Ülök a sötét teraszon, a hőség fojtogató, a hold éppen most kandikál ki egy felhő mögül. Hasonlóan sötétek és fojtogatóak a gondolataim és az emlékeim is. Az országalapítás ünnepén tünődöm. Eszembe jutnak azok az augusztus 20-ák, amelyeket gyermekkoromban, a Partiumban éltem át. Tilos volt ünnepelni, tilos volt beszélni róla, arra, aki megnézte a tévében az aznap műsoron lévő István a király rockoperát, börtön várt. Mindez csak azután, miután a Securitate pincéjében nyomorékká tették, lerúgták a veséjét. Ugyanez járt a magyar Himnuszért is. Tilos volt énekelni, a szövegét akár kézzel leírni és terjeszteni. Persze, mi csukott ablakok, behúzott sötétítők mögött, halkan, rettegve, de mégis lelkesen, sokszor könnyezve hallgattuk az ismert dallamokat és reméltük, hogy senki sem fogja megtudni azt, hogy mi merünk magyarok lenni.
Egy évtizeddel a "forradalom" után, ismerőseim egy átmúlatott este után, kicsit kótyagosan, Szatmárnémetiben hazafelé ballagva, az utcán énekelték az oly sokszor meghallgatott rockopera egyik részletét. A géppisztolyos román "patrula", ezt az előadást tíz évvel a forradalomnak nevezett puccs után, nagyjából húsz ezer forintnak megfelelő bírsággal „jutalmazta”.
Teltek az évek, évtizedek és mi mindig a nyakunkon éreztük a kisebbségi sors igáját, a megvetettséget, kirekesztettséget, a megalázottságot. Egyedüli mentsvárunk, megtartó erőnk az egyház volt, az imádság, amelyben a Fennvalótól kértük sorsunk jobbra fordulását. A magyar és a román nép, ha éppen nem uszította senki, eléldegélt egymás mellett, egymást segítve a bajban és osztozva az örömben, de a hatalmasságok, a politika nem tűrhette ezt, hiszen az ellentét, a gyűlölködés mindig kifizetődőbb volt. A Román Ortodox Egyház, Alexandru Ioan Cuza, a néhai nagy, ünnepelt szabadkőműves vezérük tűzzel-vassal kierőszakolt szekularizációja óta, a mindenkori román állam csatlósa és kiszolgálója, de olykor irányítója is volt. Rengeteg papjuk uszította a románokat, a magyarok ellen, ám a román görög katolikusok is beálltak ebbe a sorba, amikor csak tehették. Talán ennek tudható, hogy Márton Áron helyett, Róma mai püspöke, Iuliu Hossu püspököt avatta boldoggá, Balázsfalván.
A
következő, mellbevágó eset a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus
Teológiai Liceum esete volt, amelynek visszavonták a működési engedélyét, és
ottjártakor a bukaresti nuncius megjegyezte a román tárgyalófélhez fordulva,
hogy: „volt rá száz évük, igazán beolvadhattak volna”. Ekkor ébredtünk rá, hogy a Vatikán
ellenségként, jobb esetben is felesleges nyűgként tart számon bennünket,
szülőföldünkön élő magyarokat. Érezhettük ezt a kitaszítottságot már korábban is,
amikor II. János Pál pápa bukaresti látogatásakor, a gyulafehérvári érseki meghívás ellenére, eszébe
sem jutott az erdélyi magyar és székely katolikusokat meglátogatni. Az is emlékezetes és megalázó
volt, amikor magyarországi látogatásakor a csángók, magyar nyelvű miséért
esedeztek Róma püspökénél, és díszes bőrkötésben a kezébe adták e kérés írásos
nyomát... még csak válaszra sem méltatta őket.
A sok megaláztatás közösségünket a hitben és magyarságunkban még inkább összekovácsolta, Márton Áron papjainak hivatástudatát megerősítette. Az erdélyi Magyar Katolikus Egyház és annak nemzetmegtartó ereje megszűnésén dolgozik most a megújult, világegyházban, világvallásban gondolkodó, Krisztust mind inkább kirekesztő vatikáni vezetés, valamint azok a magyar főpapok, akik immár Bergoglio parancsait vakon követve, egyre messzebb kerülnek az Evangélium tanításától, a Krisztus által alapított Egyháztól és a magyar kereszténységtől.
Bergoglio látogatása katasztrofális következménnyel járt az erdélyi katolikus egyházra nézve, hiszen immár teljes egészében tagadják, megvetik a Szent László-i magyar kereszténység utolsó morzsáit is. Az erdélyi Katolikus Egyház lassan, de biztosan elrománosodik, papjai pedig, bergoglionistává válnak. Nem kivétel ez alól a két partiumi püspökség (Várad és Szatmár) sem, de a románok megsemmisíteni készülnek legszentebb erdélyi kegyhelyünket, Csíksomlyót is, hiszen, a nyeregbe katonai kiképzőközpontot és lőteret építenek. Ez ellen senki, semmit sem tesz. Nem emeli fel szavát a Vatikán, a nuncius, a bukaresti érsek, sőt, a ferencesek sem. Pereskedtek, a román bíróság döntött, és hát ők nyertek... megint! Mit szólna a Szentszék abban az esetben, ha Lourdes, Fatima vagy Medjugorje kerülne efféle, gyűlölettel teli, politikai végveszélybe?
Mi,
magyarok az önfeladás és az önpusztítás sima útjára léptünk. Egyházi és állami vezetőinknek fontosabb a
gazdaság, a "jószomszédi" viszony, a szomszéd államok „területi szuverenitása”,
az új világrendbe való jó beilleszkedés. Fontosabb, mint a magyarságunk,
fontosabb, mint a Teremtő Isten, hiszen, mára a pénz lett az istenük.
És mit tesz a Magyar Katolikus Egyház, az első zászlósúr, akire hittel és reménnyel tekint határon túli magyar katolikus és protestáns egyaránt? Ahelyett, hogy a Szűz Anyához esdekelne segítségért, ahelyett, hogy Szent László királyunktól kérne égi pártfogást, feledve nagyváradi gyökereit, rettegve a római püspök bosszújától, az országalapítás ünnepére a bukaresti érseket hívta a Bazilika elé, románul prédikálni.
Mit
mondhat majd a bukaresti román érsek? Azt, hogy maradjunk jó magyarok, őrizzük a Szent Istvántól örökölt, és László Urunk által megerősített hitet, a Kárpát-medencét és magyar kereszténységünket, ahogyan őseink tették? Hogy járjunk továbbra is zarándokolni, immár a lőtérre? Hogy Isten
áldjon meg minden jó maghiar és secui embert, szerte az ősi hazában, az erdélyi bérceken,
a Partium völgyeiben, lankáin és termékeny mezőin? Kötve hiszem…
Eláruljuk lassan azt, amiért az őseink a vérüket adták és megérdemelten bűnhődni is fogunk ezért, mégpedig hetedíziglen! Talán, marad egy kicsiny mag, amely a romokon újra életet teremt Mária országában, amely engesztelésért könyörögve megkapja a várva várt megbocsájtást és akkor ez a föld újra kivirulhat…
Czeglédi
Andrea