I. rész
Ha lapot indítanék 2024-ben, akkor annak a periodikának a címe „Vészharang” lenne, hiszen olyan korban élünk, amelyben bármerre néz az ember, csak a veszélyt, az Isten-nélküliséget, a gyűlölködést látja. A nemzetközi politika lealacsonyodott az aberrált (ön)gyilkosok jólfizetett szakmájává. Ez az öngyilkosság sajnos nem csak a világ vezetőit érinti, akikért nem volna kár, de ezek a lélektelen, ócska, gazemberek magukkal rántják a társadalmakat, mert a föld népességének kiirtására szegődtek akkor, amikor jól fizetett politikusi állásaikat elfogadták az ismeretlen és láthatatlan világkormánytól, azaz a Sátán földi helytartóitól.
A rossz, az erkölcstelen, embertelen, a Teremtéssel szembenálló világhatalom az élet minden szegmensét behálózta, és ma már törvények biztosítják a gonoszság gördülékenységét. Észrevétlenül beleívódik a fiatalságba a természetellenesség, az erkölcstelenség, a keresztény értékek megvetése, az elnemzetietlenítettség sivársága, a halálkultusz, a nihilizmus, az önimádat. A kormányok semmit nem tesznek az ifjúság, azaz a jövő megmentéséért, ám, néhány országban úgy tesznek a kormányok, a politikusok, a pártok, mintha ellenkeznének. A részletek megvizsgálásakor viszont világosan megállapítható, hogy minden ország, minden nemzet azon a lejtőn rohan, amely a megsemmisülésbe vezet, azaz, kivétel nélkül(!), minden politikus – akarva és akaratlanul is, de – a világhatalom céljait szolgálja. A megvalósítás zseniális, hiszen minden nemzetet – sok évszázados megfigyelés és tapasztalat alapján –, a nemzet igényéhez, lelki beállítottságához igazítva győz meg ez a sátáni világhatalom arról, hogy miként kövesse a parancsokat.
Elsőként
a 19. század forradalmait próbálták ki a királyságok megszüntetése és a
köztársaság, a liberalizmus, a keresztényellenesség bevezetésére. Ezek sikertelenségét
látva, a két 20. sz.-i világháborúval és azok következményeivel törték meg a
történelem természetes fejlődését és folyamatosságát, Európa keresztény voltát.
Az Öreg Földrészt kétfelé vágták, s az egyikben a jóléttel, a másikban a
konkrét tiltásokkal, azaz, a diktatúrával, a szabad gyilkosságsorozattal, a
kommunizmussal próbálkoztak, amely csak nevében más, szellemiségében és
végeredményében viszont megegyezik a liberalizmussal.
A lényege e kétnevű, de azonos célú és értelmű szellemiségnek: a jó, az értékes, az emberséges, a keresztény lelki beállítottság kiirtása a világból, az emberiség tudatlanná, érzéstelenné, istentelenné és vallástalanná alakítása. A kiüresedett, Isten nélküli ember sem önmagát, sem a körülötte lévő világot nem tudja kontrolálni, mert nincs etalonja, nem tud mihez viszonyítani. Csak a bűn, a gonoszság és a természetéből fakadó rossz tulajdonságok élnek benne. A jót a környezetében meg sem ismerheti, nem olvashat róla, tanulmányi évei alatt nem hallhatja. A nyugati világ már ebben a stádiumban van, mert a jólét nem adott alkalmat arra, hogy bármiben is ellenkezzen a társadalom. Európa közepén és a keleti végeken azonban, ahol a diktatúrát alkalmazta negyven évig a sátáni világhatalom, kialakult egy zsigeri ellenkezés minden paranccsal, kötelezően betartandó állami intézkedéssel szemben, tehát, itt más logika alapján kellett lerombolni az értékeket, mert nem volt elegendő a diktatúrából való „felszabadítás”, a „rendszerváltásnak” hazudott időszak. A liberális eszmeiséget ezeknek a nemzeteknek a társadalmai nagyrészt elutasították, ám, a primitív társadalmi rétegek ragaszkodtak a parancsuralmi rendszerhez, mert önállóan gondolkodni képtelenek. Így alakult ki a baloldali és jobboldali társadalmi megosztottság.
