. No, nem dicshimnuszt akarok zengedezni a kommunista diktatúráról,
hiszen ugyanazok üzemeltették és irányították, mint akik a mai kapitalista
rendszert, tehát ugyanazon ószövetségi logika szerint működött az is. Csupán a
körmönfontság volt nagyobb és meggondoltabb. Hiszen, még egyes ország-vezetők
sem tudták, kiknek a kottájából muzsikálnak, amikor Moszkvát vélték
kiszolgálni…
Ez még akkor sem esett le
szerencsétlen politikusoknak, amikor Máltán, egy yachton összeült a két
nagyhatalmon vezére és megbeszélték, hogy a szocialista társadalmi
berendezkedésnek – felsőbb utasításra –, véget kell vetni. Lett is ebből nagy
kavalkád, mert nem minden állam pártbizottsága és pártfőtitkára egyezett bele,
hogy békésen kiadja a kezéből a hatalmat. Aki tehát pártfőtitkárként vagy
államfőként ellenkezett, azt a fellázított népharag tette a sírba, vagy
lelőtték, mint egy kutyát… Ma is ezt teszi a világot kormányzó hatalom.
Ám, a rendszerváltás idején még
voltak dr. Habsburg Ottó kaliberű, kulturált, európai politikusok, még volt vitalehetőség. Csak választásunk
nem volt, épp úgy, mint ahogyan ma sincs. Azt a szerepet játsszuk, amit ránk
oszt a hatalom.
Tárgyalunk, győzünk, vagy majdnem
győzünk… de legalább nem jönnek ide azok a menekülteknek nevezettek, akik
visszajárnak nyaralni oda, ahonnan „a háborúk és az éhezés elől kerestek
menedéket Európában” – ahogyan ezt a római püspök próbálja megetetni velünk és
a világegyház minden egyes tagjával, papjával és püspökével.
Igen, egyház…
Nos, az is változott az elmúlt
harminc évben. Mindegyik. A kommunista világban még élt egy olyan generáció,
amely hitben és hazaszeretetben nőtt fel, vitte az unokákat a templomba. Voltak
olyan papjaink, akik nem hódoltak be a kommunista diktatúrának, bátran
vállalták a hitoktatást, a gyermekek kereszténnyé és magyarrá nevelését. Igaz, sokan
közülük megjárták a Gulágot, az Andrássy úti nyilas-ÁVH-s ház kínzó kazamatáit,
de mégis vállalták azt, amire Isten meghívta őket – a szolgálatot. Róluk esik
manapság a legkevesebb szó. S róluk alig van valamicske a Terror Házában, noha
ők voltak azok, akiknek köszönheti az ország, hogy ma még – ha sokkal
kevesebben is, mint harmincnégy éve – de járnak templomba az emberek, és
tudják, mi a keresztény kultúra, az érték, az erkölcs. És voltak békepapok,
akik az igaz, hivatásuknak élőkről jelentettek, voltak főpapok, akik a
kommunisták által meghurcoltaknak, a börtön után nem adtak munkát, lehetőséget,
dispositiot. Kollaboráns volt az esztergomi érsek is, aki Mindszentyt a
nemzetközi katolikus sajtóban gyalázta (Kathpress), és őt állította pellengérre,
őt hibáztatta a világ nyilvánossága előtt azért, hogy a magyar egyház nem volt
szabad a kommunisták alatt.
Ma pedig? A békepapságot részben
felváltotta a II. Vatikáni Zsinat téveszméit hirdető fiatalabb generáció, és
egy még fiatalabb, amelynek már fogalma sincsen semmiről, ami korábban az egyházat
jelentette.
Harmincnégy év ócska hazugságait
papagájkodja minden politikus a maga szellemiségéhez igazítva, és mert régen volt, bátran hozzáhazudja saját rendszerváltó nagyságát is… az augusztus
végi ünnepnapokon, vagy éppen a Páneurópai Piknik évfordulóján.
Mert minden, ami elhangzik, valóságosnak tűnik, de hamis és megfontoltan hazug.
Nem rendszerváltás volt harmincnégy esztendeje, és nem magyar hőstett volt a
határok megnyitása, hanem moszkvai parancs, moszkvai engedély… Igaz, sokan
hitték, hogy valóság az, amit látnak, tapasztalnak, és ma is sokan hiszik, hogy
jó nekik a kapitalizmus, jó az az embertelen világ, amelyet egy másik,
embertelen világ után kaptunk a nyakunkba.
