2024. augusztus 5., hétfő

Czeglédi Andrea: Trójai faló a párizsi olimpián

Még javában tart, de az már előre borítékolható, hogy ez lesz minden idők egyik legvitatottabb olimpiája. Talán, nem véletlen ez, és maguk a szervezők tervezték így. Az olimpiát ugyanis, hatalmas érdeklődés övezi, a világ minden táján emberek milliói követik a megnyitót és a sportversenyeket. A sportolók sokszor, apró gyermekkoruktól kezdve erre, a százszor megálmodott pillanatra várnak, eddzenek. Az egész életüket, sőt, sok esetben a családjuk életét is befolyásolja az, hogy részt vehessenek életük legnagyobb megmérettetésén.

Nem csoda hát, hogy már a kezdetekor mindenki lélegzetvisszafojtva figyel és ilyenkor a nézőknek is vannak elvárásaik, hiszen valami eredeti, grandiózus, látványos megnyitóra várnak. Ezt a kívánságot Párizsban, a szervezők maximálisan teljesítették, csak nem úgy, ahogyan azt a többség várta és elvárta volna. Erre szokták mondani találóan, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert megkapod…

A megnyitóünnepség óta felháborodott bejegyzések és hozzászólások tömege, nyilatkozatok, cikkek jelennek meg a világháló különböző oldalain és a jelek szerint a szervezők provokációján nem csupán a keresztény hitűek, hanem minden jó érzésű ember megütközött.

Persze, most is, mint mindig, akadnak jócskán olyanok, akik védelmükbe veszik a szervezőket, akik politikát csinálnak abból, amit minden normális ember azzal utasít el, hogy nem akar tudni róla, illetve nem kíváncsi az idegen hálószobákban zajló aberrációkra. A szervezők bizonyára külön iskolában tanulták a viszálykeltés ősi mesterségét, mert a számításuk bejött.

A nyilvános aberrációt védők serege rögtön reagált és támadott. A keresztények nem is keresztények, nem elfogadóak, nincs bennük szeretet, tudatlanok, műveletlenek, nem is Leonardo da Vinci, nem az Utolsó vacsora, hanem esküvő etc. Aztán – folytatták –, az olimpia összekapcsolódik a görög mitológiával.

Valóban, a megnyitó egyes látványelemei a görög mitológiát elevenítették fel kisebb elhajlásokkal, mint a levágott fejét a kezében tartó, éneklő királyné, akit éppen a francia csőcselék-forradalom vérgőzös gyilkosai végeztek ki, vagy mint a négykézláb vonagló, szakállas énekes. Ez sehogy sem illeszkedett a görög mitológia ihlette koreográfiába, de ez az új kor lelkes rajongóit csöppet sem zavarta, mint ahogyan a halálában is kigúnyolt Marie Antoinette miatt sem hisztériáztak a lelkes feministák. Hiába, amíg az angol királyné lefejezése bűn a mai, „szuperérzékeny” társadalom szemében, addig a francia királyné kivégzése hőstett.

Térjünk azonban vissza a görög mitológiához, amelynek felidézett mozzanatait olyan lelkesen fejtegetik immár a hazai haladószelleműek is, hogy magabiztosságukban felsőbbrendűen kioktatnak és nevetség tárgyává tesznek akár egy érseket is.

A görög és a római kultúrát úgy szokás emlegetni, mint a modern, európai kultúra alapkövét, ezért bátorkodom kicsit összehasonlítani az ókori társadalom világszemléletét és erkölcsét a mai társadaloméval. Először is, mindkét esetben a pogányság a mérvadó, ám, ma már sokan büszkén hirdetik, hogy nem állnak semmilyen egyház és vallás befolyása alatt sem, amíg az ókori görögök többistenhívők voltak. Ettől függetlenül, valóban fellelhetőek hasonlóságok. Lássunk hát, pár apró részletet, mire emlékszem abból, amit kamasz koromban olvastam, és amiből egy életre okultam is.

A görög mitológiában a kezdetkor csak Uranosz, az ég istene és Gaia, a föld istennője létezett. Az ő szerelmük gyümölcsei voltak a titánok, akiket Uranosz hatalomféltése miatt börtönbe, a Tartaroszba zárt. Ekkor Gaia felbiztatta legkisebb fiát, Kronoszt, hogy habár megölni az istent lehetetlen, sebesítse meg súlyosan az apját és vegye át a hatalmat. Amikor ez megtörtént, Uranosz megátkozta a fiát. Az átok miatt Kronosz, aki a testvérét vette feleségül, megette a saját gyermekeit. Aztán, nagyanyó segít az unokáján, Zeuszon, aki nagyjából ugyanúgy bánik el az apjával, ahogyan apuka a nagypapával.

Izgalmasan hangzik, ugye­? És ez még csak a kezdet. A görög mitológia ma is olyan „életszagú”, mintha csak a híreket olvasnánk.

Dionüszosz története is ugyancsak izgalmas. Zeusz főisten nyitott házasságban él, amit a felesége, Héra nehezményez. Amikor a férje ismét egy földi asszonyt tüntet ki a szerelmével, rászedi Szemelét és így, a botor hölgy azt kéri Zeusztól, hogy mutassa meg magát isteni pompájában. Amikor ez megtörténik, Szemelé elevenen elég a villámoktól, ám, Zeusz megmenti a magzatát. Kiemeli az égő holttestből és a combjába varrva kihordja. Lám, már akkor is szülhetett a kiválasztott férfiú! Sok viszontagság után, miután Héra kiirtja a gyermeket nevelő nagynéni családját is, a kis Dionüszoszt egy öreg, alkoholista szatír neveli fel. Így felnőve, szinte természetes, hogy Zeusz fia a részegség és az orgiák istene lesz, aki ráadásul bosszúálló és kegyetlen is, hiszen a nagyvilágot járva bacchánsnőkből és szatírokból álló kíséretével, egy esetben úgy áll bosszút a rajta megesett sérelemért, hogy az őt becsmérlő férfit a saját, részeg anyjával megöleti. Hát, ezt a pogány istent személyesíti meg az asztalon fetrengő kék figura Párizsban.

A görög mitológiában szülő-, és gyermekgyilkosságok, vérfertőzések, pedofília, aljas ármánykodások történeteit olvashatjuk és olyan aberrációkat, amelyeket a beteg, emberi elme kitalálhat és amelyeket a mai korban lassanként elfogadtatnak a társadalommal, kigúnyolva azokat, akik szót emelnek ellene. Ezek a történetek a lehető legmesszebb állnak a keresztény hitvilágtól és megtestesítik mindazt, amit a keresztény erkölcs teljes egészében elvet és elítél. A párizsi provokációra az egyetlen helyes keresztény válasz az lett volna, ha az összes, magát kereszténynek valló ország keresztény sportolója rögtön hazautazik és a port is leverve a lábáról, nem vesz részt a további gyalázatban, nem nézi végig, ahogyan egy férfi ver egy nőt a feminizmus, az LMB… és még ki tudja mi jegyében.

Nem csoda, hogy elbukott a görög, majd a római birodalom is. Ha ez az ókori kultúra a példa, megtörténhet, hogy Európa is Trója sorsára jut, felperzselik, a helyét pedig, felszántják és beszórják sóval, hogy nyoma se maradjon.