Szólnunk
kell a keresztény egyházak felelősségéről is. A kommunista diktatúra idején a
keresztény egyházak, mint egyetlen, isteni voltában emberi intézményrendszer
működtek, amelyek kiálltak a nemzet, és a krisztusi értékek mellett, megtartották
hagyományaikat és liturgiájukat, a nép által megszokott és gyakorolt
szokásaikban lelki és szellemi erőt adtak híveiknek, következetesen az Új
Szövetség, azaz, Krisztus tanításai által. A pápaság intézménye is – XII. Pius
pápa haláláig – ebben a szellemben működött és pozitívan hatott a világra,
kiállt a veszélyeztetett nemzetek mellett, diplomáciai és egyéb módon és úton
védte a nemzeti egyházak érdekeit. Halála (1958.) után, XXIII. János pápa
elindította a II. Vatikáni Zsinatot, de az ő halálával, a szabadkőműves utód
irányítása alatt, fordulatot vett a zsinat, és torz szellemiségű
túlmodernizálást hajtottak végre a zsinati atyák. E romboló változtatásokat,
későbbi pontifikátusa alatt, XVI. Benedek – mint maga is egykori zsinati atya
–, megpróbálta korrigálni, de ekkorra már a Vatikánban is többségben voltak a
modernista, gondolkodásukban keresztény-, és hagyományellenes bíborosok. XVI.
Benedek pápának, körmönfont, ismert, aljas zsarolások után, „egészségi
állapotára” hivatkozva, váratlanul le kellett mondania. Bergoglio, St.
Gallenben eldöntött jezsuita pontifikátusa végleg pontot tett a hagyományos,
krisztusi egyház ügyére, hiszen Jézus Krisztus tanításait kiforgatva, a Szent
Hagyományokat eltörölve vagy megcsonkítva, a latin liturgiát tiltva – mintegy
ámokfutóként –, alakítja az egyházi intézményrendszer ügyeit, torzítja el tanítását,
engedi relativizálni a bűnt és Krisztus áldozatát. Ennek bizonyos szegmeseit parancsként
osztja ki a világban, így a papság és püspökeink, a kötelező engedelmesség nevében
kénytelenek bevezetni az egyes változtatásokat. Így például, a Novus Ordo, ószövetségi
szóhasználattal lealacsonyítja a szentáldozást, a „Bárány lakomájának” nevezve
azt, a keresztáldozat liturgiájában, azaz, a szentmisében, megfeledkezve a krisztusi
meghívásról, amely az utolsó vacsorai asztalához hívja a hívő embereket.
Amíg a kommunizmus kívülről támadta az egyházakat, addig ez a pontifikátus olyan belső feszületséget idézett elő, amely visszafordíthatatlan folyamatokat von maga után. Az igazi keresztények, előbb vagy utóbb, felekezettől függetlenül visszatérnek majd a katakombák, a Krisztusban eggyé váló titkos összejövetelek, az üldözött őskeresztények sorsához, az ebben a sorsban való megújuláshoz. A mai papok vagy behódolnak ennek a Krisztus nélküli, Abu Dhabista szemléletnek, vagy vértanúkká válnak. Közel van az az idő, hogy mindez bekövetkezzék!
A megosztottság és a politikai, világhatalmi törekvések tehát, minden keresztény egyházba és felekezetbe beszivárogtak, s azoknak megfelelően rombolnak. Hiszen a protestáns felekezeteket is magával sodorja az új világ mindenben modernizált szellemisége, a politikai elvárások, a vallástalanság és a hitetlenség. A krisztusi tanítás csak elvétve vagy a mai világnak megfelelő módon, félreértelmezve, félremagyarázva szerepel a hitoktatásban, az iskolai tananyagokban. Nyugaton az imádságért és a bibliai idézetekért is börtön jár, papokat ölnek meg „pszichésen terhelt”, ezért nem büntethető jövevények, és az egyházi iskolákban sem kötelező már a vasárnapi misehallgatás, az istentiszteleten való részvétel igazolása.
A rombolás tehát folyik, a társadalmak pedig, csak azzal foglalatoskodnak végtelen ostobaságukban, hogy melyik párt képviselőinek szerezzék meg a jólét bársonyszékeit, amelyekből az ő sorsukat pecsételheti majd meg – a világkormány és/vagy a WHO parancsára – a kiválasztott kedvenc politikus. Ezért a társadalmakban vérre képesek menni az emberek. Nem fogják fel, hogy ma, minden politikus ugyanazt az urat szolgálja… és az az úr, nem a Teremtő és Mindenható Isten…
(folyt.
köv.)
Stoffán
György