Már nő és férfi sem lesz hamarosan,
és a gyermekekkel való nemi aktust is hovatovább díjazni fogják Európában. Az
azonos neműek gyermeket nevelhetnek, és a magyar iskolákban is elkezdődött az
érzékenyítés az új világ erkölcsi normáiról…
Magyarán: Harmincnégy éve azt
látjuk, hogy Európa rothad. Erkölcsileg, gazdaságilag, szellemileg, hitében és
önbecsülését tekintve egyaránt. Mi, magyarok még – roskadozva ugyan –, de talpon
vagyunk, ám a folyamatos külső és belső támadásokkal harcolva kell megvédenünk
annak a kincsnek a maradékát, amelyet Szent István korában még természetesként
tudott magáénak a magyar…
Rendszerváltás, Páneurópai Piknik…
mind-mind hamis ünnep, hamis remény, külső parancs, alkalmazkodás és
fenyegetettség. Hiszen nem vehettünk kávéházat Bécsben. Nem értük el húsz év
alatt a nyugati életszínvonalat és fizetéseket, nem lett jobb és szebb élete a
határon kívülre került magyarságnak a határok eltűnésével, s bizony már e
határon kívül maradtak is csak a hasznot lesik az anyaországtól, és talán nem
is szeretnek minket annyira, mint ahogyan mi ragaszkodnánk hozzájuk – amint ezt
számos fájdalmas példa bizonyítja.
Kettős mérce mindenben, párhuzamos
társadalom a jog-, és igazságszolgáltatás terén, ellenzékből magyarellenes
ellenség, lopakodó genderisták, bergoglionisták, LMBT-sek keserítik a magyar
nemzet életét, és legyen bár ezernyi jó gazdasági statisztika, családvédelem,
az oktatást azok rombolják, akiknek tanítaniuk és irányítaniuk kellene. Nem
lesz, vagy csak elenyészően kevés magyar és keresztény fiatal lesz, mert a
könyöklő, háborúzó, új, de erkölcstelen világ minden kiskapun áramlik, s a
hivatalos oktatási kormányzat korábban azt az egyetlen államtitkárasszonyt is
kidobta, aki világos és egyértelmű rendszerváltást akart az iskolákban, a tanár
és tanítóképzésben, egészen az általános iskolák szintjéig.
Teleki Pál jut eszembe ezekben az
ünnepi napokban. Amikor 1938-ban leszállt a Bécsből érkező vonatról a
Keletiben, s látta az ujjongó tömeget és a fogadóbizottság örömtől kivörösödött
arcát, csak ennyit mondott maga elé: „nem tudom, minek örülnek.”
Ma én sem tudom, ki, minek örül, de
adja Isten, hogy ez az öröm valóssággá és megalapozottá váljék. Mert ma képlékeny,
és bizonytalan minden. Harmincnégy év nyomorúságos hazudozása ma kezd láthatóvá
válni, s ma van először olyan politikai vezetésünk, amely, ha nem is mondja ki
nyilvánosan, de tudja, mi történik körülötte…
Semmivel sem jobb a magyarság helyzete itt, Európa közepén
ma, mint Szent István idején volt. Ám két reménységünk azért van: – István úr
utolsó feljegyzett szavai: „A magyar nép az én népem, és az én népem nem vész
el a történelem viharaiban!” – valamint az, hogy eltelt az az ezer év, és
minden korábbi hazudozás és ámítás, ellenségeskedés és vatikáni szorongattatás,
hazaárulás és egymásnak feszülés ellenére, még élünk, vagyunk. Igaz, ez az élet
nem más, mint egy hosszú agónia, amelyet az elfekvőben, azaz, az Európai
Unióban, rácsos vaságyban, kikötözve élünk meg. Mert elhagytuk a hitet,
kapzsivá, álnokká, iriggyé váltunk, szeretetlenségben, gyűlölködésben élünk és
nemzeti elkötelezettségünk is csak nevetséges szólam. Hiszen, az elfekvőbe egy
hamis népszavazás után, „mi akartunk” beköltözni.
Vorosilov kedvenc „halasasszony”-szobra alá odabiggyesztünk azért – mi, a keresztény állam –, egy szép nagy keresztet, miközben leszereljük a Hősök tere oszlopáról a ránk vigyázó Szentkoronás arkangyal-szobrot, és
állami
szinten egy árva szót sem szólunk a csíksomlyói búcsú oláh megszüntetéséhez. (Mert
a ferencesek elfelejtettek imahadjáratot hirdetni és a Segítő Szűz Mária
szobrának Nyeregbe cipeléséért bocsánatot kérni… – Máriától)
Van, aki úgy tartja – s talán igaza is van –, hogy már nem érdemeljük
meg ezt az égi, csíksomlyói, pünkösdi ajándékot. Nekünk csonka-országiaknak csak
az jár, hogy Szent Istvánkor, nyilván a vatikáni külügyi politikának behódolva,
és azt szentírásként követve, a bukaresti érsek mondja a homíliát románul, a
budapesti Szent István Bazilikánál. Feltépve ezzel magyar és székely milliók, soha
el nem múló fájdalmas sebeit. Az egyházi diplomácia szerint, így, elfogadjuk a legújabb
csíksomlyói gyalázatot is.
Eszembe jut a régi, mára szándékosan elfeledtetett, 18. századi magyar népének refrénjének a szövege: „Mi lesz belőlünk, hogyha Te elhagysz, bús árvaságunk sírba hervaszt…”
Stoffán György